Előző fejezet Következő fejezet

Iskolapadból deres

 

A jobbágyság gazdasági helyzete1847 telén és tavaszán megyeszerte romlott. A rossz terméseredmények miatt az éhség és a nyomor széles rétegeket érintett. 1846 decemberében 121 zámolyi család (köztük tizenkilenc nemes) kért gabonasegélyt a megyétől: 225 pozsonyi mérő kenyérbúzára, tavaszi árpából 208, zabból pedig 15 pozsonyi mérő vetőmagra lett volna szükségük. 1847 februárjában előbb a Székesfehérvári Takarékpénztárhoz, majd márciusban az alispánhoz fordultak: „élelmünk meg szerzése végett pénzt akarnánk kölcsönözni”. Ezek a körülmények megfelelő alapot teremtettek a márciusi vívmányok üdvözlésére.

A szabadságharc legfontosabb, az emlékezetben is megőrződött mozzanatai annak leveréséhez és a megtorláshoz kötődnek. A történteket Szórády Gyula zámolyi plébános örökítette meg 1905-ben kiadott kis könyvében, azzal a céllal „hogy községünk Zámoly község szereplését ama fény- és gyásznapokban, szem- és fültanúk meghallgatása és teljes hiteltérdemlő vallomásaik alapján röviden megírjam s átadjam az utókornak”. A plébános még élő szemtanúk visszaemlékezéseit gyűjtötte egybe, így könyvecskéje elsőrendű forrás a faluban történtekről.

Szórády plébános abból a tényből indul ki – jelezve a nagy dolgok készületét –, hogy „a mi kis vértesaljai falunk népe is annyira érdeklődött a Pesten történtek iránt”. A hírek továbbításában döntő szerepet tulajdonít a Pestről visszaérkező vásározóknak, akik hitelesen számoltak be a március 15-i eseményekről. A jobbágyfelszabadítás tényét József-napon, március 19-én tudta meg a falu: „Körmendi, az akkori uradalmi direktor [Mórról] Zámolyra jőve, akik robotban szántottak, hazabocsájtotta rögtön azzal a megjegyzéssel, hogy megszűnt a robot! A tavasz fakadása, a József-nap meghozta a magyar népnek is a szabadság illatozó virágát.”

A jó hírt a falu gyűléssel ünnepelte: „a községet zeneszó, hazafias dalok s nemzeti zászló elővitele mellett (vitte egy 85 éves agglegény, Tanárky József) körüljárták.” A jobbágyfelszabadítás az áprilisi törvények értelmében az úrbériség megszüntetését jelentette. Mint annyi más helyen, Zámolyon is ezzel együtt kapott lábra az elégedetlenség: akik jobbágyi birtokkal eddig nem bírtak, úgy szereztek maguknak az uraságéból, ahogy tudtak. Mindehhez hozzájárult az az elkeseredés is, amelyet az uradalom intézkedései – a faizás és nádlás jogának megvonása, illetőleg az istásföldek visszavétele – is tápláltak, s amely nélkül a zámolyiak 1848. évi állásfoglalása nem érthető meg. Bonyolította a helyzetet, hogy az árendás birtokosok is ugyanolyan szabadságokat követeltek, mint az úrbéresek. Pedig a szerződéseseket a jobbágyfölszabadítás nem érintette, az ő szolgálataikat nem az úrbéri viszony, hanem bérleti szerződésük szabta meg.

A zámolyi esetről a Közlöny 1848. július 20-i számában a kormány hivatalos lapjának tudósítójaként Boross Mihály számolt be, de hozzátette: „tettleges ellenszegülés sehol sem történt”. A közhangulatot a megyei bizottmányi jegyzőkönyv így jellemezte: „A zámolyi lakosság a kihirdetett nép szabadságot arra használta, hogy már most Zámolyon kinek módja van, szabadon mérhet bort, pálinkát. Az uraság kocsmáját tekintetbe sem kell venni.” Mindez azért váltott ki nagyobb visszhangot, mert az áprilisi törvények sem az urasági birtokok, sem pedig a kisebb földesúri haszonvételek jogállását nem változtatták meg, a zámolyiak törekvése túlkapásnak számított. Ugyanígy – engedély nélkül – kezdték használni 1849 tavaszán az urasági legelőt, érte fűbért nem fizettek.

