Előző fejezet Következő fejezet

Élet a palóc házban

 

Párád a palócnak nevezett magyar néprajzi csoport centrumában fekszik, a néprajzi tájegység egyik legjellegzetesebb faluja. Napjainkig a néphagyományok különlegesen gazdag tárháza.

Pápay Sámuel egri jogakadémiai tanár 1808-ban megjelent művében Nógrád, Gömör, Heves és Borsod egymással határos vidékét jelöli meg a palócok lakóhelyéül. Szeder Fábián 1819-ben ezt a területet kissé kibővítve, így ír: ,,A' Palótzok pedig legjobban megkülönböztetik magokat... az ő igen tsudálatos és írás által alig előadható szóejtések által..."

Parádot palóc településként először 1787-ben említik: Mezőkövesd régi tanácsjegyzőkönyvében egy bejegyzés a Heves megyei „Párád" községet jelöli meg egy hatóságilag körözött „palóc asszony" születési helyeként. Fáy András 1819-ben nemcsak Párád lakóit nevezte palócnak, hanem a vele határos helységekéit is.

Istvánffy Gyula (1863-1921)

 

Az első, részletes néprajzi bemutatás Istvánffy Gyula érdeme. 1887-88-ban Párádon volt nevelő Károlyi Gyula grófnál. Tanítványai: Károlyi Mihály és Károlyi Erzsébet. „Ennek a két gyermeknek köszönhetem én, hogy a pa-lócz népet ismerni tanultam. .. .ők ostromoltak .. .hogy meséigessek nekik valami szépet. ...elmentem hát én a nép közé, csendes téli estéken beültem a fonóba... és... áhítattal hallgattam... a kemence szögiben heverésző ősz palócznak mesélő szavát..." — írja Istvánffy.

Milyen is volt a palóc ház? Hogy látta ezt Istvánffy és a későbbi néprajzkutatók?

A Mátra-vidék falvai a XVIII. század dereka előtt túlnyomórészt fából építkeztek, minthogy a megfelelő anyag a közvetlen közelben rendelkezésre állt. 1772-ben, majd 1776-ban királyi rendeletek tiltják a faházak építését az erdők kímélése céljából. Helyette föld- vagy kőfalazat alkalmazását írják elő.

Fáy András 1819-ben még így ír: „Párád faluja egy ...sáros völgyben fekszik, farovátékos házaival..." A XIX. században már földfalazatú ház a legtöbb, földet és követ vegyesen is alkalmaztak, de épültek sárkötéssel is kőfalazatok. Az 1950-es években még gyakori a vályogfal, ezek mellett állt néhány „verett fal", melynek sarkát földbe vert karóval és vesszőfonással erősítették meg. A szarufás-torokgerendás nyeregtetőt zsúppal fedték. Az ehhez való rozsot kézzel csépelték, hogy a szalma ne törjön össze. 1880 előtt úgynevezett fejes bábuba kötve, később felverve alkalmazták a rozsszalmát.

Zsúp tetős ház, a XIX. század első felében épült Parádóhután
(Bakó Ferenc felvétele, 1959)

 

Csűr a Palóc ház udvarán
(Szederkényiné Kovács Éva felvétele, 1964)

 

1890-től a Gömör megyei Poltár faluból hozták a tetőfedő cserepet, s az első világháború előtt elvétve zsindelyt is használtak. A házak véghomlokzatán két apró ablak volt, fölötte széles szalma vízvető és fonott sövény vagy deszka oromzat. Óhután az 1950-es években még néhány kontytetős házat is lehetett látni. Az udvari homlokzat felől keskeny eresz húzódott.

