A Tisza mentén, ártéri erdők árnyékában – közepes minőségű szántóktól, jó réti szénát és kiváló gyepszénát termő rétektől, elegendő legelőktől, kiváló sertésdagonyázó helyektől övezve –, szerényen, a nagy országos és megyei eseményektől félrehúzódva éldegéltek Szabolcs lakói, apránként gyarapodva, többnyire mezei szorgalommal teremtve elő megélhetésüket, a háznépek szükségét. Nem hivalkodtak, és nem is panaszkodtak. Az 1800-as évektől kevéske búzát – gazdánként többnyire három-három köblöt – vetettek, ötször, hétszer annyi rozsot – évenként tizenöt-húsz köblöt csépelve – termeltek. Kevéske kukoricása is volt mindenkinek, amivel az erdei makkot pótolták. Pénzelni azonban inkább a dohányból és megyeszerte híres dinnyéjükből tudtak, meg az állatokból. Az évenként szinte minden gazda által betakarított három-négy szekér réti és egy-két szekér gyepszéna arra enged következtetni, hogy háztartásonként négy-öt-hat lábasjószág telelt a tölgyfavázas, zsúp-, gyékény-, sás-, ritkábban nádfedeles istállókban, s a porták többségén ott díszelgett a sertésól is, fölötte a legtöbb háznál vesszőfonatú, zsúppal vagy náddal, gyékénnyel fedelezett kukoricagóré, vagy ahogyan a lakosok szívesebben emlegették: kukoricakas.
Az XIX. század első felében nyolc földesúr birtokolt a községben, s mind a nyolc bent is lakott a faluban. Közülük tekintetes címmel élt, és ezt a megszólítást követelte magának Szemere György, Mudrány János, majd elhalta után özvegye, Mudrány Jánosné. A tekintetes címet érdemelte ki Tőrös Miklós, Tőrös László, Tőrös Péter és Dobozy Antal is. Nemzetes úr volt Pető Gábor és Gogh István.
Bár a Tőrös família tagjai jobbágytartó földesurak voltak, Szabolcsban az igazán nagy gazdaságot nem ők vitték. A XIX. század első felében Szemere György, Mudrány János és Dobozy Antal tekinthető igazán gazdag embernek. Szemere épületeinek összértékét 10 102 forintra becsülték 1843-ban a tűzkármentesítő szakemberek. A 22 öl hosszú, négy egész háromnegyed öl széles, fenyőfa tetőszerkezetű, zsindellyel fedett udvarházának éghető részeit ezerötszáz forintra becsülték.
Kiterjedt majorkodásáról árulkodik, hogy hat öl hosszú, négy öl széles granáriuma – terményraktára –, két kukoricagóréja, az egyik alatt sertésólja, egy nagy, egy közepes és egy kisebb istállója volt. Majorságának központjában egy nagy ház állott, melyben a gazdatisztje lakott. Mellette egy 24 öl hosszú, nyolc öl széles csűrrel, egy 14 öl hosszú és négy egész háromhatod öl széles favázas rakodóval. Hatalmas juhakol, három – egy nagy, egy közepes és egy kisebb – istálló, két kukoricagóré, a nagyobbik alatt sertésól szolgált még a majorsági központban. Három cselédháza volt, ebből kettőben két-két család, a majorságban lévőben négy család lakott. Külön háza volt az uradalmi kovácsnak. Mindezek mellett a faluban egy tucat taksás házat mondhatott a magáénak, melyeknek mindegyikét lakták. Mindezeken túl egy 450 forintot érő, két kőre járó szárazmalom őrölt Szemere György hasznára, és felében őt illette a közösségi szárazmalom tulajdonjoga és haszna. Felerészben az övé volt a tíz öl hosszú, öt öl széles közös korcsma is, melynek rá jutó hányadát négyszáz forintra értékelték.
