Tállya lakossága – bár állandóan fluktuált, cserélődött – a történelem folyamán, talán a középkort kivéve, sohasem idegenkedett érdekeinek képviseletére társulni, és ha szükségeltetett, ezeket a társulásokat intézményesen működtette. A rendiség korában már 1561-ben több hegyaljai település egyetértésével megalkották a szőlőművelés rendtartását, amit időről időre megújítottak. Közösen állapították meg a napszámbéreket, a hordók, szőlőművelő szerszámok árát. Összehangolták az országos vásárok és hetipiacok tartásának rendjét, a másutt élő szőlőtulajdonosok adóztatásának mikéntjét. Az így kialakult szellemiségnek nem kis része volt abban, hogy a XVI. században diadalra jutott a térség mezővárosaiban a reformáció, és a kálvinista egyházszervezet patronálta azt a kulturális tevékenységet, amelynek az iskolák működtetése mellett egyetemes érvényű terméke volt a vizsolyi-gönci biblia.
A hegyaljai összetartozástudat a polgári individualitás eluralkodásával sem erodálódott. A szőlődézsma árendálásának hatévenként ismétlődő limitációja, majd a dézsma megváltásának az alkufolyamata, a rendre megismétlődő borhamisítások, végül a filoxéra elleni védekezés – más tartalommal ugyan, de – minden korábbinál hatásosabban erősítette fel a hegyaljai települések kényszerű egymásrautaltságát és összetartozástudatát, s ezt intézményesítették is.
A polgári forradalom szabadságot, egyenlőséget, testvériséget kiteljesíteni ígérő politikai retorikája és az e retorika jegyében megalkotott törvényei a rendi, vallási tagoltság e tarka állapotában találta Tállya lakóit, akik között még a felvillantott tagoltságnál is mélyebb vagyoni, gazdasági árkok húzódtak. Ez meghatározta a polgárosodás során kibontakozó társadalmi önszerveződést, az egyletek, társaságok tagsági körét és társadalmi összetételét.
Tállyán elsőként az önkéntes tűzoltóegyletet szerették volna megszervezni a polgárok. Ez – a város történetét ismerve – természetesnek tűnik. A szűk belső telkek, keskeny utcák miatt összezsúfolódott, zsindellyel, náddal fedett házak tűzvész esetén menthetetlenül a lángok martalékaivá váltak. A polgári korszak első tűzesete 1851-ben pusztított. 1852-ben a város kinevezett főbírája és tanácsosai összeállították a megszervezendő tűzoltóegylet alapszabályát, s továbbították a közigazgatási szolgabíróhoz jóváhagyás végett. A város jegyzőkönyvében nem maradt nyoma sem az egylet engedélyezésének, sem tiltásának.
Ha meg is alakult, a várost elpusztító 1861-es tűzvész arról árulkodik, hogy nem nagy hatékonysággal működött.
Újabban a kiegyezés után – az 1872. évi VIII. tc. biztosította jogalapra helyezkedve – hoztak létre Tállyán egy önkéntes tűzoltóegyletet. Az 1878. november 20-án alakult és működését 1879. február 11-én meg is kezdő egyletnek tagja lehetett minden tizenhat év feletti, feddhetetlen jellemű, ép testalkatú férfi. Az alapító tagok mellett beléphettek az egyletbe pártoló tagok is, akik tehetségük szerinti összeggel támogatták a működést.
A Tállyán „esetleg közeli környékén pusztító tűz elfojtására, a tűz által veszélyeztetett emberélet, úgy ingó és ingatlan vagyon mentésére” alakult egyesület az első világháborúig működött. 1921. augusztus 7-én újabb, immár negyvenhárom pontos alapszabály-tervezettel és egyletalapítási kérelemmel fordultak a tállyaiak Zemplén megye alispánjához, aki – a belügyminiszteri jóváhagyás után – 1923. május 8-án engedélyezte a „Tállyai önkéntes tűzoltó testület” működését. A Szirmay László parancsnok és Hála Győző segédtiszt vezetésével a korábbi egyesületből testületté szerveződött társaságnak már „csakis nagykorú és magyar honos állampolgárok” lehettek tagjai.
