Tállya nem tartozott a korai egyházas települések sorába. Az oklevelekben 1255-ben feltűnő falunak 1330-ból datálódik az első, Szent László tiszteletére épített plébániája és temploma. A település egyházi említése először 1275-ben történt, amikor villa Tálya latinának a bordézsma hozamát András egri püspök viszaadta az egri káptalannak.
A templom és plébánia nélküli Tállya lakóinak lelki gondozását megalakulásától az 1330-as évekig minden bizonnyal valamelyik környező település lelkésze látta el. Ő gondoskodhatott a vár népének és a vár alatt megtelepült Újfalu lakóinak is a lelki épüléséről, hacsak a vár urai nem hívtak az erősségbe – éppen kegyúri jogaik és kötelezettségeik révén – külön plébánost, akinek a megélhetését is ők biztosították. Azok a ferences rendi szerzetesek lehettek még a lelkek hitbéli segítői, akik Sárospatakon hamar tanyát vertek. A későbbiek során az Újhelyen (Sátoraljaújhelyen) megtelepült pálosok segíthették a halandók üdvözüléshez vezető útjának az egyengetését.
Az 1300-as évek elejétől önálló templommal és plébániával rendelkezett a település. Népessége is ekkor szaporodhatott meg oly mértékben, hogy képes volt eltartani egy plébánost, a templomszolgát és az egyházi ceremóniákhoz szükséges személyzetet, a harangozót, a kántort. A több századig fennálló építmény kétszáz-kétszázötven hívő befogadására lehetett alkalmas, ami összhangban volt Tállya feltételezett lakosságszámával az 1500-as évek elejéig.
Sem kulturális, sem egyháztörténeti források nem beszélnek arról, hogy a település római katolikus plébánosai a XVI. század első harmadáig, közepéig kimagasló szellemi teljesítménnyel, rangos prédikációkkal, irodalmi, teológiai alkotásokkal, filozófiai gondolatokkal, esetleg interpretációkkal hívták volna fel magukra a figyelmet. Éltek és szolgálták az urat, a híveket, mint az ország annyi más vidékén. Így történt ez az 1300-as évek elejétől az 1500-as évek harmincas, ötvenes évtizedéig. Ekkor bolydult meg a hit körüli világ és morális értékrend Tállyán.
Egész Hegyalja, követte azt a nagy teológiai, egyházszervezeti, dogmatikai és életmódbeli váltást, amit Luther Márton és Kálvin János nevével fémjelez az egyházörténet. Ebben a történelmi és dogmatikai nagy erjedésben – az egyháztörténeti kutatások szerint is – fontos szerepet játszottak a sárospataki ferences szerzetesek, bár ennek pontos, személyekre bontott bemutatásával még adós történetírásunk. Annyit tudunk csak nagy bizonyossággal, hogy a ferences rendi Sztáray Mihály és Kopácsy István „valódi apostoli buzgalommal” terjesztették az új hitet Perényi Péter védelme alatt. Az új igékre fogékonnyá vált (Sáros)Patak, (Sátoralja)Újhely, Olaszliszka, Erdőbénye, Tolcsva, s hamarosan Tállya lakossága is. Hézser Emil alapos kutatás nyomán 1540–1542-re teszi azt az időpontot, amikor településünk népe végleg áttért az új hitre.
Az első nagy hatású prédikátorát Tállyának Szkhárosi Horváth Andrásnak hívják, aki forrásokkal bizonyíthatóan 1542 és 1549 között működött a mezővárosban. 1561-ben Bökény Balázs, 1584–1587 között pedig Károly Gáspár bibliafordító hirdette az igét Tállyán. Ezek a nagy készültségű, a magyar kultúra egészére maradandó hatást gyakorló prédikátorok nem véletlenül fejtették ki tevékenységüket a mezővárosainak lakóival, szőlőtermelőivel, a szőlőtermeléshez és a kereskedelemhez, a pénzgazdálkodáshoz kapcsolódó kézműveseivel a figyelmet magára felhívó Tállyán: mint azt történeti áttekintésünk is bizonyítja, a mezőváros a XVI. században a Hegyalja egyik, ha éppen nem a legfontosabb települése volt.
Nemcsak a térség lakói, de a Hegyalján birtokos arisztokrata családok is a reformáció hívévé szegődtek. A Perényi, a Mágóchy, a Serédy, a Rákóczi família hathatós támogatása nélkül aligha honosodott volna meg az új hitvallás az országnak ezen a vidékén.
A reformáció legnagyobb hozadéka Tállyán a polgári erények és viselkedési formák tejedése és meghonosodása mellett az írásbeliség, az alfabetizációs műveltség széles körű elterjedése volt. Tállya népiskolája már a XVI. században megalakult. A mezővárosi polgárok, armalista nemesek, taksás jogállású alattvalók fiai megtanulták az írás, a betűvetés és az olvasás mesterségét. Éltek, élhettek ezzel a tudománnyal. Társult mindezekhez a kálvinista hitvilág ora et labora (imádkozni és dolgozni) jelszava és hitelve, amely üdvösnek nyilvánította a becsületes kamattal társult pénzkölcsönzés gyakorlatát, szorgalmazta a pénzgazdálkodás elterjesztését, a kitartó szorgalmat, a jövőre koncentráló takarékosságot, ami Tállyán is megtermette – ha lassan is – a gyümölcsét, szélesítette az egyén egzisztenciális boldogulásának a körét és lehetőségét.
Pontos dátummal – az 1810. évi nagy tűzvésznek a mezővárosi és egyházi levéltárat is elhamvasztó pusztítása miatt – nem tudjuk adatolni, hogy mikor kezte meg itt a működését az iskola, de az majdnem elképzelhetetlen, hogy a nagy tehetségű – és megszállottan elhivatott – Szkhárosi Horváth András működése során ne folyt volna magas színvonalú oktatás a településen.
Az iskola természetesen osztozott a mezőváros viszontagságos sorsában. Hol leégett, hol a katonák dúlták fel, hol a tanító vándorolt el, hol meg magas színvonalon tanította a tállyai ifjakat. Igazi fellendülése azonban a XVII. században kezdődött, amikor a Rákóczi család birtokába került Tállya. I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna mecenatúrája nemcsak Sárospatakra terjedt ki, ide is jutott belőle.