Zámolyon ma is ismerik és számon tartják a Gánt felé eső erdőrészen a Kossuth-vágás helyét, ahol az uraság erdejét fejsze alá vették, téli tüzelőt s később szántóföldet akartak maguknak itt nyerni. A rendelkezésre álló iratok szerint a Lamberg-uradalom 1848 októberében jelentkezett azzal a panasszal, hogy fiatal, vágásra érett erdejét a helybeliek engedély nélkül pusztítják és legeltetik. Az uradalom ügyvédje 1849 elején arról panaszkodott, hogy a zámolyiak feldúlták a csákvári erdőt, és további törvénytelenségek várhatók.

Az uradalom – szokás szerint évről évre – sorban (a porták rendjében) a tisztításra kijelölt erdőterületeket a jobbágyok között szessziójuk arányában felosztotta. Továbbá lehetőséget biztosított (fizetség ellenében) arra, hogy tűzifát szedjenek maguknak. Az alkalommal csak az élhetett, aki az úrbéres telkét terhelő úgynevezett szessziós favágást teljesítette. A zámolyi elöljáróság az uradalom eljárása ellen panaszt nyújtott be az alispánhoz: az 1848. évi törvényekre hivatkozva kérte, hogy „ezen jobbágyi tehertől”, a szessziós favágástól mentesüljenek. Sérelmeik nem találtak meghallgatásra, azokat elutasították. Az úgynevezett sorfa osztása a földesúrnak nem volt kötelessége, bár kétségtelenül olyan követeléssel szándékozta azt összekötni, amelyet az áprilisi törvények a jobbágyi szolgáltatások eltörlésével megszüntettek.

A Fejér megyei bizottmányban Zámolyt Farkas Dániel református lelkész, Nagy Sámuel, Simon József, Simon István, a falu bírája és a jegyző képviselte. A bizottmány 1848. május 1-jén alakult meg. A közgyűlésen az állandó bizottmány megválasztása mellett egy ötven tagból álló központi választmányt is létrehoztak az országgyűlési választások lebonyolítására. Elnökévé a másodalispánt, a zámolyi nemesek közül hivatalnoki pályára lépett Cserna Károlyt választották. Az első népképviseleti országgyűlési választáson, 1848. június 20-án a falu választói a csákvári választókerület szavazóival együtt voksoltak. A négy jelölt közül elsöprő többséggel (a leadott 1616 érvényes szavazatból szerzett 1097 szavazattal) Madarász Lászlót választották meg. A bizottmány 1848. augusztus 3-án új közigazgatási beosztást fogadott el: Zámoly az ekkor öt szolgabírói kerületre osztott csákvári járás második kerületeként Pátkával, Pákozddal, Sukoróval és Gárdonnyal alkotott egységet, amelynek élére Nagy Károly főszolgabírót és Meszlényi Ferenc esküdtet állították.

A pesti forradalom vívmányaként a belső rend és a fegyveres önvédelem céljából létrehozott nemzetőrség szervezése Fejér megyében és Székesfehérváron szinte a forradalom pillanatában elkezdődött. „A nemzetőrök mellükön kokárdát, karjukon nemzetiszín szalagot viseltek, hogy mindenki megismerje és tisztelje bennök a nemzet polgárkatonáit” – írja a szemtanú és az események egyik jeles Fejér megyei szervezője, a későbbi másodalispán, Boross Mihály. Zámolyon 248 nemzetőrt írtak össze.

1848. augusztus közepétől a magyar polgári forradalom sorsdöntő szakaszába lépett. Batthyány Lajos miniszterelnök általános népfölkelésre szólította fel a veszélyeztetett megyék lakóit, az önkéntes nemzetőri zászlóaljakat a Dunántúlra rendelte. Jellasics altábornagy több mint negyvenezer főnyi serege élén 1848. szeptember 11-én átlépte a Drávát. A forradalom ügye immár a hadseregek összecsapásától függött. A nemzetőrök haza iránt elkötelezett szolgálata a bán támadásakor vette kezdetét.

A szabadságharc első hírneves s főképpen győztes csatája Pákozd–Sukoró–Pátka térségében zajlott le. (Az ütközet előzményeiről, lefolyásáról és hatásáról részletesen olvashatnak a Száz magyar falu sorozatban megjelent Pákozd monográfiában.) Már a csata folyamán is segítséget jelentett a reguláris egységek számára az érintett falvak lakosságának több eredményes akciója. A pátkai, zámolyi, bicskei, tabajdi, alcsúti, kajászószentpéteri és váli népfölkelők folyamatosan nyugtalanították az ellenséget.

A zámolyi és a térségbe érkezett zalai nemzetőrök magától értetődően lettek a csatározások részesei, hiszen azok a közvetlen szomszédságban folytak. Szeptember 28-án vonult be Magyaralmásra a zalai nemzetőrök hatszázfőnyi egysége Vigyázó Ferenc vezetésével, a csata napján pedig Kisfaludy Móric érkezett Zámolyra századával. Ő egy zámolyi lovassal – már a csata közben – Pátkára ment felderíteni a helyzetet, ahol látta, hogy egy horvát szekéroszlop készül átkelni a hídon. Segítségért küldte tisztjét, maga pedig zámolyi kísérőjével igyekezett megzavarni a szekerek átkelését, majd a segítségül hívott nemzetőreivel és Vigyázó egységével ismét megjelent Pátkán. Tapasztalatairól jelentést küldött Csány László kormánybiztosnak, amelyben szerepel az is, hogy harminc horvátot a helybeliek agyonvertek. (Lásd: Függelék V.)

Ez a legendaszámba menő történet hol a zámolyi, hol a pátkai adatok között bukkan fel. Szórády Gyula erről nem, csupán hasonló esetekről számolt be. Adatai azonban bizonytalanok, nevek és számok nélkül hivatkozott a zámolyi halotti anyakönyvre: „melybe csak így vannak bejegyezve: egy névtelen horvát, a falu határában agyonlőve vagy megölve találtatott”. Több ilyen áldozatot sejtett az Új-szőlők, Antalmajor, a Cseh út és Táborhely környékén. Egyetlen konkrét esetet említ, Möntör Istvánét, aki szaporította volna a horvát halottak számát, „s később két évet ült ezért”.

A szeptember 30-án megkötött fegyverszüneti megállapodás kijelölte a demarkációs vonalakat, melyek elé a szembenállók a fegyverszünet idején nem húzódhattak. Zámoly a Jellasics hadserege számára megadott vonalon feküdt, tehát a falun keresztül vonult el a császári horvát haderő. Vigyázó Ferenc és Kisfaludy Móric százados egy visszavonuló alakulatot készültek Csákvárról kiindulva bekeríteni, de tervüket a fegyverszünet alatt nem hajthatták végre. A zámolyi és magyaralmási lakosság azonban „a rablók ellen felkelt”, s harmincnál is többet megölt közülük.

1848 utolsó napjaiban Fejér megye északi része hadszíntérré vált. A móri csata után, 1849. újév napján átvonult Zámolyon a győztes császári katonaság, hat zászlóalj a községben állomásozott. A lakosságnak ebből jelentős kára származott: Guruzsa Mihály két lovát, Turányi János kocsiját, Tóth István tehenét elvették, a boltot kirabolták, 330 forint készpénzt vittek el, a falunak a katonaságot is élelmeznie kellett. Ezzel itt is megkezdődött a császári megszállás korszaka, mely 1849. január 3-án, a megyeszékhely elfoglalásával kezdődött, és április 25-éig tartott. A honvédsereg tavaszi hadjáratának győzelmeit követő elvonulásuk is meggyötörte a falu lakóit: 1849. április 26-án Wyss vezérőrnagy dandárának egy része (egy vadászosztálya, négyágyús lovassági ütege és a Wrbna-svalizsérok három szakasza) szállta meg Zámolyt.

