Felekezetek és hagyományok

A domborzati, természetföldrajzi adottságok és Tállya határának mint élettérnek a racionális hasznosítása, a szántó-vető foglalkozásnak, az állattartásnak és az erdőélésnek a szőlőművelés szolgálatába állítása dominánsan meghatározta a hajdan mezővárosi lakókörnyezet kialakítását. A XIX. században már két főutcás település hajdani tengelye a Mád-Abaújszántó kereskedelmi útvonal mentén alakult ki, s a XVII. századi központja a Piac utca volt, ahol a városháza körül a korban patikáknak nevezett üzletek, magazinumok, korcsmák helyezkedtek el, s közelükben épült meg a Rákóczi család majorháza, kúriája a hatalmas pincerendszerrel.

A nemesi kúriák a város területén szétszórva, a taksás telkek közé ékelődtek.

A szőlőművelés virágzó századában, a XVII. században megépült városfal fokozatosan összeszorította a telkeket, majd a népesség tovább kisebbítette a fundusokat. A halmaztelepülésű, előbb egy, majd két főutcás Tállya – ma is domináns – városszerkezetének végleges struktúrája az 1861-es tűzvész után alakult ki. E beépített lakótér bővült előbb a Hustak városrészszel, az 1930-as években kiépült Bányateleppel, az 1940-es évek elején egységes terv szerint kialakított ONCSA-teleppel, majd az 1945 után a vasútállomás és a település centruma között kiosztott házhelyek beépítésével.

A város határában korlátlanul rendelkezésre álló kő építőanyag, és annak szabad használata eredményezte, hogy a városfal és az időről időre gyors ritmusban megszaporodó lakosság miatt aprózódó fundusokra kő falazatú házakat és gazdasági épületeket építtettek.

A szőlőművelés a lakótér kiképzése mellett megkövetelte a préseléshez szükséges borház, a bor tárolásához elengedhetetlen pince, és a trágyaszükséglettel összefüggő istálló portán belüli megépítését is. A szűk beltelkek miatt ezek többnyire az utca vonalára merőlegesen, egy sorban helyezkedtek el, a pince pedig az épületek alá került.

Ezt a szerkezeti struktúrát csak az 1900-as évek új telepei törték meg. A kő bősége miatt, különösen a XVIII–XIX. században leggyakrabban a porták kerítése – főleg az utcafront felől – ugyancsak kőből készült, s a kerítésben boltíves megoldással képezték ki a kocsi- és gyalogbejárót. Mindez a tömörség, a stabilitás és a jómód látszatát kelti a szemlélőben ma is. Legfeljebb a vakolatok hámlása, a falak színének megkopása, az elmaradt tatarozások, romladozó tetőszerkezetek jelzik, hogy valami még sincs rendjén Tállya gazdaságával.

Hajdan a gazdagodást is biztosító szőlőtermelés határozta meg Tállya lakóinak etnográfiai, népéleti jellemzőit a gazdálkodás terén. A határhasználat számszerű adatait, százalékos megoszlását, a mennyiségi mutatókat előtérbe helyező gazdasági- és történeti földrajz művelői gyakran kétségbe vonják ezt, hivatkozván arra, hogy a település határában az erdőterület dominált, a rét, legelő és szántó együttes nagysága, némely periódusban a szántó kiterjedése is meghaladta a szőlőterület nagyságát. Szívesen zárkóznak fel e nézet mögé a néprajzosok is, vizsgálván a népélet gazdasági feltételeit.

A gazdasági, társadalmi és kultikus lét szintézisét vizsgáló történész számára a mennyiségen túli minőség is fontos szempont, s az emberi létezés e folyamatainak nagy keveredésében úgy látja, hogy a tállyai emberek érték- és mozgástörvényei mind az állattartást, mind a szántó-vető foglalkozást, mind az erdőélést alárendelték a szőlőművelésnek. A szántók hasznosításában a XIX. század közepéig megőrzött kétnyomásos határhasználat – a talaj minősége és a domborzati viszonyok mellett – összefüggött a legelők és rétek szűkösségével, ami az állattartást korlátozta. Ez utóbbira pedig nemcsak az igaerő biztosítása céljából, hanem a szőlőtelepítéshez és a terméshozam fokozásához elengedhetetlen trágyaszükséglet miatt is szükség volt. Ezért volt domináns a szarvasmarha-, sertés- és juhtartás Tállyán.

