A honfoglaló magyarokat a Vereckei-hágón át a Kárpát-medencébe érkeztető Anonymus a Tokaj-Hegyalja néven később ismertté vált térséget gyakran emlegette. Sajátos etimologizáló módszerét alkalmazva nevet adott Tarcalnak, Szerencsnek, megnevezte a Tiszát, a Bodrogot, Ketel-patakát, Zemplén várát, a Tolcsva és a Takta vizét, majd Szerencs környékén pihenőt tartatott a harcosokkal, miközben „a Takta mellett és az erdők alján Árpád vezér különböző helyeken sok földet adott lakosaival együtt Ednek meg Edöménnek...” Azt már nem jegyezte fel Béla király jó emlékezetű jegyzője, hogy ebbe az adományba belefért-e Tállya környéke, de arról nem feledkezett meg regélni, hogy ez a vidék akkoriban erdősült táj volt, vadászatra olyannyira alkalmas, hogy András király maga és orosz felesége kedvére itt egy nagyobb darab – Árpádtól másnak adományozott – földet magához váltott.
A nagyállattartó magyarok, ha a honfoglaláskor meg is szállták a Taktába torkolló Szerencs-patak völgyét, azt a területet, amely most Tállya határát képezi, bizonyára nem ülték meg, s azon nemhogy téli, de nyári szállást sem foglaltak. Természetföldrajzi és vízrajzi jellemzői alkalmatlanok a rideg ló- és szarvasmarhatartás meghonosítására, a talaja kötöttebb annál, semhogy a honfoglalás kori szántóalkalmatosságokkal, kezdetleges földművelő eszközökkel érdemes legyen embert és állatot kínozni, amikor a lovak, szarvasmarhák legeltetésére és itatására, mind pedig a szántásra-vetésre jobb és alkalmasabb helyek is kínálkoztak.
Folyó, de még állandóan bő vízhozamú patak sem szeli át Tállya határát. Lehetséges folyóvizei és forrásai a Szerencs-patak, a Koldu-patak, a Kristály-forrás, a Hideg-patak, a Dalosok kútja, a Kígyós-kút, legfeljebb a Vár-forrás, amelyek vízhozama feltűnően ingadozó, a másodpercenkénti egy-két litertől néhány száz literig terjed, s egy-egy esztendőben legfeljebb egy-két hónapig lehetett bizton számítani rájuk nagyobb csordák, gulyák és ménesek itatásakor. Még a Hejcétől keletre eredő 172–173 kilométernyi hosszú, a település határa mentén kanyargó, és 290 négyzetkilométernyi vízgyűjtő területtel rendelkező, a Taktába torkolló Szerencs-patak is alkalmatlan lett volna a honfoglaláskor a másodpercenként az év nagyobbik felében ötvenliternyi vízhozamával csordák, ménesek biztonságos itatására. A Koldu-, a Vár-patak, a Hideg-kút, Dalosok kútja pedig legfeljebb arra volt alkalmas, hogy a vadak szomjan ne haljanak, s a vadász megtöltse kulacsát és felfrissítse vizéből magát és lovát.
A víz és a legelő szűkössége végigkísérte e mikrorégió történetét. A honfoglalás után mintegy nyolcszáz esztendővel, amikor már elmúltak a hadak zaklatásai, sarcolásai, s az emberi szorgalom sok százados munkával a bozótosok, a déli lejtők rekettyéi, bokrai és csenevész füvei helyébe, a tölgyek, gyertyánok, bükkök borította lösztakarókra szőlőt varázsolt, és csak a legszükségesebbre korlátozta az állattartást, akkor is panaszkodtak a lakosok mondván: „legelőmezejek aratás és kaszálás előtt hegyekben vagyon, aratás és kaszálás után alkalmatosabb”, mert ilyenkor már a tarlón és a réten legelhetnek az állatok. Felpanaszolták azonban, hogy „legelőmezejek veszedelmes és terhes accessusu, itatóvíz nélkül, nagyobb részben hegyekben vagyon..., azért is takarmánynak fogyatkozása miatt marhát tartani, annyival inkább szaporítani mógyok nincsen... Marhaitato vizek is, ámbár szűkön – vallották a szőlőtermelő lakosok –, de vagyon.”
