A Várhegy, a Palota, a Kopasz-hegy, a Pakocs és a Szerencs-patak között Tállya néven megtelepült falu, mint Tokaj-Hegyalja többi települése – Bekecset, Szerencset, Tarcalt kivéve – nem tartozik a korai Árpád-kori települések sorába. Anonymus ugyan már emlegette Tarcalt, Tolcsva vizét, Szerencset, Ketel patakát, a Bodrogot, a Tiszát, a Bodrog és a Tisza összefolyásánál Himesudvart, de az oklevelekben többségükben csak a XIII. században tűntek fel a hegyaljai települések.
A Hegyalja benépesedése, a szőlőtermelés nagyobb arányú térhódítása összefüggésben kellett legyen a magyarok életmódváltásával, a kibontakozó városiasodással, az egyháznak, azon belül a szerzetesrendeknek a bortermelést ösztönző tevékenységével, és az északi vármegyék, főleg a Szepesség ércbányászatának és fémművességének a meghonosodásával. A regionális árucsere igényeit szolgálhatta Tállya szőlőtermelése is. A középkorban nem is híresedett el az itt termő bor: hírét jobban emelte a vára, mint a bora.
Tállya középkori vára feltehetőleg a XIII. század elején épült, s feladata annak a Tokaj–Tállya–Boldogkő–Gönc–Kassa kereskedelmi útvonalnak a védelme volt, amely összekötötte a Bodrog és a Hernád völgyét, illetve Erdélyt a Felvidékkel, és a só, valamint a fémeszközök zavartalan forgalmát biztosította. Az erődítményt a Zempléni-hegység szélén emelkedő Várhegyen építették meg. Feltehetően a tatárjárás után nyerte el végleges formáját, amikor a helyben talált andezitkövekből és égetett téglából építették át.
A méreteiből és elhelyezkedéséből, védműveiből ítélve, a megépítésének idején igen komolynak tűnő erődítménynek volt egy gyenge pontja: elsősorban szinte megoldhatatlan vízellátása. Az alsó vár keleti szélén sziklába vájták azt a 4 x 2,4 méteres alapterületű és négy méter mélységű ciszternát, ami az esővíz felfogására szolgált. A 30–35 köbméternyi víz – ha megtelt a ciszterna – bizonyára hosszú ideig kitartott, de ivásra sem az emberek, sem az állatok számára nem volt a legalkalmasabb. Egy XIX. század elejéről származó leírás szerint – amikor állítólag a romok még észlelhetők voltak – az építményt „hármas sánc és árokgyűrű vette körül”. A beszámoló „kiterjedt és vastag falakat” emleget, „erős... várról, fényűző... palotáról” emlékezik, bár ez inkább a korszak romantikus képzelődése, mint valóságos tény, mert más források szerint Lorántffy Zsuzsanna 1650-ben a romos vár falait lebontatta, s a faluban építtetett belőle gazdasági épületeket.
Igazi jelentősége a tatárjárás és az 1530-as évek között érvényesül. E korszakában a Vár-patak mellett halastava volt, alatta Újfalu néven település keletkezett, amely feltehetően Tállyáról és a környező településekről kapta lakosait, akik bizonyára a várban szükséges köznapi munkákat és a személyi szolgálatot látták el. Az erődítmény és a település azonban nem feltétlenül éltek szimbiózisban. Tállya Szent László tiszteletére épült gótikus kőtemploma és plébániája 1330-ban már állt, és a plébánosa rendszeresen fizette a pápai tizedet.
A vár 1382-ben már bizonyíthatóan magánbirtok. Valószínűleg a tartományuraságok idején, a XIV. század elején került magánkézbe. 1403-ban zálogbirtok. 1404-ben a Zudar család, 1404 decemberében Gara Miklós nádor birtokolja. 1406-ban már Debrői Istváné. A Zsigmond ellen „lázadásban leledzett” Debrői Istvántól elfoglalták, és visszaszármaztatták a kincstárra. 1406. november 19-én Zsigmond Csebi Mihály fiainak, Jakabnak, Miklósnak, Istvánnak és Lászlónak adományozta, majd a vár átmenetileg ismét Gara nádor tulajdonába került. 1413-ban Kapy András vette zálogba a kincstártól nyolcezer forintért. Tőle azonban Zsigmond hamarosan viszszavette, és 1422-ben Gara Miklós nádor fiának – Jánosnak – adta hozományul. Gara János és felesége nem sokáig tartották meg Tállyát, még ugyanabban az esztendőben elcserélték – Zsigmond hozzájárulásával – a boszniai Szrebrenik váráért és ottani más városokért. Zsigmond továbbra sem ragaszkodott az egyre kevésbé értékes erődhöz. Továbbadta István rác despotának, ezúttal a vár tartozéka volt Abaújszántó is.
A despotától 1433-ban Brankovics Györgyhöz került az erődítmény, aki Tállyán már 1393-tól birtokolt. Hűségéért most megkapta az egész tokaji uradalmat Tállya, Tokaj, Boldogkő és Szerencs várával együtt. A tokaji uradalomhoz három város és tizennégy nagyobb falu tartozott ekkor, közöttük Tállya is.
Brankovics Györgytől Hunyadi János vette zálogba tízezer forintért a tokaji uradalmat, amelyhez ezúttal Tállya felerészben tartozott. Ezt követően a birtokviszonyok hosszabb időre rendeződtek, majd csak 1464-ben kapott új gazdát a vár: Mátyás a Szapolyai családnak adományozta. (Birtokolták még Tállyát a XV. században az alagi Bekényiek is.) Mire Szapolyai János tulajdonába került, tulajdonképpen elvesztette hadi jelentőségét. Az ágyúk elterjedésével, a nagy létszámú hadseregek csatamezőre vezénylésével és a tüzérség megszervezésével az erősebb várak is a hadtörténet árnyékos oldalára kerültek.
