Előző fejezet Következő fejezet

Régóta élvezett jogaitól a közösség elüttetett

 

Fallal kerített, királyi szabadalomlevéllel rendelkező mezővárosból nagyközséggé hanyatlani sem hírnévben, sem a közigazgatási autonómia kiteljesedését illetően nem jelentett fényes dicsőséget. Ez a kényszerű folyamat meg is viselte Tállya lakóit.

A járványok pusztító hatását, a háborús dúlásokat mindig pótolni tudták a beköltözők előtt tágra nyitott kapukkal, a szőlőföldek, szántók, rétek szabad forgalmával. A földrengések, fagykárok, jégzáporok, tűzvészek, aszályok, rossz termésű évek kiheverhetők voltak fokozott szorgalommal, takarékossággal, munkás igyekezettel. Súlyos átmeneti zavarokkal bár, de még a filoxéra okozta világvég-hangulat is átélhető volt a szaktudás gyarapításával, új szőlőtelepítési technológia meghonosításával, a termelékenység fokozásával, megsokszorozott iparkodással.

A polgári gazdaság hajtórugójaként szereplő nehézipari nyersanyagoknak, az éltető vizeknek a hiányával, a modernizáció következtében kiépülő nemzeti infrastruktúra fő vonalaitól való távolsággal azonban nem tudtak megbirkózni. Érződött ez már akkor, amikor a Tokaj–Mád–Tállya-Szántó–Gönc–Kassa só- és fémeszközszállító út alárendelődött a Tokaj– Szerencs–Miskolc–Kassa útvonalnak. Még inkább felerősödött a hátrány a Debrecen–Nyíregyháza–Tokaj–Miskolc–Kassa irányú vasútvonal megépítése után, amikor a település végzetesen perifériára szorult. Az utolsó döfést Trianonban kapta: le kellett mondani a felvidéki városok borfogyasztóiról is.

A mai napig úgy tűnik, a rendiség megszűntével leáldozott Tállyának éppen a rendiség átlagából kiragyogó napja. A település lakói, közigazgatási vezetői egymás között és a helyi képviselő-testületi üléseiken máig városként emlegetik, szeretgetik közösségüket, de maguk is tudják, hogy ez alig több a reményt életben tartó nosztalgiánál. Ez a nosztalgia utoljára 1868. március 24-én váltott át cselekvésbe, amikor a város képviselő-testülete megbízta Sóhalmi Jánost, Gönczy Jánost és Győry Istvánt, hogy készítsenek folyamodványt, kérve abban a város régi jogainak visszaállítását. Azt körözzék a Hegyalján, tiltakozva Zemplén megye 1867. december 30-án keltezett 1754. számú rendelete ellen, mely szerint „régóta élvezett jogától a városi közösség elüttetett”. A tiltakozásnak nem volt foganatja, ezért 1868 áprilisában a képviselő-testület azt kérte a megyétől, hogy a közigazgatást rendező törvény megszületéséig függessze fel a megye a mezőváros jogait megsemmisítő rendeletét.

A törvényes rendelkezés hiányában kialakult bizonytalanság következtében fellazult a belső rend Tállyán. A mezőváros lakosai között „a fegyelmetlenség, törvény és elöljárók iránti engedetlenség, tiszteletlenség oly fokra nőtt”, hogy Boross József főbíró „személyes bátorságának veszélyeztetése nélkül bírói hivatalát nem folytathatta”, ezért lemondott tisztségéről. A képviselő-testület nem fogadta el „az erélyessége és igazságossága miatt támadott” főbíró lemondását, hanem „26 szóból 16-tal” felállította a „rendőri főnökséget”, és Tóth Bertalant megválasztotta rendőrkapitánynak.

Erősíteni szándékozván a város vezetői tekintélyüket, folyamodtak a „sommás bírósági hatáskör” megszerzéséért, amit az igazságügy-miniszter 1869. november 15-én keltezett 709/4914. számú rendeletével biztosított, feltételül szabva a „városi bíróságnak átalakulását”, hogy a jogi szakértelem érvényesülhessen.

Tállya képviselői elfogadták a minisztérium szakértelmet előíró feltételeit, és a sommás bíróság 1870. január 26-án megkezdte tevékenységét. Működése azonban rövid ideig tartott. Az 1871. évi 31. törvénycikk ugyanis kimondta, hogy bármiféle peres ügy csak bírói úton rendezhető. Ezzel lényegében minden olyan előny megszűnt, ami a hajdani mezővárosokat a falvaktól megkülönböztette. Tállya képviselő-testülete pedig az 1872. április 11-én tartott közgyűlésén úgy döntött, hogy „rendezett tanácsú várossá átalakulni ez idő szerint nem kíván, s magát a törvények szerint a nagyközségek sorába óhajtja bevezettetni”. 1874-ben – hivatkozással az 1871. évi 18. törvénycikkre – életbe léptették a virilizmus intézményét, aminek következtében a negyventagú képviselő-testületből húszat időről időre választottak, húszat pedig mindenkor a legtöbb adót fizető helybéli polgárok töltöttek be. Számuk – a nagyközség lakosságszámának alakulásával párhuzamosan – 1886-ban tizennyolc-tizennyolcra csökkent.

Tállya 1872-ben – saját maga – formailag is megszüntette mezővárosi státusát. A remény azonban ott munkált a lakosaiban és vezetőiben is, hogy egyszer még visszaszerezhetik a régi rangot. Ez a vágy ösztönözte őket arra, hogy 1869-ben kérvényezzék egy honvédegység parancsnokságának a Tállyára helyezését, ez küldetett velük a hegyaljai városok gyűlésébe tizenegy embert Mádra 1873. szeptember 11-én, amitől „a Hegyalja érdekében sokat” vártak. A remények élesztgetésén túl azonban ez a tanácskozás sem változtatott a kényszerű hanyatláson.

