Előző fejezet Következő fejezet

Falu a Válicka völgyében

 

Söjtör (és Remete meg Németfalu) középkorban élt közrendű lakóiról alig tudunk valamit. Zala középkori történetének kutatója, Holub József – forrásaira és egy 1259-ben kelt oklevélre hivatkozva – azt mondja róluk: a zalai várhoz tartoztak. Jó száz évvel későbbről, a XIV. század közepéről való az az adat, amely elárulja, hogy már két temploma is van: a felső-söjtöri, a Szent Adorjánnak szentelt és az alsó-söjtöri (”régebben Remete” – mondja a forrás, figyelemre méltó bizonyítékaként annak, hogy bár később s még hosszú ideig külön néven is nevezik Remetét, ez a település már akkor szoros szimbiózisban élt a söjtöri alsó falurésszel). Remetén a Boldogságos Szűz tiszteletére építettek templomot. Mária királynő 1383-ban az úgynevezett Söjtört – és így is nevezi! – a Széchyeknek adományozza. Korábbi elemzésünkben nem zártuk ki, hogy azok a földterületek cserélnek itt gazdát, amelyeket korábban a várjobbágy katonák, a kikiáltók családjai bírtak. A söjtöri nemes falu határa egy részének tulajdonosaiként.

A XIV. század közepén a Hahótok birtokán nemzetségi monostor épül (valószínű, hogy csak közös temetkezési helyül szolgál az akkor már szétköltözött Hoholt család tagjai számára, vagyis korlátozott értelemben nevezhető nemzetséginek). Miklós lehet az alapító, akit a már idézett források hol Falkosi, hol Söjtöri, máskor Német Miklósként említenek, s aki 1382-ben alnádorként magas országos méltóságot tölt be. A ferencesek körébe sorolt mariánus szerzeteseké a kolostor.

A kolostor helyét azonosította a régészeti kutatás a mai Hahót-Alsófakospuszta területén. (Alsófakospuszta déli végétől nyugatra, a dombot kettévágó vízmosás északi peremén.) A mai Hahóttól és Söjtörtől nagyjából egyforma távol fekvő határrész egészen bizonyosan intenzíven együtt élt a söjtöri térség népével is, ha másért nem, a dézsma begyűjtése okán. Így egészen a török időkig (a monostort utoljára 1533-ban említik, vélhetően fölégették, végleg elűzték innen a szerzeteseket a rablócsapatok) újabb színét jelentik az itt élő népesség szövetének és főleg kapcsolatrendszerének – teljessé kerekítve a falu középkori társadalmát, amelyben tehát ott vannak a földbirtokosok és familiárisaik, szolgálóik, szolgáik, zselléreik, de főleg jobbágyaik, a várjobbágyokból lett, földjüket művelő nemesek, a templomok papjai és a falu határában tevékenykedő szerzetesek.

Mekkora lehetett a „nemesi” falu(rész)? A XI. század második felében – a Deáksűrűben feltárt temető statisztikai elemzése a becslés alapja – mintegy százötvenen lakhatták. Ez, ebben a korban, népes települést jelent. És nyilván gyarapodott az évtizedek-évszázadok során, hiszen a birtokaikat működtető és a XII. századtól a határt bíró földesurak jobbágyai és azok családjai is itt éltek, az önálló nevekkel megkülönböztetett falurészekben. A Hahótok jobbágyai talán Németfaluban és Felső-Söjtörön, a Hásságyiaké Fityefán, de lehet hogy ott, ahol a Berkifalut jelöli a dűlőnév, a Hásságyiak udvarházától (Kastélyhely) pár száz méterre délkeletre, esetleg Remetén (Alsó-Söjtörön), amelyet kezdeti stádiumában valamely azonosíthatatlan földbirtokos kis jobbágytelepülésének gondolunk, bár az imént emlegetett várjobbágyok maradéka is lakhatta.

Mindent összevetve, okkal következtethetünk arra, hogy Söjtör már a középkorban is nagy lélekszámú település, háromszáz-ötszázan élnek a falufűzér boronaházaiban, s gazdálkodnak, művelik a földet, állatot tartanak, robottal szolgálnak (már akik nem katonáskodnak, amikor a nemesnek éppen s gyakran katonáskodnia kell).

