Előző fejezet Következő fejezet

Armalisták és taksás nemesek

 

A Szatmár Megyei Levéltár viszontagságos sorsa miatt nincs sok adatunk Csekéről. Teljes homály fedi a községnek a tizenöt éves háborúban elszenvedett kárait. A szórványadatok azonban azt engedik sejtetni, hogy 1660-ig viszonylag elviselhető sorsa volt az itt élő lakosoknak. 1660-ban ugyanis 108 háztartást írtak össze a településen a conscriptorok, köztük nyolc birtokos köznemest, tizenkét armalista nemest, a többi jobbágy- és zsellérsorsú ember volt. A 108 háznép 202 ökröt birtokolt, s ebből negyven volt a tizenkét armalista nemes tulajdonában.

A falu történetének ezt a periódusát tekinthetjük azon társadalmi átrendeződés kezdetének, amikor Szatmárcsekén kezdenek elkopni az úrbéresek – jobbágyok, zsellérek –, s helyüket az armalista nemesek, taksások, különböző rendű és rangú szabad emberek veszik át. Merthogy a következőkben a középnemesi földesurak mellett ez utóbbiak fogják Cseke életében a főszerepet játszani. Érdemes az 1660-ban itt élő armalista nemeseket név szerint is megemlíteni (őseiket találják közöttük a ma élő szatmárcsekeiek is): Jakab András, Varjú Gergely, Varjú Bálint, Varjú Benedek, Varjú Pál, Orbán István, Orbán Pál, Mándi Mihály, Hodosi János, Mándi István, Kende Tamás és Szabó István.

Ők lakták a falu Felvégnek nevezett részét (ma: Petőfi utca), itt voltak a nemesi telkek. Az Alvégen, a falu nyugati végén (ma: Kölcsey utca) csak két ilyen volt, az egyik a Jakab (1954-ben Kelemen Endre tulajdonában), egy jobbágytelekkel (ezen áll a Tájház), a másik az Almássy családé (Varjú Gedeon tulajdonában), valamint a Kölcsey-kúria. Az Alvég erdővel, mezőséggel körülvett területére telepítették az 1795-ben érkezett felvidéki lakosokat, akik azután benépesítették a mai Kölcsey , Dózsa (Vakszeg), Kossuth és Széchenyi utca egy részét.

Ha a XVI–XVII. században beszélhetünk nyugalomról Szatmárcseke életében, talán az 1660-as évtized elejéig szólhatunk róla. A jobbágyok mellé behúzódó armalisták, taksások bizonyára a török meg az erdélyi-királyi seregek hadjárásai elől menekültek a Tisza és a Túr védte, az Eszenyő- és Liget-erdő takarta falucskába. Itt reméltek nyugalmat, megélhetést. Rövidesen csalódniuk kellett, mert az 1660-as évtized második felétől itt is megmutatta mostoha arcát a történelem. A Váradot birtokba vevő törökök, a Wesselényi nádor nevével minősített főnemesi összeesküvés, majd a nyomában kibontakozó bujdosómozgalom, az annak élére szegődött Thököly Imre és a vezetésével vívott kuruc harcok, a török kiűzése okán a Magyarországon teleltetett zsoldos katonák porcióztató gátlástalansága nem ismert könyörületet, megrontották a falu életét is.

1672-ben két kúriára tette rá a kezét a kamara: az egyik Kende Gáboré volt, fából épült; a másik Kemecsey Györgyé, ez egyszerű nemesi ház volt a hozzá tartozó allodiummal. Részletező adatok hiányában is elképzelhetjük a falu romlását abból, hogy 1690–1691-ben 197 hadi porciót vetettek ki a közösségre, ebből 165-öt a szolgálónépeknek, jobbágyoknak, zselléreknek kellett előteremteniük, a többit az armalistáknak. A csekei lakosság vélt teherbíró-képessége ekkor még megközelítően öt az egyhez a szolgálónépek javára. 1697-re ez az arány azonban már a múlté. Ebben az esztendőben huszonöt köböl búzát követeltek katonatartás címén a csekeiektől, de ebből már csak tizenhat köblöt tudtak a jobbágyoktól, zsellérektől behajtani, s kilenc köblöt fizettettek az armalistákkal. Ezúttal az arány kevesebb, mint kettő az egyhez. A jobbágyok, zsellérek elvesztették igavonó barmaikat, talán el is költöztek a faluból, sokan el is pusztultak közülük vagy gyűjtögetésből, a vizek és erdők zsákmányolásából éltek, kegyelemkenyéren tengődtek.