Könnyűszerrel vették birtokba 1528-ban I. Ferdinánd katonái, és kapitányává nevezték ki Czéczey Lénárd Abaúj megyei birtokost, akinek 1536-ig sikerült Ferdinánd hűségén tartania, amikor aztán Szapolyai hívei megostromolták, és a nyár folyamán elfoglalták. Az 1528-as és 1536-os ostrom következtében Tállya vára romhalmazzá vált. Vele pusztult Újfalu is. Serédy Gáspárnak 1541-ben – több másikkal együtt – már mint romot adományozta I. Ferdinánd. Nem is a vár volt már ekkor a birtoklás vágyott tárgya, hanem a tőle három kilométernyi távolságban egyre virágzóbb bortermelő mezőváros, amelynek fele Tokaj várához, másik fele Tállya várához adózott. Tállyát 1498-ban a források már oppidumként emlegették. A település kiváltságai, a tizenkét forint büntetésig terjedő autonóm bíráskodás, a hetipiacok és országos vásárok tartásának joga azonban bizonyára korábban keletkezett.
A romos vár és az egyre virágzóbb mezőváros tulajdonosai továbbra is együtt változtak a hadiszerencsével. Szapolyai János özvegye 1550-ben azonban végleg lemondott Ferdinánd javára Tállya birtoklásáról. 1560-ban már Alaghy János, György és Menyhért tudhatták a magukénak, 1584-ben Mágócsy Gáspár, András és Ferenc az urai, azonban az Alaghy família jussa sem évült el a várhoz és a településhez. Végül is Alaghy Judit vitte örökségül második házasságába, s 1591-ben férje – Rákóczi Zsigmond – nevére íratta a tállyai javakat. Időközben a település a lassan speciális szőlőtermelő régióvá formálódó Hegyalja jelesebb községei körébe – Tokaj, Újhely, Patak – küzdötte fel magát, de igazi virágkora majd csak a korai újkorban bontakozik ki.
Abban az évben, amikor Ferdinánd Serédy Gáspának adományozta a már romos várat és a mezővárost, Magyarország három részre szakadt. Budára befészkelte magát a török, az ország keleti részének előkelői – a szultán hathatós nyomására – királyukká választották a csecsemő János Zsigmondot, Pozsonyba pedig Ferdinánd és utódai hívták össze a diétát. Magyarország másfél-két évszázadra öldöklő harcok és legalább annyira véres hitviták színterévé változott.
Tállya és a Hegyalja – néhány gonoszabb évtizedet kivéve – e nagy küzdelmek peremén csendben éldegélt, kihasználva annak a nagy szellemi és gazdasági hullámverésnek az előnyeit, amely átrendezte Nyugat-Európa gazdasági, társadalmi, szellemi és morális értékrendjét. A tállyai vár elenyészése, a mezővárosi rang első említése és Tállyának a regéci uradalomba való betagozódása fél évszázadnyi időt ölel fel. Ez alatt az idő alatt Európa megtelt arannyal, ezüsttel, új növényekkel, új világrészek hírével meg az azokból beáramló gazdagsággal és élvezeti cikkekkel. A középkori lét hagyományos keretei felbomlottak. Történetének egyik legmélyebb válságát élte át a Rómából irányított egyház intézményrendszere. Átrendeződtek a gazdasági centrumok, a kereskedelmi útvonalak, bővültek és megváltoztak a fogyasztói igények. Emberek ezreit mozgósítva alakultak és terebélyesedtek a könnyűipari manufaktúrák.
Megújult a haditechnika és a hadfelszerelés, aminek következtében rohamos fejlődésnek indult a bányászat, a fémfeldolgozás és a vegyészet. A mezőgazdaságból a manufaktúraipar és a bányászat, a falvakból a városok felé áramló tömegeknek élelemre volt szükségük. Felértékelődtek az élelem- és gabonatermő térségek. Előbb Németalföld, majd Anglia ipara indult virágzásnak, de ehhez a virágzáshoz szükség volt a lengyel és orosz gabonára, ami jelentős mértékben megnövelte a lengyel nemesek és orosz bojárok bevételeit. Ennek a megnövekedett lengyel és orosz bevételnek egy része átáramlott a Hegyaljára, s az itt megtermelt nedűt holland aranyra, orosz rubelre, lengyel ezüstpénzre cserélte. Ennek a bor-pénz cserének egyik hegyaljai központja lett Tállya, ahol erre a nagy európai gazdasági kihívásra a szőlő- és bortemelés felvirágoztatásával válaszoltak. A tállyai bor kelendőségét és fölöttébb értékes voltát már a XV. század végén jelezte az, hogy a kézműiparra és az északi kereskedelemre berendezkedett Bártfa városának kommunitása 1485-ben jelentős nagyságú szőlőterületet vásárolt. A szőlővásárlással egy időben belső fundust is vett, azon kőből és téglából vincellérházat építtetett, azt megpadoltatta, kivakoltatta, zsindelylyel fedeleztette, ággyal, asztallal, egyéb szükségesekkel kellően bebútoroztatta, pokrócról gondoskodott. A korszakban minden lakhatási igénynek megfelelő házba vincellért fogadott, akinek nemcsak a telken lakhatásért fizetendő egy forint cenzusát, földesúri adóját vállalta magára, hanem a tisztes megélhetést biztosító éves jövedelmen túl minden esztendőben Orbán napján egy forint áldomáspénzzel is honorálta a szorgalmát.
Mindezekért a vincellérnek – számadási kötelezettség mellett – gondoskodnia kellett a bártfaiak szőlőinek műveltetéséről, jó karbantartásáról, kapáltatásáról, karóztatásáról, kötöztetéséről, a must és a bor kezeléséről. A bártfai szenátus többnyire csak szüretre látogatott Tállyára, a bor fuvaroztatása, hazai korcsmába vagy Lengyelországba szállítása, szállíttatása idején.
Nem tudjuk, ki volt az első extraneus – külső – szőlőtulajdonos Tállyán. Feltehetően nem a viszonylag távoli Bártfa communitása, hanem a felső-zempléni, szabolcsi arisztokraták, jómódú nemesek egyike-másika. Annyi bizonyos csak, hogy a tállyai szőlők fele, harmada a XVI–XVII. században extraneusok által birtokoltatott. Ez a nagyarányú bebirtoklás a XVI–XVII. században különös arculatot kölcsönzött a mezővárosnak.
