REGI ABDAI NÉPSZOKÁSOK EGY ÉLETÚTRÓL NÉZVE

Kaszás Ferencné élete szorosan kapcsolódott a szokások által irányított, meghatározott rend szerint folyó abdai élethez. Már kicsi gyermekkora a közösség rendjéhez igazodott. De a kereteken belül rendkívül sok vonzó momentum tette számára meleggé, és emlékezetessé a gyermekközösséghez fűződő emlékeit.

A gyermekközösséghez való kapcsolódását elsősorban a libapásztorkodás alkalma tette lehetővé. A libalegeltetés kint folyt a határban a homokos gödör szélénél. Ebben a gödörben víz is gyűlt össze, úgyhogy itathatták is a libákat. Már nagyobbacska gyermekkorában ide hajtotta ki a kis " Somogyi Rézi " is a libákat. Kis barátnői (ma özv. Németh Jánosné és Vidáné) rendszerint megelőzték a kihajtásban, mert ők a rétnél laktak. Szinte türelmetlenül várták és szemrehányóan fogadták :

" Szervusz Somogyi Rézi! Későn hajtottad ki a zsibákat! Olan rígen várunk itt. De soká aludtál! Már mindenkinek a zsibája kint van a réten!" hangzottak rendszerint a szemrehányó, de egyben szívmelengető kedves szavak is. Mert de jó annak, aki valakinek hiányzik, s akit ilyen türelmetlenül várnak. Folyt azután a sok játék.

Mikor itatásra terelték a libákat, a vizesárokban megcsodálták a békákat. " Annyi béka volt ott. Mi meg nagyon örültünk nekik. A nagy zöld békák csak úgy tátogatták a nagy szájukat. Mikor meg kuttyolni kezdtek, akkor mi is rákezdtük : Volt-e itt az úr? Az úrnak a gólyát tiszteltük, mert az ott ebédelt mindig a pocsolyában. "

Nagyon szerették a gólyát is. Valósággal ujjongtak, mikor tavasszal meglátták a határ fölött keringeni. Ilyenkor mindjárt rákezdték : " Gála, gála gilice, kendervári vadréce... "

Ahogyan egyszer ezt énekelték, látják ám, hogy a gólya egészen felettük köröz... Összebeszéltek erre, hogy menjenek jóval messzebbre énekelni. Hát a gólya oda is utánuk ment, és ott körözött felettük " Este mesélem édesanyámnak, - emlékezik Kaszás néni - hogy a gólyák mindig pontosan fölénk jöttek. Mondja anyám : Hiszen örvendeztetek, mikor visszatértek. Az állat is megérzi, ki szereti. "

Vagy micsoda öröm volt a cserebogár hívás.

Ezután kitárták a kis leányok a bő köténykéiket. Fogták vele a röpködő cserebogarakat. A fiúk meg kiválogatták belőlük az erősebbeket. Szalmaszálból ekét csináltak, cérnából meg hámot, gyeplőt. A cserebogarat befogták az ekébe szántani. Az elsimított vakondtúrásban volt a szántás'. Persze addig a libák messze széledtek. De a lányok megtérítették a fiúk libáit, mert ennek fejében engedélyt kaptak a szántás nézésére.

Volt közös daluk a fecskékhez, csókákhoz, de a naphoz, esőhöz is. Így találtak igaz barátot ezek a játszó gyermekek fűben, virágban, fában, a természet jelenségeiben, a határt benépesítő állatokban, de egymásban is. Sőt, énekes játékok elevenítették fel előttük a régi magyar hitvilág Boldogasszonyát, vagy a történelem Lengyel Lászlóját, akiről a tudomány megállapította, hogy nem volt más, mint Szent László király. Bizony nemcsak játszottak, szórakoztak ezekkel a játékokkal a gyerekek, hanem összeforrtak szülőföldjükkel. Hiszen annak múltja, és az azt körülvevő élet lüktetett ezekben a játékokban, s vésődött bele kitörölhetetlenül, egy egész életre szólóan érzelmi világukba.

Vagy micsoda lüktetésük volt a kiolvasó mondókáknak. Sok esetben nem is volt itt minden szónak jelentése , de a szavak zenéje különös hangulatot tudott teremteni a mondókát ütemesen mondó gyermekekben.

Mondták, ha például a bújócskához hunyót választottak. Arra esett a választás, akire az utolsó szótag jutott.

Vagy ha a mondóka még ügyességet kívánó mozgással is párosult, micsoda élvezetes játék volt a gyermekeknek. Ilyen játék volt a következő:

"Mikor ezt mondtuk, akkor 'leguzsgútunk', -emlékezik vissza Kaszás néni -"de nem szabad volt kézzel támaszkodni, úgy ugráltunk tovább. Mindig úgy dobtuk odább magunkat, mint egy majom. "

Ezek az ügyességi játékok igen sokoldalúan fejlesztették a gyermekek képességeit. S különösen alkalmasok voltak arra, hogy kiélhessék benne mozgás - és cselekvésvágyukat. Olyan mélyen be is vésődtek emlékezetükbe, hogy szinte öreg konikig el sem felejtették. Kaszás néni is csaknem 70 esztendő távlatából írja le pontosan az egyik ilyen játékot.

" Kislányok körbe állnak. Egy beáll a körbe. Kérdik tőle :

- Min állsz?

- Cserépen.

- Min lebegsz?

- Levélen.

- Fordulj egyet az ég felé, de ne nevess!

Erre perdül a kislány hármat is, és bizony mind prüszkölnek, hogy nevetésre bírják. És ő is elmosolyogja magát. Így ő nem lett angyal. Mikor már a kör elfogyott, az angyalok kara vajmi kevés, és az ördögök kergetik őket. Ha elfogják, újra kezdik. Az ördögök oldalán mindég többen állnak. A mosolygók mért nevettek?

Na, most itt változás is van. Az egyik azt állítja, nem is mosolygott a másik, ha nem húz hozzá, azt állítja, hogy igenis mosolygott. Tehát olyan kis tárgyalás, 'igazságtevés 'játszódik le ilyenkor."

