Előző fejezet Következő fejezet

A nagybirtoktól a termelőszövetkezetekig

 

A XIX. század második felében végrehajtott jobbágyfelszabadítás és úrbérrendezés, a földesúri és jobbágyi földek elkülönítése a tagosításban nyerte el végső formáját. Sajnos, sokszor igen kevés ismerettel rendelkezünk az úrbérrendezés végrehajtásáról, így van ez Szatmárcseke esetében is. Valamit mégis tudunk róla: a plébánia történetéből. A históriát lejegyző pap szerint a tagosítást 1867–68-ban hajtották végre a községben. A papi és tanítói földek kijelölésének kapcsán jegyzi meg a lelkész, hogy „a hívek még rosszabbul jártak”. Ők – „rossz tanácsadók által föltüzeltetvén” – perre mentek volt földesurukkal (Kende), amit elvesztettek. Az összes általuk – az úrbérrendezésig – használt földterületről le kellett mondaniuk, sőt még a lakóhelyüket is meg kellett váltaniuk negyven forintért volt földesuruktól. A föld nélkül maradt parasztemberek ettől az időtől kezdve feles, illetve többnyire harmados munkát voltak kénytelenek vállalni, aminek jövedelme családjuk eltartására is alig volt elegendő. A jobbágysorból a nincstelenek sorába kerültek tehát a katolikus földművelők, megszabadultak földesuruktól, de vele együtt összes földjüktől.

A jobbágyfelszabadítást és az úrbérrendezést követően kialakult birtokviszonyokról községenkénti statisztikai adatokkal nem rendelkezünk. Azoknak a birtokosoknak a nevét ismerjük 1895-ből, akiknek a földtulajdona a száz holdat elérte vagy meghaladta. Szatmárcsekén Kende Béla, Kölcsey Gábor és Kölcsey Miklós tartoznak ebbe a körbe 803, 470 és 359 katasztrális holddal. A nagybirtokosok köre sem teljes, hiszen csak azokat sorolták föl a község nevénél, akiknek a birtokközpontjai az adott faluban voltak.

Érdekesebb és tanulságosabb adatokkal szolgál a szatmárcsekei református presbitérium 1921. október 30-án hozott, 62. számú határozata, amely a lelkészi fizetés birtok szerinti megállapításáról döntött. Ehhez bizony részletes kimutatást kellett készíteni a hívek birtokairól. Ami – meg kell hagyni – nem volt túl bonyolult. Az adókivetés miatt el kellett különíteniük az úgynevezett „belbirtokosokat” (a faluban lakó földbirtokosok) és a „külbirtokosokat” (a falu határában tulajdonos, de nem ott lakik). Az előbbi kategóriába tartozott Kölcsey Gábor mint egyetlen nagybirtokos 654 holddal. Húsz és száz katasztrális hold közötti földterülettel mindössze tizenkét szatmárcsekei birtokos rendelkezett, köztük a református egyház ( 47 hold ) és a református lelkész ( 32 hold ). A további tíz felsorolt között a következő neveket találjuk: Tyukody, Sarkady, Kelemen, Szabó, Mándy, Jakab, Varga. A „belbirtokosok” tulajdonában 1142 katasztrális hold volt. Ezzel szemben a „külbirtokosok” 3036 holdat bírtak, a gróf Vay örökösök 1194, Kölcsey Ákos 520, Komjáthy Pál örökösei 353, Kende örökösök 964 katasztrális holdat. A 4725 hold református kézen lévő birtokból 4369 holdat húszan birtokoltak. A fennmaradó 356 holdon, 187 – házzal és földtulajdonnal bíró – református kis- (21-en) és törpebirtokos (166-an) osztozott. Mint azt az adatok is bizonyítják, a birtokviszonyaik csak egy árnyalatnyival voltak jobbak, mint a katolikus parasztság esetében.