A Tokaj–Kassa közötti sószállító és kereskedelemi út mentén, a Szerencs-patak völgyére hajló lankákon fekvő település határa már a középkorban kialakult és többé-kevésbé véglegesedett. Hatezer-hatezer-hatszáz katasztrális hold között ingadozott – attól függően, hogy a Rátkával, Máddal, Goloppal és Abaújszántóval folytatott és olykor tényelegesen is vívott határpörök, erdő- és legelőbirtoklási viszálykodások éppen milyen stádiumban voltak. A viszonylag hatalmas kiterjedésű szőlőföldek, a szűk szántók és rétek hovatartozása sohasem képezte vita tárgyát. Annál inkább a legelők és az erdők. Rendre megkísérelték ugyanis kölcsönösen elbirtokolni, használni egymás területét. Áthajtották egymás határába legelni a szarvasmarhákat, makkolni a kondákat. Nem átalltak tűzifát, szőlőkarót, épületfát venni-vinni egymás erdejéből. Ezekből perek, konfliktusok, határvillongások, még gyakrabban panaszok keletkeztek, de sohasem olyan mértékűek, hogy azok komolyabban zavarták volna a tállyaiakat határuknak a lehetőség szerinti racionális használatában.
A szántók szűkösségére állandó volt a panasz. Ez azonban alapvetően nem befolyásolta Tállya állandó népességének számszerű alakulását. A XVII. századtól ugyan külön gondot okozott, hogy a szántókat rendre a nemesség ragadta magához, akár viszonylag magas taksafizetés ellenében is, ami a többségében zsellér jogállású lakosságot kiszolgáltatta a piaci élelemfelhozatal szeszélyeinek és változó árainak, de a szőlőművelés haszna mindig vonzott ide a minden rendű és rangú betelepülőket. Ilyen, népességtömörülést és gazdálkodást befolyásoló tényező volt az is, hogy bár a szántók szűkösek voltak, de a szőlőtermelés megkívánta az évi trágyamennyiség biztosítása okán a kétnyomásos határhasználat gyakorlását, mert a nagyszámú marha tartásához szükség volt a minél kiterjedtebb ugar legeltetésére. Az ugyanis a szőlőművelés igényelte trágya szükségessége miatt nem jöhetett szóba, hogy más, távoli határon béreljenek legelőt állataik számára a tállyaiak. Inkább a rét területét zsugorították, mint a legelőkét, mert szénát könnyebben vásárolhattak más falvak határából.
Tállya manapság 37,5 négyzetkilométernyi vagy 3795 hektárnyi kiterjedésű területe – a középkor óta szinte változatlan nagyságú, legfeljebb akkoriban pozsonyi mérővel, kassai köböllel vagy vékával mérték – a Szerencs-patak völgyében a Molyvás-hegycsoportot foglalja magába. A hegycsoport magaslatai körbeölelik a hajdani városkának az idők folyamán százhetven hektárnyira kiterjedő belterületét, ahol a história méhében generációk sora vívta létharcát a mindenkori földesurakkal, a tőke tulajdonosaival, az igazgatási hatalmasságokkal, a gyakori hadjárások lovagjaival, várurak, uradalmak tulajdonosainak familiárisaival, a szabad hajdúkkal, a néha erre is tévedő törökökkel, lengyelekkel, német, cseh, osztrák, spanyol, olasz, francia zsoldosokkal, a bort, pecsenyét és kenyeret egyformán követelő erdélyi és királyi hadakkal, 1849-ben a lakosságot megsarcoló cári seregekkel, jóval később a Tiszán átkelő, minőségi bort rekviráló román hadsereggel, az országot megszálló németekkel, a németeket az országból kiverő, majd gyarmattartóként viselkedő szovjet katonákkal, de leginkább a köves hegyoldalakkal, a szívós nyiroktalajjal, a kemény telekkel, forró nyarakkal, a kiszámíthatatlan záporokkal, a megismétlődő aszályokkal és a gyakori tűzvésszel.
Az említett terület népességeltartó képessége a legszélsőségesebb határok között mozgott. Volt idő, amikor néhány család, legfeljebb másfél száz ember lakta és művelte a térséget. Voltak azonban évszázadokra bővülő periódusok, amikor négy-ötezernek teremtett megélhetést a mezőváros határa.
A földművelési technológia kezdetleges szintje, a szőlőművelés csekély hozama, a telepítés lassú üteme, a szántóföldek alacsony termelékenysége, az állattartás Tállyán mostoha feltételei a középkorban nem voltak alkalmasak nagy népességtömörülés eltartására. Alighanem közelít az igazsághoz Bácskai Vera, amikor – Szabó István nyomán – 1517-re vonatkoztatva kétszáztíz lélekben adja meg Tállya lakosainak a számát. A XIII. század eleji megtelepedéstől 1517-ig ennél száz-kétszázzal lehettek többen, harminc-negyvennel kevesebben is a tállyaiak, de ezektől a valószínűsíthető lélekszámoktól nagyon kockázatos lenne jelentősen eltérni.
Tállyát 1549-ben Serédy Gáspár birtokolta. A rovásadó-összeírók ekkor 34 jómódú, teljes erejű jobbágyháztartást, tíz átmenetileg szegény családot, nyolc zsellérportát, három új telepítésű portát és két egyéb kategóriába sorolt háztartást – az egyik a mezőváros bírója, a másik vagy Serédy gazdatisztje, vagy Bártfa városának vincellére lehetett – találtak a településen. Összesen 57 háztartást. Sem pusztateleket, sem szolgaháztartást, sem telkes nemest, sem taksást, sem armalistát, sem iparost nem írtak össze 1549-ben. Ez utóbbi – a megtelepült bognár és kovács hiánya – arról tanúskodik, hogy igazán még nem vett lendületet a szőlőépítés.
