| |
|
Tápióbicskén a XVIII. század elején kialakult és a század végén rögzült az úrbéres földek nagysága. Arányuk a majorsági földekhez viszonyítva kedvezőtlen, még az ugyancsak rossz megyei (44 százalék) átlagot sem éri el.
Birtokarányok művelési ágak szerint 1789-ben és 1847-ben
(kerekítve, százalékban)
| Művelési ág | 1789 | 1847 | ||||
| Majorsági | Úrbéres | Közös | Majorsági | Úrbéres | Közös | |
| Szántó | 65 | 35 | – | 69 | 31 | – |
| Kert | 48 | 52 | – | – | – | – |
| Szőlő | 70 | 30 | – | 100 | – | – |
| Rét | 57 | 43 | – | 68 | 32 | – |
| Legelő | – | – | 100 | – | – | 100 |
| Erdő | 100 | – | – | 100 | – | – |
| Összes föld | 40 | 23 | 37 | 63 | 20 | 17 |
A XVIII. század közepére benépesedett falu földigényének határt szabott a urasági föld nyomasztó terjeszkedése. Sőt, erőteljes majorsági földkisajátítás indult meg az úrbéri állomány rovására már az 1700-as évek elején. Az 1728-as regnicoláris öszszeírást végző urak is megállapították Bicske esetében, hogy „az ott élő örökös és zálogbirtokos” földesurak a földeknek több mint a felét jogtalanul bírják.
Az 1789. évi, országosan elrendelt összeírás már olyan birtokviszonyokat tükröz, amelyet egyértelműen a majorságok túlsúlya (a szántó 65, a rét 57 százalékával) jellemez. A 94 holdas erdő – az országos gyakorlatnak megfelelően – teljes egészében a földesurak birtokában volt. A jobbágyfelszabadításig a majorsági területek növelése Tápióbicskén alapvetően a közös legelő területéből történt, ugyanis az urbárium után a jobbágyi szántó- és kaszálóterületek a kisajátítást illetően mentességet élveztek. A majorsági birtokok növekedésének zömét a közös legelőn telepített erdő jelentette, melynek területe fél évszázad alatt a tizenötszörösére növekedett. A kimutatott szőlő 1789-ben zömmel (hetven százalékban), 1847-ben pedig teljesen majorságiként szerepelt, ugyanis ültetését a jobbágyok végezték, ezért a nagy munkával telepített szőlőhöz a jobbágyoknak elvitathatatlan jogaik fűződtek.
Az 1789. és az 1847. évi felmérés között a művelési ágak arányának változásáról csak a legelő és az erdő viszonylatában beszélhetünk. A szántók területe mindössze 178 holddal (3685-ról 3863 holdra) nőtt. A szőlőterület (amely ugyan az 1728-as összeíráskor még teljesen ismeretlen volt a faluban) átütő gyarapodása ekkor még közel sem volt jellemző Tápióbicskén. (Az 1789-ben 131 holdnyi területként, kert név alatt feltüntetett kategória 1847-ben nem szerepel az összeírásban.) A kaszálórét nagysága mintegy negyedével (755 holdról 941 holdra) lett több az úrbérrendezéstől a jobbágyfelszabadításig. Az eddigiektől eltérően viszont jelentősen növekedett a már említett erdő a közös legelő rovására.
A határnak csaknem a felét kitevő szántók jó termőképességűek (fekete homokos és fekete földből álló) területek voltak. A XVIII. századi határhasználatban a „két vetőbe” való osztás (őszi vetésű gabonáknál), vagyis a kétnyomásos művelés alakult ki, amelyhez kiegészítőként járult a tavaszi vető. A háromnyomásos (őszi, tavaszi és ugar) művelési forma csak a XIX. században jelent meg. Esetenként a terület 57 százalékát foglalta el az őszi gabona (főleg a búza és kisebb részben rozs) és 41 százalékát a tavaszi (árpa és zab), míg a kenderföldnek két százalék jutott.