A helyi népiskolát a XVII. században fejlesztették felsőbb iskolává. Olykor két-három tanító is működött a mezővárosban. Ludi magistereit, praeceptorait, leánytanítóit Sárospatakról kapta. Ez előnyt, egyben hátrányt is jelentett. Előnyt, mert a virágzó szőlőtermelő mezővárosba szívesen jöttek tanítani a legjelesebb teológusjelöltek is. Hátrányt, mert annyi kiművelt emberfőre mégsem volt szüksége még ebben az időben Magyarországnak, a Hegyaljának, a református felső-Tisza-vidéki vármegyéknek, hogy egymáshoz ily közelségben – mint Patak és Tállya – két jeles kollégiumot eltarthatott volna a szükséglet. Ezért itt a rétori, illetve poétikai osztályokkal befejeződött a tanulók képzése, és aki magasabb szintű műveltség megszerzésére vágyott, folytatta tanulmányait Patakon. 1646-ban már két prédikátora volt az egyre népesebb Tállyának. Az ő irányításukkal ludi magister, rektor és praeceptor is működött az ekkortól neves iskolában, ahol már a latin osztályok anyagát is tanították a polgárok és taksás nemesek fiainak.
A XVI. századra még nem feltétlenül jellemző, de a XVII. században véglegesen összefonódott – mint annyi más kálvinista mezővárosban – a mezőváros és a református egyház vezetése. A XVI. században a formálódó mezőváros lakosainak többségét alkotó úrbéres szolgálónépek alárendelődtek a mezőváros mindenkori urának.
A nagytiszteletű prédikátorok meghívásában, kiválasztásában, parókiára ültetésében a kálvinizmust védelmező főúri tulajdonosnak volt döntő szava. Többnyire ők irányították az egyházi életet, ők látták el javakkal az eklézsiát, jövedelemmel a parochust, tőlük függött, hogy kap-e szántó- és rétbeli tulajdont, meghatározott számú állatra legeltetési jogot a prédikátor, a kántor, a harangozó, a ludi magister, a rektor, avagy sem.
Sok alföldi mezővárosban, még inkább főúri uradalomhoz tartozó faluban így maradt ez a továbbiakban is. Itt azonban – és a Hegyalja mezővárosaiban – megszaporodtak a taksás nemesek, akik fejlett öntudattal függetlenítették magukat a földesuraságtól, nemesi szabadságukra hivatkozva, amit jelentősen megkönnyített a mezővárosi autonómia királyi megerősítése. A taksás nemesek autonóm törekvéseit erősítették fel a céhekbe szerveződő kézművesek, mesterek is.
Eme törekvések eredményeként a mezőváros két, viszonylag vagyonos társadalmi rétege egymásra talált, s mindkettő szívesebben élt a kollektív privilégiummal mint egyéni szabadságjogaival. Ennek következtében a mezővárosi jog föléje emelkedett az egyéni nemesi privilégiumnak, de a szabadalmazott kamarai mezőváros irányítását a városon belül nemesi jogaikat korlátozó armalisták és céhesek ragadták magukhoz. Az ő akaratuk érvényesült mind a köz-, mind az egyházi élet intézményesítése és gyakorlása terén. Megválasztották minden év karácsonyán a város főbíráját és tanácsát. Közülük jelöltek és választottak presbitereket, s ők kerültek be a huszonnégy tagú konzisztóriumba.
Ez a testület gazdálkodott a református egyház bevételeivel és vagyonával. A főbíró és a tizenkét tagú szenátus szinte kivétel nélkül tagja volt a konzisztóriumnak. Ezáltal a konzisztórium teljes hatalmat gyakorolt a mezőváros felett. Nemcsak a helyi, tizenkét forint büntetésig terjedő bíráskodás, a mezőváros lakosságára kivetendő adók felosztása, a taksa beszedése, a befolyt összeg kezelése, a református egyház vagyonának kezelése, a bevételek kamatra történő hitelezése is az ő döntése alá tartozott. Tőle függött, hogy marasztalják-e, vagy menesztik-e a prédikátort. A testület szabta meg a papok kötelezettségét, javadalmát, az iskola működési rendjét, a tanítók bérezését. Rendelkezett a harangozás mikéntjéről, számáról, az azért járó díj nagyságáról, az egyházi szolgáltatások jellegéről, azok honorálásáról. Függetlenítette – a lehetséges mértékig – a mezőváros bíráskodását az úriszéktől, s lehető teljességig a belső igazgatást a mindenkori földesuraktól.
Az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy sem a céhes mesterek, sem a nemesek nem voltak szűkmarkúak a prédikátorok és tanítók szolgá- latainak honorálását illetően. Nem volt szegény itt a református eklézsia sem.
A katolikus időkből maradt templom a mezőváros lakosságának megszaporodásával szűknek bizonyult, ezért úgy döntött Tállya tanácsa és huszonnégy tagú konzisztóriuma, hogy kibővítik a templomot. Közadakozásból és a lakosság mozgósításával 1657–1658 között kezdték meg a munkálatokat, tornyot is emelve a megnagyobbított épület mellé.
Némi fényt vet a lakosság egyház iránti vonzalmára s vagyoni állapotára, hogy a templom nagyobbításával és a torony építésével egy időben Székely Márton jobbágy és Hajnal Mátyás polgár – saját költségükön – egy-egy harangot öntettek. Lorántffy Zsuzsannát, I. Rákóczi György özvegyét annyira meghatotta Székely Márton hitbéli áldozata, hogy kiemelte jobbágyi állapotából, szabadságot adván számára a nemesség megszerzésére is.
A templom, a torony és a harangok elkészülte után a mezőváros polgársága úgy döntött, hogy a templomát és annak udvarát „költséges magas kőkerítésű, a négy szögletén négy magas kőbástyájú” erődítménnyé formálja, védekezésül a gyakran itt portyázó zsoldosok és egyéb rendű katonák háborgatásai ellen. Mindezen munkálatokat a lakosok magukra vállalták. Minden napszámot, fuvarozást díjazás nélkül végeztek. A dobronyi és lónyai erdőkből úsztatták a Tiszán a fát Tokajig, onnan szekérrel szállították Tállyára. Az erdélyi atyafiak pénzzel, az ondiak, szerencsiek munkával siettek az Úrnak hajlékot építő tállyaiak segítségére. A módosabbak gazdag adományokat tettek az eklézsia javára.
Alighogy felszentelték hitüknek várát, alighogy rendbe hozták az egyház húsz szőlőjét, alighogy szerbe-számba vették a lakosság adakozásait, megjelentek az első katolikusok a tisztán kálvinista mezővárosban. Tinóczy jezsuita atya oltárt emelt, majd haranglábat építtetett, melyre kezdetben „egy éles hangú csengettyűt” szereltetett. Néhány évig ez hívogatta misére a katolikusokat, s ez csendült meg az örökre távozók lelki üdvéért is.
1687-ben fordult a kocka. A reformátusok javait, az erődítménnyé kiképzett templomot, a fiú- és leányiskolát Klobusiczky Ferenc alispán egy küldöttség élén lefoglalta, s azt átadta a katolikusoknak.
