Előző fejezet Következő fejezet

Göcsej szélén kapaszkodva

 

Amikor Gönczi Ferenc a XIX. század vége felé járva először körberajzolta Göcsejt – ahol aztán tüzetesen áttanulmányozta és megtapasztalta mindazokat a jelenségeket, amelyeket a tudomány a néprajz körébe sorol –, ennek a sajátos kultúrájáról már-már hírhedett vidéknek keleti határvonalát úgy húzta meg, hogy az még befogadja Söjtört, de Hahótot és Pusztaszentlászlót már nem. Némely későbbi etnográfiai célzatú földolgozások ezt a peremhelyzetet úgy kezelik, hogy Söjtört már nem is számítják Göcsejhez tartozónak, pedig – éppen Gönczi leírásaiból – egyértelműen kiolvasható, hogy a falut minden életjele és megnyilvánulása oda kapcsolja.

Göcsej – Isten háta mögötti vidék (még nevét is – az egyik magyarázat – a megközelítését igazán nem segítő „göcs”-ös, göcsörtös utakról kapta). Hagyományrendszere, szókészlete s ahogy nyelvét használja, sokak szerint a székelységhez köti az itt élőket.

Hogy mit jelent általában – és a maga konkrétumaiban – Göcsejhez tartozni, itt élni, s hogy ez milyen szokásokat, tárgyakat és tárgyhasználatot, stílust és hagyományt jelent, arról bőven olvashat az érdeklődő Gönczi korszakos munkájában, s ide utaljuk a részletek iránt érdeklődőt mi is. Mégis, az ott leírtakat kiegészítjük és helyhez igazítjuk néhány olyan mozzanattal, amelyet Söjtör esetében különösen érdekesnek találtunk, és amely elemeket szóban és írásban fölkutatott forrásainkban – a többi között éppen Gönczi Ferencnél – ehhez a faluhoz kapcsolva megtaláltunk.

A nyelv és a nyelvhasználat, a sajátosan ide kötődő örökséget hordozó nevek, mesék, dalok, legendák, szólások üzenete – ezekkel kezdjük el most leírni a sajátosan söjtöri és göcseji jelenségek világát. A ragadványnevekkel, amelyek már magukban is megmutatják ennek a sajátos nyelvhasználatnak talán legjellemzőbb vonásait: a találékonyan játékos, csúfolódó stílust. Kétszer Kovács az a család, amelyben a családfőnek a neve és a foglalkozása is azonos. Pitye Jancsi Prácsovics János, aki egy kissé – pitye... Sándorék Baksáéknak az az ága, amelyet bizonyos Baksa Sándortól számít a falu, s amelynek aztán lesz olyan tagja is, akit Sándor Sanyinak emlegetnek (Baksa Sándor egyébként a becsületes neve). Sokakat foglalkozásuk, státusuk vagy valamely tulajdonságuk miatt keresztel át a falu a maga kényelmére. Hamus Miskát (az utolsó hamuházi szolgálattevőt), Bikás Ferit (a bikákat pásztoroló Hordós Ferencet), Gyám Marcsát, aki magát törvénytelen gyermekei, az utolsó söjtöri Prácsovicsok gyámjának mondhatta, kopasz Horváthot, motoros Kovács Józsefet, vak Borda Jánost, ma már megfejthetetlen okból Kartonékat (Németh az igazi családnév), olajos Bordáékat, bosnyák Kocsis Ferencet, búbos Gál Jánost. Kertész Pistát, akinek Gerencsér a neve, és aki maga is kertész volt, de a név az apja, Gerencsér Péter miatt ragadt rá; a papa Farkas uraságék veteményesét és virágait gondozta.

Szokás valamely fontos, az emlékezetben megőrzött család átmentése is a névvel. Így és ezért lehetnek Knappék azok a Horváthék, ahol anyai ágon föltűnik egy Knapp-lány, vagy Bánfiak más Horváthék, akiknek ősei között ott találjuk ezt a fiágon kihalt nemesi famíliát. A sokfelé ágazó Baksa családnak van egy buza melléknevű ága is, Hordóséknak meg kétgenerációs leágazása: az egyik családot hárinak hívják, s az ebből kiágazó másik kettő közül az elsőt tyuhárinak, a másikat, Tóniét, Antalét, háritaninak. A kiejthetetlen nevű Lochukok már a XVIII. században is Lúcik, Blumenscheinéket pedig a családalapító Márkus keresztnevű őstől kezdve Márkuszéknak hívják. A közelebbi lakóhely is lehet az állandósuló ragadványnév forrása, példa rá a Sabján családnak az az ága, amely a Vadasfa-dűlőből való, s akiket a falu Vadéknak mond, nevez.