Az előbbiekben leírt birtokviszonyokon a Nagyatádi Szabó István nevével fémjelzett, az 1920-as években végrehajtott földreform – amelynek során 148 holdat osztottak ki a nincsteleneknek – nem változtatott sokat.

Érdekes forrása a csekei gazdálkodásnak a közbirtokosság 1897-es „szervezési szabályzata”. A közbirtokosságnak tagja lehetett mindenki, aki a falu határának három fordulójának bármelyikében földet birtokolt. Ez a dokumentum a nyomásos gazdálkodás XIX. század végi továbbélését és fenntartását bizonyítja.

A birtokosság döntéshozó testülete a közgyűlés volt, amely a következő kérdésekben hozott határozatot: a vetésforgó és a nyomás meghatározása, a birtokossági tanács (végrehajtó szerv) megválasztása, a közös apaállatok beszerzése, eladása, tartása, pásztortartás, dűlőutak és az azokon lévő „műtárgyak” karbantartása, költségvetés meghatározása, fellebbezések intézése, pénztár felülvizsgálata, tanácstagok állásukból való elmozdítása, a tisztviselők javadalmának megállapítása.

A közgyűlés akkor volt határozatképes, ha a jelenlévők a közbirtokosság összes földterületének legalább negyedrészét birtokolták. A szavazatok súlyát is a földterület nagysága adta. Sajnálatos, hogy ennek a határhasználat szabályozására létrejött szervezetnek az iratai nem maradtak ránk.

A község első világháború előtti mindennapjairól Kelemen Endre nagyanyja Bibliájában fennmaradt, 1850-től 1914-ig írott feljegyzésekből tudunk. Eszerint 1863-ban Csekén is nagy volt a szárazság, vele igen nagy ínség, a marhákat a havasokba vitték legelőre.

„1864-be május 25-ik nap volt olyan dér, mely megfagylalta a tavaszi vetést, ugyanakkor szeptember 29-én volt ismét olyan dér, mely megfagylalta aszőlőt és az elkésett tengerit. Búza termés volt bőven, de a tavasztermés az mostoha idők miatt szűkön termett. 1867. Búza sömörödött szemű. 1868-ba lett üszkös a búza, így szűk is. 1869-be november 30-án jött egy dühös árvíz jégmenés nélkül, mely is felül múlta az ember emlékezetit. 1876-ban az uj Tiszán készített Kovács Ferenc mester egy hidat, mely any-nyira elkésett, hiába készült egész nyáron…már november elején beállt a tél és 7-én, amely napon kész lett a híd , a legjobb szánúton hordtak haza mindent. 1879-be tavasszal a repce, aki a jég alatt állt, mind kiveszett. Földjét tavasszal el kellett vetni, de a búza megmaradt és a tavasz is esős volt, oly annyira, miszerint a falu vége egész tavaszon járhatatlan lett. Még május 14-én írom e sorokat és még nem lehet szekérrel a faluból kimenni. Kivált a felső mezőre. 1879-be az elébb említett Kovács Ferenc által készült hidat márciusba már elvitte az ár. Ismét irok június 24-én és sok csinálás után még most sem lehet járni az utakon , oly nagy volt ekkor a sár és víz. Sok eső volt egész nyáron, erre lett is akkor nagy drágaság, szükség és az szegény néposztály holt éhség. Ugyanezen év őszén november 15-én leesett a hó, befogott a tél és lett oly ritka nagy hó, melyre csak 50 évvel azelőtt emlékeztek az öregek. És azon hó, mely akkor leesett, 1880-ba is áprilisba olvadta el úgy, hogy a március 29-ére eső húsvét hétfőjén a régi szokás szerint nem vízzel, de passzióból hóval havaztak némelyek. Megjegyzendő, hogy oly nagy volt a hó azon télen, hogy ha az útról kiléptek, alacsony embernek ruhakötésig ért, s azt regélték az emberek, elviszi a víz a tornyot…

