Előző fejezet Következő fejezet

Göcsej legnépesebb települése

 

Érintettük, elemeztük a korábbiakban a falu népességére vonatkozó adatokat. Söjtör lakossága imponálóan homogén. A legkorábbi időktől magyarok lakják a falut, és a környező göcseji településekhez viszonyítva mindig igen sokan. Nagy lélekszámú település rendszerint ott alakul ki, ahol erős a forgalom, országos kereskedelmi útvonalak találkozási pontjainál. Söjtör esetében ez nem lehet ok. Vonzerejét és a modern idők hajnaláig jellemző megtartó erejét közvetlen környezetének, határának természeti viszonyaiban kereshetjük. Abban a körülményben lelve fel a magyarázatot, hogy az erdő, a víz, a föld szinte mindig és mindenkinek megadta itt az önfenntartás szintjén a megélhetés esélyét.

A jobbágysággal a szó szoros értelmében együtt élő, olykor velük összeházasodó nemesek, az önkényeskedéssel többnyire nem vádolható mindenkori földesurak tovább erősítik, erősítették ezt az esélyt. Az első – becsült – kora középkori adat is több száz söjtöriről tesz tanúbizonyságot, a lélekszám a török időket követő évszázad közepén eléri az ezret, a század végére megközelíti az ezerötszázat, majd újabb száz év múlva, az 1900-as évekbe fordulva, meghaladja a kétezer-háromszázat.

A rendelkezésünkre álló – bár hiányos – adatsorokból az is látszik, hogy voltak apályai ennek a folyamatos gyarapodásnak. Ilyen korszak természetesen az 1500-1600-as évek több mint másfél száz esztendeje, aztán a XIX. század első negyede, majd a XX. század első két évtizede – amikor különösen jelentős volt az elvándorlás s a megfogyatkozás. (Amerikás söjtöriekről is tud a hagyomány, a legtöbben sok év eltelvén visszajöttek, s számon tartja azokat is a falu, akik az első háborúban pusztultak el – többtucatnyi gazdát, elsorvadt családjukat.) A demográfiai csúcspont az ezerkilencszázötvenes-hatvanas években mutatkozik, amikor Söjtör lakóinak száma megközelíti a 2600-at. Ehhez képest azóta kereken ezerrel csökkent a lélekszám, vagyis épp' annyian élnek most itt, ahányan az 1870-es években.

Látványos zuhanás. Csak azzal hozhatjuk összefüggésbe – a tárgyba vágó szociológiai vizsgálat hiányában –, hogy a mezőgazdaságban, amiből mindig is élt a falu népe, a legutóbbi negyven-ötven évben csupa olyan változás ment végbe, amely nem mondható kedvezőnek. Elég munkát talán adott – bár a termelőszövetkezeti rendszer szétesése után már ez sem biztos –, de kevés kenyeret. S a haszon, amit a munka ígért, nem tudta garantálni a városi komfort megteremtésének lehetőségét. Amit pedig a fölgyorsult kommunikáció mintaközvetítésének ereje ma már megkövetelt célként rajzol minden országlakos elé.

Nem az urak, s persze nem a cselédek (a majorokban több százan élnek), nem a nehezen és egyenként befogadott iparoscsaládok, hanem a maga portáján élő parasztság jelenléte uralja Söjtört klasszikus korszakában, meghatározva működésének társas képleteit. A XIX. század utolsó harmadára gyakorlatilag velük egy sorba-sorsba kerül az a nemesség is, amelynek részaránya itt, a göcseji végeken históriai okokból jellemző és meghatározó.

Kissé rátartiak (...a rang, ...a rang), tudják, emlegetik, hogy más körből érkeztek, de miután jogállásukat belemossa az átlagpolgáréba a huszadik század, már nincs semmi értelme s haszna az elkülönbözésnek. Ezért is, hogy csak a történelmi számbavétel szándékával vesszük sorra, melyek az ősi nemesi családok Söjtörön. A falu határának jellemző részét elfoglaló nagybirtokosokon kívül 1786-ban a Lérántok (Lórántháza lett – vagy volt is már? – a székhelyük, ekkor még Söjtörön él a família egyik ága), a Lochukok (Lúcziak), a Pálffyak, a Péterffyek (Zsoldosék), Fatérék, Baltazárék, Blázovicsék. 1827-ben Fábiánék, Salamonék, Simonék, Tubolyék, Fülöpék, Kustánék szaporítják a falubeli nemes családok számát. Egy évvel később egy összeírás 14 kétségtelen nemesi családot (34 férfival – csak férfiágon örökölhető a cím) említ. Későbbi beköltözők a Doszpotok, Bánfiak. Ha a cím nem is örökölhető mindig, a birtok igen – és így aztán évtizedről évtizedre kevesebb az egy kézen lévő szántó, szőlő, legelő. Egy 1924-ben regisztrált adat szerint a mindösszesen 4983 katasztrális holdnyi söjtöri nemesi birtokterület (amelynek mintegy hetven százaléka féltucat nagyobb és középbirtokos nevén van) 380 tulajdonos között oszlik meg. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy már közel négyszáz olyan család él Söjtörön, amely magát nemesi eredetűnek mondhatja, s ezen a jogon birtokos. De ennek – a falu társadalma struktúrájának szempontjában – immár semmi jelentősége. Mint egy képviselő-testületi ülés jegyzőkönyve a húszas években ki is mondja: a nemesi közbirtokosságnak semmi vagyona nincs. Vagyis nincs közös föld, közös munkálkodás – ami még a XIX. században jellemzőnek mondható: 1890-ben a falu a nemesi közbirtokosságtól veszi meg az alsó kocsmát és a vágóhidat, külön pásztoruk, kanászuk van a közösen legeltetett s nemesi portákról kihajtott állatoknak. Egyébként az állattartás bizonyos elemeit közösen kezeli még az 1930-as években is a nemesi közbirtokosság. Ekkor kérnek engedélyt a falu képviselő-testületétől, hogy egy yorkshire-i tenyészkant vásárolhassanak.

