Az iskolai oktatás megindítása szorosan kapcsolódott a plébánia megszervezéséhez. Az első tanító is – akárcsak a falu papja – 1719-ben kezdte meg hivatalát. Önálló iskolaépületet csak jóval később, 1871 táján emeltek, addig a mester vagy más falubeli házában folyt a nevelés. 1770-ben Daudik Ágoston tanított hat fiút és 14 lányt olvasásra, írásra és a római katolikus vallás szükséges elemeire. Ez a tanulólétszám szerfelett kicsinek tűnik, ugyanis ebben az időben feltehetően száz felett volt az „iskoláskorú” gyermekek száma. Fáradságáért a tanító a községtől évi 12 forintot kapott, egyébként a kántorságból élt. Minden házasuló pártól 25 dénárt és fél mérő gabonát, ezenkívül konyháravalóul a községtől 8 forint és az őszi vetésből öt pozsonyi mérő illette meg. Az oktatás hatékonyságára mindenesetre jellemző, hogy az 1768-as úrbéri kérdőpontokra adott válasz után a 12 tagú falusi tanács mindegyike – élén a bíróval és a törvénybíróval – az aláírás helyett csupán keresztet rakott. Csak a nótárius tudta aláírni a nevét.
A Mária Terézia-féle Ratio Educationis (1777) után került sor Tápióbicskén is a kötelező elemi iskolai oktatás bevezetésére, de az analfabetizmus csak lassan szorult vissza. A XIX. század végén mintegy 50, 1900-ban 25, 1930-ban 14, 1941-ben 15 százalékos volt az írástudatlanság a faluban. A tanult emberek száma rendkívül alacsony maradt a XX. század derekáig (1941-ben Tápióbicskén mindössze 24 középiskolát és kilenc felsőfokú iskolát végzettet írtak össze).
A katolikus elemi iskolát az 1875–1880 közötti időszakban vette át a község, az egyház nem tudta már finanszírozni az eltartását. A település szintén nem sokáig tudta az intézményt fenntartani, így hamarosan állami kezelésbe került. Ezzel az anyagi háttérrel valósulhatott meg 1901 és 1903 között az új iskola felépítése a legnagyobb helyi birtokos, Bitskey Kálmán által adományozott, több mint egyholdas telken. Az épület falán elhelyezett emléktábla 1902-t jelöl, Dobrovits F. Mihály és Iváncsó J. Ferenc tervezők és Timár János építő neve után. (A kedvezőtlen elhelyezési körülmények miatt már korábban felmerült az iskolaépítés gondolata, 1871-ben a váci püspök adományozott is a tápióbicskei új iskolaépület részére kétszáz forintot.) Az új hét tantermes iskola – mint első emeletes építmény a faluban – nemcsak a maga korában, hanem a későbbi évtizedekben is korszerűnek számított. Monumentalitásában a mai napig meghatározó eleme Bicske településképének.
A földszinti tornaterem, négy osztályterem és az emeleti három tanterem mellett irodák és két szolgálati lakás is helyet kapott benne. A villanyt 1939-ben vezették be az épületbe, a vizet pedig 1976-ban, az átépítés során. A hét tanterem lehetővé tette (az akkoriban szokásos délelőtti és délutáni oktatást figyelembe véve) a teljesen osztott tanítást, ami óriási fejlődésnek számított az előző évtizedekhez viszonyítva. Az 1871. évi megyei tanfelügyelői felmérés szerint a 320 tankötelesre még csak egy tanterem jutott. Az akkor szokásban volt napi kétszeri bontás szerint is legalább másfél száz tanuló jutott volna egy tanteremre. Nyilvánvaló, hogy a gyermekek egy része nem járt iskolába, mert különben be sem fértek volna.
