Előző fejezet Következő fejezet

Zivataros évtizedek

 

Az 1800-as évektől egyre ritkuló, de még az arcát, karakterét őrző erdők takarta, a Tisza és a Túr szabályozatlan medre által körbeáztatott Csekén, Kölcsey 1818–23 közé eső gondolati-, esztétikai-, stílus- és világlátásbeli megújulást eredményező vívódásai, lelki gyötrelmei záróakkordjaként 1823. január 22-én született meg a Himnusz. Nyomtatásban először az Auróra 1829-re jelzett, de már 1828 utolsó hónapjaiban a könyvárusokhoz került kötetében jelent meg Hymnus címmel. A költemény végső címét a Kölcsey összes műveit megjelentető 1832-es kiadásban nyerte el: „Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból.” Itt közölte a szerző a vers keletkezésének dátumát is: 1823. január 22. E címváltozathoz semmi köze a máig hazudott cenzúrának. Horváth Jánosnak kell igazat adnunk, aki a „történelmi nagy szolidaritás; együttérzés az ősökkel: a nemzeti azonosság ihlető tudata: 'nemzeti' költészet” tudattartalmi mozzanatait vélelmezi az alcímben megvalósulni.

A költeményt először Toldi Ferenc méltatta a Tudományos Gyűjteményben, még azon év novemberében. Valójában nem ismerte fel jelentőségét, de rácsodálkozott az Istenhez „hathatós, égig felzengő” hangjaira. A nagyenyedi származású Mester Károly már az 1830-as években megzenésítette Vörösmarty később keletkezett Szózatával együtt, de csak a Szózat iskolai bemutatására került sor az erdélyi iskolavárosban.

Bartay Edének, a Nemzeti Színház igazgatójának az érdeme, hogy az 1843–1844-es pályázati kiírások eredményeként előbb Egressy Béni a Szózat, majd a következő évi pályázaton Erkel Ferenc és Egressy Béni is jelentkezett a Himnusz megzenésített változatával. Húsz-húsz arany volt

a jutalom. Eltekintve most Vörösmarty versének a karrierjétől, a Himnusz sikerét bizonyítja, hogy a színház 1844 július 2-i bemutatójától, első alkalommal ez év augusztus 10-én a Széchenyi nevű gőzhajó „keresztelési

s vízrebocsátási szertartása” alkalmával „megzendült Kölcsey magasztos hymnusza Erkeltől… nemzeti színházunk kardalnokai által szívrehatólag énekelve”. Ezt követően nagyon rövid idő alatt nemzeti énekünkké vált. 1845-ben már bizonyíthatóan ismert dala Magyarországon és Erdély-szerte a nemzeti megújulásért küzdő magyarságnak. Népszerűségét és gyors elterjedését annak köszönhette, hogy szöveg és zene a korszakot teljességében átható szellemi, ideológiai áramlat őszinte kifejezője, s egyszerre idézi a reformkor politikai, ideológiai küzdelmeit, Kölcsey humanizmusát, fájdalmasan őszinte és cifrátlanul egyszerű magyarságát, Erkel Ferenc zenei anyanyelvünket megújító tehetségét.

A Himnusz múlhatatlan sikerét annak köszönheti, hogy térben és időben a magyarság létezési határaiig nyitja az asszociációs mezőket. Tökéletes szerkezete magába foglalja a következetesen végiggondolt hazaszeretet érzelmi azonosulásra és tevékeny cselekvésre építő, ugyanakkor transzcendentális könyörgéssel összehangolt szelídségét. Egymásra felesel benne a magyarság történetének diadalmenete és az elbizakodottság szülte bűnök miatti isteni büntetés okozta egyetemes szenvedés. A romantikusan felnagyított és mesterien tömörített metaforák, költői képek a végletek közé feszítik a nemzeti sorsot, amely a bibliai erkölcs parancsai szerint ítéltetik meg. Ezzel mintegy a vágyott új világi magyarság ótestamentumi előzményévé szublimálta a nemzet múlt-, jelen- és jövőbeli létét a költő.

