Amikor a bicskeiek a sajátjukon gazdálkodtak

A mezőgazdaság 1848 után az extenzív fejlődés jeleit mutatja. Megnőtt a szántó, a kert és a szőlő aránya a rét, legelő, erdő, nádas rovására. A szőlő- és gyümölcstermesztés a tagosítást követően indult virágzásnak, elsősorban a homoki – korábban legelőnek használt – területek beültetésével. A XIX. század végétől – a filoxéravész után – jelentősen gyarapodott a szőlőtermesztés területe (1873-ban 80, 1895-ben 235, 1935-ben 741 hektár.) A legnagyobb szőlőtelepítés – a két Tápió közti homokos területen – Bitskey Kálmán nevéhez fűződik. A parcellákon többségében kadarka borszőlőt termeltek. A fehér fajták megoszlottak az ezerjó, a kövidinka, a mézes és a pozsonyi között. A régmúltban a szőlőt egyáltalán nem karózták. A karózás szokása csupán a filoxéra után terjedt el a kékkő és mész keverékével történő permetezéssel együtt.

A vidék szokásának megfelelően önálló gyümölcsös nem volt, a fák a szőlőkben voltak elültetve, általában rendszertelenül. (Sok esetben a véletlenszerűen, a mag elhullajtásából kikelt vagy éppen egy üres helyre ledugott vesszőből növekedett gyümölcsfáról volt szó.) A gyümölcstermesztésben – a helyi adottságoknak és még inkább a magyarországi hagyományoknak megfelelően – a szilva állt az első helyen (negyven százalék körüli értékkel). Számottevő volt még a meggy- és az almatermesztés. A XIX. század végétől az 1930-as évekre jelentősen csökkent a meggyfaállomány (az összes gyümülcsös húsz százalékáról kilencre), viszont ezzel párhuzamosan emelkedett az almaültetvények aránya (14-ről 20 százalékra). A gyümölcsfaállománynak mintegy negyedét (állomány nagyságának sorrendjében) az eper, körte, cseresznye, kajszi, őszibarack, dió, gesztenye, mandula, ringló, birs, mogyoró és naspolya alkotta. Az 1850-es évektől a faluban faiskola működött szakképzett kertész vezetésével.

A szántón belül fokozatosan csökkent az ugar aránya. Az ugarnak hagyott földeket Bicskén fekete ugarnak nevezték. Ezeket tavasszal megtrágyázták és négyszer megszántották, nem hagyták begazosodni. (Az ugar teljesen csak a Rákosi-féle szigorú beszolgáltatási rendszer idején szűnt meg, amikor azt hatósági rendelettel tiltották.) A talajerőpótlásban a XIX. század végétől az ugarolást kezdi visszaszorítani az intenzívebb trágyázás. Korábban a szántókat csupán a „nép telhetőleg” trágyázta, és az összegyűlt trágyát is sokszor tüzelésre használták fel. Szokásban volt az aratás után az, hogy a tarlóra ráengedték a birkákat. A juhászoktól beszedett fizetségből tisztíttatták meg a gazdák a határ négy – mintegy húszméteres mélységű – kútját. Az 1930-as évekre a trágyázott mezőgazdasági terület alig haladta meg az ezer holdat. A szántónak és a szőlőnek 17-17, valamint a rétnek és kertnek négy-négy százalékát trágyázták. Szekérrel vagy szánkóval hordták ki a földekre, általában előbb csúcsosan egyberakták, majd később szórták szét, de ha siettek, akkor a szekérről rögtön kis kupacokba rakták le. A visszaemlékezések szerint az állati „ganén” kívül a konyha vagy a kemence fahamuja is szolgálhatott trágyaként.

A tagosítás a modernebb gazdálkodás egyik fontos előfeltétele volt. A bérleti rendszer kevéssé – nagyjából csupán a földek egyötödén – terjedt el. Az 1860. évi tagosítás előtti állapotokat kitűnően jellemzi két tápióbicskei volt jobbágy földjeinek a fekvése. Idős Török István egész telkes gazdának a 16 katasztrális hold szántója, illetve a volt negyedtelkesek közül Prima Mihályné négy katasztrális hold szántója hét-hét tagban, vagyis az Urbárium-dűlőben, az Erdőfarkánál dűlőben, a Répáshegyen, a Régi temetőnél, az Erdővölgyben, a Pándi-völgyben és a Tökös kertben feküdtek.