Ilyen körülmények közé aligha telepedtek le tartósan a honfoglalók. Sem lovaikat, sem marháikat nem tették ki a veszélyes meredekeknek, az ivóvíz hiánya okozta nehézségeknek, hiszen legelőt, rétet, vizet bőven találtak a Kárpát-medencében.
Szántásra, vetésre alkalmas területekben sem gazdag ez a vulkanikus eredetű hegység. Az évszázadokon át szőlőt termő lejtők a honfoglaláskor talán aprómarha, juh, kecske legeltetésére alkalmasak lehettek, de meredekségük miatt a szarvasmarha és ló tartását igencsak megnehezítették volna. A vidék lakói az eke némi korszerűsödése után, az 1700-as években is csak kis részét szánthatták-vethették határuknak. Az itt megtelepedők a XVIII. század utolsó harmadában – amikor a magyar királyság területén már általános volt a három nyomás, s a mezővárosok egyikében-másikában már négyfordulós rendszerben hasznosították a határt – azt vallották, hogy „ezen városnak két nyomásra jó és hasznos, egy kis mezeje” van, „az hol búza, abajdoc, ros megterem, kiváltképpen szorgalmatos trágyázás után, melyet mindazonáltal két marhával szántani nem lehet”.
Az évi – ugyancsak rendszertelen eloszlású – 430–630, de leggyakrabban ötszáz milliméter alatt maradó csapadék a sok évezredes háborítatlanság alatt felnevelte azt a természetes növénytakarót, ami a Tokaji-, másként Zempléni-hegységre, így Tállyára is legjellemzőbb, s amit a szaktudomány a XIX. században elenevezett a magyar (pannoniai) flóratartomány Tokajense flórajárásának. Amit a később Tállyának mondott térségben a honfoglalók egyszerűen csak molyhos-tölgyes bokorerdőnek, ligetszerű sztyeppréteknek, erdős sztyeppnek, pusztafüves lejtőknek neveztek, ahol a tölgyek, bokrok mellett a déli, napsütötte lejtőkön a csenkeszfű tenyészett leginkább. Bizonyára rácsodálkoztak harcos pásztoraink és legeltető, szántó-vető szolgáik a tavasszal virágzó leánykökörcsin-szőnyegre, a hegyi kökörcsin színpompájára, a fehér, sárga vagy ibolyaszínben tarkálló törpe nősziromra, nyárelőn a szellő lengette árvalányhajra, s különös örömet találhattak a tállyai Kopasz-hegyen sűrűn tenyésző bozontos árvalányhajban meg az akkor még bizonyára sűrűbben előforduló – a Kopasz-hegyen ma már egyre ritkábban megtalálható – halványsárga repcsénben is. A hegyi rétek és legelők kínálták a hegyi herét, a murkot, a magyar herét, a vajszínű ördögszemet, a magyar kutyatejet, a ligeti zsályát, a kakukkfüvet, a csomós harangvirágot, a háromszínű árvácskát, a tavaszi héricset, a mezei és magyar cickafarkot, a mezei szekfűt, a kenyérfüvet, a rózsás kövirózsát.
Mindezeket a füveket, növényeket és virágokat, együtt a tölgy-, bükk- és gyertyán-, elszórtan fenyőtársulásokkal megcsodálták a honfoglalók, s esztétikailag nagyra is értékelték, épp ezért előszeretettel jöttek ide vadászni, asszonyaik, öregjeik, még inkább szolgáik gyűjtögetni, zsákmányolni, de az életük értelémét és a vagyonukat jelentő állatokat inkább legeltették a Tisza, Bodrog, Hernád, Sajó, Takta, Szamos, Kraszna, Túr és egyéb folyók partján vagy azok közelében, mint az árvalányhajat fölösen lengető, később Tállyának elnevezett vidék gyér füvű, bokros ligetein.
