Részlet a Csongrád megye építészeti emlékei c. könyvből
Szerkesztette: Tóth Ferenc
1974 óta a korábbi Sövényháza történetietlen neve. Sövényház (1348: possesio Süenhaz, 1455: Sewenhaz) virágzó középkori falu a török hódoltság vége felé enyészett el. Neve a sövényvázas, sárfalú építkezés emlékét őrzi. A középkori Sövényház a régészeti leletek és régi térképek bizonysága szerint a mai Sándorfalva és a Tisza között terült el.
1868-ban a Pallavicini család az uradalmi birtokból mintegy hatvanezer holdon eszmei községet szervezett. Nem volt falumagja, népessége majorokban és haszonbéres földeken épült tanyákon élt. Határa a századfordulón Algyőt, Sándorfalvát és a mindszenti gazdaságot kivéve kiterjedt az egész uradalmi birtokra (1895-ben 56 918 hold). Ennek a közepes nagyságú alföldi mezővároséhoz hasonló területnek a településtörténete igen szövevényes.
Oklevelek és régészeti leletek bizonyítják, hogy a 10–15. században e területen a következő települések léteztek: Ányás, Csákán (Szokony?), Dóc, Fark, Győ, Sövényház, Szer, Tömörkény. Közülük Szer a legjelentősebb, melyet négy 15. századi oklevél mezővárosnak (oppidum) említ. Plébániatemplomát Horváth Ferenc tárta föl.
Anonymus szerint Árpád fejedelem és nemesei e helyen „elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát...” és „Szerinek nevezték el, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának”. Az Ond vezértől származó Bor-Kalán nemzetség a 11–13. században, több szakaszban építtette meg Szer monostorát.
1553-ban a török adóösszeírók még 92 házat találtak Szeren. A mezővároska – a többi faluval együtt – bizonyára a tizenötéves háború hadjáratai során pusztult el. A 17. század elejétől pusztaként említik. (1642: Puszta Zer).
A hódoltság után a terület a királyi kamara tulajdona. Tőle Fark, Dóc, Serkéd, Sövényház pusztákat Szeged városa, Pusztaszert Kecskemét bérelte. Gróf Erdődy György, a kamara elnöke 1733-ban kapott adománylevelet a hódoltságot túlélő két falu: Algyő, Mindszent és hat puszta birtoklására. Szeged a bérelt pusztákra nagyrészt szegedi zselléreket telepített, akik szerződéses dohánykertészek voltak. Több dohánykertészség (Ányás, Dóc, Sövényház stb.) azokon az ármentes hátságokon települt, amelyeken a kora középkori faluk népe élt.
1803-ban gróf Zichy Leopoldina, Pallavicini János Károly özvegye vásárolta meg a mindszent-algyői uradalmat. Pallavicini Eduárd 1835-ben az uradalomból el nem idegeníthető hitbizományt létesített. A szerződéses dohánytermesztés jövedelmezőnek bizonyult, a dohánykertész telepek népessége gyarapodott. Ányás, Baks, Hantház, Homok, Sövényház kertészségekben a 19. század közepére községháza épült, öt kertésztelepen külön épületben vagy a községházán iskolai oktatás is folyt. Kezdtek kialakulni az önálló községi lét föltételei. Az 1849. évi áprilisi törvények nem intézkedtek a szerződéses zsellérek sorsáról, emiatt a szabadságharc bukása után elégedetlenek voltak helyzetükkel, földet követeltek. Bécs 1851-ben bevezette a dohányértékesítés állami monopóliumát. Ilyen körülmények miatt Pallavicini Alfonz 1852-ben feloszlatta a dohánykertészségeket. Az engedetlenek házait szétverette. Több mint ötezer embert tett földönfutóvá. A kertészközségek fölszámolásával a paraszt-polgári fejlődés ígéretes lehetőségének kibontakozását akadályozta meg.
A Pallaviciniek kiterjesztették a majorsági gazdálkodást: a 19. század közepére 7, 1885-re 11 majort építettek ki. A 20. század első évtizedeiben a majorokat jól fölszerelt gazdasági üzemekké fejlesztették. Hantháza majorban hengerszékes gőzmalom, a kőtörési szőlőben szeszfőzde működött, 1925-ben a majorok egy részét keskenyvágányú gazdasági vasút kötötte össze Algyővel. A mai Ópusztaszer területére esett Alsó-Pusztaszer, Hantháza és Levelény major. Az 1930-as években uradalmi épületekben, 11 elemi népiskolában folyt a tanítás.
1853-ban, 1882-ben, majd a 20. század első évtizedeiben az uradalom több birtokrészt bérbeadással hasznosított. Az 1853-ban parcellázott Újpusztaszeren – népi nevén Kutyanyakon – majdnem 7 km hosszú, sűrűn lakott tanyasor bontakozott ki. 1930-ban az uradalmi kishaszon bérleteken 300–350 tanyán több mint másfél ezer ember élt. Ugyanakkor az eszmei község, Sövényháza lakossága – Bakssal, Dóccal együtt – 6872 fő, de még akkor sem volt falumagja. A község központjában épült föl az 1880-as években a kastély, közelében a községháza, tőle kb. 1 km-re a központi majornak kijelölt alsó-pusztaszeri major és mindegyiktől távol az 1925-ben épített katolikus templom. Sövényháza falumagja az 1945 után parcellázott telkeken bontakozott ki.
Határrészei: Erzsébet-telep, Hantháza, Heffnertelep, Kis-Zer, Levelény, Máksor, Pitricsom, Testhalom.
Az uradalom haszonbérlői 5–10, legfeljebb 16 holdon (Újpusztaszeren 1 numerus 16 hold volt) gyephantból, vert falból, vályogból építkeztek, épületeikhez az uradalom erdejéből hozhattak faanyagot, tetőfedélre alkalmas nádat a Tisza menti erekben vágtak. A haszonbéres tanyák lakói maguk építkeztek, közülük való kontár házépítők, barkácsolók vezették az építés munkáit.
A tanyaiak az 1970-es évek közepétől kezdtek tömegesen a faluba költözni.
Irodalom: Csíkvári Antal 1938., Féja Géza: Bp. 1937. 199–201., Juhász Antal 1989. 165–199., Trogmayer Ottó–Zombori István 1980.
J. A.
A majorok közül csak Hantháza maradt fenn a közelmúltig régi állapotában. Az 1960-as évek végén érdemes lett volna műemléki védelem alá helyezni. Azóta a darálómalmot és több istállót elbontottak, de két közös konyhás cselédház kevés változtatással ma is megvan.
A hantházi major helyszínrajza 1967-ből. Jelmagyarázata:
1. artézi kút
2. kisteleki kapu
3. mindszenti kapu
4. algyevi kapu
5. intézői lakás – ma kultúrotthon
6. orvosi lakás – ma iskola
7. telefonközpont – ma vegyesbolt
8. cselédlakás, cselédház – ma lakások
9. cselédlakások – ma lakások
10. cselédlakások és gépszín – ma lakások
11. kovács- és bognárműhely – ma lakás
12. sertésól – használaton kívül
13. birkaistálló, ún. „görbesopa” – lebontva
14. birkaistálló – lebontva
15. ököristálló – lebontva
16. sertésólak – ólak
17. cselédmarha-istálló – romos állapotú
18. mezei csősz háza – lakás
19. gőzmalom – terményraktár
20. gőzfűrészüzem – lebontva
21. tejház – ma motorkerékpárszín
22. irodaépület – ma lakás
23. ólak – ma használaton kívül
24. „prádéskocsis” lakása – ma lakás
25. kocsiszín – lebontva
26. erdészház – ma lakás
27. új épület: birkaól
28. új épület: kukoricagóré
Cselédlakás metszetei
Darálómalom
A plébániatemplom Ópusztaszer határában, a monostor romjaitól DK-re, 800 m-re, a Kápolnai tábla, Kápolnai erdő (korábban Kápolna-rét) határrészen állt, a Tisza egykori árterének magas partján. Romjai a század elején még láthatóak voltak. 1882-ben gróf Khuen Antal és Göndöcs Benedek pontos fölmérést készített a romokról: „Az apátsági romoktól délre – mintegy 800 ölnyire – fekvő magaslaton áll a hajdani állítólagos kápolna romja, – kopár faltöredék; nyugati részének hossza 2 méter 5 centiméter, északi vonala 1 méter 70 centiméter, egyes téglának hossza 27 centiméter, szélessége 15 centiméter...”. 1907-ben, a már jóval kisebb, de még mindig mintegy 2,5 m magas romok körül kutatóárkokat ásatott. 1974-ben elpusztult a rom nyugati sarokmaradványának nagy része is. Ezt követően Horváth Ferenc tárta fel a templomot. (A település első említését és birtokviszonyait lásd: Ópusztaszer – Szermonostor címszó alatt).
Föltárt alapfalak. 1974.