Az agrártermelés általában „vegyes” üzemben folyt, a monokulturális gazdálkodásnak a nyomai is alig fedezhetőek fel. Az utóbbira esetleg példa lehet az 1930-as években Kecskeméti János állattenyészete vagy Szabó Sándor szőlészete. A XIX. század végén a nagyobb gazdaságokban a művelési ágak szerkezete alapvetően megegyezett a település átlagáéval. Az eltérést a nagygazdaságokban a magasabb legelő- és alacsonyabb szőlőterület jelentette.

Művelési ágak szerkezete (százalékban) 1895-ben és 1935-ben és ezen belül a száz holdon felüli birtokokon

A XIX. század közepén a háromnyomásos rendszert a kukorica-búza vetésforgó váltotta fel. Az első időben szokásban volt még, hogy (mintegy a korábbi háromnyomásos rendszer hagyományát követve) a búzát a rozs, azt pedig a kukorica követte. A szántóföldi növénytermesztés szerkezetének alakulásában két tendencia érvényesült: a búza és még nála is jobban a kukorica vetésterülete növekedése. A búza térhódításának oka az volt, hogy a zsúptetők visszaszorulásával már nem volt szükség az ilyen célra kiválóan alkalmas rozsszalmára, és a gyengébb földeken megfelelő talaj-előkészítéssel, trágyázással megtermett az igényesebb és értékesebb búza is, amely a két világháború közti időszakban átvette a vezetést, a vetésterületnek mintegy a negyedén-ötödén. A rozstermelés mértéke a XX. század közepén már csak töredéke volt a korábbiaknak. Végül a legfontosabb növénnyé a XX. század elejétől a kukorica vált – mely a század közepére elfoglalta a vetésterületnek csaknem a felét –, ami azt jelentette, hogy továbbhasznosítva feletették az állatokkal. Emellett – zsenge korában – bizonyos mértékig beépült a paraszti étrendbe is. A harmadik nyomásban megjelenő kukorica „diadalútja” a nyomáskényszer felszámolásával már az úrbéres időkben elkezdődött, ahogy erre korábban utaltunk is, és rohamosan terjeszkedett más kultúrák rovására. A vidéken akkora erővel tört be a gazdálkodás rendjébe, hogy hozzá fogható növény egy sem létezik. Számottevő termesztmény lett a másik kapásnövény, a burgonya is, bár az előzőekhez képest alárendelt szerepet játszott. A gabonatermesztés egyeduralmának megszűnte után a korábban kertekben termesztett kapásnövények bekerültek köztesként a kukorica és a burgonya mellé. A kukoricához a bab, tök, napraforgó, cirok, a burgonyához pedig a tök, mák, napraforgó, káposzta, cirok.

A XIX. század második fontos kiemelt terményének számított a dohány. A feles dohányosok (többnyire nagykátaiak, tápiószeleiek és jászkisériek) szabad lakáson, tüzelőn kívül általában egy lánc (mintegy hatszáz négyszögöl) kukoricaföldet kapnak. A nyomáskényszer megszüntetése után a gabonához képest jóval munkaigényesebb kapásnövények előretörése jelentős szerepet játszott a munkaerő lekötésében (a szőlőterület növelésével együtt), ami néhány évtizeddel elodázta a falu korlátozott eltartóképességének felszínre kerülését. Ennek következtében ez a probléma csak az 1930-as évektől jelentkezett, elsősorban népességfogyás formájában.

Kaszálóként a két Tápió melletti – sokszor vízjárta és ezáltal kövérített – területeket használták, amelyek különösebb gondozást nem igényeltek. Ezek trágyázását úgy oldották meg, hogy ősztől tavaszig ráeresztették a legelő jószágot a sarjú behozatala után. Ugyanígy az ugarra is eresztettek legelő állatokat, már csak azért is, mert a legeltetéstől remélték, hogy a káros férgeket is elpusztítja a jószág. A célirányos réttrágyázás – melyet télen végeztek el – a korszak végéig gyakorlatilag elhanyagolható területre terjedt ki. 1935-ben ez mindössze 38 hold volt. Szokásban volt a kaszálókon és a legelőkön a tavaszi tüskés gyomoknak az irtása, a vakondtúrások elegyengetése, a terület boronálása (előbb fogassal, majd tüskés boronával). A legjobb minőségű szénával a marhákat etették, utána következtek a lovak. Az első, az anyaszéna kaszálására május végén, június elején került sor, amikor még nem „vénült” meg a fű, és a medárdi esők sem érkeztek meg. A parasztgazdák általában maguk vágták a füvet, segítséget nemigen kértek hozzá. A jó vághatóság érdekében korán kezdték a munkát, hogy még a harmat felszáradása előtt minél többet végezzenek. A második szénakaszálást, a sarjúvágást augusztus végén tudták elvégezni, amikor már befejezték az aratást. A levágott rendet petrencébe hajtották, amit aztán boglyába raktak és csak egy-két hónapi száradás után szállítottak haza, ahol kazalba rakták. A takarmánynövények a XX. század elején kezdtek elterjedni, melyek közül a zabosbükköny (1948-ban a vetésterület nyolc százalékán), a takarmányrépa és a lucerna volt a legjelentősebb.