1893 augusztusba volt egy futó korela (így!), amikor ugyancsak vagy hatan haltak meg, de a nagy és szigorú intézkedés oly borzasztó kemény volt, hogy az ember elkeseredve gondol emez időszakra. Az udvarokról a trágyát a csendőrök aratási időszakba karhatalommal kényszerítették kihordani, a Tisza vizét csak forlalva ajánlották, a beteget húzóval elragadták, külön sarokba hurcolták, mellé idegen ápolót pénzért állítottak, ha meghalt, a csendőr egy szuronnyal kísérte, nem volt szabad közel sem menni hozzá, hiába volt a halott rokonunk.

1900. Köves út is most jött Csekének. 1912. év. Nem hiába szerencsétlen szám, de be is telt az elkeseredésig a föld népén. Valamennyi…. elemi csapás létezik, mind-mind előállt akkora, sok eső, árvíz, földrengés, zivatar, de olyanok, amely tört, zúzott mindent, mit útjába talált, és nekünk elsepert egy évi termésünket az eső és az árvíz, még a községünket is elsepréssel fenyegette.”

A trianoni döntés után a halábori határban birtokos szatmárcsekeiek eladták földjeiket a badalóiaknak. Ezzel ellentétben a Szatmárcsekén birtokos haláboriak tovább művelték a trianoni Magyarországhoz tartozó birtokaikat.

A nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földművesnép földhöz juttatásáról szóló 600/1945. Me. sz. rendelet előírásainak megfelelően, 1945 tavaszán Szatmárcsekén is megindult a földosztás. A földigénylő bizottság 1945. május 14-én határozta meg az alapelveket. Az egy leánygyermeket nevelő törpebirtokos családok földterületét két és fél katasztrális holdra, a két- és háromgyermekesekét öt holdra, a négy vagy több gyermeket nevelőkét hét és fél holdra, a négy fiúgyermeket nevelőkét tíz holdra igyekeztek kiegészíteni. A nincstelen, hazatérő katonák földjét öt holdra, az iparosok és kereskedők birtokát négy családtagig két és fél holdra, négy családtagon felül öt holdra kívánták növelni. Az így meghatározott elvektől eltért a végrehajtás, amint azt egy szintén 1945-ben készült jelentés bizonyítja. Eszerint a teljesen nincstelenek öt hold szántót kaptak és ígéretet egy hold kaszálóra, a törpebirtokosok földjeit pedig hat holdra egészítették ki. Amint azt a jelentésben rögzítették: „Ezen intézkedését (a bizottságnak) a nép örömmel tudomásul vette és teljes megelégedését fejezte ki a bizottság működése iránt.”

Némiképp ellentmond ennek a megállapításnak, hogy már 1945 július végén a községi nemzeti bizottság – elégedetlenkedés miatt – arra szólította fel a pártokat, hogy hívjanak össze taggyűlést, és kezdeményezzék Sarkadi Antal földigénylő bizottsági elnök lemondását, új elnök választását. A szociáldemokrata párt túlment a nemzeti bizottság határozatán, és az elnök távozása mellett még kilenc tag lemondását is követelte. A posztra Miski Lajost javasolták, a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezete pedig Csernyi Zsigmondot. Az új elnök végül Kovács Sándor, az MKP jelöltje lett. A párt javaslatot tett Sarkadi Antal elszámoltatására és több más bizottsági tag visz-szahívására.

A földigénylő bizottság elnökének leváltása után egy évvel, 1946 július végén került sor a bizottságból való kizárására és az új tagok felvételére. Az események mögött rejtőző okokat nehéz felfedni. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a földigénylők elégedetlenségét a földosztó bizottsággal szemben két fontos, vitatható eset váltotta ki. Egyrészt a bizottság tagjai saját érdekeiknek megfelelően hoztak meg döntéseket, másrészt már kiosztott földeket vettek vissza az új tulajdonosoktól és adták ki másoknak.

