Amikor I. Lipót szabad királyi városi rangra emelte Debrecen státusát, és nagykorúsítani szándékozott II. Rákóczi Ferencet, amikortól a franciák beszüntették Thököly Imre segélyezését, 1693-ban a regéci uradalom tisztviselői inventálták, összeírták Tállya mezővárosát. Az öszeírásból egy fallal kerített, rendezett utcájú település képe tárul elénk, amely alig különbözik a szabad királyi városoktól. Az akkori utcák többsége ma is megtalálható a településen (legfeljebb egyike-másika új nevet kapott): Derék utca, Sikátor, Piac utca, Rednek utca, Cigány utca, Csonka sor, Csókoló utca, Felső utca, Szekér út, Gyertyános utca, Farkas utca. A városka központja a Piac utca volt. Itt helyezkedett el a városháza, az urak mészárszéke, a város legforgalmasabb korcsmája, a földesurak korcsmája, három mészárszék, összesen kilenc patika, ami akkoriban egyszerű boltocskákat jelentett, ahol közszükségleti cikkeket – gyertyát, sót, fűszereket, élelmet – lehetett vásárolni. Itt állt Janthó Jánosnak, a mezőváros egyik leggazdagabb nemesének a kúriája, más négy kúriával egyetemben.
A Derék utca tizennyolc házhelyéből hetet itt lakó nemesek birtokoltak, másik hetet nem itt lakók. A Rednek utcán is állt egy nemesi kúria, itt négy sessiót birtokoltak a közrendűek felett állók. A Cigány utca 83 sessiójából 27 volt nemesek lakta telek, tizenöt az extraneus nemeseké, négy volt adó alól mentesített belső lakos telke, kettő pedig extraneus szabad telek. A város felső és alsó kapujánál is működött egy-egy kovácsműhely.
Kúriát birtokoltak – kellő mennyiségű szőlővel – Tállyán a Forgách grófok, a Semsey família, a gróf Waldstein család, a leleszi prépostság, a Vay família, az Ibrányiak és természetesen II. Rákóczi Ferenc, a későbbi fejedelem s további számos, már a XVII. század végén híres vagy később jelessé vált történelmi család.
A városka 354 portáján ezernyolcszáz-kétezer ember élhetett, akik közül feltűnően sokan voltak szolgák, alkalmi feladatokat ellátók, könnyen vándorlók és itt véglegesen csak elvétve megtelepedők.
Tokaj-Hegyalja és mezővárosunk lakói önerejükre és a maguk szorgalmára hagyatkozva – amint azt már érzékeltettük – sohasem lettek volna képesek megművelni hegyeiket. Kora tavasztól a szüret végeztéig – legalábbis az 1540-es, 1550-es évektől – kétszeresére, háromszorosára duzzadt a Tállyán munkálkodók, napszámosok száma. Jöttek ide kapások, kötözők, szőlőkarózók, metszők, venyigehordók, szüretelők, porgolát- és garádjaigazítók, utakat javítók Felső-Zemplénből, Abaújból, Borsodból, a Bodrogközből, a szabolcsi Mezőségből, a Rétközből, a Nyírségből, pincevájók Mecenzéfről, szerszámokat, szőlőművelő eszközöket árusítók Gömörből, a Szepességből, borkereskedők Kassáról, Bártfáról, Lengyelországból. Hordtak ide rendszeresen trágyát szekeres jobbágyok legalább egynapi járóföldről; szőlőkarót, hordódongát, abroncsvesszőt, szőlőközötő sást, hársfaháncsot a Tisza, a Bodrog, a Hernád mentéről. Élelmet is kofák, kupecek, pénzszerzésre kényszerülő taksás nemesek és szerződéses jobbágyok, zsellérek, állami adójukat katonatartás helyett pénzben leróni szándékozó falvak lakói két-három napi szekerező, fél- vagy egynapi gyalogos távolságból. Gazdatisztek, számadók, ispánok Regécről, Tokajból, az extraneus arisztokraták uradalmi központjaiból. Nyüzsgött itt az élet március elejétől november végéig.