A természeti viszonyok ismeretében feltételezhetjük, hogy a mai Tállyán és környékén akkor jöttek létre nagyobb embertömörülések, időről időre várszerű erődítmények, amikor a természeti adottságokat kihasználva megélhetést biztosíthattak maguknak, és a védelmüket a terepviszonyok némi módosításával sikeresen szervezhették meg. A történelemben rengeteg a véletlen, de az mégsem kizárólag a vakszerencse műve, hogy a mai falu térségében a honfoglalást megelőzően két történeti periódus hagyott maradandó nyomot a tárgyi bizonyítékokból kikövetkeztethetően: a Kárpát-medence mindenkori embertakarójának egy kőkori periódusa, illetve egy bronzkori szakasza.
Nem része a település történetének, de bizonyítéka a térség eltartóképességének az a huszonhárom darabból álló megmunkált kovaszilánk leletegyüttes, amit 1910-ben gyűjtöttek össze a mádi országút menti feszületnél. A régészek őskőkori vagy középső kőkori ember munkáját és találékonyságát sejtik mögötte. Rómer Flóris obszidiánpengékkel munkálkodó, a neolitikumban, tehát az újkőkorban élő ember nyomát is felfedezni vélte itt, amit bizonyossággá erősített Gallus Sándor régész 1935-ös ásatása. A vesszőfonatos ház maradványa, a földbe ásott tűzhely, a kevés számú pattintott kőpenge, nyílhegy és vakarókés, az annál sűrűbben előfolduló félgömb és csőtalpas edénytöredékek, a spiráldíszes kerámiák arról tanúskodnak, hogy a bükki kultúra embere célszerűnek és érdemesnek tartotta megtelepedni, vesszőfonatos lakhelyet építeni, s talán még agyagedényt is égetni a Tokaj-Hegyalja vulkanikus képződményű, kemény kőzetet, közöttük obszidiánt is kínáló hegyes vidékein, többek között a mai Tállya térségében is.
Zsákmányt: vadat – szarvast, őzet, nyulat –, madarat százfélét, azok tojását, gombát, vad gyümölcsöt, ehető bogyós növényeket, szedret, szamócát, kökényt, mogyorót, vackort, diót, egyebet, ami létének fenntartásához szükségeltetett, bőven talált itt. Meg is telepedett, mígnem isten tudja, milyen katasztrófa, a sors milyen szeszélye vagy milyen rendű és rangú hódító erők hatalmuk alá nem igázták vagy elköltözéssel ki nem tért szeszélyük elől.
A Bükk III. és Bükk II. néven ismert újkőkori leletek sorát űr követi. Amikor pedig esztétikailag és funkcionalitás szempontjából is tökéletesedtek a bronzeszközök, újra megjelentek a mai falu területén most már a természetet is formáló emberek. A Karud oldalán bronz lándzsahegyet találtak. Wenckheim Sándornak egy vésett díszű, esztétikailag is remekül kivitelezett bronz karperecet sikerült megszereznie Tállyáról, amely a késői bronzkor Pilionyi kultúrájával tart szoros rokonságot. Bronzkori sír megbolygatott tetemeire találtak a muzeológusok Golop és Tállya között. 1967-ben egy árokásó gép ugyanebben a határrészben bronzokkal teli cserépedényt fordított ki a földből. Ez a raktárlelet tizenkét baltát, illetve baltatöredéket, tizenkilenc, többségében markolatnyúlványos és két gombos végű sarlót, három kést, egy tőr pengéjét, három kard pengetöredékét, öt ládzsahegyet, két vésőt, egy árat, nyolc fűrészlapot, két nyílhegyet, két öntőrúddarabot és egy huzaldarabot, ez utóbbit lemezzel körbehajlítva, egy lapos bronzkorongot és négy darab „háromszög átmetszetű karikát”, kézvédő spirált, lemezövet, négy kartekercstöredéket, hét karperecet, huzalokat, fibulát, tűt, láncot, huzalgyűrűt, sok-sok egyebet, közöttük huszonkét darab öntőlepényt tartalmazott. Abban a fémeszközszegény világban valóságos kincs halmozódott fel valakinél.