1870–71-ben a Hegyaljai Bormívelő Egyesületben agitálva szerették volna elérni, hogy Tállyára kerüljön a Hegyalján felállítani szándékolt vegytani és pincemesterképző intézet. Tarcal azonban sikeresebben lobbizott. Több hozadéka volt a Hordóhitelesítési Hivatal felállításának, amit 1875-ben kapott meg a település. A tállyai hordókon kívül ezt követően itt hitelesítették a golopi és rátkai bortemelők edényeit is. Ezt az intézményt 1889-ben Községi Mértékhitelesítő Hivatallá alakították át, és az alkalmazottja minden hordó tízkrajcáros hitelesítési díjából hetet, minden átalag hatkrajcáros hitelesítési díjából négyet tudhatott a magáénak. 1889-ben merült fel a lehetősége annak, hogy Tállyán egy „dohány- és szivargyártelepet” létesítenek. A város vezetői mindent megmozgattak a siker érdekében. Kérték az országgyűlési képviselőjük „magas befolyásának” latba vetését is, de eredménytelenül.

A korábbi és az 1889-től egzisztáló elöljáróság és képviselő-testület tagjai is jól érzékelték, a település rangjának emelkedése, polgárainak gazdagodása nagymértékben függ attól, hogy a település miképpen tud rákapcsolódni az országos közlekedési infrastruktúra gyorsan kiépülő hálózatára. Említettük már, hogy e célból 1858-ban – még az abszolutizmus idején – Gönczy András kinevezett főbíró vállalt a község erején felüli közmunkákat, segítendő a Tokaj–Tállya–Kassa irányú országút kővel burkolását. 1870-ben a „városunkra nézve felette fontos” Tállya–Szerencs közötti töltéses út elkészítéséhez járult hozzá a képviselő-testület háromszáz forinttal. 1895-ben az Ond-patak – közlekedést is könnyítő – szabályozását sürgették.

Tisztában voltak azonban azzal is, hogy számukra megváltást csak a vasút kiépítése jelenthet. Ennek a lehetősége először 1868 szeptemberében villant fel, amikor a kassai iparkamara előterjesztette azt a javaslatát, hogy a kassai vasúti csomópont Abaújszántó–Tállya–Mád érintésével köttessék össze a sátoraljaújhelyi vasútállomással.

Az 1868. szeptember 12-én megtartott közös tanácskozáson a három volt város küldöttei úgy döntöttek, hogy memorandummal fordulnak a minisztériumhoz, kérvén, támogassa a kassai iparkamara tervének megvalósulását. Ugyanakkor elhatározták azt is, hogy megkeresik az „itteni birtokos és nagy befolyással bíró urakat”, külön is gróf Andrássy Gyulát, gróf Barkóczi Jánost, báró Vay Miklóst, gróf Péchy Emánuelt és báró Beust Ödönt, hogy tekintélyükkel, összeköttetéseikkel segítsék a terv megvalósítását. Az elgondolás azonban zátonyra futott, hosszú évekre le is került a vasútépítés a közgyűlés napirendjéről.

Újólag 1889. december 30-án tárgyalhatott a képviselő-testület arról az ajánlatról, amely a Szerencs–Tállya szárnyvonal kiépítését vette tervbe. Az ajánlatra azonnal reagáltak. Adamovics István, Sóhalmi György, Mura György, Boross József, Hézser Emil, Hajan Pál és Herz Jakab részvételével bizottságot hoztak létre, s felajánlották, hogy „az esetben, ha Tállyán megfelelő helyen állomás építtetik”, hajlandók negyven százforintos részvény megvásárlásával hozzájárulni a költségekhez. A vasútépítés azonban ezúttal is elmaradt. A nagyközséget ajánlatukkal megkereső vállalkozók nem tűntek komolynak. Ezért Boross József 1890. június 28-án azt indítványozta, hogy Golop, Tállya, Mád, Rátka, Ond, Szerencs és Mezőzombor önkormányzati vezetői üljenek össze a Szerencs-Hidasnémeti vasúti szárnyvonal megépítésének lehetőségeit megtárgyalandó. Ekkorra azonban a tállyaiak belefáradtak a remények felcsigázásánál egyéb hozadékkal nem kecsegtető tanácskozásokba. Konkrét és megfinanszírozható ajánlatot vártak, ezért Boross József újabb javaslatát közönnyel fogadták.

A vasút ügye másfél évtizedre lekerült a napirendről. Realizálható terv csak 1904-ben – Uhlyár Mihály főbírósága alatt – került ismét a képviselő-testület elé. 1904. szeptember 7-én dr. Kovács Gábor szerencsi ügyvéd terjesztette elő a Mezőzombor–Mád–Rátka–Tállya–Abaújszántó– Alsógolop–Abaújkér–Tussapuszta–Gibárt határán áthaladó „Bodva-völgyi helyi érdekű vasút” tervét, amit huszonhét igen és egy ellenszavazattal a tállyai közgyűlés támogatásáról biztosított. 1904. október 27-én a tállyaiak – tizenhét igen és egy nem szavazat mellett – megtoldották elvi támogatásukat százezer korona hozzájárulással, ha az engedély keltezésétől egy éven belül elkezdi a vasútépítést a társaság.