Erre enged következtetni egy 1707-ből fennmaradt összeírás, amelyik szerint Csekéről az alábbi tizennégy nemesi háznépnek kellett volna egy-egy felszerelt katonát küldenie II. Rákóczi Ferenc hadseregébe: Kemenczei György, Andrássi Jeremiás, Kölcsey Ferenc, Jakab Tamás, Varjú Tamás, Varjú Boldizsár, Mándi János, Varjú Miklós, Mándi István, Varjú Sámuel, Varjú András, Varjú János, Szabó Miklós és Almássi Gábor. Az összeírás elkészültekor az alábbi férfiak – apák vagy fiaik – szolgáltak Csekéről fegyverrel Rákóczi zászlai alatt: Almássi Gábor, Jakab Tamás, Mándi Pál, Mándi János, Varjú András, Varjú János, Varjú Sámuel és Szabó Miklós. A tizennégy tehetősebb nemesi famíliából nyolcan.

E nehéz évtizedek megapasztották Cseke lakosságát. 1720-ban már csak huszonnégy adózó – húsz jobbágy- és négy zsellér- – háztartást írtak össze a faluban. Ezek is többnyire fél- vagy negyederejűek voltak. Többségük két ökörrel rendelkezett, de többen voltak, akik csak egyet tudtak járomba fogni, s így másokkal kalákában szántottak. Minden korábbinál jobban megszaporodtak azonban az armalisták és taksás nemesek. 1739-ben az alábbi huszonöt armalista és taksás háztartást írták össze Csekén: Pap Márton, Deák Szabó Ferenc, Tarczali János, Debreceni alias Huszti János, Beke Pál, Varjú György, Szabó Ferenc, Szabó Péter, ifjú Varjú Ferenc, Ari Gábor, Varjú Dániel, Borka István, Beke Mihály, Varjú Mihály, Jakab Tamás, Jakab István, Varjú László, idős Varjú Ferenc, özvegy Zitay István, Varjú Zsigmond, Varjú István, Juhász István, özvegy Beke János, Kósa Ferenc és özvegy Orbán Iván.

A huszonöt nemesi famíliának összesen 31 ökre, négy tinója, nyolc fejős- és öt meddő tehene volt. Együttesen 21 öreg sertést és 31 süldőt, 25 méhkast tudhattak a magukénak. A huszonöt család 83 köblös búza-, három köblös rozs-, négy köblös zab- és 46 köblös kukoricavetéssel és mintegy harminckötésnyi dohányt adó ültetvénnyel rendelkezett.

Az megállapíthatatlan, hogy mennyit tagadtak le javaikból az adóösszeírók előtt, de bizonyára arányosan tették. S ha így volt, némi betekintést nyerhetünk gazdasági helyzetükbe. Valami nagy jómódról nem árulkodnak az adatok. Az összeírt s a megye által megadóztatott csekei armalisták és taksások közül Beke Mihály bizonyult a leggazdagabbnak. Neki volt négy ökre, egy fejős- és két meddő tehene, egy öreg sertése és öt süldője, tíz kas méhe, tizenöt köböl búza-, négy köböl zab- és hat köböl kukoricavetése. Utána mindjárt Varjú György következett, aki két ökröt, egy fejős- és egy meddő tehenet, egy öreg sertést és öt süldőt, öt kas méhet tudhatott a magáénak, és 1738 őszén öt köblös búzát, 1739 tavaszán pedig négy köblös kukoricát vetett el. A többiek náluk szegényebbek voltak.

A jobbágyok száma a XVIII. század folyamán alig változott. Az 1720-ban számba vett húsz jobbágy- és négy zsellérháztartás 1774-re 22 jobbágy-, nyolc házas-zsellér és három más házán élő alzsellér-háztartásra szaporodott, miközben az armalista nemesek száma több mint kétszeresére növekedett. 1783-ban Szatmár megye conscriptorai Csekén 58 armalista nemesi háztartást rovatoltak meg.

Meg kell jegyeznünk, hogy a nemesek száma nem a jobbágyok rovására, pontosabban nem azoknak a telkekből való kiszorítása révén gyarapodott. Szatmár megye éppen a végtelenül magas számú úrbéres puszta telek miatt kénytelen volt a XVIII. században mindvégig adóztatni az armalista és taksás nemeseit is. Jellemző adat éppen Szatmárcsekére, hogy amíg az armalisták, taksások száma rohamosan növekedett, akik nemesi hadnagyságot hoztak létre belső ügyeik intézésére, a kihágások, tilalomrontások, egymás közötti súrlódások eligazítására, addig 1774-ben ötven úrbéres pusztatelek volt a faluban, s arra nemes egy sem akart ülni, legfeljebb egyet-kettőt kiárendáltak belőlük a földesuraktól. Többnyire olyanokat, amelyeken termő szilvások, almások voltak.