Kis túlzással fogalmazhatnánk úgy is, hogy megalkotta a magyar nemzeti lét etikai bibliáját.

A történelemben Zrínyi Miklósig kell visszaásnunk, ha költőt, művészt keresünk, aki annyira azonosult a haza és a magyarság iránti személyes felelősségtudattal, mint Kölcsey. Erre a feddhetetlen etikai szándékra érezhettek rá a kortárs legjobbak, amikor a vers megjelenése és megzenésítése után felismerték a benne rejlő mozgósító erőt.

A Himnusz kulcsfontosságú vers Kölcsey életművében. Költői jellem és nemzeti karakter ritkán megvalósuló rezonanciájának a szüleménye. Sokszázados nemzeti történelmünket és a reformkort megelőző évtizedek politikai valóságát, társadalmi hangulatát, a magyar kultúra sok századon át halmozódó értékeit rezegtette át csekei magányán Kölcsey, amikor évekig tartó lelki tusák éjszakákat nyugtalanító, nappalokat szomorító vívódások során szintézisbe foglalta a magyar históriai valóságot és a transzcendentális könyörgést.

Korszakot zárt, és korszakot nyitott ez a vers nemcsak költészetében, hanem politikai pályáján is. Központban álló alkotása annak a stílusváltásnak, amely a Kazinczy képviselte klasszicizmus és szentimentalizmust kiszorítva, a nemzeti romantikának és a népi költészetnek teremtett évtizedekre jövőt. Gyökerei nemcsak a történelembe, a magyar kultúra vonulatába és a nemzeti sorsot alakító politikába nyúlnak mélyre, hanem Kölcsey jellemébe, megingathatatlanul szilárd erkölcsi világképébe is. Szintézise a Himnusz a magyar vallásos és hazafias líra középkortól Berzsenyi Dánielig ívelő leghaladóbb hagyományainak, gondolati, esztétikai értékeinek is.

A vers mondanivalójának, világképének megfejtése, feltárása és megértése során mélyre kell ásnunk Kölcsey jellemében éppúgy, mint hangulatai hullámzásának megnyilvánulásai, pesszimizmusának emberi, alkati, történelmi, társadalmi és politikai okait illetően. Vizsgálnunk kell a magyar nemzeti tudat kialakulásának, megnyilvánulásainak módosulásait, reformkori jellemzőit, s vissza kell tekintenünk a magyar hazafias líra századok folyamán felhalmozódott értékeire. Mindezen folyamatoknak a felfejtésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a költő családi, nemzetségi kötődéseit, egyéni sorsának alakulását, a debreceni református kollégiumban eltöltött évek szellemi hozadékát sem, de nem mellőzhetjük a csekei évek Kölcseyt emberré, költővé, politikussá érlelő mozzanatait sem.

1838 augusztusának végén Kölcsey átköltözött az örökkévalóságba. Szép befejezése lenne a falu rendiség kori történetének, ha elmondhatnánk, hogy halála után rádöbbentek a csekeiek veszteségükre, felismerték a költő és politikus nagyságát, és átsugárzott életükön emberi, költői, politikusi öröksége. A költőt – temetése után – rokonai közül néhányan elsiratták. Csendes temetésén a haragot kevésbé tartók meg is jelentek, de számos rokon – ha ki is kísérte a halottat a temetőbe – gyermekeinek csak a templomi búcsúztatón engedte meg a részvételt. Köcsey Antónia jegyezte fel, hogy 1839-ben már messze vidékekről érkezett hírességek és volt jurátusok, kancellisták látogatták a szent sírt, Pesten emlékoszlopot állítottak a költő emlékének. Kézirataiért megindult a küzdelem. A kiadók, a Magyar Tudományos Akadémia tettek ajánlatott azok megszerzésére. A költő sírja azonban már 1839-ben elhanyagolt, gondozatlan.

A házi körében és falujában magányos költő távozását a faluban csak az jelezte, hogy feloszlott patvariája. Az éves joggyakorlatukat az irányítása alatt végző akadémisták és kancellisták, a fizetett és tiszteletbeli megyei írnokok végleg elhagyták Csekét. Nem fordult többé erre a Károlyi-ház táskás embere hozni-vinni a pesti leveleket, csomagokat, könyveket. Elmaradtak azok az országos hírű emberek és barátok is, akik korábban alkalomszerűen vagy tudatos szándékkal azért jöttek ide, hogy találkozzanak Kölcseyvel.

A patvaria feloszlása, az ország számos vidékére, de főleg Pestre kiterjedő levelezések megszűnése miatt Obernyik Károlynak – Kölcsey Kálmán nevelőjének – nem maradt jelentenivalója többé rendőri megbízóinak. Nem látogattak többé országos és megyei hírű emberek a Kölcsey kúriába, hogy diétai ügyeket, országos plánumokat vitassanak meg. Sem költői, történeti, filozófiai művek nem érkeztek bírálatra, sem a kibontakozó irodalmi élet szervezői, alkotói nem voltak többé kíváncsiak egyetlen csekei ember véleményére sem. Wesselényi sem küldözgette már felségárulási pere aktáit, s Bártfay László, Szemere Pál sem a leveleit. Kende Zsigmond is kevesebbszer fordult meg Csekén. Nem volt többé akitől kortesverset, beiktató beszédet, helytartótanácshoz, nádorhoz, kancelláriához küldendő jelentést, kúriája falára ajánlást írasson, s a megye dolgait sem volt többé kivel megvitatnia itt.

Az 1840-es évektől egyébként is végzetesen konzervatív irányba fordult a Szatmár megye tisztikarának politikai tájékozódása. 1841-ben még országos visszhangot váltott ki a liberálisok nyilvánosságra hozott tizenkét pontos programja, de ehhez senki csekeinek nem volt köze, legfeljebb néhány, a néhai Kölcsey patvariáján dolgozó fiatal megyei értelmiséginek. Uray Bálint – aki egyébként tisztelte Kölcseyt – Kende Zsigmonddal karöltve söpörte le az ellenzéket a politikai porondról. Nem született többé olyan követutasítás 1848-ig Nagykárolyban, amely túllépett volna a szatmári nemesség nagyon is szűkös önző érdekein.

Csekén pedig folytak a perek továbbra is, és áztatta a Tisza a házak küszöbét, locsolta a Túr a kaszálókat, elpusztított, kiirtott erdők talaját, s hol jégveréssel, hol földrengéssel sújtotta a természet a falut és határát.

1839 márciusában először, aztán évenként rendszeresen megtartották a zsidók a maguk Hámán-ünnepét, amikor maskarába öltözve járták fel egymás házát, vígan lakomáztak, s nagy örömünnepet csaptak a csekeiek ámulatára.

1839 májusában a korábbiaknál is nagyobb árvíz öntötte el a határt. Csónak nélkül mozdulni sem lehetett a faluból. Az első bálozó nemesi lánykák nagy izgalommal készültek megmutatni női bájukat, s a nemesek talán a korábbiaknál is vidámabban ülték meg a név- és születésnapokat, a három napig tartó lakodalmakat. Az élet protokolláris és szertartásos rendjére egyre nagyobb gondot fordítottak.

1839 augusztusáról jegyezte fel Köcsey Antónia először, hogy Ferenc bátyja „szent sírját” meglátogatta és „virágot szedett róla” a Pestről Csekére tévedt „igen jó mívelt” Karlovszky nevű ügyvéd. Egy év múltával arról tudósít, hogy báró Perényi Zsigmond jött Csekére Kölcsey sírját felkeresni. „Sokan látogatják bátyám sírját – írta ekkor –, igen sajnálom, hogy rossz állapotban tartatik.” Tudjuk, Petőfi is megtette – Szatmárba, Erdődre udvarolván – kerülőjét a csekei temető felé.

A falu azonban még nem törődött vele. A rokonság is keveset. Jobban izgatta a csekeieket 1841-ben a sírjából „majd volt alakjában, majd állatokéban” visszajáró tót, aki rémként „ijesztgeti hátramaradt családját”.