Egy dolog feltűnő ezekben a játékokban. Az utóbbi kivételével mind olyanok, hogy csupa valóságos, a közvetlen környezetükben megtalálható dolgokhoz kapcsolódnak. Csak mi felnőttek vagyunk hajlamosak arra, hogy a gyerek világát valami mesevilágnak képzeljük el. Ha ez így volna, akkor csupa tündérest, boszorkányost meg hasonló játékokat játszanának a gyerekek. Lám, mindennek szinte nyoma sincs a régi abdai játékok között. Ezek a játékok csaknem kivétel nélkül a gyermeket körülvevő való élethez tapadnak. Gólyát látnak keringeni ? Hát gólyásat énekelnek. Cserebogarat akarnak fogni ? Nosza, cserebogárhívogatóba kezdenek. Békák kuruttyolnak a vizesárokban ? Persze, hogy elmondják ; Volt - e itt az úr ? Még utána megtoldják békahang -utánzó mondókával is. A hídon sem egy mesebeli királyfi, hanem egy történeti, valóságos személy akar átmenni : Lengyel László. Milyen erős ez a valóságérzék a mi gyermekeinkben! Legfeljebb azáltal válik játék ezekből a reális dolgokból, hogy képzeletükkel felöltöztetik olyan tulajdonságokkal is, amivel azok nem rendelkeznek. A katicabogárnak, melyet pl. Borsod megyében a gyerekek egyenesen " Katóka " névvel neveznek, a győrkörnyéki gyerekek férfias tulajdonságokat adnak képzeletükkel, s " Buda bácsi "-nak nevezik. Sőt, azt is feltételezik róla, hogy jóstehetsége van. Kérésük - röptének irányával jelzi, hogy a kérdező kislány merre fog majd férjhez menni. S a fűzfaágról, melyből sípot készítenek, emberi tulajdonságokat képzelnek. Úgy gondolják, bőre és vére van, akár az embernek. A jeles napok szokásaival is már gyermekkorban kapcsolatba kerülnek a falu lakói, hisz nem egynek közülük Börcsön szoktak a szereplői is lenni. Érdekes, hogy ezeket aránylag kevéssé ismeri Kaszás néni, pedig a szomszéd faluban, Börcsön idősebb asszonyok pontosan emlékeznek ezekre a szokásokra is. Feltehető tehát, hogy Abdán is elevenen éltek valaha.

Semmit se hallott a Balázsolásról. A három királyok -ról a következőket mondja : " Ezt gyerekek járták. Be voltak jól festve korommal, mert szerecsen is volt köztük. De ennek a versit nem tudom. Talán egyszer volt nálunk három királyokat köszöntem három gyerek. "

Ugyancsak ilyen keveset tud a pünkösdolésről. Úgy látszik, ebben nem vett részt cselekvőleg, ezért nem maradt meg a szokás emléke pontosan az emlékezetében. Csupán ezt mondja róla : " Kis fátyolos kislány járt pünkösdi menyasszonynak. Inkább a másik utcában jártak. Azért hozzánk is eljöttek. Kis kosárral gyűjtötték, ami ajándékot kaptak. Volt kosárhordó is köztük. Mi nem jártunk pünkösdölni. Ezért nem tudom a versikét, amit ilyenkor mondani szoktak.  "

Ellenben a farsangi és húsvéti szokásokról már sok érdekes dolgot tud mondani. Van ugyanis személyes élményanyaga ezekről a szokásokról.

" Hamvazószerdán a legények nyársat vettek a váltukra, és azzal mentek a lányos házakhoz, sőt, még a fiatalasszonyokhoz is fánkot szedni. Persze dalszóval mentek végig az utcán. Ahova bementek, ott fánkot fűztek fel nekik a nyársra. Volt úgy, hogy csak egy darabot, hogy még sok helyre mennek, és ráférjen minden háztól, amit kapnak. Akkor mindenütt ilyent sütöttek.

És akkor dalszóval azt a fánkot vitték a kocsmába. Sok legény összegyűlt. Még fiatalemberek is. Ott aztán közösen elfogyasztották. De a fánk mellé a { háziasszonyok, meg a lányok tojást is adtak, meg szalonnadarabot, kolbászt. Ha nem adtak, kértek. És azt is odavitték. A kocsmárosné megsütötte nekik nagy-nagy lábosba. Nagy lakoma volt belőle. Utána a fánkot forralt borral megették. Így fejezték be a farsangot.

Húshagyókedden éjjel 12 órakor aztán megjelent a biró a kocsmában. Nádpálcával megverte a gerendát. Mert 12-ig szólt az engedély e mulatságra. De bizony a legények ölelgették a birót. Egyik körösztfia volt, másik szomszédja. Kérték : még egy táncot, még egy ráadást! Pedig akkor már három napja szólt a zene éjjel, nappal. A biró aztán néha engedélyezett még egy-egy táncot. "

Megmaradt Kaszás néni emlékezetében az asszonyok nagycsütörtöki szokása is.

" Nagycsütörtökön este - még fiatal kislány voltam - azt mondta mindig édesanyám, hogy a lámpát készítsük el. Olyan négyszögletes kézi lámpája volt. Körül ablak volt rajta, benne olajmécses. Olan kis gömbölyű. Azt mondta, tisztítsuk ki, tegyük rendbe. Akkor már tudtuk, minek kell, pedig édesanyám hallgatott. Nagycsütörtökön este a: asszonyok, de csak asszonyok, lányok nem, mentek Jézust keresni. Úgy, ahogy a szent asszonyok csinálták. Mindegyik asszonynak meg volt gyújtva a lámpája. Úgy mentek az égő lámpákkal. Csak úgy imbologtak abbba' a sötét faluba'.

Édesanyám kiállt a kapuba. Onnan leste, gyün-e már a sereg. Es akkor én is kimentem édesanyám után, hogy halljam, mit szoktak mondani. Édesanyám azzal köszöntötte őket:

- Huva, huvajó asszonyok ?

-   Jézust keresni. Elfogták a  mi  urunkat. Tartsál te  is velünk, hogy megkeressük.

Akkor édesanyám is kilépett közéjük, és ment velük. Akkor már egy lámpával megint több volt. Két körőszt volt a faluban. Mindegyikhez elmentek. Ott egy csendes imát mondtak. Ilyenkor nem ínekütek. A templom előtt volt egy Mária-kép. A végin odamentek. Onnat aztán elszéledt ki-ki haza. Így keresték a Jézust. Ez olan hagyomány volt. "

A böjti idő alatt aztán nem volt szabad zsíros ételt , húst enni. Húsvét reggelén aztán szentelt hússal kezdték meg újra a hús fogyasztását. A húst rendszerint gyerekekkel küldték el szenteltetni a paphoz. Egy alkalommal azonban egy humoros eset is történt Abdán a hússzenteléskor.

"A mi falunkba' a börcsiekkel együtt volt csak pap. A kunszigetieknek meg Öttevényen volt a papjuk. A börcsiek igy Abdára hozták a szentelni való húst, a kunszigetiek meg Öttevényre. Rendesen egy darab sonkát meg főtt tojást tettek a tányérba. Azt tiszta , szép ruhába bekötötték, úgy adták a gyerekek kezébe. A gyerekeknek ez vigalom volt. Örömmel vittük mindég. A pap megáldotta a húst, aztán vittük szépen haza.

Egyszer a kunszigeti gyerekek is haladtak szépen Öttevényre a szentülni való hússal. Ahogy mennek, viháncolnak, az egyik gyerek meglátja, hogy az egyik ürgelukból nézegeti őket az ürge. A gyerek ügyes volt, elkapta az ürgét. Nem tudta hova tenni, hát betette a tányérba, a tiszta ruhába. A többi gyerekek nem macerálták az ürgével. Irigy lettek, hogy korai szerencséje volt. Akkor aztán bementek a templomba a paphoz. Ott tartották a kezükbe' a tisztaruhás tányérba tett húst { mert úgy tartották, hogy úgy is rászáll az áldás ) , hát áldás közbe' egyszer csak az ürge kiugrott a tányérból. No, elkezdték ám csúfolni az öttevényi gyerekek a kunszigetieket, hogy azok olan szegények, hogy ürgét hoztak szentültetni. Azóta a kunszigetieken rajtmaradt', hogy " ürgések ".Meg azt is mondták nekek, hogy " csikszi ", mert igy szól az ürge. A nagyanyám mondta el nekem, hogy miért mondják a kunszigetieket ürgéseknek. Mikor a szentült húst hazavittük húsvétkor, akkor megettük vele a főtt tojást is. Mindig annyi tojást főzött hozzá édesanyám, hogy kettőnek jutott egy. Nem volt szabad egynek megenni egy tojást. Azt mondta édesanyám :

- Emlékezzetek meg róla a megkezdés előtt, hogy ki kivel eszi meg a szent ült tojást. Az életbe' akármilen nehézség ér csak arra gondoljatok, kivel ettétek meg a szentült tojást, és akkor minden nehézségen átlíptek.