Az 1861-es nagy tűzzel kapcsolatos a következő társulási kísérlet is. 1861 augusztusában – az alkotmányosan megválasztott – képviselő-testület úgy döntött, hogy egy „városrendezési és szépítési bizottságot” hoz létre, amelynek az lesz a feladata, hogy az összezsúfolódott telkeket, sikátorrá keskenyedett utcákat a település újjáépítése során esztétikai és tűzvédelmi szempontból rendezze. Alapszabály-tervezetét – jóváhagyás céljából – felterjesztette a megyére, de mire az jóváhagyatott volna, a Schmerling-féle provizórium lesöpört a történelem aszataláról minden helyi kezdeményezést.
A dualizmus korában a gazdasági érdekvédelem késztette a tállyaiakat egyesületek, társaságok szervezésére. Nagy bőségről e téren nem szólhatunk. A nagyközséggé hanyatló, filoxérával küzdő szőlőtermelő település gondjai eltakarták az emberek szeme elől az egyesülési törvény adta lehetőségek előnyeit, s talán idejük, pénzük sem volt az ilyes aktivitásra.
Az 1872. évi VIII. törvénycikk adta lehetőséggel először a csizmadiák éltek. Túllépve a település határán Tállya, Szerencs, Ond, Monok, Rátka, Bekecs csizmadiái 1876-ban készítették el és nyújtották be engedélyezésre alapszabály-tervezetüket. A Kmoskó János kezdeményezte „Tállyai csizmadia ipartársulat” közös raktár, árucsarnok létesítéséről álmodott, s „nagyobb értékű gépek” beszerzéséről és „közös használatáról”. A Kmoskó János magánpecsétjével hitelesített huszonhét pontos alapszabály-tervezet három aláírással megjárta a bürokrácia hivatalos csatornáit, de az árucsarnok, közös raktár felállításáról, működtetéséről, a nagy értékű gépek beszerzéséről nincs adatunk.
Ha a „csizmadia ipartársulat” el is kezdte működését, viszonylag hamar befejezhette. Ugyanis 1882. február 5-én a cipészek új társulati alapszabály jóváhagyását kérelmezték. A Szabó Ferenc elnökségével, Tóth Ferenc alelnökségével és Fiedler Mihály jegyzőségével alakult ipartársulat 1882. május 15-én nyerte el a működési engedélyt. A huszonhét pontból álló alapszabály általános érdekvédelmet, segélyezést és szakmai együttműködést jelölt meg célként.
„Felekezet és társadalmi különbség nélkül, minden erkölcsileg kifogás alá nem eső ember” tagja lehetett Tállyán a már többször hivatkozott Olvasóegyletnek, amelyet dr. Hézser Emil református lelkész dajkált életre. A huszonegy pontos alapszabályt 1887. június 12-én terjesztette be jóváhagyásra, s 1889. január 30-án kapta meg a működési engedélyt. Tagjainak célja „a szellemi művelődést olvasás által előmozdítani, s az egylet tagjainak alkalmat szolgáltatni gyakrabbani összejövetelek által társadalmi, politikai és közgadasági kérdések feletti eszmecserére”. Igény is lehetett az olvasásra, és a nagytiszteletű úr is érthetett a lakosság nyelvén, mert a kör rendezvényei olyan sikeresek voltak, hogy a városháza nagytermét kellett az önkormányzattól kibérelni, amit megkapott, nem ingyen, évi bérleti díj fizetése mellett. Az egylet sikeresen működött. A rendszeres heti klubélet mellett dalesteket, színházi előadásokat, bálokat, hangversenyeket szervezett.
Az 1860-as évtized ínséges évei hívták életre Tállyán a takarékraktárat, kiszámíthatatlan esetekre biztosított átmeneti megoldást a lakosság élelemmel való ellátása terén. Igazi karitatív egyesületet azonban nem működtetett a település. Először a településen élő zsidók hozták létre a maguk Chewra-Kadischa szent egyletét. A magyarországi izraeliták körében általánosan elterjedt s Tállyán 1894. december 15-én kérvényezett, majd 1895. július 20-án hivatalosan is engedélyezett Chewra-Kadischa szent egylet az alábbi célokat tűzte maga elé: a vallásosság és felebaráti szeretet gyámolítása, előmozdítása, a szenvedők és gyámoltalanok segélyezése, anyagi istápolása és vigasztalása, súlyos betegek vallásos vigasztalása és végakaratuk kinyilvánítására való buzdításuk, a szegény betegek ápolása és gyógykezeltetése, az elhunytak eltemetése. Az egylet vallási alapon szerveződött, tagjai csak izraelita férfiak lehettek. Azok közül azonban mindenki, aki tállyai vagy környékbeli „nagykorú és feddhetetlen erkölcsű” volt, s aki a tállyai „izraelita hitközség kötelékében három éven át” gyakorolta hitét, és „az elöljáróság által meghatározandó 40 forinttól 100 forintig terjedő felvételi díjakat” kifizette. Alapító elnöke Baumgarten Miksa, jegyzője Jakubovics Hermann volt. A huszonkilenc pontból álló alapszabály meghatározta módon a második világháborúig működött az egylet.