A lakóházak három helyiségből álltak: pitvar, lakószoba (ezt nevezték háznak) és kamra. Az istállót gyakran a lakóház végébe építették. Az együtt élő nagycsalád önállósuló tagjai néha úgy jutottak új lakáshoz, hogy az istállót vagy kamrát alakították át lakóhelyiséggé, és ezek után emeltek egy újabb istállót vagy azt a csűr alá telepítették. Ilyen közös udvarú, meghosz-szabbított házat még az 1950-es években zajló népi műemléki felméréskor is lehetett találni Párádon.

Kürtös kemence a Palóc házban
(Szederkényiné Kovács Éva felvétele, 1964)

 

Egy telek hagyományos elrendezése a következő volt: az utca vonalára merőlegesen állt a lakóház, mögötte kis távolságban a sertésól, az udvar végén, az utcával párhuzamosan a csűr, amely elválasztotta az udvart a gyümölcsös- és veteményeskerttől. A Sziget utca 10. sz. alatt lévő Palóc ház, Heves megye első tájháza, mely 1963-ban nyílt meg, ennek a jellegzetes palóc portának utolsó megmaradt emléke. A lakóház két részletben épült. Az első rész - lakószoba és pitvar - valószínűleg a XVIII. században, fából, úgynevezett zsilipéit módszerrel: a fal vázát mintegy keretként függőleges és vízszintes gerendákból szerkesztették, közeit deszkákkal, pallóval fedték. Később megnagyobbították a pitvart, s egy földfalazattal készült helyiséggel, a kamrával toldották meg. A sertésól - hidasól - és a csűr szintén gerendavázas, zsilipéit technikával készült. Egy-egy telken általában két-három generációs nagycsalád lakott közös háztartásban és vagyonközösségben. Nagycsaládban csak a falu telkesjobbágy utódainak egy része élt, mégis éppen a nagycsalád tekintélye nyomhatta rá a bélyegét az egész község életvitelére. A legidősebb férfi, a gazda irányítása alatt éltek a férfiági rokonok feleségükkel, gyermekeikkel. A férfiak művelték a földet, gondozták az állatokat. A nők munkáját a család legidősebb asszonya - a gazdasszony -irányította: kapáltak, szénát gyűjtöttek vagy otthon szőttek, fontak, mostak. A parádi palóc porta - a törzsökös Csortos nemzetségé volt - egy századforduló körüli nagycsalád életének színhelyét mutatja be. Itt egy öreg házaspár mellett két fiatalabb pár élt a gyermekeivel együtt, utolsó tulajdonosa özvegy Csortos sila Jánosné, akit a faluban mindenki Sila Rozi mamának emlegetett.

A telket az utcától elválasztó vesszőkerítést a férfiak fonták, de gyakran az utca felől nem is volt kerítés, a virágos kiskert csak a századforduló után kezdett megjelenni.

A ház ajtaja a középső helyiségbe, a pitvarba nyílt, mely hideg és sötét. Itt tartották a háztartási eszközök, faragáshoz szükséges szerszámok egy részét, az élelmiszert tároló szekrényt - azaz ácsolt ládát -, a moslékosdézsát, és a padlásra is innen lehetett felmenni.

Az első szoba, a ház - a családi élet színtere - az egyetlen fűthető helyiség. Majd negyedrészét foglalta el a nagy, lapos kemence, melynek szája az utcai homlokzat felé nézett. Tetején aludtak a gyerekek és az öregek. Füstjét vesszőből font és tapasztott kürtő vezette a padlásra. Kémény nem volt. A füst a fonott oromzaton keresztül távozott.

Palóc ház - tűzlóca edényekkel

 

A gyorsan süthető-főzhető ételeket nyílt tűzön, a kemenceszáj előtti padkán készítették el, aminek pedig egyenletes, lassú fözés kellett, azt cserépfazékban főzték a kemencében.

A szoba három oldalán lóca futott körbe. Az úgynevezett tüzlóca vége a kemencepadkára támaszkodott, itt voltak a főzőedények, alatta költött tavasszal a kotlóstyúk. Vele szemben, a vízlócán álltak a vizesedények, mellette a hatalmas sütőteknő. A középső lóca a vendég helye, étkezésnél a gazda is ide ült, lakodalomban pedig a fiatal pár és a násznagy. Ha a család nagy volt, a növendék gyerekek is ezen a lócán aludtak.