A szántóföld termékei közül a búza, rozs és az árpa dominált, ami jelzi, hogy a lakosság élelmezése állt előtérben, s csak másodlagos szerepet játszott a zab termelése, pedig Tállyán a fuvarszükséglet, a szőlő termésének portákra szállítása, a törköly fuvarozása, a szőlőkarók, a trágya szőlőföldekre juttatása évről évre visszatérő igény, emiatt is az első világháború végéig viszonylag jelentős a lóállomány.

Az erdőélés szabályozása, tilalmak felállítása a XVIII. század végétől kísérhető nyomon. A korábban tűzi- és épületfa nyerésére, makkolásra, szőlőkaróra, hordó- és taposókád készítésére hasznosítható erdők a XVIII. század végétől jellemzően tűzifa-, legfeljebb szőlőkaró nyerésére voltak hasznosíthatók. Ezeknek a hordását is szigorúan szabályozni kellett. Gomba, mogyoró, szamóca, málna, gyógyfüvek, madártojás és -fióka gyűjtögetésétől, egyéb zsákmányoló foglalatoskodástól nem tiltották el a lakosokat. Az olykor-olykor megtörtént tilalomsértések, tolvajlások, hagyásfapusztítás ellenére 1895-ben már 1167 hagyásfát tartottak nyilván az erdőfelügyelők a közbirtokossági erdőkben. A sudár növésű, ígéretes törzsű fiatal tölgyfák közül érintetlenül megőrzött példányok között jó néhány már hatvan-nyolcvan éves volt. Bőven termette a makkot, ami a vágásterület regenerálódásához éppúgy szükséges volt, mint a sertések, juhok makkoltatásához. Időről időre felhasználták ezeket a vastag törzsű, egészséges hagyásfákat középületek, vízáteresztők gerendaszükségletére is. Akár csak egyetlennek a kivágásához is képviselő-testületi határozatra volt szükség azonban.

Tüzelésre kiválóan alkalmas hulló, dőlt és száraz fát ki-ki féláron kapott az erdőből. A szőlőkarózáshoz, kerteléshez, kisebb épületekhez szükséges haszonfát azonban mindenki csak pénzért vagy közszolgálata természetbeni díjazásaként kaphatta meg.

A XIX. század hatvanas éveinek a végétől az önkormányzatnak külön haszna származott a cserfák értékesítéséből. Bőrfeldolgozók vásároltak fiatal korú, viszonylag magas csersav tartalmú tölgyfákat. Ezeket nem Tállyán dolgozták fel. Az önkormányzati iratokból és elszámolásokból kitűnik, hogy az így megrendelt több száz mázsa fát a vasútállomásra kellett fuvarozni, ahonnan vagonokban szállították tovább. Valószínűleg Miskolc, Kassa üzemeibe, míg a vegyészet ki nem szorította a gubacsot, tölgyfát a bőrcserzés folyamatából.

A népélet fenntartója, a lakosság megszaporítója, a lakókörnyezet, a gazdasági épületek milyenségének alakítója és formálója, a hétköznapok és ünnepek rendjének és tartalmának kitöltője Tállyán – legalábbis az 1950-es évekig – a szőlő művelése volt. Megléte, birtoklása vagy csupán művelése a település minden rendű és rangú lakosának a kora tavaszi metszéstől a szüret végéig folytonos munkát biztosított. A szőlőbirtokosnak ezt követően is: a bor kezelése. Részben a birtoklás, részben a szőlőmunkákhoz való viszony osztotta lakóit napszámosokra, kapásokra, szőlősgazdákra, kézművesekre, szakmányosokra, vincellérekre és szőlőcsőszökre. A szőlőművelés tartotta fenn a hegybírói hivatalt, a hordóhitelesítő intézményt, részesített viszonylag fontos jövedelemben hatvan-nyolcvan szőlőcsőszt, korábban néhány törkölylátót, dézsmást, és juttatott pennapénzhez jó néhány jegyzőt, összeírót.

A mezőváros munkarendjének, piacainak, vásárainak, a lakosság szakértelmének is ez adott sajátos jellegzetességet. Elmondhatjuk: a szőlő volt az úr Tállyán, s minden más ennek alárendelten működött. A tállyaiak gazdálkodásában, megélhetésében ez volt a domináns. Erre épült, ehhez igazodott egyházi, vallási életük kivételével közösségi szervezetük, kultikus létük és szórakozásuk rendje is.