Élénk társulati és egyesületi élet a nagyközségben valójában csak a XX. század elején bontakozott ki. Ekkoriban egymás után alakultak a legkülönfélébb szándékú és célú egyletek. A vallási alapon szerveződők a helyi társadalom szélesebb rétegeit fogták össze. Elsőként a reformátusok szervezkedtek, dr. Hézser Emil paróchus ösztönzésére – aki egyébként titkára is lett – szervezték meg a tállyai református asszonyok és lányok a Rákócziné Lorántffi Zsuzsanna Egyletet. Tizenöt pontos alapszabályát 1903. január 19-én terjesztették be jóváhagyásra, s még ugyanazon év december 14-én megkapta a működési engedélyt. Gyakorlatilag minden református asszony és nagykorú lány tagja lehetett az egyletnek, aki „a szeretet nagy törvényének teljesítésére igazán törekedett”. Többnyire azonban csak a jobb módú, a református lelkész feleségével szorosabb kapcsolatot tartó asszonyok, lányok jártak több-kevesebb rendszerességgel a közösségi eseményekre, és segédkeztek minden olyan világi és egyházi rendezvénynél, amelyik szélesebb lakossági réteget mozgatott meg. Karitatív szerepet is magukra vállaltak. Adományokat gyűjtöttek, szegényeket istápoltak, segítettek a rászorulókon.
A katolikusok 1909-ben szerveződtek meg. Egyszerre két szervezetet hoztak létre: a Katolikus Kört és a Katolikus Legényegyletet. Az előbbi tagjai sorába várt „minden feddhetetlen jellemű katolikus egyént”, az utóbbi pedig „minden feddhetetlen jellemű katolikus ifjút”. A Katolikus Körnek Ligethy Sándor volt az elnöke, a legényegyletnek Bodnár János. Az alapszabályban megfogalmazott céljuk szerint a „Tállyán lakó katolikus polgárok szellemi és anyagi érdekeinek előmozdítására” helyezték a hangsúlyt, és „népjóléti intézkedéseket” kezdeményeztek. A „szükséges ismeretek oktatását” vállalták fel. A legényegylet a „Tállyán lakó ifjak szellemi továbbképzése” mellett „a munkásság és józanság ápolását” tűzte ki célul. Induláskor – az elnökön kívül – mindkét szervezetnek két-két tagja volt, de hamarosan mindkét szervezet nagy népszerűségre tett szert.
A vallási alapon szerveződő egyletek mellett 1913-ban Homoki György elnökletével alakult meg a Tállyai Társas Kör. Kilépve a felekezeti elzárkózásból, tagjai közé fogadott mindenkit, akit a választmány arra érdemesnek talált. A negyvenhárom pontból álló – 1913. június 14-én megfogalmazott – alapszabályt a hatóságok 1913. december 15-én hagyták jóvá. Homoki György „a város mindazon elemeit egyesíteni” szándékozott, „melyek erkölcsi, szellemi és anyagi értékekkel bírnak, hogy barátságos társadalmi érintkezés által a humanisztikus eszméket” terjesszék. A túl általánosra sikeredett cél nem talált nagy visszhangra. Az alakuló ülést követően a tagok elkoptak, az organizáló erő kevésnek bizonyult a kör életben tartására.
