A forradalom és szabadságharc leverése pillanatában a győztes hatalom még hónapokig el volt foglalva a megtorlással, a központi hatalom megszervezésével, az ország beligazgatásának új területi felosztásával, a kellően lojális hivatalnoki kar és a rendőrség összeválogatásával, az igazságszolgáltatás új alapokra helyezésével, és az új adózási rendszer megszervezésével. Tállya igazgatási szisztémájának kialakítására, és a neoabszolutizmust kiszolgáló helyi emberek munkába állítására csak 1850. augusztus 28-án került sor. Geringer 1511/1850. számú rendeletére hivatkozva Füleky György királyi főszolgabíró ekkor nevezte ki „a felsőbbség jóváhagyása reményében” Kovács Lajost főbírává, főtisztelendő Zboray Mihály római katolikus, Nagy Mihály evangélikus, Anti János református lelkészt, idős Szabó Sámuel ügyvédet, ifjú Szabó Sámuel, Hlaváts János, Mezei Ferenc, Dobos János, Frankovszki József, Szentléleky László és Hofman Sándor polgárt városi képviselőnek. Az említettek annak rendje s módja szerint esküvéssel fogadták: „minden igyekezetük oda lész irányozva, hogy ezen végső pusztulásnak és elszegényedésnek indult város jobblétnek nézhessen elébe”. Ekkor döntöttek arról is, hogy a kinevezett testület éves költségvetés keretében gondoskodik a város üzemeltetéséről, s a helyi célokat szolgáló pénztárukat véglegesen elkülönítik a megyei és országos adópénztártól.
Augusztus 29-én Kovács Lajos bíró elő is terjesztette a következő évi költségvetést. Azt a testület megvitatta, és jelentős csökkentést javasolt. Az új toronyóra beszerzésére előirányzott összeget kihúzta, csak a régi megjavítására hagyott jóvá húsz forintot. A tisztségviselők éves kiküldetési és napidíját kétszázról száz forintra mérsékelte. A városi épületek fenntartására tervezett háromszáz forintot százra csökkentette, a városháza fűtésére előirányzott negyven forintot harmincra szállította le. A város adminisztrációját bonyolító hivatalnak öt rizma papiros helyett csak három rizmát engedélyezett felhasználni, s kötelezte a főbírót, hogy „haladék nélkül tűzkármentesítse” a város épületeit. Mindezek együtt 1882 forint nyolc garas kiadást jelentettek az 1850–51-es adóévre. A város biztos jövedelme azonban csak 458 forint volt, s a közbirtokosi javak árendája, a szőlőskertek hozama, s minden egyéb együttesen is csak ezernyolc forintnyi bevételt eredményezhettek. Ezért a város működését biztosítandó a lakosságot helyi adóval is meg kellett terhelni. Az előkalkuláció szerint nyolcszáz forint nyolc garast kellett kivetni Tállya polgárainak adóztatható javaira, minden „adórovásra” újabb tizenhat pengő krajcárt.
A Kovács Lajos főbíró vezetése alatt működő képviselő-testület racionalizálta a város vagyongazdálkodását. Döntött arról, hogy az 1848–49-ben elmaradt szőlődézsmaváltság összegét befizetik az uradalmi pénztárba, a város kilenc dézsmás szőlőjét – mivel haszon nélkül műveltetnek – eladják. Új pénztárost állítanak be – a város elkülönített adójának kezelésére – évi negyven pengő forint fizetéssel. A két éjjeliőr bérét csökkentik, négy nappali őrt foglalkoztatnak, a tizedeseknek ingyen adnak tűzifát a város erdejéből, s a jövőben hat kerülőt alkalmaznak. Közülök négy fogja vigyázni télen az erdőt, kettő a mezőt. Nyáron megfordítva: négy a mezőt, kettő az erdőt. Kinevezték erdőfelügyelőnek Makláry Mihályt és Fekete Ferencet.
Először 1850-ben találkoztak a mezőváros lakói a fogyasztási adóval. Ezt ezúttal az italra és a húsra vetette ki a kormányzat, s a tállyaiak szellemesen „emésztési adónak” nevezték el. Az 1850. évet követően aztán hosszú éveken át kellett egyeztetni az adóhatósággal a fogyasztási adó városi összegéről (az 1850–51-es adóévben ezt 840 pengő forintra sikerült megalkudni, de az 1851–52-es adóévben már 1450 pengő forintban állapították meg), majd perelni a korcsmárosokkal, mészárosokkal, hentesekkel ezen adónemeknek a regále bérleti díjához csatolásáról, aminek következtében mind a hús, mind az ital ára emelkedett. Természetesen nem a regálebérlők bevételeinek rovására, hanem a fogyasztók kárára.
Rendre javítani kellett a városban és a határban a kutakat, az állatok itatóvályúit, az utakat, gondoskodni kellett a közbirtokossági bikákról, időnként lecserélni azokat, fizetni a város szőlői után a bordézsma összegét. Össze kellett írni a parlagon hagyott szőlőket. 1851-ben mentesíteni kellett az adófizetés alól a tűzvész áldozatait.
A mezővárosi autonómia teljes hiánya és a politikai jogfosztottság elviselése mellett az 1850-es év legjelentősebb fejleménye volt Tállyán az erdőhasználat újbóli szabályozása. Erre azért is szükség volt, mert 1848–49-ben a tállyai erdők sok kárt vallottak. A zaklatott viszonyok között szabadabban használták őket a lakosok. Rákényszerültek a hiányzó szőlőkarókat innen pótolni. Időről időre az abaújszántói és rátkai lakosok is megdézsmálták az edőket. Nagy mennyiségű fát emésztett fel a honvédség, majd az ide szállásolt orosz katonák igénye.
Tállya egyébként már 1828-ban huszonnégy vágásra osztotta az erdőit, egy-egy évben 91 holdnyi vágását engedve meg, de azt is háztartásokra szóló engedelemmel. 1850. szeptember 14-én a főbíró irányításával újra meghatározták a levágható terület nagyságát, a többit tilalom alá helyezték. Egy négymarhás gazda tizenöt pengő krajcárért hozhatott egy-egy szekér színfát, a hárommarhás tizenkét krajcárért, a kétmarhás tíz krajcárért, az egymarhás hat krajcárért. A „gyalog taligás a színfáért” három krajcárt fizetett. A hulló fáért és a gallyért mindenki csak a limitált ár felével tartozott. Az erdőre hétfőn, szerdán és szombaton lehetett menni, de a levágott fát kinek-kinek még aznap el kellett szállítania, egyébként elvesztette jogát elvitelére.
Hosszabb távra rendezni kellett 1851 júniusában a mezőváros tisztségviselőinek szerepkörét és fizetését. A rendezés szükségességét körlevélben tudató Kapy István közigazgatási főnök leiratában figyelmeztette a tállyaiakat, hogy a település évi tiszta bevétele 1118 pengő forint, s ehhez mérjék a tisztségek számát és a tisztviselők fizetését. A még 1850-ben kinevezett vezetőség javasolta, hogy az ezután polgármesternek nevezendő főbíró évi illetménye százhatvan forint legyen, a polgármester mellé két díjjal honorált és négy díjtalan (tiszteletbeli) tanácsnokot nevezzen ki az elöljáróság. A díjazott tanácsnokok évi honoráriumát száz-száz forintban javasolták megállapítani.