Szemere György gazdagságára jó fényt vet az az évi termésmennyiség, ami fölött rendelkezett. Évenként több-kevesebb rendszerességgel kétszáz kereszt búzát, ezerötszáz kereszt rozsot, háromszáz kereszt árpát és kétszáz kereszt zabot csépeltetett. Egy-egy kereszt két–két és fél véka szemet adott. Lábasjószágai, juhai évenként ötven szekér szénán, tizenöt szekér tavaszi kalászos – árpa, zab – szalmáján teleltek. Almozásra harminc szekér rozs- és búzaszalmát használhatott. Mindezek természetesen csak az éghető, a tűzkár ellen biztosított javai voltak. A halászat, a csíkászat, a vadászat, az erdőélés, a nádlás, a malmok és korcsma haszna mindezeken felül voltak. A felsorolt hasznokat gyarapították még az állatok értékesítéséből, a juh gyapjából, sajtjából származó bevételek.
A település másik tekintélyes ura a Mudrány família. A viszonylag későn, III. Károly által 1712-ben megnemesített zempléni Mudrány család házasság révén jutott Szabolcsban birtokhoz. Mudrány János itt élt Szabolcsban. Halála után felesége nevén írták össze a tűzkármentesítők éghető javait, melyek közül nem az özvegy „úri lakháza” volt a legértékesebb, mert ezt csak ezerötszáz forintra taksálták, amíg a húsz öl hosszú öt öl széles Gúthy-féle házat például kétezer-ötszáz forintra. Épületeinek összértéke viszont 10 225 forintot tett ki. Az úri ház körül cselédház, konyha, istálló, kamra, kukoricakas és raktár szolgált. Nem messze tőle a majorosgazda és a gazdatiszt által lakott, de Mudrány-tulajdont képező házak.
A Gúthy-féle ház Mudrány János majorságának a központjában állt. Körülötte három cselédház és egy több cseléd lakhatására alkalmas negyedik cselédház, három istálló és egy szekérszín, egy kocsiszín két oldalán két kis lóistállóval, majd egy újabb, nagyobb istálló. Távolabb tőle egy nagy marhaistálló. Itt állt a Márkus-féle kettős ház is. A majorság területén őrölt két kőre a négyszázötven forintra taksált urasági szárazmalom. A Mudrány Jánosné tulajdonát képezte a közösségi malom másik fele s a közös korcsmahaszon fele. Mindezek mellett birtokolt még Mudrány Jánosné tizenöt taksás- és egy zsellérházat.
Terményei mennyiségre a Szemere Györgyéhez hasonlítottak, csak Mudrány Jánosné több búzát és kevesebb rozsot csépeltetett. Réti szénája mellett volt gyepszénája is, amit sokkal értékesebbnek tartottak. Amíg réti szénából öt forintra értékeltek egy kétökrös szekérre rakható mennyiséget, ugyanez gyepszénából hét forint harminc krajcárt ért. Míg a réti széna teleltetéskor legfeljebb „húsában tartotta az állatokat”, előfordult benne gaz, kóró, egyéb kevésbé értékes takarmány, addig a gyepszénán télen is meghíztak a tehenek, de főleg a presztízsokokból fogatolt, a hintók, kocsik elé fogott lovakkal etették.
A Szemere Györgyéhez és a Mudrány Jánosné javaihoz fogható, hasonló gazdagságú birtok, udvarház vagy kúria nem volt több Szabolcsban. Tekintetes Dobozy Antal úr házát már csak hatszáz forintra értékelték a becsűsök. Majorkodott ugyan ő is, de szerényebb körülmények között. Az ő tulajdonát képező telken állt a jegyző százötven forintra becsült kettős háza, amit a falu árendált Dobozy Antaltól. Majorságának központjában állt egy 13 öl hosszú, három öl széles – 330 forintra értékelt – négyes ház, egy hetven forintot érő, III. osztályba sorolt kovácsház műhellyel, egy kettős cselédház. Volt Dobozy Antalnak öt zsellérháza is 125 és 25 forint közötti értékben.