Bordézsmát 1576-ban már százötven helybeli háztartás és 74 falun kívüli szőlőtulajdonos fizetett Tállyán. Tudván, hogy a külső tulajdonosok többsége is igyekezett a mezővárosban telket szerezni, arra házat építeni, s abban vincellérét, szolgáját, egyéb rendű és rangú emberét megtelepíteni, a lakosság gyors szaporodásával kell számolnunk. Leginkább a megbolydult idők szökevény jobbágyai szaporíthatták a házak és lakosok számát. Erre enged következtetni az a tény, hogy 1559-ben Golopy János Zemplén megye szolgabíráit és esküdtjeit kérte: segítsenek visszaszerezni Alaghy János tállyai birtokostól három szökött jobbágyát.
Megközelítően ezerkétszázan éltek már a faluban 1576-ban. Az 1520-as évektől a Szerémség – a középkorban leghíresebb magyar borvidék – szőlőművelői és lakói húzódtak fel fokozatosan az ország északi vidékeire, a Hegyaljára is, majd az ország három részre szakadásától – 1541-től – a Duna-Tisza-közéről, a Tiszántúlról, a Dunántúl délkeleti térségéből jöttek a lakosok.
1593–1594-ig, a tizenöt éves háború kezdetéig ezek a jellemző lélekszámadatok, de az ezután következő másfél évtizednyi idő pokoljárás volt a Hegyalja és Tállya lakói számára. 1598-ban 135 háztartásban már csak 675 ember élt. Ez a nagyarányú csökkenés tovább folytatódott 1606–1608-ig, a hajdúk megtelepítéséig.
A mélypont után szerencsére újra a virágzás korszaka következett. A XVII. század tízes éveitől kezdődik Tállya lakosságának újbóli gyarapodása, amit időről időre megcsapolnak a járványok, de ezt mindig pótolják a beköltözések. 1640–1648 között 245 háztartásban mintegy ezerötszázan éltek, de a község vezetői számontartottak huszonnégy desertát – pusztatelket – is, tehát ennyi családnak, mintegy száz betelepülőnek azonnal helyet tudtak volna adni.
A virágkorban, az 1610-es 1620-as évektől az 1690-es évtized végéig – kivéve a bujdosók és Thököly hadvonulásait – azért kétszáz-kétszázötven háztartás, feltehetően ezerötszáz-ezerhétszáz lélek között számlálhatjuk Tállya népességét, még akkor is, ha a deserták bőven kínálták magukat minden rendű és rangú embernek – ha jöttek volna az igencsak munkás borkultúrát, s abból a megélhetést gyakorolni.
A nagy romlás korszaka az újabb századforulón következett. A hegyaljai felkelés jelezte a nyugtalanságot, a széles társadalmi rétegeket érintő kényszerű életmódváltás nehézségeit, a termelő hétköznapokba való beilleszkedés anomáliáit. A Hegyalján, természetesen Tállyán is összezsúfolódott vagyontalan nemesség privilégiumainak az elértéktelenedése, még inkább az ellenreformáció erőszakos hittérítési kísérletei ugyancsak fogékonnyá tették az itt élő embereket a fegyveres megoldások keresésére. Kényszerűen el kellett következnie a Rákóczi-féle kuruc szabadságharcnak, hogy az immár két évszázada fegyverben és fegyver közelében élő nemesség azon rétege is megőrizhesse hitét és kiváltságainak morzsáit, amely nem rendelkezett fekvő birtokokkal, de jobbágyok, zsellérek módjára sem akart élni.
I. Rákóczi Ferencnek a Wesselényi-féle összesküvésben játszott szerepe, majd a bujdosókat hadsereggé szervező Thököly-féle szabadságharc vallási és társadalmi töltete, az idő előtt kirobbantott és elvetélt hegyaljai felkelés, végül az 1703–1711 között zajló Rákóczi-féle szabadságharc, különösen ez az utóbbi, mélyen érintette Tállyát is. A hadak és a járványok pusztítása oda vezetett, hogy 1715-ben a korábbi kétszáz-kétszázötven háztartás helyett mindössze negyvenet írtak össze a településen. A lakosság száma minimálisra zsugorodott. Másfél száz lélek ha tengette életét a mezővárosban. Regenerálódó képességét jelzi azonban, hogy öt évvel később, 1720-ban már 68 háztartást írtak össze, mintegy 260–320 lakossal.
Az országos migráció, a szabad és katonáskodó elemek kényszerű megtelepedése 1711 után megtöltötte állandó lakókkal a mezővárost, szorgos építkezés és kemény küzdelem évtizedei köszöntöttek Tállyára, mert a békés évek nemcsak nyugalmat, meghozták a föld tulajdonosainak az étvágyát is. Igyekeztek minél több hasznot kizsarolni a mezővárosból. Közössége pedig megkísérelte elhárítani a zsarolást, minél kisebb áldozatokkal megúszni a közösség gyarapodását és felvirágzását gátló földesúri mohóságot.