1549-ből való az a rovásadó-összeírás, amelyet Maksay Ferenc dolgozott fel az ország XVI. századi birtokviszonyait taglaló kötetében. Hásságyi Imre három jobbágyporta ura, három zsellére van, két puszta- és két újonnan létesült jobbágytelekkel rendelkezik. Haholthy Miklósnak két portája van és kilenc zsellére. Özvegy Haholthy Jánosnénak öt portája, egy zsellére, két puszta- és öt újonnan létesült jobbágytelke. Özvegy Szele Balázsnénak három portája, három új jobbágytelke. Hásságyi Ferencnek egy jobbágyportája, két új jobbágytelke, egy szolgája, Hásságyi Balázsnak két és fél portája, két zsellére, egy új telke, Hásságyi Lászlónak három portája, négy zsellére, négy újonnan létesült jobbágytelke, Hásságyi Farkasnak két és fél portája, egy zsellére, két újonnan kialakított jobbágytelke, három szolgája, Haholthy Istvánnak két jobbágyportája, hat zsellére, négy újonnan létesült jobbágytelke és szolgája van.

Ezek az összeírásban gyakorta szereplő „újonnan létesült jobbágytelkek” arra utalnak, hogy valamikor az 1400-as évek végén, az 1500-as évek elején elkezdődött az erdők intenzív irtása Söjtör határában, ami aztán gyakorlatilag a XX. századig folytatódó tendencia. Egy jobbágytelek átlagos mérete a megyében – korabeli söjtöri adatunk nincs – mintegy 14 hold. A több száz évvel későbbről, az úrbéri rendezés esztendejéből származó adat arra enged következtetni, hogy az a földmennyiség, amelyen a jobbágyság gazdálkodott Söjtörön, akkor, 1842-ben, ennek legalább a duplája. Ezt tekintve érvényesnek a középkorra, s beszorozva az 1549-ben újnak mondott jobbágytelkek számával, kiderül, hogy ebben a pár évtizednyire becsülhető periódusban itt közel ötszáz(!) hold erdőt irtottak ki, vontak be a mezőgazdasági termelésbe, ami meghökkentően jelentős tétel. (A fele is az, ha a megyei mérőszámmal szorzunk.)

A rovásösszeírásban jegyzett porták, zsellérek és szolgák számát összesítve legkevesebb ötven családdal számolhatunk – a nemesek, földesurak és famíliájuk körén kívül természetesen –, ami a kor átlagcsaládjának (többgenerációs nagycsaládokban él ekkor még jellemzően a falu) lélekszámával számítva legkevesebb háromszáz főt jelent. Vagyis a török időkre bizonyosan eléri az ötszáz lelkes népességet Söjtör. Nagyfalu jellegét, amit mindvégig megőriz a jellegzetesen kisfalvas Göcsejben, már ekkor megmutatja.

Hásságyi Imre javait – említettük – a zalavári apátság kifosztása miatt elkobozzák. Az akkor – tehát lényegében ezzel a rovásösszesítéssel egy időben – készült leltár Söjtörön és Remetén fekvő, majorsággal, pajtákkal, kertekkel kiegészülő nemesi kúriát listáz a fővesztésre ítélt nagyúr tulajdonaként, tíz kapás szőlőt tud birtokának, egy üres malomhelyet, szántót négy helyen, összesen száz holdnyit, s rétet hozzá, mintegy ötven kaszásnyit. (Egy kaszásnyi rét akkora terület, amelyet egy magabíró ember egy nyári munkanapon lekaszálhat – hozzávetőlegesen 800 négyszögöl –, egy kapásnyi szőlő, hasonló számítással, mintegy 200 négyszögöl.) Szűk fél évszázaddal korábbi az az 1523-ből való s per tárgyát képező adat, amely arról tudósít, hogy az egyik köznemesi kisbirtokos, a Hahót-rokon Sárkány Bernát a másiknak, Pogány Zsigmondnak egy asztag búzáját jogtalanul magának csépeltette ki. A szántókon jellemzően gabonát termesztettek, közte rozsot – és búzát – bizonyosan.

Húsz évvel későbbi – 1569. július 23-án keltezték – az az újabb urbárium, amelyből a paraszti (jobbágyi) gazdálkodás más jellemzőiről is képet alkothatunk magunknak (bizonyosan állítható, hogy minőségében ettől mit sem különbözött a korábbi századok gyakorlata). Először is végre jobbágynevekkel találkozhatunk, a listából megállapítható, amit eddig is érzékeltettek a sokkal szűkszavúbb adatok, hogy Söjtör magyar népességű falu.