A gazdasági szférában a csizmadiák és a cipészek után a kereskedők vélték úgy, hogy érdekeiket védené, és társadalmi szerepüket növelné egy testület megalakítása. 1905. július 9-én negyvenkét pontból álló alapszabályt nyújtotak be jóváhagyásra, amire az engedélyező pecsétet és aláírást 1906. október 6-án kapták meg. Ekkortól működött legálisan a Tállyai Kereskedelmi Kör. Elnöke Otika Gábor, jegyzője Kohn Illés volt. E tisztes társulatnak az alapítókon kívül csak azok lehettek tagjai, akiket „érdemeiknél fogva a közgyűlés” megválasztott vagy „később a választmány által felvétettek”. A kör vállalt feladatának tekintette, hogy egyesítse az „erkölcsi, szellemi és anyagi értékkel” bírókat, és „barátságos társadalmi érintkezés által a humanisztikus eszméket” terjessze, „érintkező központot teremtsen” a „különböző élethivatású polgároknak”.
A cipészeket összetartó szervezet érdekvédelem nélkül hagyta a többi mesterség folytatóit. Úgy tűnik, ők megelégedtek a céhek megszűnését követően az országos hatókörrel szerveződő Iparkamara érdekvédelmi tevékenységével. Helyi testület szervezését csak 1938 februárjában kezdeményezték. Működésüket hivatalosan 1941. március 31-én hagyták jóvá. Céljuk szerint a „tállyai iparosok gazdasági, művelődési és emberbaráti érdekeinek felkarolására.... hazafias érzelmének fejlesztésére” fektették a hangsúlyt. Az Iparoskör harminchat tagot számlált. Elnöke Németh Mihály, jegyzője pedig Zahoránszky Barna volt. Tagjai sorába várt „nemre és korra való tekintet nélkül” mindenkit, aki magyar állampolgár volt, és „a kör működése területén önállóan ipart gyakorolt”.
Minden eddiginél stabilabb, pecsétjének bizonysága szerint – „Tállyai Vadásztársulat 1909” – már korábban is működő társaság legitimáltatta magát 1912-ben. Huszonnégy pontos alapszabályát 1912. február 21-én terjesztette be jóváhagyásra, és április 23-án már engedélyezték működését. A társulatnak elvileg tagja lehetett „mindenki, aki feddhetetlen előéletű, s a vadászatot nem haszonlesésből gyakorolja, és vadászjeggyel bír”. Az idevágó törvény értelmében Tállyán vadászati joggal a község és Bretzenheim herceg rendelkezett. A herceg saját birtokain, a község a határ minden más területén. Ezt a jogot – háromévenként – a község árverésen értékesítette. A tállyai vadásztársulat a vadászatot kedvelő lakosokból szeveződött azért, hogy a „nagyközség tulajdonát képező vadászati jogot bérelje”, s az így bérelt területen „a vadászatot a törvények betartásával gyakorolja... vadat tenyésszen, s azokat megóvja”. Hozzátették még, hogy a társulat „a testedző nemes sportot tartja fő feladatának”. Alapító elnöke Dorosnyák Gyula volt.
Az első világháború alatt – bár jogilag nem függesztették fel az egyletek működését – egyes társulatok ellehetetlenültek, mások – főleg a karitatív jellegűek – fokozottabb tevékenységre kényszerültek. A háborús vereség és az ország felbomlása, a közhatalom szétzilálódása itt erősebben éreztette a hatását, mint a polgári forradalom és Kun Béláék vörös diktatúrája.
Pangott a társasági élet, az egyletek vegetáltak vagy felfüggesztették működésüket. Egy újabb alakítására csak 1928. december 31-én került sor, amikor 127 taggal megszervezték a Tállyai Római Katolikus Olvasókört. A hatóságok 1929. május 20-án hagyták jóvá a Hála Győző elnökletével működő olvasókör huszonegy pontos alapszabályát. Ez célul tűzte ki „a tállyai polgárság szellemi és anyagi érdekeinek előmozdítását, a munkásság, józanság és egyéb polgári erények előmozdítását... a szükséges ismeretek terjesztését”. Az olvasókör – kötelező tagdíjfizetés mellett – „minden feddhetetlen előéletű katolikus állampolgárt” szívesen látott a soraiban.