A XVI. század harmadik évtizedétől a XVIII. század elejéig Tállya – a többi magyarországi településsel együtt – rendre ki volt téve a megsemmisülés veszélyének. Megmaradását és mindenkori újravirágzását a XIII. századtól nyomon követhető szőlőművelésnek köszönhette. Ez pedig együtt járt Tállya népének és történetének fokozatosan kikristályosodó és évszázadokig hagyománnyá rögződő sajátosságaival. Ezek közül első helyen kell említenünk a XVI. századtól bizonyíthatóan a dézsmaadás kötelezettségével együtt szabad adásvétel tárgyát képező szőlőföld tulajdonlását. A szőlőépítés szorgalmazására honosodott meg és vált általánossá többek között a szőlőplántálást követően biztosított tizenkét évnyi dézsmamentesség, amit a leggonoszabb bérlők, jószágigazgatók és egyéb rangú gazdatisztek sem tudtak hat évnél rövidebb időre zsugorítani. A másik alapvető sajátosság, hogy bármilyen rendű és rangú szolgálónépek éltek is Tállyán, a XVI. század folyamán véglegesen felszámolódott a beltelek, a lakott fundus és az ahhoz országos szokásként járó szántóföld, réthasználat kapcsolata. Ilyen – a helyi társadalom szerveződése szempontjából – domináns mozzanat az is, hogy a középkor végén, az újkor elején fokozatosan kiszorult a robot a szőlőművelés folyamatából, és az legfeljebb a földesúri magánszőlők szüreti és trágyahordási munkálataira, de minden esetben Tállyán kívüli falvak jobbágyaira korlátozódott. A helybeli lakosság legfeljebb szakmány-munkával terheltetett: egy meghatározott szőlőterület minden munkájának vagy csak a munka egy-egy fázisának elvégzésére, egy meghatározott nagyságú rét feltakarására vagy meghatározott mennyiségű gabonafajta elvetésére, betakarítására. Döntő fontosságúnak kell tartanunk a kerti és a hegyi szőlők közötti jogi különbségtételt is. A kerti szőlők dézsmamentesek voltak. Ezért egy-egy háztartás sorsa, megélhetése jelentős mértékben függött az általa használt beltelek nagyságától.
Alapvető sajátossága Tállya történelmének, hogy kisebb részben beltelkeket is, de dézsmás és exempta, tehát szabadok tulajdonában lévő szőlőinek olykor a felét, néha annál is többet nem az itt lakók birtokoltak, akik így igazgatásilag és az igazságszolgáltatás tekintetében sem kötődtek a mezővárosi közösséghez. Ugyanakkor a mezőváros lakossága intenzíven cserélődött. Leggyakrabban és leggyorsabban a zsellér rendű lakosok és dézsmás szőlők tulajdonosai változtak, aminek következtében állandó volt a népességkeveredés. A minduntalan megszaporodó és cserélődő népesség dolgainak, vegyes szokásainak összehangolása, indulatainak mederben tartása erős belső autonómiát, a földesúrtól független közigazgatást és széles körű igazságszolgáltatási jogkört kívánt meg. Ezt elősegítette a lakosság jobbágysorból való kibontakozása, az úriszéken a mezőváros kommunitásának jogi személyként való megjelenése. Tállya lakossága – részben a beköltöző nemesség folytonos számbeli gyarapodása, részben a jobbágy és zsellér jogállásúak taksásodása okán – a személyes alávetettség állapotából a kollektív jogi függés állapotába került, és minduntalan ismétlődő alku keretében váltotta pénzre, kollektív taksára az úrbéres és úri szolgáltatásait. Mindez növelte, szilárdította a közösségi öntudatot, kizárólagossá tette a pénzgazdálkodást, amit a monokultúrás gazdálkodás amúgy is kikényszerített. Ez pedig együtt járt a szorgalomnak a fokozódásával, a tervezésnek, az előrelátásnak, a jövőre koncentrálásnak, ezzel együtt a haszonelvűségnek a térnyerésével is.
A XVI. század többnyire a jobbágyi alávetettségben, a földesúri hatalom csorbítatlanságának a jegyében zajlott Tállyán. Maguk a lakosok is „paraszt renden” élőknek nevezik magukat. A XVII. század végére azonban – néhány jellegtelen kivételtől eltekintve – eltűntek a jobbágyok, és a XVIII. század elején – a nagy népességhiány idején is – csak rövid időre jelentek meg ismét. Egy-két évnyi helyben lakás, egy-két jó termésű év taksássá minősítette a bármilyen ok miatt robotot és természetbeni szolgáltatást vállaló ide költözőt.
A szőlőművelő Tállya XVI. századi történetének egyik legjellemzőbb vonása a lakosság hihetetlenül nagyarányú fluktuációja, cserélődése. N. Kiss István kutatásai során nem győzött csodálkozni azon a mérhetetlen arányú lakosságcserén, amiről a korabeli dézsmajegyzékek árulkodnak: 1576 és 1583 között – az általa vizsgált dézsmajegyzékek szerint – a lakosságnak majnem fele cserélődött ki. A nagyarányú lakosságcsere mellett a XVI. századi Tállya jellemzője az extraneus szőlősgazdák számának gyors növekedése. Százötven helybeli gazdára 1576-ban még csak 74 extraneus szőlőbirtokos jutott, de 1583-ban 111 helybeli dézsmát adó szőlőtulajdonossal szemben 104 extraneus szőlőbirtokos nevét őrzik a dézsmajegyzékek. A nem itt lakók aránya hét év alatt 33,3 százalékról 48,3 százalékra növekedett. Számuknál is gyorsabban gyarapodott az általuk birtokolt szőlőterület. N. Kiss István számításai szerint 1583-ban a tállyai szőlőterület 55,5 százaléka volt az extraneusok kezén. Történik mindez olyan körülmények között, amikor egy-egy szőlősgazdára átlagban 27 tina bortermés (1140 liter, megközelítően 11,5 hektoliter) jutott, amibe természetesen nincsen benne a kerti borok mennyisége. Ez pedig azt jelenti, hogy ha háztartásonként kettő-négy hektó borfogyasztást feltételezünk is, átlagban hét-kilenc hektó bort értékesítettek a piacon, korcsmákban, a kereskedőknek a tállyai szőlősgazdák, s ez jelentős jövedelmet mutat.
N. Kiss István 1576 és 1583 között éveként nyomon követte a mezőváros bortermésének alakulását. Az 1579-es esztendőt nem számító hét egymást követő év azért fontos, mert e perióduson belül a jobb termésűek kiegyenlítik a mostohább időjárási viszonyok okozta károkat. Mindent összevetve a XVI. század második felében egy-egy tállyai szőlőbirtokos hosszú távon átlagban tizenegy hektó bort termelt. Ebből azonban csak a dézsma levonása utáni mennyiség – a dézsmás szőlők esetében – maradt az övé. A dézsma jobbik esetben a termés hetede, gonoszabb jószágigazgatók, uradalombérlők esetében a termés ötöde. Úgy tűnik azonban, még így is kifizetődő volt a bortermelés, mert a tizenöt éves háborút követő visszaesés után a XVII. század lett a bortermelés aranykora.