Az újabb császári megszállás 1849. július 12-étől augusztus 4-éig tartott. Klapka György augusztus 3-i győzelme, majd Győr elfoglalása elvágta a Mészáros utat (Buda–Bicske–Győr–Bécs), s ezzel a császáriak utánpótlását. Ezért kényszerültek arra, hogy csapatösszevonásokat hajtsanak végre, s Székesfehérvárról is kivonuljon a helyőrséget adó határőrzászlóalj. Székesfehérvárt augusztus 6-án a népfölkelők vették birtokukba, s ezzel kezdetét vette az utóbb haleszi felkelésnek nevezett eseménysorozat, mely a már vesztes, a világosi fegyverletételhez érkező szabadságharc egyik utolsó fellobbanása. Ugyanebben az időszakban a zámolyi lakosok is felbátorodtak: bérelt földjeikről az uradalmat illető rész kiadása előtt behordták a gabonát.

Valószínűleg igaza lehet Boross Mihálynak, amikor a szabadságharcot követő megtorlás, a zámolyi bíróverés igazi okának az uradalom és a földesúri jogok elleni támadásokat, szorosabb értelemben az erdőpusztítást jelöli meg: „A történeti igazság ellen vétenék, ha azt állítanám, hogy a zámolyiak megkínoztatása politikai indokból történt, ez csak mellékes volt. Zámolyon néhány rakonczátlan, aki a szabadságot szabadosságra használta fel, az év tavaszán folyvást pusztította az erdőt. Többeket én is megbüntettem, mint a büntető törvényszék elnöke, de azért a pusztítás folyvást tartott és nézetem szerint ez volt a vadorság főoka. Azonban az igazság szempontjából azt is ki merem mondani, hogy a megkínzottak közt talán egy se volt erdőpusztító, mert az mind előkelő módos polgár s községi elöljáró volt…”

Mi történt valójában? Ma már nehéz rekonstruálni a történteket, kénytelenek vagyunk az egykorú ügyiratok tényeit a visszaemlékezők néha túlzottan is színes leírásaival kiegészíteni.

Boross Mihály, mivel az események idején már komáromi menekült volt, csak később hallhatott az eseményekről. Ő így ír Élményeim 1848–1861 című visszaemlékezéseiben: „Augusztus 25-én kemény parancs érkezett Zámolyra, hogy még az nap hadisarcz gyanánt 100 mérő buzát, 80 mérő zabot szállítson a biró Fehérvárra. Engedelmeskedni kellett és a biró Veszprémi János be is szállíttatta a sarczot.

– Vidd vissza biró a buzádat, őrlesd meg s holnap lisztalakban hozd be. – E szavakkal fogadta Héring Ignácz a császári biztos. Engedelmeskedni kellett és a biró visszaszállitotta a buzát; de még malomba sem vihették, mert 26-án Jablonovszky vezetése alatt egy sereg katona érkezett a községbe s a katonaság után 4 kocsi vitte a frissen vágott nyers mogyorópálczát, mint a védtelen polgárok ellen gyakorolt önkény jelképét.

Augusztus 26-dika volt a gyásznap, reszketett mindenki a mogyorópálcza láttára. Jablonovszky maga elé rendelte a birót s katonai kiséret mellett kényszeritette, hogy azon 18 egyént fogdossa össze, a kik a kezébe adott jegyzékben fel vannak jegyezve. Lehet-e ennél brutálisabb kényszert képzelni? A szegény biró azon névjegyzékkel, vérző szivvel megindult a kinos embervadászatra, mert sejtette, hogy a mogyorópálczákat nem birópálczáknak hozták.”

Szórády Gyula is összefüggésbe hozta az erdőpusztítást a megtorlással, de még egy nagyon fontos körülményt hozzá is tett magyarázatul: „Ha az egész országban megkezdődött a hóhérmunka, hogyne érkezett volna el az óra, midőn a Lánczhídon megölt Lamberg gróf birtokán elkövetett önhatalmú eljárás is megtoroltatott? … Nem volt elég az erdőkárpótlás, súlyosabb büntetés várt a falu népére Lamberg gróf birtoka miatt.”

Szórády szerint az erdőpusztítás miatt már bűnösnek mondták ki a falut, a kár megtérítését a tizenkét elöljáróra rótták ki, s azt birtokaikra is betáblázták. Valóban: a törvényszéki jegyzőkönyv az okozott kárt 853 forintban határozta meg.