Úgy tűnik, a Bodva-völgyi Helyi Érdekű Vasúti Részványtársaság vállalkozói lomhának bizonyultak, mert 1905. május 25-én Uhlyár Mihály tállyai főbíró kezdeményezte, hogy a megajánlott támogatást engedjék át a „rendes nyomtávú, közigazgatásilag már bejárt Szerencs–Hidasnémeti, más néven Kassa–Hegyaljai” vasútvonal építésére. A tállyai közgyűlés 34/560/1905. számú határozatával egyhangúlag hozzájárult a döntéshez, azzal a feltétellel, ha a vasútépítő társaság legkésőbb 1906-ban elkezdi a vasútvonal megépítését, és Tállya delegálhat egy felügyelőbizottsági tagot a részvénytársaságba. A szoros határidőt a Kassa-Hegyaljai Vasút Rt. ugyan nem tudta tartani, de a tállyai illetőségű Görgey Gyulát kooptálta a részvénytársaság felügyelőbizottságába.

Uhlyár Mihály főbíró 1907. december 11-én nem kis megelégedéssel jelentette a tállyai képviselő-testületnek, hogy két napja elkezdődtek a vasútépítési munkálatok. 1908. május 25-én Tállya közgyűlése átutaltatta a megígért summát a részvénytársaság számlájára. Június 20-án már a vasútállomás építéséről vitatkoztak, 1909. szeptember 20-án pedig megtörtént a Kassa-Hegyaljai vasút műszakrendőri bejárása. Az „érkező első vonat fogadtatására testületileg kivonultak” a helyi képviselők, s ott tolongott az állomás körül a nagyközség minden lakosa.

A XIX. század végére, a XX. század elejére – minden katasztrófa ellenére – Tállya létrehozta legszükségesebb intézményeit, polgárai megkezdték egyleteik, társas köreik szervezését, működtetését. Az 1900-as népszámlálás adatai szerint 3803 lelket számláló nagyközségben 2744 lakos római katolikusnak, 467 reformátusnak, 283 izraelitának, 258 evangélikusnak és 51 görög katolikusnak vallotta magát. A XIX. század nagy katasztrófáit kiheverte a település. Sikerült megteremtenie a költségvetési egyensúlyt, sőt némi tartalék képzésére is reménye volt az önkormányzatnak. Az 1900-as év zárszámadása szerint a város bevétele 25 653 korona 63 fillér, kiadása 23 788 korona 60 fillér volt. A többletet nem herdálta el a közösség, hanem kötvényekben kamatoztatta. Az önkormányzat 1901. január 29-én úgy döntött, hogy a „hegyközség megalkotását s életbe léptetését fogja javasolni s keresztülvinni” a szőlőtermelők körében.

Tállya legsúlyosabb belső gondjainak a leküzdése – Uhlyár Mihály főbírósága alatt – lehetőséget teremtett az itt élők számára, hogy figyelemmel kísérjék az országos politika zajlását, s néhány ponton kapcsolódjanak is azokhoz. Már 1898 júniusában hallatták a hangjukat, amikor Zimándy, Telenyák és Lepsényi országgyűlési képviselők parlamenti beszédeikben meggyalázták Kossuth emlékét, s Tállya képviselő-testülete – Révai Manó országgyűlési képviselő javaslatára – „megbotránkozásának adott kifejezést” a kegyeletsértés miatt. Bernáth Béla országgyűlési képviselő javaslatára, a képviselő jelenlétében tartott ünnepi közgyűlésen 1902. szeptember 21-én – Kossuth születésének századik évfordulójára emlékezve – a város erdejének Aszos-tisztás nevű részét elnevezték Kossuth-ligetnek. A községneveket országosan törzskönyvező bizottság javaslatával szemben – mely a Tálya névalak használatát kezdeményezte – 1904-ben megvédték a Tállya névalakot.

A „felekezeti iskolák államosításának” javaslata – Kula Pál jegyző előterjesztésében – 1904. szeptember 2-án merült fel. A jegyző a vasútra megajánlott százezer korona előteremtésének nehézségeivel érvelt. A közgyűlésen jelen lévő tizennyolc tag közül nyolc igennel, hét nemmel szavazott Kula Pál előterjesztésére. Nem foglalt állást az ügyben Bejczy László, Uhlyár Mihály és maga az előterjesztő, Kula Pál sem. Végül úgy döntöttek, hogy a felekezetek lelkészeinek nyilatkozatától teszik függővé az indítvány elfogadása esetén szükséges lépések megtételét. Az egyházak azonban ragaszkodtak iskoláikhoz, ezért a kérdés hosszabb távon lekerült a napirendről. 1905-ben állami segélyt igényeltek az „iparos tanonciskola... felállítására”, mert Tállyán az „iparos és kereskedő tanoncok száma az 50-et el nem érte”.

Zajlott a századforuló utáni élet a maga szolid medrében Tállyán, mígnem 1905 decemberében Zemplén megyében is felrobbant a koalícós bomba. A közgyűlés 1906. január 30-án jegyzőkönyveztette, hogy az alkotmányos eljárást megsértve kinevezett „mostani kormány képviselőjével, s az ezek által helyettesített – bárhonnan idekerülő – tisztviselőkkel hivatalosan” nem érintkeznek, „rendeleteiket végre nem hajtják”. A nagyközségben bárki „hivatalos állásából csakis karhatalom alkalmazása esetén távozik”. A felülről kinevezetteknek sem adót, sem bért nem fizet a község.

Nagy lelkesedéssel ünnepelték II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalát.

A katolikus templomban emlékeztek 1906. november 6-án felekezeti hovatartozás nélkül a fejedelemre, és tedeumot zengtek hazatérésének örömére. Kassára, a központi ünnepségre küldték Uhlyár Mihály főbírót, hogy képviselje a települést. Szerencsen Dorosnyák Gyula vezetésével a község tűzoltóegylete is bekapcsolódott az ünnepség fényének emelésébe, Tállyán pedig október 29-én, a hamvak Magyarországra érkezésekor, az „egykor a fejedelem tulajdonát képező Várhegy tetején álló vár helyén örömtűz gyújtatott”, és mindhárom felekezet templomában megszólaltak a harangok.