A XVI. század végi adatsorok szerint Tállyán az extraneusok szám szerint alig maradtak el a helyi szőlőbirtokosok mögött. A birtokolt szőlő területét illetően pedig meg is előzték a helyieket. A szőlőterületek 57-58 százalékát szüretelték. Egy-, két-, három-, ötkapás szőlőt sokan birtokoltak Tállyán a szomszédos hegyaljai települések lakói közül. Ezekhez akár örökség, akár vétel útján hozzájuthattak. A bortermelő mezővárosok lakói mellett a Bodrogköz, a Nyírség, a szabolcsi Rétköz nemesei vásároltak és műveltettek Tállyán extraneus szőlőbirtokokat.
Az igazán jelentős külső birtokosok azonban – mint már említettük – a felvidéki szabad királyi városok jómódú polgárai, s maguk a városi communitások mint jogi személyek voltak.
Többnyire vincellért is alkalmaztak, ami nyilván kifizetődött: Bártfa 1576 és 1583 között évi átlagban 123, jobb években 167, Eperjes városa évi átlagban 73, de volt esztendő, amikor 162, Kassa kommunitása 45, jobb években 92, a kassai kórház 24, jobb termésű években 35 hektó bort fuvaroztatott el a tállyai pincékből.
Az extraneusok nagyarányú birtokszerzése azzal a veszéllyel fenyegette Tállyát, hogy lakossága végzetesen elszegényedik, s az állami, a megyei és a helyi közösség terheit egy zselléresedő, egyre kevesebb ingatlannal rendelkező szegénységnek kell majd viselnie. Ezért a belső igazgatás megkísérelt gátakat szabni a korlátlan adásvételnek. A szőlőforgalom szabadságát a vérségi jog bevezetésével korlátozták. Mezővárosi statútummal lehetőséget biztosítottak, hogy bármely adásvétel tárgyát képező szőlőföldet per alá vonjon bárki, aki vérségi jogon igényt formált arra. Egyenes ági leszármazottként Szent Gergely pápa napjáig bárki vétót mondhatott az adásvételre, és elővásárlási jogával élhetett. Amennyiben a kialkudott összeget letette, őt illette meg a tulajdon. Az ilyen tulajdonjogi pereket – éppen a szőlők állagának megóvása miatt – egy éven belül el kellett dönteni, de az árvasági és vérségi jog csak az adásvételtől számított tizenkettedik évben évült el. (Láttuk, ennyi volt a dézsmamentesség ideje is új szőlő telepítésekor.)
Részben az extraneusok vételeit visszafogandó, másrészt a tulajdonlás bizonyíthatósága okán, harmadrészt a helyi adókivetés pontosíthatósága miatt már a XVI. században bevezették a tulajdon vásárlásának bizonylatolását. Az adásvétel hitelességének, törvényességének és nyilvánosságának biztosítása céljából kikötötték minden ingatlanvásárláskor az áldomásital megfizetését is. A megpecsételt, áldomásitallal megerősített – ezáltal többek által nyilvánosan tudott – szerződéseket a helyben lakók tizenöt napon belül, a vidékiek „esztendeig és 3 napig” ellenezhették, támadhatták meg.
Részletesen szabályozták a peres eljárás módját, a peres felek bíró elé idézésének mikéntjét s a bírói eljárás díját. Tapasztalták azonban, hogy az adásvételek megszaporodásával, a szőlőforgalom növekedésével arányosan nőnek a hamis perek is. Sokan igaztalanul, érvényes jogigény hiányában, gyakran csak az új tulajdonos bosszantására indítottak pert, s azt minduntalan megújították. E fölös hercehurcák és az új tulajdonos jogtalan zaklatásának elkerülése végett a valós ok nélkül pert indítót húsz rénes forint büntetésben marasztalták el. A bírság kétharmada a fölösen perbe idézett félnek adatott, egyharmada pedig a törvénytevőket, a bírót és esküdttársait illette. Ugyanilyen összegű büntetéssel sújtották azt is, aki a statútumban megszabott tizenkét éves elévülés után vérségi vagy árvasági jogra hivatkozva óhajtotta visszaperelni az azóta a vásárló által gondozott, esetleg nagyobbított, megújított szőlőjét.
A szabad szőlőforgalmat és biztonságos tulajdonlást nagymértékben gátolta, hogy a megvett ingatlan tizenkét évig vérségi és árvasági jogon viszszaperelhető volt. Az elévülés bekövetkeztéig nem volt célszerű a szőlőt nagyobbítani, felújítani, jelentős befektetéssel az értékét növelni, mert az új tulajdonos visszaperlés esetén komoly összegekkel károsodhatott. Ennek elkerülésére találták ki a vevők és eladók a fiktív szőlőcsere jogügyletét. Ennek az volt a lényege, hogy illegálisan lebonyolították az adásvételt, de a helyi hatóságnak azt mint cserét jelentették be. Bártfa, Eperjes, Kassa határában vagy bárhol másutt megneveztek egy valós vagy kreált szőlőbirtokot, amelyikre az eladó elcserélte tállyai szőlőjét. Ilyen csere esetén vérségi jogon már csak ezt a fiktív vagy nagyon távoli birtokot lehetett perelni.
A csalafintaságról tudomása volt a mezőváros tanácsának is: „Mivel itten, a mi helyünkben... – ismertették az eljárás lényegét és okát – az kívül való vidéki uraimék igyekeznek itten örökséget szerezni a borok jó voltáért és hasznáért, hogy az örökségben erősebbek és állandóbbak legyenek, vettek olyan szokásokat elő, hogy az melly szőlő örökséghez vér volna is... láttatás képpen, hogy inkább megmaradhassanak benne, az kassai, szepsi, az gönci és egyebünnen, akarhonnan való emberek, kik idegenek, az ő helyekben adnak szóval vagy nevezettel valamely szőlőcskét, avagy szántóföldet cserében itt az mi helyünkben való szőlőért. Az mellé summa pénzt is. Ki véghez menvén vér ellen is, vagy bosszúságára az atyafia elidegeníti az örökséget...”