A falu legelője a határ legrosszabb minőségű északi részén feküdt, amely a XVIII. század végén még az összes területnek csaknem a felét tette ki. Az 1830-as évektől ennek a legelőnek mintegy a felét a földesurak erdősítették, ami nem vált be – ahogy ezt a korszak gazdaságtörténetét elemezve már érintettük. A következő művelési ágváltozás a területen a XIX. század utolsó harmadában következett be, amikor az erdőnek sem igen alkalmas részeken szőlőt telepítettek. A megmaradt legelő a korábbi méretéhez képest a töredékére zsugorodott, a XX. század közepén már a kétszáz holdat sem érte el, ami az 1789. évi összeíráskor felvett területnek csupán az egytizede. Az 1960-as évek elején érte el az eddigi legkisebb – 98 holdas – méretét.

Főbb növények területi adatai, 1936-1962 (százalékban)

A szántó kiterjesztése és ezzel párhuzamosan a rét-legelő csökkenése az állatállomány (elsősorban a szarvasmarha- és juhállomány) visszaszorulásával járt (a közlegelőre minden 1/4 telek után egy marhát és két sertést lehetett hajtani); 1895 és 1935 között a marhák és a juhok száma a felére, a lovaké a kétharmadára csökkent. Az elsősorban (1930-as években 75 százalékos arányban) zsírfajtájú sertés tartásának a jelentősége viszont növekedett. 1935-ben több mint tízezer (95 százalékban tyúkféle) baromfit írtak össze. A pulykák, ludak, kacsák száma összesen sem érte el a háromszázat. Ennél valamivel nagyobb jelentősége volt a 247 méhcsaládnak.

Az állatok száma 1895–1935 között

Az igaerőn belül a XVIII. század végén megindult folyamat: az ökrök visszaszorulása és a lovak számának növekedése, a jobbágyfelszabadítás után is tovább folytatódott. Ezt az is siettette, hogy a szegényebbek könnyebben be tudták szerezni a „csontos jó lovakat”, míg ökröket főként a „jobb gazdák” és az uradalmak tartottak, részben azért is, mert az állati erővel működtetett gépek vontatásához szükséges volt a nagyobb erőt jelentő ököriga. 1895-ben a falu területének a 42 százalékát kitevő tíz legnagyobb – száz hold feletti – birtokon 337 szarvasmarhát és csak mindössze 47 lovat írtak össze. A váltás különösen a vasút és a gőzgépek megjelenésével gyorsult fel, amikor a hosszú kocsizás, szekerezés, a nyomtatás, a malmok állati hajtása megszűnt. 1895-ben 164 lófogat volt (ebből kilenc egyes, egy hármas, a többi kettős fogat). Számuk a későbbiekben (1935-ben 167 fogat) gyakorlatilag nem emelkedett, sőt kedvezőtlenebb lett a kettős fogat aránya (hetven százalék) az egyes fogatok (harminc százalék) terjedésével. A korabeli számítások szerint egy pár ló mintegy húsz holdat tudott rendesen megdolgozni. Az 1930-as évekre az ökörfogatok száma a négy évtizeddel korábbinak csaknem a tizedére csökkent.

A XIX. század végétől a nagyobb paraszt- és úri birtokokon terjedt a vetőgép, az arató- és kaszálógép, a járgányos cséplőgép, a takarmány-előkészítő eszközök közül pedig a szecskavágó, daráló, de csak a két legnagyobb gazdaságban jelent meg a gőzgép. A kisparaszti gazdaságokban egészen a szövetkezetesítésig zömmel megmaradtak a korábbi eszközök és munkamódszerek mellett a talaj-előkészítéstől egészen a betakarításig. 1935-ben 19 motoros erőgép (közte öt traktor) és 16 cséplőgép működött a faluban. A cséplőgépek óriási változást hoztak a szemnyerésben, ugyanis tökéletesen tisztított és elválasztott termékeket, valamint melléktermékeket bocsátottak ki. Az eredményesebb és gyorsabb eljárás viszont valamivel drágább volt, hiszen a cséplőrész elvitt általában négy százalékot a gazda terméséből. A gépi cséplés már egyértelműen kollektív (és a korábbi technikákhoz képest nehezebb) emberi munkát igényelt, legkevesebb 16 emberből állt egy cséplőbanda.