A szántókat az őszi alá háromszor, a tavaszi alá egyszer szántották hatökrös ekével. Mindig az ugart szántották úgy, hogy a gazos és az állatoktól legelt földet először márciusban ugarolták, majd júniusig keverőszántást vagy forgatást végeztek rajta, és végül ősszel harmadszor is felszántották. A föld jó minőségét jelzi, hogy mind az ősziből, mind a tavasziból négyszeres termést tudtak betakarítani.
A kétszáz helyen fekvő majorsági és a 23 részen lévő úrbéres földek tagosításának gondolata már 1830-ban felvetődött, de ezekben az években az úrbéres lakosság még zömében úgy látta, hogy jogaikat jobban meg tudják védeni, ha továbbra is a tagosítatlan földhasználatot követik. 1846-ban a közbirtokosságnak a helyi úriszéken kezdődött „úrbéri rendbeszedést és elkülönözést tárgyazó” keresetében az úrbéresek szintén elutasították az arányosítást és tagosítást, mert szerintük a bicskei határ „annyira egyenetlen minéműségű földekből áll, hogy az ... elkülönözést és rendbeszedést teljességgel lehetetlen végrehajtani ... kár nélkül”.
1846-ban készítette el Gere Zsigmond mérnök az aranyosi és a homoki szőlők egyéni telekkönyvét, majd 1847-ben Csontos Gyula mérnök felfektette a belső és a külső telki állományt. Az 1847-es határ osztályozásakor, illetve becslésekor a helyi jobbágyság nem volt hajlandó becsüsöket sem megnevezeni, az uraság felszólításának ellenére sem. A csendes ellenállás miatt aztán a jelen volt „pártfogó tiszti ügyész Tekintetes Halász Gusztáv úr a község részire nevezett Rostás János és Kis János pándi bírákat, mindnyájukat mint becsüsöket” hívta meg. A Bicskey és a Bárdy nemzetségbeli földesurak részéről becsüsnek hívták meg Tápiószeléről Viczián János és Irsáról Bálintfy Gábor „közbirtokos urakat”. A vármegye részéről megjelent az aktuson még Thenke László szolgabíró és Szilassy János megyei esküdt is.
A kaszálórétek már korántsem voltak olyan jó minőségűek mint a szántók. Főként nádas és zsombékos szénát termettek. 1834-ből ismerjük a jobbágykaszálók elhelyezkedését: 69 hold a Pándi-völgyben, 112 hold a Répás-hegyen, 65 hold a Csonkás kaszálón, 63 hold a Nagy Kertben, 8 hold a Felső Kis Kertben és 12 hold az Alsó Réten feküdt. Majorsági kaszálók voltak még a Török- és a Bereg-völgyben is. A minőséget az jelentette, ha évente kétszer lehetett gyűjteni, és minél kevesebb terület kellett egy szekér széna nyeréséhez: A Szank kút rétjén, a Pándi-völgyben, a Csonkás érben, a Nagy Kertben, a Nádasas réten és a Vizenyős réten kétszer lehetett évente kaszálni, és egy szekér széna 800-1300 négyszögöl közötti területen termett meg. Az Aranyos-dűlő, a Török-völgy gyenge területnek számított. Ezeken a helyeken egy szekér szénát 900-1200 négyszögöl adott. A legrosszabbként a Bereg-völgyben és a Felső réten fekvőket vették fel, itt 1500– 2000 négyszögöl termett egy szekérnyit.
A határ északi részén fekvő marhajáró legelőjük harmadrészét soványnak, homokosnak és haszontalannak mondták. Úgy számolták, hogy ezeken a részeken három hold legelő tud egy marhát eltartani. A valamivel kedvezőbb legelőrészeken egy hold egy, esetleg két marha eltartására volt elegendő. Még ennél is keservesebb volt a juhtartás „a földnek ártalmas vize és némelly laposságok miatt”. Az ártalmas határbeli víz arra kényszerítette a szántást végző gazdákat, hogy az ökrök itatására hordókban vigyenek vizet a földekre. Viszont sás és nád bőven termett az alacsonyabb részeken. Volt a falu határában csíkászó – sőt halfogásra is alkalmas – folyóvíz is, bár ez földesúri tilalom alá esett.