A cserével leplezett vásárlások ellen is megkíséreltek védekezni a mezőváros vezetői. Statútumba foglalták, hogy „...ha valamely vidéki ember szőlőt akar itt az mi helyünkben szerezni, vagy cserélni itt való embertűl... ugyanezen a hegyen adjon szőlőt hozzája, vagy ha itt nem volna szőlője az vidéki embernek, mivelünk határos falun, városon, úgymint szántai, golopi, mádi, rátkai hegyen adjon szőlőt hozzája.” Az extraneusoknak határozottan megtiltották, hogy a helybeliektől szőlőföldet szántóra, rétre vagy kertre cseréljenek. (Szabad volt azonban bárkinek szőlőt szőlőre cserélni.) Szántóföldet a helybeliek sem cserélhettek szőlőre, különösen akkor nem, ha a szőlőhöz „itt való embernek vérsége vagyon”. Ismételten hangsúlyozván a vér jogát, leszögezték, hogy az elévülési határidőn belül „az szőlőt a vér megbecsültetvén, mit érjen, szabad az vidéki embert belőle kifizetni, mivel vér hozzája, és őket illetné”. A vérségi jog erőteljes érvényesítése mellett a helybeli lakosok szőlővársárlását könnyítették azzal, hogy bárkinek bárhol bármilyen ingatlana volt, azt bármikor tállyai szőlőre cserélhette. A tállyai lakosok tulajdonát védő, a vidéki birtokaikat helybelire cserélő engedelmek és gesztusok mellett igyekeztek védeni a beltelkek érintetlenségét is, amennyiben megtiltották, hogy bárki földért, rétért, szőlőért szílváskertet adjon cserébe, „mert az házhoz való”.
A hegyaljai bor a XVI–XVIII. században mindenkor könnyen és viszonylag jelentős haszonnal értékesíthető árualap volt. A céhes kereteket – az iparcikkek iránti kereslet korlátozottsága miatt – áttörni képtelen városi kézművesek, kereskedők szívesen fektették pénzüket ilyen jövedelmező, szabad forgalmú ingatlanba. Szőlőbirtokaikat – szükség esetén – bármikor könnyen értékesíthették, évenkénti hozadékából gazdagodtak, s vagyonuk egyfajta védelmét is jelentette, hogy a XVI–XVII. századi zaklatott háborús körülmények között szőlőbirtokaiknak legfeljebb egy évi hozadékát kockáztatták. A presztízsszempontok mellett így gondolkozhattak a törökök, zsoldosok, hajdúk által rendszeresen zaklatott, meg-megrabolt szabolcsi, borsodi, zempléni nemesek is. A jobbágyok, zsellérek számára pedig egyfajta emelkedést, a társadalmi mobilizáció felfelé ívelő pályáját jelentette, ha megtakarított pénzükön egy-két kapás szőlőt vásároltak, amelynek révén hamarabb és biztonságosabban költözhettek ezekbe a mezővárosokba. Ugyanakkor a kicsinyke szőlőföldjük maguknak és maradékaiknak egyfajta biztonságos tartalékot is jelentett. Esetleg az újrakezdés biztonságát. A tállyaiak pedig – mint jó kupecek – adták-vették a szőlőket. Főleg eladták. Mintha csak arra rendezkedtek volna be a XVI–XVII. század folyamán, hogy irtsák az erdőket, bokros hegyoldalakat, déli lankákat, s építsék a szőlőt, aztán túladjanak rajta. Mindenütt a Hegyalján szokás volt ez, de olyan mértékben, mint Tállyán, sehol.
Köze lehetett a szőlőépítési szorgalom fellendüléséhez annak is, hogy 1587-ben Rákóczi Zsigmond feleségül vette Mágóchy András özvegyét, Alaghy Bekény Juditot, aki nemcsak a zálogban bírt Munkács várát vitte a házasságba, hanem, mint említettük, Tállya mezővárosát is. Ekkor már Szerencs is a Rákóczi Zsigmondé volt, ahonnan az 1500-as évek utolsó évtizedeiben évi öt-hatszáz hordó bort szállított Lengyelországba.
A dinasztiaalapító Rákóczi Zsigmond – aki egy évig választott fejedelme volt Erdélynek – semmit nem mulasztott el jövedelme növelésére. Gazdatisztjeit ösztönözte, hogy minden rendű és rangú tállyai lakóval szőlőt plántáltassanak. Elősegítette a szőlők és a mezsgyék gyors szaporodását az is, hogy a XVI. század elejétől a XVI. század közepéig megduplázódtak a borárak, majd a század végére újból megkétszereződtek. Az 1580-as években egy-egy száznyolcvan iccés, tehát megközelítően százötven literes hordó borért tizenkét forintot adtak a kereskedők. Igaz, ők ezt nyolc forint szállítási- és vámköltséggel terhelten, Krakkóban már negyven-ötven forintért tudták értékesíteni. Kereskedőknek, földbirtokosoknak, parasztoknak, mezővárosi lakosoknak egyformán érdekük volt hát a szőlőépítés, a bortermelés. Rákóczi Zsigmond példáját követte fia, I. Rákóczi György is, akinek 1646-ban már 562 kapás majorsági szőlője volt a tállyai hegyeken. Ennek a sokszorosát birtokolták és művelték dézsmás szőlőként a helybeliek és az extraneusok, akik a kiadni kényszerült dézsmával tovább gyarapították a Rákóczi család jövedelmét.