Ferencz János általános iskolaigazgató, pártvezetőségi tag és Ombódi Balázs termelőszövetkezeti elnökhelyettes, párttitkár, 1965-ben készített egy rövid párttörténetet a szatmárcsekei MKP megalakulásáról, működéséről. Ebben az írásban többször említik, hogy 1945 után sokan csak azért léptek be a pártba, hogy a földosztás során érdekeiket minél jobban tudják érvényesíteni. A szerzők felsoroltak néhány embert, akiknek a neveivel a visszahívott földkiosztó bizottsági tagok között is találkozunk.

Az 1947-ben megalakult Újbirtokosok és Földigénylők Országos Szövetsége helyi szervezetének alakuló ülésén megállapították, hogy a földigénylő bizottság sok hibát követett el, és sürgették a földreform gyors befejezését. Az illetékes földhivatalt kérték fel arra, hogy az UFOSZ helyi szervezetével és a nemzeti bizottsággal együtt véglegesítsék az állapotokat, a gondokat orvosolják. A földhivatal válaszában ígéretet tett a kiosztott földek gyors telekkönyvezésére. Felhívta viszont az UFOSZ figyelmét azonban arra, hogy a telekkönyvezést csak a tényleges kiosztási birtokállapot szerint végezheti el, és változtatni csak akkor tud, ha jogosulatlanok kaptak földet, illetve ha a törvényesnél nagyobb földterületet juttattak valakinek.

A földreform zűrzavaros és visszaélésektől sem mentes végrehajtásánál lényegesebb kérdés a birtokszerkezetben bekövetkezett változás. A rendelkezésünkre álló statisztikai munkák közül az 1935-ös és az 1949-es birtokviszonyokról készült kimutatásokat vethetjük össze. Az összehasonlítást megnehezíti az a tény, hogy szemben az igen részletes 1949-es statisztikával, 1935-ben a kis- és középbirtok kategóriát összevonták az öt–ötven katasztrális holdig terjedő intervallummal. A leglényegesebb változások azonban nyomon követhetők. 1949-re a földreform következményeként eltűntek a száz holdnál nagyobb birtoktestek a szatmárcsekei határból, 1935-ben még tíz ilyen létezett. 1935-ben 238 földműves birtokolt egy holdnál kisebb területet, 1949-ben pedig csak tizenkilencen. Egy–öt hold területen 1935-ben 247-en gazdálkodtak, 1949-ben 113-an. Öt–ötven hold közötti gazdaság 1935-ben 127, 1949-ben viszont 278 volt.

A földreform után a szatmárcsekei gazdálkodók 41,2 százaléka maradt a törpebirtokos kategóriában (öt holdnál kisebb), 52 százaléka kisbirtokos (tizenöt holdnál kisebb), 5,7 százaléka középbirtokos volt (ötven holdnál kisebb).

Csekén a földreform során juttatott legnagyobb terület tizenkét hold nyolcszáz négyszögöl, a legkisebb egy hold. A háromszáz ismert földigénylő közül tizenöten jutottak kilenc hold vagy annál nagyobb szántóterülethez. A különböző rendelkezésünkre álló névsorok (földigénylők, földigénylő bizottsági tagok, pártvezetőségi tagok) összevetése alapján megállapíthatjuk, hogy a legtöbb juttatott földet a földigénylő bizottsági tagok és rokonságuk, valamint az MKP helyi szervezetének szűkebb vezetőségéhez tartozók kapták. Ez a tény magyarázza a bizottság elnökének, illetve egyes tagjainak leváltását. Nem mond ellen ennek a megállapításnak az sem, hogy az MKP helyi szervezete is kezdeményezte a visszahívásokat. Az alapszervezetnek abban az időben több mint nyolcvan tagja volt, közülük csak néhányan jutottak nagyobb földterülethez, a többiek igazságérzetét erősen sérthette az „egyenlőbbek” eljárása.