A Trianonban megalázott Magyarország nemzeti tudatot erősítő hivatalos politikai retorikájának cselekvésre buzdító ösztönzése nyomán indult meg országosan – a leventemozgalmak keretében – a lövészegyletek szervezése. A „céllövősport iránti érdeklődés felkeltését, ébrentartását” felvállaló országos sportmozgalom fontosnak tartotta „a céllövés gyakorlását”, de mellette „súlyt helyezett a tagok vallásos és hazafias érzésének erősbítésére” is. A Tállyai Polgári Lövész Egyesület 1930. március 23-án alakult meg ötvenhét taggal. Elnöke Vongrey Gusztáv, titkára Bodnár János volt. Csak tizennyolc éven felüli feddhetetlen életű magyar allampolgárok lehettek a tagjai. A nagy létszámú szervezet nem működhetett sokáig, mert 1935. október 22-én Hanschild Lajos egy újabb, húsz tagból szerveződött Polgári Lövész Egyesület működésének engedélyezését kérte. Célja – a sportlövészet gyakorlása mellett – ennek a társulásnak is „a vallásos és hazafias érzés erősítése” volt.
Az iparosok, kereskedők 1938-ban látták elérkezettnek az időt, hogy minden mesterséget átfogó egyesületet hozzanak létre. Németh Mihály kezdeményezésére 1938. február 13-án harminchat önállóan ipart gyakorló kézművesmester fogott össze, hogy létrehozzák a Tállyai Iparoskört. Céljuk a „tállyai iparosok gazdasági, művelődési és emberbaráti érdekeinek felkarolása”, hazafias érzelmük fejlesztése. Mindazon férfiak és nők tagjai lehettek az iparoskörnek, akik „önállóan ipart gyakoroltak”. A működési engedélyt 1941. március 31-én kapták meg, s a kezdeményező Németh Mihály elnök mellé Zahoránszky Barnát jegyzőnek választották.
A helyi társadalom elitje létrehozta a maga egyleteit, köreit, egyesületeit. A vadásztársaságban, az olvasóegyletben, iparoskörben, az egyházi karitatív, kulturális és egyéb szervezetben ki-ki megtalálhatta közéleti tevékenységéhez a fórumot, szórakozásához, művelődéséhez, tájékozódásához a keretet. Egyedül a paraszti szerveződés fórumai hiányoztak. Igaz, Tállyán nem is voltak igazán parasztok. A szőlőtulajdonosok magukkal hozták vagy átvették a XVI. századtól mélyen a lelkekbe ivódott mezővárosi öntudatot.
A paraszti, az agrár-érdekvédelem csak nagyon későn, akkor is vallási alapon szerveződött. Az első agráregyesület 1943-ban alakult: 1943. január 18-án nyújtotta be Füzesséry Károly engedélyezésre a Tállyai Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet negyvenöt pontból álló – a kispesti Bánsági Nyomdában készült, országos terjesztésre szánt – alapszabályát, amit ugyanazon év április 2-án jóvá is hagytak a hatóságok. A legényegylet a „nőtlen földműves és földmunkás egyének valláserkölcsi nevelését, nemzeti, szociális érzésük elmélyítését” tűzte ki célul. A tizenhat és huszonnégy év közötti katolikus földműves legényeket szervezte, s Tállyán harminckét legény lépett az egyletbe. Elnöke Füzesséry Károly volt, a titkári teendőket Károly József látta el. A Tállyai Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet azonban nem sokáig működött. Elsodorta a második világháború Magyarországra érkező frontja, majd betiltotta a győztes kommunizmus, mint minden más, akár vallási, szakmai, érdeklődési, kedvetelési alapon demokratikusan szerveződött egyletet, társulatot, kört és emberi kezdeményezést.
Tállya rangját és történelmi patináját nem annyira jeles embereinek, mint inkább köznapi szorgalmának köszönheti. Közösségeit, társulásait is munkája, értékei gazdagításának szándékával szervezi. Innen visszatekintve múltjára, nehéz eldönteni, hogy birtokosai, prédikátorai, neves plébánosai, főbírói vagy szőlőkapásai emelték-e maradandóbban a rangját. Előbbiek közül senki nem akarta ezeket a minden korszakban terhes méltóságokat, szolgálatokat, de ha a mezővárosi polgárok vagy a megyei nemesek kommunitása, egyházi elöljárója rárakta valakinek a vállára ezeket a terheket, nem térhetett ki előle. Nem keveset köszönhetett és köszönhet nekik Tállya, mint ahogyan a Rákóczi családnak sem, amely négy generáción keresztül fáradozott a mezőváros emelésén.