Tekintettel a város 3884 lakosára, igazgatásának bonyolultságára, úgy vélekedtek, hogy az ügyek vitelére egy jegyző nem elég, kettőt kell alkalmazni. Érveik között szerepelt, hogy „a magas kormányzatnak kötetekre növekedő új-új rendeleteit nemcsak átolvasni, hanem megtanulni, betölteni s különböző írás és rovatos modorba jelentéseket tenni” szükségeltetik, amit egy ember képtelen elvégezni. A főjegyző fizetését száznyolcvan, az aljegyzőét évi százhúsz pengőforintban állapították meg. Az állami és megyei adót kezelő pénztárnok díját százhúsz forintban, az erdő- és mezőfelügyelőét negyven-negyven, a három egyenruhás nappali őrét száz-száz, a négy erdő- és két mezőkerülő éves illetményét 66- 66, a két éjjeliőr tiszteletdíját meg a városi biztos honoráriumát évi húsz forintban határozták meg. A felterjesztést a járási és a megyei hatóság jóváhagyta, s az 1851–52-es adóévtől ezek alapján működött Tállya mezőváros tisztikara.
Füleky György közigazgatási főszolgabíró elnökölt Tállya mezőváros köztestületi ülésén 1852. május 24-én. Az ügy, amiért személyes jelenlétével tisztelte meg a helybélieket, nem kisebb ügy volt, mint az új főbíró kinevezése. Kovács Lajos ugyanis lemondott tisztségéről. A neoabszolutizmus hatalomgyakorlását járási szinten megtestesítő Füleky György Győry Istvánt nevezte ki főbírónak. De ő nem sokáig maradt hivatalában, jobbnak látta, ha főjegyzőként tevékenykedik. Ez lehetett az oka, hogy 1852 júliusában Szentléleky Lászlót tették meg Tállya első emberévé. Július 21-én már ő ismertette a város vezetőivel Kapy István közigazgatási főnök tájékoztatóját arról, hogy 1852. augusztus 7-én „Zemplén megyét legmagasabb jelenlétével szerencsélteti” Ferenc József császár, aki délelőtt tizenegy és tizenkét óra között Sátoraljaújhelyen a megye „minden rendű és rangú lakosának tartozó hódolatát elfogadni” méltóztatik.
Városunk nagy kegyben részesült. Megengedtetett, hogy négy előkelő személyesen fejezhesse ki a lakosság hódolatát a császárnak. A hódolók névsorát azonban rögtön kérték felküldeni. A tállyai testület nem csinált nagy ügyet a császári látogatásból. Meghagyták, hogy Szentléleky László főbíró, Baráth Miklós ügyvéd, Frankovszki József díjazott tanácsnok egy-egy pengő forint, Kovács Lajos lemondott főbíró pedig két pengő forint napidíj mellett képviseljék a mezővárost a császári fogadáson.
Tipikus parasztpolgári gesztus. A kinevezett tisztségviselők lojálisak, tisztelik az uralkodójukat, és szeretik annyira városukat, hogy közügyeit az abszolutisztikus szisztémájú irányítás mellett is magukra veszik, akkor is, ha ezzel a passzív rezisztencia sáncai mögé húzódó jómódú nemesség haragját és gyűlöletét váltják ki. Annyira azonban voltak praktikusak és az önérdeket szem előtt tartók, hogy császárlátni csak napidíj ellenében mentek.
Kovács Lajos volt főbíró személye és talán kétforintos napidíja azonban szemet szúrt valakinek, vagy a szolgabírói hivatalban, vagy éppen Tállyán Gyurikovics Károly főjegyzőnek, mert a július 29-i testületi gyűlés megváltoztatta a korábbi határozatát. A volt főbíró helyett – augusztus 7-én – Gyurikovics Károly főjegyzőt küldte ki „őfelsége hódolására”.
A császár jött, fogadta a hódolatokat, aztán elment. Tállya köznapi gondjai maradtak. Szőlőcsőszökről, a város szénájának a takarásáról kellett gondoskodni, a korcsmákban vasárnaponként randalírozókat kellett megrendszabályozni. Alkudozni kellett Bretzenheim Ferdinándné hercegnő birtokigazgatójával a szőlődézsma hat évre szóló árendálási összegéről. A vízelvezető árkokat kellett tisztítani, a szőlőket művelni, műveltetni. Tanulmányozni a kötetekre menő rendeleteket, s írni a jelentéseket járásnak, megyének. A katolikus templom orgonistájának lakhelyet építeni, a városi pusztatelkeket elárverezni, a felelőtlen lakosokat eltiltani a kutak vizének mocskolásától, a juhászokat elrettenteni a szőlőben, az erdőkben és a vetésekben való legeltetéstől.
A város vezetése 1853 augusztusában véleményezte azt a vagyonadóval kapcsolatos tervezetet, amelyet az 1850. március 4-én kelt „legfelsőbb nyilt parancs” értelmében a felsőbb hatóság készített el. A tervezet az adóztatás szempontjából osztályozta a tállyai határ művelési ágait. A szántóföldeket egységesen a harmadik osztályba sorolták, és a legalacsonyabb jövedelemzőségű tartományba osztották be. Ez ellen nem tiltakozott a testület. A szőlők öt osztályba sorolását is elfogadták. A rétek és a kertek jövedelmi besorolását illetően azonban kifogással éltek. Sérelmezték, hogy azokat a második osztályba sorolta a hatóság. Panaszkodtak, hogy a Szerencs-patak tavaszonként megáradván elönti ezeket a területeket. Kérték, hogy a második osztályba sorolt és holdanként öt forint ötven krajcár jövedelmet hozónak vélelmezett réteket sorolják a harmadik osztályba, és csak négy pengő forint harminc krajcárt jövedelmező rétként adóztassák.
Ennél is sérelmesebbnek tartották a legelők besorolását. A város vezetői hangsúlyozták, hogy ezek a parlagszőlőkben fekvő részek teljesen hasznavehetetlenek, mert a művelt szőlők között vannak, s ez utóbbiak megkárosítása nélkül nem legeltethetők.
Részletesebben az erdők magas jövedelmű besorolása ellen érveltek. Rossz minőségűeknek vélelmezték azokat, ahonnan csak tűzifát nyerhetnek. Makkot nem teremnek – állították. Kifogásolták, hogy a felmértnél ténylegesen 161 hold 556 négyszögöllel kevesebb erdő van a tállyai határon. Kérték az adó alá vetett erdők terjedelmét ehhez a valós számhoz igazítani, s az első osztályú erdők holdankénti negyvenöt krajcáros jövedelmét tizenegy krajcárra leszállítani, a második osztályú erdők harminchat krajcáros holdankénti jövedelmét pedig nyolc krajcárban megállapítani. Érveik között hivatkoztak arra, hogy az 1828-ban készült Erdővágási könyv szerint ők huszonnégy vágásra osztva élik az erdőket, így egy-egy évben az erdőterületük csak egyhuszonnegyeded része után húznak jövedelmet. A tállyai erdők éves tiszta jövedelme mindössze 346 pengő forint – írták. Erdeik gyenge minőségét jellemezték azzal, hogy azokban „rudak s épületekre alkalmas fák nincsenek, makkot egyáltalán nem teremnek, s útjok a legrosszabb”. Mindezekért csak azt tudják elfogadni, ha erdeik után holdanként tizenegy, illetve nyolc egész kétharmad krajcár tiszta jövedelmet számítanak a hatóságok.