A juttatottak többsége a földreform előtt nem rendelkezett saját szántóterülettel. Természetesen a szántóföldek mellett más művelési ághoz tartozó területek, valamint több mint kétszáz esetben házhelyek kiosztására is sor került.

Kiknek a birtokait és milyen mértékben vették igénybe a földreform végrehajtása során Szatmárcsekén? Általában megállapítható, hogy az elkobzást és megváltást szenvedő ingatlantulajdonosok köre a földreform befejezéséig folyamatosan bővült. Ugyanúgy növekedett a felhasznált földterület nagysága is. A földreform végrehajtása során, a 600/1945 Me. sz. rendelet előírásait megkerülve egyre több olyan ingatlant vettek igénybe, amelyeket eredetileg a jogszabály nem érintett.

A földosztás alapját a következő birtokok képezték: Kölcsey István volt országgyűlési képviselő 538, dr. Kölcsey Ákos földbirtokos 328, dr. Lónyay Ferencné (született Kende Mária), 231, özvegy Bay Györgyné (ő is Kende-örökös) 204, özvegy Pellegrini Albertné (született Kende Pálma) hatvan, özvegy Komjáthy Béláné 326, gróf Vay Ádám és Béla földbirtokosok 555, Kende György 58 katasztrális hold. Később vették igénybe dr. Bakó Ferencnétől a Bakó család háromszáz holdas birtokát és özvegy Politovszky Istvánné földjét. Az előbbiekben felsorolt birtokosok 1948-ra – többségükben – valamennyi ingatlanukat elvesztették. A kezdetben számukra visszahagyott belterületi ingatlanok (telek, kastély, lakóház) a földreform után közcélokat szolgáltak.

A földreform – Szatmárcsekén is – égető társadalmi és szociális problémák megoldását szolgálta. A szegényparasztság földhöz juttatása erkölcsi, morális szempontból megkérdőjelezhetetlenül pozitív tény. Több szempontból aggályok merülnek fel azonban a végrehajtással kapcsolatban. Minden esetben a legrászorultabbak s az egyenlő elbírálás elve alapján jutottak-e földtulajdonhoz? A válasz egyértelműen nem. A pártállás, a „tűztől való távolság” erősen befolyásolta az események menetét. Jogszerűen jártak-e el a földreform során a volt földbirtokosokkal szemben? A válasz ebben az esetben is: nem. A földigénylők és az igénybe vehető földterületek közötti aránytalanság miatt olyan ingatlanokat is kiosztottak, amelyeket – a jogszabály szerint – nem lehetett volna. Különböző machinációkkal vontak be a megváltás és elkobzás körébe oda jogilag be nem sorolható birtokosokat, birtokokat (lásd a Bakó család esetét). A földbirtokosok kártalanítása nem történt meg, ingatlanaikat teljes egészükben igénybe vették. Ezek a jelenségek természetesen nem egyediek, nem csekei sajátosságok, általában jellemzőek a földreform végrehajtására.

A gazdasági, szociális következményekről szólva el kell mondanunk, hogy az új birtokosok – mint korábban láttuk – többsége a törpebirtokos, illetve a kisbirtokos kategória alsó régiójába tartozott. Számukra a juttatott földmennyiség legfeljebb az önellátás lehetőségét biztosította. A nagybirtokok felszámolásának pozitív következményei mellett meg kell azt is említenünk, hogy hatására munkahelyek vesztek el, illetve beszűkültek a földbérleti lehetőségek.

Azt már sohasem tudjuk meg, hogy milyen természetes változásokon mentek volna át ezek a földbirtokok, hiszen az erőszakos kollektivizálás megakasztotta ezt a folyamatot. Mindenesetre valószínűnek látszik a törpe- és kisbirtokok további aprózódása és a párhuzamos birtokkoncentráció.