A iskoláskorú gyermekek száma a XIX. század elején még alig haladta meg a kétszázat, ami a század végére megduplázódott. A valóságban az iskolába járó tanulók száma ennél kevesebb volt, 1890-ben például a 445 iskolaköteles gyermek közül csak 230 látogatta az iskolát. A falusi elemi iskoláknál a kormányzat már a XIX. század derekán szorgalmazta a földművelési ismeretek, elsősorban a kertészet, gyümölcstermesztés oktatását. Tápióbicskén 1856-ban létesített a falu vezetése egy kétholdas faiskolát oktatási céllal. Később, az 1900-as évek első felében az iskola körüli kertet használta a „gazdasági iskola gyakorlati térül”. Az Erdős Jenke Králik Sándorné tanítónő által 1927-ben megfogalmazott célja az volt ennek a kertnek, hogy „a község lakóit hozzászoktassa a nemes gyümölcsök termesztéséhez, ami a mai búzaválság mellett, különösen a főváros környékén rendkívül fontos”.
Az egyházi, állami és községi támogatás mellett jelentős szerepet játszottak az intézmény finanszírozásában a magánadományok. Bicskey Lajos 1855-ben kelt végrendeletében családi tanulmányi ösztöndíjat hozott létre tízezer ezüstforint tőkével. Ennek évente ötszázalékos kamatát a Bitskey férfiágon belül a két 12 éven aluli legjobb tanuló kapta. Kikötése szerint az egész alapítvány „Tápióbicske javára szolgáljon olyanformán, hogy a bekövetkezendő viszonyokhoz képest a helyi elöljárók és a plébános azt a legcélszerűbb módon, de egyedül a magyar nyelvben teendő tanítások és népnevelés sikeres előmozdítására fordíttassék”. Ezenkívül a „szegény Bitskei lakosok tanítására” kétezer ezüstforintot hagyott, hasonló feltételekkel, valamint a ruházkodásra és a tanítóknak, kántornak „esztendőnkénti” (összesen) 25 forintot fizetéspótlására.
A tanítók fizetsége az úrbéres korban többnyire természetbeni eltartásból állt: az illetményföldjüket (hét és fél hold szántót és hat hold legelőt) a falusiak művelték meg és ezenfelül bizonyos terményeket kaptak. A XIX. század második felétől meghatározó lett a községtől, illetve az államtól kapott készpénz. Az 1891/92. tanévben a négy tanítónak összesen 1600 forint fizetés járt.
Az állami iskola első igazgatója feltehetőleg Töős Pál (1909?–1922) volt, akit Lerch ? (1922–1924), Chinorányi Antal (1924–1928), Szabados Jenő (1928–1939), Zsák József (1939–1941) és Jéger István (1941–1950) követett. A nevelőtestületet Domonits Mihály, Elgetz Vilma, Filius Aurél, Filius Aurélné, Karay Istvánné alkották. Az oktatók római katolikusok voltak, kivéve a görög katolikus Domonits Mihályt. A két világháború között tizenkettőre emelkedett a tanerők száma. A tanítók 1945-ig mindnyájan más településekről érkeztek és rövidebb-hosszabb ideig maradtak Tápióbicskén. Csupán a harmincas évek végére alakult ki a stabil tantestület Szabados Jenő igazgatósága alatt. A több évig a községben szolgáló nevelők között Dessewfy Ilona, Erdős Jenke, Hornicsek Károly és felesége, Kiss Margit, valamint Mózer Erzsébet és Oláh Károly említhető meg a XX. század első felében. A már korábban említett Erdős Jenke többek között az iskolai irodalmi-színjátszó életet lendítette fel. A „nagy tanítók” közül 1940-es években érkezett a községbe a helytörténész Nagy Imre és Vajthó Pista bácsi, aki az elsősök légióit tanította az írásra-olvasásra, számolásra. A negyvenes évek végén kerültek a tantestületbe az első bicskei születésű nevelők: Nagy Lajos és Báthori Erzsébet.