A Tőrös família – az úrbérrendezés tanúsága szerint az 1770-es években még ők birtokolták kettő kivételével a szabolcsi úrbéres jobbágyokat – az 1840-es évekre a jobb módú parasztokhoz hasonló színvonalon élt a községben. A három Tőrös – Miklós, László és Péter – bizony megkoptak gazdaságukban. Tőrös Mikósnak a lakháza 320 forintot ért, és a faluban lévő összes biztosított éghető javait 1150 forintra becsülték. Az őt szolgáló emberek száma négy háznép lehetett, mert egy kettős cselédházat és két zsellérházat biztosított csak tűzkár esetére. Istállója, kamrája, csűrje, góréja alig különbözött valamivel a jobb módú úrbéres gazdákétól.
Még inkább kikopott az ősi javakból Tőrös László, akinek ugyan a lakháza 350 forintot ért, de a biztosított javai – két istálló, egy cselédház, egy szekérszín – saját házával együtt is csak 817 forintra becsültettek. Tőrös Péternek pedig minden java összesen sem ért többet 430 forintnál. Vagyonosságban őt a falu két nemzetes ura – Pető Gábor és Gogh István – is felülmúlta. Pető Gábor úr háza 450 forintot ért, minden egyéb éghető tulajdonát ötven forinta becsülték. Gogh István nemzetes úr háza 300 forintra biztosíttatott, gazdasági épületei és az a kicsi ház pedig, amelyikben Koiné lakott, összesen 150 forintra. Összértékben 450 forintra értékelték a tulajdonát képező épületeket.
A Szabolcs vármegyei Tűzkármentesítő Egylet becsüsei precíz munkát végeztek. Épületről épületre, tárgyról tárgyra felértékelték a református egyház javait is. Ezeknek összértéke 2150 forint volt. Ebből ötszáz forintot ért a templom éghető tetőzete, haranglábja, de 750 forintot a hárommázsás, más források szerint 170 font súlyú harang. Százötven forintra becsülték a templom 37 ülőpadját, száz forintra a prédikáló- vagy szószéket, a pap székét, az úrasztalt és a pulpitust. Ugyancsak száz forintra becsültetett a karzat székekkel és a toronyba járó grádicsokkal (lépcsőkkel). Az „oskola, a rektorház” a mellette lévő istállóval együtt százötven forintot ért. A pap háza, a vele összeépült cselédházzal 350 forintra biztosíttatott, míg az istállója harminc forintra, a hidlásos sertésólja húsz forintra. A nagytiszteletű úr lakhelye – a tanítói lakról és az iskoláról ne is essék szó – nem tűnt ki a parasztházak sorából.
A már említett – a földesurak által biztosított – zsellér-, cseléd- és taksásházak mellett minden úrbéres gazdának – lett légyen az házas zsellér vagy telkes jobbágy – kötelessége volt biztosítani éghető javait. Maga a falu is biztosította a községházát. Ez kettős ház volt. Egyik része szolgálta a község ügyeinek intézését, a bíró és esküdttársai hatáskörébe tartozó, egy forint erejéig felható büntetést érdemlő kihágások ügyét, egyéb célú tanácskozásokat, az adóösszeírók fogadását s hasonlókat; a másik részében a faluszolga, a kisbíró lakott, aki a dobolást, a lakosság tájékoztatását, a falun belüli idézések széthordását, a tanácskozó terem takarítását, fűtését és az egyéb ügyes-bajos dolgokat intézte. E kettős ház értéke nyolcvan forint volt.
Ezeken kívül huszonöt falusi gazda kényszerült biztosíttatni a házát, épületeit, éghető javait. Közülük egy – Dants István – nemes, de adó alá tartozó köztelken lakott ő is. A házak 35 forinttól 180 forintig értékeltettek, egy-egy sövényből épült kukoricakas, vagy góré öt, tíz, tizenöt forintot ért, egy-egy istálló húsz-huszonöt forintot, egy-egy sövényből, vesszőből font sertésól öt forintot, s így tovább. Egy-egy gazda éghető javait nagy általánosságban száz-háromszáz forint közötti értékben állapították meg, s ez a háromszoros szóródás többé-kevésbé jellemző volt a betakarított termésre is. Egy-egy háznép búzából egy-három gazdakeresztet, rozsból 15–25 gazdakeresztet biztosított, s a gazdakeresztek egy-egy köböl szemet adtak. Szénából három, négy, öt szekérrel takart egy-egy gazda, és a többségük kaszált egy-két szekér gyepszénát, s két-három szekér réti szénát.