Ez a folytonos járás-kelés mindig együtt járt a járványok, fertőző betegségek bármikori behurcolásával, a himlő, skarlát, pestis, diftéria, dizentéria, egyéb nyavalyák kockázatával, a járványok gyakoribb pusztításával.
Az elmondottak teszik érthetővé a szélsőséges népességingadozások már érintett tényét, együtt más korábban taglalt tényezőkkel. Először 1739-ben tér ki a lélekszám becslése a felekezet szerinti megoszlásra. Abban az esztendőben a már szintén idézett adat szerint ezerhatszáz-ezernyolcszáz lakost tételeznek a történészek, s közülük mintegy ezerötszázat reformátusnak.
Ezerhét család, összesen 4388 lélek élt Tállyán 1785-ben – a II. József kori népszámlálás adatai alapján – 502 lakásban. Ez utóbbi – négy-öt százalékos ingadozással hivatalosnak is elfogadható – adatot növeli meg 736 lakásra, 5408 lakosra Ludovicus Nagy 1828-ra. Adatai szerint 1828-ban 1641 református, 3351 katolikus és 416 zsidó élt Tállyán. Fényes Elek 1850-ben hatszáz lakásban 697 családban 5240 lakost regisztrált. Közülük kilencszázat tudott reformátusnak, 3400-at katolikusnak és hatszázat zsidónak.
Az említett számsorok – az 1785-ös adatokat kivéve – vagy becslés, vagy (Fényes Elek esetében) jegyzői, esetleg helytartótanácsi jelentések alapján kerültek a dokumentumokba. Minden esetben eltekintettek a finom árnyalástól. Nem tüntetik fel például az evangélikusok számát, nem választják szét a római és görög katolikusokat, s nem adnak semmiféle információt a lakosság nemzetiségi megoszlásáról, pedig Tállya lakossága ekkorra vallásilag is, nemzetiségileg is nagyon kevert volt.
A településtörténetnek abban a korszakában, amikor a reformátusság alkotta népességének túlnyomó többségét, itt is konzisztóriumot állítottak a hitközség élére, főbírót és esküdteket, tanácsot választottak, jegyzőt hívtak a közügyek írásos intézésére, szőlőcsőszöket szerződtettek, vincelléreket fogadtak, pásztorokat alkalmaztak, borházat építettek, pincéket bővítettek... Történt mindez, ahogyan a mezőváros írott statútuma, a megmaradók és a frissen beköltözők egymással vetélkedő szokásjoga összehangolható volt.
Görög, lengyel, zsidó kereskedők jöttek szüret előtt, szüret után óborért, friss szűrésű mustért, megvenni venyigén a szőlőt, megelőlegezni a várható bortermést. Mértek a korcsmákban az uradalom és a város hasznára lőrét, égetett szeszt, söritalt, néha talán finomabb borokat is, kinek hogyan szolgált a pénztárcája. Jöttek tavasszal százszámra a napszámosok, ott sürögtek-forogtak a mezővárosban az árendások, a szakmányosok, a részes művelők. Ősszel, szüretkor pedig egyszerre népesedtek meg a hegyoldalak ezerszámra vidámkodó szedőkkel, puttonyosokkal, taposókkal, préselőkkel, bámészkodó gyerekekkel, a tavalyi bortól mámoros kedvű emberekkel, mulatozó, egymásnál vendégeskedő extraáneusokkal, hegedűt hangoló cigányokkal, birkapörköltet főző szakácsokkal, a löszbe vájt mélyutakon egymással szembe szekerező fogatok hajtóinak kitérést kérő kurjongatásaival, musttal teli hordókat, törkölyöskádakat fuvarozó ökrös fogatokkal, bámészkodni, virgonckodni érkező főúri, köznemesi legények és leányok hintóival, kocsijaival.
