Előző fejezet Következő fejezet

A nemes reformáta szent ekklésia

 

A falvak belső életét idillikussá festi a múltat szépítő képzelet. Különösen olyan közösségekben keresik a történészek a harmóniát, a kalákaszellem uralmát, amelyek ki vannak téve a természet vad erőinek: vízáradásnak, hógörgetegek pusztításának, vadállatok támadásának, tűzvészeknek s más, nehezen megzabolázható erőknek. Szatmárcsekének mindezekben – főleg a Tisza szeszélyeskedése okán – volt része. Kevesebb jutott azonban a falunak közösségi harmóniából, felebaráti szeretetből, kalákaszellemből, összefogásból, és segíteni akarásból.

Szólunk még róla, és szóltunk is már, hogy a falu világi közössége képtelen volt békében megférni egymással. Hihetnénk azonban, hogy a hitélet összetartotta a falut, elsimította a viszályokat, és a kálvinisták ferences rendiektől kölcsönzött – Ora et labora ! Imádkozz és dolgozz ! – parancsa szorgalomra, figyelmességre, józanságra és felebaráti szeretet kiteljesítésére intette a csekeieket. Azonban ezzel sem dicsekedhet a történész. Csekén az Úr színe előtt sem szelídültek meg az emberek. Nemcsak a templomi ülésrend adott alkalmat a folytonos civakodásra. Nemcsak a hatottakért szóló harangkongatások számába, hosszúságába kötöttek bele minduntalan a hívők, hanem olyan is előfordult – ha nem is gyakran, de nem is kivételként –, hogy az istentisztelet rendjét és menetét káromkodással zavarták meg rakoncátlanabb falulakók.

Pap és lakosok viszonya sem lehetett mindig harmonikus. Jellemző adomaként említi Kiss Kálmán egyháztörténeti munkájában, hogy az 1739–43 között dúló országos pestisjárvány végzetes éve Szatmárcsekén 1742 volt, amikor Csóka Pál nagytiszteletű református lelkipásztor 99 halottat temetett, s e szolgálatával prédikációs halottanként egy-egy, összesen 99 forintot keresett. Könyörgött az Úrhoz, lenne még egy prédikációs halott, akkor jövedelme kerek summa, száz forint lehetne. Az Úr meghallgatta kérését, s örök birodalmába szólította Csóka Pál nagytiszteletű urat századik halottként. Mi igaz a mondából, egyházi anyakönyvek hiányában lehetetlen felderíteni, de az ilyesféle példabeszédek sokszor a konkrét adatoknál is hitelesebben őrzik lelkész és faluközösség mindenkori viszonyát, kapcsolatuk minőségét.

Cseke a rendiség korában sohasem volt olyan jelentős település, sem lakosságszámra, sem a jövedelmi viszonyokat tekintve, amelyik igazán vonzotta volna a jeles prédikátorokat. A csekeieknek mindig azok a parókusok maradtak, akik jövedelmezőbb eklézsiát nem tudtak maguknak szerezni. Nagy dolgokat tehát sem kultúrában, sem közösségszervezésben, sem hitéleti példaadásban nem várhattak papjaiktól a falubeliek.

Nincs pontos adatunk arról, hogy a község lakossága mikor tért át a református hitre. Annyi látszik bizonyosnak, hogy a Szatmár megyei református tengerben, ahol a XVI–XVII. század folyamán sorra tartották a reformáció hazai hitelveit kikristályosító zsinatokat – Csenger, Szatmár, Erdőd – nem sokáig maradhatott meg a falu lakossága a régi hiten. Sejthető, hogy a kezdeti paphiány múltával, alighanem csak a XVII. században került állandó lelkész a községbe. A XV. században épült téglatemplomot a lakosok elfoglalták, azt felszerelésében, belső elrendezésében a reformáció hitelveinek kívánalmaihoz igazították. 1729-ben renoválták, és hozzá, megyeszerte híresen, 24 öl magas fatornyot építettek. Ekkor már papjuk kellett legyen, de annak kilétéről semmit nem tudunk. Az első, név szerint is ismert lelkész itt Nánási István volt. 1733-ban szolgálta az Urat Csekén. Őt követte a parókián 1735-ben egy Zalányi nevű lelkész, 1742-ben pedig a mondából már ismert Csóka Pál. 1744-ben Szilágyi István, négy évvel később Szatmári Pál, majd 1752-ben Thuróczy István lelkészkedett a faluban. 1753-ban Nánásy István, 1754-ben Sárközi János lett a parókus. Az ő lelkészségét követően fogalmazódott meg egy új templom építésének a szándéka.