Ásatási helyszínrajz. 1974.
Kérdéses, hogy az először Anonymusnál említett Szer (Scerii) helynév már vonatkoztatható-e a monostor épületei alatt föltárt 10–11. századi településre, melynek leletanyagában Vályi Katalin későavar és bizánci elemeket mutatott ki. A település első temploma a monostor 1. építési periódusát jelentő, valószínűen még bizánci alapítású kis patkó alakú záródású kőtemplom volt. Ennek és a 10–11. századi településnek a viszonya egyelőre vitatott, mivel az első templom építése régészeti korhatározással a 11. század középső harmadánál korábban nem igazolható. Ugyanígy bizonytalan a monostortól mintegy 350 m-re DK-re föltárt „honfoglalás-kori” sírok és a település viszonya. Az előbbiek korát Vályi Katalin a 10. század utolsó és a 11. század első harmadára helyezte, nem zárva ki egy valamivel korábbi keltezés lehetőségét sem. A kolostorépületek megépítése előtti korai település (ek) objektumai (házak, árokrendszerek, gödrök és szabadban álló kemencék) egy hosszabb időszak maradványai. A fölszíni telepnyomok több mint egy kilométer hosszúságban húzódnak ÉNY–DK-i irányban a Tisza ártér magas partját kísérve 5–600 m körüli szélességben. Ezen a területen belül a fölszíni leletek alapján is elkülönül a település Árpád-kori része, ami nagy kiterjedésű, lazán kapcsolódó, szétszórtnak látszó település-formát takar.
A falu (második) plébániatemploma a monostor fölépülését követően, a 12. század első két harmadában épült. A tatárjáráskor a település a plébániatemplommal és a monostorral együtt elpusztult. Újjáépítésére még a 13. század második felében, de legkésőbb a 14. század elején sor került, hiszen a templom körül föltárt 58 középkori temetkezés legkorábbi lelete egy III. András (1290–1301) pénz. Papját 1322–1337 között a pápai tizedjegyzék név szerint említi (Item Ladislaus de Sers iuratus dixit, non valere ultra II. Marcas...). A kedvező földrajzi fekvésű település a 15. századra mezővárossá fejlődött, amihez a monostor gazdasági tevékenysége, gyanítható hiteles helyi funkciója, a Bár–Kalán nemzetség igazgatási–gazdasági központjának itteni működése nagyban hozzájárult. Négy ízben említik oppidumként (1467, 1471, 1472, 1475), de ugyanígy szerepel 1500-ban az itt átutazott Zsigmond lengyel herceg számadáskönyvében is. A nemzetség több tagja is itt lakott, ezek közül név szerint ismerjük Szeri Pósát (1318), valamint egy Báry családbeli kisebb birtokost, László fia Györgyöt, a 15. század elején. Lakosai között jelentős számban fordulhattak elő a szomszédos kun szállásokról betelepült feudalizálódott kunok (38, 42. sír) is.
A település mindvégig földesúri joghatóság alatt volt. A 15. században a mezőváros fele a Szeri Pósa család tulajdona, de kisebb részeket az Ellési és Báry család is birtokolt. 1389-ben vámszedési, 1407-ben vásártartási joggal rendelkezett. Az is fölmerült, hogy Szeren templomi iskola is működött. Minden esetre talán erre utal az is, hogy 1531-ben Antonius Blasy de Zeer (Szeri Antal Balázs) a váci egyházmegyéből a krakkói egyetemen tűnik föl, s 1533-ban a magyar tanulók házának elöljárója volt. 1500. november 24-én II. Ulászló király, és Jagello Zsigmond herceg is rövid ideig itt tartózkodott, ahol rekordáló diákok (...recordantibus, qui pervenerant ad dominum principe...) énekkel köszöntötték őket. 1526. szeptember 27.–28.-án a Budáról visszavonuló török seregek foglalták el. Ekkor még a jelentős városok között szerepelt, ezt követően már csak „villa” (1571, 1611) vagy possessio-ként fordult elő. 1553-ban a szegedi nahije-be tartozott, ekkor már csak 56 fizető és 36 nem fizető, azaz 96 házat írtak össze, megjegyezve, hogy lakosai „elfutottak”. A település végső pusztulása 1596-ban következhetett be, ezt követően a 17. század elejétől már csak Pusztaszer, Pusztaször, Praedium Zerként szerepel.
1. periódus. Román stílusban épült jellegzetes Árpád-kori falusi templom. Tengelye 51° ÉK, hajója 11,2×7,64 m (külső méretek). A hosszanti alapfalak szélessége 1,6 m. A téglalap alaprajzú hajóhoz a DK-i oldalon enyhén nyújtott, félköríves apszis járul, mely a diadalív csatlakozásának pilléres kiugrásával csatlakozik a hajóhoz (az apszis belső hossza 2,7 m, az alapozás szélessége 1,1 m). Az átlag 1,3 m mélységű alapozás az alapozási árok aljára rakott egyetlen téglasorra több rétegben döngölt réti agyagból készült. A téglából (esetleg réti mészkőtömbökkel vegyesen) épült templom fölmenő falaiból a legalsó téglasorok helyenként megmaradtak, méreteik: 27–28×15–16,5×4,5–5 cm.
0 5 m
1. XII. sz.
3. XIII. sz. vége –XIV. sz. eleje
2. XIII. sz. eleje
A templom építési periódusai
2. periódus. A nyugati homlokfalhoz toldott 4,9×4,1 m-es alaprajzú torony, 1 m széles alapfalakkal. Az alapozás téglasor nélkül egyszerre, nem rétegesen döngölt réti agyagból készült. Mélysége 1,59 cm. A torony tégla és réti mészkő vegyes alkalmazásával épült.
Román kori faragványok
1. Ikerablak vállköve
2. Oszlopfő töredéke
3. Vállkő töredék
4. Vállkő töredék
5. Levéldíszes fejezet töredék
6. Fülkebéllet töredék
7. Palmettadíszes fülkebéllet töredéke
8. Levéldíszes töredék
3. periódus. Az újjáépítés során a templom a korábbi alapfalak részbeni fölhasználásával gótikus alaprajzú lett. A szentélyt meghosszabbították, és a nyolcszög öt oldalával záródó apszist kapott. Az új templom az előzőnél lényegesen magasabb lehetett, ezért az új szentély alapozási árkát igen mélyre, 3,18 m-re ásták le. Nyugati irányban 1,8 m-rel meghosszabbították, a nyugati homlokfalat a lebontott torony fölé építették. A templom hossza 14,8×6,7 m. A nyugati toldás alapozásának mélysége 1,41 m. Az alapozás technikája a torony alapozásával azonos. A hajó középső harmadának déli felén habarccsal kötött téglasorok és döngölt agyagrétegek váltakozásával alapozott (1,3×1,3 m) pillér tartotta a nyugati karzatot. Az alapozás technikájának itt korhatározó jellege van. A tatárjárás után újjáépített monostorban ugyanis hasonló alapozású fallal zárták le a kerengő addig nyitott déli szakaszának egy részét. A gótikus templom építéséhez fölhasználták az előző periódus tégláit, de megjelentek új, 29–30×16–16,6×5–5,5 cm-es méretű téglák is. A padlót 8–10 cm vastag, fekete réti agyagból döngölték, s ezt 18×18 cm-es csiszolt, vörös „márványlapokkal” (süttői dogger-kori vörös mészkő) borították. Az előkerült kétféle keresztmetszetű gótikus idomtéglák egyrészt a boltozat bordáihoz, másrészt a diadalívhez tartozhattak.
A föltárás során nagy számban kerültek elő fehérre és sárgára meszelt vakolattöredékek. Néhány töredéket vörös és barna sáv díszített. Periódushoz kötésükre nem volt lehetőség. Ugyanígy, másodlagos helyzetben kerültek elő a templomot díszítő kőfaragványok is. Ezek közül egy holocén korú édesvízi mészkőből faragott fejezet, és a Budapest környékéről származó szarmata korú mészkőből készült, palmetta díszes töredék, hornyokban ülő háromnegyed-pálcákkal tagolt, csigavonalas vállkő és pálcával tagolt ívtöredék (falhoz tartozó ívdarab), levéldíszes fejezettöredékek, részben a templombelsőt, esetleg a bejáratot díszíthették (palmettás faragvány). Marosi Ernő fölvetette, hogy a plébániatemplomnál előkerült faragványok eredetileg a monostor kerengőjéhez tartoztak, s csak másodlagosan kerülhettek a plébániatemplom gótikus periódusának falazó anyagai közé. Bár a föltételezés teljességgel nem vethető el, számos adat (egyiken sem volt másodlagos fölhasználásra utaló habarcsmaradvány) azonban arra utal, hogy ennek valószínűsége csekély.