A sarokban állt a kecskelábú, keményfából faragott asztal, fiókjában a megszegett kenyér. Főétkezésnél a férfiak a lócákon foglaltak helyet, a lányok, asszonyok állva ettek. A leveses ételeket nagy cseréptálban tálalták, ebbe nyúltak fakanalaikkal sorban egymás után a családtagok, a főtt tésztát fatek-nőből ették. A szoba falait üveg hátára pingált szentképek, díszes cseréptányérok díszítették.

A kamra a nők lakóhelye volt. Az ágyat szúnyoghálóval, a gyermekágyat fekvő asszonyét sátorlepedővel függönyözték el. Az asszonyok ruhái is itt voltak a mértani díszítésekkel vésett, ácsolt szekrényekben (szuszékokban) vagy a színesre festett, úgynevezett rózsás ládákban. A magas ágyak előtt hosszú pad, a ringő szolgált arra, hogy könnyebben felléphessenek az ágyra, ezen tartották a kis fateknőkre emlékeztető bölcsőt és a levetett ruhát is. A női lakókamra mindig hideg volt, kemence vagy más futőalkalmatos-ság nem volt benne. A megkezdetlen kenyereket tartó kenyérrács is itt függött.

A férfiak, amellett, hogy a szobában is volt helyük a lócán, éjszakáik jó részét a csűr padlásán vagy az istállóban töltötték a jászol mellé helyezett dikón. A csűr egyik ágában volt az istálló, másik ága a rakodó vagy szérű.

A századforduló után fokozatosan megváltozott a mátraalji palócok élete. A nagycsaládok felbomlottak, „szétválakoztak", a lakóházak, porták átalakultak. A XIX. század közepétől a kocka alakú kemence szája már a pitvarba nyílt, mellette feltűnik a boglya alakú búbos kemence is. Füstjét kürtő vezette a padláson elhelyezett fekvő kéménybe, a füst itt is az oromzaton távozott. Ezt a típust váltotta fel a szabad kéményes konyha. Az 1920-as évektől modernizálják a tüzelőberendezést, megszüntetik a szabad kéményt.

Sasváron más típusú házakkal találkozunk. Ilyenekben főleg az üveggyári munkások és az uradalom alkalmazottai éltek. Két család lakott egy házban, közös szabad kéményes konyhával.

Az étkezési szokásokat, táplálkozást erősen befolyásolta a gazdasági háttér, a megtermelhető és beszerezhető nyersanyagok köre. Mindennap került az asztalra tejjel vagy csóréval (savó) behabart leves. Igen gyakori étel volt a főtt vagy sült krumpli, a krumplival elkészíthető ételeknek is hosszú a sora.

Jól szemlélteti ezt a következő adoma: „A parádi gyereket biztatja az anyja este, lefekvéskor: - No, Pestu, imádkozz! - Tán bion kompérér? Maj' ha túrós csík lesz. Aggyig nem."

A múlt század végén, de még az első világháború táján is, a családok közösen ettek az asztalra tett tálból. Az apró cselédek - gyerekek - hol a lócán, padkán, hol az eresz alatt ettek, szintén közös tál mellé telepedve.

A betakarítás befejezésével a ház körüli munka volt a jellemző, s a jószágok ellátása. Ekkor már csak kétszer étkeztek egy nap: reggel kilenc-tíz óra között és délután négy-öt óra körül. A tavaszi-nyári mezőgazdasági munkák idején az étkezés időpontja is a munkához igazodott. Többször ettek és bőségesebben. Aratáskor és csépléskor gyakoribb volt a szalonna, csirke, és ekkor fogyott el a füstölt hús zöme is babba vagy káposztába főzve.