A régi, téglából épült templom dacolt ugyan az idővel, s olykor-olykor renováltatták, javíttatták is a hívek önerőből, de a romladozása annyira előrehaladott, hogy a község egyeteme, birtokosok, nemesek és úrbéresek 1758-ban gróf Károlyi Ferenc Szatmár megyei főispántól kérvényezték, hogy alamizsnát gyűjthessenek a vármegye településein egy új templom építése céljából. „Ollyas romladozásban vagyon téglábul való templomunk, hogy éppen végső veszedelem majd minden órán várandó eldűlésétől függ.”

Vagy az engedély megadása sikkadt el a vármegyei adminisztráció útvesztőiben, vagy az alamizsnagyűjtés volt eredménytelen. Az új templom megépítése ekkor mindenesetre elmaradt. Ebben közrejátszhatott az is, hogy nem volt állandó, több évig a községben szolgáló lelkésze ezekben az években a közösségnek. 1760-ban került csak Csekére Szatmári Pál, aki csupán egy évig lelkészkedett a községben. 1761-ben ugyanis már Szombati János osztotta az úrvacsorát, s ő készítette fel a fiatalokat a konfirmációra. Őt követte 1767-ben Gönczy István, majd 1770-ben Dobray József. Az eddig említett lelkészek valamennyien csak egy-egy évig szolgálták az Urat falunkban. Vagy a lakosok nem marasztalták őket, vagy ők kaptak meghívást jobb parókiákra.

1773-at követően azonban állandóan volt lelkésze az egyházközségnek. 1773–1779 között Szathmári András, 1779–1784 között Vekerdy N. Mihály, 1784–1803 között Debreceni Kacsóh Lajos. Prédikátorsága alatt épült az új parókia. Kende Pál az ő lelkészsége idején telepített tizenhat felvidéki katolikus magyar családot a csekei Alvégre, megszaporítva ezzel nemcsak a lakosokat, hanem a közlakosok, földesurak és adózó népek amúgy is fölösen dúló vitáit a katolikusok és reformátusok közötti ellentéttel. Ekkoriban már 106 háznép alkotta a csekei református egyházközséget. Kacsóh Lajost 1803–1810 között Szavardy László követte az immár megújult parókián. Az ő lelkészsége alatt, 1809-ben zajlott az az egyházlátogatás, amelynek a jegyzőkönyve fennmaradt.

Az egyháztörténet tud két korábbi egyházvizsgálatról is: az 1754-esről és az 1795-ösről. A vizitátorok ezen alkalmakkor mindkétszer megdicsérték a lakosság vallásos buzgalmát. Nem úgy az 1809-es és későbbi vizsgálatok. A XIX. század első felében nemcsak az egyházlátogatásokat végző esperesek panaszkodtak a hívek buzgalmának és vallásosságának csökkenéséről. Az idősebb falulakók is fájdalommal felemlegették ezt. Köcsey Antónia jegyezte fel, hogy az 1840-es években a vegyes házasságok kapcsán olyan anekdotákat találtak ki a csekeiek, amelyekbe Istent és Krisztust is belekeverték. „Nem hiába állítják az éltesek – fogalmazta meg a falu ítéletét –, kik már más szellemű korban is éltek, hogy e mi korunk mindinkább elvallástalanodik.”

1809-ben Kacsó Lajos és Molnár Albert vizitátorok rögzítették, hogy a parókia fundusa az Északi soron fekszik, az utca mentén, s mintegy szigetet alkot, amennyiben napkeletről, északról és napnyugatról körbeöleli egy tó. Vele szemben található a Kölcsey família kettős kúriája. A telket, amelyen az ismeretlen építési idejű templom áll, kerítés övezi. A templomkertben és a temetőben található szilvafák haszna a lelkészé és az iskolamesteré.

A szent eklézsia tulajdonát képezte a Felső-mezőn, „a falu végen mindjárt” két darab szántó egymás mellett. Ezek együtt kilenc vagy tíz véka vetőmag befogadására voltak alkalmasak. Az említett két darab földet északról az ország útja, délről Kende Pál birtoka határolta. Mindkettőt a prédikátor művelte a maga hasznára.

Ugyanezen a határrészen, a Völgyháton volt egy barázdán ugyancsak két darab szántója az eklézsiának. Ezek együtt is csak két véka vetőmagot fogadtak be. Ezeket napkeletről Kende Pál úr örököseinek, napnyugatról pedig nemes Szabó Gábornak a szántói szomszédolták. A földek az eklézsia hasznára voltak. Kozma-szeg alatt az árok mentén volt egy három vékás szántó is, amit a töltés és Kende Pál földje szomszédolt. Jövedelme az iskolamestert illette.

Az eklézsia közönséges szükségeire szánták annak a rétnek a jövedelmét, amelyet a Felső-mezőn, a Külső nyíl alsó farkán kezdtek el irtani a reformátusok. Azt remélték, hogy ha teljesen megtisztítják az erdőtől és a gaztól, tíz boglya szénát ad majd. Ezt az irtást Kende Pál és nemes Jakab János nyilasa szomszédolta. Az Alsó-mezőn az Irotványos előtt, a Kölcsey família és Balog András földje között két vékás földje volt a református eklézsiának, aminek a hasznát a prédikátor húzta. Őt illette a Sáncban lévő két darab, összesen egy köblös nagyságú földecske haszna is.

A Szabó völgyére menő dűlőben egy köblös szántót a rektor művelt. Őt illette a Tóközön lévő két vékás szántó haszna is. A Remeteháton lévő öt vékás, és az Égercse farkán több darabban lévő, mintegy három köblös föld jövedelme az eklézsia javára fordíttatott. A Sáncban lévő két vékás szántót is a rektor használta.

Az eklézsia készpénzét többnyire kintlévőségként kellett számba venni. A pénztárban mindössze kilencszáz rénes forint volt, a többi a korcsmárosoknak adatott ki kamatra.

Számba vették a vizitátorok a harangokat is. Kettő volt. Az egyiket a „Csekei Nemes Reformáta Szent Ekklésia” a maga költségén öntette Isten dicsőségére 1781. október 27-én. Ez volt a nagyobbik, háromszázharminc font súlyú. A kisebbik csak százötven fontot nyomott. Ezt is az eklézsia öntette 1800-ban.

Az úrasztali készletek között soroltak fel egy nagyobb és kisebb kannát. Mindkettőt Kölcsey Ferenc és Lővey Borbála készíttette 1724-ben. Találtatott egy arany- és egy ezüstpohár. Az ezüsttel átvert aranypoháron nem volt felírás, az ezüstpoharat Kölcsey Ferenc és Lővey Borbála csináltatták 1718-ban. Számba vettek tizenegy úrasztali terítőt, melyek többségére az adományozók nevét is ráhímezték. Végül találtak az úrvacsora kiszolgálásához szükséges két cintányért, egy fatányért, egy nagy kést, egy keresztelő fedeles cinpoharat cintállal együtt és két cserépbutykost.

A felsorolt tárgyak értékesebb hányadát Kölcsey Ferenc és Lővey Borbála adományozták az eklézsiának a XVIII. század első harmadában. Az ő haláluk után megszűnt az eklézsiát gyarapító buzgalom. Legfeljebb egy-egy úrasztali terítőt hímeztek nemesasszonyok vallásos buzgalmukban.

A XIX. század elejéről feljegyezték még az egyházi iratok Széles András lelkipásztorságát 1801–1812, Nagy Istvánét 1812–1817, Kovács Istvánét 1817–1820 és Kovács Mózesét 1820–1827 között. Jelesebb cselekedeteket azonban nem fűztek nevükhöz, amin nem kell csodálkoznunk. A XIX. század első felében ugyanis annyira megromlott Cseke lakossága között a harmónia és a belső rend, hogy az az egyházi élet iránti közönyt és lazaságot is magával hozta. Kezdődött a dolog azzal, hogy, mint már említettük, a XVIII. század végén – a lakosság máig felérő emlékezete szerint 1795-ben, az írott dokumentumok szerint 1796-ban – Kende Pál tizenhat felvidéki magyar katolikus családot telepített a csekei Alvégen lévő puszta telkeire, akik ugyan magyarok, de mert hitük szerint katolikusok voltak, a falu lakói csak tótoknak mondták őket.

Kende Pál vallásos buzgalma abban is megnyilvánult, hogy 1796 nyarán egy kis házi kápolnát építetett saját telkére. „Az kápolna úgy vagyon épétve – számolt be cselekedetéről Esterházy Károly egri püspöknek –, hogy az ajtaja az udvarra vagyon, magamnak pedig egyik szobám ablakján vagyon lehet helyem. Csinosan elkészétettem, hogy aki meglátya, épülhessen látásából is… Ha belső szükségeit s egy harangocskát megszerezhettem, a következendő augusztus vagy szeptember holnapban felszenteltethessem.”

Amíg a református hit iránti buzgalom megcsappant, a csekei kálvinisták meghasonlottak egymással, a falu lakóit őrölte a civakodás, kikezdte az irigység, addig a katolikusok számban gyarapodtak, hitben erősödtek. Kezdetben a fehérgyarmati és jánki plébániáról szolgáltak be Csekére a katolikus lelkészek. 1838-ban azonban Hám János püspök elrendelte a Kende család által adományozott telken a katolikus templom megépítését, melyhez maga is jelentős összeggel járult hozzá. 1841-ben épült meg, máig dicsérik és imádják itt az Urat a csekei katolikusok. A csekei római katolikus egyház keresztelési, házassági és halálozási anyakönyvét 1814 óta vezetik, plébánosok voltak e században: Árvay Jakab (1818–43), Kotró József (1840–43 között adminisztrátor, 1843–75) és Vanyek Ferenc (1875–1902).

Említettük korábban, hogy az 1750-es évek táján megváltozott Cseke belső társadalmi struktúrája. A hajdani jobbágyközségben túlsúlyra jutottak az armalisták, taksások, a kisnemesek. Alig félszázad elteltével ez felbolygatta Cseke társadalmi békéjét, kiélezte az ellentéteket, melynek következtében ritkán tapasztalt békétlenség uralgott a faluban. A kisnemesi túlsúlynak volt azonban egy hozadéka is. Míg az egyházi történetírás 1754 előtt nem tudott rektorról, iskolamesterről a településen, addig 1793-ban már segédtanító is szolgált a faluban. A régi református iskolát 1792-ben építették. Az armalisták, taksások – nemesi öntudatuk és jogaik érvényesítése okán – igényelték gyerekeik taníttatását. 1804-ben 79 gyerek járt a református iskolába. 1820-ban a rektor, Tóth Pál 24, a segédtanító 48 gyereket oktatott.

1809-ben megnyitotta kapuit a katolikus iskola is. Első tanítójuk Gáspár Antal volt, aki 1816-ig állt az intézmény élén.

A csekei harangláb (Varsányi István rajza)
 
A református templom a gyülekezeti teremmel
 
A klasszicista római katolikus templom az 1887-ben épült toronnyal. Az előtte álló svéd gránitkeresztet 1906-ban szentelték fel
 
A költő tintatartója és porzója (Muzeul Jude ean Satu Mare – Megyei Múzeum, Szatmárnémeti)

 

   
Előző fejezet Következő fejezet