A Rákóczi Zsigmond ösztönzésére fellendült szorgalom és az 1593-tól a Hegyalját – benne Tállyát – különösen pusztító tizenöt éves háború viszontagságai közepette hajlott át Tállya lakóinak hétköznapi élete a XVII. századba. Ekkorra azonban annyira megemelkedett a bor ára, hogy sem az erdélyi fejedelmek, sem a mágnások, sem az extraneus szőlőbirtokosok, még kevésbé a borkereskedők, de a szőlőt építő mezővárosi lakosok sem mondhattak le kereskedelmének a hasznáról, a hegyek aranyáról. Némileg szerencséjük is volt a tállyaiaknak, hogy a regéci uradalmat, benne a települést és határát Rákóczi Zsigmond fia, I. Rákóczi György örökölte, aki még az apjánál is nagyobb gondot fordított jövedelmeinek gyarapítására, s ebben társra talált feleségében, Lorántffy Zsuzsannában, aki nemcsak megőrizte a tállyai javakat, hanem jelentős uradalmi központtal, erődszerű pincerendszerrel is gyarapította azokat.
A XVII. században a mezőváros – néhány évet kivéve – megmaradt a Rákóczi család kezén. (Olaszliszka kivételével csaknem az egész Hegyalja mezővárosai a Rákócziak kezére kerültek.) Mezővárosunk betagozódott a regéci váruradalomba. Ez a védelmi szerepkör és kényszer akadályozta meg, hogy az immár szőlő monokultúrájú Hegyalja (Submontanum), melynek egyik jelentős központja volt Tállya, zárt gazdasági egységgé szerveződjön.
A régióban élő kortársakat a sajátos szőlőtermelési és borkereskedelmi érdek viszonylag hamar ráébresztette az összefogás szükségességére. Ennek volt a következménye, hogy 1641-ben tíz oppidum – Mád, Tállya, Tokaj, Tarcal, Bodrogkeresztúr, Tolcsva, Erdőbénye, Abaújszántó, Olaszliszka, Szerencs – és három falu – Rátka, Ond, Mezőzombor – főbírái, bírái és esküdtjei Mádon az összetartozás, a kölcsönös érdek, az együttes fellépés és a minőség védelme jegyében közös Szőlőművelési szabályzatot alkottak. Ezt az együttműködést fejlesztették tovább 1719-ben, amikor közös Hegyaljai statútumot szerkesztettek, egységesítve az addig meghonosodott szokásjogokat.
A közös fellépés és az összehangolt szokásjogok ellenére a hétköznapi élet minden hegyaljai településen sajátos történelmet formált. Tállya sem olvadt bele jellegtelenül a Submontanumba. Érvényben maradtak továbbra is az 1613-ban rögzített Élő törvények, sőt a XVII. század eleje jelentős változást eredményezett az extraneus szőlőbirtoklás visszaszorulása terén, mígnem aztán a század harmincas éveire ismételten megszaporodtak a külső birtokosok.
A XVII. században új társadalmi tendenciák fészkelték meg magukat Tállya történetében. Minden eddiginél nagyobb arányban áramlott be a nemesség a mezővárosba, s ez felerősítette a helybeli jómódú lakosság nemesedési szándékát. Ez összekapcsolódott a taksásodással, a személyi függés felszámolásával, ami magával hozta a tállyai szőlőművelésben a bérmunka végleges térhódítását.
A XVII. századi mértékekkel mérve Péter Katalin a tállyai dézsmás szőlőket 2996 kapásra becsüli, ami megfelel 176 katasztrális holdnyi területnek. Ehhez társult a 923 kapás szabad szőlő, ami valamivel több mint 54 katasztrális hold. A tállyai hegyek oldalát tehát 230 katasztrális hold jó telepítésű, szépen termő szőlő díszítette. Ugyancsak Péter Katalin számításai szerint ekkoriban négy kapás szőlőről szűrtek egy 163 literes hordó bort, ami azt jelenti, hogy Tállyán évenként átlagban mintegy ezer hordó bort szüreteltek. Ennek értéke – a piaci viszonyoktól függően, húsz-huszonöt forintjával számolva hordóját – húsz-huszonötezer forint között volt.
Követve Péter Katalin számításait, dézsmás szőlőből átlagban 8,8 kapás jutott egy-egy birtokosra, míg szabad szőlőkből 25 kapás. Ez természetesen az átlag, ami mögött nagy különbségek mutatkoztak akkoriban. Tállyán voltak igen gazdag szőlőtulajdonosok is. I. Rákóczi Györgynek már 1646-ban 562 kapás, azaz harminchárom katasztrális hold allodiális szőlője volt Tállyán. Gazdag szőlőbirtokos volt ekkoriban a mezővárosban Komjáthy János, akinek a Hosszúkővágón, a Vároldalon, a Nyergesen, a Rövidnyírjesen, a Rodunyírjesen és az őz-hegyen voltak jó fekvésű szőlői. Évről évre gazdagon szüretelt ekkor már itt a Dessewffy, a Klobusiczky, a Bónis, a Szentiványi család is. A Rákócziak után legtekintélyesebb szőlőbirtokosnak Lederer Márton eperjesi kereskedő tekinthető Tállyán a XVII. század közepén. Neki 242 kapás szőlője termett a Hegyalján, és ennek zöme éppen itt feküdt. Bártfa városa – megőrizve régi rangját – egy tagban száz kapás szőlőt birtokolt Tállya határában.
Tállya középkori várának (Várhegy) rekonstrukciós alaprajza (Nováki Gyula és Sándorfi György felmérése) |
A Tállyán is birtokos Alaghy család címere |
Szőlőművelő kapák |
Kétágú szőlőkapák |
Szőlőművelő szerszámok |
Szüreti jelenet (XVII. századi metszet) |
A Kovácsyak szőlője és borháza az 1920-as években |
Ebéd szüretkor az 1970-es években (Serfőző László felvétele) |
Aszúszüret (Serfőző László felvétele) |
Diplomaták szüretelnek Tállyán (Serfőző László felvétele) |
Puttonyozás (Serfőző László felvétele) |
Kopaszfejre metszés |
Hegyalján használatos metszőollók |
Szőlőtaposás és préselés (XVI. századi metszet) |
Hordóforrázás (XVI. századi metszet) |
Szőlőmetsző kések (XVII–XVIII. század) |