Ha nagy bánatom van, vagy valami bajban vagyok, mindig eszembe jut nekem is szegény Margit húgom, aki most Siófokon lakik, hogy húsvétkor mindig vele ettem meg a szentült tojást. "

Különben régen húsvétkor a locsolás sem volt szokás Abdán. Legfeljebb a rokon gyerekeknek festettek ilyenkorra tojást.

A jelesnapi szokások közül még csak a lucázásra és a betlehemezésre emlékszik Kaszás néni.

" Luca napján ( dec. 13.) már korán zavartak bennünket. Olan hosszú botokkal, vékony botokkal gyüttek a lucázók. Akkor a tyúkok ajtaját ki köllött nyitni, és azzal a pálcával piszkálták a tyúkokat, hogy sok tojást tojjanak. Ezt Luca napján hajnalba' tették a gyerekek. Édesanyám mindég adott ilyenkor pénzt is nekik. A gyerekek meg szívesen jártak, mert pénzt kaptak.

De volt egyszer nálunk egy másféle Luca-járás is. A jegyzőnek a lányával, Detrich Irmával jóba voltam. Szegény azóta meghalt Amerikában. Ez az Irma nem tanult tovább. Csak hat elemit végzett, mert tizenketten voltak testvérek. És akkor ö volt a kis cseléd otthon. A barátnői meg mi, a falusi lányok voltunk.

Egy Luca napján este egy valódi alsólepedőbe burkolva beállított hozzánk. Meszelő volt nála . Ezt dalolta:

És pörgött, pörgött a szobában. Azt is mondta :

Volt nála egy toll seprő is. Úgy tett vele, mintha körös-körül söpörné a falat meg a képeket. Aztán akkor elfutott."

A betlehemezés részleteire már nem emlékszik, csak tudja, hogy volt ez is náluk. Azt fiúgyerekek csinálták.

Sok szokás fűződött azonban a fiatalság éveihez, mely a párválasztás nagy fordulójáig, jobbanmondva az esküvő , a lakodalom lefolyásáig tartott. Ezek a szokások természetesen már sokkal részletesebben maradtak meg Kaszás néni enjlékezetében,  hiszen élete legszebb idejéhez fűződnek, s átszövi őket a személyes benyomások élményszerűsége is.

A két nembeli fiatalság találkozásai, együttes szórakozásai mind megszabott rend szerint történtek a faluban. Meghatározott napokon mehetett csak udvarolni a legény a lányhoz. Azért ha tehették, módját ejtették annak, hogy más alkalmakkor, még munka közben is találkozhassanak a legények a lányokkal. Ilyen alkalom volt például a kenderdörzsölés.

" Mikor a kender ki volt tilólva, és a háziasszony olyan " csornaiba " kötötte, akkor értesített bennünket, hogy menjünk kendert dörzsölni. Rendszerint elküldte a lányát édesanyánkhoz, hogy lenne szíves elengedni. Ekkor meg ekkor kenderdörzsölés lesz. De ide csak lányok mentünk. És persze a legények megszimatolták. Ok is tudták, hogy kenderdörzsölés lesz. Akkor divat volt a pápai festőruha. Jó mosó volt. Ha nem volt ünnep, vagy mulatság, Otthon ezt hordtuk. Szép tiszta, volt. Kenderdörzsölésre is ezt vettük fél.

A háziasszony behozta a nagy roháskosárba' a kendert. A csomókat mi széjjelbontottuk. Kötényt tettünk e/ibénk, és ültünk sorba'. Mindenikünk vett ebből a kosárból és a megdörgöltet a másik üres kosárba beleraktuk. A végin a " pozdorja " a kötényünkre ment. Mi dalolgattunk is közbe'. Egyszer csak kopognak a legények. Azt kérdik : .Szabad-e pozdorját rázni ?

De a legények nem a pozdorját rázták, hanem a térdünket jól megcsípték. Aztán megint kezdtünk dalolni. Mikor meliknek eszébe jutott egy nóta, azt daloltuk. A háziasszony meg aztán megvendégelt bennünket, ha szöllő volt, azzal, ha nem, akkor Jött kukoricával. Mikor a vendégelésnek vége volt, akkor hazamentünk. Akinek volt ideálja, az hazakisérte. Akinek nem volt, vagy katona volt, az csak jutott haza. Csak úgy suhogott rajta a festőruha!"

" Kukoricafosztáskor nálunk nem volt dal -mondja Kaszás néni. Ilyenkor az öregek meséltek inkább régi történeteket." Hadd idézze ennek emlékét is a Kaszás néni nagybátyjától maradt elbeszélés.

" Két testvér lakott egy házban. Közös konyhán, de áldott békességben . Igaz, a menyecskék néha perpatvarkodtak a közös, nyitott konyhán, de a férfiak békességben voltak. Mindeniknek volt egy kisfia. De az egyiknek olyan fia volt, hogy úgy mondják, idióta. Mindig bekötött fejjel járt. Mulasztotta az iskolát. Olyan fejfájós volt. Eztet a fél falu tudta bizonyítani.

Egyszer, mikor a két menyecske valamiért összezördült, az egyik menyecske ezt a fejfájás gyereket uszította a másikra. És akkor elorditotta magát a fejfájós gyerek. Akkor kiszaladt a másik gyerek anyja és meg akarta ütni, mert hallotta, hogy sir a fia. Szidta aztán, hogy soha nem hagy békét a fiának. Meg akarta ütni, az meg ahogy elugrott, valami csöknek esett. A gyerek lebukott az ütés elől, mert huncutság volt benne, és ahogy lebukott, megszédült , és nekivágódott a csöknek. No, de nem vérzett. Erről nincs szó. Akkor az asszony, a gyerek anyja odafutott. Bevitte a fiát, és ágyba fektette. Kigyött az orvos, és megállapította, hogy agyrázkódást szenvedett. Meg is halt pár hetire a gyerek. Nagy per lett belüle. Az asszonyt mindjárt elvitték. Akkor nem volt röntgen, nem volt semmi se, hogy igazán meg lehetett volna állapítani, mi történt. Az asszonyt bizony elvitték Győrbe. A tárgyalások se tartottak akkor hónapokig. Halálra ítélték. Pedig a tárgyaláson a fél falu tanúzta, hogy a gyerek fejfájós volt, mióta megszületett. Hiába álltak mellette az asszonyok. Mégis ha/álra ítélték. Akkor fellebbezett a kúriához. Igaz, ő nem akart fellebbezni. Azt mondta : ha halált adnak, hát haljon meg. De ment hozzá a pap gyóntatni. És ő ott meggyónta, hogy babát vár. A pap mégis a titkot elárulta, hogy mi újság. Rábeszélték az asszonyt, hogy írja meg a kegyelmi kérvényt. Felkiildték hát Ferenc Józsefhez.