Itt tolongtak az extraneus arisztokraták, a Forgáchok, a Vayak, a köpcös bártfai céhmesterek, szenátorok, a bártfai főbíró és családja, a kassai polgárok, a szepességi fémművesek, a nyírségi, rétközi, bodrogközi urak háznépükkel együtt. A bruegheli képek minden színpompáját, élénk árnyéktalanságát, minden dinamikáját, tobzódását és derűjét Tállya szőlőhegyeire, promontóriumaira varázsolta az aranyló, nektárillatú ősz. Jó alkalmak voltak a szüretek bálozásra, tervezgetésre, szőlővásárlásra, országos és helyi hírek cseréjére, minden másra, ami a vidéki és a városi Magyarország rendi tagozódású és értékrendű lakosságát foglalkoztatta.
Az egy-két kapás kis parcellák tulajdonosai is felszabadultabbak voltak ilyenkor, s az ő álmaik is messzebbre szálltak szüret közben. Legfeljebb a dézsmaháznál keseredett meg egész évi fáradalmuk és szüretelő kedvük, amikor kádjaikat fenéktájon fúrták meg a törkölylátók, és a színbor ötödét, hetedét vagy kilencedét a földesúr hordójába kellett csurgatniuk. Mert Tállyán dézsmálni sem egyformán dézsmáltak. Voltak szőlőhegyek, amelyek levéből csak a földesúrnak, s olyanok is, amelyekéből a földesúr mellett a királynak is adót vettek. Csak a földesúrnak dézsmáltak a Nyírjesen, a Fürdősön, a Vár-oldalon, a Cserepesen, az Ökörtáncon, az Újfalun, az Ősz-hegyen, a Bojtán, a Csonkán szüretelt borból. Az úrnak kilencedet, a királynak tizedet adtak a Halastó, Köves-hegy, Pipiske, Nyerges, Palota, Palota-mező, Remete, Galyagas, Tökösmáj, Hasznos, Bányász, Palánta, Kerek-domb, Rohos, Fövenyes, Dongó, Csatoma, Patócs, Hetény, Megygyes, Kővágó és Czéklás, Rosenberg, Bene terméséből.
A dézsmáláson kívül maradandó értékkülönbözetet tapasztaltak a birtokosok akkor is, ha áruba bocsátani vagy cserélni akarták szőlőiket. A csak a földesúrnak dézsmálók húsz-harminc százalékkal drágábban keltek el, s a bíró és esküdttársa is többre értékelte hivatalos árbecslése során az egyfelé adózókat.
A XVIII. századra végleg kikoptak Tállyáról azok a jobbágyok is, akik korábban a Rákócziak Borkút nevű, tizenkét hordó bort termő majorsági szőlőjének „minden munkáját” végezték, besegítettek a majorsági földek aratásába, és összesen nyolcvan magyar forint taksát fizettek. Az uraságnak összesen háromszáz köböl vetőmag alá való majorsági földje volt Tállyán: száz köböl a Felföld nevű dűlőben, kétszáz köböl pedig az Alsó nyomásban. Mivel a határ két nyomásban használtatott a rendiség korában mindvégig, ezt felváltva vetették, illetve pihentették. Két nyomásra oszlottak a városi földek is, a Napkeleti és Napnyugati nyomásra. Eredetüket tekintve azonban mindkét nyomásban voltak osztásföldek. Ezek valamikor a XVI. században és a XVII. század elején még telki járulékok, amelyekből a földesúrnak kilenced, az egyháznak, illetve a királynak tized járt. A szabad adásvétel során azonban elveszítették úrbéres jellegüket, bár a dézsmát még a XVIII. században is természetben szedték termésükből.
Mind a Napkeleti, mind a Nagynyugati nyomáson feküdtek ortványföldek, azaz írtások. A Napkeleti nyomásban az Újfalu nevű szántóföldek két patak között elterülő része volt az irtvány. Terméséből csak a földesúrnak járt dézsma. A Napnyugati nyomásban a Malom-patakon túl elterülő irtásföldből lett szántók terméséből is csak a földesúrnak dézsmáltak.
A dézsmát csak az őszi és tavaszi kalászosokból – búza, rozs, árpa, zab – adtak mindenkor a tállyaiak. Lencséből, borsóból, babból, kölesből nem dézsmáltak. Később kukoricából, burgonyából sem. A kalászosokból mindig a városi jegyző tudtával és ellenőrzésével. Az aratórész, a kepe dézsmamentes volt, az után sem a szántóföld tulajdonosa, sem az arató nem adott dézsmát. A rétek szénáját is ki-ki megválthatta boglyánként négy krajcárért.
