A népesség sokszori megfogyatkozása

A lakosság száma az újjátelepülés idejétől dinamikusan nőtt: 1744-ben 1027, 1790-ben 1519, 1825-ben 2151 volt. Csupán a XIX. század elejének legnagyobb, 1831. évi kolerajárványa vetette vissza néhány évre a népesség gyarapodását. Az említett járvány tápióbicskei áldozatainak pontos számáról nincs adat, de a pusztulás mértékét az is jelzi, hogy a falu lakossága 1836-ban alig haladta meg a tíz évvel korábbi népességszámot.

A falu lélekszáma 1744 és 1998 között

A XVIII. század végétől a XIX. század végéig a község lakossága megduplázódott (1784 és 1890 között 110 százalékkal). A növekedés dinamizmusa azonban rendkívül egyenetlen, például a XIX. század második negyedében gyakorlatilag stagnált. A növekedés ebben a periódusban már csaknem teljes egészében a lakosság természetes szaporodásának az eredménye, ellentétben a XVIII. század első felével, amelyet a nagyszabású betelepülések jellemeztek. Tápióbicske esetében a legjelentősebb betelepülés ebben a korban a zsidóság megjelenése (az 1825-ös összeíráskor a lakosság 15,2 százaléka) és megszaporodása. Tápiószele után a Tápió-vidéken itt élt a második legnagyobb zsidó közösség – saját egyházközséggel és temetővel –, jelezve a földesurak toleranciája mellett az itteni kereskedelem jelentőségét is.

A XX. század demográfiai viszonyaira már egyértelműen az elvándorlás jellemző. Bár 1921–1930 között a természetes szaporodás 7,7 százalék, de a negatív vándorlási különbözet (–278 fő, azaz –6,7 százalék) következtében csak egy százalékkal nőtt a lakosság száma (ekkor érve el a falu történetének demográfiai csúcsát), ami előrevetítette az 1930-as évektől tapasztalt szinte folyamatos népességfogyást. 1930 és 1941 között már csaknem hat százalékkal apadt Tápióbicske lakossága, igaz, az 1945-ös földreform rövid távon visszafogta az elvándorlást, és a negyvenes évek végére csekély népességgyarapodás következett be.

Az ötvenes évek parasztellenes politikai légköre és aztán különösen a hatvanas évek kollektivizálási sokkja addig soha nem tapasztalt elvándorlást indított meg: 1949 és 1970 között csaknem negyedrészével csökkent Bicske népessége. Az elvándorlás fele a fővárosi agglomerációba, negyede-negyede Budapestre, illetve más településre jutott. A fogyás a későbbiekben is tartott – ekkor már elsősorban a csökkenő születések miatt –, a település demográfiai szempontból az 1990-es évek elején érte el a mélypontot, amikor háromezer alá zuhant az itt élők száma. Az ezredforduló előtti években – a pozitív vándorlási különbözetnek köszönhetően – lassú emelkedés indult meg.

A XIX. század végéig a párkapcsolatok zöme a helybeli születésűek, illetve az itt élők között alakult ki, csupán a század végén emelkedett az „idegenek” aránya: 1836-ban és 1850-ben 16, 1870-ben 18, 1890-ben ötven százalék. Nagy általánosságban elmondható, hogy a vőlegények tíz-harminc százaléka, a menyasszonyok tíz-húsz százaléka máshonnan érkezett a községbe. Természetesen a legtöbben a környék településeiről házasodtak. A távolabbról érkezők származási helye nagy szórást mutat. Változatosságukat illusztrálják a településnevek: Cibakháza, Debrecen, Hollókő, Kiskunfélegyháza, Miskolc. A források szerint az idetelepültek egy része még gyermekkorában, jórészt cselédnek szegődve került Tápióbicskére, mint a ceglédi Bezzegh János vagy 14 éves korában a Nógrád megyei Hollókőről idevetődött Gondos Mihály.

Visszatérve az izraelita közösségre, egyértelműen megállapítható, hogy a XIX. század eleji magas népességszámuk és arányuk egyenletesen csökkent a későbbiek során, elsősorban a városokba történő elköltözésekkel. Az 1825-ös 328 fős közösség (a lakosság 15 százaléka) a század végére csaknem százra (négy százalékra), majd 1941-re 38-ra (egy százalékra) apadt. A helyi zsidóság (akiket a XIX. század végén a Fried, Veisz, Kohn, Horn, Spitzer, Deutsch, Schwartz, Gottfried, Hartman, Jonás, Klein, Steiner-Kövesi, Lövinger, Heldman, Reich, Spigel, Vigner, Veil, Teufel, Lusztug családok képviseltek) házassági kapcsolataiban rendkívül mobilnak mutatkozott. Ezt jelzi az is, hogy az 1860-as évektől a század végéig Tápióbicskén meghalt izraelita lakosoknak csupán egyharmada született helyben. Származási helyük részben a közeli településekhez (Gyömrő, Irsa, Nagykáta, Pánd, Pilis, Tápiógyörgye, Tápiószentmárton), részben a távolabbi (Balassagyarmat, Budapest, Solt, Szeged, Trencsén) vidékekhez köti őket. Hagyományosan a nők mind helyiek, a férfiak a bevándorlók. A második világháború végéig a községben maradt izraelita családokat (Golner, Grózinger, Horn, Horthy-Hercz, Klein, Rein, Rózenberger, Spitzer, Swarcz, Abeles) 1944 nyarán összegyűjtötték, majd deportálták a megsemmisítő lágerekbe, ahol szinte valamennyien elpusztultak.