És Ferenc József, - nagyanyám úgy mondta, 18 éves volt akkor - csak úgy kegyelmezett meg az asszonynak, ha fia születik. Ha lánya születik, három napra a szülés után kivégeztetik. Ez gyött meg neki.

No, mostan jártak be a fegyházba az abdai asszonyok. Akkor nem volt szociális babakelengye. Csináltak, készítettek az asszonyok kis pólyát, kis réklit, meg minden holmit. Élelmet is vittek be annak a szerencsétlennek.

És akkor eljött a várvra várt idő. Hát az asszony két fiút szült. Igen szép gyerekek voltak. Nagyanyám is a többi közt ment felkeresni. Három hónapjára kiadták az asszonyt, hogy már a kocsizást bírja. Dunnákat, mindent felpakoltak a kocsira, hogy az újszülöttekkel együtt hazahozzák. Olyan gyönyörű gyerekek voltak. Szépen is nőttek. De három éves korukban a kis ikrek meghaltak. Pedig olyan szépen nőttek, hogy az egész falu azokat dédelgette. És akkor meghaltak valami diftériában. Akkor még nem voltak ezek az ojtások. Egymás mellé volt az udvarra kitéve a két kis koporsó. De az asszony félőrült volt értük. Nem is ment ki az éneklésre az udvarra. Nem is volt a temetésen, mert nagyon rosszul volt. Az édesapjuk közbe állt a két kis koporsónak. Egyik kezével az egyik koporsót ölelte, a másik kezével a másikat. Azt mondta:

"Drága gyerekeim, angyalkáim. Ti mentettétek meg édesanyátokat, ezért gyöttetek el. Most meg itthagytatok minket ebbe ' a fájdalomba'. "

Az asszony aztán nem is élte túl a dolgot. Meghalt utánuk. Annyira a szivire vette, hogv a két kis angval mentette meg őtet.

Szóval voltak ilen régi igaz történetek!"

De a fiatalság vasárnapi szórakozásai is bizonyos hagyományos külsőségek között zajlottak le. Ezeknek is meg voltak a maguk íratlan törvényei. Így emlékszik vissza rájuk Kaszás néni:

"15-16 éves voltam, mikor kocsmába lehetett elmenni táncolni. De gardék mindig voltak. Mikor a templomból kigyöttek a litániáról, azután kezdődött el a zene. A plébános úrnak ugyan hizelegtek a legények, hogy ne legyen hosszú a litánia. Ne húzza el. De ő annál inkább. A legények meg toporogtak a templomajtóba'. Mérgükbe' nem tudták, mit csináljanak. A kocsmáros már huzattá a cigánnyal, oszt' nem volt senki.

A legények bort küldtek a lányért. Úgy hívták meg őket a táncba. A kis gyerekek a litánia után odatolultak a legényekhez. Egy-egy borosüveg akkorra már el volt készítve. Meg volt töltve borral és meg volt mondva a gyereknek, hogy kihő vigye. Volt olyan legény, aki egy liter bort két he Ire is küldött. Bement a gyerek a házba. Köszönt, megmondta ki tisztölteti a leány édesanyját, aztán így folytatta:

Akkor kitöltöttek a borból. Megkérdezték; sok helre mész még? Ha azt mondta, nem, akkor többet töltöttek ki a borból, ha azt, hogy megy, akkor weg kevesebbet. A lány meg megköszönte a gyereknek, hogy megtisztelték, és borravalót adott neki. Mesélték aztán a gyerekek az utón egymásnak nagy örömmel, hogy mit kaptak. Meg kérdezgették egymástői: Téged hova küldtek? Amelyik lányhoz nem küldtek, az nem mert elmenni a kocsmába, vagyis kényelmetlenül érezte magát."

A szerelmi vallomásnak, mégpedig a közösség nyilvánossága előtt telt vallomásnak egyik szép formája volt május elsején a májusfaállítás. Kaszás néni egy vele megtörtént humoros eseten át mutatja be a régi abdai májusfaállítás módját, és a hagyomány szabta törvényeit.

"Nem tudom hányban történt ez. Május elsején nyitott ablaknál varrók. Vasrács volt rajt', de ölég nagy ablak volt. Udvari ablak. Varrogatok. Akkor édesanyám egyik körösztfia, Magvar Feri, olan tréfacsináló, jön egy kicsi darab, 40 - 50 centis gallyal. Május elseje előestéjén. Én ott varrók. Postamunkám volt. Azt is tudom kinek. A jánosházi számadó juhásznak a lánya ment férjhez. A mecséri hiró vette el. Annak varrtam a stafirung/át. Nem a menyasszonyi ruháját. Azt Győrbe' varrták a szalonba'. Szóval én csak a stafirungot varrtam. Sürgős volt nekem, mert májusba' volt az esküvő. Megjelenik édesanyám körösztfia egy másik kollégájával. Rázogatni kezdi a kis gallyat be a rácson. Az én varrógépem meg ott volt az ablak mellett, ott varrtam. O meg cincog nagyon a kollégájával. Azt mondja nekem:

-    Ugy-e most sajnálod,  hogy börcsi  legénnyel kezdiél ki. Nem  lesz májusfád! Má' az utcába mindenkinek van.

Mondom:

-  Nem is köll.

Azzal én kikaptam a kezökből a gallyat. Azt mondom én neki:

-  Korán kitette neked is a szűrödet a Rézi. (Novics Rézi volt a neve) így csudáskodsz te. Pedig tudod, hogy sok a munkám.

De ők csak cincogtak ottan. Mondom:

Nekem is van májusjám.

Oda tűztem a varrógépre a kis gallyat, oszt' szépen gomblukaztam. Varrtam tovább. De azok mindent össze-vissza beszéltek.

Így jár, aki börcsi legénnyel kezd ki. Nem mer ide gyónni, mert megraknák a szűrit az ahdai legények. Most nincs fád, pedig minden lánynak van.

Mondom: én azt nem is siratom: Most már nekem is van. Hoztatok.De csak tovább cincogtak veszettül az ablak alatt. Hát egyszer csak eltűntek. Jó éjszakát kívántak és elmentek. Akkor jó soká fönn voltam. Varrtam, s mikor lefeküdtem, nyitott ablaknál aludtam.

Reggel már korán mentek be Győrbe a tejesasszonyok. A hátukon hordták a tejet. Köztük anyám is. Voltak olyan asszonyok is, akik a más tejét hordták. 9 km volt Abda Győrhöz. Hajnalban olyan 5 óra lehetett, mikor elindultak. Én még álmos voltam, de azért hallottam, ahogy az egyik asszony azt mondja:

-  No ez a Rézif Senkinek ilyen gyönyörű fája nincs.