A régészek a késő bronzkor Gáva kultúrájának népéhez kapcsolják a leletet, s nem kizárt, hogy ennek a közösségnek a tagjai és harcosai a Hernádtól nyugatra fekvő térségek – a Kyjatice kultúra – közösségeivel vívtak élethalálharcot, s egy ilyen kirobbanó küzdelem elől rejtette mesterünk a készletét és mesterségének öntőformáit egy – békésebb időben főzésre és tárolására használt – öblös cserépedénybe.
Nováki Gyula régész és Sándorfi György mérnök ebből az időből három erődítményt mért fel Tállya határában: Mekecsvárát, Óvárat és Szokolyát. A régészek a három várat – esetleg még a hozzájuk illeszkedő tolcsvai földvárat – a Gáva kultúra összefüggő védrendszerének vélelmezik a Hernád nyugati partjairól támadó Kyjatice kultúra harcos népével szemben. Mindez történetileg is elképzelhető. Az viszont cáfolhatatlan bizonyosság, hogy ahol három ilyen, egymással is összefüggő erődítmény megépül, ott elég sűrűn lakott a térség. Az itt élők számáról persze sejtelmünk sincs, kultikus világukat homály fedi, életmódjukat alig ismerjük.
A görög, a hellén, a római birodalom és a népvándorlás korából a mai Tállya térségéből telephez, lakóhelyhez, hosszabb ideig létező szálláshoz nehezen vagy egyáltalán nem köthető szórványleletekre bukkantak csak a régészek. Ezekből a szórványtárgyakból a térség lakott voltára, vérségi vagy területi alapon szerveződött embercsoport megtelepedésére e vidéken nem következtethetünk. Csak feltételezhetjük, hogy az egymást gyilkoló bronzkori embertömörülések vagy kölcsönösen menekülésre kényszerítették egymást, vagy településük maradványait végleg elsodorták a népvándorlás kori harcok.
A mai Tállya és környéke a magyarok honfoglalása idején lakatlannak vagy legalábbis nagyon gyéren lakottnak tűnik, ahol meg-megfordultak ugyan vadászok, gyűjtögetők, kisebb harcos lovas egységek, de akart és tudatos megtelepítése csak jóval a honfoglalás után kezdődött el. A térség honfoglalás kori lakatlanságának nem elegendő, de megfontolandó bizonyítéka, hogy a környező települések többsége (Abaújkér, Abaújszántó, Erdőbénye Golop, Mád, Szerencs, Rátka) a magyar névadási szokásokat követve neveztetett el, hasonlóan Tállya legjelentősebb folyóvize, a Szerencs-patak is. Márpedig feltételezhető, hogy ha megtelepedett lakói lettek volna a tájnak, az általuk adott település- vagy víznevek egyike-másika bekéredzkedett volna valamelyik Árpád-kori oklevélbe.
Borovszky Samu és monográfia író társai úgy tudták, hogy Tállya elnevezését az Árpád-kori oklevelekben szereplő „Thollya... várától vette, amely a mai várhegyen állott (Óvár) és még a múlt század elején nagyarányú romjaiban látható volt”. Állítása szerint 1241-ben a tatárok ostromolták a várat, amit Begven várispán védett. Mindez elképzelhető, de Tállya neve egy 1255-ből származó és az egri káptalan által 1348-ban átírt oklevélben említtetik először – Talya –, mégpedig mint Rátkával határos település. A falu azonban minden bizonnyal az első említés előtt keletkezett, alighanem a XII. században. Karácsonyi János 1906-ban a furmint szó jelentését és származását elemezve hívta fel a figyelmet arra, hogy Tállyát – Olaszliszkával és Bodrogolaszival egyetemben – északfranciák, vallonok népesítették meg a XII. század folyamán. Karácsonyi János feltevését alapos nyelvtörténeti vizsgálat tárgyává tette Bárczi Géza. Ő is elfogadta a vallon, francia eredetet, de annyit finomított Karácsonyi etimológiáján, hogy a „tailles: metszet, vágás” jelentés helyett – a hangalak nyelvtörténeti fejlődését nyomon kísérve – az „irtvány, bozót” jelentést állította előtérbe. Feltevésüket erősítette meg Horpácsi Illés a Huszárokelő, Franciavágás című tanulmányában.