Fő eledel a leves volt, amelyet sokféle módon készítettek el. Legegyszerűbb változata az író (a vajköpülés után megmaradt lé), amit tálba aprított kenyérre öntöttek. Gyorsan elkészült a tejleves vagy a tejbereszelt: vízzel hígított forralt tej, reszelt tésztával. A csóréleves a tehéntúró savójából készült rántással vagy habarással. Főzhettek bele kukoricakását, kenyérrel is fogyasztották. Egyik legkedveltebb leves a levescsík vagy maga levi. Olyankor fözték, amikor a második fogás főtt tészta volt. Olajon vagy zsíron megpirított vöröshagymát kis paprikával színeztek, és a tésztalével felengedték. A korábban kifőzött csíkból tettek bele.

A kiszi vagy cibere búzakorpából készült. Langyos vízbe korpát és egy kevés kenyérkovászt tettek, amitől a víz „megpossadt" (megerjedt), és enyhe savanyú ízt nyert. Ezt berántották vagy behabarták, és kukoricakását főztek bele. Főleg böjtben fogyasztották. Gyakori volt a bableves, fehér babból zöldségesen, berántva, tarka babból behabarva, ecettel savanyítva, tejfölösen készítették. A savanyú káposzta levét kevés káposztával, szárított vargányával (cepe vagy igazi gomba) főzték meg levesnek. Jellegzetes parádi étel volt a kolbászleves: fokhagymával és paprikával ízesített rántást főtt kolbász levével engedték föl, felvert tojást csurgattak bele, behabarták, ecettel savanyították.

Egyik legkedveltebb krumplis étel a krumpliganca. Az összetört főtt krumplit néhány marék liszttel, állandó keverés közben újra összefőzték, majd egy tál szélére kiszaggatták. Hagymás zsírral és túróval szórták meg. Kissé megpirítva is lehetett fogyasztani. Ma is szívesen fogyasztják. A XIX. század végén krumpli helyett kukoricalisztből készítették. A kukoricagancát íróval, aludttejjel vagy az úgynevezett öntözővel fogyasztották (az öntöző, csinált tej vagy csuszamék forralt tejben liszttel elhabart tojás). A haluska - másként nyögve vagy gancsos - nyers krumplival készült, amit lereszeltek, liszttel, sóval elkavarták és egy kis deszkáról - lapockáról - forrásban lévő vízbe szaggatták. Zsírban pirított hagymával vagy káposztával - hordós káposzta, édes káposzta egyaránt lehetett - fogyasztották. ízesíthették túróval is. A nyers krumplival összeállított tészta zsírban vagy tepsiben sütött lepényszerű változata a rnacok vagy mackó. Főtt krumplival gyúrt tésztából készült a derelye és a gombóc szilvalekvárral, szilvával vagy túróval töltve. A savanyú krumpli, paprikás krumpli az előzőeknél később jelent meg.

A krumplis ételek rendkívüli népszerűségét mutatja, hogy az ünnepi étrendben is helyet kaptak. A krumplival töltött rétest az egyik legfinomabb süteménynek tartották. A kumpéros lepény karácsonykor és húsvétkor elmaradhatatlan volt. Kelt tésztából készült lapra aludttejjel, túróval, esetleg tojással összekevert főtt krumplit tettek, kemencében pirosra sütötték. Az utóbbi évtizedekben a krumplit kihagyják a töltelékből, és csak túrós lepényt készítenek.

A gyúrt főtt tésztáknak is nagy szerep jutott a parádiak étrendjében. Leggyakrabban csíknak vágták el, mákkal, káposztával, túróval fogyasztották, igen kedvelt volt az öntözős csík. Tűzhely tetején megsütött, vékonyra nyújtott gyúrt tésztából készült az öntött laska. Fogyasztás előtt apróra tördelve megfőzték vagy forró vízzel megöntötték, vajjal, túróval ízesítették. Leforrázott kukoricalisztből sütötték a máiét, a porhó vagy görhe is ebből készült kis zsírral keverve, pogácsaformára. A falu határában sok gomba termett, amit sütve nagyon szerettek. A nyáron megaszalt gombából télen savanyú levest főztek.