A falu versel és mesél. Így örökíti át hagyományait, amíg ki nem esik a szöveg is az emlékezetből. Egy-két dalocskát jegyeztek le valaha is, amelyekről azt mondhatjuk: söjtöriek.

Az egyik (és nem túl hízelgő): „A söjtöri utca / Eszembe se jutna, / Hej! ha az kedves babám / Benn lakos nem volna! // A söjtöri utca / Végig kukorica, / Teli van bimbóval, / Világi ringyóval.”

Koronája az idézhető sorozatnak az a népballada, amely már nem csak helyszínként, hanem szereplőivel is Söjtört idézi. Bognár csendőr a címe, s aligha kétséges, megtörtént esetet dolgoz föl, vélhetően hiteles nevekkel:

„Csütörtökön tízet ütött az óra, / Bognár csendőr lesétált a postára, / A postáról Mattersdorfer boltjába, / Onnan pedig kisétált a konyhába. // Adjon Isten kedves babám jó napot! / Adjon Isten kedves babám, mi bajod? / Kedves babám, nem egyéb az én bajom, / Tizenkét órakor lesz a halálom! // Szép helyen van a söjtöri temető, / Abban fekszik Bognár csendőr legelől, / Köröskörül dupla szegfű nyíldogál, / Barna kislány közepibe sírdogál. // Hollósi Mári kimén a temetőbe, / Zöld koszorút vitt ki a jobb kezébe. / Nem találta Bognár csendőr sírhalmát, / Hová tegye le a zöld koszorúját. // Diófából nem csinálnak koporsót, / A csendőrnek nem írnak búcsúztatót, / Éles golyó volt a búcsúztatója, / Hollósi Mári volt a megsiratója.”

Egyetlen, a faluhoz (is) kötődő, a Kastélyhely-dűlőt idéző mondát jegyez fel Gönczi népköltési gyűjteményében söjtöri forrásmegjelöléssel. A nép emlékezete az esetet a tatárjárással hozza összefüggésbe. Ám egészen biztosak lehetünk abban, hogy több évszázad történelmi katasztrófái sűrűsödnek itt mesévé. S hogy a történetnek jó a vége – hiszen ismerjük az itt erődített udvarházában élő Hásságyi Imre tragikus esetét –, az is csak legenda. Így mesél: „Valamikor régen, a tatárjáráskor volt a Válicka patak mellett egy púp, azon egy maradék kastély, abba lakott egy úr, egész családjával. A családja a tatárok elől elmenekült, csak ő maradt otthon meg a felesége, és mikor a tatárok hozzájuk betörtek, a kéménybe bújtak el, ahol a tatárok nem találták meg őket, és így életben maradtak. A felesége meg egyszer kenyeret sütött, és mikor azokat a kemencébe vetette, észrevette, hogy a tatárok visszatértek. Sietségébe hamarosan feltárta az ajtót, és amögé húzódott. A tatárok a kenyérbe nyársot böködtek, és próbálták, hogy jó-e. Persze még nem volt kisülve, aztán azonnal elmentek. A remegő asszonyt az ajtó mögött nem vették észre, így hát megmenekült a biztos haláltól.”

Ördög Gyurkó várának legendáját, mint Bakon mesélt mondát jegyzi le Gönczi. A Gyurkó-vár Baktüttös területén, Baktüttös, Tófej és Söjtör hármashatárának szegletében fekszik, a Válicka nyugati partjának közelében, a Kastélyhelytől délnyugatra, onnan szűk egy kilométernyi távolságra. (Fennmaradt a hagyományban egy olyan emlékkép is, hogy a két erődített hely között a lápos, mocsaras, víz járta réten csónakkal közlekedtek a török időkben a pölöskei vár védelemre rendelt katonái.) Kísértethistóriák kedvelt színhelye a mesékben a pölöskei Eördögh családnak ez az egykori őrtoronyépítménye, s hogy az, annak magyarázata bizonnyal maga a baljós csengésű családnév. Már a monda lejegyzésének idején, száz évvel a mi időnk előtt is csak egy erdős dombocska a hajdani erőd maradéka.