Mindezeket figyelembe véve az a huszonöt telkes gazda és házas zsellér, akik az 1840-es évtizedben Szabolcsban éltek, nem mondhatók szegénynek. Paticsfalú házuk keretes oszlopai, áthidaló gerendái a falu tölgyerdejéből kerültek ki, a tetőszerkezet többségéhez a Tiszán tavasztól télig lejáró máramarosi tutajosoktól vásároltak fenyőfát, lécet, deszkát, s egy-egy igényesebb háztulajdonos zsindelyt is. Többségük azonban zsúppal, néha gyékénnyel, náddal fedelezte lakházát, istállóját, csűrét, kukoricagóréját, disznóólát.
Érdemes név szerint is számba venni az 1843-ban, 1844-ben összeírt szabolcsi gazdákat, mert a jobbágyfelszabadítás után a felsoroltak szabad rendelkezésű tulajdonként birtokolták a továbbiakban beltelkeiket, szántóikat, rétjeiket, s ők, illetve utódaik voltak azok, akik a XIX. század második felében a paraszti élet letéteményesei voltak a községben. 1843–44-ben az alábbi jobbágy- és zsellérsorsú háznépek lakták Szabolcsot: Cserepi Mihály, Szőke András, Dakó Ferenc, Komlósi Mihály, Végvári Mihály, Szakmári István, Grego Antal, Karafa György, Szakmári József, Tserged Ferenc, Bodnár Mihály, Tóth Miklós, Kovács János, Hollósi István, Siska András, Veres János, Csegei Mihály, Halóczi János, Szakmári Mihály, Minga Mihály, Péter János, Péter Mihály, Dakó István, Balogh Jánosné és a már említett nemes Dants István.
Búzából, rozsból, kukoricából a szabolcsiak megtermelték a maguk megélhetésére szükséges mennyiséget, talán valamivel többet is. Három-négy lábas jószága szinte minden háznépnek volt, s mellé sertés, legalább egy anyakoca és annak szaporulta szinte mindenkinek. Halat, csíkot foghattak a Tiszában, az erekben, vízelvezető árkokban, arra alkalmas tavakban. Vadlúd, vadkacsa, annak tojása is került az asztalukra, tyúkot, libát, kacsát tarthattak számolatlanul, gombát, szedret, sulymot a maguk számára, eladásra is szedhettek. Pénzelhettek dohányból, dinnyéből, szőlőkötöző sásból, vesz-szőből, maguk fonta, szőtte kender- és lenvászonból. Napszámra járhattak a hegyaljai szőlőkbe, vásárba, piacra a hegyaljai mezővárosokba. Megéltek.
Igazán nagy dolgok, rendkívüli események nem történtek a községben. Az évszakok elrendezte munkák ritmusában, a lakodalmak, keresztelők és halotti torok természetes rendjében az 1831-es kolerajárványt követően 1843. szeptember 5-e hozott egy kis izgalmat, belső feszültséget, amikor a megyei úrbéri bíróság közbejöttével a falu urai és úrbéres lakosai úriszéken egyezkedtek a határ másodfokú rendezéséről és az úrbériség tartozékainak elkülönítéséről. Ez az esemény visszaidézte az 1772–1773-ban zajló, Mária Terézia-féle úrbérrendezést. Akkor papíron maradtak a tabellákban rögzített számsorok. Most mérnöki kiméréssel akartak életet lehelni beléjük.
Földesurak és parasztok egyformán érezték mostani egyezkedésüknek a fontosságát. Mindenki tudta, hogy ezt követően csak a kimért, a karók ketrecébe zárt földeket birtokolhatják, használhatják. A jobbágyoknak papíron összesen kilenc egész egynyolcad hold (ezerkétszáz négyszögöles holdakkal számolva) belső telek járt. Ehhez társult volna még az 1773-ban név szerint megnevezett, de használt beltelkeik méretét akkor fel nem tüntető 16 házas zsellérfundus, aminek összterülete két magyar holdat tett ki. Szántóból 255 és fél hold, rétből 109 egész és fél hold, összesen tehát 376 egész egynyolcad holdnyi belső és külső terület járt volna az úrbéres lakosságnak.