A zöldfőzelékek szinte teljesen hiányoztak az étrendből. Az öntött saláta sült szalonna megecetezett zsírjába forgatva készült, s néha feltűnt a vadsóska, habarva. Parádi különlegesség volt a csanálos rántotta húsvétvasárnap reggelire: zsíron megfonnyasztott gyenge csalánra tojást ütöttek.

Húst csak nagy ünnepeken fogyasztottak, vasárnap sem mindig. Csirkét, tyúkot levesnek főztek, utána a húst hagymás-paprikás zsíron vagy lisztbetojásba forgatva sütötték meg. Hentesnél ritkán vettek húst. Legnagyobb jelentősége a disznóhúsnak volt. Frissen csak vágáskor fogyasztották pecsenyének vagy töltött káposztának. Legnagyobb részét felfüstölték, és a nyári munkák idején babba, káposztába főzték. A XIX. század végén, főleg lakodalomra, esetleg kézfogóra, gyakran vágtak birkát, amit húsos káposztának, gulyásnak készítettek. Kocsonyát - szintén füstölt húsból - farsangra, húsvétra főztek.

Sült tésztákat családi ünnepekenjeles napokon készítettek. A kumpéros és túrós lepény mellett a mátraalji palócok jellegzetes süteménye volt a fentő, másként ferentő. Kenyértésztából és kalácstésztából egyaránt készítették. Kis rudakat sodortak, csigaformára összetekerték és bevagdosták, megsütötték. Fogyasztás előtt forrásban lévő vízbe dobták, kiszedték, meghintették mézzel-mákkal és cukorral. Lakodalmakból, a gyermekágyas asszony étrendjéből elmaradhatatlan volt. A pusztakalács, bukta (túróval, lekvárral, mákkal töltve) ünnepekről nem hiányozhatott. Panpuskát (zsírban sütött kelt tészta) aratásra, farsangkor készítettek. A molnárkalacs híg palacsintatésztából készült. Tűzben felhevített sütővasra öntve sütötték, szintén ünnepekre.

Népélelmezési tanfolyam résztvevői, 1937-38

 

1937-38-ban népélelmezési tanfolyamot szerveztek a faluban. Számos résztvevője volt, sok új étel elkészítését megtanították, azonban ennek a hatása nem lett igazán maradandó.

Az asszonyok mindennapi munkájában nagy szerep jutott a kenderfeldolgozásnak. A gazdálkodáshoz és háztartáshoz szükséges textileket, valamint öltözetük nagy részét maguk szőtte-fonta kendervászonból készítették. A legtöbb gazdának volt egy darab kenderföldje, az egykori kenderáztató nevét őrzi a mai napig a Kender-gát (Béke út). Akinek nem volt saját termeivénye, fonást vállalt kenderért cserébe, így jutott a szövéshez szükséges fonalhoz.

A kendert pünkösd után vetették, aratás után nyűtték, áztatták, szárították. A kendertörést először bitón végezték, majd tilolták, és végül kendertörő malomba vitték puhítani a rostokat: Bodonyba vagy Recskre. Gerebenen választották szét a különböző minőségű szálakat, amit gongyolába kötöttek.

Ezzel a kendermunkával októberre készen kellett lenni, mert akkor kezdődött a fonás.