„Bak községtől nem messze fekszik egy kis púpon Ördög Gyurkó vára, közel a Válicka patakhoz. Ez a púp már teli van nagy fákkal. Azt mondják, hogy valamikor az Ördög család egyik tagjának vadászkastélya lehetett. Épület biztosan volt ott, mert sok téglát találtak, de azt is elhordták az emberek. Most ez a hely csak úgy van! De sokat regölnek róla az emberek.” És következik négy történet, mindegyik a dombról érkező kísértetekről mesél. A summázat – amellyel a legendafűzér zárul – így összegzi a máig élő hiedelmet: „Ördög Gyurkó vára a kísértetek és ördögök tanyája, azért nem jó ott járni.” A domb magassága talán tíz méter lehet, alakja szabályos kör, alul 40, fölül 12-13 méter átmérővel. Kétszáz éves bükk- és tölgyfák álltak, kapaszkodtak rajta Gönczi határjárásának idejében, a XIX-XX. század fordulójának évkörében.

Nem a néprajztudomány művelője, egy Deák Ferenc nyomában járó újságíró jegyezte le 1940-ben a Harangoskút legendáját. A történet – melynek bizonnyal lehet históriai alapja – arról mesél, hogy a janicsárok felgyújtották Felső-Söjtör templomát, s harangját a kútba dobták. A nép évszázadokig hallotta még a harminc méter mély kútba rekesztett bronz síró szavát.

Van története a Válickának is. Nevét – így tudja a hagyomány – egy pórleányról kapta sok száz évvel ezelőtt, kinek egy Csatár nevű kedvese volt, dúsgazdag fiú, aki azonban megunván szerelmét, mással, egy úri hölggyel kötött házasságot. „Valicka, így hívták a pórleányt, ezt hallva érzetének áldozatául esett, de Csatár sem lett boldog, házassága kietlenné s magtalanná vált.” Csendhelyi (Turner Ferenc verselő sebész-doktor írói álneve – B. P.) e patakról így énekel: Alatta csermely ömlik, / Szép tiszta mint a lány, / Kinek nevét vevé föl / Sok eltűnt év után, / S mert benne – maradjék, égnek / Valicka könnyei / Jéggé soh'sem fagyandnak/lehabzó gyöngyei.”

A nyelvészet névmagyarázata ugyan prózaibb, de ez is arra utal, hogy a patak vizének hőfoka az átlagosnál magasabb kellett legyen, mint ahogy ma is az, forrásánál jól mérhetően. A tudomány szerint a névben a hőforrás jelentésű szláv „var” szócska rejlik. (Első ismert előfordulásakor 1214-ben Warizkának is nevezi egy Árpád-kori oklevél.)

A borhoz – fogyasztásához: „hogyan lehet bor nélkül meglenni?!” –, szőlőhöz, hegyhez kötődik a söjtöri s a göcseji szinte minden mulatsága. Férfiember egész évben talál okot arra, hogy kimenjen a szőlőbe, a pincébe. Ott aztán hiba nélkül elvan, ha elszántabb fajta, akár egy hétig is, egyvégtében. Közörömöt kiváltó divat volt vasárnap a „létánya” (a mise, litánia) után kimenni a szőlőbe, két-három sógor-koma-szomszéd famíliával összeállva – megidézve a hajdani nagycsaládok együttélő közösségét – elfogyasztani az ebédet, aztán a vacsorát, s úgy hazatérni.

A szüreti mulatságok különösen a századfordulótól jelentik a falu számára a legnagyobb világi ünnepet. Díszbe öltözött legények, lovon, felcicomázott szekereken daloló lányok-asszonyok vonulnak végig az utcán, s térnek be aztán valamelyik kocsmába – Ferencziékhez vagy Buzáékhoz a legtöbbször – hajnalig tartó mulatságra. A szőlő érett leve a búcsúnak is a legfőbb kelléke. Ez már abból is látszik, hogy amikor módja van a falu népének magának kiválasztani az ünnep napját, a bor hozzáférhetősége az egyik kalauza. A gene-hegyi kápolnát Szent István emlékére építették s szentelték fel a nagy király ünnepén, 1938. augusztus 20-án. De mégsem Szentistvánkor van a búcsú napja, hanem pünkösd hétfőjében egyeztek meg a szőlősgazdák és az egyház. Merthogy augusztusra elfogy az óbor, új meg még nincsen. S milyen búcsú az, ahol száraz marad a torok?! A másik búcsúnap, a Szent Jakabé, ebből a fontos nézőpontból vizsgálva is még épp' jó helyen van a naptárban. Talán már a templom védőszentjének a kiválasztásában is játszott valami szerepet egy ilyesfajta mérlegelés? Söjtörön többnyire a közeli Anna-napkor tartják – és így is hívják – a Jakab-napi búcsút egyébként, s családi eseménynek számít. Ilyenkor jönnek össze a szétszóródott famíliák is, hogy nagy lakomát csapva ünnepeljék egymást és önmagukat, összetartozásukat.