Május elsején 5 órákor már szép világos van. Gondultam, hát nem ölég volt az este, hogy a Magyar Feri macerált, piszkált. Most megint ezek is már elkezdik. Heccűnek a Kaszással. Ó járt énhozzám Börcsrtil. De legtöbbet leveleztünk csak. Mondom: már ezek is! Mindenki engem heccöl. Megfordultam a másik oldalamra, és aludtam tovább.

Édesanyám is hogy velük tartott, beszólt, hogy ha megjön Győrből akkorra én mit főzzek ebédet. Egyszer csak az utcaajtóban elkezdi anyám is:

-  No hát de szép ennek a Iannak áfája. Biztos Börcsön így szokják. Nekem nem akaródzott felkelni, mert éjjel soká fönn voltam. Azért mikor

elmentek ezek a jó népek Győrbe, fölkeltem én is. De heccből sem mentem az utcaajtó felé. Mérges voltam. Egyszer csak gondolom, mégis csak megnézem. Csakugyan ott volt egy gyönyörű fa. Azt egy ember nem is hozhatta oda. Hát ezer' nevettek ezek. Tudták, hogy nekem fám van. De nem mondták meg. Azt a kis gallyat azért nyújtogatták ottan.

Örültem aztán nagyon. Jaj de gyönyörű volt. Nem törődtem én az ebéddel. Fogtam magam. Elszaladtam a Vidáékhoz. Az utca másik végén laktak. Akkor még nem Vidáné volt. Sik Erzsi volt a neve. Menteni Sikékho'. Az Erzsi az udvaron ádigált, a napsütésbe. O/an szomorúan. Intek neki, gyüjjön ki. Mert kint volt az édesanyja is. Gondoltam magamba', akkor előtte legényekről nem beszélhetünk. Ez a mi titkunk. Intettem neki. Akkor ki is gyütt.

- Te Erzsa, elgyüttem én tehozzád, - mondom - hogy nincs-e fád? Ez titok énelőttem. A Kaszás nem szólt semmit, és ismeretlen májusfám van.

A fa gyönyörű volt. Papir ám nem volt rajt. Olan színes szalagok voltak ráaggatva. Gyönyörű égszínkék, krém, halvány rózsaszin, mind ezek a halvány, finom színek. És egy gyönyörű, nem delin kendő, olan félselyem. Sárga tearózsa volt halványkék mezőben. Igen szép. No, mondom ez a Kaszás!

Hát Börcsön biztos így szokás. Hát én nem tudtam. Azután megbántam. Látom, hogy a Bözsinek nincs. Mert neki is börcsi legény udvarut. Az uramnak a kollégája, a Varga Istók. Azért tartottunk mi össze.

-  Hát mondom - nem volt itt az Istók, a Kaszás se volt, talán mondom ott van a fa. Nem tudok rula, ki tisztelt meg vele.

Akkor már elmúlt 10 óra. Akkor a barátném egy nagyot ugrik, az volt a szokása, öszecsapja a kezét, azt mondja:

Megvan a fa! Ez előtt volt itt a Samodai Jóska, kereste a Ját, mer' a Somogyi Fáninak állította. A Fáninak a bátyjai segítették felállítani. A Fáni fejkendője volt rajt', (hder' a lánynak szokás, hogy kendőt adjon. Azért nem ismertük meg senki se, hogy kinek a kendője, mert a faluban olan kendő senkinek se volt. Egy különlegességet vett.)

Itt volt a Samodai Jóska - mondja Erzsi - nincs egy Jel órája. Ki volt izzadva. Azt mondja:

-  Három utcát már befutottam, most megyek a másik soron, mer' sehun nincs a fa!

Lélekszakadva ment a legény. Benézett még a kertünkbe is. Nem akarta elhinni, hogy nincs itt a fa.

Akkor már tudtam, hogy ezt nevették édesanyám körösztfiai. Ók prezentátak meg engem lopott fávó. Bizony!

Hát azt mondom a Bözsinek:

-  Má'megyek is.

Mire hazaírek,  hát látom ám,  hogy a Samodai Jóska ássa ki a fát. Édesanyám vitte ki neki az ásót. A mi ásónkat kérte el, mert nagyja volt Le volt mélyen ásva. Aszondom én:

-  Jóska, mit csinálsz? Elviszed áfámat? Rámnézett.

-  Jobb lenne, ha hallgatnál! Tűnni kell teneked arrul, hogy hogy kerűt ide a fa?

(Pedig igazán máig sem tudom. Magyar Feri nem vallotta be. Heidler Pista se. Ez ki is ment Amerikába. Kivándorút. Máig sem tudom, hogy volt.)

Samodai, mikor kiásta áfát, a vállára vette, ugy vitte. A Fáni kendője csak úgy söpörte a port. Csak ugy porzott. Nagy volt a fa. Egyedül nyögte. Fellállitani is a Fáni bátyjai segéltek.

Azt mondom én neki:

-  Jól van Jóska! Azér1 viheted a fát. Ennek ez a rendje. De csak déli 11 óráig érvényes. Mire a Fáninak felállitod, már akkor nem érvényes! Úgyis az egyim a fa.

Mlrges volta Jóska. Még ángyi néni, a Fáni édesanyja is megneheztelt.

A bátyjai még nem is köszöntek egy darabig. Nem akarták elhinni, hogy nem tudtam rúla.

Ezért nyihogott ez a két legény, mert akkor már át a fám. És nem tudtam, hogy mit cincognak az ablak alatt. És csufútak:

-   Így van, akinek vidéki szeretője van! Minden leánynak van fája, csak neked nincs.

Nekem ez fájt. Gondoltam, mindnek azért nincsen. Nem érdekölt. Hát ez a Samodai elkerült Hegyeshalomba. Ott épített az állomás körül házat. Ott is nősűt talán meg. így volt nekem májusfám!"

Az udvarlásról, mulatásról hagy álljon itt még Kaszás néninek két apró emléke, teljesebbé téve ennek a régi világnak a képét.

"Volt egy legény. A győri vásáron megismerkedett egy családdal. Eladó lányuk volt. Meghívták, és el is ment hozzájuk.

Az abdai lányok az utcán átak vasárnap délután csoportosan. A legény éppen jött leánynézőből. Valamelyik közeli faluban volt.

Mondja neki az egyik lány:

-   Te Pista,  hát megyünk lakodalomba? Lesz lakodalom? Széna, vagy szalma?

Azt mondja:

-   Bajosan.

- Hát mi a baj?

Szép a ház tája, csinos a lány, csak énnekem valami nem tetszik.

A lányok bizony kíváncsiak voltak.

- Mi nem tetszik, ha már minden szép, minden jó? Mi a baj?

-   Nagyon kínálkozik. Ugy kínálja magát. Nagyon férjhöz akar menni. Akkor a lányok közül egy elébe pördül, azt mondja:

-   Jól teszed Pista! Olan lányt sose vegyél el, aki maga magát kínálja. Hanem vegyél el engemet!"