A lakosság számának természetes gyarapodását a falun több hullámban végigsöprő járványok gátolták. Jellemző a XX. század elejéig tartó időszakra, hogy a termékenység és a halandóság egyaránt magas volt: 1828 és 1850 közötti 23 évből tízben magasabb volt a halálozás, mint a születés, de az utolsó kolerajárvány (1873) évéig is sűrűn (1851 és 1873 közötti 23 évből hétben) előfordult, hogy temetés több volt a keresztelésnél. Különösen az 1829 és 1836 közötti időszak számított vészterhesnek a falu életében, amikor a nyolc évből csupán háromban volt magasabb a születés a halálozásnál. A magyarországi általános helyzetnek megfelelően rendkívül magas volt a XX. század elejéig a csecsemő- és gyermekhalandóság is. Farkas Rozália számításai szerint Tápióbicskén 1901–1910 között az összes halálozáson belül 33,1 százalék esett az egy év alatti gyermekekre és 56,5 százalék a hét év alattiakra! Ez az arány az 1910-es évektől érezhetően javult. A legveszedelmesebb betegségnek a gümőkor számított: 1901–1910 között az elhunytaknak több mint a negyven százalékát ez a betegség vitte el Tápióbicskén. Az izraelita közösségen belül – a XIX. század második felében – kisebb volt a születési (20-40 ezrelék) és a halálozási (15-35 ezrelék) arány, valószínűleg a polgáriasultabb életforma következtében.

A XX. század elejétől a század végéig fokozatosan és csaknem egyenletesen csökken a születési ráta, a század végére példátlanul alacsony értéket produkálva (1997-ben 7,3 ezrelék volt, vagyis alig több mint egytizede a száz évvel azelőttinek!). Az 1950-es évek első felében az élveszületettek aránya még megközelítette a két világháború közti értéket. Az abortuszkorlátozás megszüntetése után drasztikusan csökkent a szülési kedv, amelyet az 1967-es új családtámogatási rendszer sem tudott visszafordítani. A hetvenes évek közepéig emelkedett a születésszám, ugyanakkor nőtt – elsősorban a férfiak körében – a halálozások száma is. Az 1970-es években még 527 születésre 525 halálozás jutott, az 1980-as évtizedben 334 (!) születésre esett 528 halálozás. Ennek megfelelően tendenciaként jelentkezett a fiatalkorúak számának csökkenése és az öregek arányának növekedése. A természetes szaporodás mélyen az önreprodukciós szint alá süllyedt.

A nem magyar etnikum aránya elenyésző volt Bicskén. (A zsidóság nem mint etnikum, hanem vallási csoportként különült el.) 1920-ban kilenc, 1930-ban 13, 1941-ben hét, főként német anyanyelvű személyt írtak össze. A cigányság jelenléte már a XVIII. században kimutatható a faluban. (1768-ban 33 személyt írtak össze, Csorba, Horváth, Kókai, Kun, Kurina, Lossó, Rácz, Sándor, Vargha családnevekkel.) A XX. században a számuk ötven-száz fő körül mozgott. 1941-ben például 46, cigány nyelvet beszélő személyt tartottak számon. Az 1960-as évek közepéig kizárólag a Tabánban laktak zsúfolt és egészségtelen körülmények között. A lakásépítési program eredményeként a következő évtizedben a családok fele elköltözött a telepről. Visszatérő probléma volt és maradt körükben a nagy számban előforduló munkanélküliség, a gyerekek iskolai hiányzása és az, hogy soraikban sok deviáns, bűnöző magatartású és életvitelű személy fordult elő.

Születés és halálozási mutatók, egyes években 1901–1998 között (ezrelékben)

Tápióbicske lakosságán belül a keresők aránya az 1950-es évektől folyamatosan emelkedett, 1990-ben meghaladta a 71 százalékot. Gyakorlattá lett az, hogy a nők munkahelyet választottak. Ennek az lett a következménye, hogy meghatározó lett a kétkeresetű, egy- és kétgyermekes család (1960-ban 47, 1990-ben 70 százalék). Ezzel párhuzamosan pedig a nagycsaládosok aránya csökkent (1960-ban 41, 1990-ben 21 százalék).

A XX. század derekáig a helyi társadalom belső arányai mozdulatlanok maradtak. A szocializmus időszakában következett be a lakosság nagyarányú foglalkoztatási átrétegződése (a mezőgazdasági szektor rohamos csökkenése, az ipari, majd a harmadik szektor növekedése), a parasztság földtől való megválása.

A lakosság foglalkozás szerinti megoszlása 1941–1990 között (százalék)

Mindez jelentős ingázást eredményezett: 1990-ben a keresők 57 százaléka utazott munkahelyére naponta, ezek több mint a fele a megyén belüli településekre és egyharmada Budapestre. A gazdasági, társadalmi változások két-három évtizedes folyamatában a tradicionális falu a hagyományos parasztsággal együtt eltűnt. Ez együtt járt a társadalmi struktúra, az életkörülmények viharos gyorsaságú átformálódásával, az életszínvonal egyfajta emelkedésével. De az anyagi gyarapodáshoz a család mindegyik tagjának dolgoznia kellett a háztájiban vagy kisegítő gazdaságában, sok esetben keserves, önkizsákmányoló munkával.

A régi temető egy részlete Váczi Julianna és Kovács György sírkövével

A katolikus keresztelési anyakönyv egy lapja 1830-ból

Izraelita születési, halálozási és házassági anyakönyvi kivonat az 1873-ból

Esküvői pár (Szabó József és Kis Emerencia) a második világháború előtti évekből

Bejegyzések a katolikus halotti anyakönyvben 1828 januárjában és februárjában

Kocsis Andrásné Palotay Teréz unokahúgával az első világháború előtti években. (Kocsis András 1909 és 1919 között bíró volt és sokat segített a falu szegényein)

Juhász Józsefné Kun Amália gyermekével (XX. század eleje)