Szakács Ábel András és családja 1910 táján

 

Farsangig jártak fonóba, utána beállították a szövőszéket, az eszvátát, és tavaszig szőtték a megfont kendert. A vég vásznakat többször kilúgozták, a patakban kimosták, hogy szép fehérek legyenek. Párádon az 1960-as évekig szőttek vásznat. A lányok kelengyéjébe tartozó vászonneműket az édesanyjuk szőtte gyerekkorukban, hogy mire férjhez mennek, minden meglegyen. A menyasszonyi vetett ágy legszebb darabjait azonban, a négynyüs-tös-rozmaringos dunnahajakat, fejeihajakat (párnahaj) jászberényi takácsoktól vásárolták.

A mindennapi használatban lévő ágyneműt beleszőtt piros és kék csíkokkal díszítették, a többi lakástextilt hímezték. Minden kislány megtanult hímezni, iskoláskorukban minden öltésmódot elsajátítottak. Ez nem volt kis dolog, mert Párádnak igen gazdag a hímzéshagyománya.

A kelengye vászonneműit érdemes sorra venni.

A sátorlepedő volt ebben a körben a legdíszesebb, legnagyobb becsben tartott darab, végigkísérte az embert egész életén. A gyermekágyas asszony-ágyára - a Boldogasszony ágyára - sátorul terítették, lakodalomkor a felvetett menyasszonyi ágyra tették, temetéskor a ravatalra került, a koporsó alá. Három szélből készült (egy szél: a szövőszéken leszőtt vászon, szélessége hatvan-hetven centiméter), egyik keskeny végét ötven-nyolcvan centiméter szélesen változatos öltésmódokkal (keresztszemes hímzés, subnka, smgolás stb.) hímezték. Készítője gyakran belevarrta a nevét is.

Abroszt hétköznap nem használtak, csak karácsonykor, búcsúban és ha halott volt a háznál, akkor terítették föl. Két keskeny végét keresztszemes mintával vagy úgynevezett kalodával díszítették. Törülközőt tíz-harminc darabot is kaptak, keskeny keresztszemes hímzés volt benne. Az 1930-as években jött divatba a dísztörülköző „Jó reggelt!" felirattal.

Ünneplőben a család 1898 körül

 

Nagyon sokféle hímzett vászonkendőt használtak: a gyerekágyas asszonynak vitt ételt poszrikos kendővel takarták le, a menyasszonv lakodalomkor - az osztogató során - díszes kendőket ajándékozott rokonainak. A húsvétkor szenteltetni vitt ételt és a lakodalomba hordott kalácsokat is ezzel borították.

Jellegzetes teherhordó eszköz volt a hátitarisznya. A mezőre és malomba egyszerű, dísztelen járt. Legszebb a búcsústarisznya, másként szentkúti tarisznya. Ebbe tették az ennivalót vagy a lányoknak az ünneplő ruhát, ha Mátraverebélyre mentek, a szentkúti búcsúba. Hátukra vették, elöl megkötötték. Gazdag keresztszemes hímzésében gyakori a készítő neve vagy monogramja.

Kis András és Kívés Antal hétköznapi ruhában, 1942

 

Legények, 1930-as évek

 

Hasznos holmi volt a cseviceruha, ez a két szélén hímzett, abrosszerű vászon, amit hosszában kétrét hajtva terítettek a vállukra. A két, cseviceforrás vizével megtöltött korsót házilag szőtt madzaggal összekötötték, vállukon átvetették, s védte öltözetüket a kilötyögő víztől.

A női viselet vászonból készült darabjai: az ingváll, a pendely és a kötény (ganga). A férfiak inge és a gatyája szintén házilag szőtt vászonból készült.