"István királkor volt mindig a bucsu Abdán. Akkor mindég mulatni szoktak a fiatalok. Volt egy szóga is Abdán. Olan gyámoltalan forma volt. A gazdája adott neki a búcsúkor 10 forintot. A 10 forintos nagy pénz volt akkor. Fogta a legény, kitűzte a kalapjához, és ugy táncút. Akkor az volt a szokás, hogy a kalapjához tűzte a papírpénzt még az első legény is. A szógalegény is odatüzte, és ugy táncút a cigányok előtt. Azt mondja eccer a prímásnak:

Mind a tied lesz a pénz, ha eltalálod a nótámat!

Kezdték ám a cigányok találgatni a nótákat. Annyiféle nótát igyekeztek húzni. Belepróbáltak ebbe is, abba is. A legény egy kicsit pösze volt. Belekezd a cigány egy nótába. Azt mondja rá:

- Agy nem agy!

Megint belekezdenek egy másikba:

-Attyem agy!

Próbálgatnak, próbálgatnak. Egyszer csak míges lesz a prímás.

Elkezdi húzni:

"Szőlőlevél gyövötin,

Mindenféle giz-gaz.

Húzd rá cigány

Az, az, az."

Erre már azt mondja a legény: -Agy, agy, agy!

Aztán lekapta a 10 forintot a kalapja mellől, és odadobta a cimbalomba. Hát ez volt az ő nótája."

Az abdai búcsú igen nagy esemény volt az abdaiak, különösen pedig a fiatalok életében. Ezt külsőségekben is kifejezésre juttatták. Kaszás néni a következőket írja le a régi abdai búcsúról:

"Bucsu előtti estén mind a két kocsma előtt állítottak királyfát. Magas jegenyét. A lányok pedig adtak rá kendőt, szalagot, de nem papírból. Börcsön is állítottak magas jegenyét, ott hetire szokott lenni a bucsu, de ott bucsufának mondták a jegenyéjüket. U. i. Abdán István király napján tartották a búcsúkat. Tehát azért ott királyfának nevezték a magas jegenyét.

Bucsu napján ki-ki ha ideje volt, ment szentmisére. Nem volt hosszú a szentbeszéd. Inkább szép intelem a fiataloknak, hogy viselkedjenek, szépen mulassanak. Mise után két fiatalember bement a plébániára, és megkérték a plébános urat, tisztelje meg őket a megjelenésével. Rövid pár percre be is szokott nézni. Néha lett belőle több perc is.

Pont déli 12-re volt, hogy a zenészeket meghozták kocsival. Végig a falun muzsikáltak.A legények rövidre fogták a kantárszárat, hogy a lovak csak lépésben tudtak menni. A kocsmába nem mentek be, hanem végig a falun mentek. A templomot megkerülték háromszor. Istent dicsőitették, és az "Isten áldd meg a magyart..." muzsikálták a templom előtt. Végül betértek a kocsmába. Délután pedig kezdődött a tánc és két napig tartott.

Minden háznál hízott liba, kacsa, csirke volt vágva. Igen nagy lakomát tartottak ugy Abdán, mind Börcsön. És a bucsuk igen hiresek voltak. Az akkori értelembe' divatbemutató is volt a bucsu. Volt is akkor 4 fodros fehér szoknya a lányokon.

A későbbi időkből volt egy kis mulatságos történet. Nem tudom a dátumot biztosan. Börcsön Teréz néni férje, a Somogyi volt a biró. Nagy tilalom volt rá, hogy sertést vágni búcsúba nem lehet sehol De látták, Abdán simán ment a dolog, igy Börcsön is alig volt hó:, ahol legalább 40 - 50 kilós malac ne sült volna búcsúra. (Nem volt ám ára. Az állatoktól ugy menekültek. Ez a Horthy-korszakba' volt). Mi is hívott vendég voltunk Börcsre. Mi a bucsu után mentünk. Éppen a néni nagy vitában volt a férjével.

Képzeljük el, a fináncok járták a falut. A néni, hogy neszét vette, kioktatta a sógort, hogy az csak hallgasson, majd ő beszél helyette. Jönnek be a fináncok. Kérdik ám, hány malac lett vágva búcsúra? A néni azt kérdi:

-Hol?

Azt mondják a fináncok:

Hát a Biróéknál. A néni azt felelte:

Egy se, van baromfi elég! Felel a finánc:

Mi pedig ugy vagyunk értesülve, hogy még a biróék is vágtak. Ha nekik lehet, másnak is stb. És hogy a biróék 70 kilósat vágtak. Erre a sógor ráfelel:

-  Annyi nem is volt, mert lemértük. Csak 60 kilós volt.

Persze mi nevettük a sógort, hogy igy elszólta magátA néni aztán csinált kis bucsut. Jobban mulattunk rajt', mind a zenés bucsun. A néni a fináncok előtt mélyen hallgatott. De mikor a fináncok elmentek, kezdődött a szentmise. Mint később megtudtuk, nem lett belőle semmi baj, de a faluban sem senkinek. Az biztos, hogy az abdai pap olyan prédikációt nem tartott, mint akkor a néni kikerekitette a sógornak. No de ilyen is történt ugy 40 évvel ezelőtt."

Kaszás bácsit is az abdai búcsúban ismerte meg Kaszás néni. Udvarolni abban az időben csak kedden, csütörtökön, meg vasárnap mehettek a legények a lányokhoz. Ha Kaszás bácsi ilyenkor megy, mindjárt feltűnő lett volna az abdai legényeknek. Rögtön tudták volna, miért megy Somogyiakhoz. Ezt pedig nem jó szemmel nézték volna az abdai legények. Bizony nem tűrték azt, hogy abdai lányhoz más faluból járjon a legény. "Kaszás nem osztotta be - mondja Kaszás néni - nehogy megverjék az abdai legények. Akkor bizony nem szívesen nézték, ha más faluból gyött udvarolni a legény.

Gyött az nappal, meg éppen ellenkezőleg, hogy ne legyen feltűnő. Ne vegyék észre. Annyi körösztfia volt édesanyámnak, hogy nem gondoltak semmire."

A leánykérés, eljegyzés egyszerűen ment már Kaszás néni leánykorában. Így emlékszik vissza rá:

"A leánykérést ki igy, ki ugy csinálta. A fiatalok maguk közt megbeszíték. Akkor a szülőkkel is tudatták. De azért elment a vőlegény egyedül is a lány szüleihez. Megmondta: Ide adják-e vagy nem? Ez csak illen egyszerűbben ment akkor már.

Az én kérésem az csúnyán ment. Az nem ment valami szépen. Szentmisére én akkor nem mentem el. Nagyon fájt a fejem. Nagytapolcsányba' volt a Kaszás a vasúton. Tudtam, hogy akkor itthon van. Nem mentem el azért se a misére, hogy ne találkozzunk. Nem is voltunk olyan nagyon jóba'. Akkor már régen nem irt Tapolcsánból levelet. És én azt mondtam: Édesanyám, nagykarácsony napja van, de én mégse megyek el a templomba. Én látni se akarom. Régen nem irt levelet, mivel tudatta, hogy az apja nagy ellenség, meg az anyja. Ő tanácstalan.