Ekkor már újra ezerháromszáz katasztrális holdon szüreteltek a tállyaiak, bár mustjaik, boraik minősége nem minden parcellán vetekedett a korábbi minőséggel. Mennyiségileg azonban sokkal többet szűrtek azonos területről, mint korábban. Mindenki és minden dűlőben véglegesen áttért a tőke kopaszra metszéséről a vesszőnként kettő-négy szemre történő metszésre. A vasút megépítése olcsóbbá és gyorsabbá tette a szállítást, és a magyarországi polgárosodás század végi ritmusa fokozatosan növelte annak a társadalmi rétegnek a számát, amelyik idehaza is meg tudta fizetni a hegyaljai minőségi bor árát. A hosszan regnáló Uhlyár Mihály főbíró büszke elégedettséggel számolhatott be évről évre arról, hogy főbírósága ideje alatt folyvást gyarapodott a nagyközség, emelkedett a polgárok életszínvonala, javult a közbiztonság, és egyre optimistább a lakosok közérzete.

A lakosság döntő többsége 1914 őszétől meggyőződéses hittel ismételgette a tiszta szobák falait a feszülettel, Mária-képpel, Hiszekeggyel, Kossuth vásári portréjával társbérletben díszelgő olajnyomatos ábrázolásról jól ismert Ferenc József császár és király szavait: Mire lehullanak a levelek... Legfeljebb ők úgy értelmezték a naptári rendet helyettesítő királyi dátumot, hogy a felpántlikázott lovakkal, zászlólengetéssel díszes szekereken, kocsikon Szerencsre beszekerezett sorkötelesek október végén, november elején együtt fognak szüretelni a tállyai promontóriumokon az itthonmaradottakkal. Első csalódásuk az volt, amikor mégis nélkülük kellett leszedni a fürtöket, hordókba szűrni a mustot. Újabb csalódás érte őket, amikor egyre gyakrabban – és egyre kevesebb és halkabb nótaszóval – indultak a válogatott egészségű és erejű legények és családapák az immár fel sem pántlikázott szekerekkel Szerencsre. Hamarosan naponként új és új földrajzi fogalmakkal kellett megismerkedniük. A postás is sűrűbben jött a levelekkel, sürgönyökkel, értesítésekkel, vöröskeresztes jelzésű borítékokkal. A háborús szükség mibenlétére 1915-ben már nemcsak az országosan hírré röppentett lelkes felajánlások nyomán a templomtornyokból, haranglábakról ágyúgyárakba vándorló harangok hangjának hiányából következtettek, hanem a családi háztartásuk kelléktárának fogyatkozásából is.

Dobszóval adták tudtára 1915. február 22-én minden rendű és rangú tállyai lakosnak, hogy „a harmadik hadsereg hadparancsnoksága” kemény büntetés terhe mellett elrendelte „a járásban található rézüstük azonnali lefoglalását és Szerencsre történő beszállítását”. Hivatkozott ugyan a parancs a lakosság hazafiságára, de kilátásba helyezte az ellenszegülőkkel szemben a karhatalom alkalmazását is.

Tállyán 135 háztartásból 1501 kilogramm rezet gyűjtöttek össze, amiért a jegyző számlájára 3152 korona 10 fillért utaltak át. A jegyző a hozzá eljuttatott pénzből a réz kilogrammjáért 1 korona 70 fillért osztott ki mindenkinek, amiből perpatvar támadt. Néhányan követelték a beadott tárgyaik kilójáért a megígért 2 forint 30 fillért. A konfliktus odáig fajult, hogy vizsgálatot kellett indítani a helyi adminisztráció első embere ellen, ami azzal zárult, hogy a vizsgálatot végző járási hatóság a tárgyakon található kosz, piszok, szennyeződés súlyával magyarázva indokoltnak látta az 1 forint 70 filléres megváltási összeget.

Maguk a helybéliek sem sokáig töprenghettek a réztárgyaik miatti megcsalatásukon, mert immár másodszor hullottak a levelek, amikor saját családtagjaik helyett „muszka rabok szüreteltek” a promontóriumaikon. A hadba vonult férfiak hiányoztak a szőlőkből, ezért a gazdagabb tulajdonosok hadifoglyokat kértek és kaptak a mezőgazdasági munkák végzésére. Negyven orosz dolgozott 1915 tavaszától-nyarától Tállyán. Bernáth Béla országgyűlési képviselő, Grósz Ármin és Grósz Lajos bérlő, Balogh Samu, Dorosnyák Gyula, Görgey Gyula gazda, a Sóhalmi família, Kula Pál jegyző és Lippóczy Norbert birtokain egész nyáron és ősszel négy-hat hadifoglyot foglalkoztattak, akiknek az ellátására személyenként és naponként egy-egy koronát utalt ki a hadipénztár. Ezért az összegért és a munkájuk ellenértékéért élelemmel és fűtőanyaggal kellett ellátni őket. Ruházatukról és lábbelijükről a kincstár gondoskodott. Bernáth Béla országgyűlési képviselő 1915. szeptember 2-án újabb ötvenöt hadifoglyot kért Tállyára az őszi munkákhoz. A kért létszámot meg is kapták a gazdák. Azonban 1916 tavaszán a „Zemplén vármegyében uralkodó járvány miatt” visszavonták a hadifoglyokat.

Kincstári lovakat kellett kikölcsönözni 1916. március 25-én a tállyaiaknak, hogy a tavaszi munkák ritmusát gyorsítsák. Ebben a juttatásban azonban csak azok részesülhettek, akiknél a hatóságok biztonságban tudhatták a lovakat, s elegendő takarmányt, abrakot vélelmezett náluk Kula Pál jegyző ahhoz, hogy az állatok legalább olyan állapotban kerülnek majd vissza a kincstári lógondozókhoz, mint amilyen állapotban ők munkára kiadták.