A hatosztályos elemi iskolai tanév végén, júniusban nyílt vizsgákat rendeztek. Több esetben szinte valóságos színi előadásokat is produkáltak, mivel a gyermekek vizsgafeladatai köréhez az éneklés, versmondás is hozzátartozott. Az Ideiglenes Kormány 1945-ben elrendelte – az elvileg 1940-ben bevezetett – nyolcosztályos alapiskola általánossá tételét. Ezzel a korábbi elemi iskolai írás, olvasás, számolás elsajátítása mellett a felső tagozatban társadalom- és természettudományi alapműveltség átadása lehetővé vált, szakos tanárokkal. 1949 szeptemberétől megszűnt a vallásoktatás és ugyanakkor kötelező lett az orosz nyelv tanulása. A párt- és állami szervek ezzel egyidejűleg tovább folytatták az egyház elleni támadásokat. 1950. április 9-én a Pesti Újságban éles hangú cikk jelent meg Pap Illés bicskei káplánról azzal a váddal, hogy az ország vezetői ellen agitál a hittanórákon. Csak nehezen tudta tisztázni magát. A régi, megszokott és nem utolsósorban rövidebb (hatéves) képzési formához ragaszkodva az érintett lakosság idegenkedve fogadta az új iskolatípust. Egészen az 1960-as évek elejéig jellemző volt a bukások és a hiányzások miatti nagyarányú lemorzsolódás. Volt olyan évfolyam, amelynek iskolakezdő elsőseinek mindössze az egyharmada jutott el nyolc év múlva az általános iskola befejezéséig.
Az általános iskola előírta a felső tagozaton a szakos tanárok alkalmazását, de ez a gyakorlatban – különösen az orosztanárokat illetően – csak a hetvenes évekre vált teljessé. A pedagógusok száma ötven év alatt csaknem megduplázódott: 1948-ban 14, 1968-ban 19, 1989-ben 24, 1998-ban 21 tanár volt az iskolában. A tanulók létszáma a község demográfiai viszonyaihoz idomulva erőteljes ingadozást mutat: 1945-ben 240 tanulóval indult általános iskola a XX. század végére csaknem ehhez a létszámhoz érkezett vissza, 1998-ban 309 gyerekkel. A tanulók száma 1948-ban lépte át az ötszázat és több mint 550 fővel 1963-ban érte el a csúcsot. A demográfiai hullámvölgy hatására az 1970-es évek közepén csak háromszáz tanulója volt az iskolának, majd a nyolcvanas évek közepén megközelítette a négyszázat a létszám, utána ismét folyamatos csökkenés tapasztalható. 1989-ben megszűnt az orosz nyelv kötelező oktatása. A szabadon választható idegen nyelv az angolt lett. A szaktanárok biztosítása egy kicsit hasonlóan az 1950-es évekhez – amikor oroszt kellett tanítani – többévi erőfeszítésébe került az iskola vezetésének.
A tárgyi feltételek gyökeres javítása elég későn következett be: 1988-ban adták át az új, korszerű iskolaépületet. Ezzel megszűnt a kétműszakos oktatás. A további korszerűsítésre – nevezetesen a sportcsarnok építésére – már a rendszerváltás után, 1992-ben került sor. Az új kor szellemét tükrözi az iskola „nevesítése” 1988-ban, amely egyben a település '48-as hagyományainak az ápolását is jelentette. A névadó Földváry Károly őrnagy, az 1849. április 4-i a tápióbicskei csata hőse lett. A (Gyergyó)Szentmiklósról származó Földváry mint hivatásos katonatiszt csatlakozott a forradalmi sereghez. A tavaszi hadjárat legtöbb csatájában részt vett és katonai pályájának csúcsán dandárparancsnok lett. A bukás után halálra ítélték, majd kegyelemből várfogságot kapott, ahonnan 1850-ben szabadult. Részt vett Garibaldi seregében az olaszországi harcokban, majd Cegléden telepedett le és itt is halt meg 1883-ban.
A községi óvoda működésére az ötvenes évek elejétől vannak adataink. A kezdeti kis létszámú és egy óvónős óvoda a későbbiekben létszámban és elhelyezési körülményekben sokat fejlődött: a rendszerváltás előtt (1989-ben) 81 gyermek és hét óvónő, 1998-ban 121 gyermek és kilenc óvónő volt Tápióbicskén. Az épület korszerűsítését (vezetékes víz, központi fűtés bevezetését, főzőkonyha kialakítását), valamint az új épületszárny építését 1984-ben fejezték be.