Rendbe' van. Tanácstalan vagy. Nem érdekel. Fogtam magam, lefeküdtem nagykarácsony napján délelőtt. Volt olan pici kis sezlonyunk. Félre, a sarokba', az ágy végibe volt. Délbe' oszt' édeasapám hívott ebédelni.

- Hát beteg vagy, nem eszöl?

- Nem eszöm túl magamat - mondtam - nem kérek semmit. Szóval fájt a fejem. Nem ültem asztalhoz.

Mikor édesapámék megebédültek, mondom, most már öszeszedem a tányérokat, elmosogatom az edényeket. Azt mondta édesanyám:

-  Csak feküdj nyugodtan, én elintézem.

Hát egyszer csak kopognak az ajtón. Kijön be? A Kaszás.

Akkor egyenesen - nem is nézett körül - édesapámékhoz ment. Ott ültek mosogatás után az asztalnál. De nem volt még egy óra sem egészen. Azt mondja édesapámnak: elérkezettnek látja az időt. Most már kenyér is van. A vasúton rendszeresítették. Amennyiben beleegyeznek, ő elvenne engem. Megkéri a kezemet.

Arra má' nem tudom, hogy édesapám mit mondott. Örült, láttam onnand ahun én kuncorogtam. És hát beleegyeztek. Erre én fölülök ott a priccsen azt mondom:

-  Hát engem meg se kérdező? Nem biztos az, hogy hozzád megyek-e?

Hát persze tudta, hogy azért hozzámegyek. Hát ha ritkán jött is, de azért leveleztünk.

No, most akkor osztán megbeszéltük, hogy másnap lstván napja van. Az ő sógorának a nevenapja, mert a sógora Istók volt. És akkor a névnappal egybe' megtartjuk az eljegyzést nálunk.

Azt is megmondom, mi volt az eljegyzéskor. Finom gulyásleves volt, meg fqrgácsfánk. Olyat én nem tudok sütni. Édesanyám sütötte. Volt még tea, bor, likőr. Minden volt a vendégeknek.

Estefelé aztán fölpakoltuk a vőlegényt, hogy hazamehessenek a sógorral. Másnap a Kaszásnak is költött menni Tapolcsányba. Egy ut ide, egy ut vissza, egy nap volt csak otthol. A sógor azt mondta, hogy már etetni kell otthon. Befogott, felült a kocsira. Azt mondja:

- Hát még elég világos van te Feri, hát azér' hazagyössz?

- Muszáj kialudjam magamot, reggel én is utazom. Hanem - azt mondja nekem - ha nem restelled, gyere ki hozzám egy búcsúra az abdai állomásra.

Akkor Kaszás is szépen kisorjázott, fölűt a kocsira. Én aztán másnap kimentem az abdai állomásra. Akkor még csak oan kis megálló volt ott. Kimentem. Már büszke voltam, hogy menyasszony vagyok. Gyűrű volt az ujjamon. bizony 5 évig udvarolt. Úgy is jó sokáig. Mondogatták sokszor a faluba': Eveszi? Nem veszi?

Most aztán így volt. Kimentem az állomásra. Elbúcsúztunk. Esküvőre jött aztán csak haza."

Szokásban bizony megszegényedett már ekkor az abdai kézfogó lefolyása. De Kaszás néni édesanyja leánykorában még szép szokással volt egybekötve az eljegyzés tudtuladása.

"Sokat mondogatta édesanyám nekem:

-  Nem szeretem én, hogy ez a Kaszás idejár. Majd ugy jársz te is, mind a Révész Jula. Édesanyám mesélte aztán, hogy a Révész Jula hogy járt. Horváth Dezső, a postásgyerek udvarolt neki.Akkor e/jegyzés utáni reggel vállfán vitték a faluba' a lánynak a jegykendőjét. Selemkendőjét. A két násznagy szépen faragott pálcára tette a kendőt. A pálcát a vállukra vették. Elöl az egyik násznagy, utána a másik. A menyasszony, vőlegény meg el voltak osztva. A menyasszony ment a menyasszony násznagya, a vőlegény meg a vőlegény násznagya mellett. Így ment két pár. Mentek jelentkezni. De danátak.

Révész Jutánál még este ott volt a Horváth. Másnap reggel dalszót hallanak az utcán. Az alvégből gyöttek, hozták a jegykendőt. Nagyanyám is hallotta. Beszól rögtön Révész Jutának:

-  Jula, gyere ki!

A' ki is jut, hát kit lát? Az ő ideálját, aki 5 évig udvarút neki. Egy másik lánnyal ment jelentkezni. Hát akkor Jula néni - igy mesélte el édesanyám -felkulcsolta a kezeit az utcaajtóban, azt mondta:

-  Jóska, Jóska, mit tettél? Még az este is itt voltál. Még akkor is hazudtál. Mit csinátál?

Édesanyám erre megfogta a kezeit és azt mondta:

-  Gyere be Jula. Hagy menjenek. Csak menjenek.

Aztán később férhez ment a Jula néni is, és megvigasztalódott.

Így vitték akkor a jegykendőt eljegyzés után. Díszes, faragott pálcán. Így mentek el a paphoz, meg az anyakönyvi hivatalba jelentkezni. Nagy rojtos selemkendő volt a pálcán. Így dalszóval mentek akkor az utcán. Daloltak végig. A nípek kinéztek a dalszóra, ugy tudták meg, kinek az eljegyzése van."

A lakodalom szokásai azonban jóval tovább éltek Abdán is. Ezeket mondja el róluk Kaszás néni.:

"A lakodalom hol a leányos, hol a legényes háznál volt. Mikor kinél. Ahogy hozta a körülmény. Egyik legénynek volt édesanyja.

Volt akinek nem volt senkije. Így a körülményektől függött, hogy hol tartották a lakodalmat. A menyasszonyért érte ment a vőlegény. Ha a menyasszony házánál volt a lakodalom, akkor is érte ment. A vendégek is összesereglettek az esküvőre. A vőfély sorba állította őket. Mindenkit a párjával. Ugy ment a menet a községházára, aztán a templomba. Templomból kijövet, esküvő után a zenészek már ott voltak. Ott mindjárt volt egv tánc. Akkor divat volt a templom előtt egy tánc. De volt ugy, hogy nem a templom előtt, hanem a plébános udvarában volt ez a tánc. Néha berendűte a násznépet, hogy menjenek oda, mert ott jobb volt a talaj a tánchoz. A templom előtt nagyon kavicsos volt.

A lakodalmi vacsora este " 'V óra körül kezdődött. Bent az asztalnál középen tilt a menyasszony. Mellette a két koszorúslány. Akkor még csak kettő volt. Nem'volt ilyen flanc, mint most.Kétfelől ült a menyasszony mellett a két koszorúslány, akkor még úgy hívták őket, hogy nyoszoló lányok. A nyoszoló lányok mellett meg ültek a nyoszoló asszonyok. Rendesen a násznagyok feleségei voltak. Vagy ha nem, mert a násznagyok nem voltak idősebbek, akkor valamelyik érdemesebb fiatalasszonyt kérték fel nyoszoló asszonynak. No, mostan azok mellett ültek a násznagyok. Ugy ült osztón a többi nép.

Mikor az asztalhoz be volt ültetve a vendégsereg, addig nem állt ám neki senki inni, vagy enni, inig a nyoszoló lányok a násznagyokkal rá nem kezdték: "Három fehér szőlőtőke, három fekete. Dicsértessék az Ur Jézus drága szent neve. Boldogságoas Szüzanyánk, légy örökké patronánk, Édes Jézus segíts meg, Ezt a kis bort igyuk meg.!"

Erre koccintottak. Utána aztán ment a vacsora.

Persze még akkor, amikor az asztalokat berakták, jött ám a sok hivatlan gyereksereg is. Mire az ételek fel voltak rakva, és a vendégek beültek, tele volt az asztal hivatlan gyerekekkel is. Az volt a szokás, hogy a fiugyerekek, a lányok nem, mind bebújtak az asztal alá. Az asztal alatt guzsgútak. Az asztal két felén ült a jónép. A gyerekek aztán kinéztek, ki a rokona vagy ismerőse. Azoknak azután húzkodták a ruháját a lakodalmi kalácsért vagy a süteményért. Azok meg benyújtották nekik az asztal alá. Egyszer ez a Némethné ült mellettem a lakodalomban. Azt mondja: Már most ölőget nyújtogattam az asztal alá. Biztos más kapta el. Azért kérnek még mindig.

0 csak nyújtotta, nyújtotta az ennivalót, de nem látta kinek nyújtja. Mert bizony a gyerekek elkapkodták egymás elől. Akkor szilvát nyújtott le az asztal tafá. De azt nem vette el senki. A gyerekeknek csak hus, vagy komolyabb dolog kellett volna.

Nem volt Abda olyan szegény falu. Volt régen egy finom cukor. Az volt a neve, hogy promincli cukor. Most ilyen már nincs. De nagyon finom Félkiló számra vették lakodalomkor a hivatalos legények.

Mikor elkezdődött a vacsora, az volt a szokás, hogy szórták a vendégek közé a promincli cukrot. Menyasszonysiratónak nevezték. Hajnal felé még nagyszemiieket is szórtak. Tulajdonképpen csak a menyasszonyt szórták. De ment az mindenüvé. Bizony néha még a húsleves is tele volt promincli cukorral. Mikor a vacsorának vége volt, és elszedték az asztalokat, hogy lehessen táncolni, csak egy asztalt hagytak megterítve, a háziasszony meg a szakácsnék nekiláttak a seprűvel, és lapátszámra vitték ki a cukrot az udvarra. De már ez is elmúlt.

Mikor aztán az asztalt széjjelszedték, eltűntek a gyerekek. Az ingük aljába tették amit kaptak, és elmentek.

Vacsora után kezdődött a tánc. De ennek is megvolt ám a maga módja. Csak bizonyos szertartás lejátszása után kezdődhetett el. Így emlékezik erre Kaszás néni:

"Vacsora után nem engedtek ám bennünket mindjárt kiszányi az asztaltól. Előbb elkezdtek danolni. A vőfély a cigányokkal odaállt a násznagy elejbe, és ezt énekelte:

"Kérem alázatosan,

A mi násznagy urunkat.

Hogyha nekünk kiadná,

A mi nászasszonyunkat."

A fiatalság meg ott toporgott mérgében. Hiába hizelegtünk mink a násznagyoknak. Azok tovább kezdték a nótát. Mindenkit sorra kikértek egy-egy strófával. Nyoszoló asszonyokat, nyoszoló lányokat, és végül a menyasszony is sorra került a kikérésbe' . Csak ugy lett kiengedve az asztaltól. Sokszor a menyasszony már olyan mírges volt. Meg mink is. Utóbb az egész este elmegy a kikéréssel, mi meg nem mehetünk táncúni. Nem azért mentünk mi oda, hogy ne táncoljunk. No, mire aztán vége volt a kikérésnek, akkor aztán kezdődött a tánc.

Szokás volt még a lakodalomkor az is, hogy a legények, vagy ha olyan szakácsasszony volt, akkor az, küldött be a menyasszonynak hűsítőt. Egy tányérra le volt borítva egy csésze. Odavitték a menyasszonyhoz. A vivő kérte, hogy nézze meg a menyasszony, mi van a csésze alatt, mert ez, meg ez küldte neki. Hát amikor fölemeli, akkor egy madár, kis kanári, vagy csíz, amilyet fogtak, kiröpüli a csésze alól. üti röpködött a szobában. Volt a gyerekeknek vigalom, meg visitozás. Ott röpdösött köztünk a madár. "

Míg a fiatalság láncolt, vagy a/ egyes táncok között pihenőt tartott, addig az öregek sorra adták egymásnak a boroskupát, és elénekelték hozzá a kánai mennyegzőről szóló éneket..

"Az igaz Messiás már eljött,

Köztünk sok csodákat itten töltött"

"Ezt csak az öregek mondták, a fiatalok nem. Csak az öregek danároztak. Ezt 5-6 éves voltam, mikor először hallottam. Mikor nagyobb leány voltam, még két helen hallottam, aztán ugy megmaradt bennem. Ének közben sorba ment a kupa, ugy mint az áldozó kehellyel sorba megy a pap. Ez a kupa is sorba ment. Nagyfakupa volt. "

A lakodalom további részén, mint ahogyan az általában szokás, éjfélkor a menyasszonytánc következett még. A menyaszoiiybúcsúztató nem ilyenkor volt. Aimak az abdai lakodalomban még esküvőre menet volt a helye, alkalma. Ilyenkor búcsúztatták el a menyasszonyt a szüleitől, testvéreitől, barátnéitől. "Mikor énférjhöz mentem, ez már elmaradt."

A lakodalom végén a gazda és a vendégek párbeszédes éneke mondta ki a záró szót.

"Nincs a fűzfának levele, Nincs a vendégeknek szeme. Szeme volna elmenne, Itt nem szemtelenkedne."

Erre azonban a vendégek sem maradtak adósak. Rákezdték: "Haragszik a házigazda, Hogy mi itten mulatunk, Vigye el a házát innen, De mi mégis maradunk. "

Azért akárhogyan is állították, hogy nem mennek el, mégiscsak vége lett egyszer még a lakodalomnak is. Hiszen amint a házigazda utolsó strófája mondja:

"Üresen áll a hordó Nem éri már a bordó."

"Ha a menyasszony más faluba való volt, vagy vidéki vendégek voltak, mikor mentek el, a háziasszony felpakolt a süteményekből, meg a kulcsos kalácsból szép tiszta ruhába. A kulcsos kalácsot szórókalácsnak tette. Mikor a vendégek nótaszóval kimentek az utcára, a nép is kijött az utcára, s a lakodalmasok szórták közéjük a kulcsos kalácsot jobbra-balra a kocsiról. Még az agácfára is feldobták a kulcsos kalácsot. A gyerekek másztak fel érte. Ígyért véget a lakodalom."

Természetesen a régi abdai szokásoknak voltak még más részletei is. Azonban most nem a falu szokásanyagának összegzése volt a feladatom, hanem az, hogy ebből a szokásanyagból azt vegyem számba, ami egy messzire szakadt asszony emlékezetében ebből az anyagból évtizedek múltán is hűen megmaradt.