Amíg a gazdasági élet, a szőlőművelés és borforgalmazás, az ahhoz szükséges szerszám- és eszközrendszer biztosítása, a lakosság létfeltételeinek megteremtése, élelmezése, fogyasztási cikkekkel való ellátása szintézisbe fogta a polgárok életét, addig a naturális létezésre ráépülő kultikus szféra a XVIII. századtól nagyon is megosztotta. A nagyarányú beköltözések és az ellenreformáció a homogén kálvinista lakosságot megtarkította. A Lengyelországból beköltöző zsidók újabb színnel gazdagították a megélt valóságot. A XVIII. század végétől, a XIX. század elejétől négy karakterisztikus vallás osztozott a lakosok hitén, miközben dominánssá vált a római katolikusok jelenléte. Mellettük viszonylag még hosszú ideig játszottak fontos szerepet a város vezetésében és a tulajdonlás mértékében, a gazdasági élet irányításában a reformátusok, majd a XIX. század közepére, második felére a gazdasági élet főszereplőivé a zsidók váltak. 1790-től – megépült templomuk és számuk révén is – színezték tállya népéletét az evangélikusok s szokásrendjük.

A hivatalos gazdasági és társadalmi érintkezések az egyházi szekularizáció kibontakozásával, a világi kultúra térhódításával oldották a zsidó hitközséghez és a többi felekezethez tartozók közötti elzárkózást, idegenséget, de a legbensőségesebb családi kapcsolatok kiépítéséig – keresztelők, esküvők, disznótorok, névnapi lakomák –, azok közös és együttes ünnepléséig csak a legritkább esetben jutottak el.

A zárt kapuk és leeresztett zsalugáterek mögött egyházi és családi ünnepeket tartó izraeliták lassú asszimilációja csak részben jellemző Tállyára és a Hegyaljára. Akik közülük erre az útra léptek, Szerencsre, Sátoraljaújhelyre, Miskolcra, Pestre tették át gazdasági tevékenységük színterét. A gazdagodás, vagyonosodás, polgárosodás tállyai lehetőségeivel birkózók megmaradtak ortodox hitükön, hovatartozásukat és különállásukat külsőleges jegyekkel is kifejezésre juttava, és a más hiten élőktől magukat elzárkózásukkal is megkülönböztetve. A két világháború között pedig – amikorra a modernizáció és a polgárosodás üteme megteremtette volna a zártság oldódását, az elkülönülés legalább formai feladását – politikai indíttatású törvények kényszerítették ki a zsidó lakosok elvándorlását, másrészről pedig az elzárkózás felerősödését. Így a tállyai népéletre a zsidók legfeljebb a gazdasági szférában a haszonelvűség meghonosításával gyakorolhattak nagyobb befolyást ottani szórványuk révén.

Az evangélikusok részben későn, többnyire a zsidókkal egy időben jelentek meg a mezővárosban. Viszonylag csekély lélekszámuk, gazdasági szerepük másodlagossága okán ugyancsak nem játszhattak lényeges szerepet a társadalmi szokások, érintkezési formák alakításában. Egyházi vezetőjük, lelkészük révén bekerültek ugyan szinte minden köztestületbe, az önkormányzat szavazati joggal rendelkező tanácsadói közé is, de meghatározó erejű és a lakosság egésze, vagy jelentős része által elfogadott szokást, népéleti jellemzőt nem tudtak meghonosítani. Tállyán betöltött szerepükre és súlyukra némi fényt vet, hogy a polgári korszak egésze alatt képtelenek voltak akárha egy társulatot, egyletet, civil szervezetet is létrehozni.

A XVII–XVIII. században a reformátusok nemcsak a gazdasági életet uralták, de intézményeik révén a mezőváros közéletét is. A legmódosabb nemesek és szőlőbirtokosok, a jelesebb céhmesterek, a város vezetői is ezt a hitet vallották a magukénak. Jellemző társadalmi, közéleti szerepükre, hogy a Janthó családból járási főszolgabíró is került a Zemplén megyei rendi igazgatás és igazságszolgáltatás irányítói közé. Puritán egyszerűségük, Istennel való bibliás társalgásuk hosszú századokon keresztül rányomta a bélyegét Tállya lakóinak az életére, főleg munkás hétköznapjaira. Tekintélyük az 1810-es tűzvész után kibontakozó belső konfliktusuk során tört meg. Az elveszett tekintélyből csak a XIX. század utolsó harmadában sikerült valamit visszaszereznie Hézser Emil nagytiszteletű úrnak, aki létrehozta a felekezeti hovatartozástól függetlenül tagjai sorába bárkit befogadó Tállyai Olvasóegyletet, majd megírta és 1900-ban publikálta a tállyai református egyház történetét. Halála után újra csökkent a reformátusok befolyása és szerepe a településen.

