|
|
A néphagyományok egy közösség életének szokássá, költészetté, különböző módon érzékelhető formákká alakuló produktumai, melyeket az egyik nemzedék örökségképpen hagy az utána következők számára.
Az örökség átvétele persze nem egészen pontos. Sőt, szinte lényegéhez tartozik a változás. Hiszen az élet, mely a közösséget körülveszi, maga is szükségszerűen változik. Így a hagyományok is módosulnak, változnak. Ez a módosulás, variálódás teremti tulajdonképpen az újabb és újabb formákat, segíti létrejönni a hagyományozó népközösség újabb és újabb alkotásait.
A változások mögött azonban ott húzódnak, ott élnek bizonyos állandó törvényszerűségek is, melyek a különböző változatoknak bizonyos jellegzetességet adnak. Ezek a jellegzetességek lényegében a hagyományokat létrehozó és továbbéltető közösség sajátjai. Ennek vonásai tükröződnek minden egyes hagyományban. Ezért róluk kétségtelenül rá lehet ismerni magára a közösségre is. Közösség nélkül elképzelhetetlen a hagyomány. S a hagyományok akkor szűnnek meg, amikor felbomlik a belső törvényszerűségek szerint élő, összetartozó közösség.
Ma, ezekben a gyökeres változásokat termő időkben nemcsak azért szűnnek meg népünk hagyományai, mert nagy átalakuláson megy át az élet. Ettől csak átalakulniuk kellene a régi hagyományoknak, nem pedig megszűnniük. A megszűnésnek az a legfőbb oka, hogy társadalmunk ma valósággal atomizálódik. Elemeire bomlik, s egyre inkább megszűnik közösség lenni.
A hagyományoknak azonban bámulatos ereje van. Tovább tudnak élni még a közösségből kiszakadt egyedekben is. Sőt, a térbeli és időbeli eltávolodás a hagyományozó közösségtől szinte még jobban ébrentartja őket.
Abda, ez a nagy ipari városnak, Győrnek a közvetlen közelében, a Budapest-bécsi vasút- és főútvonalon fekvő község már jóformán mindent feladott hagyományaiból, mert megszűnt faluközösség lenni. Lakóinak túlnyomó többsége nem is helyben dolgozik, városi munkahelyeken, gyárakban, üzemekben keresi kenyerét. Naponta végeláthatatlan sorokban özönlik a vasútállomásra, és onnan haza a munkába induló és onnan érkező abdai lakosság. Ez a réteg jóformán csak az éjszakát, meg a vasárnapot tölti otthon. S ilyenkor elhúzódik az otthonába. Nem érintkezik senkivel. Csak magának él. Ezért nincs közösségi élet ma a faluban. E nélkül meg természetesen hagyományok sem élhetnek. Mert nemcsak egymással, de még a múlttal sem törődik az, aki csak magának él.
De özv. Kaszás Ferencné, akinek az emlékezetében megőrzött hagyományanyagot Abda község múltjából most írásba foglalom, messzire szakadt szülőfalujából.
Mikor benne élt, még volt faluközösség, s éltek az életet melegebbé, vonzóbbá tevő hagyományok. Ezeknek az emlékét vitte el a messze idegenbe. S mennél inkább magára maradt a távolban, annál kedvesebb volt számára mindaz, ami az elhagyott szülőfaluhoz tartozott. Nem csoda, ha magában dédelgette, híven megőrizte minden olyan darabját, melyet az otthon maradt, de már csak magának élő ember eldobott magától.
A megőrzött száz dallam, az emlékezetben tartott elbeszélések, párbeszédek, élmények, régi lakodalmas emlékek, a személyes benyomásokon keresztül rögződött szokások nemcsak a memória kiválóságát bizonyítják, hanem a hagyományok erejét is. Mert micsoda erő mozdult meg ebben az asszonyban, mikor egy újságcikkemben olvasott szülőfaluja régi gyermekjátékairól, s ő reszkető kezével rögtön tollat fogott, hogy levelet írjon, mert az ő "drága szülőfalu"-ja nevét olvasta. Sőt, nemcsak levélben próbálta leírogatni az emlékezetében rendkívül elevenen élő régi hagyományokat, emlékeket, hanem még arra is vállalkozott, hogy 76 éves létére Békéscsabáról Győrbe utazzon, s elmondja mindazt, ami a lelkében él ebből a drága szülőfaluból.
Az anyag, melyet ez alkalommal átadott, s azóta is szorgalmasan érkező leveleiből kiegészített, nemcsak azért értékes, mert adatokat jelent egy olyan faluból, melyet éppen a Győrhöz való közelsége miatt nem tartottunk érdemesnek a tüzetesebb néprajzi vizsgálatra, hanem azért is, hogy lássuk, hogyan élhetnek tovább néphagyományaink a közösségből kiszakadt ember emlékezetében. S talán arra is adnak ösztönzést, megszívlelendő tanácsot, hogy akkor is próbáljunk tenni valamit népi hagyományainkért, ha már felbomlóban van az a közösség, amely azokat létrehozta és éltette.
|
|