Az első támadást még Rabutin generális intézte a Szkhárosi hitét követő helybeliek ellen, amikor 1663-ban teljesíthetetlen sarcot vetett ki a lakosságra. Követelésének nyomatékosítására karóba húzással fenyegette meg a város főbíráját és tanácsát. Az ekkor már mintegy száz háztartásra becsülhető taksások azonban nem tétlenkedtek. A Janthó és Tolvaly família vezetésével összetoborozták a mezőváros lakosságát, rárontottak Rabutin szállására, számos katonáját felkoncolták, s a generálisnak is csak nagy nehézségek árán és még nagyobb szerencsével sikerült elmenekülnie, áldozatul hagyván a tállyai polgárok dühének és az itt lakó nemesek bosszújának egyik századosát.
Báró Paris Spankau csapatai nyomultak 1672-ben Kassáról Tállyán keresztül Tokaj irányába, amikor Szendrey György helybeli prédikátor az egyházközség iratait Debrecenbe menekítette, ahol azok rövid időn belül a tűz martalékává váltak. A zaklatások folytatódtak. Szendrey György prédikátort 1674. május 30-án elfogták, vésztörvényszék elé hurcolták, de a tisztességben és a tállyai polgárok lelki szolgálatában megőszült és elaggott nagytiszteletű a Pozsonyba szállítás gyötrelmeit már nem tudta elviselni. A zsoldosok testi bántalmazásaiba és a megaláztatás lelki kínjaiba belehalt.
A kálvinisták ellen forduló ellenreformáció mesterkedéseinek végkifejlete 1687 szeptemberében következett be a mezővárosban, Gyöngyössy András prédikátorsága idején, amikor erővel kiforgatták minden földi javaiból a szent eklézsiát. Nem úgy a lelki tartásából és erős hitéből. Gyöngyössy András nagytiszteletű prédikátor a vajai Vay Ábrahám családjából elágazott Plathy urak kúriáján kért és kapott hívei számára helyet egy hatalmas borházban. Itt osztotta az úrvacsorát, itt keresztelt, itt eskette a református hiten egybekelőket.
Átmenetileg a Plathy-féle borház lett tehát az Úr hajléka. A borház azonban – méretei ellenére is – kicsinek és szűknek bizonyult. Az Úr kálvinista hiten élő bárányai gyakorta „esőben, sárban, fagyos hidegekben az udvaron, szabad ég alatt... dicsérték és imádták” az Urat.
A prédikátoroknak és a tanítóknak a város nemesi fundusain biztosítottak ez időtől fogva lakást, a közösség gondoskodott a megélhetésükről, a családjuk eltartásához szükséges jövedelemről. Hittel, kitartással és türelemmel készültek visszaszerezni javaikat, főleg az egyház húsz darab szőlőjét és az Úr hajlékát, a templomot. De hiába volt minden igyekezet, a részrehajlással eldöntött perek is, a katolikusok végleg birtokba vették mindazt, ami a reformátusoké volt. Számuk is egyre gyarapodott. A bujdosók mozgalmának hanyatlása, Thököly harcainak kudarca, a török kiűzése az országból, a Rákóczi-féle szabadságharc nagymajtényi kompromisszumba hanyatlása inkább kedvezett a Bécsben székelő császár és magyar király jóindulatát és hathatós támogatását élvező ellenreformációnak, a katolikus egyháznak, mint a mindig rebelliskedő protestánsoknak. Megmaradtak ugyan a rendi jogok 1711 után is, de a tállyai református gyülekezetnek le kellett mondania erőszakosan elrabolt javairól.
Az utolsó reményük akkor foszlott végleg szét, amikor 1710-ben II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez fordultak sérelmük orvoslása céljából. A fejedelem a tállyaiak panaszára és kérelmére elrendelte ugyan a tanúkihallgatásokat, talán tájékoztatást is kért az ügy állásáról, de – jezsuiták által neveltetvén ő is – 1710 augusztusában úgy döntött, hogy „a tállyai öreg templom az ott való római katolikusoknál” marad, s „az helyett a helvética confession levőknek templomjok építésére más fundust jure dominale excindálni compromittáltunk volt”.
Ezért Bagoly Istvánné házhelyének felét, Nemes Mihály örökösei házhelyének felét és Szabó Jakab házhelyének felét, összesen tehát egy egész és egynegyed belső telket, amely területet keletről a gróf Barkóczy Ferenc, délről az eperjesi lakos Vall Sámuel háza, északról és nyugatról „az közönséges út vicináltatnak”, a református egyházközségnek adományozta templomépítés céljából.
Megtoldotta a fejedelem ezt az adományt még háromezer forinttal, amely összeg azonban – lévén rézből verve – hamarosan elértéktelenedett. Rákóczi nagylelkűségét és tapintatát, társadalmi érzékenységét tanúsítja, hogy az említettek mellé az „öreg templom háta mögött lévő szabad házát” az elrabolt parókia helyett a tállyai reformátusoknak adományozta, s az elvett szőlőik helyett a Cserepes nevű saját szőlőjét adta cserébe. Az iskolát, a parochiális és iskolai szőlőket, a káplán házát pedig visszaszármaztatta a reformátusoknak.
1721-ben a tállyai reformátusok még egyszer megkísérelték a templom visszaperlését, de a tanúk kihallgatásánál ezúttal nem jutottak tovább. Jobbnak látták hát mártíriummal tűrni a megváltoztathatatlant, s a reménytelen pereskedés mellett egyházuk újbóli vagyoni gyarapításához és megerősítéséhez kezdtek. Ennek eredményeként 1755. január 1-jén új templomot avattak. Építése körül a legnagyobb érdemet Petrahay János prédikátor szerezte, aki 1739 karácsonyán foglalta el hivatalát az eklézsia élén. Tállya ekkortájt szenvedte meg történetének legmélyebb gyászát. Az említett esztendőben a másfél ezernyi lakosú kamarai mezőváros lélekszáma majd felére csappant. Ennyien estek áldozatul az 1738 telén s a következő tavaszon-nyáron pusztító pestisjárványnak. 1739. február 26-án ragadta el a pestis az élők sorából Lipták Márton leányát – az első pestishalottat. Ez év májusában már hetvennyolc ember temettek el. Augusztus végére 670 áldozatot szedett a pestis. Hézser Emil – faggatva az egyházi anyakönyvek halálozási adatait – úgy találta, hogy 1739-et megelőzően hosszú évtizedeken át 29–32 ember adta át lelkét éveként az Úrnak. 1739-ben augusztus végéig több mint 670. Nagy szomorúság, mérhetetlen gyász, csendesedni nem akaró jajszó fogadta 1739 karácsonyán Petrahay János nagytiszteletű prédikátort, aki ezt követően évtizedeken át szolgálta az Urat és gyülekezetét.