A községben az önszerveződő kulturális és közösségi szervezetek a XIX. század derekától kezdtek megalakulni. 1866-ban a helyi kisbirtokosok, értelmiségek, iparosok Olvasóegyletet hoztak létre, 1870. augusztus 3-án az új törvényeknek megfelelően szabályos egyesületté alakultak át, „az illedelmes társalgás, hasznos olvasás, törvényileg nem tiltott mulatságos időtöltés által polgárosodást, vélemény és helyzetben különbözők egymáshozi közeledését az értelmiség és erkölcsiség előmozdítása és fejlesztése céljából ... a józan eszmék és hazafias szellem barátjaként”. Az egyesületnek tagja lehetett a „míveltebb” osztályhoz tartozó minden helybeli és vidéki egyén, akiket jelentkezésük után (titkosan vagy nyíltan) egyszerű szótöbbséggel választhattak a soraikba. Az alapítók közt szerepelt Bicskey Alajos, Gergely és György, Gruber József, Barina Vendel, Mallár József. Első elnökük Mallár József plébános, jegyzőjük Barina Vendel (írói álnevén Kuthen) káplán volt.
Az első világháború előtt alakult meg az Önkéntes Tűzoltó Egyesület (1907-ben) és 1913-ban a Római Katolikus Temetkezési Egylet, valamint a Katolikus Ifjúsági Egyesület. Az utóbbi a tankötelezettségének már eleget tett „földmíves ifjúság valláserkölcsös és hazafias szellemben való képzése, közhasznú, főleg a földmívelés körébe vágó ismeretek terjesztése és tisztes szórakozás szerzése” célját tűzte ki maga elé, a „politika teljes kizárásával”. Az természetesnek vehető, hogy a katolikus egyesületekben az egyházi befolyás és irányítás meghatározó volt. Ennek megfelelően a helyi plébános (dr. Perényi Imre) töltötte be az elnöki tisztet.
A romantikus XIX. század Tápióbicskéjén több értelmiségi is foglalkozott irodalommal, jelesül vers- és prózaírással, akik közül két itteni káplánról (Barina Vendelről és Gyurinka Antalról) érdemes megemlékezni.
Barina Vendel 1834-ben Kiskunhalason született. Az érettségi után Kalocsára került a szemináriumba, melynek elvégzése után, 1857-ben szentelték római katolikus pappá. Tizenhárom évig káplánkodott (a leghosszabb ideig Tápióbicskén). 1870-ben lett adminisztrátor, majd plébános Tápiószentmártonban. Tápiógyörgyén halt meg 1875-ben, nem sokkal azután, hogy oda áthelyezték. A Kuthen álnéven írt irodalmi alkotásai zömmel költemények. Fő regénye az Egy főispán családja (1861). Költeményei a Családi Lapokban, a Magyar Néplapban, a Katholikus Hetilapban, a Divatcsarnokban és a Fővárosi Lapokban jelentek meg. Gyurinka Antal 1824-ben született Vácon. Iskoláit szülővárosában és Selmecbányán végezte. A váci papnevelő intézet elvégzése után 1847-ben szentelték fel. Úri, Szentes, Kiskunfélegyháza, Kecskemét és Cegléd mellett Tápióbicskén volt káplán. 1859-től volt plébános Nagykőrösön, majd Cegléden. 1845-től írt verseket és főleg történelmi cikkeket, melyek a Családi Lapokban, a Katolikus Néplapban, az Idők Tanújában, a Magyar Államban és több helyi kiadványban jelentek meg. Részt vett az Erdélyi János által megindított népdal- és mondagyűjtésben is. A negyvenes években használt írói álneve Bogárföldi volt.
Illés Elek, aki 1872–1888 között volt a falu plébánosa, kispap korától szintén jeleskedett különböző irodalmi alkotásokkal, melyek közül említést érdemel az 1881-ben megjelent Fürtök az úr szöllejéből című műve és Silvio Pellico-fordítása. A romantikus iskola szellemében alkotó Molnár József (Zsámbék, 1821–Budapest, 1899) festő több képének témáját adta a bicskei táj, különösen a vízimalom és környéke.
