A kollektivizált falu

Az 1945 utáni társadalmi forradalom a föld nélküli parasztok számának jelentős csökkenését és a földtulajdonosok számának növekedését hozta magával, de a parasztság össztársadalmon belüli aránya nem változott. A birtokmegoszlás szempontjából a két világháború közti tagoltabb társadalmat olyan struktúra váltotta fel, amelyből a két szélső pólus hiányzott.

Gazdaságok száma 1935-ben és 1949-ben

Az első szövetkezet, a Petőfi Tsz 1949-ben alakult meg, az akkor már állami földként szereplő 25 holdas Schwarcz-tanyán, tíz taggal. Az „elnökféle” Frőlich József lett. Másodikként a Táncsics Mihály Tsz jött létre 1950-ben, szintén tíz taggal, a volt Drabik-tanyán.

Az összetákolt szövetkezetek gyengék maradtak, tagjaik korábban agrárproletárok voltak, általában alig rendelkeztek szakmai tudással, megfelelő felszereléssel és tőkével. A tagok nemegyszer az egyéni gazdákhoz jártak el napszámba, mert az biztos kereset volt. A községben a mezőgazdasági területnek és az agrártársadalomnak mindössze öt százalékát képviselték. (Területük 1956 tavaszán 410 hold, taglétszámuk 48 fő volt.)

Az 1953-as Nagy Imre-féle reform után a gazdák egy része úgy gondolta, hogy elérkezett a nyugati típusú szövetkezetek alapításának ideje. Első lépésként Olvasókör néven gazdakört hoztak létre – több száz taggal – Szabó András, Kaldenekker István, Nagy Sándor és Kamasz Géza vezetésével. Hamarosan azonban keserűen tapasztalták, hogy a hatalom leállította kezdeményezésüket, a „dán” mintájú szövetkezet alapítására már nem kerülhetett sor. Amikor az 56-os forradalom idején megszűnt a kollektivizálás kényszere, a Petőfi 1956. november 15-én feloszlott, elsősorban a később belépett, jórészt földdel rendelkező gazdák szorgalmazására. Az újjáalakulás alig néhány hónap elteltével, 1957 telén már megtörtént, nagyjából a korábbi területen és taglétszámmal. A Táncsics együtt maradt, amiben döntő szerepet játszott az, hogy a feloszló Petőfiből egyesek a földdel és az eszközökkel átléptek ez utóbbiba.

A termelőszövetkezetek területe (hold) és taglétszáma (fő) 1957–1963 között

1959-ben – az állami támogatás koncentrálása jegyében – egyesítették a két, állandó veszteségekkel küszködő tsz-t. (Az új szövetkezet – az új idők szellemében – Bene Mihály nevét kapta, aki mint járási párttitkár a szomszédos Szentmártonkátán halt meg tisztázatlan körülmények között az 56-os forradalom napjaiban.) A gépek, a vezetési ismeretek és a tagok érdekeltségének hiánya továbbra is arra vezetett, hogy a termés gyakran a földön maradt, dacára például a diákok gyakori munkára vezénylésének. Bár a tsz-, a párt- és a tanácsi vezetők állandóan bizonygatták a szövetkezetek „fejlődését”, állandó panaszként felmerült a „lazaság, a nemhozzáértés, a rokonok felé való részrehajlás”, ami aztán „nagyfokú nyugtalanságot, kilátástalanságot” eredményezett.