A templom körüli temető a leletanyag alapján a 13. század vége és a 16. század eleje közötti időszakból, azaz a gótikus periódus korából származik. Az 55 föltárt középkori temetkezésből az első két építési periódushoz mindössze néhány leletanyag nélküli sírt sikerült sorolni, szuperpozíciós helyzetük alapján. Az előkerült éremleletek is a harmadik építési periódus, III. András (1290–1301), Zsigmond (1387–1437) és I. Ulászló (1440–1444) idejéből származnak.
Forrás: Hornyik János 1865. 138., 143., 146., 152., 158.,160., Mon. Vat. I/1. 1885. 254., Divéky Adorján 1914. 76., Kemálpasazáde. 1893. 270., Karácsonyi János 1899. 57.
Irodalom: Horváth Ferenc 1975. 343–374.
H. F.
Katolikus templom
Miután az 1802-ben épült dóci templom düledezővé vált, a birtokos mint kegyúr 1921-ben határozta el új templom építését és helyéül a sövényházi birtokközponthoz közeli, Kistelek–mindszenti út melletti területet jelöltek ki.
Az őrgróf pályázatot hirdetett 600 személyt befogadó templom építésére és fölajánlotta az építéshez szükséges téglát, fát és egyéb építőanyagot. A pályázatra 36 terv érkezett, de a váci püspök és a helyi plébános nem talált alkalmas pályaművet. Heincz Béla építészmérnökkel új tervet készíttettek, melyet kis változtatásokkal elfogadtak.
Az építkezés 1924 szeptemberében kezdődött és Katona Joachim mérnök, a szobrászati munkát Homonnai Jenő iparművész irányította. A templomot 1925. október 25-én szentelték föl a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. Plébániája 1929–30-ban épült.
Irodalom: Lele Ferenc: Dóc története. 1992. Kézirat
J. A.
Első említése: 1233 (Ecclesia de Zeer), mikor a király 1000 kősóban állapítja meg a monostor részesedését a beregi egyezmény alkalmával. Rendi hovatartozásáról korabeli írásos adatok nincsenek, múlt századi följegyzések szerint Benedek-rendi apátság volt. A szeged–budai (sáregyházi) út mentén,
Szegedtől 27 km-re, Ópusztaszer (a volt Sövényháza) községtől délre fekszik. A település első említése: Anonymus Gesta Hungarorumában (Scerii), az Ond vezértől és fiától, Etétől származó Kalán nemzetség birtoka volt. A név finnugor eredetű. A sor, rend, rész, mód alapjelentésű szer szavunk a honfoglalás korában is a nemzetség, a kiterjedt család települését jelentette, a rajta levő hajlékokkal együtt. Anonymus a helyet – nyilván a szer szó jelentését még ismerve – jelentős honfoglalás-kori esemény színhelyévé tette meg.
A monostorrom, 1832-ben. Rajz Pallavicini E. festménye után
Az északi fal romjai az 1930-as évekből
Greguss János rajza a romról 1882-ben
A templom föltárt alapfalai. 1973.
Eszerint a honfoglaló magyarok a Körtvélytóhoz érve, a Gyümölcsény erdőnél 34 napig maradtak, s Árpád és „nemesei” meghatározták az ország törvényeit. A helyet – ahol ez történt – Szernek nevezték el, mivel itt ejtették szerét az ország dolgainak. A kutatás nagyrészt egyetért abban, hogy Anonymus történetét sokkal inkább névmagyarázatnak, semmint hitelt érdemlő történeti adatnak tekinthetjük. Megoszlanak azonban a vélemények a terület korai birtoklását illetően. A kutatás egy része (Győrffy György) hitelt ad annak a közlésnek, hogy a honfoglaláskor Ond vezér és fia, Ete telepedett meg itt, akiktől a Bár–Kalán nemzetség származott, tehát birtoklásukat folyamatosnak tekintik. Mások (Karácsonyi János, Horváth Ferenc) azonban a nemzetség itteni birtoklását a 11. század végénél korábban nem tartják bizonyíthatónak. Vitatható az a nézet is (Trogmayer Ottó), mely szerint az a birtokterület, melyet Ond vezér, a nemzetség őse Anonymus leírásában Árpádtól kapott (a Körtvély tótól Alpárig és a Tiszától a Botva mocsárig) a Tiszától keletre keresendő, mely korábban Ajtony domíniumába tartozott. A Botva mocsarat (stagnum Botua) ugyanis Hell M. (Tabula geographica Ungariae veteris. 1772, 1801) óta Győrffy Györgyig (1977) a Duna Tisza-közére, Kiskőröstől ÉK-re helyezi a kutatás.
A Kalán (Bár) nemzetség 11. század végi őse alapíthatta magánkegyúri templom és kolostorként, korábban épült templom falainak fölhasználásával. 1256-ban kegyura, Nána ispán vagyonát a monostorra hagyta. 1266-ban döntését megváltoztatva, minden vagyonát („az ő szeri monostora illetményén kívül”) a Margit-szigeti apácákra hagyományozta. Úgy látszik a nemzetség többi tagja ezt megakadályozta, mert az apácák soha sem jutottak a birtokokhoz. 1318-ban Károly Róbert is megfordult falai között, ahol oklevelet is adott ki. A monostor birtokai közül csak egy Cselén levő részt ismerünk (1266). Gazdasági tevékenységére mindössze egy közelben levő földrajzi név, a Barátok foka utal. 1329-ben Tiszai Pál perbe fogta Sándor fia Márkot és Csuka (Chuka) Jánost és Pált, mivel ezek Szermonostorát a Bor nemzetségbeli szeri Pósával megosztották, bár nem közeli vérrokonok. Az alperesek viszont azt tagadták, hogy Tiszai Pál a Bor-nemzetség tagja. Az országbírói vizsgálat igazolhatta Tiszai Pál származását, mert 1332-ben a monostorhoz tartozó javak kétharmad részét Szeri Pósa és említett rokonai, egyharmad részét pedig Tiszai Pál kapta. Mindvégig a Bár–Kalán nemzetség tagjai a templom kegyurai, oklevélben utoljára 1388-ban említik, ezt követően a szerzetesek ismeretlen okból, valószínűen elhagyták. 1407-ben a család kéri Csongrád megye nemeseit, igazolják, hogy a Tisza folyó jobb partja Tömörkénytől Körtvélyesig mindig is övék volt. 1471-ben kihal a család és Mátyás király annak utolsó, utód nélkül meghalt tagja, Szeri (Pósa) István birtokait Guti Országh Mihály nádor és Nádasdi Ongor János között osztotta föl.
A templom 1526-ban, a település 1596-ban végképp elpusztult. Az utóbbi a 17. századtól Praedium Zer vagy Pusztaszerként szerepel.
Régészeti föltárások: Göndöcs Benedek és Rómer Flóris (1882), Khuen-Hédervári Antal (1882), Török Aurél (1885), Csallány Gábor (1907), Bálint Alajos (1966), Trogmayer Ottó (1970–1976, 1973–76 között Horváth Ferenccel), Vályi Katalin (1980–napjainkig). Építéstörténete az 1970-ben megindult ásatások alapján rekonstruálható.
1. periódus. A kelet–nyugati irányítású, patkó alakú szentélyzáródású templom téglalap alakú hajóval, nyugati bejárattal. Réti mészkő alapozású, fölmenő falai nagyméretű, téglatest alakú faragott kváderekből épültek. Méretei: 16×10 m, a falai 0,9–1 m vastagok. Döngölt agyagpadlója és valószínűen sík mennyezete lehetett.
2. periódus. Az első templom nyugati homlokfala elé emelt 5 m széles, 4 m hosszú torony, a temploméval egyező alapozású.
3. periódus. A torony déli oldalához épített3×5 m-es belső méretű sekrestye.
4. periódus, a) szakasz. Az első templom diadalíve és a torony nyugati falának vonala között – az északi és déli hosszanti falak belső oldala mellett – sűrűsödő, illetve két–két párhuzamos sorba rendeződő oszlophelyek. Az első templom nyugati zárófala mentén belül, ugyancsak két sorban egy keresztirányú oszloplyuk-sor, a torony nyugati alapfalába pedig két, bemélyedő oszlop helye figyelhető meg. Trogmayer Ottó fölvetette azt a lehetőséget, hogy ezek az oszlophelyek egy, az első templom pusztulása után emelt fatemplom nyomainak tarthatók. Tekintve, hogy az oszlophelyek két-két párhuzamos sorba rendeződve, pontosan követik a következő, 2. építési fázis templomhajójának az északi és déli hosszanti falainak a belső vonalát, azok alapozásába sohasem mélyednek bele, a keresztirányú sor pedig egészen pontosan a 4. periódus hajójának a közepére esik, ezért azok a 4. építési periódust jelentő újjáépítés állványzatának maradványai lehettek. Ezt erősíti az is, hogy a föltételezett fa szerkezetű templomhoz tartozó padlószintet nem lehetett kimutatni Ez nem írható teljesen a későbbi rablógödrök pusztításának a rovására, hiszen a cölöplyukak világos rendszere – sőt foltokban az első templom döngölt agyagpadlója is – mindezek mellett vitathatatlanul megmaradt.
b) szakasz. Az első templomot – az első épület szentély- és hajófalainak fölhasználásával – nyugati irányban meghosszabbítják. Ez az épület torony nélküli, szélessége megegyezik az első temploméval, hossza 22 m-re nőtt.