Az úrbéres telkeknek ez a nagyarányú pusztásodása a XVII. század végétől, a XVIII. század elejétől érhető tetten. 1660-ban még nem találkozunk vele, 1720-ban azonban már mind az ötven deserta, azaz üres. A bujdosó- és kurucmozgalommal kezdődött a nagyarányú pusztásodás, amit az 1717-es utolsó tatárbetörés tetőzött be. Ezeket már csak kettő-hárommal gyarapította az 1739–1743 között dühöngő pestisjárvány. Nem kell tehát csodálkoznunk, hogy 1784–1787-ben, az első hivatalos népszámláláskor a 6350–6370 katasztrális holdnyi határú Szatmárcsekén csak 806 lakost vettek számba. A község egy lakosára majdnem nyolc katasztrális holdnyi terület jutott ekkor. Bár a folytonos árvízveszélyről, a falu természetföldrajzi viszonyairól szóltunk, de bármennyire mostohának vélelmezzük is Cseke határát, a terület lakosságeltartó képessége még a XVIII. századi technológiai viszonyok közepette is messze felülmúlta a lakosság számát.

1785-ben 425 férfi és 381 nő, összesen 806 ember lakta Csekét. Közülük 213 férfi vallotta magát nemesnek, közöttük természetesen a református lelkész. Szolgálórenden élt 52 zsellér és 34 paraszt. Hivatalnokok, tisztviselők nem éltek ekkor a faluban. Az említett 806 lélek 166 családban, ezek a családok pedig 123 házban számláltattak meg. Elég magas tehát az egy lakásban élő idősebb és fiatal házasok aránya. Egy családra átlagban 4,85 lélek, egy házra pedig 6,55 lakó jutott. A sok kisnemes, taksás és armalista, a zsákmányolható javak bősége, a halászás, madarászás lehetősége, a fakereskedelem, a feldolgozható és értékesíthető gyümölcsök gazdagsága, a szilvából főzhető pálinka növekvő híre és forgalma eredményezte, hogy Csekén is megjelentek a zsidók. 1785-ben kilencet vettek számba közülük.

A pontosan 6368 katasztrális hold terjedelmű határban 1774-ben Fáy Dánielnek hét örökös és két szabad menetelű jobbágy, négy házas és egy házatlan zsellér szolgált. Kölcsey Györgynek egy örökös jobbágya, két házzal bíró zsellére volt. Kölcsey Dénesnek két örökös és két szabad menetelű jobbágya, Kölcsey Ferencnek két örökös jobbágya és egy házatlan zsellére, Kölcsey Sámuelnek két örökös jobbágya, Kölcsey Sándorné asszonynak egy örökös jobbágya volt. Kende Sándornak két örökös jobbágy és egy házatlan zsellér szolgált. Ajtaiéknak egy házzal bíró zsellére, Jármi Jánosnak egy házas zsellére volt. A számszerűen felsorolt úrbéres szolgálónépek azonban együttesen is csak 53 egész egynegyed pozsonyi mérő beltelket, 221 egész egynegyed hold szántóföldet és 256 embervágó rétet használtak. Ugyanakkor volt a faluban ötven puszta telek, deserta, s ezek oly régen elpusztultak már, hogy az évenkénti nyilas osztással művelt, árvizes határban a külsőségeik végleg elkallódtak. Sem szántót, sem rétet nem tudtak hozzá a lakosok.

Az úrbéres lakosok a falu bel- és külterületéből összesen 361-362 katasztrális hold telket, szántót és rétet bírtak, s használhatták még szabadon a legelőket a földesurakkal együtt. A csekei állat-, főleg szarvasmarhatartás dominanciája mellett feltételezve még ötszáz katasztrális holdnyi közös legelőt, akkor is ötezer-ötszáz holdnyi terület a Kölcsey, Kende, Fáy, Jármi família kezén volt. Nagyobbik hányada ekkor még erdő, főleg tölgyes, amely makk-termésével, épülethez, szerszámnak, tűzre alkalmas fáival, gazdagon termő gyümölcsöseivel, almásaival, szilvásaival, körte- és diófáival, mogyoróbokraival elsősorban a birtokos köznemeseket gazdagította. Pontosabban gazdagíthatta volna, ha összehangoltan, okszerűen, a tilalmakat betartva, az erdőt kímélve gazdálkodtak volna. Ez azonban Csekén a XVIII. század végétől, a XIX. század elejétől még elképzelhetetlen volt.

Az egyetlen megmaradt jobbágyház ma Tájház
 
Szatmár vármegye pecsétje 1722-ből
 
Kende Béla úrilaka 1900 körül
 
Cseke és szomszédjai a középkor végén (Engel Pál után)

 

   
Előző fejezet Következő fejezet