A paraszti gazdaságok átlagos felszereltségét az állati és emberi erővel működő eszközök jelentették: 1935-ben 169 ekét, 16 hengert, 200 boronát, 32 vető-, illetve ültetőgépet és 71 kaszálógépet írtak össze. Az alapvető paraszti munkaeszközök az időszak végére modernizálódtak, többnyire kicserélődtek. Jellemző tendencia volt az, hogy a faeszközöket vasszerszámok váltották fel. A XIX. század végéig az úgynevezett faekét használták, amelyen az ekevason kívül minden fából készült. Az újabb ekék (Vidacs, Sach) az 1880-as évektől kezdtek elterjedni, ezeknek már a kormánya és a csoroszlyája is vasból készült. A korábbi egy-két újjnyi helyett valamivel mélyebben lehetett velük szántani, és a földet is átfordították. Az első világháborúig csak fából készült fogasokat, utána többnyire vasfogasokat használtak. A legfontosabb funkciójaként az elvetett mag betakarására szolgáló boronát, ahogyan Tápióbicskén mondták: tövisboronát mindig gallyból, szinte kizárólag kökényvesszőből készítették. A korszak végén már megjelent a gyári készítésű láncborona. A simító és a henger használata csak a két világháború között terjedt el. Henger korábban csak a nagygazdaságokban fordult elő (1895-ben hármat írtak össze), mivel az itt használt vetőgépek megkövetelték a sima talajfelszínt. A simító vagy oldalazó (tulajdonképpen egy láncokkal vontatott deszka) mint egyszerűbb és könnyebben szállítható eszköz hamarabb elterjedt a kisgazdaságokban.

A gabona vermelése a XX. század elejéig maradt meg. Kinn a parton, de az udvarokon a szérű mellett is építettek vermeket. Nyomtatás után – ha nem jutott rá idő – szelelés nélkül tolták bele a gabonát és csak kiszedéskor szelelték. A vermek vékony nyakú, alul kiszélesedő, mintegy három méter mély gödrök voltak, amelyeket a használat előtt kiégettek, a hibás részeket kitapasztották, kizsúpolták. Amikor ment bele a szem, akkor zsúpolták, és amikor megtelt, szalmával lefedték. A húsz-harminc mázsás gabonatárolók, a hombárok a XX. század elején kezdtek rohamosan terjedni. A teljesen lefosztott kukoricacsöveket az udvarokon készített górékba tették. A kiásott burgonyát pedig elvermelték alkalmi, hatvan-nyolcvan centiméter mély, szögletes gödrökbe, de voltak állandó, az előzőeknél nagyobb burgonyavermek is.

A nagyobb gazdaságok cselédeket alkalmaztak. 1895-ben a tíz legnagyobb birtokon egy cselédre 49 hold terület, illetve 28 hold szántó jutott. A munkacsúcsok – elsősorban az aratás – idején főként alkalmi munkásokat, illetve távolabbról érkező summásokat foglalkoztattak. A szűkös földterülettel rendelkező településen munkaerőben bőséges volt a kínálat. Az 1870-es években a benntartós férficseléd éves bére ötven-hetven forint, a szegődményesé hatvan-hetven véka gabona, húsz-huszonöt forint és egy lánc kukoricaföld volt. Az aratók tized, a nyomtatók lóval tizenegyed, a gép mellett huszonketted és huszonharmad részért dolgoztak. A XIX. század végi aratósztrájkok Tápióbicskét sem kerülték el. 1897-ben összetűzés tört ki a helyiek és az aratósztrájk letörésére hozott huszonöt idegen munkás között, akiket a bicskeiek elűztek. A gabonát a falu népe főként a monori és a ceglédi piacokra hordta. Helyben országos – egyenként kétnapos – vásárt hármat tartottak: február 4–5-én, május 6–7-én, szeptember 6–7-én.

Jellegzetes (még a XX. század elején is működő) építmény volt a két vízimalom (Nagyzúgó és a Kiszúgó), amelyek közül egyet már a középkori oklevelek is említenek. A XIX. században a megnövekedett termés őrlésében már egy – állatokkal működtetett – szárazmalom is részt vett, melyet a XX. század elején gépi meghajtású váltott fel.

A hagyományos aratás az 1940-es években

Cséplés 1950 körül

Ökrös szekér a két világháború közti időből