Verte szokatlanul nagy jégeső Csekét 1843 júniusában, ingatta földrengés ugyanazon hónapban. Mindez nem számított Kölcsey Mihálynak. Ő tovább perelt. Előbb Kölcsey Jánost, majd Kölcsey Gábort, édestestvéreit citálva bíróság elé. Nem változott Csekén semmi Kölcsey halála után. Sem szomorúbb, sem vidámabb nem lett az élet. Úgy köszöntött a falura az 1848-as forradalom, s a nyomában kibontakozó szabadságharc, hogy a lakosok alig-alig vették észre. Luby Margit néprajzkutató gyűjtése hat ember nevét őrizte meg: Fábián Mihályét, Gubacsi Zsigmondét, Pánesz Nagy Józsefét, Sarkadi Lászlóét, Uray Antalét és Varjú Károlyét, akikről a közönség úgy tudja, hogy részt vettek a szabadságharcban, ám a névsor nem lehet teljes, mert a katolikus anyakönyvben olvasható Antoni Mihály, Tirpák Erzsébet férjének a neve (32 éves, +1850. február 27.), akiről feljegyzik, hogy részt vett a forradalomban. Az előbbiek közül 1907-ben még négyen éltek, a fényképen megörökített ötödik társuk nevét 1934-re az emlékezet kiejtette.

Luby Margit jegyezte le Bóné Józsefné Fábián Rozi (született 1860) elmondását ugyanakkor: „Most, hogy a tiszteletes úrnál vettem a keresztlevelet kifele, akkor tudtam meg, hogy az apám éppen 105 éve született. Az én apám úgy vót, hogy csak egy levelet mutatott fel és nem fizetett adót. Azelött a parasztfiu, ha bement a nemes udvarába, nem vihették el katonának. Mer fogdosták, verbuválták üket, de ha bement a nemes udvarába, ott nem foghatták meg. Mikor az én apám halála után hozzámentem Bóné Józsefhez, azt mondták nekem az asszonyok, hogy: ha a te apád élne, újra meghalna. Azért mer paraszthoz mentem. A Varjú, Mándi, Fábián az mind nemes, de nem voltak valami nagyrendű urak. A Bóné, a Járai, Varga, Kovács meg mind paraszt. De a Kossuth világba, mondják a csekeiek ma is, elmúlt a paraszt meg a nemes. Ma már nem tartják magukat parasztnak se, hanem pógárnak. De az én uramnak vót olyan atyafija, aki bujdosott a katonaság elől. Ha elfogták, csak annyit tett, hogy csavart egyet a kezén, hullott arrul lefele a vasbilincs. A vót a nótája hogy: Engem hívnak Bóné Béniánnak, / Kiállok én huszonnégy zsandárnak, / Ki sem megyek, meg sem adom magam, / Ha úgy tetszik, vigyék el a lovam.

Az egyetlen bizonyított hősi halott a faluból Kölcsey Kálmán. Kölcsey Ferenc nevelt fia vállalta az ország szabadságáért és függetlenségéért Csekéről a halált.

Nemzeti imádságunk, a Himnusz 1945-ben megsérült kézirata
 
A költő szobrát a Himnusz születésének százötvenedik évfordulójára Marton László alkotta
 
A Himnusz héber fordítása 1848-ból (Gyurgyák János után)
 
Lenvászon terítő fémszálas, zöld fonalú úrihímzéssel. A költő teteme ezen nyugodott
 
Kölcsey Ferenc – Tinódi Sebestyén álnéven írt, eredeti keretben megőrzött – névnapi költeménye Kölcsey János unokatestvéréhez (Muzeul Jude ean Satu Mare – Megyei Múzeum, Szatmárnémeti)
 
Negyvennyolcas csekei honvédek (balról): Sarkady László, Varjú Károly, Nagy Pál, Pánesz Nagy József és Uray Antal (1907)
 
Az utolsó Kölcseyek egyike: Kölcsey Katalin (1960 körül)

 

   
Előző fejezet Következő fejezet