A tállyaiak sem korábban, sem később nem dicsekedtek határuk termékenységével, erdeikkel, rétjeik szénahozamával, legelőik dús füvével. 1858-ban is úgy nyilatkoztak, hogy az „úgynevezett Szerencs pataka tavasszal hosszas esőzés és hirtelen zápor alkalmával a réteket elönti, s gyakran a lekaszált réteken lévő szénákat elhordja”. Szántóföldjük „égevény, a szorgalmas munkát is ritkán jutalmazza. A hegyeken temérdek kősziklás, köves, semmi mívelési ágra nem alkalmazható térek bőven találtatnak. Egy catasztralis hold föld ára 50 pengőforint. Ad a föld 3 magot, azaz egy hold 3 és fél mázsa életneműt. Egy 800 négyszögöl rét pedig ad 6 mázsát. A határ legnagyobb részben hegyes lévén, a föld köves és égevényes volta miatt semmi más termesztési ág, mint szőlő nem lehet.” Termelvényeik a „gabonaneműek, kis mértékbeni hüvelyes vetemények, burgonya szinte kis mértékben, egyéb semmi”. Egyetlen megélhetési forrásuk a szőlő.
Ahogyan a mezőváros testülete fogalmazta: „Legfőbb ág a szőlőtermelés, gyümölcs és zöldség csak házi szükségre, felette kevés mennyiségben, erdőmívelés semmi.” Gyógyfüvek az erdeikben nincsenek, illetve „olyan kevés mennyiségben lévén”, hogy azt gyűjteni nem érdemes. A vadászatból sincs hasznuk, mert „kevés nyúl, róka és farkason” kívül semmiféle vad nincs az erdejükben. Az állattartás is pang, legfeljebb „házi használatra néhány tehén tartatik, és néhány pár ló. Ökör jobbmódúak által, szamár, sertés kevés, egyéb semmi.” Iparművei, bányái elhanyagolhatók. „Egyedül középszerű építésre használható kőbányája” van.
A kereskedését is jelentéktelennek jellemezték. „Közép ára egy köböl, azaz 2 pozsonyi mérő búzának 4 pengőforint”, a rozsnak 3, de igazi gabonapiacok Kassán, Miskolcon és Szántón vannak, „s leginkább izraeliták által kezeltetik a gabonakereskedés”. Nekik „nem lévén eladó életneműik”, a „szállítási költséget” sem tudják meghatározni. Tállyán „a kereskedés űzetik egyedül borral, de miután termelők által első kézből adatván el, kereskedésnek nem is nevezhető”. Van ugyan négy országos vásáruk, minden pénteken csekély hetipiacuk, s ezekre „a vásárokra kézművek, hordók, gabona” hordatik, de az is kevés. A házaló kereskedés ismeretlen körükben. Intézményeik közül a templomokon, zsinagógán, iskolákon kívül a „császári, királyi postahivatalt” és egy gyógyszertárat említenek. Az 1850-es évtized második felében ezek az adottságok nem a település emelkedéséről, inkább hajdani tekintélyének nagyarányú hanyatlásáról árulkodtak.
Az említett kőfejtőt Lángh Lajos üzemeltette, aki Szentléleky László főbírósága alatt, 1854. március 23-án kérelmezte, hogy a Kopasz-hegyen régóta elhagyott bányát újból megnyithassa. Évi tíz pengő forint haszonbérleti díjat ajánlott fel az engedélyezés esetén a városnak. Kérvényét két nap múlva a városi testület elfogadta, és három évre olyan feltétellel engedte meg a kőfejtést, hogy évenként megfizeti a tíz forint bérleti díjat, és „egy kubik öl kövek töréséért a haszonbérlő nem többet mint 30 váltó-krajcárokat követelhet” a tállyaiaktól.
Véletlen volt-e Lángh Lajos vállalkozása, vagy sejtet valamit a kor infrastrukturális építkezéseinek Tállya környékét is érintő előkészületeiről, azt ma már nem deríthetjük ki, de az 1854-ben beindított vállalkozására 1858-ban ráköszöntött a szerencse. A Tokaj–Tállya–Kassa közötti kereskedelmi utat újraburkolták, amihez Tállya kommunitása egymaga 1020 igás és 1530 gyalogos napszámmal járult hozzá. Lángh Lajos bányája felvirágzott, s akadt benne munkaalkalom a helyieknek éppúgy, mint a környékbelieknek. De ekkora már ismét új főbírója volt a településnek Gönczy András személyében.
Hivatali éveiben megsűrűsödött a történelem Tállyán. A már említett Tokaj–Mád–Tállya–Abaújszántó–Vizsoly–Kassa hajdan fontos kereskedelmi út kővel való burkolásához ő kínálta fel – bizonyára nem jószántából – 1858. április 15-én a 1020 szekeres és 1530 gyalogos közmunkanapot. Még munkálhatott a tállyaiakban a harag a felvállalt töméntelen közmunka miatt, amikor 1858. szeptember 5-én Bretzenheim Ferdinándné hercegnő jószágigazgatójától levelet kapott a város, hogy „becslő egyént válasszanak avégett, hogy a szőlődézsma 1858-tól 1864-ik évig pénzbeli értékben megbecsültessék”, s a becslőt szeptember 6-ra küldjék Sárospatakra.
Beszekerezett 1858-ban Gönczy András főbíró és Sóhalmi János, az egyik szőlőhegyi bíró Sárospatakra, hogy alkudozzon az uradalom tisztségviselőivel. Szeptember 6-án azonban csak abban állapodtak meg, hogy továbbra is pénzre váltják a dézsmát. Erről szeptember 8-án számolt be a két illetékes, majd az uradalmi jószágigazgató kívánsága szerint becsüst küldtek ki ifjú Szabó Sámuel személyében. Az ő akadályoztatása esetén Győry István jegyző képviselte volna a szőlősgazdákat, hogy minden dézsmás szőlőre az árendális összegről egyezkedjenek. Mire ifjú Szabó Sámuel az alku megkezdésére felszólíttatott, az uradalom tiszttartója a korábbi adatok alapján elkészítette a „limitációs névsort”, és mindenki szőlőjére megszabta a dézsma helyett fizetendő összeget.
Ez nemcsak a szokatlan eljárás miatt keltett felháborodást, hanem azért is, mert korábban nem tapasztalt mértékben emelték meg a tisztek az árendát. „A képviselőgyűlés a megküldött limitátiót megtekintvén, úgy taláta, hogy abban a decima váltság oly magasra emelteték, hogy mellette megállani teljes[séggel] lehetetlen. Némely szőlők váltságdíja, mikor még az úgynevezett királyi dézma terhelte sem volt oly nagy mint jelenleg, midőn már a királyi dézmáért az uradalom kártalanít[t]atva volt. Nem látja elfogadhatónak a képviselőgyűlés a mondott limitátiót azért sem, mert nem a szokásban lévő, s ez által mintegy törvényessé vált módon készült.” A régi időkben az uradalom és a város együtt jelölt becsüsöket, akik „közös megállapodás után határozták meg minden egyes szőlőre nézve a kilenced megváltásáért eső öszveget”. Ezúttal azonban „...a közönség részéről megbízott becsüsöktől csak a szőlők kiterjedését kérdezték. A szőlő nagysága pedig igen sok esetben nem szolgálhat igazságos kulcsul.”