5. periódus. A templom (az ún. Sankt Galleni típusú alaprajz) teljes átépítése, a hajó újabb nyugati irányú bővítésével. Hossza 31 m, szélessége az előző periódusok méretével egyező, tehát azok falait kétségtelenül fölhasználták. A hajó nyugati végéhez félkör alakú záródás járult, melynek méretei a szentély patkó alakú apszisával csaknem teljesen azonosak. A hajó északi és déli falaihoz mind a négy sarkon 4,5×3 m-es külső oldaltornyot emeltek (az északnyugati torony alapozását a legutolsó periódus szentély melletti tornya alapozásakor, és a későbbi rablógödrökkel, sírgödrökkel erősen szétdúlták, így pontos megfigyelésére nem volt lehetőség). A további három torony azonban alapfalakban (ÉNy-i és DNy-i torony) illetve a kiszedett alapfalak visszatemetett alapozási árka (DK-i torony) vonalában teljes bizonyossággal rögzíthetők voltak. A hajó nyugati harmadában 2,5 m átmérőjű kerek, tömör téglaalapozás – a templom tengelyétől kissé délre – talán ehhez a periódushoz tartozó keresztelőmedence alapozásának tartható. A templom padozata fehér mészkőtörmelékből készült terrazzo- burkolat volt, amely az előző periódus állványzatának oszlophelyeit fölülrétegezte. A templom bejáratára utaló egyértelmű nyomok nem kerültek elő, de minden valószínűség szerint a déli oldalon lehetett.
6. periódus. Háromhajós, bazilikális elrendezésű templom, nyugati homlokzata az előző templom (ún. Sankt Galleni típus) nyugati apszisának vonalában húzódik. A szentély félköríves fala köpenyként körülöleli az előző templomok keleti apszisának falát. Alapozása réti mészkő, döngölt sárga agyagalapra rakva, falai téglából épültek. Padozata téglaalapozáson vörös márványlapokból (vörös mészkő) készült, a szerzetesi kórust a hosszháztól három lépcső és valószínűen vörös márványból készült rekesztő-rács választotta el. Az ásatások során freskótöredékek és ónkeretes üvegablakok darabjai is előkerültek. Máig sem sikerült megnyugtatóan tisztázni a tornyok helyzetét. Ebben a periódusban a nyugati oldalon nem föltételezhetünk tornyokat, mivel sem Rómer Flóris sem Trogmayer Ottó ásatási alaprajzán nincsenek olyan erős falalapozások, amik erre utalnának. (Nem lehetetlen, hogy ebbe az épülettömbbe – ugyanúgy, mint a korábbi apszis és főhajó falait – beépítették, megtartották a sanktgalleni típusú templom két keleti tornyát is. Ezek egyike érhette meg a múlt század elejét).
A templom román kori (11–12. sz.) faragványai. (1–2, 4–5 1970–74., 3 1882. évi föltárás)
A nyugati toronypár építésére csak a következő építési időszakban került sor. A 6. és 7. periódus azonban teljességgel nem választható szét (ugyanúgy, mint az 1–3 periódus), mivel azok nem sok idő elteltével, nyilvánvalóan egységes koncepció szerint épült épületegyüttest alkottak. A főhajó nyugati végén középen, a nyugati homlokzaton lévő bejárat fölött volt a kegyúri karzat. A két oldalhajót négy-négy, szögletes alapozású pillér választotta el a hosszháztól. Az épületet nagyméretű (36,5×21,5 cm) tetőcserepek födték. A mellékszentélyek e periódushoz tartozó záródása az 1970–76-os föltárás tanúsága szerint vitathatatlanul patkó alakú volt. (A délkeleti esetében a jól fönnmaradt alapfal, a szemben lévő oldalon a szentélyzáródás kiszedett alapfalának félkörös vonalából csupán föltételezhető.)A templom méretei: 34,5 m hosszú, az oldalszentélyeknél 23,5 m széles, a hajó szélessége19 m. A homlokfal magasságát az említett metszet alapján Trogmayer Ottó 16 m-re becsüli.
7. periódus. A nyugati homlokzat elé előcsarnokot építettek, ezzel az épület hossza 44,5 m-re nőtt. Az átrium nyugati kapujában két oldalt 3–3 kora-gótikus portál-figuraként a béllet lépcsőzetes bemélyedéseiben álltak azok, a francia gótika 12. század második felének előzményeire visszavezethető oszlopszobrok, melyeket 1241 után a kolostor kerengőjének északi alapfalaiba építettek be. Trogmayer Ottó szerint Pál apostol életének állomásait jelenítik meg. Marosi Ernő föltételezi, hogy az oszlopszobrok az előző periódus kerengő-folyosójának oszlopaihoz tartozhattak és ótestamentumi figurákat ábrázoltak.
Az előcsarnok két oldalának szögletes, támpillérekkel együtt épült falai az egész épületkomplexum legerősebb alapozására épültek. Ezért nagy valószínűséggel kell föltételezni, hogy a 7. építési periódusban az előcsarnok két oldalán állt a nyugati toronypár. Ezt erősíti Vályi Katalin megfigyelése is, mely szerint a 13. sz. elején a gazdasági udvar területén két harangot öntöttek. A föltárt öntőgödörből előkerült öntőminta alapján rekonstruálható volt az egyik harang formája is, ami ugyancsak megerősítette a fönti korhatározást.
8. periódus az 1241-es pusztulás utáni újjáépítés. Az átriumot a tornyokkal együtt lebontották, újra a 6. periódus alaprajza szerint épült vissza a templom. 1732-ben ennek az utolsó templomnak a romjait írta le Bél Mátyás: „Az itt lévő régi nagy mezőváros, vagy falu jelentőségét bizonyítja ma is látható templomának szerkezete és terjedelme. Ez ugyanis teljes egészében négyszögletes terméskőből és égetett téglából épült, és olyan tágas, hogy nagy embertömeg befogadására alkalmas.” Ezt támasztják alá az 1832-től fönnmaradt, hitelesnek tartható ábrázolások is. A vegyes építési technikára Rómertől is egyértelmű följegyzés maradt fönn az északi falmaradvány leírásából: „...a mostani talajtól 1 1/4 méternyi magasságban mintegy 12 sornyi négyszögű kő fut a falon végig, a falnak mintegy külső bélletéül, befelé mind téglarakás van”.
Az 1882-es Rómer–Göndöcs-féle ásatásról készült templomalaprajz nagyon sok értékes adatot nyújt a templom végső pusztulása előtti, legutolsó állapotáról. Ugyanis az ásatás a legmagasabban előkerülő, egykor föld fölötti részletek, és a még nem kiszedett alapozások mélységében többnyire megállt. Ennek köszönhetően pontos képet kapunk a fő- és oldalhajókat elválasztó pillérek lábazatainak helyéről és alakjáról, az oltárhoz vezető négy lépcsőfokról és a tégla-alapozású, nagyméretű vörös mészkőlapokkal borított padozatról. A korábbi építési periódusok alapfalai ezen a fölmérésen még egyáltalán nem jelentkeznek (kivéve az előcsarnok, a délnyugati torony alapozásának egy kis részét, amit a tatárjárás után ugyancsak lebontottak és alapozását is mélyen kiszedték). Ami rendkívül figyelmet érdemlő ezen az alaprajzon, az a mellékszentélyek egyenes záródása. Bár a korabeli ásatás és a fölmérés hitelességét ma már nem lehet minden ponton ellenőrizni, az 1970–1975-ös ásatás során éppen az északkeleti mellékapszis kiszedett, – csupán a kiszedési árkok foltjaiként jelentkező – alapfalainak érvénytelen értelmezése a körülötte levő rendkívül erős bolygatások miatt komoly nehézséget jelentett. Rómerék alaprajza szerint nem lehetetlen, hogy az utolsó periódusban az oldalszentélyeket (vagy legalábbis az északkeletiét) egyenes záródásúvá alakították. Ekkor ugyanis a monostor nagy részét és az előcsarnokot sem építették már újjá. A délkeleti oldalszentély esetében az 1970–76-os ásatás alapján tisztázódott, hogy a 6. periódusban egyenes záródásról szó sem lehetett. E mellékszentély alapfalai ugyanis mélyebben voltak a Rómerék által elért szintnél, így ez esetben az egyenes záródást legfeljebb csak a tatárjárás utáni szerényebb, egyszerűbb formában történt újjáépítés eredményének tekinthetjük. A Rómerék által föltárt alapfalakat azonban a későbbiek során az akkori föltárás mélységéig a környékbeli lakosság kibányászta. Nehezebb megítélni ugyanezt az északkeleti oldalszentély esetében, itt ugyanis egy egyenes záródás kőalapozása is egyértelműen megfigyelhető volt. Pontos rétegtani helyzetét – az említett nagyos erős bolygatások miatt – itt nem lehetett eldönteni. Ebből kiindulva a félköríves záródású, fölötte lévő (?) oldalszentélynél talán korábban épített, föltehetően a 2. periódushoz északról csatlakozó sekrestye alapozásának föltételezése ugyanilyen bizonytalanságokat rejt.