A földesurak – ráadásul a nagylelkűség látszatát keltve – némi manipulációval 18 egész egynyolcad holddal meg akarták rövidíteni az úrbéreseket. A kilenc egész egynyolcad holdnyi belső fundus helyett úgymond hajlandók voltak a jobbágyok által egyébként is használt 14 egész háromnyolcad holdnyi beltelket átengedni úrbéres alattvalóiknak, de megfeledkeztek a 16 házas zsellért egyenként megillető százötven négyszögölni fundusról – amelyek közül négy telek ekkor éppen lakatlan volt –, s ezeket cselédtelekként a maguk tulajdonába akarták venni, amelyek a jövőben szabad adásvétel tárgyaként szerepeltek volna. Ennél is nagyobb nyereség lett volna számukra, hogy az úrbérrendezéskor csak egyszer kaszálható rétként feltüntetett szénanyerő helyeket ezúttal olykor-olykor kétszer kaszálhatónak minősítették, s így a jobbágytelkenként járó tizenkét kaszás rét helyett csak tíz kaszás rétet szándékoztak kiméretni úrbéreseiknek. Mindent összeadva, a jobbágyokat és házas zselléreket megillető 376 egész egynyolcad hold belső és külső járandóság helyett csak 358 holdat szándékoztak átengedni.
A megyei alispán vagy helyettese elnökletével tárgyaló úriszék – a jobbágyok érvelése, tiltakozása, majd hallgatólagos beleegyezése mellett – ezt a „nagylelkű” változatot jóváhagyta.
Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a jobbágyok telkenként tizenkettőről tíz kaszásra csökkentett rétjét „az árvíz által elboríttatni szokott… Tisza melletti s annak partján” lévő kaszálókból szándékoztak kimérettetni.
A földesúri tervezetet a megye felső vezetésének elnökletével tartott úriszék jóváhagyta, sőt azt sem észrevételezte, hogy az 1836. évi 6. törvénycikk tiltó rendelkezése ellenére Szabolcs község 35 úrbéres háztartástól minden évben két-két forint kazánpénzt – összesen hetvent forintot – követelt, holott az 1836-os úrbéri törvények értelmében ezt „a pálinka kazánoktól” csak azok voltak kötelesek fizetni, „akik azokból – mármint pálinkafőzésből – éltek”. Hiányossága volt a rendezési tervezetnek az is, hogy nem foglalkozott a faizási joggal, nem tüntette fel a jobbágyok számára telkenként kiadni köteleztetett nyolc-nyolc hold, a házas zsellérek után járó egy-egy hold legelőt. Nem szándékozott kiméretni a jegyzőt megillető belső telket sem.
A kifogásokat a helytartótanácsnak kellett megfogalmazni, s kötelezni a megyét és a földesurakat új eljárás lefolytatására. Ezzel azonban a központi kormányszerv meg is akasztotta a rendezési eljárás lefolytatását.
A rendezést maguk a jobbágyok sürgették sok utánajárással és tetemes költségekkel. A helytartótanács által 1845. április 7-én kifogásolt eljárás korrekciója még 1848-ban sem történt meg. A szabolcsi jobbágyok 1849-ben a kényszerűségből Debrecenbe költözött kormánynál sürgették úrbérrendezési és határelkülönítő perük befejezését, sérelmeik orvoslását. Vukovics Sebő, a Szemere-kormány igazságügy-minisztere 1849. május 17-én rá is írt Szabolcs megye közbátorsági választmányára, jelentést kérvén az ügy állásáról. Szabolcs megye tisztikara bizonyára válaszolt a miniszternek, de az iratok vagy a Pestre való visszaköltözéskor vesztek el, vagy még a postai úton. 1849 májusának végén, júniusának elején – alighanem ezt a szabolcsi úrbéresek is belátták – a Szemere-kormánynak és a Szabolcs megyei törvényhatóságnak fontosabb dolgai voltak, mint egy harminc-harmincöt háznépes úrbéres közösség sérelmeire koncentrálni. 1850-ig tehát nem zárult le Szabolcs község határrendezési és úrbéri elkülönözési ügye.
Fényes Elek geográfiai szótárában Szabolcs községet illetően az 1848– 1849-es időkből 482 lakosról tudósít, akik közül 237-et tudott reformátusnak, 120-at római-, 115-öt görög katolikusnak, négyet evangélikusnak és hatot zsidónak. Birtokosainak a Boronkay, a Dobozy, a Mudrány, a Pethő, a Szemere, a Tőrös és a Vattay famíliát mondta. Húsz és fél első osztályú jobbágytelket vélelmezett a faluban, s határát „gazdag termékenységűnek” állította, ahol az emberek „dohányt és különös jó dinnyét termesztenek”. 1848–1849-ben több okból és több alkalommal összeírták a falu lakóit, de a korabeli lelkész, községi elöljáró és a dadai járás hol negyedik, hol második szakaszának szolgabírója – Szepsy István – csak 397 halandóról tudott Szabolcs községben.
Az ország minden lakosát érintő nagy változásokról március 20-a után hallottak biztos forrásból az itt élők. Nagykállóba, Nyíregyházára alighanem március 19-én érkeztek meg a pesti és pozsonyi hírek. Kereskedők, úton járó emberek, egyházi körlevelek, gyorspostán, futárszolgálattal továbbított hivatalos követi jelentések lehettek a források, mert március 20-án Nagykállóban a megyei kisgyűlésből már forradalmi szellemű felírást fogalmaztak az uralkodóhoz, s kötelezték a diétai követeket, hogy hetenként legalább kétszer tudósítsák a vármegyét az Országgyűlésben történtekről. Március 21-én pedig Nagykállóban megalakították a Szabolcs vármegyei központi bizottmányt, amelynek a berceli református pap, Tóth József is tagja lett.
Bercel nagyon közel volt Szabolcshoz. Ott sürgött-forgott ezekben a napokban Nagykállóban Pethő Sámuel és Mudrány János szabolcsi földesúr is. Kocsisuk, cselédjeik, háznépük hamar széthintették a híreket a faluban. Március 25-én vagy 27-én már minden falu papjának, jegyzőjének, bírójának a kezében volt a Péchy László alispán által Debrecenben nyomtattatott felhívás és tájékoztató, amelyben a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést, a nemzetőrség szervezésének szükségességét hozták a lakosság tudomására, „s minden társadalmi kastának az összeolvadásáról”, polgártárssá emelkedéséről tájékoztatták a megye lakosságát. Szabolcsban is olvasták, hallották a lakosok a „Polgári felszólítást”: Most a haza szent parancsával jövünk hozzátok polgártársak… Nem hívunk mi benneteket idegen föld határain tékozolni a drága magyar vért. Nem ellenség elé kívánunk mi benneteket állítani… Csak arra szólítunk föl, legyetek önállóak a csend, a béke és a jó rend felett. Tűzzétek föl hát, polgártársak, fövegeitek mellé a nemzeti szabadság, a jó rend, a polgári egyetértés háromszínű szalagját! Legyetek tagjaivá a nemzeti őrseregnek! Íme e piros szín emlékeztessen benneteket a drága hon iránt lobogó tüzére a hű magyarnak. E fehér legyen jelképe a magyar szeplőtlen hűségnek királya és nemzete iránt. Így fogja a remény zöld színe teljes bizalomra jogosítani szíveteket e hon felvirágzása iránt.”
Szabolcs földműves népe meghallgatta a szószékről a „Polgári felszólítást”, mert az esperesek által – a megyei központi bizottmány kérésére – meghagyatott a lelkészeknek, hogy tájékoztassák a népet a változásokról. Az emberek fordultak még egyet szekérnyi tűzifával az erdőről, vittek egy-két szekér trágyát a dohánykertbe vagy a pap földjére, meghányták-vetették egymás között, hova vessenek kendert, melyik dűlőben legyen ez évben a dinnyeföld, majd előszedték a csűrből, színből, pajtából az ekéket, hogy készüljenek a tavaszi szántáshoz, mert megjött annak is az ideje, s jókor szántani, vetni falusi ember számára – de talán az ország számára is – legalább annyira fontos, mint a pesti költőknek, ifjaknak kellő időben forradalmat csinálni.
1848. április 2-án a kisbíró dobolása hirdette ki hangos szóval, hogy megkezdődött Szabolcsban is a helyben maradó nemzetőrség szervezése, a mozgó nemzetőrség összeírása. Az ekkor éppen a dadai járás második szakaszába átsorolt faluban a helyben szolgáló nemzetőrök összeírása, a nagytiszteletű lelkész úr jelenlétében történt felesketése, a nemzeti jelkép, a kokárda kalaphoz, süveghez tűzése hamar megtörtént. Tizenöt-húsz nevet lajstromba venni, az Isten hajlékában esküjüket kivenni, a rend és fegyelem őrzésére őket felhívni, a királyhoz, a hazához való lojalitást a lelkükre kötni, egy-két órányi időnél az ünnepi áldomás felhörpintésével sem igen tartott tovább. Annál kevésbé, mert a Földváry Pál vezette nemzetőröket összeíró bizottságnak tagja volt Mudrány János és Pethő Sámuel helybeli birtokos is, akikre mégiscsak jobban hallgatott a falu népe, mint ha idegen urak agitáltak volna közöttük.
Az élet ment tovább a maga ritmusában. Arra vonatkozóan nincs adatunk, hogy a mozgó nemzetőrséghez tolakodtak volna Nyíregyházára a szabolcsi ifjak és családos emberek. Arra sem, hogy a debreceni központtal szervezett 10. honvédzászlóalj kötelékébe 1848 május–júniusában tüntetőleg jelentkeztek volna a szabolcsi legények. Örömmel fogadták, hogy megszűnt az úrdolga, nem kell cenzust, telekbért fizetniük, és a terményeik kilencedik tizedét sem kell a jövőben a földesúri szérűre hordaniuk.
A 19 fél-, illetve negyedtelkes gazda közül május 15-én néhányan feliratkoztak a választópolgárok közé, s június 15-én leadták voksukat Tiszalökön Bónis Sámuelre. A lelkészük és bírójuk egyszer-egyszer belátogatott az új rendszerű megyegyűlésbe, de hangjukat ott nem hallatták. Túl hangosak voltak ott a nemesi radikálisok, sok olyat mondtak, követeltek, ami paraszti ésszel nehezen volt értelmezhető: „Ha kellett…, ha kivívtuk a szabadságot, védjük is meg!” Ők szántani, vetni, aratni akartak, s fiaikat házasodni, leányaikat férjhez adni szerették volna, s örülni az újszülött unokáknak. Ha pedig katonának viszik a legényeket, elmaradnak az esküvők, könnyen árván maradnak az unokák…
1848 augusztus végén, szeptember elején mégis kiállították zokszó nélkül a községre mért kvóta szerinti honvédeket. Négy legény helyett ötöt küldtek a harctérre. 1849 januárjában elsiratták a faluban mindenki által ismert Dakó János harctéren elesett honvédet, s amikor 1849 májusában újabb két legényt kért Kossuth, azt is elküldték hazát és szabadságot védeni.
A Szemere család címere |
Beépített szekrény és Szabolcs vármegye nemesi bandériumainak zászlói (1809) a Mudrány-kúriában |
A volt Tőrős-kúria XVIII. század végi épületének utcai homlokzata (ma: Polgármesteri Hivatal) |
A volt Tőrös-kúria (Szabó-udvar) udvari homlokzata |
A volt Tőrös-kúria XVIII. század végi kőkeretes vasajtaja és az egyik vasrácsos ablaka |
A volt Tőrös-kúria füstelvezető kéményei a padlástérben |
Szabolcs a II. katonai felmérésen (1854) |
A földvár a monostor felől, a Négyesházzal és a Tőrös-kúriával (jobb oldal) a XIX. század közepén (Heyer Artúr rajza) |