Fokozta a nyugtalanságot, hogy még az 1864-es éhínség idején sem tapasztalt mértékben emelkedtek az élelmiszerárak. Egyre gyakrabban tűnt el a piacról a zsír, vaj, szalonna, egyre silányabb, egyre kevesebb húst mértek a hentesek, mészárosok. Bevezették az élelmiszerekre a hatósági árszabályozást 1916 május 1-jén, aminek következtében a piacokról, boltokból eltűntek az áruk. Egyre ritkábban lehetett sót, cukorot, zsírt, vajat, szalonnát, fűszert, világítószereket kapni. A korábban oly bőséggel kínált gyarmatáru – kávé, tea, kakaó, déligyümölcsök – végleg eltűnt a legális forgalomból.

1917-ben elkezdődött az élelmiszerek rekvirálása. Ezt is a jegyzői hivatal végezte, amíg november 21-én Kula Pál tállyai jegyzőt a szerencsi járás főjegyzője fel nem függesztette állásából. Történt ugyanis, hogy a tállyai tisztújításkor Kula Pál gyermeke vörhenyes lett. Ezt a szerencsi főszolgabíró jelezte a járási főjegyzőnek, aki elrendelte, hogy Kula Pált, házát, ruháját és minden használati tárgyát fertőtlenítsék, költöztessék el otthonról, sem éjszakára, sem étkezni nem járhat haza, beteg gyermekét nem látogathatja, mert egy négyezer lakosú településen nem kockáztatható a vörheny járványszerű elterjedése.

Kula Pál hiába magyarázkodott a főjegyzőnek, hogy otthonában megvan a lehetőség arra, hogy beteg gyermekétől elkülönülve töltse idejét, azzal ne érintkezzen, ne étkezzen együtt, s a rendszeres orvosi ellenőrzés elegendő garancia arra, hogy ő ne terjessze a járványt. A főjegyző hajthatatlan maradt, Kula Pál pedig megmakacsolta magát. Megüzente a főjegyzőnek, majd írásban is jelezte, hogy nincs olyan hatalom, amely őt a családjától elszakíthatná, s más házára, étkére, fészkére kényszeríthetné.

A szerencsi járási főjegyző vagy végzetesen a paragrafusok embere, vagy kicsinyes, vagy roppantul hiú ember volt, aki nem tudta elviselni, hogy tekintélyén csorba essék. Nem tűrte, ha a neki alárendelt ellentmondott akaratának, intézkedésének. Ezúttal pedig Kula Pál írásban tagadta meg „értelmetlen rendelkezésének” a végrehajtását. A főjegyző jelentette az esetet Zemplén megye alispánjának, de annak véleményét be nem várva azonnal intézkedett: Kula Pált állásából felfüggesztette, katonai mentességét hatálytalanította, és átírt a hadparancsnokságra, hogy a kegyvesztett férfiút „katonai szolgálattételre berendelni méltóztassanak”. Helyére pedig azonnali hatállyal kinevezte Nyessey Gézát, parancsba adván, hogy Kula Páltól haladéktalanul vegye át a jegyzői hivatalt.

Nyessey el is foglalta állását, megkezdte a jegyzői teendők végzését Tállyán, de a hivatal formai átadására csak december 7-én került sor, amikor Kula Pál – bizonyára a vármegye alispánjával megbeszélve a tennivalókat – hajlandó volt megjelenni a tállyai jegyzői irodában. Dókus Gyula, Zemplén vármegye alispánja hamarosan hatálytalanította a szerencsi főjegyző intézkedéseit, és 1918. február 1-jei hatállyal visszahelyezte Kula Pált vezető jegyzői hivatalába.

Tehát 1918. február 1-jétől újra a régi vezető jegyző rekvirált Tállyán, s ő helyzete zár alá a babot, a borsót, a lencsét, a hüvelyesek termését, hogy szükség esetén rendelkezhessenek élelmezési célú igénybevételükről. Ő osztotta a hadisegélyt, hozzá kellett folyamodniuk a hadiárvák és hadiözvegyek ügyében. 1918 őszén, október első heteiben is ő rendelkezett arról a kétszáz mázsa vetőmagról, amit a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete küldött Tállyára, a búza mázsáját 96 korona 50 fillérért, a rozsét 84 korona 50 fillérért.

Kula Pál eseténél azért időztünk hosszabban, mert jól példázza a közszférában dolgozók nyugalmának megbomlását, a kapkodást, az egymásba marást az immár negyedik éve tartó háborús hátországban. A köznép tapasztalhatta, hogy már az urak marják egymást, fenekednek egymásra. Érthető, hogy az ő nyugalmuk még inkább megbolydult. Egyre többen voltak, akiknek férjük, gyermekük helyett csak az értesítés jött. Mások – felbomolván katonai egységük – fegyverrel tértek haza. A frontvonalak felbomlásáról, a hadsereg összeomlásáról, a háború elvesztéséről, a pesti őszirózsás forradalomról, az ezrével, tízezrével fogságba esett emberekről, a közigazgatás eltehetetlenüléséről Tállyán szüret közben értesültek az emberek vasutasoktól, külső birtokosoktól, no meg idővel vasárnaponként a prédikációkból meg a kisbíró dobolásaiból. A köztisztviselők felesküdtek Károlyi Mihályra, s kidobolták a népköztársaság kikiáltását is, de azért Ferenc József arcképét nem távolították el szobáik falairól a Kossuth Lajosé mellől. A szüret után beállt a tél, átszűrték a mustot, lelakatolták a pincéket, és várták a kereskedőket, hogy jöjjenek felvásárolni a borokat. Kereskedők, vásározók helyett azonban 1919. március 23-án a déli órákban Brosch Alajos és Reschofszky Mór, a „szerencsi munkástanács küldöttei” érkeztek meg, fegyveres kísérettel, és délután két órára berendelték a Népbankba Dókus Jánost, Materni Bélát, Szadeczki Dénest, Hézser Emilt, Csekovics Istvánt, utalványoztak Gottfried Sámuelnek hatvanegyezer koronát, és lefoglalták a Népbank 42 884 korona és 4 fillér készpénzkészletét. Április 4-én összeírták a nagyközség lakóinak borkészletét, április 22-én a „vörösök összeszedték a lakosságnál lévő fegyvereket”, majd április 28-án parancsba adták a közhivatalnokoknak, hogy „helyeiket nem hagyhatják el”. Dobolás utján kihirdették a „kényszer-készenléti és munkálkodási” parancsot. Április 29-i dátummal eljuttattak a tállyai községházára egy esküformát és egy utasítást, melynek értelmében tíz napon belül minden egyházi személynek alá kellett volna írnia, miszerint „kijelenti, hogy az egyházi pályát elhagyta, és világivá lett”.

A nagyközségi direktórium nevében Kiss Jenő intézkedett. Június 13-án megrendelt harminc mázsa spárgát a szőlőkötözés céljaira. Alárendeltjeivel az éhező Tállyán a vöröskatonák családtagjainak az élelmezésére összegyűjtetett száztíz kilogramm lisztet, százhúsz kilogramm babot, százötven kilogramm burgonyát, tizenkét kilogramm tengerit, két kilogramm lencsét, három kilogramm borsót, öt kilogramm szalonnát és tíz kilogramm lekvárt. Ezeket Szerencsre szállíttatta. Június 14-én kényszersorozásba kezdett, összeíratott minden 1877 és 1901 között született férfit, majd kötelezte őket, hogy június 17-én jelenjenek meg Szerencsen. Aki ezt elmulasztaná – hirdette ki –, az lógósnak nyílváníttatik, és a „forradalmi törvényszék elé állíttatik”. Tállyán 272 férfit írtak öszsze az 1877 és 1901 között születettek közül, s ebből 117-et soroztak be.

Az elégedetlenség csitítására június 16-án Grósz Lajos házánál lisztet osztatott a szegénysorúaknak, „akár szervezett munkás az illető, akár nem”. Számba vette Tállya huszonnyolc kétlovas szekeres gazdáját és a negyvennyolc egylovas gazdáját. A fahiány miatt – a nyár közepén – faültetési akciót szervezett.

Közben a Hegyalja nagy részét román csapatok tartották megszállva. Tarcalon június 2-án kivégeztek négy falunkbeli férfit: a 35 éves Dudás Jánost, a 36 éves Pál Mihályt, az 52 éves Thököly Jánost és a 26 éves Molnár Andrást. Mind a négyen római katolikusok és földművesek voltak.

A román csapatok 1919 augusztusának elején – más utalások szerint augusztus 1-jén – megszállták Tállyát. Első utasításaik közé tartozott, hogy elrendelték a lakosság borbejelentési kötelezettségét. A késlekedőket, a bejelentést megtagadókat a készleteik elkobzásával fenyegették. A menynyiség bevallása mellett fel kellett tüntetni a bor fajtáját, évjáratát, hogy hordóban tárolják-e vagy palackozva van. Ez utóbbi esetben a palackok számát is kérték, és természetesen meg kellett nevezni a pincét, ahol ki-ki a borát tárolja.

Katonai parancsra szervezett rablás előkészítése volt ez a megfélemlítéssel kombinált lépés. A román hadsereg itt állomásozó egységei 1919. augusztus 1-jétől augusztus 31-ig elraboltak a lakosoktól 4245 liter asztali bort, 60 056 liter szamorodnit, 950 liter aszúbort, kilencven liter esszenciát, és negyvenötezer korona értékű palackozott bort rekviráltak. Vittek a román hadsereg egységei Tállyáról – Kovács Dánieltől, Mudri Mihálytól – lovakat, szekeret, egyebet, arany- és ezüstveretű pénzeket. Örökül hagyták a falu népére négy földműves ártatlanul kiontott életének történelmi emlékét, amit bizonyára azóta is őriz a kegyelet.

Nem voltak kíméletesek a Hegyalja más településeivel szemben sem. A történészt most már csak az izgatja, vajon hány olasz, francia, angol diplomata kóstolgatta Trianonban ezt a román hadsereg rabolta nedűt, miközben Magyarországot darabolgatták győzelmi mámorukban, s talán éppen a tokaji aszútól kellemetesen zsongó kábulatukban. A győztesek részéről a politikai és kriminológiai orgazdaságnak nem ez lenne a legkirívóbb harmóniája a történelemben. Még nem heverték ki a tállyaiak a románok okozta veszteséget, még a 1919. évi termés fürtökben lógott a tőkéken, amikor az élet új gyökereket eresztett a nagyközségben, szélesebb perspektívát ígérvén a lakosok megélhetéséhez. Kérelemmel fordult 1919. október 22-én a gölnicbányai illetékességű ifjú Walkó Márton gyárvezető a település elöljáróihoz, hogy tizenkét évre adja bérbe vállalkozása számára az önkormányzat a „Tállya község tulajdonát képező volt Körtvélyesi-féle majort”, ahol „gyárat óhajt létesíteni, amelyben a Hegyalján szükséges kétágú és lapos kapákat s később a többi szükséges szőlőgazdasági eszközöket” szándékozik gyártani.

A község képviselő-testülete a Körtvélyesi-major egy részét át is engedte Walkó Mártonnak, aki működésbe állította kapagyárát, s hol egy, hol két műszakban tíz-tizenöt embert foglalkoztatott a harmincas évekig, napi száz-százötven laposkapát gyártva.

A két világháború között tovább működött a dualizmus korából örökölt gőzmalom is, valamint a törkölyszeszfőzde. Ügyes vállalkozók létrehoztak egy gombgyárat, egy kazettagyárat – ez utóbbi néhány évi működés után Pestre költözött –, egy faháncsból tégelyeket, vegyszeres dobozokat készítő dobozgyárat. Ez utóbbi egy ideig még a második világháború után is kínálta portékáit, mígnem az államosítás és a szocialista iparosítás lendülete elsodorta.

A magyar állam 1919. december 17-én úgy döntött, hogy a román hadsereg kifosztotta tállyaiakat – s mivel a bortermelés a nagyközség egyedüli létalapja – az elrabolt borok literéért tizenöt korona inflációs pénzzel kárpótolja. Ez a kárpótlás azonban nem növelte a befektethető tőke állományát a településen.

Mint a XVI–XVII. században egy-egy zsoldosdúlás után, úgy maradt ott Tállya lakossága kifosztva 1919-ben is. Nem kárpótolta őket a Nagyatádi-féle földosztás néhány vékás parcellája. Tállyán a törpebirtokok mindig meghatározóak voltak. 1921-ben is 502 tulajdonos szőlőföldjét osztályozták az adóztathatás szempontjából. Az ezekhez mért három-négyszáz négyszögöles szántó vagy rét alig-alig változtatott bárkinek is a helyzetén. Különösen nem azokén, akiknek a házára, telkére, portájára betelepítették a trianoni döntés után a Felvidékről elmenekült vasutasok családját.

A kezdetben jó szívvel, még inkább sajnálattal fogadott vasutasok nemsokára maguk is a feszítő nyugtalanság terhét rakták a község vállára. A Felvidéken állásukat vesztett állomásfőnökök, pénztárosok, forgalomirányítók, raktárosok, kalauzok, egyéb rendű és rangú forgalomszervezők és irányítók, ha akartak volna sem tudtak bekapcsolódni a szőlőtermelés embert próbáló és szakértelmet kívánó folyamatába. Többségükben állás és biztos jövedelem nélkül tengették életüket, irritálva háztulajdonoskat és napszámosokat egyaránt. Az önkormányzatban ki is fakadtak ellenük, mondván: a nyakukba szakadt vasutasok a háztulajdonosok gyermekeitől foglalják el a lakásokat, azok nem nősülhetnek, nem mehetnek férjhez, mert nincs hol lakniuk.

A Nagyatádi-féle földosztásnak Tállyán egyetlen haszonélvezője volt: vitéz Tállyai Miklós tartalékos törzsőrmester, akinek 1923-ban mérték ki a vitézi telkét, és az abba való beiktatására Tállyára látogatott vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó is.

A kormányzói látogatást és Tállyai Miklós vitézi telekbe iktatásának napját 1923. október 8-ra határozta meg a protokoll. Előtte már hetekkel lótott-futott a vármegye alispáni hivatala, kapkodott, intézkedett a járási főszolgabíróság, és zsongott a nagyközségi jegyzőség. Biztonsági emberek vizsgálták át a környéket, szemlézték a terepet, és tudakozódtak beszivárogható szélsőséges politikai erők létéről. Ellenőrizték a vasúti pálya állapotát, a váltók biztonságát, az állomás tisztaságát. Csinosítgatták az állomás környékét, egyengették az utakat, meszelték, festették a felvonulás útjába eső házakat, rendezték a portákat, seperték a járdákat, gyalogösvényeket. A Turán – a kormányzó különvonata – október 8-án kilenc órakor futott be a tállyai vasútállomásra. Itt Thuránszky Zemplén vármegyei főispán Bernáth alispánnal fogadta Horthyt, aki – Hevessy Zoltán ezredes, a vármegyei vitézi szék kapitányának tisztelgő jelentkezése után – nyitott hintóba szállt, és lovas csendőrök, valamint a vármegyei lovas bandérium kíséretében báró Maillot Nándor kastélyába hajtatott. Itt – pár perces időzés, felfrissülés után – Borcsik tállyai jegyző és négy önkormányzati képviselő meghívta a kormányzót és kíséretét, Tállyai Miklós vitézt és családját a díszközgyűlésbe.

Lévén jó idő, a díszközgyűlést tíz órakor báró Maillot Nándor kastélyának a parkjában tartották. A római katolikus dalárda elénekelte a Himnuszt, Gosztonyi István járási főszolgabíró megnyitotta a díszközgyűlést, Borcsik üdvözlő beszédet mondott, vitéz Hevessy Zoltán ezredes méltatta a beiktatandó vitéz hőstetteit, majd Köhler Jakab tállyai római katolikus esperes megáldotta a vitézi telket jelképező rögöket, Tállyai Miklóst és családját. Vitéz Nagy Pál gyalogos tábornok üdvözlő beszédet mondott, végül Horthy kormányzó jelképesen átadta a vitézi földet Tállyai Miklósnak, a dalárda elénekelte a hiszekegyet, és a jeles vendégek visszavonultak báró Maillot Nándor kastélyába ebédelni.

Az iskolák kivezényelt tanulói és tanítói, a kíváncsiskodó pórnép és iparos lakosság dolgára széledt. A Maillot-kastélyban a házigazda mondott pohárköszöntőt a kormányzó tiszteletére, aki másfél órás ebéd után – nyitott hintón – az érkezéskor már megtapasztalt pompával kihajtatott az állomásra, és a Turán nevű különvonatán Tarcalra ment, hogy jelenlétével ott is emelje a vitézi beiktatás fényét.

A leginkább Tállyai Miklósnak és néhány közhivatalnoknak emlékezetes kormányzói látogatás után visszazökkent az élet a maga hétköznapi medrébe. Az olvasóegylet kibérelte évi százötven pengőért a nagyközség dísztermét rendezvényei számára, a szőlőtermelők összefogtak, s elhatározták, hogy negyven pengő fillérnél olcsóbban nem adnak egy liter bort, 1926-ban bekapcsolták a telefont a községházára, mellé állandó ügyeletet szerveztek, megalakították „a levente egyesületek keretében” a Lövészegyletet, átsegítették a városi óvodát pénzügyi nehézségein, lőtér építésébe kezdett az önkormányzat, gyűjtést rendeztek a pesti Parlament épülete előtt feállítandó Rákóczi-szobor költségeinek előteremtésére, megköszönték a tállyai szegények számára Zürichből Meiner Frieda által küldött szeretetcsomagot, 1932–33-ban hetvenöt családot ínségsegélyben részesítettek abból az ötszáz pengőből, amit az országos szegényalaptól kaptak. Kiegyenlítették azt az 1488 pengő 54 filléres tartozást, ami évek óta halmozódott, mert az önkormányzat elmulasztotta befizetni „a tanítói országos nyugdíjalap rovatára” az öt római katolikus, egy református és egy evangélikus tanító után fizetendő nyugdíjjárulékot. Leválasztották a községit a Hegyközség vadászterületéről, s ezt követően külön-külön árvereztettek mindkettőre.

A szőlőtermelés mellett – hosszabb távon – a kőbányászat fellendülése ígért jövendőt a település lakosságának. A Kopasz-hegyen már korábban is működő bányaművelés a dualizmus végére jelentéktelenné zsugorodott, majd meg is szűnt. A Gomboskán kíséreltek meg vállalkozók kovaföldet bányászni, de ez a bánya sem vált igazán jelentős üzemmé. Az 1920-as évek végén azonban Bodnár János némi terepszemle és felszíni kutatás után a Kopasz-hegy északi oldalán haszonnal kitermelhető andezitet talált. A lelőhely a nagyközség tulajdonát képezte, de az önkormányzatnak nem volt elegendő tőkéje, hogy vállalkozásba kezdjen, ezért a hegyet harminc évre bérbe adta a Tállyai Kőbánya Rt.-nek, amely cég megnyitotta az andezitbányát.

Az első világháború, majd a viszontagságos évek alatt elhasználódott közút- és vasúthálózat felújításához igényelt kőmennyiség kibányászásához szükséges korszerűsítéshez és fejlesztéshez a Tállyai Kőbánya Rt.-nek sem volt elegendő tőkéje, ezért társulni kényszerült az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Részvénytársasággal. Ezt követően gyors ütemben kiépült a zúzómű, a sikló, a kötélpálya, a rakodótelep. Ez utóbbihoz vasúti iparvágányt vezettek, és felépítették a többnyire a határon túlra került korábbi kőbányákból ide települtek számára a bányatelep lakóházait is.

Termelését 1929-ben kezdte meg az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Rt. andezitbányája, ahol a kőbánya a zúzó- és osztályozótelepről – egy kétezer méter hosszúságú drótkötélpályán – szállította a rakodótelepre a terméket. Itt közvetlenül az iparvágányra tolt vasúti kocsikba rakodhatták a zúzott, a faragott és terméskövet a megrendelő kívánsága szerint. Az andezitet többnyire útépítéshez és folyómedrek, töltések szilárdításához szállították, 1929 és 1932 között évi átlagban százötvenezer tonnát. A bánya kezdetben háromszáz embernek adott munkát, később azonban csökkent a munkások létszáma. Átmenetileg be is szüntették 1932 őszén a termelést, a munkásokat elbocsátották. Számukra ínségakciót kellett szervezni.

Azonban 1935-től újra teljes kapacitással működött a bánya, sőt az igények kielégítésére három műszakot kellett szervezni. A termelés 1944-ig zavartalan volt. A Magyarországon átvonuló front hadászati eseményeinek idejére ismét beszüntették a munkát. Az átvonuló front a gépeket, berendezéseket használhatatlanná tette. 1947-től megrendelés – a háborús károk helyreállítása okán – volt bőven, de az elpusztult technológiát nem sikerült megújítani, korszerűsíteni. Az üzemet 1949-ben államosították, s a Kőbányaipari Nemzeti Vállalatnak rendelték alá.

Maradva még a község két világháború közötti történeténél, 1937-ben Gribovszki Ferenc bírósága és Hanschild Lajos főjegyzősége alatt Mádról átköltöztették a csendőrőrsöt Tállyára, a dr. Spóner Ödönnétől tizenötezer pengőért megvásárolt épületbe, s 1938 januárjában úgy döntöttek, hogy az önkéntes tűzoltótestület „minden egyes működő tagjának... éveként egy-egy kopka III. osztályú fát” díjmentesen kiutalnak.

A római katolikus templom előtti terecskét 1938-ban bekerítették, elnevezték Hősök kertjének, és két kőoszlopra felvésték itt az első világháborúban elesettek neveit. Ezt az emlékművet egészítették ki a rendszerváltás kezdetén azzal az újabb két emlékoszloppal, amely harmonikusan illeszkedik az első kettőhöz, és a második világháborúban odamaradottak neveit őrzi.

Tállya község pecsétje 1904-ből
 
Andezitbánya (Serfőző László felvétele)
 
Az első világháborút is „megjárta” ez a kép
 
Első világháborús katonák
 
A tállyai malom (Frisnyák Sándor felvétele)
 
A kapagyár alapítási kérelme
 
Horthy tállyai látogatásának programjából
 
atás protokollja
 
Az első világháborús emlékmű avatásán
 
Családi fotó az első világháborús emlékmű felavatása után

 

   
Előző fejezet Következő fejezet