Újabb csapás érte, földrengés rázta meg 1740. március 28-án a mezővárost és a szőlőket nevelő hegyeket. Az emberek – visszagondolva az elmúlt évi pestisre – roppantul megrémültek. Babonás félelmükben – a református lélek számára idegen – engesztelő fogadalmat vállaltak magukra. A földrengés másnapján teljes létszámban összegyűltek a parókián a konzisztórium tagjai, s jegyzőkönyvbe diktálták: „Március 28-ik napján éjjeli három és négy óra között igen nagy földindulás volt a városunkban, mellyel mitsoda nagy jövendöbeli gonoszra néz az Úr Isten ő szent Felsége, nem tudhatjuk.” Elhárítandó a gonoszt, felajánlják: „közakaratbúl megedgyeztünk abban, hogy ezen folyó esztendőben minden hónak az elein, az Úrnak napján, az egész Reformata Szent Ecclésia böjtöllyön. Azon megírt nap háromszori közönséges Isteni szolgálat legyen..., hogy az megharagutt Isten megengeszteltessék.”
Az Úr kevesellhette is, furcsállhatta is a tállyai kálvinisták böjtáldozatát és megszaporított isteni tiszteleteit, mert 1742-ben újra haraggal látogatta meg a várost. Ismét pusztított a pestis. Nem olyan dühödten, mint 1739-ben, mert most „a megmirigyesedett emberek” és a halottak száma is kevesebb volt: 1742. szeptember 24-től december 23-ig ötvenkét halott nevét jegyezték be az anyakönyvbe, de rajtuk kívül meghalt még, és végtisztesség nélkül temettetett el „circiter hatvankét személlyek, kik többnyire jövevények voltak”. Alighanem az őszi szüretre beérkező jobbágyokról, napszámosokról, a város élelmezése céljából áruval érkezőkről lehet szó, akik nem törődve a tilalmakkal, kockáztatták életüket földesúri parancs nyomán vagy saját megélhetésük okán.
A lelkek mélyén fészkelő hit és a mezővárosi polgárság nem lebecsülhető dacos öntudata mellett ennyi csapás és riadalom hajlította gőgös Tállya többnyire nemesi öntudattal is felvértezett polgárainak, a Felvidékről, Szabolcsból, Ungból, Beregből és más vármegyékből összeverődött kálvinista zselléreinek hajlandóságát az Úr hajlékának a megépítésére. Ezen évek csapásaival is összefügg az az adományozó, szolgálatra, munkára, fuvarozásra hajló szorgalom, aminek hozadéka volt az 1755. január 1-jén felszentelt új református templom. Ekkortól kezdve 1810-ig majdnem zavartalanul dicsérték kálvinista lakói az Urat új hajlékában.
Azonban 1810-ben mind a mezővárost, mind az Úr hajlékát újabb csapás érte. Tűz pusztított Tállyán. A katasztrófa ismét szegénységbe döntötte a református gyülekezetet, pedig az ellenreformáció csapásait kiheverve, a hívek adakozásából a XVIII. század során szépen gyarapodott az eklézsia. Szeptember 7-én délután négy órakor Sebő Pál tállyai lelkész özvegyének, Turányi Zsuzsannának a lakóházában ütött ki tűz. A hirtelen támadt északi szél „végighömpölyögtette... az óriási tűzoszlopot” a mezőváros reformátusok lakta utcáin, s a lángok martalékává vált kétszáz ház – a hozzájuk tartozó melléképületekkel – és a templom, az új toronnyal. Elpusztult a két lelkészlak, a leányiskola, a kántorház, a fiúk iskolája, a rektor és a preceptor lakása, az egyház borháza, az összes szüretelő edénnyel, kádakkal, szőlőművelő eszközökkel. Elhamvadt az egyház és a mezőváros levéltára és irattára. A nagy hőségtől megolvadtak az úrvacsorai edények, megsemmisült az egyház pénzkészlete, megolvadtak a harangok. Az evangélikusok elvesztették a pár évvel korábban épített új templomukat, a haranglábat két haranggal, a parókiájukat és iskolaépületüket.
Tállya református presbiterei mintha lelkileg belerokkantak volna a tűz okozta végzetes pusztításba, egymás lelkébe martak, és vádaskodásba kezdtek. Az egyenetlenség szítói nemes Sárkány Dávid kurátor és nemes Balog András presbiter, akik megvádolták nemesbikki Janthó Gábor főkurátort, hogy már a tűzvész előtt is hanyagul kezelte az egyház javait, de az igazi bűne, hogy kihasználva a rettenetes tűzvész következményeit, saját maga is építésbe kezdett, s a maga számára jogtalan előnyöket szerzett.
A Sárkány Dávid és Balog András erőltette panasz nyomán vizsgálat indult Janthó Gábor ellen. Bunyitai József vezető lelkész és Sebő Pál segítő káplánja jelenléte mellett végül 1811. november 18-ára összehívták „a régi consistoriális embereket”, akik eskü alatt vallva mindenben tisztázták Janthó Gábor főkurátort.
A kedélyek azonban a vizsgálat után sem nyugodtak meg. Ezért 1812. április 8–10. között az alsózempléni helyosztó gyűlésen úgy döntöttek, hogy a tállyai főkurátor tisztségére új választást kell elrendelni, s e célból kilenc embert jelöltek, közöttük Janthó Gábort is. A választás április 10-én zajlott tasnádi Nagy József bodrogkeresztúri lelkész, alsó-zempléni egyházmegyei nótárius, P. Jósa András világi és tasnádi Székely József egyházi asszesszor, ülnök jelenlétében. Nemes Sárkány Dávid kurátor – a tállyai egyháztanács gondnoka – tiltakozott az előtejesztés ellen. Szekundált neki tekintetes Balogh Ábrahám és nemzetes Trombitás Ferenc konzisztóriumi tag. Végül – tapasztalván nemes Sárkány Dávid engesztelhetetlen makacsságát – Janthó Gábor visszalépett öccse, nemesbikki Janthó Sándor szolgabíró javára. Ugyanakkor másnap – április 11-én – levelet írt az alsó-zempléni egyházkerület jegyzőjének, tanácsolván a tállyai egyháztanács megújítását. Erre 1812. június 1-jén került sor, amikor a fentebb már említett ülnökök és az egyházmegyei nótárius jelenlétében tizenhárom tagú konszisztóriumot választott a református gyülekezet. A konzisztórium tagja lett Janthó Gábor, Balogh Sándor, Balogh Ábrahám, Kovács Gábor, Janthó István, Sárkány Dávid, Betes Imre, Kelemen István, Szakmári Sámuel, Szentmiklósi János, Szabó András, Szabó János és Szabó Gábor.
A választás napján Janthó Gábor, Janthó István, Betes Imre, Kelemen István, Szakmári Sámuel, Szentmiklósi János, Szabó András és Szabó János felesküdtek a presbiterségre, de a többiek kimentek a teremből. Másnap Szabó Gábor megjelent ugyan az egyházkerületi küldöttség, a prédikátor és választott testület előtt, s mentegetések közepette letette az esküt, de Balogh Sándort, Balogh Ábrahámot, Kovács Gábort és Sárkány Dávidot fel kellett szólítani, hogy amennyiben tagjai akarnak maradni a konzisztóriumnak, examenkor, a diákok év végi vizsgájakor jelenjenek meg Patakon, s a professzorok és nagytiszteletű urak előtt tegyék le esküjüket, mert különben kimaradnak a testületből, ugyanis „ők voltak az itt lévő kedvetlenségeknek indítói”.
Sárkány Dávid kitartó nyakassága okán a Janthó Gábor ügye még évekig elhúzódott. Feljelentés feljelentést, vizsgálat vizsgálatot követett, mígnem 1817. október 3-án Szentmiklóssy István egyházmegyei jegyző közölte Sárkány Dáviddal, hogy minden Janthó Gábor ellen indított vizsgálat bebizonyította a megrágalmazott ártatlanságát, ezért a volt egyházgondnoknak „nincs keresnivalója Janthó Gábor ellen”.
A konzisztórium tagjainak meghasonlása, Sárkány Dávid majdnem egy évtizedig tartó vádaskodása megzavarta ugyan a református hívők lelki békéjét, de még nem kezdte ki a lakosok hitét. Az 1810-es nagy tűzvész után a Helytartótanács engedélyével templomuk felépítésére országos adakozás indult. Volt olyan tállyai férfi, aki egy egész évig járta Erdélyt, az ország egyéb térségeit. A segítség felbecsülhetetlen értékű volt. Csak az eklézsia javára 11 071 forintot sikerült összegyűjteni, ami nagyban segítette, hogy 1813. május 16-án már az új templomban tartottak konzisztoriális gyűlést. Ekkortól az istentiszteletek is az Úr megújult hajlékában kerülnek sorra.
A XIX. században azonban már több hiten dicsérték és imádták az Istent Tállyán. Templomuk volt a katolikusoknak, az evangélikusoknak, a reformátusoknak, és hamarosan megépült a zsinagóga is. Tállya lakossága mind vallásilag, mind etnikailag erősen vegyes képet mutat. Ez a folyamat már a XVIII. században elkezdődött. A XVII. század közepén még kizárólag „magyar vallású és nyelvű” tállyai lakosok között a XVIII. században már nemcsak szlovák és ruszin napszámosokat találunk, de egyre több szlovák, ruszin zsellér, német iparos, zsidó haszonbérlő és kereskedő költözött be a városba. Ekkortájt akadt olyan jómódú polgár, aki nem csak írástudatlanságára hivatkozva utasította vissza a főbírói tisztség elvállalását, hanem azzal is érvelt, hogy ő csak magyarul tud, márpedig a város lakosságának ügyeit szlovákul, németül és ruszinul is beszélő embernek kellene intézni, merthogy megszaporodtak az ilyen ajkú lakosok is.
A feudalizmus utolsó másfél századának legnagyobb változását a város hitéletének átrendeződése eredményezte. A XVII. században még majdnem egységesen kálvinistának vélelmezhető kommunitás vegyes vallásúvá vált. Előbb a katolikusok, majd az evangélikusok, s velük párhuzamosan a zsidók telepedtek meg jelentős számban Tállyán, és az 1739-es pestisjárványt követően egyre meghatározóbbá vált a katolikusok dominanciája.
Az ellenreformáció XVII. századi aktivizálódása, harcos kiállása, már-már erőszakos pozíciószerzése, a XIV. században épült ősi templom visszavételében megnyilvánuló könyörtelensége mellett összefüggött ez a hitbéli, vallásszervezeti átrendeződés azzal is, hogy Rákóczi Zsigmond és I. Rákóczi György halála után megingott kálvinista elkötelezettségében II. Rákóczi György, akinek az élők sorából való távoztával Báthory Zsófia a volt fejedelmi birtokokon üldözni kezdte a reformátusokat, minden kedvezményt megadva a katolikusoknak. I. Rákóczi Ferenc rekatolizálása, II. Rákóczi Ferenc jezsuita neveltetése – minden politikai indíttatású vallási türelem ellenére – előnyhöz juttatta a Rákóczi-birtokokon is a katolikusokat. Ezt a folyamatot erősítette I. Lipót uralkodása idején a bécsi udvar is.
A katolikus lelkek szaporodása és a plébániai szolgálat méltó körülményeinek megteremtése okán 1720 és 1733 között restaurálták a hajdan Szent László tiszteletére épült öreg templomot. A XVIII. század közepére azonban annyira megszaporodtak a hívek, hogy át kellett építeniük azt. 1757-ben megnagyobbították a hajót, megmagasították az oldalfalakat. Az átépítés során a lakosság közadakozása mellett megnyitotta pénztárcáját a templom kegyura, Trautson herceg is. Barokkos faragású főoltárral, gazdagon díszített szószékkel ajándékozta meg a szentegyházat. A bal oldali oltárképet – a Szent Vencel szüretel című ábrázolást – Maulbertschtől rendelte meg, és padsorokkal rendezte be a templom hajóját.
A hercegi család 1780-as kihaltával mind a birtoklás, mind a kegyuraság joga visszaháramlott a Kamarára, majd 1808-ban Bretzenheim Károly Ágost királyi adományként megkapta Tállyát, vele együtt a kegyúri jogot is. Bretzenheim Károly Ágosttól fia, Ferdinánd örökölte meg. Ez utóbbinak felesége, Schwarzenberg Karolina nagy gondot fordított a tállyai szegényekre. Alapítványt tett, s létrehozta a szegények kórházát. A Bretzenheim családról Beust Ödön báróra szállt a kegyúri jog, majd 1879-ben ennek lányára, Beust Máriára, akitől sógora, báró Maillot de la Treille György váltotta magához ezt a kegyes kötelezettséget, amit a bárói család ténylegesen 1945-ig gyakorolhatott. Az említett kegyuraságok alatt felvirágzó tállyai katolikus egyházközség temploma 1861-ben a tűzvész áldozata lett. Az ekkorra rangját vesztő, jövedelmében igencsak megszűkült mezővárosi lakosság a nagy csapást csak országos gyűjtés segítségével vészelte át. Katolikus templomát – Pánthy József címzetes püspök hathatós anyagi támogatásával – 1882-ben tudta újjáépíteni. Megújították a templom aránytalanul magas tornyát is. Terméskő boltozata az 1920-as években veszélyessé vált, ezért azt 1928–1930 között kicserélték. A hívek adományaiból ekkor újították fel a templombelső berendezési tárgyait is. Legutóbb az 1980-as években Rácz Gábor iparművész közreműködésével alakították ki belső liturgikus terét, és szerelték be a korszerű fűtést.
A katolikusok első lelkészeinek a nevét nem ismerjük. A kálvinisták vallomása szerint egy jezsuita szerzetes 1662-től szolgált Tállyán, de alig voltak hívei. Egy másik – ugyancsak bizonytalan – forrás szerint 1699-ben Gaál András plébános pásztorolta volna híveit. A kronológiai bizonytalanság lengi körül Jósa István plébánossága idejét is, aki a legújabb kutatások szerint 1713-ig szolgált Tállyán. Az itteni plébánia egyébként az egri püspökség tokaji esperesi kerületéhez tartozott.
A tállyai kálvinisták az 1739-ből származó adatok szerint még a lakosság többségét alkották, az 1785-ös népszámlálás idejére viszont kevesebb, mint harmadát adták a település lakóinak. Közben a katolikus plébánia felvirágzott, a lakosság kétharmada, háromnegyede katolikus vallású lett. E nagy átrendeződésben elsődlegesen a betelepülés játszotta a főszerepet, de a mindenkori tállyai plébánosnak is köze volt dinamikájához: az 1713-tól fennmaradt anyakönyvek tanúsága szerint évről évre gyarapodott a katolikus hitre tért luteránusok és kálvinisták száma. Nem volt egyetlen esztendő sem, amikor valaki ne kéredzkedett volna kötelékébe.
A folyamatos áttérésnek több oka lehetett. Közrejátszott ebben az ellenreformáció hallatlanul erős nyomása, agitációja. Bizonyára az is, hogy a mezőváros urai – a Trautson família, azt követően a Kamara, 1808-tól pedig a Bretzenheim család gyakorolta a kegyúri jogokat. Szerepe volt az áttérésben a fiatalok párválasztásának is. A tállyaiak gyakran választottak férjet, feleséget más faluból, városból, de ragaszkodtak a házasságban az azonos hitűséghez, ami magával hozta az egyik fél eltérő vallása esetén az áttérést. Nem kizárt az sem, hogy az áttérők bizonyos gazdasági kedvezményt élveztek. Mindezek a szempontok azonban másodlagosak lehettek a helybeli plébános lokális közösségre gyakorolt hatása mellett.
Az 1690-es években a katolikus egyház már rangos tanítóval – Kovács István iskolamesterrel – az élén jeles iskolát működtetett a mezővárosban. Az ekkor megszervezett iskola felekezeti alapon 1948-ig folytatta a hívek gyermekeinek az elemi oktatását.
A plébánosok szorgalma, espereseik és püspökeik elismerését kiváltó buzgósága összefügghetett azzal is, hogy – sikeres működés esetén – szemük előtt lebegett az egyházi ranglétrán való emelkedés Istennek tetsző lehetősége. Ezzel is magyarázható, hogy 1713 és 1851 között, tehát 138 esztendő alatt feltűnően sok, összesen tizennyolc plébános szolgált Tállyán. Az itteni plébánia egyik állomása volt annak a lelkészváltó rotációnak, amely a Fony, Abaújszántó, Sárospatak, Tállya, Sátoraljaújhely szolgálati beosztás emelkedő rangsorát képezte. A mindenkori tállyai plébános bízhatott benne, hogy ha jól pásztorolja nyáját, üresedés esetén a nagy rangemelkedést jelentő sátoraljaújhelyi plébánián folytathatja szolgálatát.
A lélek Istenhez vezető útját egyengető plébánosok közül néhányan máig emlékezetre méltó cselekedetet vittek véghez. Jósa István nevét külön is meg kell említenünk. Magyarságtudata és a rendi függetlenség melletti elkötelezettsége vetekedett a Wesselényi-féle összeesküvésben résztvevőkével és a bujdosókéval. A szikszói csatában az ő vezényletével verték meg I. Lipót seregeit. Kazy Ferenc jezsuita páter, a nagyszombati egyetem tanára el is nevezte őt „sacerdos gladiátor”-nak. A Hegyalja kálvinista főbírái és nótáriusai azonban – talán érthető – nem voltak jó véleménnyel róla.
A másik jeles személyiség Brezovay Ferenc, aki az 1720-as években irányította és szervezte a régi templom restaurálását. Hasonlóan fontos szerepet vállalt magára Koller Ignác, aki nemcsak megnagyobbíttatta, megmagasíttatta a szentegyház hajóját, felújítva a máig messze és magasra tekingető tornyot is, de rábírta Trautson herceget, hogy díszes oltárt, szószéket, a hívek számára padokat adományozzon a templomnak.
Kiemelkedően jeles napja volt a tállyai katolikusoknak 1773. január 3-a, amikor Náray József esperes plébánost iktatták be stallumába. Immár azt konstatálhatták, hogy a település lakóinak többsége: katolikus.
Külön kell megemlítenünk Fándly József tisztelendő szerepét, aki – a rendi kiváltságaihoz való makacs ragaszkodása mellett – vezető szerepet vállalt a mezőváros lakosságának 1861-es és 1867-es alkotmányos küzdelmeiben. Nem kis része volt abban, hogy a tállyaiak szervezetten, rendben, de a legnagyobb határozottsággal álltak ki az 1848-as törvények mellett, s minduntalan felelevenítették a náluk akkor történt eseményeket, ragaszkodva akkori eljárásuk megismétléséhez mind 1861-ben, mind pedig 1867-ben.
Az alkotmányos kormányzás és a helyi közigazgatás demokratizmusának összehangolásáért harcosan kiállt Fándly tisztelendő úr, s ha némi patriarkális jovialitással is, de mindkét történelmi pillanatban közmegelégedésre vezényelte le az abszolutizmusból az alkotmányosságra való átmenet zaklatottságtól sem mentes rendezvényeit, nép- és közgyűléseit. Az említett esztendőkben Tállya legnépszerűbb embere volt, akire katolikusok, reformátusok, evangélikusok és zsidók egyformán hallgattak. Neki volt köszönhető, hogy a tállyai zsidók mind 1861-ben, mind 1867-ben a keresztény-keresztyén polgárokkal egyenlő elbírálásban részesültek, és ugyanúgy szavazhattak a helyi elöljárókra, mint az őshonos tállyaiak.
Említettük volt, hogy a XVI–XVII. században a református egyházszervezet szorosan összefonódott Tállyán a mezőváros világi igazgatásával. Ez az összhang a XVIII. században megbomlott. A katolikusok számbeli fölénybe kerültek mind a birtokosok, mind a zsellérek között. Fiú- és leányiskoláik magas követelményekkel, vonzó lehetőséget kínáltak a felnövekvő ifjúságnak, ha őket választják.
A hívek nem szólhattak bele a helyi katolikus egyházi vagyon kezelésébe. Sem hitbéli, sem világi kérdésekben nem alakulhatott ki konfliktus közöttük, így ha személyes gyűlölködések, családi haragok támadtak is a katolikusok között, azok nem mérgesítették el az egyházközségben uralkodó légkört. A XIX. században már egyértelmű a katolikusok nemcsak számbeli, pozicionális fölénye. 1713-tól a katolikusok létszáma indokolta, hogy a plébános mellett állandóan egy vagy több káplán segédkezett. A katolikusok tekintélyének növekedését jelzi, hogy – a XVIII. században szinte végig – a tállyai evangélikusok is a katolikus plébános és nem a hozzájuk dogmatikailag, egyházszervezetileg is közelebb álló református prédikátor szolgálatát vették igénybe temetkezéskor.
A XVIII. század nem csak a katolikusok előretörése miatt hozott változást Tállya lakosságának hitvilágában és életében. A felső-zempléni térségből jelentős számú evangélikus is beköltözött a városba. A számuk 1850-ben már háromszáz körül volt, megépítették templomukat is. A XVIII. század végén indult meg a zsidók gyors ritmusú beköltözése. Az 1830-as években számuk már meghaladta a négyszázat, 1850-re pedig mintegy hatszázan éltek a mezővárosban. Elsődlegesen kereskedelemből, a földesúri regálék bérletéből. Megépítették zsinagógájukat, és törekedtek a magyar lakossággal jó kapcsolatot kiépíteni.
Ez a nagyfokú vallási átrendeződés a XIX. század derekára Tállyát a katolikusok fellegvárává változtatta. Fényes Elek 1850-ben már az alábbi vallásmegoszlást közli a településről: a mezővárost 3400 katolikus, kilencszáz református, 330 evangélikus és hatszáz zsidó lakja. Minden felekezetnek temploma, illetve zsinagógája van.
Amennyire akarták, és szívükön viselték Tállya elöljárói és képviselő-testülete a vasutat, a kővel burkolt utak megépítését, a város anyagi előmenetelét, annyira elhanyagolták az oktatás ügyét. Hajdan a mezővárosi lét egzisztenciát teremtő lehetőségei között emlegették a tanítás magas színvonalát, a polgári korszakban viszont egyfajta perifériális közöny lengte körül a kérdést.
Retorikában, a kérdés napirendre tűzésében nem volt hiány most sem, de igazából a megoldás nehezét átengedték a Tállyán működő négy felekezet egyházi szervezeteinek. Így működött a nagyközségben egy katolikus iskola két tanítóval, egy református, egy evangélikus és egy zsidó iskola, egy-egy tanítóval.
Az 1867-es alkotmányos rendszer kibontakozásáig – az egyház lelkészein kívül – a mezőváros világi igazgatása egy alkalommal foglalkozott oktatással kapcsolatos kérdéssel: 1864-ben a járási főszolgabíró jelentést kért az iskola mellé rendszeresített faiskola állapotáról. A tállyai elöljáróság rövid jelentést küldött: területe sincs kijelölve. Ezt követően ezt megtették ugyan, de csak 1868. február 28-án döntöttek körülsáncolásáról. Ez március 15-re megtörtént, amikor is a 147 öl és négy láb hosszú sánc elkészítéséért kifizetett a város 38 forint 51 3/4 krajcárt (és minden tíz ölre számítva egy icce pálinkát).
Megszületett 1868-ban – Eötvös József határozott fellépésének eredményeként – az európai mércével is korszerűnek számító népiskolai törvény, határozott kötelezettségeket róva a települési önkormányzatokra a hat-tizenkét éves, illetve a vasárnapi ismétlő iskolás korú gyerekek nevelése és oktatása terén. E törvény nyomán 1869 novemberében jelentést kértek Tállya képviselő-testületétől a vasárnapi ismétlő iskola működéséről. A közgyűlés 1869. november 15-én foglalkozott a jelentés tartalmával, amikor Szabó László képviselő javasolta egy „közös városi iskola felállítását”. A testület elvben lelkesen pártolta az indítványt, megvalósítására bizottságot állított fel. A bizottságtól olyan iskolai alap létrehozását remélték, amely „elegendő legyen arra, hogy a népoktatás ügye a városban a mostaninál tökéletesb legyen, s előhaladást nyerhessen”.
Újra előkerült a közös iskola ügye 1870 áprilisában. Árvay József tanfelügyelő ugyanis ráírt Tállya városára, hogy az izraelita felekezetnek nem lévén iskolája, ezért „közös iskola felállítását kérvényezték”. E célból – az 1868. évi 38. törvénycikk rendelkezései szerint – állítson fel a város egy kilenc tagból álló iskolaszéket, jelöljön ki egy alkalmas épületet a közös iskolának, és vagyonául jelöljön ki egy fekvő birtokot.
Tállya elöljárói ezúttal is a tanfelügyelő türelmét kérték, írván válaszukban, hogy egy külön bizottság munkálkodik a közös iskola létrehozása feltételeinek megteremtésén. Az iskolaszék tagjait mégis megválasztották Mezei Ferenc, Szabó László, Kiss Gusztáv, Szabó Sámuel, Gönczy János, Sóhalmi János, Sóhalmi György, Denkstein Móric, Kohn Bernát és a törvény rendelése szerint a négy felekezet lelkésze, valamint a tanító urak személyében.
Időközben elkészült a Mezei Ferenc elnökletével dolgozó bizottság javaslata is az alap működtetéséről. Ők – számba véve a város ingatlanait – egy új erdőművelési eljárás bevezetését javasolták, és az így megnövekedett erdőhasználati bevétel kétharmadát indítványozták a város közös iskolájának működtetésére felhasználni.
Ezt a javaslatot a képviselő-testület komolyan meg sem vitatta. Jegyzőkönyvbe diktálták, hogy a felekezetektől független közös iskola a „le nem győzhetett nehézségek miatt létrehozható nem lehet”, ezért a nemrég megválasztott iskolaszék feladatául szabták, hogy „az izraelita hitközség által kérelmezett községi iskola létrehozásában... a törvény rendelete szerint intézkedjék”.
Az iskolaszék 1871. február 9-én új javaslattal állt elő. Az extraneusok és a helybeli izraeliták adójának öt százalékát – 224 forint 14 krajcárt –, valamint a negyven izraelita tanuló után fizetendő kétszáz forintot kellene a városnak kiegészítenie ezer forintra, mert a közös iskola fenntartási költsége éveként ennyire rúgna. A képviselő-testület elnöke szavazásra bocsátotta a város által megajánlandó összeget. Hét képviselő egyetlen fillért sem volt hajlandó megajánlani, egy képviselő száz forintot tartott méltányosnak, négy tag javasolt háromszáz forintot, tizenhárom képviselő pedig kétszázat. Az elnök kihirdette a végeredményt: Tállya városa a felállítandó közös iskola költségeihez évenként kétszáz forinttal járul hozzá.
Ezzel lényegében az intézmény felállítását odázta el a testület. A közös iskola felállításának ügyében 1872-ben felkereste Tállyát Árvay János királyi tanácsos és tanfelügyelő, aki február 20-án a település vezetőivel és az iskolaszékkel közös tárgyalást kezdeményezett a tárgyban. Árvay az iránt érdeklődött, miért késlekednek. A képviselő-testület tagjai elmondták, hogy három felekezet – a római katolikus, a református és az evangélikus – egyházi iskolát tart fenn, s azt működtetni is akarja. Egyedül az izraelita elöljárók közül néhányan – „kik azon üdőben... a hitfelekezet tagjainak legnagyobb részével viszálkodásban éltek” – óhajtottak községi iskolát felállítani.
A tanfelügyelő nem fogadta el az érvelést, és „szigorúan meghagyta a képviselő-testületnek és az iskolaszéknek”, hogy a lehető legrövidebb idő alatt gondoskodjanak egy községi közös iskola felállításáról, sőt nehezményezte azt is, hogy többszöri sürgetésére sem történt meg „a községi ismétlő oskola felállítása”. Ennek elmaradásáról is jelentést kért, miközben kioktatta a gyűlést az iskolaterem méretéről, az egészségügyi követelményekről, s minden a törvényekben, rendeletekben fellelhető szabályról és kötelezettségről.
Tállya – ekkor már nagyközség – képviselői türelmesen végighallgatták Árvay János tanfelügyelő urat, illedelmesen megígérték, hogy jelentésüket – a tankötelezettek és az ismétlő iskolás korúak összeírásával, az adó és a városi ingatlanok kimutatásával együtt – harminc napon belül megküldik a tanfelügyelőségre. Megígérték azt is, hogy az elhunytak helyébe új iskolaszéki tagokat választanak, de közölték, hogy a község anyagi helyzete nem teszi lehetővé a közös iskola felállítását. A tanfelügyelő tizenkét pontban összeállította azoknak a jelentéseknek, kimutatásoknak, statisztikáknak, öszszeírásoknak a listáját, melyeket harminc napon belül elvár az iskolaszéktől. Amennyiben ezeket megkapja – ígérte –, állami segélyt szerez a közös községi iskola felállításához és működtetéséhez. Az ígéret enyhítette a tállyaiak ridegségét is. Végül barátsággal váltak el, és az iskolaszék még évekig barátságosan levelezgetett a tanfelügyelővel az ügyben.
Az 1871-ben megújított iskolaszék tagjai közül Gönczy János vállalta magára a kért jelentések és összeírások elkészítését, s ő tartotta a kapcsolatot Árvay János tanfelügyelővel. Neki köszönhető, hogy 1874-ben ötvenhat tanulóval mégis megkezdte működését a tállyai községi iskola.
Az iskolaszék 1874-ben bocsátkozott alkuba Farkas Lajossal és nejével a város központjában lévő telkük és az azon lévő épületek megvásárlásáról. Alku közben kínálta fel nyolckilenced részben birtokolt házát iskola céljára Papp János. Hét képviselő Papp János telkének és házának megvétele mellett kardoskodott, húszan azonban Farkas Lajos ingatlanát találták alkalmasabbnak. Gönczy János is a Farkas-féle telek mellett kardoskodott.
A képviselő-testület Gönczy javaslatára 1874. március 27-én 3800 forintért megvásárolta Farkas Lajos ingatlanát, s még a nyár folyamán 1259 forint 90 krajcárért a melléképületekből kialakított két tantermet. Ötvenhat tanulóval 1874 őszén megkezdődött a tanítás Tállya nagyközség közös iskolájában.
Gönczy János örömébe azonban némi üröm is vegyült. A közös iskolát sürgető, kétszázötven tanköteles gyerekkel érvelő, s a ténylegesen is meglévő kétszázötven izraelita tanköteles gyerek közül mindössze a huszonhét legszegényebb jelentkezett a közös iskolába. A többiek zugiskolába jártak, zsidó vándortanítók oktatására bízták őket szüleik. Az évenként öt-öt forint tandíjat csak a huszonkilenc magyar gyerek szülei fizették meg. Az előbb egy, majd két tanítóval működő közös iskola személyzetének a bérezését a kultuszminisztérium finaszírozta. Közben az izraeliták is létrehozták felekezeti iskolájukat.
Az elkövetkező években még egy nagyközségi közös óvodát és egy szegényházat intézményesítettek Tállyán, a lakosság anyagi erejét próbára tevő költséggel. Megújították 1877-ben az iskolaszéket, és 1900-tól – ezernyi gondjuk, a filoxéra okozta anyagi csőd ellenére – az öt felekezeti tanító egyházaktól kapott bérét húsz-húsz forint segéllyel egészítette ki a község. Végül 1903-ban „a mindennapi felekezeti ismétlő iskolát községi gazdasági ismétlő iskolává szervezték át”, évi 1210 forinttal járulva hozzá a fenntartásához, ahol öt férfi és három női szaktanító foglalkozott az elemi népiskolákból kikerült serdülő korú ifjakkal.
A római katolikus templom |
Keresztelő Szent János szobra (Károlyi Györgyi és Bedő Csongor felvétele) |
A római katolikus templom főoltára |
Lukács evangélista (Károlyi Györgyi és Bedő Csongor felvétele) |
Szent István szobra (Károlyi Györgyi és Bedő Csongor felvétele) |
A református templom |
Az evangélikus templom (Cser István felvétele) |
A Kossuth-emléktábla felavatása az evangélikus templomban |
Mindszenty hercegprímásra vár Tállya közönsége (1947) |
Tállyai iskolások 1925-ben Vörös Márton tanító úrral, akit később a Svéd Tudományos Akadémia tagjává választott |
Tállya látképe a szőlőhegyek felől (Frisnyák Sándor felvétele) |