További nehézséget jelent, hogy e helyen egy szentély melletti torony létezésére utaló nyomok is megfigyelhetők voltak. Ezt a gyanút erősíti egy 1550-ben kelt levélben a leveldi (városlőd?) prior egykorú tudósítása: „Aiunt thurcam citra Zegedium circiter ad tria miliaria de diruto quondam Monasterio duas turres habenti unam arcem construxere cui (sic!) nomen est Zewr...” (Azt mondják, a török a Szegedtől mintegy három mérföldre lévő egykor híres kéttornyú monostor romjaiból egy várat épített, melynek neve Ször). Mivel a prior leírása semmiképp sem vonatkozhat az 1241-előtti állapotokra, tehát a templomnak a 8. periódusban is két tornya volt. 1823-ban Katona József tudósításából tudjuk, hogy a 19. század elején még „jó ideig állott izmos tornyával, ... de mivel abba Zsiványok és útonállók fészkelték magokat ... az emberi bátorságra ügyelés a tornyot lerántotta”. Ezek szerint ekkorra már csak – legalábbis a fölszínes szemlélő számára szembeötlő – egyetlen torony létezett. Hornyik szerint egy 1788-ból származó térkép a monostor kicsinyített rajza szerint az egyik (később „lerántott”) torony „a szentély fölött, a templom benső végén állott légyen”. Ugyanezt a lehetőséget Győrffy György is fölvetette. Ebből kiindulva Trogmayer Ottó az északkeleti szentély vaskos alapozása miatt egy, az aracsihoz hasonló torony vagy toronypár létezését is lehetségesnek tartotta. Ezt erősíti a romok első, 1832-ből származó hiteles ábrázolása is (Gr. Pallavicini E. festménye), melyen toronynak nyomát sem találjuk a nyugati oldalon.
A templomok építési ideje és a kolostor periódusai:
Az 1. templom (1–3. építési periódus) építési ideje teljes bizonyossággal nem állapítható meg. A 11. század első felében, legkésőbb a század közepén (terminus ante quem) már biztosan állt az 5. periódus – az ún. Sankt Gallen-i típusú templom – 11. század végére tehető építése, valamint az ezt megelőző két alkalommal történt bővítés (2–3. periódus) és egy átépítés (4. periódus). Az építés terminus post quem-jét a közelben föltárt „honfoglalás-kori” temetkezések ideje jelenti, aminek fölső határa Vályi Katalin szerint a 10. század vége, de a 11. század első harmada is lehetett.
A 2. templom (4-b periódus) építése az első és a harmadik templom korhatározására vonatkozó adatok alapján a 11. század harmadik negyedére tehető. Az első négy építési periódushoz (1–2. templom) már talán tartozott kisebb melléképület (kolostor?) is. Erre azonban csak néhány nehezen értelmezhető faltöredék utal. A későbbi kolostor nyugati szárnya és az ugyancsak későbbi gazdasági épületegyüttes helyén ebben az időben még a település házai, gazdasági létesítményei álltak.
A 3. templom az ún. Sankt Gallen-i típusú templom (5. építési periódus). A valószínűen ehhez az építményhez tartozó sírok egyikében I. (Szent) László pénze fordult elő, a 11. század végére tehető építése így nagyon valószínű.
Az első három templom egyikét díszíthette a legkorábbi, palmettás-állatfejes faragványtöredék-csoport, amit a művészettörténeti stíluselemzés az ún. pécsi körhöz köt. Ennek megfelel itteni helyzetük is, hiszen a „pécsi műhely” tevékenységének kezdete a 11. századba nyúlik vissza. Azonban a 12. sz. negyedik negyedére történő korhatározásának (Marosi E.) ellentmond az a rétegtani megfigyelés, mely szerint a faragvány másodlagos helyzetben, mélyen a 6. periódus pillér-alapozásából került elő. A hasonló faragványok további – nem szórványleletként – előkerült darabjai ugyanilyen rétegtani helyzetben feküdtek (a keleti kolostorszárny egyik kőből épült válaszfala). Kicsi a valószínűsége annak, hogy a tatárjárást követő – egyébként csak az előcsarnok nélküli templom és a keleti kolostorszárny legszükségesebb helyreállítására korlátozódó munkák során újraalapozták volna a templom pilléreit. Az ásatás során tett rétegtani megfigyelések és a művészettörténeti korhatározás így mintegy száz évvel ellentmondanak egymásnak. Ugyancsak a korai templomok időszakához tartozhatott a Rómer-féle ásatáson előkerült egyik palmettás, fölül tojás vagy fogsoros díszítésű töredék is.
A templom körül föltárt 961 sírból mintegy tucatnyit lehet csak megbízhatóan az első, „prebazilikális” időszakhoz kötni (természetesen nem számítva az ide tartozott, de melléklet nélküli sírokat). Ezek mellékletei arany és ezüst S-végű hajkarikák és fonott gyűrűk voltak. A 320-as számú sírban egy elefántcsont markolatú, ún. Tau-alakú pásztorbottal eltemetett egyházi személy (apát?) feküdt. Egyelőre nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy a régészeti leletek közt ritka attribútum tulajdonosa a görög vagy a latin egyház kötelékében tartozott-e. Trogmayer Ottó az első két templomot bizonyos jegyek alapján – joggal – még bizánci rítusú, a harmadik templomot már bencés alapításúnak tartja. Talán már ekkor megindult a 80×70 m nagyságú (gazdasági?) udvar kialakítása a templomtól mintegy 20-25 méterrel délre levő területen.
A 4. templom a 6. építési periódus, valamint a 7. periódust jelentő előcsarnok. Az előcsarnok nélküli háromhajós templom még a 12. század végén, minden bizonnyal Kalán pécsi püspök (1181–1183-ban III. Béla kancelláriájának tagja, majd Horvátország és Dalmácia helytartója) az esztergomi érseki cím egyik aspiránsa (1186–1218) idején épült, s még ugyanő vagy II. András udvarispánja, Szeri Pósa építtette hozzá az oszlopszobrokkal díszített nyugati bejáratú előcsarnokot. Az előkerült faragványok nagy része ehhez a templomhoz tartozik. Marosi Ernő szerint még a 6. periódushoz tartoztak az általa a 12. század utolsó évtizedeire keltezett, palmettás-indás dekoratív fülkebéllet-ívtöredékek is.
E templomhoz tartozott a keleti és nyugati kolostorszárny. A keleti szárny négy helyiségből áll, a templom melletti helyiség közepén lévő vaskos pilléralapozás ismeretében itt emeletes épületrészt lehet föltételezni. Ez a szárny Trogmayer Ottó szerint a káptalanterem (vagy sekrestye) és a dormitorium helyiségeit foglalta magába (18×8 m), alapozása döngölt agyagból, falai téglából készültek.
A nyugati szárny (24×9 m) alapozása ugyancsak döngölt réti agyag, falai téglából „halszálka” technikával (opus spicatum) épültek. Egészen biztosan az előcsarnok fölépülése előtt készült, azaz a 6. építési periódussal egy időben. A templom felőli téglalap alakú helyiség volt Trogmayer Ottó szerint a refektorium, a déli négyzetes helyiség a konyha, aminek jól megfigyelhető padlószintjében a berendezésre utaló, rendszerben elhelyezkedő cölöplyukakat lehetett észlelni.
Az udvar északi, keleti (és talán a déli) oldalán kőalapozású kerengőfolyosó húzódott.
Ekkor, még a 6. építési periódusban, a 12. század végére épült ki a monostortól délre az U-alakú épületszárnyakkal körülvett, zárt tér, melyet a déli oldalon, ahol a főbejárata is volt, kőfal zárt le. Az udvar közepén volt a monostor nagyméretű kváderekkel kifalazott, 9 méter mély kútja. Az épületegyüttes északi szárnya közepén egy 22×9 m-es épület került elő. Kváderfalazású pincéje, s az épület pusztulásakor bezuhant gerendák jól megfigyelt szerkezete alapján emeletes, kőépítmény lehetett. Az épületet a pince közepén két nagyméretű pillér tartotta. Bejárata déli oldalon volt. A téglalap alakú épület keleti és nyugati végéhez utólag két pince nélküli szárnyat építettek: a nyugati 9×4,5 m, a keleti 14×8 m. Ez a templom és kolostor a „gazdasági udvart” körülvevő épületekkel együtt 1241-ben elpusztult.