Megemlített még Szórády egy szerteágazó, több félreértésen alapuló történetet a móri csata idejéből (1848. december 30.), amely szerinte elmérgesítette az akkori uradalmi tisztek, Werner György kasznár, Kovács János számtartó, Mantuano Mihály erdész, valamint a falusiak viszonyát. Lássuk be: az uradalmi alkalmazottak helyzete nem lehetett egyszerű, hiszen hivatali kötelességük volt az uradalom érdekeinek védelme az erdő pusztításával és a jogtalan legeltetésekkel szemben, s emiatt igen könnyen ellentétbe kerültek a falusi szegénység érdekeivel s mozgalmaival.

A helyszínt Szórády mint zámolyi plébános jól ismerte. Szolgálata alatt a Megyeháza néven ismert épületben – ahová az elfogottakat zárták –, vagyis a Zsoldos-házban Schreindorfer Pál vendéglője, illetve Mayer Béla üzlete működött.

Szórády plébános szerint hat elöljárót hatvan, további 20-25 embert pedig negyven botütésre ítéltek: a megszégyenítettek között tehát nem csupán a község elöljárói szerepeltek, hanem azok a gazdák is, akik valamilyen hasznot húztak a károkozásokból. Szórády összesen több mint harminc megbüntetett emberről hallott, de név szerint csupán tizenötöt sorol fel (a bírón kívül: Béres Pál, Elek Péter, Cseh János, ifjabb Molnár István, idősebb Csörgő Mihály, Tanárky Gergely, Zanna József, Zólyomi János, Guruzsa Mihály, Hermán György, Szabó János, Simon Á. János, Mikó György és N. Péter József). Boross Mihály visszaemlékezéseiben húsz nevet említ. A hivatalos iratok szerint 21 személyt fogtak el. Közülük hármat koruk miatt csak tíz botütéssel büntettek.

Az ítéletet a református iskolából átcipelt padokon hajtották végre. A megszégyenítéshez a testi fenyítésen és annak nyilvánosságán kívül az is hozzátartozott, hogy a bírót büntették legkeményebben: „Sorba állították őket – írta Szórády –, élükön a község bírájával (Veszprémi Jánossal), kezében az elengedhetetlen hatalom jelvényével, a bírói pálcával. – Kend a bíró? kérdé a tiszt. Az igenlő válaszra a tiszt kivette kezéből a bírói pálczát és átadta Fejszés Istvánnak. – Kend lesz a bíró, maga pedig mától kezdve nem bírája a községnek!”

A faluban tartózkodó Jablonowski dandár különítménye, a lovassággal megerősített gyalogos osztag a környéket a legrosszabb szellemű, merényletekre kész vidéknek, Zámolyt pedig „elfajzott községnek” minősítette. A megszállók megfélemlítették a lakosságot: a zámolyiak harminc elrejtett fegyvert szolgáltattak be. A veszélyesnek ítélt fiatalabb férfiakat besorozták a császári seregbe.

Streith Miklós vértesboglári plébánost falunkon át kísérték börtönébe. Sokáig élt a zámolyiak között ez a fordulatokban bővelkedő történet, melyet Streith imakönyvének későbbi őrzője, Szórády Gyula örökített meg az utókornak. „Egy tisztes pap az ő papi öltönyében szuronyok között! Nem mindennapi látvány!” – írta Szórády. A szomorú menet a Menyhárt-házban szállt meg, ahol a foglyok éjszakáztak. Tóth Antal, Zámoly akkori katolikus papja látogatta meg paptársát, Helmstreit Károlyné, a nagyvendéglő akkori bérlője kínálta étellel. Az emlékezők szerint már egy menekülésre előkészített szekér is készen állt arra, hogy Streith Miklóst megszöktesse, míg őrzőit leitatják. A pap azonban, bízva tiszta lelkiismeretében és az igazságban, nem vállalkozott a szökésre. A pesti Újépületben végezték ki 1849. szeptember 7-én – kegyelemből – golyó által.

Népfelkelők a dunántúli sereg katonáival
 
Csány László kormánybiztos
 
Lamberg Ferenc gróf felkoncolása a pesti hajóhídnál

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet