Előző fejezet Következő fejezet

Templom, iskola közadakozásból

 

Az egyházak 1849-től kezdve még száz évig játszottak döntő szerepet a kultúra, a művelődés, a közoktatás, a szociális gondoskodás területén. Szakrális tevékenységük, a hívek lelki gondozása átszőtte a falvak lakosságának egész életét. A pap a vidéki társadalom vékonyka értelmiségi, vezető rétegéhez tartozott. A templom a falvak domináns épülete, a falukép meghatározó eleme.

Komoly változásokon mentek át az egyházak a XIX. század végén. A köztörténetből jól ismerjük azt a folyamatot, amely hatással volt a falusi parókiák és plébániák életére is. Gondoljunk csak a polgári házasság és anyakönyvezés bevezetésére. Ha ezekkel az intézkedésekkel, – amelyekkel a korabeli református egyházi vezetés egyetértett és elfogadott – visszaszorulni látszott is az egyházak szerepe, befolyása, a hitélet a legtöbb helyen nem lanyhult, megtalálta helyét az új, szűkebb mederben is.

Szatmárcseke lakosságának felekezetek szerinti összetételét két kiragadott adattal illusztrálhatjuk: 1881-ben –1044 református lakos mellett – 420 római katolikus, 28 görög katolikus és 114 izraelita élt a faluban. 1900-ban: 1334 református, 514 római, 28 görög katolikus és 123 izraelita. Ezek a felekezeti arányok jellemzőek a századfordulót követő évtizedekre is.

1865. július 12., reggeli kilenc óra tragikus esemény órája a csekei reformátusok életében, ekkor égett le az 1729-ben épült hírneves fatorony.

A 24 öl (egy öl = 1,6–1,8 méter) magas építmény fáklyaként lobogott, a tűz martalékává vált a benne lévő két harang is, amelyeket 1787-ben és 1800-ban öntettek. A korabeli feljegyzés szerint a folytonos szárazság, a nagy meleg és a dühöngő szél megkapva a füzet, percek alatt nyolc telket elborított, ugyancsak közel is megrohanva a tűz a büszkén álló tornyot. Egy pár óra alatt az enyészet kérlelhetetlen tengerébe veszett azon két haranggal együtt, mely is egymással olyan szépen váltott, hogy midőn meghúzta ezt a vén Ónódi kedvéből, megrázta az embernek minden jobb érzéseit.”

Már a tűzvész évében elhatározták a hívek egy kőtorony építését, valamint a két harang pótlását. Elkezdték a már szűkösnek bizonyuló régi templom bontását és az új építését is. A nem kis anyagi áldozatot követelő vállalkozás befejezésére az 1920-as években került sor. A templom építésével párhuzamosan átalakították a lelkészlakot és a kántortanító lakását is, bekerítették a lelkész otthonát és az iskolát. Az ezzel járó anyagi terhek nagyobb részét a hívek viselték. 1886-tól kezdve, egészen 1896-ig minden évben aratást vállaltak, így juttatták százhatvan–kétszáz forint évi jövedelemhez egyházukat. Bevételi forrást jelentettek a gyülekezet számára az általuk rendezett bálok is, 1899-ben például kettő is volt, a rendezők összesen 47 forint bevételt könyvelhettek el.

A szatmári református egyházmegye életéről szóló beszámolók, az esperesi jelentések buzgó református hitéletről adnak számot. A századfordulót megelőző és az azt követő években hétköznaponként két istentiszteletet tartottak. A téli hónapokban bibliamagyarázat, felolvasások színesítették a programot. Az „egyháztársadalmi és üdvös mozgalmak” között említik az énekkar megszervezését (1899), amely templomi istentiszteleteken és temetéseken működött közre. A XIX. század utolsó évében hozták létre az olvasókört, 1912-ben szerezték be a népiskolai könyvtár 95 darabból álló sorozatát. 1924-ben újjászerveződött a dalkör, amelyet Kölcsey Ferencről neveztek el. Az 1920-as évek második felében megélénkülő gyülekezeti életet templomi ünnepélyek, műsoros teaesték, vallásos előadások, orgonahangversenyek körzeti presbiteri és ifjúsági konferenciák jellemezték.

Az esperesi jelentések részletesen tájékoztatják az olvasót azokról a „kegyes” adományokról, amelyek révén gazdagodott a templom berendezése, szépült, kiegészült maga az épület, valamint kenyér és bor került az úrasztalára. A századforduló körüli évek a templom berendezésével teltek. A perselytől (Kondor Sándorné) az úrasztali abroszon (Barát Lajosné, Járai Eszter), a szószéki takarón (Balogh Zsuzsanna, Szűcs Pálné, Sarkadi Józsefné és mások) át az orgonáig (Kölcsey Gáborné vezetésével, közadakozásból) a legtöbb tárgy adományként került az új templomba. Az épület tornyának befejezéséhez (1923) Kende Zsigmond katolikus felekezetű, túristvándi nagybirtokos is hozzájárult.

A reformátusok adományozó kedve is túllépett egyházuk keretein. Az első világháború idején, 1916-ban gyűjtöttek a hadiárvák, hadiözvegyek, a sebesültek, az erdélyi menekültek, különböző kórházak, a mezőlaborci református templom javára. Nem kerülte el figyelmüket az uralkodó születésnapja, felajánlásokat tettek tengeralattjáróra, illetve hadizászlószögekre. Támogatták az Országos Madárvédő Liga szatmárcsekei fiókját.

A falu református lelkésze 1820–77 között Kovács Mózes volt, őt Ács Lajos (Móricz Zsigmond keresztapja) követte, aki 1923-ban halt meg Csekén. 1923 és 1974 között Szalay Pál látta el a lelkészi feladatokat.

A mindenkori lelkész itt tisztes jövedelmet élvezett. Ez Szalay Pál esetében, 1929-ben a következőkből állt: egy lakás kerttel; 31 hold szántó, amelynek valamennyi közterhét az egyház fizette; 310 pengő készpénzben (szénaváltság, szántásváltság); 85 mázsa búza, hat köbméter tűzifa és a stóla.

A lelkész és gyülekezet közötti viszony általában harmonikus. Az 1910-es évek végén azonban Ács Lajossal összerúgta a port a presbitérium. A probléma oka abban rejlett, hogy nem tudtak megegyezni a lelkészi javadalom összegében. Az egyház világi vezetői úgy látták, a lelkész évről, évre újabb követelésekkel állt elő. A vitába bevonták az egyházi főhatóságokat is, akik vizsgálatot tartottak és ítélkeztek. Megállapították, a viszony a lelkész és a világi vezetők, valamint a hívek között jó. A lelkész –mindenki által elismerten – kifogástalanul látja el feladatát. Ítéletükben Ács Lajosnak adtak igazat. A hívek képviselői erre a pap templomból való kitiltásával, a református vallás elhagyásával fenyegetőztek. Az 1920-as évek elejére csöndesedni látszott a vita, ekkorra Ács Lajos megbetegedett, és Szalay Pált rendelte mellé segítőül az egyház. Vélhetően megállapodás is született a vitatkozó felek között.

A szatmárcsekei református elemi oktatás már száz évvel ezelőtt is évszázados múltra tekinthetett vissza. 1893-ban, az egyház a régi „rozzant” iskolát és a telket elcserélte egy, a templom mellett álló beltelekre. Ott építettek egy két tantermes iskolát, valamint egy kétszobás tanítói lakást. 1878-ban, még a régi egy tantermesben, Jakab Károly tanító öt osztályban, 84 gyermeket tanított jeles eredménnyel. Az intézményt vizsgáló egyházi hatóságok az épületet „tűrhető” állapotban találták. Megállapították, hogy tanszerekkel hiányosan ellátott, könyvtára és faiskolája (gyakorlókert) nincs. Az új iskolában, 1893-tól már egy tanítónőt is alkalmaztak. Az 1903–1904-es tanévben a 139 tanulót Kecskeméthy Károly és Fórizs Berta tanítók oktatták. Mindketten rendelkeztek képesítéssel, éves jövedelmük 1140, illetve ezer korona volt.

A két tantermes iskola hamarosan szűknek bizonyult. Ács Lajos lelkész már 1921-ben az áldatlan állapotokra panaszkodott. A tanítók kénytelenek voltak ketten egy időben, egyszerre több osztálynak, ugyanabban a teremben órát tartani. A lelkész ideiglenes megoldásként, szükségtanterem kijelölését szorgalmazta a községnél, erre a célra fel is ajánlott ötezer korona készpénzt.

1930-ben készült el az új két tantermes iskola, ekkor már három tanító foglalkozott a nebulókkal. A helyzetük, munkájuk így sem volt túlzottan egyszerű. Az összevont első vegyes (koedukált) — és a második leányosztály 72 növendékét Bundi Mária, az összevont második fiú- és harmadik vegyes osztály 59 tanulóját Literáti Endre tanította. A IV–VI. összevont osztályok, 65 tanulójával Melegh Dezső foglalkozott. A tanügyi előadó jelentése szerint jó fegyelem mellett jeles és kitűnő eredményt értek el.

A reformációt követően, Szatmárcseke egészen 1796-ig tisztán kálvinista település volt. Azután, hogy Kende Pál alispán katolikus lakosokat telepített birtokára, az ezt a hitet vallók is kiépítették a maguk intézményrendszerét. Első állandó lelkipásztoruk Árvay Jakab lett, első templomuk, plébániájuk és iskolájuk 1841-re épült fel. 1853-ban öntettek harangot, 1862-ben – Munkácson, vasból készült – feszületet állítottak fel a templom előtt. 1866-ban fejezték be a templomtornyot. Ez azonban nem lehetett valami komoly építmény, mert egy 1887-es bejegyzés szerint május folyamán elbontották, s már június 5-én feltették az új toronyra a gombort és a keresztet.

1843 és 1875 között Kotró József volt a csekei katolikusok papja. Utódai őt tekintették a helybeli plébánia megteremtőjének. Emberként és papként is megállta a helyét. Plébánosi teendőit kitűnően látta el, nagyszerű szónok, olvasott ember volt, akinek írásai rendszeresen megjelentek a Magyar Állam című lapban.

A XIX. század második felében a következő javadalmakat élvezte a mindenkori lelkész: két tagban lévő negyven hold 621 négyszögöl földbirtok, különböző címeken (egyházmegyei alapítvány, Kende család) 729 forint, természetben húsz köböl (egy köböl = 6,8 köbméter ) vegyes gabona, tizenkét öl (egy öl = 2,8–3,4 köbméter) tűzifa.

A római katolikus templom első, nagyobb felújítása 1901-ben történt, ekkor szerezték be az új orgonát is. Az 1907-ben öntetett két új harangot 1916-ban hadi célokra vették igénybe. 1922-ben –erre utal a ma is látható évszám – bádoggal újrafedték a templom tornyát és visszahelyezték a torony keresztjét, ami még 1920-ban esett le.

A következő felújításra 1936-ban, a templom alapításának századik évfordulóján került sor, Heinrich Vendel plébánossága idején. A „bámulatos és csodálatos áldozatkészséggel” folyó gyűjtés eredménye kétezer pengő lett, amit a püspök kiegészített még ötszáz pengővel. Ebből az összegből – a falak tervezett festése és a külső renoválás mellett – új színt kapott az oltár, a szószék, a keresztkút, az ablakok. A templom hat freskóval is gyarapodott, az oltárképet is átfestették.

Vanyek Ferenc 1875-ben vette át a csekei plébániát. Siralmas állapotban találta az iskolát: „egy rozzant, alacsony, sötét kis lyuk még a legszükségesebb dolgok is hiányoznak benne”. A felismerést tettek követték. 1876-ban már épült az új iskola, amelynek építési költségeit kölcsönből (háromszáz forint), adományokból (91 forint a hívektől, négyszáz tégla Kende Béla főhadnagytól, ezer tégla Luby Géza nagyari birtokostól, száz forint az egyházmegyétől és a püspöktől) fedezték. A kölcsön kamatait és a tőkét a hívek által végzett munka ellenértékéből törlesztették. 1877-ben Kepets Lébi földbérlő repcéjét vágták le, 72 forintot és húsz liter pálinkát kerestek ezzel a munkával.

A megfelelőnek látszó épület birtokában sem múltak gondtalanul az évek a katolikus iskolában. Lényeges problémát okozott, hogy nehezen találtak megfelelő kántortanítót. Ennek legfőbb oka a tisztes javadalmazás hiánya volt. A tanítói jövedelem egyik legfontosabb forrása lehetett volna a tizenkilenc hold 786 négyszögöl területű földbirtok, amely azonban vízjárta területen feküdt és egyébként is rendkívül terméketlen volt. Így a tanító csak minimális bérleti díjért adhatta ki. A készpénzjövedelmekből csak az egyházmegyei alapítvány által fizetett 55 forint hetven krajcár volt biztos. A hívektől a készpénz és természetbeni díjazás vékony erecskében és igen lassan csordogált. Az említett okok miatt, az iskolaszéki feladatokat is ellátó egyháztanács nehezen talált képzett, jóravaló tanítót, illetve ha találtak is, nem tudták megtartani.

1877-ben, a tanítóval a következő „szerződést” kellett kötniük: le kell mondania az italról, a jövedelméből ő egy krajcárt sem kap kézhez – vélhetően a felesége kapta –, a kocsmárosoknak meghagyták, hogy ne hitelezzenek neki, a plébános engedélye nélkül nem mehetett sehova.

Szigorú szabályok ezek, nem is sikerült betartania az „italozó” tanítónak, ezért elbocsátották. Az alkohol okozta problémák nem voltak felekezetspecifikusak. A XIX. század végén az egyik református kántortanító is szívesen ivott, elsősorban temetések alkalmával, amikor is legtöbbször támogatni kellett.

Említsünk egy pozitív példát is a római katolikus kántortanítók köréből. Az 1879–1884 között Szatmárcsekén tanító Robl Vilmosról – aki az első okleveles katolikus kántortanító volt – felettese hálás szívvel emlékezett meg. Amint írja, kitűnő volt a tanításban és az éneklésben. Ő hozta rendbe először az iskolát, sőt a saját költségén vásárolt szivacsot és krétát.

Problémát jelentett a katolikus iskola számára a megfelelő eszközök, a szülők számára a tankönyvek, palatábla, irkák beszerzése. 1877-ben a Szent István Társulat látta el tankönyvekkel a gyermekeket. Két év múlva az egyház vette meg a tanulók felszerelését azzal, hogy a „vagyonosabbak” majd kifizetik, a szegények pedig ajándékba kapják. Mindezek mellett tovább nehezítette az oktatást, hogy a gyermekek jelentős része nem vagy rendszertelenül látogatta az intézményt.

Egyébként az egyházközség más módon is támogatta híveit. Vanyek Ferenc plébános alatt, 1884-ban állították fel azt az egyházi magtárat, amely rossz termés esetén segítette ki az amúgy is nélkülöző híveket. 1908-tól fennmaradt számadáskönyve szerint egészen 1950-ig működött!

1928-ban épült fel az új iskola, tizenötezer pengőt az államtól, négyezret a püspöktől kaptak, míg a hívek ezer pengővel járultak hozzá az építkezéshez.

A katolikus egyházi és hitélet megélénkülését jelezte az országos mozgalmak helyi szervezeteinek létrejötte. 1909-ben alakult meg a Katolikus Népszövetség (a nép hiterkölcsi és gazdasági fejlődését tűzte ki célul, illetve a katolikus eszmék érvényesítését a köz- és magánéletben) csekei csoportja 32 taggal.

1934-ben kezdte meg működését Szatmárcsekén a „katolikus akció” (Actio Catholica céljai: eleven hitbuzgalmi élet, katolikus szellemű műveltség, szociális gondoskodás, mindezek a modern egyházközösségi élet kialakítása érdekében) három szakosztállyal: hitvédelmi, kultúr, szociális. Ettől az időtől kezdve járattak a hívek újságokat, amelyeket elolvasás után továbbadtak egymásnak. Többen közülük előszeretettel használták a lelkész kiskönyvtárát. 1935-ben, az akció keretében gyűjtéseket, műsoros rendezvényeket tartottak. A szociális gondoskodás jegyében kaptak az iskolások négy hónapon keresztül tejet és kenyeret. A szegény híveket ruhával, fűszerekkel, krumplival, liszttel, szalonnával segítették.

1943-ban katolikus leány- és fiúegyesület működött Csekén. A leányok vasárnap délutánonként tartottak gyűlést a Kalász (Katolikus Leánykörök Szövetsége) keretében, amelyen szívesen és lelkesen vettek részt. A fiúk már nem voltak ilyen buzgók, a szerdai és szombati KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Titkársága) rendezvényeken csak ímmel-ámmal jelentek meg.

A XX. században az alább felsorolt plébánosok álltak az egyházközösség élén: Lengyel József (1902–15), Bart Mihály (1915–25), Halmos (Heinrich) Vendel (1925–42), Várhelyi (Vizler) László (1942–58), Gyarmati Károly (1958–74), Tircsi István (1974–89) és Marosi Balázs (1989-től).

A csekei fa harangláb 1729-ből
 
Az 1940-ben konfirmáltak. Középen dr. Szalay Pálné Kandó Klára
 
Az 1938-ban végzett VI. osztály
 
Dr. Szalay Pál, a község ötven éven át szolgáló református lelkésze
 
A csekei presbitérium az 1970-es években. Ülnek (balról): Kulin Endre, Bódi Károly kurátor, dr. Szalay Pál lelkész, Kovács Zsigmond, Bóné Balázs, Kovács József. Állnak (balról): Zavanyi István harangozó, Bóné Pál kántor, Korpás István, Sarkady Gábor, Sarkady Antal, Kelemen Ferenc (bocskaiban), Tyukodi Béla és Pintye Károly
 
A római katolikus templom hajója és karzata
 
A római katolikus templom klasszicista oltárképe: a Szentháromság
 
Késő barokk körmeneti kereszt

 

   
Előző fejezet Következő fejezet