Az önmagukban esetleg életképtelen gazdaságok számára az egyik lehetséges megoldást a szövetkezetek nyújtották. A szövetkezeti eszme nem a „népi demokrácia” terméke volt. A dualizmus idején bontakozott ki Magyarországon a mozgalom, leggyakrabban a hitelélet, a fogyasztás és az értékesítés területén működtek a szövetkezetek. De ritkábban fordultak elő a termelés körül szerveződő intézmények.

A szatmárcsekeiek számára sem volt idegen 1945-ben a szövetkezet intézménye. 1933-tól működött a faluban a Szilágyi Sándor által megszervezett földbérlő szövetkezet. Működési köre Nagyarra is kiterjedt, sőt valószínűleg két, egymástól elkülönülő szervezet működött, egyrészt a Nagyari Földbérlő Szövetkezet, más részt a Szatmárcsekei Földbérlő Szövetkezet. Szilágyi István özvegy gróf Vay Ádámné, korábban egy nagybérlő által használt, a szatmárcsekei határban fekvő, körülbelül háromszázkilencven holdas ingatlanát bérelte ki a nagyari és a szatmárcsekei szegényparasztság részére.

Szatmárcsekén, 1945-ben 37 tagja volt a szövetkezetnek, akiknek az ösz-szes saját ingatlanai 83 holdat tettek ki, ehhez jött a 196 hold bérelt föld. A gróf Vay Ádámné-féle bérletet – a korábbi rablógazdálkodás miatt – kizsigerelve vették át a bérlők. Hosszú évek munkájával tették újra termővé, és a jó gazda gondosságával művelték abban a reményben, hogy egyszer majd megvásárolhatják. Eredményes gazdálkodásuk mutatója az, hogy 1945-ben valamennyien rendelkeztek a föld megmunkálásához szükséges összes eszközzel.

A földreform a szövetkezet végét jelentette: az úgynevezett Marcsa-tanyát, a hozzá tartozó földekkel együtt a földigénylő bizottság nem a volt bérlőknek osztotta ki. Ezért ők levélben fordultak panaszukkal a vármegyei földbirtokrendező tanácshoz. Arról sajnos a források nem tájékoztatnak, hogy jogorvoslatot nyertek-e.

1945. november 25-én Kölcsey István tízholdas gyümölcsösének új birtokosai alakítottak gyümölcstermelő szövetkezetet. Az elnöke Kovács Sándor a helyi MKP, pénztárnoka Kovács Albert, a helyi SZDP titkára volt. A tagság tizenkilenc főből állt, névsorukból kiderül, hogy ugyanazokról van szó, akik a földigénylő bizottságban tevékenykedtek, és az átlaghoz képest nagyobb juttatott birtokban részesültek. A gyümölcstermelő szövetkezet további sorsáról nem szólnak a források, mint ahogyan arról a földműves-szövetkezetről sem, amelynek megalakulását 1946. augusztus 31-én jelentették a vármegyei földbirtokrendező tanácsnak.

Az első bizonyosan „szocialista” típusú szövetkezet a Lenin Termelőszövetkezeti Csoport volt, amely 1949. szeptember 21-én alakult húsz taggal. December elejére már csak tizenhatan voltak, kétszáz hold szántón és 24 hold réten gazdálkodtak. Borbély Miklós vezette a csoportot, amelyben MKP-alapszervezet is működött tizenkét taggal, a titkári teendőket Kovács Miklós látta el. A termelőszövetkezet központja egy tanya volt, ahol 1949-ben még ott lakott a volt tulajdonosok egyike, Bakó Ferencné. A tanyán lévő épületek: a lakóház, az istállók, magtárak a csoporthoz tartoztak, úgy tekintettek azokra, mint a téesz fejlődésének alapjaira.

1951-ben alakult meg a Petőfi Termelőszövetkezeti Csoport, tizenegy tag 89 holdon gazdálkodott. A következő évben a tanács végrehajtó bizottsága a Lenin téesz-csoporttal kapcsolatban megállapította, hogy nem készítettek zárszámadást, illetve a tagok a munkaegységek után nem kaptak természetbeni juttatást.