Közös mulatságként jelenik meg a naptárban a majális – de csak a harmincas évek végétől. A főjegyző, Nényei Pál szervezte közünneppé, s persze a hegyen időzéssel, ahol egyébként sok más jeles napot is szokásosan megült a falu népe. A legénybúcsúkat például századok óta, a hétfőket, az iparosok „hegyi napját” pedig már a modern időktől.

Ünnepek és szokások kötődnek természetesen az egyházi liturgiához, és a legutóbbi hivatalos felmérés szerint még élő hagyományként írják le ezeket 1967-ben: a betlehemezést, a regölést, a Luca-napi kotyolást, a locsolást húsvétkor, az aprószentek napjához igazodó korbácsolást – és a régies lakodalmi eljárásrendet, beleértve az odaillő rigmusokat is.

A söjtöri viseletről sokat nem mondhatunk, mert nincs. Már hogy olyan, ami csak erre a falura vagy akár magára Göcsejre jellemző volna. A végletekig egyszerű – fehér ing, fehér gatya, fehér pendely – jobbágyöltözékből sohasem öltözött át színes tarkába a helybéli nép. Amikor váltottak – az 1800-as évek második felében s főleg utolsó negyedében –, a polgári ruházat bizonyos darabjai kerültek be a ruhatárba vásári s helyben – Weiszensternéknél – kapható portékaként. Az asszonyok hosszú cicszoknyákat hordanak, alatta kék vagy fehér az alsóruházat, a pendely (szegélyén valami szerény hímzéssel), felül rékli, esetleg mellény, télen ködmön. Pamutharisnya, suszternél csináltatott, eleinte gombos, később fűzős magas szárú cipő. (Gönczi a századfordulón 24 csizmadiát és cipészt regisztrál a faluban.) S persze kendő. Sokféle anyagból, méretben, alkalomra. A férfiak ünnepi nadrágja már a XIX. század második felében is a bricsesz, csizmával. Fehér zárt ing, lajbi (mellény), kerek kalap. Ünnepi ruha a cájg, az olcsó pamutszövetből készült nadrág és zakó. A nadrág hajtóka nélküli – csak az urak hordanak hajtókás (lengyel) nadrágot. Télen posztókabát járja. A cselédek a régi jobbágyöltözéket viselik, s maguk a gazdák is, gyalogmunkában.

Ördög Gyurkó vára ( Gönczi Ferenc felvétele)
 
Úri mulatság a hegyen. A cimbalomnál Sárközi József, helybéli prímás, a hegedűvel Zarka Lajos, aki az egész megyében muzsikált
 
Bőcskei József (csengettyűs Józsi – merthogy ő perselyezett sok éven át a templomban) pincéje előtt poharazgat a falu eleje. A gazda a bal szélen áll. Mellette Jandó, a „parasztbáró”, tőle jobbra Rakitay Gusztáv, majd Nényei Pál. A hölgykoszorú bal szélén Vidóczy Ilona, mellette Miklóssy Margit tanítónők. A kép jobb szélén Borsó Imre
 
Kirándulni is legjobb a hegyre! A háttérben Bakonyiék (még) zsúpos pincéje
 
Gazdák, „létánya” után a hegyen (Varga János, Buza Vendel, Péterffy Gyula, Hordós István hári-tani)
 
Iparoshétfő a szőlők közt. Első sor balról jobbra: Baksa Péter, Bogár József, Vajdics András, Buza Jenő (a hordó mögött), Horváth László, kétszer Kovács, Gyuricza János. Hátul öreg Gyuricza János, Horváth István, Ginál István
 
A szüreti felvonulás résztvevői – maskarásokkal az előtérben – Buzáék vendéglőjének udvarán, a rájuk váró mulatság kezdetén (1930-as évek közepe)
 
Szabó Dezső plébános is táncra perdült a Szent István-kápolna avatásán (1938)

 

   
Előző fejezet Következő fejezet