Mellőzvén most a nyelvészeti vita finom árnyalatainak méltatását, Pais Dezső és Auner hitelt érdemlően bizonyították, hogy a XI–XII. században vallon telepesek jöttek Magyarországra, s ők telepítették be Bodrogolaszit és Olaszliszkát. Bodrogolaszi vagy Francavilla 1224-ben említtetik először oklevében, Olaszliszka, illetve Liszka-Olaszi 1201-ben.
Mindkét település közel van Tállyához, s mindegyik jeles bortermelésével tűnt ki az átlagos magyarországi falvak sorából, ezért joggal feltételezhetnénk a három falu egyidejű betelepítését. Valószínűbb azonban, hogy Tállya másodrajzás eredményeként jött létre. A XII. században megtelepült Olaszliszka és Bodrogolaszi új lakói többéves mentességet kaptak a feudális szolgáltatások alól, s ezt a mentességet élvezni kívánván fiaik is, a szőlőtermelésre az előző településeknél is alkalmasabb helyet keresevén, létrehozták Tállyát mint új települést, s nagy szorgalommal művelés alá fogták a hegyek déli lejtőit, cserjét, bokrot, itt-ott erdőt írtva, máshol füves térséget törve fel.
Bodrogolaszi és Olaszliszka telepesei maguk választotta bírákkal intéztették peres ügyeiket, és királyi védelem alatt álltak. Erre a kiváltságra a tállyai telepesek is pályáztak. Elképzelhető az is, hogy falunk első telepesei – különösen ha másodrajzás eredményeként jött létre – szántó-vető tevékenységgel és az ehhez szükséges állatok tartásával indították életüket, de szorgalmuk korai gyümölcsei közé sorolhatjuk a szőlőskerteket is. Kezdetben a két tevékenység – a megélhetés okán is – szorosan egybekapcsolódott, de az idők múltával, a szőlőterület termőre fordulásával és növekedésével minden más egyéb tevékenység ennek rendelődött alá, és a XV–XVI. századra Tállya az egyik legrangosabb szőlőtermelő mezővárossá nőtte ki magát Tokaj-Hegyalján. Ez pedig nemcsak a pénzgazdálkodás dominanciáját, a rendszeres bérmunka alkalmazását, a magas fokú mezőgazdasági ismeretek meghonosodását eredményezte, hanem szükségessé tette a communitas, a lakóközösség sajátos, a sikeresen folytatható szőlőművelésnek, bortermelésnek és -forgalmazásnak alárendelt szervezését is. Ezek közül itt kell megemlítenünk néhányat, amelyek a rendiség végéig jellemezték Tállyát és a hegyaljai településeket.