A katolikusok tekintélyét – folyton növekvő számuk, dominanciájuk mellett – véglegesen Fándly József plébános alapozta meg, amikor az alkotmányos küzdelmek élére állt. A település fölé magasodó ősi, a reformátusoktól visszaszerzett, majd megújított és megnagyobbított templomuk messziről jelezte és jelzi a közeledőnek, hogy Tállya polgárainak a többsége katolikus. Néhány általános néprajzi szokás ismétlődését kivéve tudatosították ezt az itt lakókkal és idegenekkel a templom falai közül kilépő egyházi ünnepségek és szertartások éppúgy, mint az esztendő jeles napjaihoz kapcsolódó ceremóniák.

A naptári év első napján – január 1-jén – a tállyaiak között a legutóbbi időkig szokásban volt a személyes köszöntés. Akik e napon találkoztak, sohasem mulasztották el, hogy boldog új évet kívánjanak egymásnak. Elindult ezen a napon a mindenkori cigányprímás is, bandájának egy-két hegedűsével, és sorra járták az ígéretesebb, jobb módú házakat. Elmuzsikálták a gazda kedvenc nótáját, a divatosabb dalok valamelyikét. Ilyenkor illett borral, kaláccsal kínálni a köszöntőt, még inkább illett néhány krajcárt, fillért, pengőt adni a zenészeknek.

Január 1-jén köszöntötték a baktereket, éjjeliőröket is. Őket – a jókívánságok mellett – az önkormányzattól illette meg néhány korona, később egy-egy pengő ajándék, amiért az elmúlt esztendő éjszakáin vigyázták a lakosok nyugalmát.

Január 6-án, vízkereszt napján, mint sok más helyén az országnak, a katolikus plébános megszentelte vizet, és a hitükben igaz katolikusok a templomból kisebb üvegekben, cserépflaskákban házukba vitték, ott őrizték. Ez a hitük szerint megóvta házukat a gonosztól, lakóit a rontástól és az ördög mesterkedéseitől. A vízszentelés délelőtti ceremóniáját követően a pap, a kántor és a harangozó, olykor a pap helyett a káplán, elindultak házról házra a hithű katolikusokhoz. Megszentelték a házat, szentelt krétával a három királyok – Gáspár, Menyhért, Boldizsár – nevének kezdőbetűit az ajtóra rajzolták, és az ott hagyták mindaddig, amíg le nem kopott az írás az ajtóról. A házszentelést illett pénzzel honorálni.

A húsvét előtti böjt kezdetéig szokásosan farsangi bálokat rendeztek Tállyán. Sokáig külön a reformátusok és külön a katolikusok. Csak a XIX. század végén, Hézser Emil fellépése után változott e tekintetben a helyzet, amikor már az Olvasóegylet működése oldotta egy közösségbe a felekezeteket. Akkortól főleg ez az egyesület szervezte a bálokat. A nagytáncot megelőzően az olvasóegylet amatőr színjátszói népszínműveket, vígjátékokat mutattak be évről évre, majd összerámolták a nézőteret, s a fiatalok hajnalig, reggelig mulattak.

A két világháború között ismét szétvált a reformátusok és a katolikusok farsangi bálja. A reformátusokét a dalárda szervezte, a katolikusokét a Katolikus Olvasóegylet. Jeles, emlékezetes, egymással is vetélkedő vigalmak voltak ezek, továbbra is műsorral, népszínmű vagy vígjáték bemutatásával indítva. A második világháború után még egy-két kísérlet történt a hagyomány folytatására, de a csasztuskák kora, majd a televízió eltejedése, végül a diszkók száműzték Tállyáról a népszínműveket éppúgy, mint a bálokat.

Húsvét előtt, virágvasárnap szentelték a katolikusok a barkát. A határból begyűjtött jeles mennyiségű barkából a szentelés után a családok néhány szálat hazavittek, azzal a kamasz és férjhez menendő lányokat kedvesen megpaskolták, miközben ismételgették: Kapós legyél, mint a sutka! Aztán a barkát kiszárították, a szentképek mögé tűzték, s a következő virágvasárnapig vagy tavaszig őrizték.