Az 1919-es kommün alatt rövid időre szünetelt társadalmi szervezetek a két világháború közötti időszakban feléledtek, sőt több új is alakult, és ezekre az évtizedekre tehető a virágzásuk. 1920 és 1941 között nyolc (részben az azonos foglalkozásúak, részben az ifjúság körében szervezett) egylet, kör, szövetség, mozgalom jött létre községünkben: Kisgazda és Földmíves Kör, valamint Polgári Olvasó Egylet 1920-ban, a Tanyai Gazdakör 1926-ban, a Faluszövetség helyi csoportja 1930-ban, az Iparosok és Kereskedők Köre és a Polgári Lövész Egyesület 1931-ben, a Szívgárda 1934-ben. Már 1941-ben szervezte meg Kárpáti Károly káplán a KALOT és a KALÁSZ mozgalmakat.
Az ifjak sűrűn szerepeltek egyházi, iskolai és községi rendezvényeken, és közülük többen részt vettek a megyei népiskolai továbbképzéseken. Szinte mindegyik szervezet célul tűzte ki „a nemzeti és hazafias irány ápolását... a vallásos érzés erősbítését... a földművelési és egyéb szakértelem fejlesztését... az illedelmes társalgás, hasznos olvasás, törvényileg nem tiltott mulatságos időtöltés általi polgárosodást... a lakosság szellemi, anyagi érdekeinek a védelmét”.
A két világháború között az egyház mellett az állam is komoly figyelmet fordított a falusi népművelésre, továbbképzésre, ezek megfogalmazott célja „az új gondolkodást, újabb ismereteket és hazafias érzéseket fakasztó magjának elültetése” volt. Az országos hálózat kiépítésének megfelelően Tápióbicskén is a helyi népművelési bizottság elnöke a főjegyző, a gondnoka pedig az egyik tanító lett. A központilag javadalmazott rendezvények sorában analfabéta-, elemi ismeretterjesztő és énektanfolyamokat szerveztek. Résztvevői közt szinte minden felnőtt korosztály képviseltette magát. Az egyedi „népies előadások” valláserkölcsi, történelmi, közgazdasági és egészségügyi témákat öleltek fel. Az előadók a helyi tanítók, lelkészek, orvosok közül kerültek ki.
Az 1950-es évektől a művelődési ház (korábban kultúrotthon) a faluhelyeken szokásos gyakorlat szerint szervezte a népművelői munkát, ami különböző tanfolyamok (TIT, KRESZ, szabás-varrás), tánccsoportok, színjátszó körök, népdalkörök, szakkörök, klubok (kertbarát, ifjúsági, kisállattenyésztők, bélyeggyűjtők), zenekarok működtetését jelentette. A televízió elterjedése előtti időszakig (hatvanas évek közepe) még nem volt gond a rendezvényekre megfelelő számban résztvevőket toborozni, később viszont egyre inkább az általános közönnyel küszködtek a község népművelői: egy 1971-ben elhangzott vélemény szerint a tv-készülékek elterjedésén túl a „romhalmazzá” vált épület is oka volt a népművelés elhanyagolt állapotának. A művelődési ház 1974. évi átépítése lényegesen javította a működés feltételeit, bár az iskola szűkösségén segítve bizonyos iskolai szakköröket (például a zeneoktatást) és tanórákat is a művelődési házban tartották meg.
A szabadidő hasznos eltöltését szolgálták a különböző szakosztályokban sportoló fiatalok. A tsz által finanszírozott sportkör legerősebb szakosztálya a labdarúgó volt. Mellette több-kevesebb ideig kézilabdázók, sakkozók, röplapdások, asztaliteniszezők sportoltak a községben. Az újabban divatos szakágak közül az 1980-as évek elején alakult meg a lovas- és a motokrossz-szakosztály. (Itt már döntő szempont volt a kezdetektől fogva, hogy a működési költségek jelentős részét a sportolók vállalták.) A kilencvenes években a községi látványosságok közül az egyik legkedveltebb sportesemény az évenként egy-két alkalommal szervezett motokrosszverseny lett.
A rendszerváltás után alakult civil szervezetek Tápióbicskén a Nyugdíjasklub, Tápióbicske Barátainak Köre. A gyermekek körében újjáalakult a KALÁSZ és megalakult a Pro Patria Gyermekszövetség tápióbicskei tagozata, melynek fő célja az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hagyományainak ápolása. A rendszerváltás után saját lábára álló falu feleleveníti a régi hagyományokat (a szeptember végén–október elején tartandó szüreti felvonulást, szüreti mulatságot, a régi színi előadásokra emlékeztető irodalmi műsor szervezését, a betlehemezést), és új ünnepi szokásrendet is meghonosított, bár az utóbbiak is többé-kevésbé kötődnek a régi Bicskéhez. A borversenyek a falu régi szőlő- és borkultúráját, a süteménysütő versenyek a régi lakodalmas sütőasszonyok „versengését”idézik. A „hídi csata” április 4-i eljátszása része a híres ütközetre történő emlékezésnek. A karácsonyi hangversenyek a hajdani egyházi gyermekénekkarokra utalnak. Több világi és egyházi hagyomány jelenik meg az augusztus 20-ára eső falunap programjában. Maga a dátum is több közismert ünnepet (Szent István, új kenyér) idéz, de van egy helyi kötődése is, ugyanis 1974-ben ezen a napon avatták fel a művelődési házat. A lelkes „hivatásos” népművelők szervezésében a falu népe először misére megy, majd az igényeknek vagy életkornak megfelelően több helyszínen vehet részt aktívan és akár passzívan (nézőként) is a rendezvényeken: főző-, erősport-vetélkedőkön, madárijesztő-, töklámpakészítő versenyeken.
Az 1958-ban létrehozott könyvtár (melynek magját a húszas években alapított százötven kötetes iskolai gyűjtemény képezte) – annak ellenére, hogy sok nehézséggel küszködik jelenleg is – imponáló mennyiségi és minőségi fejlődést tud felmutatni. A könyvállomány 1958-ban kétszáz, 1975-ben hatezer volt, 2000-ben pedig már meghaladja a húszezret. A kölcsönzési forgalom korántsem emelkedett ilyen ütemben (1961-ben 176, 1976-ban 460, 1989-ben 644 olvasót regisztráltak), és állandó vissza-visszatérő panaszként hangzott el, hogy az olvasók nagyobb része az iskolás gyermekek köréből kerül ki. Nem mindig a valós igény, hanem különböző finomabb „elvárás” alakította korábban az olvasási gyakorlatot. Jellemző megjegyzés 1976-ban a könyvtári munka beszámolójában az, hogy „a tsz sertésgondozó szocialista brigádja teljes létszámmal könyvtári dolgozó”. A kezdeti időszak kézi vezérlésű gyakorlatát (1961-ben „Gizúr elvtárs javasolta, hogy a könyvtár különösen a szocialista íróktól eredő műveket vásárolja, hogy az olvasóközönséggel megszerettessük ezeket a műveket is”) csakhamar felváltotta a szakszerű és a szűkös anyagi lehetőségek közt is példamutatóan helytálló könyvtári munka.
Az 1903-ban épített és 1988-ban korszerűsített iskola épülete |
Az 1870-ben alapított Olvasóegylet alapszabályának első oldala |
A tápióbicskei önkéntes tűzoltótestület alapszabálya |
Az 1944. évi táncvizsgán készült felvétel |
Vasárnap borozgató legények (1930-as évek) |
Műkedvelő előadás után a Berta kocsma udvarán készült kép |
Felvétel 1946-ból a KALOT és a KALÁSZ Gyöngyös bokréta rendezvényén |
A második világháború előtti szüreti bálon készült kép. Hátul a „csősz legények” a „csősz leányokkal”, előttük a magányos „csősz legények”. Középen a „bíró” és a „bíróné”, mellettük a hajadon „csősz leányok”, a földön fekve pedig a bohócok és maskarák |
A Csókos huszárok előadása 1936 szilveszterén |
Szüreti mulatságon bírónénak és bírónak öltözött pár 1925-ben (Bori Teréz és Hegedűs József) |
A modern kor szellemét tükröző művelődési ház |
Szüreti bál 1992. október 3-án |
Az 1980-as évek legnépszerűbb helyi sportjának, a motokrosszversenyeknek a helyszíne |