Az 5. templom a 8. építési periódus. A tatárjárás után – úgy tűnik – nagyon gyorsan újjáépítik (valószínűen Pósa fia II. Nána, aki 1248–1266-ban a pécsi káptalan világi tagja), hiszen 1248-ban már újra említik. A kolostorból – az északi és keleti kerengőfolyosóval – csak a keleti szárny épült föl. Ennek, valamint a sekrestye középpillérének alapozásába építették be a pusztulás során összetört oszlopszobrok darabjait. Az előcsarnok nem épült újjá, alapfalai fölött ugyanis pénzekkel datált, 13. század második feléből származó sírok kerültek elő.
Nem épült föl többé a kolostor nyugati szárnya sem. Ekkor bontották le a kolostortól délre levő gazdasági udvart körülvevő épületcsoport romjait is. A megmaradt, s jóval kisebb méretekben újjáépített épületcsoportot mély sáncárokkal erődítették körül, melynek belső partján vaskos kerítőfalat emeltek. A sáncárokkal elpusztították az U alakú épületszárny északi épülete alatti pince megmaradt részét is. A korábbi gazdasági udvar területét a kialakuló mezőváros házai foglalják el a 14. század folyamán.
Szermonostor építéstörténetét összefoglalva megállapíthatjuk, hogy 8 építési periódusban, 3 fő alaptípusú épületegyüttes bővítésével és visszaépítésével kialakított 5 templom (5 meghatározott időszakban egymástól eltérő alaprajzi elrendezés) létét lehet kimutatni. A három utolsó templomhoz az ezekkel nem mindig szinkronban, valószínűen folyamatosan alakult, 2 eltérő alaprajzú kolostor épületcsoportjai tartoztak.
A monostort az 1526 őszén itt átvonuló török seregek felégetik, majd török erőddé alakítják.
Az egyes építési periódusok pontosabb korhatározása várható a monostor föltárása során talált kőfaragványok teljes körű, részletes művészettörténeti kiértékeléséből, anyagvizsgálatából, valamint a monostorhoz tartozó temető rendszerének részletes elemzéséből nyerhető újabb adatok egybevetéséből.
Patrónusa: Fuxhoffer–Czinár szerint „Ad Abbatiam B. Mariae V. de Zeer”, (azaz a Boldogságos Szűz Mária), több ünnepnapja közül szeptember 12. Mária nevenapja (festum nominis Beatae Mariae Virginis), helyi ünnepként csak az újkorban bukkan fel. Bálint Sándor Szermonostort (hivatkozás nélkül) a Nagyboldogasszonynak szentelt bencés monostorok között sorolja föl (ünnepnapja: augusztus 15., Mária mennybemenetelének, egyben az ország Mária oltalmába ajánlásának, hazánkban a 11. sz. elején már adatolt ünnepe). Szeptember 8.(Kisasszony, Kisboldogasszony, azaz Szűz Mária születésének emléknapja ugyancsak a 11. században számon tartott ünnepünk. Ha a szeptember első vasárnapi ún. „szoboribúcsú” egyáltalán tartalmaz középkori hagyományt, a monostortemplom búcsúnapja eszerint is az utóbbi lehetett.
A templom és a kolostor építési periódusai
Oszlop-szobor töredékek az 1970–74. évi föltárásból. (13. sz.)
a) Kígyót tartó
b) Tógát viselő
c) Gömbös végű botot tartó
d–e) Lábrész töredékek
Forrás: Anonymus: Gesta Hungarorum (1200 körül) 1977. 113–114., OL. Magyar kincstári levéltárak, Magyar Kamara Archívuma. Arch. Familiae Nádasdy (E. 185. B. 1552), Fuxhoffer–Czinár 1860. 232., Hornyik János 1865. 113–264., Csánky Dezső I. 1890. 678., Györffy György 1963. 904–905.
Irodalom: Bél Mátyás 1732., (Zombori István 1984. 52.), Rupp Jakab 1870. 731., Göndöcs Benedek 1883., Karácsonyi János 1899., Györffy György 1959. 139–199., Horváth Ferenc 1975. 343–374., 1978/b 159–171., Marosi Ernő 1978. 236. és kat. 111., 169. sz., Trogmayer Ottó 1971. 546–549., 1973/a 8–10., 1973/b. 9., 1973/c 2–3., 1977. 1980., 1992., Bálint Sándor 1977. 273., Matúz Edit 1986. 40., Vályi Katalin 1986/a, 1986/b, 1994. 396,, 1996/a 43–53., 1996b 8., 1997. 381–414.
H. F.
Szegedi tanya
Tíz-tizenöt holdas, szőlő- és paprikatermelő homoki kisparaszt gazdaságot képvisel. Épületeit az 1950 előtti, 80 ezer hold kiterjedésű Szeged-Alsótanyán választottuk ki. A lakóháznak másolata épült föl, az istállót, az ólat, a hambárt és a paprikaszínt elbontás után telepítettük át. Leírásukat a Szeged határából 1950-ben önálló községgé vált Mórahalom és Ásotthalom építészeti dokumentációjában közöljük.
A belterjes kultúrnövényeket (szőlőt, paprikát, zöldségféléket) termelő szegedi tanyákat kb. az 1880-as évektől kezdték keríteni. Ebben a városi építészeti hatóság előírásai és a jószágok legeltetése miatt az iskolából hiányzó gyermekekre kirótt büntetések is szerepet játszottak. A gazdaság nagyságának megfelelően a fűzött léckerítés 1350 négyszögölnyi tanyatelket vesz körül, amiből kb. 350 szögöl a tanya mögötti szőlő és konyhakert. Az épületek és a bekerített semlyék a 19–20. század fordulójára jellemző tanyát reprezentálnak. Újabb az oszlopos, nádtetős paprikaszín, amely a század eleje óta terjed Szeged paprikatermesztő övezetében s a külső határrészeken (Ásotthalom, Rúzsa, Balástya) a rozs tárolására épített, különálló hambár. Az emlékparkban megépített tanya ezekkel az építményekkel együttmutat be olyan gazdaságot, amely a belterjesen gazdálkodó, piacra is termelő 20. század eleji szegedi tanyákra jellemző, s amilyent az 1970-es években, egy család tulajdonában már nem lehetett megtalálni. Így és ezért alkot helyi sajátosságokat megőrző, mondhatni tipikus népi építészeti együttest.
Irodalom: Juhász Antal 1974b. 276–314.
J. A.
Szemtermelő-állattartó, külterjes jellegű kisparaszt gazdaságot képvisel. Lakóháza a Tési réten, a Kurca folyócska közelében fekvő magas parton, a folyószabályozás után épült. Nádtetős, fala nagyméretű vályogból készült. Szoba–konyha–kamra–istálló tagolású, és a ház hátsó végéhez féltetős kocsiszín, fészer épült.
A pitvarajtó elé a két világháború között deszka oldalú, cseréptetős ereszetet építettek, melyet – mint gyakori toldaléképítményt – indokolt volt az áttelepítéskor meghagyni
Szentesi tanya
Konyhája eredetileg szabadkéményes volt, utóbb a kemence tüzelőnyílása előtt ún. kaminkéményt falaztak el, a konyhát lepadlásolták és rakott tűzhelyet építettek benne. Megmaradt a pitvar hátsó falába mélyített bolthajtás, ami a 19. századi paraszt-házakban a kéményaljának a Dél-Alföldön elég gyakori eleme.
Szentesi kerekól
A tanya berendezése az 1910-es évek első felét dokumentálja. A ház (szoba) sarkos elrendezésű: a kemencével átellenes sarokban van a sarokpad, szögletében az asztal, s az ajtó mögötti sarokban a vacoknak nevezett ágy, rongypokróccal letakarva. Szentesi református családoknál a ház falán csak a házi áldás, a „Szolgálati időm emlékére” feliratú katonai emlékkép, a falióra s legfeljebb pár családi fénykép függött. A kamra régies tartozéka a vakablak, amit lakója bepolcozott, keretbe foglalt és deszkaajtóval látott el. A fali fülkéből így alakult ki a tékának nevezett szekrényféle bútordarab.
Az emlékparkba telepített szentes–magyartési tanyán két kerekól is volt, de a fölmérés és telepítés idejére mindkettő elpusztult. Mivel a kör alaprajzú, boglya formájú ólak a Hármas-Körös mellékén, Szentes határában elterjedt építmények, ezért a kutatók más szentesi határrészen tártak föl olyan, használatban lévő ólat, amely beleillett a kiválasztott tanya épületegyüttesébe, s ennek másolata épült föl. A kerekól vályogfalú, födele rudakra rakott kukoricaszár, nád és zsúpszalma. Disznókat tartottak benne.
J. A.
Az 1890-es években alapított Pusztafeketehalmi Olvasókör székházát az 1900-as évek elején a kör tagjai építették.
Vályogfalú, tetőszerkezete ollószáras szelemengerendás, födele mezei cserép. Az épületben hosszú nagyterem, konyha – amely italmérésül is szolgált – és szoba-konyhás gondnok-lakás készült. Utóbb a faoszlopos ereszet elülső végén kamrát falaztak el. A nagyterem műkedvelő előadásokon, társasvacsorákon, bálokon 150–200 személy befogadására volt alkalmas. A konyhában kaminkémény és rakott tűzhely van. Őszi, téli teaestekre a katlanon lévő üstben teát, 1940 táján már kávét is főztek. A kör gondnoka vagyontalan szegényparaszt volt, aki az ingyen lakásért takarította, tapasztotta, meszelte az épületet.
Tanyai olvasókör
A pusztafeketehalmi kör kuglipályája elpusztult, ezért a hódmezővásárhely-belsőerzsébeti olvasókör épen fennmaradt, döngölt agyag padozatú, faoszlopos kuglizóját telepítettük az emlékparkba.
Az olvasókörök – 1949-ben történt feloszlatásukig – a tanyai népesség művelődésének és közösségi életének öntevékenyen működő központjai voltak. Egykori társadalmi, művelődési és gazdasági szerepük – pl. ezüstkalászos és háziipari tanfolyamok, vetőmag és műtrágya-beszerzés, tejgyűjtő fiók létesítése révén – igen jelentős.
J. A.
A Kecskemét városához tartozó Felső-Pusztaszer (ma Pusztaszer) Árpádhalom határrészén épült. Visszaemlékezések szerint a tanítói lakás eredetileg csárda volt, amit a tanterem építésekor tettek lakhatóvá. Fala vályog, alapját a közelben vágott darázskőből, réti mészkőből rakták. Tetejét zsindely födte. Egyetlen tanterme az 1897. évi elemi népiskolai rendelet és típusterv szerint épült: hossza 9,6 m, szélessége 6 m. A fapadlós, fagerendás mennyezetű teremben a századunk első harmadára jellemző berendezés látható: vaskos fapadok, régi taneszközök, szemléltető faliképek és térképek. A volt tanítói lakásban a Móra Ferenc Múzeum munkatársai iskolatörténeti kiállítást rendeztek, amely kiemelkedő művelődéstörténeti jelentőségű.
Tanyai iskola
Az iskola előtt a fenntartó hatóság és a környék lakói keresztet és harangot állítottak. Az 1910–30-as években a kizárólag tanyán élő lakosság egyházi szolgáltatásait előbb a csanyteleki, utóbb a kisteleki római katolikus plébánia látta el. Templom Felső-Pusztaszer önálló községgé válása (1934) után sem épült, ezért a kisteleki lelkész az árpádhalmi iskolában tartott néhány hetenként misét. A tanyai tanító télen gazdasági és egészségügyi ismeretterjesztő előadásokat szervezett.
1981–82-ben telepítették át az emlékparkba.
J. A.
A műhely épülete Hódmezővásárhely határában, az 1596. számú tanyán állott. Utolsó tulajdonosa, Tolnai Károly kovácsmester 1930-ban vásárolta Tóth Imre kovácstól, aki ötven esztendeig dolgozott benne. Ebből következtetünk építésének idejére. Fala vályog, födele mezei cserép. A nyeregtetős épület út felőli homlokzata elé és udvari oldalán faoszlopokon nyugvó, széles, cseréptetős ereszalját építettek. Három, különbejáratú helyiségében kovács, bognár és suszter (cipész) dolgozott. A kerékgyártó (bajor-osztrák eredetű nevén bognár) a szekér és a kocsi famunkáját, a kovács a vasalását készítette, ezért gyakori volt, hogy egymás mellett vagy a közelben nyitottak műhelyt.
Kovács-, bognárműhely
Tolnai Károly a szerszámok egy részét a műhellyel együtt vásárolta, többet apjától örökölt, sok fogót, kalapácsot pedig maga készített. A kohó parazsának izzítására lábbal működtetett fújtatót használt. Az 1930-as években, sok iparostársához hasonlóan, már fúrógéppel korszerűsítette műhelyét.
A bognárműhely kizárólag a kézműves technológia eszközanyagát (kézzel hajtott, lendkerekes faeszterga, kerékszék stb.) mutatja be. A régi cipészműhely helyén a múzeum néprajzosai szíjgyártó műhelyt rendeztek be, amely kapcsolódik a két másik mesterséghez és a lófogatolás míves kidolgozású szerszámait állítja a látogatók elé.
Az iparos műhelyek telkén féltetős szín épült, amely lehetőséget nyújt az egyik legnagyobb hazai kocsigyűjtemény bemutatására. A gyűjtemény a járművek jellege és használata szerint három csoportra osztható. Elsőbe a paraszti teherszállító eszközök: szekerek, igás kocsik és a bakity tartoznak. A másodikat az emberi közlekedésre és piaci termékszállításra is használt kocsi típusok, közöttük a féderes, festett nagyatádi kocsitáji változatai alkotják. Harmadik csoportba a hintók és a hajtókocsik sorolhatók, közülük a budapesti Kölber kocsigyár 1928-ban készült hintaját érdemes kiemelnünk.
J. A.
Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark makói házát 1980. augusztus 20-án avatták föl. Az építés költségét Makó Város Tanácsa fedezte, az építés szakmai részét és a berendezést a makói múzeum végezte. Mivel a szentendrei országos Szabadtéri Néprajzi Múzeum Makóról nagygazda házat kíván áttelepíteni, a megyei szabadtéri múzeumban középparaszti házra esett a választás. Ez alkalmas a hagymás életmód bemutatására. Erre az életvitelre Féja Géza is fölfigyelt: „Udvarán egészen egyedülálló lüktetést éreztem, melyet hiába keresek Szeged parasztváros részében. A tornác tele hagymával, az istállóban tehén borjadzott éppen, az ólakban hízó disznók, az ereszalján csöves kukoricák piroslanak, az udvar tele baromfival. A kamrában még tavalyi oldalasok, füstölt húsok, búbos kenyerek, tömérdek tojás, a szobák mennyezetén hagymaszárító készülék.”
Ópusztaszeren rekonstrukció útján épült föl az Aradi u. 94. számú Diós-ház. A földmunkákat és az alap betonozását a Dél-magyarországi Magas- és Mélyépítő Vállalat, a további kivitelezést paraszti építőmesterek, az ópusztaszeri Árpád Termelőszövetkezet építő brigádja végezte. Munka megkezdése előtt megtekintették a valóságos házat. A vert fal technikát nem ismerték, ezért nagyméretű vályogból falaztak, ez az eredeti falvastagságot adta. A díszes deszkaoromzat Szakács Erzsébet (Arany János u. 4.) ajándéka. A födém és a tetőszerkezet faanyagát egy hasonló méretű ház (Kossuth u. 58.) bontási anyagából vásárolták. A tetőt új anyagból lécezték; használt, hódfarkú cseréppel födték. A folyosó koszorú- és ereszgerendái – a fenyőáru beszerzésének akkori korlátozása miatt – akácfából készültek. Hasonló okból a hátsó házvég anyaga fenyő- helyett nyárfadeszka. Az ajtókat, ablakokat és kiskaput szintén a Kossuth u. 58. számú gazdaház bontásából vásárolták.
Makói hagymásház
A külső és belső felületképzés sártapasztással történt. A helyiségek burkolata a kiállítás funkciójához alkalmazkodva megváltozott: a szobáé hajópadló, a konyháé mozaiklap, a belső szobáé és a kamráké döngölt föld, a folyosóé halszálkás kötésű laptégla, a kiskonyháé hatszögű tégla. A növényzet telepítése a Diós-házéhoz és a makói gyakorlathoz igazodott. Az udvar folyosó felőli oldalán szőlőlugas és virágoskert; az udvaron eperfa, a kertben szilva-, barack- és meggyfa, a kerítésnél akác.