Említettük már, hogy Tállya házasság révén került Rákóczi Zsigmond kezére. Neki nem kis része volt abban, hogy a mezővárosban megélénkült a szőlőtelepítési kedv. Nemcsak a tizenkét éves dézsmamentesség ösztönözte a jobbágyokat, zselléreket a szőlőplántálás nehéz munkájára, hanem a földesúr példamutatása is. Ez utóbbi – a kedvezményekkel együtt – csak I. Rákóczi György, illetve Lorántffy Zsuzsanna idején volt serkentőbb. Ebben a korszakában virágzott teljes pompájában Tállyán a református hit is. Sem az ő, sem a két Rákóczi-utód – I. és II. Rákóczi Ferenc – történetét nem ebben a munkában kell méltatni. Itt a már korábban elmondottaknál többet arról sem igen kell szólni, hogy ez utóbbi két Ferenc regnálása idején fészkelte magát vissza Tállyára a katolikus hit, elbirtokolván a reformátusoktól a már másfél századnál hosszabb ideje magukhoz vett, s azóta megújított, megnagyobbított templomot. Ezúttal elég annyit jeleznünk, hogy a Rákócziak gazdaságpolitikájának nem kevés köze volt Tállya aranykorához.
Ha már a reformációról, ellenreformációról szólunk, nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a reformáció magyarországi elterjedésének kezdetén, az 1540-es években Tállyán szolgált a ferences szerzetesből prédikátorrá haragosodott Szkhárosi Horvát András, aki nemcsak terelgette híveit az új hit ösvényére, hanem itt érlelte meg a Kétféle hitről, A fejedelemségről és a Fösvénységről szerzett verses alkotásainak tartalmi, formai kereteit is. A pápaság és a főurak ellen a lelkét gyűlölettel is felvértező ferences barát nemcsak a szerzetesi hányattatása során, tállyai prédikátorsága idején is megtapasztalhatta a szegénység nyomorúságát, elhagyatottságát, testi és leki kiszolgáltatottságát. Nagy korszaka volt ez Tállyának, amikor a mezőváros fölé magasodó nagy tornyú templomból végigdübörgött Szkhárosi Horvát András kérlelhetetlen és megmásíthatatlan parancsa: Ora et labora! S amíg hitének erejével a lelkeket Istenhez vezényelte, a kétkezi szorgalmat a hegyekre terelte. Nem sokkal a távozása után adta írásba a tállyai főbíró és tanácsa, hogy „régentén nem volt hegyeikben annyi szőlő, mostanában szaporodtak azok meg”.
Megfürdette Tállya légkörében bibliás nagy hitét, maradandót alkotni szándékozó akaratát a nevét a nagykárolyi Radicsból Carolira magyarosító Károlyi Gáspár is, aki 1584–1586 között terelgette az úr itt otthont találó nyáját az igaz hit ösvényein. A Svájcot, Wittenbergát megjárt tudós a Melanchtontól tanultak alapján 1584–86 között – Rákóczi Zsigmond és Báthory István biztatására – Tállyán már próbálgatta az Ó- és Új Testámentum latin, görög, héber kifejezéseinek megfelelő magyar szinonimákat. 1587-ben Göncről már futárral küldözgette aztán Vizsolyba, a nyomdába a Biblia lefordított árkusait.
Károlyi Gáspár tállyai szolgálata után rövidesen ráköszöntött minden rendű és rangú magyarokra minden településen a romlás százada. A maradandót alkotás parancsa helyett Tállyán is a túlélésre, a megmaradás esélyeinek latolgatására kellett berendezkedni. E roppant vész közepette királyi szabadalomlevelet kapott a város, és fallal kerítette el magát. Ekkor éltek azok a jeles főbírók, hitüknek elkötelezett prédikátorok, akik átmentették Tállyát a XVIII. századba, s akiknek regnálása alatt – minden szenvedés ellenére – virágkorát élte a város. Igaz, több mint fél századon át minden szüretét kivezényelt katonai egységek vigyázták.
Ezt követően országos hírű embereket nem, csak idegen urakat kapott a közösség, akiknek gazdatisztjei, inspektorai, bérlői legalább olyan rafinériával igyekeztek a föld népének javait megszerezni, elorozni, mint hajdan a katonák. Pintér Fülöpről szóltunk már, s arról is, hogy a birtokosok kegyúri jogaikat és kötelezettségeiket a római katolikus egyház javára nagyvonalúan gyakorolták. A XIX. században Fándly József katolikus lelkész és Hézser Emil református pap rangosította Tállya hírét. A filoxéra okozta enyészettől pedig megmentette dr. Bártfai Szabó Gyula. Róluk is volt már szó. Nem említettük viszont még Lavotta János és Hézser Aurél nevét.