Krisztus keresztre feszítésére emlékezve nagycsütörtökön Tállyán is elnémulnak a harangok, kereplők jelzik a toronyban a delet, hívják imára a hívőket. Húsvétvasárnap aztán újra megszólalnak a harangok, örömet, feltámadást, a világ bűneitől való megtisztulását, a krisztusi áldozatos megváltást hirdetik. A családok pászkát, főtt tojást, sonkát, kolbászt, töltött húst, egyéb finomságot rakodnak egy karra akasztható vesszőkosárba, egy palack bort tesznek mellé, s többnyire az asszonyok, a gyerekek kíséretében elviszik a templomba megszenteltetni. A pap a szentelést – a feltámadási mise után – elvégzi, az elemózsiát és a bort hazaviszik, s a húsvét vasárnapi ebéd előtt mint előételt a szentelt javakat elfogyasztják.

Vigyázva bánnak vele. Ne morzsálódjon, a földre ne hulljon, s a szentelt étel maradékát, hulladékait, morzsáit is összegyűjtik, azt az állatoknak adják: tehénnek, kutyának, aprójószágnak, macskának. Néhány háznál – főleg a görög katolikusoknál – szokásban volt az is, hogy a megszentelt pászkát a ház asszonya a még ártatlan gyerekek feje fölé tartotta, s háromszor ismételte: Feltámadt Krisztus! Az ártatlan gyerekeknek mindannyiszor válaszolniuk kellett: Valóban feltámadt!

A legtöbb háznál szokás volt, hogy a húsvéti szentelt javak elfogyasztása előtt a házigazda minden családtagnak és a velük ebédelőknek töltött a szentelt borból, s mielőtt a falatozáshoz láttak volna, az asztali áldás elmondására szólította fel az ebédhez készülőket, majd emelve poharát, pohárköszöntőt mondott, sok-sok boldog feltámadás közös megünneplését kívánva az asztalánál ülőknek. Ebéd után a család együtt maradt, s a délutánt – míg az állatok etetése nem szólította el a családfőt – együtt töltve elbeszélgettek a világ folyásáról, a jövendő várható alakulásáról, politikáról, a mező és szőlőföld ígéretéről, az állatok állapotáról, egyebekről.

Húsvéthétfőn a legények, ifjak – borbély vagy fodrász kutyulta szagos vízzel – locsolni indultak a rokonokhoz, iskolatársakhoz, menyasszonyokhoz, ismerőseikhez, lányos házakhoz. Polgári illedelmességel szolid verset mondtak, kölnivel, szagos vízzel locsoltak, sohasem szódavízzel, sohasem kútvízzel. A szép versért, locsolásért hímest, festett tojást kaptak, a kisebb legények néhány krajcárt, fillért, egy-két forintot. Ma már az illendőnél olykor kivagyiságból többet is.

Húsvét után a búzaszentelés ceremóniája mozgatta meg a falu katolikus lakóit. Ilyenkor a miséről templomi zászlókkal, feszülettel, füstölővel, szenteltvíztartóval és szenteltvízhintővel, a papi ornátusba öltözött lelkésztől vezettetve, egyházi énekeket énekelve, kivonultak a katolikusok egy olyan búzavetéshez, amelynek a gazdájával már korábban megegyeztek, s azt a pap áldást kérő szertartás keretében megáldotta, megszentelte. A hívők ezt követően néhány szál sarjadó búzát szakítottak a vetésből, azt imakönyvükbe tették, és hazaszéledtek.

A búzaszentelésnél látványosabb esemény az úrnapi körmenet. A város négy pontján zöld ágakból kápolnát építettek, azt virágokkal feldíszítették, benne oltárt képeztek ki, s az ünneplőbe öltözött hívők a templomból indulva a pap, a káplánok, a kántor, a harangozó, a minsitránsok vezetésével egyházi énekszó mellett, élen a hordozható feszülettel, templomi zászlók alatt körbejárták a város kettős főutcáját.

A menet minden zöld gallyakból épített, oltárral feldíszített kápolnánál megállt, a pap megáldotta a helyszínt, a ceremónia illő részeit elvégezte, tömjénfüsttel elűzte a gonoszt, a ministránsok csengettyűvel imára szólították a híveket, majd a négy oltár meglátogatása után a körmenet visszaérkezett a templomba. Bár a megszokás többnyire mindig ugyanazon a helyen állíttatta fel a kápolnát, olykor egyes családok vetekedtek érte, hogy az ő házuk előtt, az ő kapubejáratuknál legyen az áldást hozó zöld kápolna. Nagy megtiszteletetés volt már az is, ha valaki a határból zöld ágakat, kertjéből díszlő virágokat hozhatott a készülő építményhez.

Egyházi és világi hagyományok keveredtek a június 27-i, Szent László-napi templombúcsú szertartásában. Ilyenkor ittmaradtak a szőlőkapások, Tállyára látogattak a szomszéd községek, mezővárosok katolikus lakói, hazalátogattak a településről elszármazottak, megérkeztek a közeli és távoli rokonok. Nagy-nagy gyülekezet volt ez, amikor a pap és a káplánok mellé segédlelkészek, szerzetesek is érkeztek, akik segítettek a gyóntatásban, áldoztatásban.

A bűnök bocsánatát meghozó búcsú kitűnő alkalom volt a szórakozásra, eladó lányok, nősülendő legények találkozására is. Ilyenkor felvonultak Tállyára áruikkal a kézművesek, a vásározó pecsenyesütők, a vattacukorárusok, a vásári kikáltók, cirkuszosok, mutatványosok, körhintások, céllövöldések, planétások, labdadobáltatók, tekenőben horgásztatók, köszörűsök, bizsuárusok, muzsikusok, borkimérők, minden rendű és rangú szentek és szélhámosok. Zajlott a zsibvásár, forgott a hinta, hangos szóval toborozták nézőiket a mutatványosok, magasra fújták a lángot a tűznyelők. Sercegett a zsír a serpenyőben, szállt a frissen sült pecsenye illata, folyt a bor, a fiatalok táncoltak, egymás fülébe örök hűséget suttogtak, majd sötétedéskor lassan feloszlott a búcsú, pakolni kezdték maradék áruikat a vásározók, megdermedt a zsír a pecsenyesütőben, és már üresen kongott a hordó. A cigánynak is elkopott a gyantája, ezért alábbhagyott a hegedűszó is. Legfeljebb még egy-egy huncut kikiáltó rikkantott nagyot, miközben lassan megülte a várost az éjszaka sötétje.

A Szent László-napi búcsú azért is volt nevezetes napja évről évre a tállyaiaknak, mert egybeesett a Szent János-napi vásárral, június 26-ával. A kettő együtt a fél Hegyalját megbolydította, de megmozgatta Felső-Zemplént, a Bodrogközt, a szabolcsi Rétközt és a Nyírséget is. Jöttek Abaújból, Sárosból, Szepesből. Ilyenkor hajtották fel a tavaszi fűvön kizsendült állatokat, borjút, tinót, ökröt, csikót, lovat, meddő és hasas tehenet, őszi makkoltatásra szánt sertést, a fölösleges juhot, kecskét s kínáltak minden egyebet. Az évi négy országos sokadalom között ennél nagyobb vásár nem volt Tállyán. Ezt még a Szent Kelemen-napi országos hordóvásárral egybekötött összesereglés sem múlta felül. A január 22-én tartott Vince-napi vásárokról – ennek árnyékában – már ne is szóljunk.

A Szent László-napi vásárnál talán fontosabb volt Tállya életében, de kevésbé látványos és mulattató a szőlőcsőszök augusztus elején történő állítása és felesketésük. Csak néhány addattal érzékeltetjük ennek jelentőségét. 1816-ban 91 szőlőpásztort állítottak ki, 1820-ban 92-t, 1830-ban 88-at, 1843-ban 64-et, 1848-ban 88-at.

A jól és gondosan vigyázott szőlők termésének betakarítása előtt – október közepén – rendezték Tállyán a szüreti felvonulást. Vidám eseménye volt ez a városnak, majd a nagyközségnek. Ilyentájban érkeztek meg az extraneusok, a hegyeken bitokos arisztokraták, középnemesek, a felvidéki városok polgárai, hogy részesei vagy szemlélői legyenek az eseménynek. Ló vontatta szekerek, hintók, kocsik, lovas mutatványosok, muzsikusok, alakoskodók, Bacchus-figurák vonultak a menetben. A sort a kapások zárták, akik zászlóikkal, címereikkel vonultak, s a kapások rigmusát ismételgették. A díszes felvonulást bál követte.

Néhány nappal a szüreti felvonulás és bál után elcsendesedett a város, és megsokasodtak az emberek a szőlőhegyeken. Ricsaj, zaj, hahotázás, vidám nóta és örömet sugárzó kacagás hangját erősítették fel a hegyek. Szorgos munka és öröm honolt ilyenkor a szőlőföldeken. Szekerek zörögtek, kocsisok kérték a szabad utat, s a taposók, préselők várták az érett fürtöket a borházakban. Csurgott a must, s egy-egy sárga darázs keringett az édes fürtök halmaza fölött. Ősz volt már, gyakorta csípős idő a szüretkor, ezért aprócska tüzek gyúltak a hegyek hajlatában, a szőlőföldek aljában, s ott melengették dértől gémeberedett kezeiket a szedők. A tállyaiak ilyenkor hordták aranyukat a pincéikbe.

Szüret után elhalkult a világ. A gazdák a bor forrását, erjedését lesték, a máslást, az aszút készítették, a törkölyt hasznosították, s képzeletben már számolgatták remélt bevételük garasait, forintjait. A napszámosok még összeszedték a karókat, befedték a tőkéket, trágyát hordtak a szőlő tövére, hogy átadják a hegyet a télnek, a lassan megereszkedő hóesésnek, ők maguk pedig pihenni térjenek tavaszig.

Már csak a karácsony volt hátra. Vigíliáján elindultak a gyerekek kántálni, Jézus születését hirdetni. Rigmusaikat, kántáló verseiket elénekelni, a diót, mogyorót, kalácsot begyűjteni, s néhány garassal, krajcárral gazdagodni. Illett a kántálót megajándékozni. Különösen illett, ha szarutülkével a kondás, rézdudájával a csordás érkezett a Kisded születését hírül adni. Az őket nem fogadókra, vagy üres kézzel elbocsátókra durva rigmusok születtek.

A kántálókat követte a harangozó, az ostyahordó. Ő is ajándékot várt, s ahová betért, családtagonként egy-egy maga sütötte ostyát hagyott. S végül jöttek a betlehemesek. A fehérbe öltözött, magas süveggel ékes, ritmust kiverő csörgős botokkal felszerelt, a betlehemi istálló stilizált mását, templommá formáló házikót vittek magukkal, benne a jászol, a megformált barmok, közöttük József, Mária s a kis Jézus, a menetet kísérte a láncos botját magával vonszoló, subába öltözött Öreg, aki a szent emlékezetbe egy kis mókát kevert, s térülésével, fordulásával a gyerekek ámulatát is kiváltotta.

A hit szárnyára ült ilyenkor a képzelet, s katarzis járta át az emberek lelkét, mert volt ezekben a szokásokban valami mélységesen emberi, irracionalitásával és transzcendens voltában megmozgatta az emberben mindazt, amivel több, mint a föld megannyi vegetáló teremtménye. Az ünneplőt öltött kultikus élet morzsái peregtek a hit hétköznapjaira, s mindenki átélhette, hogy holnap, vagy ma, megszületik a Megváltó, aki nemcsak munkás kínjainak hétköznapi bűneit jön megváltani, hanem a mainál egy picivel szebb világot is ígér, s kinek ne lett volna szüksége – akárha Tállyán is – a reményre.

A hétköznapokkal gazdag történelmi lét aprócska ünnepei voltak ezek a pillanatok, mígnem a karikás ostorral cserdítő, kolompot rázó, tülköt fúvó legények szilveszter estéjén el nem cserdítették az esztendőt minden bújával-bajával, örömével, hogy aztán másnap kezdődjön elölről mindenki számára a generációkra szabott körforgás, s kívánják az emberek egymásnak, legalább azon a napon Tállyán is a boldog új esztendőt!

Tállya délkelet felől (Frisnyák Sándor felvétele)

Tállyai pincék (Frisnyák Sándor felvétele)

Tállyai pinc (Frisnyák Sándor felvétele)

Tállyai szőlők (Serfőző László felvétele)

Tállyai szőlők (Serfőző László felvétele)

Tállyai iskolások 1952-ben (Az első sorban jobbról a negyedik Antalóczy Lajos igazgató)

Serfőző János és családja 1932-ben

Általános iskola

A katolikus dalárda 1931-ben