A határ északi, futóhomokos részén a – zömmel 1833-tól – telepített erdő az uraságok használatában volt, csak némely jobbágyok szedhettek róla nyesedéket. A közös legelő rovására – 1789-től 1847-ig 94 holdról 1485 holdra – terjeszkedő erdő ügye többször is éles ellentétek forrása lett az uraságok és a jobbágyok között. Az uraságok által hangoztatott ok a „béka rokka, bárán pirosító, nyúl vessző és király dinnye” termő legelőn a futóhomok terjedésének meggátolása volt, amely ekkoriban már a szántóföldek elborításával is fenyegetett. A jobbágyság viszont azt tartotta erről a dologról, hogy ezzel csupán ürügyet kerestek a majorsági föld gyarapítására. 1847-ben a jobbágyok a futóhomokba ültetett fákat elpusztították. Az erdő miatti konfliktus még a forradalom idejére is áthúzódott, amikor ugyanis az erdőfoglaló lakosok Kis Mihály szolgabíró felszólítására sem hagyták el a területet, 1848 áprilisában Pest vármegye a Nagykőrösön állomásozó katonaságot akarta igénybevenni velük szemben. Erre azonban nem került sor, mert az érintett erdőt mindkét fél kárára tilalom alá vették.
Az úrbéresek kezén lévő szarvasmarhák száma 1760-ban 473, 1813-ban 501 volt. A marhaállomány nagyságát – hasonlóan a földterülethez – bizonyos állandóság jellemzi. Ez azért lehetett így, mert a legelő- és a szántóterület nem gyarapodott.
Az állatállomány 1760-ban és 1813-ban
| Állatok (db) | 1760 | 1813 |
| Jármos ökör | 263 | 170 |
| Gulyamarha | 60 | – |
| Fejőstehén | 145 | 61 |
| Meddő marha | 5 | 106 |
| Üsző | – | 54 |
| Tinó | – | 43 |
| Rúgott borjú | – | 67 |
| Hámos ló | 82 | 321 |
| Méneses ló | 1 | – |
| Fejősjuh | 59 | – |
| Juh | – | 118 |
| Sertés | 39 | 25 |
| Köpü méh | 1 | – |
A XVIII–XIX. század fordulóján jelentkezett az igásállat-váltás a lovak javára: 1760-ban egy ökörre 0,3, 1813-ban 1,9, 1832-ben pedig 3,8 hámos (kocsis) ló jutott. 1832-ben már csak 86 igás ökröt írtak össze a faluban. A szántásnál és a fuvarozásnál a XIX. század második feléig az ököriga, illetve a szekerezés volt a döntő. A szántásnál hatökrös igát, termény- és sószállításban (ez utóbbit Szegedről és Szolnokról vitték Pestre) „négyökrű szekeret”, illetve „három lovú kotsi”-t használtak. Rövidebb távolság esetén, például a fát, egy mérföldről (tíz kilométer) hozták kétökrös szekérrel. Az öt-hat mérföldre fekvő Pest és Vác számított a bicskeiek számára a XVIII. századtól a legfontosabb piachelyeknek.
Az élelmiszer feldolgozásának egyetlen területét jelentették a faluban működő malmok. A középkori oklevelek által is említett vízimalmot az 1728-as összeírás nem tartalmazza, viszont más adat szerint 1732-ben a faluban élt egy Molnár János molitor (molnár), 1760-ban pedig már két molnár fizetett adót. A XIX. században egy szárazmalom és két vízimalom (Nagyzúgó és Kiszúgó) működött Bicskén.
 |
| Tápióbicske 1800-tól használt pecsétje a csoroszlyával és az ekevassal |
 |
| A tápióbicskei bírák 1818. április 14-én kelt levele Cegléd mezőváros főbírájához Tót Mihály csavargó katona ügyében |
 |
| Nagy Mihály meglopatása ügyében Ceglédre 1819. szeptember 8-án „délben 12 órakor” írott levél |
 |
| Nagy József takácsmester adókönyve az 1844/45. évi befizetésekkel |
| |
|