Lavotta János nem volt tállyai illetőségű. 1764-ben született a Pozsony megyei Pusztafödémesen. A verbunkos muzsika jeles művelője zaklatott élete során Pusztafödémestől Debrecenen át Kolozsvárig bebarangolta az országot, és Zemplénben, Szabolcsban, Szatmárban, Nógrádban számos nemesi kúriát meglakott. Tállyára 1820-ban érkezett, hogy 1817-ben kiújult betegségét Eöri Fülöp orvos barátjával gyógyíttassa. Itt érte utol a halál még ugyanabban az esztendőben, augusztus 11-én. Ötvenhat éves volt. Tállyán temették el. Kortársa volt Csermák Anatalnak, Bihari Jánosnak. 1792–93-ban muzsikadirektora volt a pestbudai magyar színjátszó társulatnak. Nagyra értékelte zenéjét Csokonai, 1816-ban Nagyszebenben hallgatta muzsikáját Kazinczy, Kölcsey kulturált magyarságúnak vélelmezte szerzeményeit. Jókai Mór Két lángész egy házban című novellájában elevenítette meg alakját Csokonaival párban, majd egy tárcában méltatta zenei tehetségét, jelképesen Liszt Ferenc figyelmébe ajánlva műveit.
A magyarságtudatukra ébredt nemesek – amint értesültek haláláról – azonnal gyűjtést indítottak emlékének megörökítésére. Az adományokat a tállyai jegyzőhöz kérték eljuttatni. A pénz nehezen gyűlt, végül a Szatmár megyei Ópályiban birtokos Újfalussy Mihály állíttatott emlékművet a „maga idejének Orfeussa” sírhalma fölé, 1831-ben. Ezt 1860-ban Kéler Béla zeneszerző felújíttatta. Azóta Tállya városa emlékoszloppal és szoborral tisztelgett Lavotta érdemei előtt.
Településünkről elszármazó jeles földrajztudós Hézser Aurél Jenő Emil. 1887. október 21-én született. Apja – Hézser Emil, aki megírta a helybéli református eklézsia történetét – 1885-ben Miskolcról került Tállyára. Hézser Aurél középiskolai tanulmányait a sárospataki református főgimnáziumban végezte, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemre iratkozott be földrajz-természetrajz szakra. Pesti tanulmányainak megkezdése előtt egy évig Párizsban nevelősködött az osztrák-magyar főkonzul családjánál. 1910-ben bölcsészdoktori, majd középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1921-ig titkára volt a Földrajzi Társaságnak, majd szerkesztője a Földrajzi Közleményeknek. Tanított közép- és felső kereskedelmi iskolákban. Mintegy kétszáz dolgozatot publikált, s előbb egyetemi magántanárrá, majd nyilvános egyetemi tanárrá nevezték ki. 1947. április 11-én – hatvanéves korában – Budapesten halt meg. Különös szerettettel és hozzáértéssel foglalkozott társadalomföldrajzzal.
Éltek és élnek Tállyán olyan emberek, akik a nekik rendelt élet forgatagában képesek felülemelkedni önző érdekeiken, és az őket felnevelő, vagy befogadó közösségért hajlandók önzetlenül tevékenykedni. Tetteiket hirdetni, publikussá tenni e munka nem vállalhatja magára, de nemes kötelessége ezt tenni Tállya most és a jövendőben regnáló önkormányzatának.
A hímző szakkör napjainkban (Serfőző László felvétele) |
Tállyaiak egy műkedvelő előadás után az 1930-as években |
Hézser Aurél művének címlapja |
Hézser Aurél vízrajzi tanulmánya |
Czékus László és Hézser Emil egyháztörténeti köteteinek címlapjai |
Lavotta János sírja (Frisnyák Sándor felvétele) |
Lavotta János emlékműve (Serfőző László felvétele) |
A tállyai főpince a régi szőlőnagybirtokosok pincéinek összekapcsolásával alakult ki (Frisnyák Sándor nyomán) |