Szántóföldjeik után dézsmamentesek voltak a mindenkori bírók, kisbírók, a város jegyzői, az uradalom mindenkori udvarbírója és számtartója. Szőlőik után azonban ezek sem, hacsak nem valamilyen érdemükért kapták, esetleg nagyobb összegű pénzen váltották ki.
A XVIII. században összesen százhetven hordó bort termő majorsági szőlője volt az uraságnak Tállyán, többnyire a mezővárosi lakosok és extraneusok szőlői közé ékelődve. A legtöbb termést a Tatárszőlő-dűlőben lévő kilenc tábláról szüretelték, összesen hetven hordóval. Tizenkét hordó bort adott a Tökösmájon lévő két darab szőlő, huszonöt hordóval szürtek a Hasznoson lévő négy darabról, megközelítően tizenegy hordóval a Somszegen lévőről, négy hordóval a Cserepesről, hat hordóval a Hosszúnyirjesről, harminc hordóval a Palotáról és tizenkét hordóval a Borkútról. Ennek sokszorosát szüretelték a tállyaiak és az extraneus szőlőbirtokosok.
Az urasági szőlőket – kivéve a Borkút-dűlőben lévőt a XVII. században – mindig pénzért műveltették napszámosokkal. A XVIII. században már a Borkút-dűlőben lévőt is, miután a városból teljesen kikoptak a jobbágyok.
Tállyán a szőlők mellett a rétek voltak a legértékesebbek. Amíg egy kétkapás – két hordó bort termő – szőlőt a XVIII–XIX. század fordulóján – fekvésétől, tősűrűségétől függően – száz-száznyolcvan forint közöttire értékelt a bíró, addig egy szekér szénát termő rét húsz forintért cserélt gazdát. Egyköblös (négy véka vetőmagot befogadó) föld – háromszoros terméshozammal – mindössze tizenkét forintra becsültetett.
Az uraságnak egyetlen darab – tízszekérnyi szénát termő – rétje volt Tállyán, amit a XVII. században még a jobbágyok takartak fel, de „már ők elfogyatkozván”, a XVIII. században vagy a makovicai jobbágyokkal kaszáltattak, vagy részében takartattak fel, és béres szekerekkel hordattak össze.
A XIX. században Bretzenheim uraság külön szakasztotta – mintegy 560 holdnyi – erdejét a város közbirtokos erdejétől. Tállya mezővárosának kommunitása viszonylag bővelkedett erdőkben. A város rendelkezett a Galambos-, a Molyvás-, a Faragványos-, az Óvár-, a Disznószállás- és Mecsekvár-erdő fölött. Ezeket a XVII. században nem tilalmazta, ezért eléggé elpusztultan maradtak a XVIII. századra. Makkot már nem teremtek, többnyire cserjések, bokrosak voltak, csak a XIX. században osztották huszonnégy éves vágásfordulókra, s fáját akkor is csak tüzelésre használták. Épületfát, karót más városok és falvak határából kellett beszerezniük a lakosoknak.
Az itt élők szabadon vadásztak mindvégig a település határában, majd csak a polgári korszak vadászati törvényének megszületése után kezdték árvereztetni a mezőváros javára a jogot. Halászóvíz – a hitvány és olykor alig-alig csordogáló Szerencs-patakot kivéve – nem volt Tállya határában, az egyetlen halastavon kívül, amit még a Rákóczi uraság építtetett meg a Malom-patak felett.
Vízimalma a Borjas-patakon működött, két kőre őrölt, s az uraság árendáltatta ki évről évre. Építettek egy vízimalmot a golopi határon átfolyó patakra is, ezt is az uraság üzemeltette. A tállyai református eklézsia Rátkán örökölt egy vízimalmot. Ennek a jövedelme többnyire a káplánt illette, de malombér fejében minden tállyai őröltethetett benne.