Felső-Söjtör jobbágyai a XVI. század közepén Pap Gál, Kovács Tamás, Barabás (Borlabus) György, Ferenc és Mihály, Fias Mátyás, Pál és Gergely, Kodnya Márton és Máté, Dotma(?) Benedek, Király Márton, Tóth Márton, Pap Bertalan, Zobor (Zeber) Márton, Tokos Lőrinc. Az együtt tárgyalt Alsó-Söjtörön és Remetén jobbágyok: Gerencsér János, Bálint (aki akkor a falu bírája volt), Péter és Mátyás, Vas Fábián és Benedek, Bíró Máté, Nemes András, Csortán Péter, Németh Gergely, Bocz Adrián, Koncz Ferenc, Ágoston Ambrus és Balázs, Hamar Barnabás, Nagy István, Talabér Benedek, Domján Balázs, Veres Balázs és Pál, Barabás Tamás, Máté János, Piri Tóth Máté, Bíró Ferenc, Kordács Albert.

Az összeírás hét zsellércsaládot említ, akik mások házában laknak, és „meglehetősen keveset szolgálnak”. Ahhoz képest, hogy a látástól vakulásig robotoló jobbágy képét építette fel sok száz év alatt a közemlékezet, az itt felfektetett adatokból úgy látjuk, nem csak a zsellérek, hanem a jobbágyporták népe is viszonylag keveset szolgált (bár bizonnyal okozott zavart megélhetésükben, hogy robottal akkor kellett a földesúrnál szorgoskodniuk, amikor a maguk földjén is megsűrűsödött a munka.)

A földadónak számító census egész telkenként tíz krajcár. Ennek felét Szent Györgykor (április 23.), a másik öt krajcárt Szent Mihálykor (szeptember 29.) kell fizetni – ahogy általában mindenütt az országban. Egész telkenként az Úr születésének ünnepén egy kappant, két kepe zabot és hat kenyeret, húsvétra hat kenyeret és húsz tojást, Mária mennybemenetele napján 12 kenyeret kellett a földesúrnak, illetve az egyháznak adózni. Az uraság szőlőjében évi egy napot kellett ingyen robotban szolgálnia egy egész telek után a jobbágynak. Ha a munka tovább tartott, már illő fizetségért és ellátásért. Akinek egész ekealja szántója van (egy ekealja szántó az a földterület, amelyet egy ekefogat egy nap alatt beszánt), mind tavasszal, mind ősszel egy hold földet művel meg a földesúrnak. (Ha nincs földje neki magának, harmadmagával kell két holdat megművelnie, bevetnie.) Az egész telekkel bíró jobbágyok hat kaszásnyi gabonát kötelesek betakarítani, az egész telkesnek két kaszásnyi területet kell levágnia a legelőkön – robotban. Ha ennél többet dolgozik, illő fizetség, ellátás jár. A hegyvám minden egész szőlőre kitesz nyolc köbölnyit (nagyjából 180 liter). Akik kint élnek a szőlőhegyen, egy kappannal adóznak.

Száz krajcárt kell fizetnie a főbenjáró vétekben elmarasztaltatak. Vagyis aki vért ontott, megbontotta a hegy határsövényét, a kertek falát (lopni készült tehát!). Az összeg kétharmada a földesúré, egyharmada a falubíróé. A gyilkosságokat az úriszék ítéli meg, gyakorolva pallosjogát is. Az elhagyott telek jövedelme a földesúrra száll, de ezen osztozik a falu bírájával. (Hogy elhagyott telkek vannak, s hogy ezekről érdemben intézkedik az urbárium, annak a jele, hogy a török háborgatásától már nem mentes a falu, hogy a kényszerű elvándorlás – ami a korszak végére majd drasztikusan csökkenti Söjtörön is a lélekszámot – megkezdődött.)

Megtudjuk még az összeírásból, hogy a földesúrnak két helyen vannak szőlői (és a hegyen a jobbágyok tíz egész szőlőt bírnak), van egy elpusztult malomhelye, csaknem száz hold szántója, rétje pedig ötven kaszásnyi. Továbbá nemesi kúriája Felső-Söjtörön. A meg nem nevezett földesúr Hásságyi Imre. Az éppen ekkor – 1569-ben – jogaiba visszahelyezett Hásságyi, miután főrangú kezeseinek közbenjárására kegyelemben részesítette Miksa király, ide, a birtokaira vonul vissza. Egy ugyanekkor felvett inventárium arról tudósít, hogy allódiumában hat ökör, öt tehén, négy borjú, 31 sertés, 25 lúd és 32 tyúk számláltatott meg, s egy asztag csépeletlen gabona.

A söjtöri jobbágyok kötelmeinek leírása 1569-ből (részlet)

 

   
Előző fejezet Következő fejezet