A felhozott kifogások ellenére – mivel a szüret beállta miatt a limitációt újra készíteni lehetetlen, s azért is mert „a kilencednek természetbeni kiadásáról a vele járó kellemetlenségek miatt, mint előttünk szokatlan módtól méltán félünk” – a tállyaiak az 1858-as évre végül is elfogadni kényszerültek a megváltási összegeket, de Nagy Mihály és Anti János lelkészt személyes panasztételre a hercegnőhöz küldték. Talán ez a lépés volt az, amiért Szentiványi Vince, a hercegnő teljhatalmú megbízottja utasította Schulcz József dézsmaszéki elnököt, hogy akiknek az 1852-es limitáció alatt van a dézsmaváltságuk, azoknak ezzel a csökkentett összeggel adják ki az elkövetkező hat évre „a dézsmaváltsági kötvényeket”, akinek pedig magasabban állapították meg, azok az 1852-es váltságösszeg szerint kapják, azzal a kikötéssel, hogy ha a jövő évi limitációkor mégis magasabban állapítanák meg a dézsmaárendát, utólag fizetik majd az emelt összeget s az 1858-as elmaradt tartozásukat. A város ezt a korrekciót azzal fogadta el, hogy szüret után azonnal kezdjenek hozzá – az eddig szokásos módon – a limitáció elkészítéséhez, mert egyébként a mezőváros „jogi úton fogja orvosoltatni” sérelmeit.
Végzetes csapások sújtották a szőlőket 1860 májusában. A hatodikáról hetedikére virradó éjjelen emberemlékezet óta nem tapasztalt „kemény fagy” tette tönre a friss hajtásokat, május 15-én pedig „dió nagyságú záporként egy egész óráig ömlő jégvihar” pusztította el a tőkéket. A vihar kint találta az akkor még borház nélküli szőlőkben a napszámosokat, akik fejvesztve menekültek a szokatlan dörgések, villámlások és a lezúduló jégzápor elől. A menekülők útját sok helyen elvágta a hegyről lezúduló iszap, s kettőt közülük magával sodort, akik életüket vesztették.
A katasztrófa akkora volt, hogy másnap összeült Tállya város képviselőgyűlése, és egyenesen Benedek Lajos táborszernagyhoz, az ország nemrég kinevezett kormányzójához fordultak segedelemért. Kérelmükben hivatkoztak a „legközelebb múlt 3 évi aszályra”, a májusi fagy és a mostani jégzápor okozta pusztulásra, amely „a földet a szőlőtőkék gyökeréig elhordta”, az utakat eliszapolta, a mezsgyéket, gyepüket elrontotta, s a lakosságot életlehetőségétől megfosztotta. A katasztrófa súlyosságát növelte, hogy 1859-ben az olasz háború kapcsán általuk élelmezett négyezer katona, a sok előfogat felélte a lakosság tartalékait, a mezővároson most is rajta ül egy „escadron” katonaság, s egész évben az „átmenő katonáknak beszállásolásával felette terhelve van”.
Mindezekre tekintettel három évi adómentességet, a városon ülő katonaság eltávolítását kezdeményezték, s azt, hogy a „könyöradomány szedhetés engedélyének országszerte lehető köröztetésével” segíthessenek szorult helyzetükön. Eljövendő létüknek biztosítására kérték, hogy a táborszernagy „méltóztassék Tállya városának teljes biztosíték mellett 80 000 forintot a kincstárból kölcsönadni” – amit szőlőépítésre forítanának – „tíz évi részletenkénti visszafizetés mellett”. Nincs információnk a táborszernagy válaszát illetően, de még ugyanezen év október 7-én levélben keresték meg a tállyaiak Bretzenheim Ferdinándné Schwarzenberg Karolina hercegnőt is, hogy az 1860-ban esedékes szőlődézsma árendálási összegét engedje el. A hercegnő válaszát sem ismerjük. Azt viszont tudjuk, hogy Gönczy András főbíró 1860. december 27-én lemondott a főbíróságról. De nem a katasztrófa miatt, nem is az esetlegesen sikertelen kérvényezési akciók okán.
Az 1859-es olasz-francia-osztrák háborúban elszenvedett vereség következtében Ferenc József császár egy tétova lépést tett Magyarországon az alkotmányosság helyreállítására. Ennek a politikai erjesztő hatását már 1859-ben érezték Tállyán is, de konkrét következményeit csak a megyék 1848-as alapon történő újjászervezése során tapasztalták meg.
Összehívták 1860. december 12-én a város „alkotmányos közgyűlését”, amikor „a város összegyülekezett összes polgárai jelenlétében” délelőtt tíz órakor megjelent körükben Bukovszky Ferdinánd és Nagy Gyula a nemrég kinevezett zempléni főispán megbízottjaként, s felolvasták azt a körlevelet, melyben Tállya választóképes lakosságát arra kérték, hogy az alakuló megyei közgyűlésbe az 1848. évi 16. törvénycikk értelmében válasszanak két képviselőt.
A mezőváros vezetői és szavazópolgárai tiltakoztak, s kijelentették, hogy „úgy mint 1848-ban, jelenleg is az úgynevezett 1848. év előtti adózók részéről öt képviselő kiküldését határozták el”. Nyomatékot adván akaratuknak közfelkiáltással nyomban meg is választották az őket a megyei közgyűlésében képviselő öt személyt: Trescsánszki Jánost, Boros Pált, Kovács Ferencet, Rácz Gábort és Glatz Jánost. Ezzel Tállya első „alkotmányos gyűlése” befejezte tevékenységét. Az élet gördült tovább a maga szolid, mezővárosi medrében, legfeljebb a helyi társadalom izgatottsága fokozódott, s valamiféle megfoghatatlan, ünnepélyes remény és várakozás kerítette hatalmába az embereket.
Az alkotmányos átalakulás formai követelményeinek eleget téve – amint azt már említettük – mondott le december 27-én az abszolutimus idején a hatalom által kinevezett főbíró, Gönczy András, hogy ezzel teret adjon a népakarat érvényesülésének. Lemondásával megszűnt a korábban kinevezett városi képviselők, fizetett és tiszteletbeli tanácsnokok, a hivatalnokok megbízatásának a jogalapja is.
Tállya város népgyűlését 1861. január 2-ra összehívták ugyan, de a sereglés inkább tűnt zsibvásárnak, mint felelős politikai döntést hozó testületnek, amíg egy-két jogban jártas ember ki nem találta, hogy ilyen esetben az 1848. évi 23. és 24. törvénycikk értelmében „korelnök választása szükségeltetik”. Korelnöknek tisztelendő Fándly József katolikus plébánost jelölték ki, aki nagy határozottsággal, a többségben lévő katolikus hívőktől övezett tekintéllyel és tisztelettel vezette le a népgyűlést, ahol arról döntöttek, hogy a várost hat körzetre (kapitányságra) osztva mind a hat körzetbe kiküldenek egy-egy háromtagú bizottságot, amelynek kötelessége lesz január 8-ra összeírni a választásra jogosultakat, mert január 9-én városi képviselő-testületet választanak, január 10-én pedig megtartják a tisztújítást. Az „indítványt közöröm-nyilvánítás és szűnni nem akaró éljenzés” fogadta. Egyéb napirend nem lévén, a népgyűlés feloszlott.
Ezt követően jelent meg a városban Marschalkó Tamás, akit Sátoraljaújhelyen január 2-án főszolgabíróvá választottak, s aki még beiktatása előtt „hivatalos, de egyszersmind honfiúi kötelességének” tartotta „a város közönségét felhívni arra, hogy kebelében a csend és rendet – mely a személy és vagyonbiztosság nélkülözhetlen kelléke – minden hatalmában lévő eszközzel fenntartani igyekezzék”. Bár „eddigelé még legkevesebb részben sem háborított csend és rend” uralkodott Tállyán, a lemondott főbíró, Gönczy András 1860. január 3-ra „minden osztály és valláskülönbség nélkül... nyilvános tanácskozmányt” hívott össze, ahol előlülése mellett úgy döntöttek, hogy mind a tizenkét tizedben választanak „egy felügyelő rendőrt”, s mindegyik mellé két-két rendőrt, akik „feljogosíttatnak a zavargókat szükség esetén letartóztatni”. A megválasztottak névsorát egy-egy példányban kifüggesztették a városháza és minden felügyelő rendőr házának a falára a lakosság tájékoztatása céljából.
Január 9-én – ahogyan azt január 2-án eltervezték – tisztelendő Fándly József plébános elnöklésével megkezdte munkját a második népgyűlés. Ez alkalommal – a századonként kiküldött – hat összeíró bizottság nyújtotta be külön-külön a listáját, majd az azokon szereplő neveket az összeseregletteknek felolvasták, a városház előtti téren közszemlére kifüggesztették, hogy ki-ki ellenőrizhesse, s másnap, január 10-én „csak azon egyének jelenhessenek meg s szavazhassanak, kiknek neve azon névsorban szerepel”.
Mielőtt az éljenzők, a szavazásra jogosultak és kívácsiskodók eloszlottak volna, Fándly József tisztelendő arról kérdezte a népgyűlést, hogy – bár 1848-ban a törvény nem biztosította az izraeliták szavazati jogát – a város szavazópolgárai akarják-e az „arra alkalmas zsidókat” ezen joggal felruházni. Mivel egyértelmű igenlő választ kapott, az összeírásra január 2-án kirendelt tizennyolc bizalmi férfi kötelességévé tette, hogy nyomban írják össze a szavazásra jogosult izraelitákat is.
Fándly József a népgyűléssel megszavaztatta, hogy milyen tisztségeket válasszanak másnap a város irányítására. Úgy döntöttek, hogy legyen egy „képviselő gyűlés elnöke”, egy bíró, két jegyző, egy pénztárnok, két erdőfelügyelő. Ezt követően megválasztották a jelölőbizottságot. A bizottság elnökének Fándly Józsefet, tagoknak: Anti Jánost, Nagy Mihályt, Sóhalmi Jánost, Mezei Ferencet, Pavlovszki Jánost, Hudák Istvánt, Bodnár Andrást, Béczy Györgyöt, Győry Sámulet és Németh Jánost.
Végezvén minden végzendővel, az elnök azzal az ígérettel zárta be a népgyűlést, hogy „a holnapi napon tartandó tisztújításra rendes bevett szokás szerint a nagy harang 9 órakor meg fog húzatni”. Mielőtt azonban a tömeg feloszlott volna, a tizennyolc bizalmi férfi előterjesztette a – vagyonuk vagy jövedelmük alapján – városi szavazati joggal bíró izraeliták neveit. Ezek a következők voltak: Tanenbaum rabbi, Pakubovics Márton, Fendric Emánuel, Schvarz József, Bergstein József, Farkas Jakab, Stern Moric, Stern Farkas, Jonász Zsigmond, Kohn Bernát, Goldstein Jakab, Zicherman Jakab, Berger Ignác, Zsürger Herman, Polák Sándor, Stern Sámuel, Polácsek Sámuel. A névsort kihirdették, s pótlólag a városháza előtti téren kifüggesztették a többi választópolgár neve mellé.
Másnap, 1861. január 10-én, „a városi tisztújítás hirdetendő, fél 9 órakor meghúzatván, fél óráig” zengett a római katolikus templom nagyharangja. A „városi választó közönség Tállya városa Sas vendéglőjénél lévő nagy teremben öszveseregelvén, korelnök főtisztelendő Fándly József úr elnöklete alatt” megkezdte tevékenységét. Elsőként a Fándly József elnökből és a tíz tagból álló jelölőbizottság adta át zárt borítékban a jelöltek névsorát a korelnöknek. Ezt követően, hogy „ezen ünnepélyes tisztújítási nap szép renddel folyjon le... a béke és a rend fenntartására” az elnök kijelölte Janthó Sándort, Sóhalmi Györgyöt, Horváth Gábort, Huzrik Jánost, Fekete Ferencet, Képes János, Szendrei Istvánt, Rácz Gábort, Szabó Gábort, Rácz Sándort, Homonnai Imrét, Serfőző Antalt, Holló Ferencet, Paszternák Andrást, Buta Jánost, Huszár Jánost, Buta Sámuelt, Balogh Ferdinándot, Gálfy Jánost és Vizi Jánost. Ezután került sor a „képviselő testület elnökéül kijelelt” négy személy előterjesztésére, akik közül a közakarat többsége Szabó László mellett nyilatkozott meg.
A főbírói tisztségre ugyancsak négy jelöltet állítottak, s a közakarat a régi főbírót, Gönczy Andrást tisztelte meg bizalmával. A főjegyzői hivatalra három személy terjesztetett elő, akik közül Győry Istvánt választották. Aljegyző – ugyancsak három jelölt közül – Boross József lett. A hat tanácsnoki tisztség elnyeréséért tizenkét személy vetélekedett, végül Tarnoczy Pál, Lángh Lajos, Kovács Ferenc, Trescsánszky János, Glatz János és Pátriczky József nyerte el a választópolgárok közakarattal nyilvánított bizalmát. Négy jelölt közül választották „rendőri kapitányi hivatalra” Rácz Gábort. Közmegnyilvánulással nyerte el a pénztárnoki tisztséget Bélly Sándor. Képviselőnek ötvenhárom személyt választottak meg közfelkiáltással. Végül a korelnök – tanácskozván a megválasztottakkal – kinevezte „tiszteletbeli tanácsnokoknak” Kiss Ferdinándot, Mura Mihályt, Megyaszay Sámuelt, Rácz Ferencet, Toldy Istvánt és Richter Jánost.
A sértés elkerülése, a békesség és harmónia, az alkotmányosság utáni vágyakozás alaposan felduzzasztotta Tállya 1861-es képviselő-testületét. Egy kisebb ország parlamentje kitelt volna ennyi lelkes, tettre és közéleti cselekvésre vágyó emberből. Fándly József korelnök joviálisan és főleg patriarkálisan rendezte el a választást. Igazán senki nem lehetett elégedetlen. Szabó László, a képviselő-testület frissen választott elnöke köszönetet is mondott a főtisztelendő úrnak, amit a választópolgárok nagy tapssal és hosszan tartó éljenzéssel köszöntek meg, majd hazatértek tűzhelyeikhez, családi gondjaikhoz, sokan bizonyára a lelkesültség baráti szolidaritásában fürödve a pincéikbe, mert bár az 1860. évben a májusi fagy és jégzápor megkurtította a szüretet, de annyi borocska egy jó gazda pincéjében mindig akadt, amenynyivel egy ilyen lelkes ünneplőt még jobb kedvre lehetett hevíteni.