Amikor a kiegyezés – és bizonyos elemeit tekintve már a jobbágyfelszabadítás – évkörében kialakult a modern közigazgatási és önkormányzati rendszer, a valamikor a maga ügyeiben teljes joggal eljáró nemesi – és jobbágyi – közbirtokosság intézményeit a helyi, a községi képviselő-testületek felügyelete alá vonják. Ám ettől függetlenül még sokáig megőrizték korlátozott önállóságukat. A történelmi előzményeken a tagosításkor – Söjtör esetében az 1840-es évek elején – megszerveződő jobbágyi közbirtokosság még az 1940-es években(!) is tartott közgyűléseket, három évre választott vezetőjük, a falugazda képviselte a közös ügyeket a községi közgyűlésben, vagyonuk volt, amellyel gazdálkodtak (de amely gazdálkodást a falu elöljárósága vizsgált meg és hagyott jóvá). Bérbe adják a közös rétet (1892), értékesítik a szántójuk felét a falunak 150 forintért (1903), tenyészbikákat vásárolnak, és vásártérnek eladják a közös rét egy részét (1913). 1927-ben még mindig van majd' kétszáz hold erdejük és ötven hold sertéslegelőjük. Utolsó intézkedéseként a saját vagyonuk feletti rendelkezésnek a pénzzé tett maradékot a kilencszáznegyvenes években kultúrház építésére ajánlják fel – amely végülis „beleépül” a községháza épületébe, s enyészik el ezzel végleg a közbirtokossági intézmény.

Söjtör volt jobbágytársadalma a XX. század harmincas éveire kitermeli a maga soraiból legtehetősebb, nagygazda rétegét. Kartonék (hivatalosan Némethék), dévaj Kovácsék, Kulákék, Kocsisék, Gerencsérék, Csordásék, a vásárlással beköltöző Jandóék (parasztbárónak emlegeti az utolsó családfőt a falu) tartoznak ebbe a körbe. A földbirtokosok, a nagygazdák, az iparosok – noha már az 1700-as évek végétől nyoma van jelenlétüknek (a rendkívül aktív söjtöri iparoskör névsorát a Függelékben adjuk közre), sokáig nem fogadja be őket egyenrangú félként a falu, miközben pedig a földből már nem jussoló parasztgyerekekkel is gyarapodik a számuk –, meg a vékonyka – orvos, postamester, állatorvos, gyógyszerész, tanítók, a pap, a jegyző – alkalmazotti kör számíthatóak együvé a harmincas évekhez érve a falu társadalmában. Valamiféle meghatározó, vezető szerepben.

Ezt az éppen csak kialakuló, aktivitásának a kezdetén tartó, a község belső értékrendjét képviselő csoportosulást fejezi le, sodorja marginális helyzetbe, kényszeríti új szerepekbe az erőszakos politika a negyvenes évek második felében. Újrarendezve – mint mindenütt az országban – a társas működés kereteit. Durva kézzel, mit sem törődve az előzményekkel, azokra a legkevésbé sem építve. Egy minden részletében összetört kép darabjaiból rak össze egy, az eredetire mit sem hasonlító másikat.

A tanácsrendszer előtt megválasztott utolsó falubíró, karton Németh István és Tóth Viktória esküvői képe
 
Ravatal, gyászoló magyarokkal, valahol Amerikában. A söjtöri Sabján Józseftől búcsúznak honfitársai
 
Disznóvágás 1938-ban Gerencsér Józseféknél (a gazda kalapban a kép bal szélénél)
 
Mészáros Józsefné Gerencsér Viktória és leánya, Viki, a későbbi Cziboly Sándorné
 
Nyakas István, aki éveket töltött orosz hadifogságban, s tekintélyes bírája volt a falunak
 
A nagygazda Csordás Ferenc és családja (1920 körül)
 
Németh Józsefné Jandó Borbála a „parasztbáró” Jandó családból, gyermekeivel (1906 körül)
 
Néhányan a falu értelmiségét képviselők közül, valamikor a harmincas évek közepén: Rakitay Gusztáv (középen), a falu akkor egyetlen felsőbb iskolát – a teológiát – végző diákja, Buza Domonkos (a kép bal szélén) reverendájában. Mellette Borsó Imre ül. Rakitay mögött Nényei Pál körjegyző áll
 
Az Essex a második autó volt Söjtörön. A képen állandó kormányosával, Buza Ferenccel. Az első, egy használt T-Ford is a családi vállalkozást szolgálta, igaz, nem sokáig, mert nem jól: az emelkedőkre például csak hátramenetben tudott felkapaszkodni

 

   
Előző fejezet Következő fejezet