Annak ellenére, hogy a lakosság nem tanúsított érdeklődést a termelőszövetkezetek iránt, és az egyéni gazdálkodók – elismerten – jobb eredmény-nyel dolgoztak, a szövetkezetek szervezése tovább folytatódott. 1952-ben megalakult a Kossuth Termelőszövetkezeti Csoport.

Noha ez már három csoport, a tanács végrehajtó bizottsága elégedetlen volt a mezőgazdaság szocialista átalakításának ütemével. Az egyik vb-ülésen kérdőre vonták a tanács elnökhelyettesét és a végrehajtó bizottság egyik tagját, mert még ők sem léptek be a téeszbe. A kérdőre vont tag elmondta, feleségével nem tudja megértetni a téeszmozgalom jelentőségét, ezért türelmet kért.

A szervezés két legfontosabb eleme a beszolgáltatás könyörtelen végrehajtása és a tagosítás volt. Az előbbire lássunk egy érzékletes példát. 1951-ben Pecséri Balázs, az állami gazdaság vezetője a tanácsülésen bejelentette, a sertésnyáj utáni (így!) ürülékekben sok búzaszemet talált. Ez a rendkívüli megfigyelő-képességre utaló észrevétel cselekvésre sarkallta az érintetteket. A beszolgáltatás helyett disznókkal etetik fel a búzát? Az állami gazdaság vezetője megnevezte azokat a személyeket is, akiknek a sertései potyogtatták el a bűnjeleket. Azt, hogy hogyan tudta azonosítani az ürüléket a disznóval, a tisztelt olvasó fantáziájára bízzuk. Mindenesetre a három meggyanúsított személynél vizsgálatot tartottak. Két esetben nem találtak bizonyítékot, tehát nem volt búza a disznók ürülékében. A harmadik esetben viszont bebizonyosodott a vád, azonban az is kiderült, a tulajdonos a padlásán összesöpört ocsút etette fel állataival. Így megdőlt a beszolgáltatás elszabotálásának vádja.

A tagosításoknak tragikus következményei voltak az egyéni gazdálkodókra és általában a mezőgazdasági termelésre. A tagosítás során a táblák kialakításának rendje a következő volt: 1. állami gazdaság, 2. termelőszövetkezeti csoportok, 3. mezőgazdasági főfoglalkozásúak, 4. „kétlaki” dolgozók, 5. kulákok. Előfordult, hogy a túristvándiak a csekei határban, a csekeiek a túristvándi határban gazdálkodtak. Az állami gazdaság – mint a legfőbb kedvezményezett – szántó művelési ágú területeket használt legeltetésre, míg az egyéni gazdálkodók legelőterületeket kényszerültek szántóként megművelni. A gazdák számára kijelölt csereterületek gyakran alkalmatlanok voltak a mezőgazdasági művelésre. A tagosításokkal egyértelmű volt a cél: szétzilálni az egyéni gazdaságokat, a kollektivizálás útjára kényszeríteni őket. Megállapíthatjuk, hogy ezekkel az eszközökkel sem érték el céljukat. Azt azonban igen, hogy Szatmárcsekén a mezőgazdasági termelés még 1954-ben sem érte el a háború előtti szintet.

1953-ban, a Nagy Imre-kormány megalakulása, a meghirdetett kormányprogram hatására feloszlott a Kossuth és a Petőfi Termelőszövetkezeti Csoport is. Az előbbiben a 79 tagból kettő, az utóbbiban az 56 tagból egy ember szavazott a szövetkezet feloszlatása ellen. Összesen 105 család, 678 holddal lépett újra az egyéni gazdálkodás útjára. A Lenin Termelőszövetkezeti Csoport tovább működött, azonban onnan is kilépett a tagság nyolcvan százaléka.