Január 11-én a megválasztottak eskütétele következett. Minden tisztségre más-más szöveget fogalmaztak, azokat egyenként rögzítették a jegyzőkönyvbe, s külön-külön meghallgatták az elnök, a főbíró, a jegyző, a rendőrkapitány, az aljegyző, a pénztárnok, a rendes és tiszteletbeli tanácsnokok, majd a képviselők esküvését.
A képviselők és a tanácsnokok közül kevesen vettek részt a képviselő-testület munkájában. Rendszeresen eljárt viszont az ülésekre Kovács Ferenc, aki rendre fel is szólalt, vitatkozott, érvelt, javaslatokkal élt, s néha túlzottan kimerítette – mások rovására – a szólásszabadság jogát. Mindezekért olykor-olykor az elnöknek figyelmeztetnie kellett, máskor inteni, de a mi képviselőnkön nem fogott a jó szó. 1861. augusztus 4-én – többszöri figyelmeztetés és megintés ellenére – olyan botrányosan viselkedett, hogy félbe kellett szakítani miatta a tanácskozást. Miután az ülés újrakezdődött, Kovács Ferenc durva szavakkal szidalmazta a testületet. Szabó László elnök szavazásra bocsátotta a randalírozó eltávolítását a testületből. A jelen lévő képviselők egyhangúlag úgy határoztak, hogy Kovács Ferenc „a képviselők névsorából töröltetik”.
Ezt követően szolidak és méltóságteljesek voltak a tanácskozások, mégsem mentek rendben a dolgok. Mintha a természet és az Isten külön büntetni akarták volna a mezővárost. 1861. augusztus 9-én délután két órakor „rendkívül szerencsétlen tűzvész” pusztított. Leégett 178 lakóház, elhamvadt 311 gazdasági épület. A tűz martalékává vált a katolikus és a református templom és az izraeliták zsinagógája. A házakban bentégett két gyermek.
A nagy pusztulásban a város képviselő-testülete az országgyűléshez folyamodott segítségért, és úgy döntött, hogy létrehozza a városrendezési és szépítési bizottságot, amelynek feladata lesz az újjáépítéskor úgy rendezni az utcákat, szabályozni az építkezést, hogy lehetőleg elkerüljék a mostanihoz hasonló katasztrófát.
A segítségért könyörgő levél elment az országgyűléshez, de mire az ott tárgyaltatott volna, Ferenc József feloszlatta a parlamentet. A tállyaiak számára nem maradt más lehetőség, kétségbeesésükben október 3-án a császárhoz fordultak panaszukkal. Felsorolták az 1857–1859. évi aszályt, az 1860 májusában elszenvedett fagykárt és jégzáport meg az augusztusban elszenvedett rettenetes tűzvészt.
Ferenc Józsefnek azonban ekkoriban súlyosabb gondjai voltak, semhogy a tállyaiakéval foglalkozzon. Vay Miklós báró és más magánszemélyek, több hegyaljai önkormányzat segített a bajbajutottakon. A császár közben a kibontakozó magyar alkotmányosság intézményeinek működését szüntette be. Kinevezett hivatalnokai feloszlatták Tállya képviselő-testületét is. 1862-ben már ismét Szentléleky László volt a mezőváros kinevezett főbírója.
A természet az ő irányításával igazgatott városhoz sem volt kegyesebb. „Borzalmas aszály” semmisítette meg a termést 1863-ban, és a gulyabéli marhákat járvány pusztította. Szentléleky László főbíró már 1863 júliusában segélyért folyamodott az éhezők számára. Augusztus közepén több gazda jelentette, hogy a legelő és széna hiánya miatt kénytelen marháját levágni. Az egyre kétségbeejtőbb helyzetben – szeptember 6-án – tisztességből gyűjtést indítottak Bodrogkeresztúr és Erdőbénye „rendkívüli tűzvész sújtotta” lakói számára, mert 1861-ben mindkét település hathatósan segítette Tállya újjáépítését.
Szentléleky László főbíró és kinevezett tanácsnokai 1863 szeptemberében úgy ítélték meg a helyzetet, hogy csak egy, a mezőváros által felvett nagyobb kölcsönnel vághatnak neki a télnek. Haynik Pál és gróf Dessewffy Emil közbenjárását kérték, hogy egy „belga banktól vagy a bécsi nemzeti banktól tizenötezer osztrák értékű forint kölcsönt” felvehessenek az ínségesek segélyezése céljából. A Helytartótanács decemberben engedélyezte is a kölcsönakció lebonyolítását, de utasította a főbírót, hogy szerezzék meg a kancellária hozzájárulását is.
A bürokrácia útvesztőiben a kölcsönügylet bonyolítása hosszan elhúzódott, az ínség pedig súlyosbodott. 1864 februárjában már „a Dobogó erdőrésznek a Csirkés-oldali egy részét” kellett vágás alá bocsátani, hogy a kitermelt tűzifa ellenértékéért élelmet vásárolhassanak a szegényebbek.
Az ínség súlyosbodása arra kényszerítette a város vezetését, hogy főtisztelendő Fándly József vezetésével küldöttséget menesszen Pestre Pálffy Mór kancellárhoz, hátha ki tudja könyörögni a már említett kölcsön felvételének engedélyezését. A küldöttség február 28-án tért haza, tízezer forint hitel engedélyezésének „a reményét hozta”, és néhány jóindulatú ember segítségét: Pacz János budai polgár például négyszáz kenyeret küldött az éhezés enyhítésére.
Népkonyha felállítására kényszerült 1864. március 1-jén a város vezetősége. Fándly József plébános irányításával Sóhalmi Jánosné és Tarnóczi Pálné irányította működését. Végül március 15-én megérkezett a hír, hogy a „Pestről hozott remény” fele teljesült. A „magas kormány 5000 osztrák értékű forintot kölcsönzött” Tállya városának az ínség enyhítésére. Ebből működött a népkonyha 1864 október végéig. Az „ínségi bizottmány” november 28-án számolt el a rábízott pénzzel. Az ötezer forintból 444 forint 65 és fél garast takarítottak meg.
Még javában működött a népkonyha, amikor Tállyát újabb csapás érte. Az 1864. május 2-ától 6-áig tartó fagyok leszüreltelték a szőlőskerteket. Észak-Zemplénből lehúzódtak a farkasok a tállyai erdőkbe, s az állatokban, főleg a juhokban kárt tettek. Ilyen körülmények közepette jelentek meg a „háromszögelő mérnökök”, hogy felmérjék a határt, felfektessék a telekkönyvet, s kinek-kinek pontos négyszögölekben kimérjék a tulajdonát, ami pontosabb adókivetést tesz majd lehetővé. A mérnököknek „szállást és tisztességes ellátást” volt köteles biztosítani a város, és melléjük hat gyalogos és három szekeres napszámost biztosítani, tizenhét darab háromöles oszlopnak elegendő deszkával egyetemben.
Az előrelátás és a közösségért érzett felelősség diktálhatta, hogy 1865 februárjában száz köböl gabonával takarékraktárat alapított a város, felkészülendő az olyan váratlan esetekre, mint az 1863–1864-es ínséges esztendők voltak. A hétköznapok szürkeségét 1864-ban megtörte, hogy a Bretzenheim-uradalom tiszttartói – 1858-as ígéretük ellenére – ismételten megsértették a szőlődézsma árendálás limitációjának hagyományos rendjét, és a város tisztségviselőinek, polgárainak és szőlőtulajdonosainak közbejötte nélkül, kényszerrel oktrojálták a dézsmás szőlők tulajdonosaira az évenkénti dézsmaváltság összegét. Ez ellen már 1864-ben, majd 1866. május 9-én, újólag június 2-án tiltakozott a város vezetése. Eredménytelenül. Ezeket az éveket az országos események keltette várakozás is átszínezte.
Az uralkodó 1865 végén újra összehívta a népképviseleti országgyűlést. Remény támadt az alkotmányosság és önkormányzat visszaállítására, de erre csak 1867 májusában került sor. Miután a nemzetnek és az uralkodójának a megbékélése körvonalazódott, s túljutott a kodifikáción a kiegyezési törvénycikk, újjászervezték a megyéket, végrehajtották a tisztújításokat, megválasztották a szolgabírókat, akik feladatul kapták, hogy járásaikban a magyarországi törvényeknek és szokásjogoknak megfelelően szervezzék meg a falvak, mezővárosok alkotmányos működését. Marschalkó Tamás főszolgabíró 1867. május 15-én 512. számú rendeletével szólította fel Tállya lakosságát, hogy az 1861-ben megválasztott képviselő-testület üljön össze az alkotmányos tennivalók megtanácskozására. Lapsinszki Pál helyettes bíró május 20-ra hívta össze a még 1862-ben feloszlatott testületet. Az akkor megválasztott ötvenhárom helyi képviselőből negyvenen jelentek meg, s a maguk kebeléből megválasztották ideiglenes elnöknek Szabó Lászlót, aki 1861-ben az első embere volt a helyi képviselő-testületnek. Ideiglenes jegyzővé az 1861-es főjegyzőjüket, Győry Istvánt választották. Ezzel elhárult a tanácskozás lebonyolításának minden formai akadálya. Szabó László elnök ismertette a főszolgabíró rendeletét, melyben a tisztújítás megtartásának fontosságát hangsúlyozta. Előtte nyilatkozatot kért a testülettől, hogy „akarnak-é városi törvényszéket alakítani vagy nem”. Amenynyiben ugyanis lemondanak a törvényszék alakításáról, „mint más kis községekben, a tisztújítások felett rendelkezni a törvények értelmében” a szolgabírónak van joga. A képviselő-testület – mint 1848-ban, s azt megelőzően is – rendezett tanáccsal kívánta magát ellátni. Ennek értelmében a tisztújítás elrendezését is maguknak tartották fenn. Közfelkiáltással nyomban a tisztújítást lebonyolító bizottság elnökévé választották idős Szabó Sámuelt, s ezúttal eltérve az 1861-es eljárástól, a szavazópolgárok összeírására nem hat, hanem csak egy bizottságot alkottak, de abba tizennyolc tagot delegáltak, elnökévé Sóhalmi Jánost választották. A bizottságnak kötelességévé tették, hogy a következő három nap alatt „az 1848. évi 23. törvénycikk 6. §-ában megszabott minősítvények szigorú megtartása alapján” írja össze a választópolgárokat, listájukat függessze ki a városházán, hogy május 24–26. között bárki korrekciót kérhessen. A tisztújítást május 28-ra hirdették meg. Mint 1861-ben, most is úgy döntöttek, hogy a törvényben előírt vagyoni képességgel rendelkező zsidók is szavazóképesek. A rend és a csend fenntartása érdekében a tisztújítást megelőző napra és a tisztújítás napjára szesztilalmat hirdettek olyanformán, hogy amelyik jelölt e két napon másokat itat vagy maga iszik, a jelöltek névsorából töröltetik. Aki pedig ittasan jelenne meg a választáson, az elveszti szavazati jogát.
A választópolgárok névsorát 1867. május 23-án és 27-én pontosították, lehetővé téve azoknak is a szavazást, akik vásárlás vagy öröklés útján megfelelő vagyonra tettek szert, de önhibájuktól függetlenül még nem telekkönyvezték a tulajdonukat. Május 27-én döntöttek a megválasztandó tisztségekről s a tisztséggel járó fizetésekről is. Ezek szerint a főbíró kétszáz forint, a törvénykezési ügyekben vele eljáró tanácsnokok száz-száz, a főjegyző 266, az aljegyző 133, a pénztárnok kétszáz, a községi orvos száz forint évi fizetést fog kapni.
A május 27-i képviselői gyűlésen döntöttek arról, hogy a tisztújítást május 28-án nyolc órai kezdettel a Sas vendéglőben tartják. A szavazás alatt Rácz Gábor elnöklete alatt minden tizedből két-két ember vigyázta a rendet. Ezúttal a harangozást nem rendelték meg, dobszóval hozták tudomására a tisztújítás időpontját a választópolgároknak.
Május 28-án reggel nyolc órakor annak rendje és módja szerint – idős Szabó Sámuel elnöklése és Csuka József hites ügyvéd jegyzősége mellett – megkezdődött Tállyán a tisztújítás. A jelenlévő 331 szavazópolgár először a tíztagú jelölőbizottságot választotta meg titkos szavazással, majd a jelölőbizottság többes jelölése után a tisztségviselőket. Az egyenkénti szavazás este nyolcig tartott. Az idő elesteledvén Szabó Sámuel másnapra halasztotta a tisztújítás folytatását, azzal a kikötéssel, hogy május 29-én először a már megválasztott tisztségviselők eskütételére kerül sor. Május 29-én reggel azonban csak Győry István jegyző eskettetett fel, mert mind a bíró, mind a választók ragaszkodtak ahhoz, hogy a bíró – a hagyományoknak megfelelően – a templomban tegye le az esküt. A folytatólagos tisztújító gyűlés ezután közfelkiáltással a hat fizetés nélküli tanácsnokot választotta meg. Kellett volna egy községi orvost is választani – Tállyán két doktor praktizált ekkoriban –, „de a nagy többség oda nyilatkozott, hogy orvosi állomás betöltése nem szükséges”. Ettől tehát eltekintettek. Ezt követően a képviselő-testület negyven tagját választották, valamennyit egyszerre, közfelkiáltással. Ezzel befejeződvén a tisztújítás a választópolgárok átkísérték a bírót a római katolikus templomba, ahol Boross József „egész ünnepélyességgel az esküt letette”. A pénztárnoktól és a tiszteletbeli tanácsnokoktól a városházán vették ki az esküt.
A megye felülvizsgálván a tállyai tisztújítást, annak a tiszteletbeli tanácsnokokat és a városi képviselőket megválasztó részét törvénytelennek találta. Utasította Boross József bírót, hogy e részben ismételjék meg a választást. Október 14-én – a törvényes kereteket betartva – minden tanácsnoki posztra külön-külön jelölve s külön-külön szavaztatva tiszteletbeli tanácsnokká választották Glacz Jánost, Lángh Lajost, Éva Lajost, Trescsánszki Jánost, Jancsi Györgyöt, Balogh Ferdinándot.
A májusban előkészített és megtartott tisztújításon nem szándékoztak erdő- és mezőfelügyelőt választani, amit most a polgárok mégis követeltek. A választási bizottság engedni kényszerült, minek következtében a jelölőbizottság öt jelöltet bocsátott szavazásra, akik közül Fekete Ferencet erdő- és mezőfelügyelővé választották. Végül a negyvenhárom tagú városi képviselő-testület megválasztására került sor. Kijelölés nélkül bárki bárkire szavazhatott.