1958 végén a kollektivizálás gyorsítása mellett döntött a hatalom. Maradt alapvetően a meggyőzés módszere, de 1960 decemberében agitátorok hada lepte el a falut, különböző kedvezményeket ígérve a parasztoknak. Ezek közül a legvonzóbbnak a társadalombiztosítás kiterjesztése volt. (Lényege: a havi 260 forintos nyugdíj, melyet a férfiak 70, a nők 65 éves koruk után kaptak.) Jellemző volt az akkori viszonyokra, hogy a tekintélyesebb gazdákat, mint Dudás Istvánt, Kamasz Gézát, Nagy Sándort, Magyari Józsefet vették rá először a belépésre: „Aláírtam. Kábé fél óra múlva a hangosbemondó szétkürtölte a faluban, hogy Magyari József belépett a tsz-be, mindenki kövesse a példáját.” Az agitátorok legfőbb érvként azt mondták nekik, hogy ők lesznek – mint legnagyobb szaktudású emberek – a szövetkezetek vezetői. A megalakult új tsz elnökének valóban Magyari Józsefet „tették meg”.

Sok parasztcsalád válságba jutott, de a többség a realitásokat tudomásul vette és alkalmazkodott az új körülményekhez. Igen megviselte a parasztembereket a lovaik bevitele. Minthogy a szövetkezetnek nem volt annyi igásállatra szüksége, mint amennyi állat a tagoknál volt, a lovak egy részét azonnal vágásra adták le. A férfi munkaerő Budapestre menekült. Sokan részesművelést vállaltak, dolgoztak látástól vakulásig. Mindenesetre minden család két lábon állt, vagyis amikor a tsz például sokáig nem tudott fizetni, éltek a háztájiból. A fiatal generációnak viszont már közel sem volt vonzó ez az életforma, amit a hatvanas évek drasztikus népességcsökkenése is mutat: tíz év alatt több mint ötödével csökkent Tápióbicske lakossága.

A szervezés nyomán egyrészt felduzzasztották a már meglévő Bene Mihály szövetkezetet, másrészt létrehoztak egy hasonló méretű másikat, a Damjanichot. Az utóbbiba léptek be az „alvégiek”, akik a legjobb földművelők voltak a faluban. (A Bene a falu szegényebbjeit tömörítette.) 1961 tavaszára négyezer, a következő években pedig ötezer hold fölé emelkedett az összes szövetkezeti terület, és a taglétszám megközelítette az ezer főt. Sokan ismét hátat fordítottak a mezőgazdaságnak, és ipari, szolgáltatási munkahelyeken keresték a megélhetésüket. A gépesítés csak a hatvanas évek közepétől vett nagyobb lendületet.

A bicskei Bene Mihály és a Damjanich 1962. január 20-án egyesült és az új neve Április 4. Tsz lett. (Nem a „felszabadulás” ünnepére, hanem az 1849. évi csatára emlékezve!) A későbbiekben azonban a felsőbb politikai vezetés az optimális üzemméreteket öt- és tízezer hektár közötti területekben határozta meg. A háromezer hektáros bicskei szövetkezetbe 1974. július 1-jén beolvasztották a tápiósági Kossuthot, majd 1975. január 1-jén a pándi Egyetértést. Ezzel Tápióbicske bizonyos értelemben kisrégiós gazdasági központ szerepet kapott a következő évekre. A taglétszám az egyesüléskor megközelítette az ezerháromszázat.

Az állattartó telepeket úgy vonták össze, illetve alakították, hogy Bicskére került a tejelő, a sertés-, a marha- és az üszőtelep. A húsmarhák Pándnak, a juhok és a baromfik Tápióságnak jutottak. Az egyesített termelőszövetkezet megyei és országos viszonylatban nem tartozott a legsikeresebb gazdaságok közé.

A racionalizálás jegyében a hetvenes évek végén a veszteséges, állandó fagykárral küszködő gyümölcsös és a szőlő jó részét felszámolták. Helyére erdőket (zömmel akácot és erdeifenyőt) telepítettek. A szántóföldön a korábban kialakult szinte monokultúrás búza- és kukoricatermelést folytatták a terület mintegy háromnegyedén. Jelentős termény volt még a napraforgó, az 1980-as években a szántó több mint tizenöt százalékán. Az eredmények viszonylag elfogadhatóan alakultak, de a termelési költségek visszaszorítása nem sikerült.