A legfontosabb, hogy a szőlőépítés szakértelmet, gondosságot, hosszan tartó türelmet, nagy emberi energiabefektetést és jelentős anyagi ráfordítást igényelt. Az elplántált vessző csak a negyedik évben fordult termőre, de közben ugyanolyan gondoskodást kívánt, mintha teremne. A termőtalaj mély megforgatása, a szükségszerű trágyázás, kezdetben az éveként kétszeri, majd a XVI–XVII. századtól a háromszori kapálás, a karózás, a kötözés, a kacsolás, a metszés, az elpusztult tőkék pótlása, az őszi fedés és a tavaszi nyitás idő- és szerszámigényes foglalatosság. Akkor is szükségeltetik, ha nincs termés. Ugyanakkor a várható termés szüreteléséhez, sajtolásához, tárolásához eszközöket, tárolóalkalmatosságokat, puttonyt, kádakat, prést, hordókat kellett beszerezni, a must erjesztéséhez, a bor érleléséhez pincére és megint csak szakértelemre, pontosságra volt szükség. A szőlőkarók és a trágya felhordása, a termés hazaszállítása fuvarigényes tevékenység volt, s mind-mind időhöz kötött, pontosan teljesítendő feladat. Mindez és még más fáradozás is csak akkor várható el bárkitől – rendi körülmények között is –, ha hosszú távon biztonságban tudhatja munkája gyümölcsét. Ha a szőlőföldet, mint a szántót vagy rétet, évenként nyilas osztással cserélgethette volna a földesúr, soha nem honosodott volna meg a termelése. Ezért a telekrendszer és a jobbágyság kialakulásától Tokaj-Hegyalján és máshol is a Magyar Királyság területén – magas ellenszolgáltatás (szőlődézsma, mely a királyi – korábban egyházi – tizeddel a termés ötödét, leggyakrabban azonban a hetedét jelentette) ellenében – a szőlőföldek szabad forgalmú birtoklása terjedt el. Bárki – zsellér, jobbágy, nemes, városi lakos, kézműves, kereskedő, katona, hivatalnok, céhes mester – bármennyit és bárhol vásárolhatott, természetesen a musthozamot terhelő dézsmakötelezettséggel terhelten. A szőlőföldek szabad adásvételét csak a bortermelő közösségek belső statútumai korlátozhatták. Azok is csak rokonsági, vérségi és szomszédsági elővételi joggal.
Az évenkénti rendszeres dézsmaszedés és a szőlők lakóközösségi statútumokkal szabályozott adásvétele komoly és rendszeres adminisztrációt igényelt, ami nagymértékben elősegítette az írásbeliség terjedését.
A szőlőépítés és a rendszeres szőlőművelés egyéb, most már nem magánjogi, hanem közösségi tennivalókkal is együtt járt. A XVIII. századig a tipikusan szőlőtermelő térségek hegyes, dombos vidéken honosodtak meg. Ez pedig együtt járt azzal, hogy a feltört, szőlővel beültetett lejtők ki voltak téve a záporok, tavaszi hóolvadások erodáló, talajsodró hatásának, a szőlőkhöz vezető utak az örökös rongálódásnak, kátyúsodásnak, vízmosások okozta gödrösödésnek. A rendre visszatérő meteorológiai kártételek ellen csak szervezetten, összefogva lehetett védekezni. A vízmosásgátlókat, a vízbuktató gödröket, liktorokat közösen, a felhalmozódott közösségi tapasztalatok és praktikus ismeretek együttes és összehangolt munkájával szükségeltetett megépíteni. A löszbe vájt mélyutakat is csak rendszeres és közös munkával lehetett karbantartani. Ezek igényelték az önérdekkel harmonizáló közösségi szervezettséget, autonóm döntési és cselekvési kényszert. Ezeknek a feladatoknak a végzését nem lehetett alárendelni személyes akaratnak, még kevésbé a földesúri szeszélynek, ispánok, gazdatisztek önkényének.
Védeni kellett a szőlőket a kószáló, legelő barmoktól, a vadállatoktól. Ehhez dűlők egészét védő sövényekre, porgolátokra, árkolásokra volt szükség. Összehangolt, minden szőlőtulajdonost egyszerre és egy időben végzendő munkára kellett kötelezni minden tavaszon, s gondoskodni arról is, hogy a tenyészidő egészében épen maradjanak a védművek. Óvni, védeni kellett a szőlőt éréskor a rókáktól, vadaktól, seregélyektől, termést dézsmáló madaraktól éppúgy, mint a tolvajoktól, kóborló elemektől. Ehhez a csőszöknek, kerülőknek, szőlőőröknek riasztóeszközökre, kolompra, durrogtatóra, csergelőre, kelepre, puskaporra, karbonágyúkra éppúgy szükségük volt, mint a közösség felhatalmazására ezek beszerzéséhez, használatához és a tolvajokkal szembeni eljárás módozatait illetően.