A tanácsnokok, az erdő- és mezőfelügyelő felesketésére október 20-át jelölték ki, amikor összegyűlvén a választópolgárság Szabó László választóbizottsági elnök jelezte, hogy Tállya lakossága meghaladja a négyezret, ezért nem negyvenhárom, hanem ötvenhárom városi képviselő megválasztására jogosult. Ezért újabb tíz képviselőt választottak. Ezzel törvényesen is megalakult Tállya város 1867-es képviselő-testülete és tisztikara. De még legitim elnöke nem volt. November 26-án azt is választottak. Titkos szavazással Szabó Lajost.
A legközelebbi tisztújításra 1869. december 9-10-én került sor, amikor 323 választópolgár jelent meg a közéleti személyiségek megválasztására, és Boross József bírót 314 polgár tisztelte meg bizalmával. Megerősítették tisztségében Győry István főjegyzőt is, aki mellé ezúttal aljegyzőnek Hoffer Jánost nevezték ki. Első tanácsnok lett Kiss Gusztáv, pénztárnok maradt Lapsinszki Pál. Közigazgatási tanácsnokká választották Csuka Józsefet, Funk Eduárdot, Kovács Ferencet, Glacz Jánost, Toldy Istvánt, Kohn Bernátot. A városi képviselő-testület elnökségére ezúttal Mezei Ferencet tartották érdemesnek, majd a város lakosságának számához rendelt negyvenhat városi képviselőt ruházták fel helyi képviseleti mandátummal.
Az alkotmányos testület gondjai inkább szaporodtak, semmint csökkentek volna. Rendre kijelölték a szüret kezdetét. Előbb október 18-ra, majd október 20-ra. Az uradalmi dézsmásokhoz rendeltek két városi ellenőrt, amiért az uradalom tiltakozott. Az Igazságügyi Minisztériumhoz fordultak az uradalom önkényes dézsmalimitációját kifogásolva, de panaszukkal bírói útra tereltettek. Évi hatvan forintra emelték a mező- és erdőfelügyelők illetményét. Megbíztak két-két tisztségviselőt, hogy képviselje a községet a negyedévenként tartott megyei gyűléseken. Esetenként öt forinttal bírságolták a hagyásfák pusztítóit, hasonló bírsággal sújtották, aki kivonta magát a tavaszi hajcsákolás, a közös vadirtás terhesnek tűnő kötelezettsége alól, azzal súlyosbítva büntetését, hogy „a meg nem jelenő marhatulajdonos a netalán vad által történhető kárért a pásztorembert felelősségre nem vonhatandja”.
A város vezetői mindent elkövettek, hogy a közösség autonómiáját védjék s a régi törvények és szokásjogok biztosította előnyüket megőrizzék. Azokat panaszolták be 1867. december 1-jén a megyénél, akik február 2. előtt aszút és idegen bort hoztak a városba. A megye nem mozdult a panaszra, ezért amikor 1868 őszén a Bergstein Józsefné házánál megszálló kereskedők Boldogkőváraljáról százharminc véka aszút és nagyobb menynyiségű bort hoztak Tállyára, a bíró – hivatkozva az 1723. évi 118. törvénycikkre – azt zár alá vette. El akarta kobozni. Bergsteinné vendégei csak úgy úszták meg a vagyonvesztést, hogy porosz borkereskedőknek adták ki magukat. Azzal védekeztek, hogy Boldogkőváralját a Hegyaljához tartozó településnek vélelmezték. A bíró megintette Bergsteinnét, hogy ezt követően vendégeit világosítsa fel a Hegyalja mibenlétéről, s ráparancsolt, hogy „a becsempészett aszút 24 óra alatt a városból szállíttassa ki”. Béli Sándor ügyével és javaival foglalkoztak 1867 decemberében. A hajdan volt pénztárnok 1435 forintot elsikkasztott a város pénztárából, ezért javait elkobozták. Az ingóságokat nyomban elárverezték.
Hamarosan kiderült, hogy a nagyszámú képviselő-testület alkalmatlan hatékony eszmecserére és felelős döntésre. Ülései rendezetlenek, vitái parttalanok. Egy ideig Mezei Ferenc testületi elnök kísérelte meg mederbe terelni a képviselők improvizációit, de sikertelenül. Ezért 1867. december 1-jén Szabó Lajos elnökletével Fándly Józsefet, Nagy Mihályt, Anti Jánost, Szabó Józsefet, Sóhalmi Jánost, Paulovszki Jánost, Szabó Lászlót, Gönczy Jánost, Kiss Gusztávot, Szabó Sámulet, Rácz Gábort, Mara Györgyöt, Kovácsi Gábort, Béjen Györgyöt és Glacz Jánost bízta meg a testület a házirend tervezetének elkészítésével. Nemcsak elkészült 1868. január 18-ra, meg is vitatták és jóvá is hagyták a húsz pontból álló házrendszabályt. Ebben rögzítették, hogy minden hónap első hétfőjén üléseznek, de szükség esetén gyakrabban is. A döntéshozatalhoz legalább húsz képviselőnek jelen kell lennie. A vita során egy-egy tárgyhoz egy képviselő csak egyszer szólhat. Amíg a testületi ülés tart, addig a teremben dohányozni tilos. Döntöttek az összeférhetetlenségről is. A tárgyalásra bocsátott témában személyesen érintett képviselőt nemcsak a tárggyal kapcsolatos szavazásból, a vitából is kizárták.
Szükség volt a házirendre, mert hamarosan a város jövőjét érintő kérdésekben – út-, vasútépítés, a sommás bíróság működtetése, a település közigazgatási besorolása – kellett döntést hozni, s mindezek érzelmileg is felzaklatták az testület tagjait. Gyakorta előfordult, hogy jelentős anyagi áldozatot kellett vállalni, miközben a település múltbéli rangja forgácsolódott, hagyományai, privilégiumai elenyésztek. A polgárosodásnak ezeket a tendenciáit elviselni, a mezővárosi autonómia hajdani előnyeit eltemetni, a nagyközségek sorába tagozódni s ezzel együtt a folyton gyorsuló elszegényedést tehetetlenül elszenvedni, nem tartozott az érzelmileg közömbös dolgok sorába. A hajdan nemességére éppúgy, mint mezővárosi polgárságára büszke tállyai lakos immár paraszt és kisiparos lett, mint az országban bárki más. Szükség volt hát a kollektív és egyéni lelki fékre.
Fryberger Klára, Tállya utolsó zsidó származású lakója, Teller Ede fiatalkori szerelme |
Polgárházak a főutcán (Frisnyák Sándor felvétele) |
A Zemplémi kövek című gyűjteményt befogadó épület Tállyán (Frisnyák Sándor felvétele) |
Tökölyi István prépost (özv. Serfőző Ferencné született Tökölyi Ilona gyűjteményéből) |
Régi kereskedőház, ma orvosi rendelő Tállyán (Frisnyák Sándor felvétele) |
Tökölyi István 1908-ban (özvegy Serfőző Ferencné született Tökölyi Ilona gyűjteményéből) |
Tállyai vincellér család 1912-ben... |
...és 1921-ben (özvegy Serfőző Ferencné született Tökölyi Ilona gyűjteményéből) |
Tállyaiak a húszas években |
Föld- és szőlőparcellák Tállya határának egy részén (Boros László és Dobány Zoltán nyomán) |