Az állattenyésztésen belül elsősorban a sertés- és a baromfitartás, kisebb mértékben pedig a szarvasmarha-tenyésztés volt a jellemző a háztáji gazdaságokra. A juhtartás gyakorlatilag csak a közösben folyt. 1965-ben a szarvasmarha-állomány harmincegy, a sertésállomány ötven, a lóállomány húsz, a juhállomány kettő és a baromfiállomány száz százalékát regisztrálták a kisgazdaságokban. Az 1972. évi felmérés szerint Tápióbicskén 960 kisgazdaság működött, összesen 572 hektáron, melynek mintegy fele, 295 hektár volt háztáji, hat hektár illetményföld és 271 hektár személyi tulajdonú föld. A kisüzemek jellegéből fakadóan a 960 gazdaságban magas volt az intenzív kultúrák aránya: szőlő 21, kert hét, gyümölcsös egy százalék. 57 százalékot képviselt a szántó, és 14-et a nem mezőgazdasági föld. A saját szükségleteken túl jelentős mennyiséget adtak le (és el) a megtermelt javakból.

Az 1940-es évek végén megalakított földműves-szövetkezet nemcsak a falu kereskedelmi ellátását szervezte, az első termelőszövetkezeteket is irányította. Foglalkozott a kiskereskedelem és vendéglátás mellett a mezőgazdasági termékek felvásárlásával, ipari üzem (pálinkafőző) működtetésével, szőlő- és gyümölcstermelő szakcsoport, valamint mezőgazdasági gépi munka szervezésével. Az 1968-ban áfésszé átszervezett szövetkezet, megszabadulva a termelésirányítói funkcióitól, a továbbiakban kizárólag szolgáltatási feladatokat látott el: 1972-ben öt élelmiszer-, egy vas-műszaki, egy ruházati, egy húsboltot, valamint egy Tüzépet és egy gázolaj-forgalmazót üzemeltetett. Mint termelésszervező széles körben felvásárolta a kisgazdaságok (nemcsak a tsz-háztájikból, hanem a kiskertek) termékeit és gondoskodott a termeléshez szükséges magvak, műtrágya és egyéb eszközök beszerzéséről.

Az ipari tevékenységet Tápióbicskén a kisipar jelentette egészen az 1970-es évekig. Tíz és harminc között mozgott a kisiparosok – asztalosok, fodrászok, fuvarosok, cipészek, kőművesek, szabók, kovácsok, lakatosok, villanyszerelők – száma. 1969. augusztus 15-én nagy ünnepség keretében adták át a községben a „presztízsértékű”, két dolgozóval működő sütőüzemet, amely elsősorban nem a munkaerő-lekötést szolgálta, hanem a jobb kenyérellátást. A Háziipari Export Szövetkezet 1976-ban kezdte meg üzemszerű termelését (gyermek felsőruhák gyártását) 24 fővel, elsősorban szovjet exportra dolgozva. A szövetkezetnek már bizonyos bedolgozói rendszere, a „hímzőtelepe” 1955 óta működött Bicskén, ahová ötven-száz asszony hordta be a munkát. 1989-ben létesítették a községben az üllői központú fémtechnikai üzemet, tizenöt dolgozóval.

A takarékszövetkezeti újjászervezés - a megyében elsők között az 1930-as években alakult takarékszövetkezet - 1960 októberében érte el Tápióbicskét, amikor a Tápiószentmárton és Vidéke Takarékszövetkezet fiókot létesített a községben betétgyűjtés- és kölcsönnyújtási céllal és feladattal. A hatvanas évek közepén regisztrált félmilliós betétállomány a rendszerváltás előtti időszakra megszázszorozódott (1988-ban elérte a 45 millió forintot).

Rozsot arat a Bori család kalákában (1951 júliusa)

Dinnyés kunyhó Tápióbicske határában (Ikvai Nándor felvétele)

A Bicskey-Bessenyei-kastély, amely az Április 4. Tsz központja volt