Az egyházi tized fizetésének a rendje – részben a török hódoltság korában, amikor a végvárak fenntartására rendelték, részben a reformáció következtében – a középkortól sokat változott. A XVIII. században Zemplén megye az egri püspökségtől pénzben váltotta meg a tizedet, s azt a háziadó részeként szedte be. Városunkban azonban kétféle szokás volt. Amint már fentebb szólottunk róla, némely hegyek és szántók mentesek voltak a tized fizetésétől, némelyek nem.
Húzták-vonták a tállyaiaktól a pénzt állam, földesúr, egyház, megye, kamarai alkalmazottak, s mindenki, aki csak hozzákapott. Három máriást kellett fizetniük az éves mentességet megerősítő levelekért, hat krajcárt egy hordó bor megvásárlásakor. A rátkai határban lévő dézsmás szőlőik minden darabjáért éveként két krajcárt, s minden eladott vagy megvásárolt ingatlan jószág árának – az örökbe hagyott javak értékének is – minden forintjából egy-egy krajcárt. Ezt az extraneusoktól megvásárolt szőlők vételára után is le kellett tenni. Pintér Fülöp árendátorsága óta a mezőváros taksás lakosaitól is megkövetelték ezt a sarcot – évenként egy rénes forintot és egy köböl zabot –, ahogy a külhonos birtokosoktól.
Mindezen panaszok és tények ellenére Tállya nem volt megvetendő állapotban a rendiség utolsó másfél századában sem. Azzal büszkélkedhetett, hogy a Hegyaljának a legsűrűbben lakott települése. Kül- és belterületű határának egy négyzetkilométerére a II. József korabeli népszámlálás idején 115 lakos jutott. A szabadalmazott kamarai mezőváros lakói mind taksások. Maguk úgy tudták, hogy „...ezen városnak lakosai mind szabadosak. Egyedül 3 jobbágy vagyon, de az egyiknek telke nincsen, uraság jurisdictioja alatt sem lakik. Másik úgy tartatik, mint taxás. Harmadik conventionatus, uraság ispánja.”
Az 1772-ben lezajlott úrbérrendezés eredményeként csökkentették Tállya lakóinak földesúri terheit. A beltelekkel rendelkező taksások házas zselléreknek minősültek, aminek következtében fundusaik után egy forint tíz krajcár telekbért kellett fizetniük, a robot váltságát pedig leszállították három forint harminc krajcárra. A cenzus ugyan tíz krajcárral meghaladta az országosan elfogadott egyforintos házbér összegét, de a tizennyolc nap gyalog robotért fizetendő váltság hat krajcárral kevesebbnek bizonyult, mint az országosan elfogadott tizenkét krajcáros napszámbér tizennyolc napra kiszámított összege. Még jelentősebbnek bizonyul a kedvezmény, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a Hegyalján tizennyolc krajcánál sohasem volt alacsonyabb a gyalogos napszámbér. Így egy-egy taksás évi kedvezménye – a telekbér tíz krajcáros többletét is figyelembe véve – egy forint negyvennégy krajcár volt.
A tállyai társadalom helyzetét jól megvilágítja az 1807-1808-ban és az 1851-ben készült adóösszeírás. 1807-1808-ban 482 adózó, úgynevezett zsellértelket és 97 nem adózót írtak össze. Az említett 482 zsellértelken élt még tizenegy alzsellér. A zsellérek háztartásonként egy forint tíz krajcár cenzust és három forint harminc krajcár robotváltságot fizettek. Az alzsellérek mentesek voltak a cenzustól, de két forint húsz krajcár robotváltságot nekik is fizetniük kellett. A 97 nem adózó – exempta – telken módos polgárok, curiális nemesek és azok szolgálónépei éltek. Találtatott még ekkor Tállyán 58 pince, 21 kert, 38 csűröskert pincével, és két magtár. Megjegyzésre érdemes, hogy a 482 zsellértelek lakói közül 81 háztartás gazdái szükségesnek vélték nemesi voltukat hangsúlyozni, s 33 zsellércsalád „neo colonusnak”, új lakónak vallotta magát, akik átmeneti adókedvezményben részesültek.
A lakosokat 1807–1808-ban is utcasoros rendben írták össze, mint annak idején, 1693-ban, s az utcák nevei többnyire egyeznek az 1693-ban készült összeírás utcaneveivel. 1808-ban az alábbi utcanevek voltak Tállyán: Patak utca, Dobó sor, Szekér út, Köves-kút utca, Dobogó utca, Debrecen és Tótország útja, Sikátor utca, Gyertyános utca, Sánc utca, Csókoló utca, Kereszt utca, Végső sor utca.
A XVIII. század végére, a XIX. század elejére stabilizálódott Tállya mezőváros kiterjedése, megtelt a város. Több lakót már nem tudott befogadni. Ludovicus Nagy és Fényes Elek ugyan ötezer feletti lakost számláltak a településen, de a későbbi hivatalos népszámlálások soha nem regisztráltak ennyit. A XIX. század elején regisztrált 590 ház és az 1851-ben számlált hatszáz ház volt az a felső határ, amelyik a rendiség periódusában megfért a mezővárosban. A szőlő-, a szántó- és réttulajdon megoszlása arra enged következtetni, hogy a rendi korszakban Tállyán ötven-hatvan család nevezhető igazán jómódúnak, s ők határozták meg a város közéletét. Közülük választották a mindenkori főbírót, az esküdteket, a mezőváros tanácsnokait, a konzisztórium tagjait. Közülük kerültek ki a református gyülekezet kurátorai. A leggazdagabb szőlőtulajdonosok tartottak ugyan házat Tállyán, és szolgáik, vincellérük, gazdatisztjük, ispánjuk bent élt a mezővárosban, ők maguk azonban leginkább csak szüretkor jelentek meg. A tulajdonlásnak ez a szélsőséges szóródása sem kivételesnek, sem feltűnőnek nem mondható. Ez a rendi korszakban általánosnak tekinthető, a polgári korszak még inkább kiélezi az ellentmondást, ebből a szempontból az országban nem Tállyán és nem a Hegyalján a legrosszabb a helyzet.
A XVIII. század elejétől a polgári jogegyenlőség és tulajdonforma 1848-as törvényesítéséig a gazdasági élet és a tulajdonlás terén éppúgy, mint a statisztikailag megragadható népességszámot illetően, többnyire csak menynyiségi változások tapasztalhatók. Összességében nőtt a lakosság száma, egyre nagyobb területet plántáltak be szőlővel, hatékonyabban hasznosították a hegyi legelőket, a tarlókat és az ugart, jobban odafigyeltek a rétekre, rendezettebbé vált a világi közigazgatás, jelentősen növekedett a közbiztonság, és keményebb jogi csatákat vívott meg a tállyai kommunitás a földesurasággal. Az 1820-as évektől megszüntették a bordézsma természetben történő szedését. A Bretzenheim uraság gazdatisztjei hat évre szóló, minduntalan megújított szerződés keretében egyeztek meg a szőlődézsma tulajdonosok általi árendálásáról, s évről évre csak az előre kialkudott dézsmaváltság összegét követelték a város lakóitól. Ez tovább lazította a személyi függést, javította a gazdálkodás feltételrendszerét, növelte a tulajdonosi szorgalmat, apasztotta a birtok- és a városigazgatás költségeit, megtakarította a termelőknek szüretkor a dézsmálásra fordított nem kevés időt, és – ami erkölcsileg, emberi tartást illetően sem elhanyagolható – fölöslegessé tette azokat a manipulációkat, amelyekre minden szüretkor rákényszerült minden szőlőbirtokos. Ugyanakkor fölöslegessé vált a dézsmások ébersége, puhatolódzása, nyomozgatása, hogy ki, mikor és hány gerezd szőlővel, hány icce musttal csapta be őket. Szabadabbá, önérzetesebbé, még inkább a maga gazdájává vált a tállyai szőlőbirtokos.
Orosz Pál eladja a Dobogó utcán lévő házát (1836) |
XVIII. századi kapu (Frisnyák Sándor felvétele) |
Fucker András térképe a Hegyaljáról (1749) |