A XX. század elején még teljes pompájában virágzott a népviselet. Mind a kisfiúk, mind a kisleányok öt-hat éves korukig hosszú vászoninget viseltek. A hideg beálltával még egy zubbonynak nevezett, ujjas felsőrésszel egybeszabott szoknyát adtak rájuk. Lábbelit nem hordtak. Amikor iskolába mentek, akkor kapták az első, felnőttek viseletének megfelelő ruhákat. A kisfiúknak bő vászongatyát, vászoninget, lajbit (mellény), posztóból készült ujjas kabátkát - rokkot -, kis posztókalapot, csizmát vettek, az ing lehajtott gallérja alól nem hiányzott a fekete nyakravaló kendő sem. A kislányok vászonból készült, bő ujjú, hímzéssel vagy csipkével díszített ingvállat, vá-szonpendelyt, barhet alsószoknyát, a mellénnyel egybeszabott szoknyát (lajbis szoknyát), kékfestő kötényt és vállkendőt kaptak. Télen erre vattával bélelt kis kabátot - reklit - öltöttek. Hajukat egy ágba fonva hátul leengedték, színes rózsás selyemszalagot kötöttek a végére.

A férfiak - mind a legények, mind a házas emberek - hosszú derekú, a csuklónál széles pántba - kézfőbe - fogott, igen bő ujjú vászoninget viseltek. A hat-nyolc szél házivászonból készült bő gatya térden alul ért, szára rojtozott. Az ünnepi és hétköznapi viselet között az volt a különbség, hogy az ünnepi finomabb anyagból, vékony, virágos kenderből vagy gyolcsból készült, az ing elejét áttört (kalodás, subrikás) és keresztszemes hímzéssel díszítették. Aratáskor, csépléskor vastagabb, durva vászonból varrt szűkebb gatyát viseltek.

Asszonyok és lányok a Csortos családból, 1910 körül

 

Fiatalasszony és leány kisgyerekkel, 1910 körül

 

Az ingre sötétkék vagy fekete, pitykegombbal vagy üveggombbal és zsinórozással díszített posztólajbit öltöttek. Hétköznap egyszerű, ünnepen fekete selyem nyakravalót kötöttek. Lábukon nyáron bocskort, télen csizmát hordtak. Ünnepen csípőig érő, egyenes szabású posztókabátot is viseltek. Téli ruha volt a bárányból készült bekecs, mely szintén csípőig ért.

Az idősebbek különösen a tehetősebb gazdaemberek hordták a bundát, báránybőrből készült, bokáig ért. Ez volt a legszebb és legdrágább ruhájuk, télen-nyáron ebben mentek a templomba. Cifraszűrt a házasok és a fiatal legények viseltek. Fehér szűrposztóbol készült, nagy gallérú, oldalát, alját, gallérját színes gyapjúhimzés díszítette. Egy 1769-ben felvett nyomozási jegyzőkönyv szerint Parádon a tolvajok több ház pitvarából bundát és szűrkankót vittek el. A Későbbiekben már szűrkankóval nem találkozunk, nem tudhatjuk milyen lehetett. Az első világháború után eltűnik ez a férfiviselet, akik hazatertek a frontról vagy hadifogságból, már nem öltötték fel újra. Helyét fokozatosan foglalta el a kor divatjának megfelelő polgári öltözet.

Aranycsipkés és karimás kendős menyecskék 1910 körül

 

A nők alsóruhája házivászonból készült. Az ingváll gallér nélküli, igen bő ujját könyék fölött összehúzták, fodros ujjrészének végét hímzéssel, horgolt csipkével díszítették. Az ingváll dereka vastagabb, ujja finomabb vászonból készült. Az ünnepi a XIX. század végén már gyakran patyolat gyolcs a fiataloknál.

Gáspár Jánosné és Vitai Franciska 1919 körül

 