Mindezekhez járult még, hogy egy-egy nagyobb szőlőtermelő hely, mint falunk is, a tavaszi trágyázástól, szőlőnyitástól, metszéstől, többnyire a márciusi József-naptól a szüret végéig százával fogadta a napszámosokat a legkülönbözőbb vidékekről, többnyire a hat-nyolc mérföldnyi körzetben lévő településekről. Ezeknek a napszámosoknak az erkölcsére, munkafegyelmére vigyázni kellett, zenebonáikat megfékezni, kilengéseiket kordában tartani, kihágásaikat bírságolni, erőszakoskodásaikat leszerelni, és azok elharapódzását megakadályozni éppúgy szükséges volt, mint rendre gondoskodni arról is, hogy a szántó-vető határ szűkössége miatt a helyi lakosok számára sem elegendő élelem a helyben tartandó hetipiacról folytonosan beszerezhető, biztosítható legyen. Mindezekért, ha országos vásárokat nem is, de a hetipiacokat égetően szükséges volt megszervezni.
E tényezők együttese – megfelelő nagyságú szőlőterület mellett – kikényszerítette a település önszerveződését, a közbizalommal felruházott választott vezetők tevékenységét, azoknak meghatározott szintű, a közösség zavartalan működését lehetővé tevő bírói, igazságszolgáltatási hatalommal, közigazgatási szerepkörrel való felruházását. A földesúri hatalomtól való nagyfokú személyi függetlenedést, a mezővárosi privilégiumok olykor egészen magas szintjét eredményezte, ami a viszonylag magas összegű hadiadó okán meghozta a királyi hatalom védelmét is. Ez pedig a rendiség idején hallatlanul megnövelte a mezővárosi polgárság öntudatát.
Ez a fokozatosan kiteljesedő önigazgatási és igazságszolgáltatási privilégium-rendszer és települési autonómia a pénzgazdálkodás adottságaival és kényszerével, és az abból fakadó gyarapodási, vagyonosodási lehetőségekkel együtt eredményezte, hogy a Tállya és a vele rokon struktúrájú hegyaljai mezővárosok a rendiség három társadalmi rétegét vonzották falak, városhatáraik vagy mezsgyéik közé: egyrészt az önmaga és családja boldogulását szívén viselő armalista nemeseket, másrészt a földesúri jurisdictio önkényeskedése alól szabadulni vágyó, törekvő, az átlagosnál szorgalmasabb zselléreket. Harmadikként pedig a szőlő- és bortermelést kiszolgáló különböző rendű- és rangú kézműveseket, kereskedőket.
Mindezeket a törvényszerűségeket és általános szükségleteket azért kellett előrebocsátanunk, hogy jobban megértsük azokat a történelmi folyamatokat, amelyeket a megállíthatatlanul áradó idő szeszélyes rakoncátlankodása bocsátott Tállyára és lakosságára.
A Tállya környéki hegyek kialakulása (Mátyás Ernő nyomán) |
A Karud oldalán talált ládzsahegy rekonstrukciós rajza (B. dr. Hellebrandt Magdolna nyomán) |
Lándzsahegy Tállyáról (Kulcsár Géza felvétele) |
A tállyai bronz raktárlelet karperecének díszítései (B. dr. Hellebrandt Magdolna nyomán) |
A tállyai bronz raktárlelet egyes darabjai (Kulcsár Géza felvétele) |
A bronz raktárlelet edénye (Kulcsár Géza felvétele) |
Mekecsvár (Nováki Gyula és Sándorfi György felmérése alapján) |
Az Óvár rekonstrukciós alaprajza (Nováki Gyula és Sándorfi György felmérése alapján) |
Nyílhegy a középkori vár területéről (Kulcsár Géza felvétele) |