Megpróbáltak az emberek az állami gazdaságból is kilépni. Ez azonban lehetetlen volt, hiszen tagsági viszonyt nem létesítettek, nem létesíthettek, a belépéskor földjeikről lemondtak, gyakorlatilag alkalmazottá váltak. Megszüntethették munkaviszonyukat, de egy négyszögöl földet sem kaphattak vissza.

Az országos politikában bekövetkezett változások miatt 1955-ben újult erővel folytatódott a kollektivizálás. Ekkor alakult meg Szatmárcsekén a Kölcsey Ferenc Szövetkezet 46 taggal, százharminc hold földdel.

Az 1956-os forradalom idején a termelőszövetkezetek (Kölcsey, Lenin) feloszlottak, 1957 novemberéig nem is született új. Abban a hónapban jött létre a Haladás Szövetkezet tizenöt taggal, 144 hold földdel. A forradalmat követő év birtokviszonyait a következő adatokkal jellemezhetjük: a termelőszövetkezet a falu összterületének 7,6 százalékán, az állami gazdaság 10,4 százalékán, az erdőgazdaság 3,4 százalékán, a rizstermelő szakcsoport (1955-től működött) másfél százalékán, az egyéni gazdálkodók 64,6 százalékán ( 4104 hold ) gazdálkodtak.

1959-ig nem változott meg lényegesen az arány az egyéni gazdálkodók és a kollektivizálás útjára lépők között. Az 1959. évi 3004/1. számú kormányhatározat azután döntő változást hozott. Az önkéntesség elvének meghirdetése mellett megtették az első lépéseket a mezőgazdaság szocialista átszervezésének erőszakos befejezésére. A faluban termelőszövetkezet-fejlesztő bizottság alakult harminc taggal, és egy agitációs csoportot is létrehoztak. Ennek ellenére 1959-ben nem gyarapodott a tagok száma. Decemberben indult a szélesebb körű agitáció, 1960. január 3-tól pedig teljes erővel folyt. Két hét alatt 69 tagot, 313 holddal sikerült beszervezniük. Ez sem volt túlzottan jó eredmény, hiszen ekkorra a fehérgyarmati járásban már csak négy községben (Cseke mellett Fehérgyarmat, Nagyar és Tiszakóród) nem sikerült az embereket a szövetkezetbe kényszeríteni. Ennek legfőbb okát a község vezetői abban látták, hogy sem a tanácstagok, sem a tömegszervezetek tagjai nem végezték elég lelkesen és odaadással az agitációs munkát. Az eredményeket a „külsősök” érték el, akikről, illetve tevékenységükről az írott források hallgatnak. Azt hiszem élnek még a faluban olyanok, akik tudnának róluk mesélni. A kezdeti eredménytelenség után, újabb két hét elteltével így befejeződött a kollektivizálás Szatmárcsekén is.

Cseke a III. katonai felmérésen (1883). A római katolikus templom feletti álló fekete téglalap Kende Béla úrilaka a parkkal
 
Sarkady Pál és Róza 1906 körül
 
Kelemen Ferenc kurátor, az első világháború katonája
 
A földet művelni Csehszlovákiába átjáró Sarkady Mihályné, született Sarkady Rozália és gyermekei: Mária és Rozália útlevélképe ( 1927, a fekete vonal a bélyegző lenyomata)
 
Kelemen Ferenc gazdálkodó (1942 körül)
 
Téli idill: a bakon Sarkady Gábor (1940 körül)
 
Egy kisdiák a Kossuth-címeres egyensapkában: Sarkady Gábor és húga (1949)
 
A költő mentekötője (Muzeul Jude ean Satu Mare – Megyei Múzeum, Szatmárnémeti)
 
Szénahordás. A fogaton Csoma Antal (1960-as évek)
 
A csekei focicsapat (1950)

 

   
Előző fejezet Következő fejezet