A hagymásház udvara
Az utcai szoba berendezése a parasztpolgári fejlődést érzékelteti. A páros ágy alkalmazását Erdei Ferenc már 1934-ben általánosnak írta. Koczkás Ferenc törzsökös hagymakertésznek, Erdei Ferenc rokonának bútorát vásárolták meg: 2 ágy, 2 éjjeliszekrény, 1 asztal, 2 szék, 2 szekrény, 1 tükörasztal, 2 függönytartó, 2 virágtartó, 1 álló fogas, 1 cimbalom, plüss ágy- és cimbalomterítő. A hagymarácsot, rácsfákat, rácsvasakat a Diós család ajándékozta. Mivel a hagymatermelés református foglalkozásnak számított, ezért a katolikus házakra jellemző szakrális tárgy nincs a szobában, a falakra hazafias képek kerültek. A nagykonyhában a tárgyak – a konyhaszekrényt kivéve – szintén Diós Sándorék ajándéka. Diósék a belső szobát tisztaszobának nevezték, valójában használaton kívüli bútorok lomtára volt. Itt az a családi modell valósult meg, amikor két nemzedék él együtt; ide 19. századi sarokpados festett bútor került, a kemencepadka nélküli. Az első kamra éléskamra, a másodikban a hagymáseszközök kerültek bemutatásra. A kiskonyhába katlan és beépített tűzhely került. Az istálló négy férőhelyes, itt az állattartás eszközeit állították ki. Az egyéb melléképületek az udvar külön traktusába kerültek: gyökérmosó, ásott kút, füstölő, hambár, kotárka, alatta disznóól, árnyékszék, tyúkól. A bemutatott füstölő makói képződmény, üstházként is használható, a kiskonyha így tiszta kiskonyhává lépett elő. A Kossuth u. 39. alól vásárolt kotárka középajtós volt, ezért – Diósék végajtós kotárkájával ellentétben – udvarhosszba került. A fölállított tyúkól típusában régies; a favázas, vesszőfonatú, tapasztott tyúkól a József Attila Termelőszövetkezet Igási úti gépműhelyének udvarából származik.
A hagymás életforma nem teremtett új háztípust. A zsellér eredetű hagymakertészek szorgalmuk, erőfeszítésük révén képesek voltak az egykori telkes gazdák, a tanyai szemtermelő parasztság színvonalára fölemelkedni, és birtokba vették ennek a rétegnek házait, és ezeket a hagymás életmódnak megfelelően használták és rendezték be.
Irodalom: Féja Géza 1957. 266. Tóth Ferenc 1982a 95–107. Tóth Ferenc 1982b. Tóth Ferenc 1984a.
T. F.
Halászház
Csongrád-Belsőváros néhány utcája harminc-negyven esztendeje még élő szabadtéri néprajzi múzeumnak számított. A hatvan-hetvenes években itt az Alföldön párját ritkító népi műemléki együttest sikerült megvédeni. Az emlékparkba történő telepítésre a kutatók csak a helyszínen megőrzendő védett együttesen kívüli házat illetve portát választhattak. Hosszas terepmunka után a belsővárosi, Gyík utca 16. számú házra esett a választás.
Vert falú, tetőszerkezete szelemengerendás, födele nád. A csongrádi kishalászok rendszerint szoba–konyha–kamra beosztású házban laktak, ezért a Gyík utcai ház negyedik helyiségét nem építették meg. Az idősek emlékezése és régi fényképek alapján a telepítést tervező néprajzosok visszaállították a nyitott kéményű, bolthajtásos pitvart, ami alkalmat nyújtott a már elbontott fakémény rekonstrukciójára is. Így ez a hiteles élőszavas forrásokon és archív fotókon alapuló házrekonstrukció mutatja a szabadtéri gyűjtemény legarchaikusabb konyhai tüzelőberendezését.
Helyi sajátosság a nádtető udvar felőli síkjából kiugró padlásfeljáró. A halászok, csak malacot és aprójószágot neveltek, ezért a telken pusztán disznóól, tyúk- és kacsaól épült. A szűk belsővárosi portákhoz hasonlóan itt is léckerítés és líciumsövény határolja el az udvart és kertet a szomszéd telektől. Kút nem készült, mivel a belsővárosiak a Tiszára jártak vízért. „Minden háznak a konyhájában állott egy fenyőfából készült... vízálló pad – írta Váry Gellért –, melyen álltak sorban öten-hatan a Tisza vizet tartalmazó korsók és kanták.” A ház kamrájának a halász-szerszámok: a kuszakece, a reginás tapogató, a dobóháló, a varsa és a hálókötőtűk adnak sajátos jelleget.
Irodalom: Váry Gellért 1904.
J. A.
A Pásztor u. 63. számú ház rekonstrukciója a levéltárban fennmaradt építési terv és az 1968-ban készült fölmérés alapján készült. Leírását l. Szeged építészeti dokumentációjában.
Paprikatermelő háza
A polgárosodó szegedi paprikatermelők 20. század eleji lakáskultúráját és életmódját tükrözi. A telek melléképületeinek (paprikaszárító, istálló, kocsiszín, ólak, góré) telepítésére még nem került sor.
Fodor Dávid tápai pékmester házának és műhelyének rekonstrukciója. Eredetileg hagyományos jellegű parasztház volt, melyet az 1910-es években zsidó család vásárolt meg és a nagyházat (utcai szobát) szatócsüzletté alakította át. 1939-ben vette meg tőle Fodor Dávid, aki a házat pékséggel bővítette. A pékmester halála és felesége elköltözése után a házat lebontották, melléképületei összedőltek, ezért az épületek másolatát építették föl.
Szatócsbolt
A szatócsbolt szekrényei, polcai, pultjai tápai, felgyői, csongrádi kereskedésekből, a pékműhely berendezési tárgyai, munkaeszközei két szegedi pékmestertől és a Szegedi Sütőipari Vállalat adományából származnak. A lakás berendezése a falusi kiskereskedők 1940-es évekre jellemző kispolgári házkultúráját dokumentálja.
J. A.
Tömörkény puszta Mindszent határához tartozott és 1893-ban vált önálló községgé. Az új község képviselő-testülete 1895 márciusában határozta el községháza és jegyzői lakás építését. A tervek elkészítésével Danszky Mihály mindszenti építőiparost bízták meg. Bárány József mindszenti építőmester irányításával a községháza 1896 augusztusára, melléképületei 1897 tavaszán készültek el. Klasszicista építészeti elemeket (ablakok fölötti „timpanon”, fél oszlopfők) felmutató, eklektikus stílusú épület. A századvég, különösen a millenniumra való készülődés éveinek jellemző községi középülete.
1950-től 1985-ig a községi tanács székháza. A hetvenes években végzett felújítás során a homlokzat málladozó vakolatdíszítését nem állították helyre. 1982. október 4-én a Csongrád Megyei Tanács, a Magyar Posta, a Szegedi Postaigazgatóság, a Magyar Postamúzeum és a Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága úgy határoztak, hogy a lebontásra ítélt községházát, eredeti állapotának megfelelően, fölépíttetik az ópusztaszeri emlékparkban. A műemléki hitelű újraépítésre 1985-ben került sor.
Az épületben a Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága közigazgatástörténeti, a Magyar Postamúzeum postatörténeti kiállítást rendezett.
J. A.
Csúcs János szentes-dónáti gazda építtette 1866–67-ben. Miután a város tanácsa engedélyezte, hogy tanyaföldjén szélmalmot építtessen, egy év sem telt el, és 1867. február 15-én a malom őrölni kezdett. A III. katonai adatfelvétel térképe (1884) a dónáti iskolától délre, a Kórógy ér közelében tünteti föl („Csúcs szélm.”). Ugyanezen a helyen a II. katonai fölmérés (1861—66) járgányos szárazmalmot jelöl, melyet a „kerengő” alatt körben hajtott lovakkal működtettek. Gyakori volt a Dél-Alföldön, hogy módos gazdák lóerővel hajtott szárazmalmot és szélmalmot is fenntartottak: a szentesi Csúcs János vállalkozása is erre nyújt példát.
Szentes-dónáti szélmalom
A két pár kővel őrlő szélmalom falazatának külső és belső palástja tégla, a kettő közé vályogot raktak. A felülhajtós szélmalmok típusába tartozik, melyek négyszintesek: földszintje a lisztespad, fölötte van a kőpad, majd a sebeskerékpad, s legfölül a nagykerékpad. A malom vitorláit a fordítógerendákhoz erősített vaslánccal, a fordítókocsi segítségével állította szélirányba a molnár. Századunk elején, a gőzmalmokat követve, szitát szereltek föl, ún. cilinderszitát, ami elválasztotta a különböző finomságú őrleményeket.
1862-ben Szentesen 31 tiszai hajómalmot,53 szárazmalmot és mindössze 3 szélmalmot tartottak számon, 1887-ben viszont 4 hajómalom, 3 szárazmalom és 28 szélmalom (!) őrölt. A Csúcs-féle szélmalom tehát a délmagyarországi szélmalomépítés konjunktúrája idején épült. A három szentesi gőzmalom a szélmalmokat két-három évtized alatt kiszorította az őrlésből: 1896-ban már csak 13 állott, de többségük kukoricát, árpát darált.
A malom fölmérését 1953–54-ben Pongrácz Pál, Fási Lajos és Mácsai Lajos építészmérnök-hallgatók készítették és az Országos Műemléki Felügyelőség 1954.-ben nyilvánította ipari műemlékké. 1988–89-ben telepítették át az ópusztaszeri emlékparkba. Berendezésének, vitorláinak helyreállítása, nagyrészt új faanyag felhasználásával, 1992–93-ban készült el.
J. A.