Az 1920-as években kezd elterjedni ennek szűk ujjú változata, a szukaing vagy szuka. Az ingvállhoz szűk szoknyafélét, pendelyt öltöttek, a kettő egy-beszabásából alakult ki a tulajdonképpen a fehérnemű szerepét betöltő vászoning. A pendelre alsószoknyát vettek, a legalsó barhétból, flanelből készült, alját más színnel szegték vissza. Erre jött ünnepen három-négy, erősen kikeményített gyolcs alsószoknya. A felsőszoknya hat szélből készült, sűrűn ráncolt, anyaga kázsmír, delin. Lányoknak, fiatal menyecskéknek élénk színű, cifra, aljától tenyérnyi távolságra színes szalagot vagy csipkét varrtak dísznek. Az idősebbek szoknyája sötétebb, gyakran kékfestőből készült. A szoknya féllábszárig ért. Az elébe kötött kötény bő, ráncolt volt, fiataloknak is sötét festős anyagból készült, hossza megegyezett a szoknyáéval, alját fekete csipke szegélyezte. Hétköznap fehér vászonkötényt (gan-gát) hordtak, idősek néha ünnepen is ezt kötötték szoknyájuk elé. Nyakukba gondosan ráncolt nyakravaló kendőt, vállkendőt kötöttek. Fiatalok roj-tos kázsmírt vagy delint, idősebbek vagy gyászolók kékfestőt. Derekukon, karjukon - gyakran elől a vállkendőn is - színes selyemszalagok díszlettek. Nyakukon nyolc-tizenkét soros piros vagy fehér gyöngy kaláris, melyen kis tükrös szív függött. Kezükből elmaradhatatlan volt a hímzett zsebkendő, kézbe való kendő.

Kívés Erzsébet a kislányával városi ruhában, aranycsipkében, 1932

 

A lányok egy ágba font hosszú hajukat hátul leengedték. Az új asszony haját az esküvő napján kontyba csavarták, erre főkötőt tettek, amit élete végéig hordott a kendő alatt.

Legdíszesebb a fiatal asszonyok fejviselete volt. A főkötő fölé ünnepeken arany- vagy ezüstcsipkét kötöttek fel. Esküvő utáni első vasárnap erre még ráborították azt a fátyolt, amiben esküdtek, majd finom fehér hímzéses vagy tüllkendőt kötöttek az aranycsipke fölé templomba menet. Néhány év után az aranycsipkét letették, és karton vagy delin fejkendőt kezdtek hordani. Először karimázva (a homlokra simuló kendő két szárát fülük fölött hátravezetve, a konty alatt kötötték meg), majd áll alatt megcsomózva kötötték meg. A kendő színe az életkor előrehaladásával sötétedett.

Farkas Vincéné ünneplőben, 1953
(Bakó Ferenc felvétele)

 

Lábukon - csak ünnepen - csizmát viseltek, hétköznap mezítláb jártak. Télen báránybőrből készült, hímzett kis bundát, ködmönt vettek fel. A XIX. században még a legszebb, legrangosabb ruhadarabnak számított a kékposztóból varrt, rókaprémes mente, amit templomba vállra, azaz panyókára vetve öltöttek fel. Ma már az emléke sem él.

A nők tovább ragaszkodtak hagyományos öltözetükhöz, mint a férfiak. Az 1920-as évektől kezdték a viseletet megváltoztatni és fokozatosan kivetkőzni. Először a szoknya lett szűkebb és rövidebb, kevesebb az alsószoknya. Az 1930-as években a kötény is rövidebb és keskeny lett. Az ingvállat fokozatosan felváltotta az ujjas blúz, a rékli, téli viselet lett a vattával bélelt vi-zitke. E két utóbbit korábban is hordták már az ingváll mellett. A XX. század elején jelent meg a rekli- és vizitkevarrónő a faluban.

Az 1930-as években a fiatalok közt szinte általánossá vált a városi szabású, a kor divatjának megfelelő ruha, az idősek azonban változatlanul ragaszkodtak a hagyományos darabokhoz. Sokan még az 1960-as években is ebben jártak templomba, és hétköznap is elhordták a szukát. Az egykori darabok közül a fiatalasszonyok aranycsipkéje maradt meg legtovább. Még az 1940-es évek végén is viselték a városi szabású ruhához. Ma már ezeket az öltözeteket csak a hagyományőrző csoportok veszik fel, illetve Palóc napon sokan ebbe öltöznek.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet