|
|
A nagy ipari városnak, Győrnek a közelsége már a század eleje óta vonzotta a falu lakosságát. Már azokban az években is, mikor a kis Somogyi Teréz elhagyta az iskolát, sokan jártak be még szinte gyerekfejjel is a győri selyemgyárba dolgozni. Úgy tartják, hogy az iparosodás megölője a hagyományoknak. Ámde Somogyi Teréz selyemgyári évei, gépek mellett töltött ideje éppen az ellenkezőjét látszik igazolni. Nem a gépek ölik meg szükségképpen a hagyományokat, hanem az ember hagyhatja csak el azokat. S ha az ember úgy akarja, akkor a gépek mellett is élhetnek tovább a közösségtől örökölt hagyományok: Ez derül ki Kaszás néni visszaemlékezéséből is.
"Tizenkét éves koromban már mentem a selemgyárba. A kis főzőlányokat akkor már felvették. De csak úgy engedtek be a gyárba, hogy édesanyám bejött Győrbe a tanfelügyelő úrhoz, és kikért az ismétlő iskolából. Akkor már mi odajártunk.
A gyárban a kazánok alacsonyak voltak. Mi, az ilyen magamkoru fiatal leányok abba' főztük a gubákat. Minden két fonónőnek volt egy főzőkislánya. Négynek pedig egy kötözőkislánya. Ha elszakadt az orsón a selemszál, azok kötötték el. Mikor én ott voltam, franciák bérelték a gyárat.
Munka közben aztán daloltunk.. Ott bent a gyárban. Akkor ment jól a munka, hogyha daloltunk. Ma is a rádióban igen kevés nóta van a régiből, amit nem ismerek. Amit hallok, azok majdnem mind mentek a selemgyárban is, mikor daloltunk. Tóth Annus volt a fonoda "pacsirtája". Az vitte a prímet. Olyan híre volt a selyemgyáriak dalolásának, hogy sok abdai már csak ezért is beadta a lányát a selemgyárba. Aki nem is volt rászorulva, még olyan is beadta. Azt mondta: Dalolni megtanul. Ha otthon szerényebb, bátortalanabb volt, ott megbátorodott.A franciáknak is nagyon tetszett a lányok dalolása. Sokszor még parancsoltak is, hogy melyiket daloljuk. Az volt a kedves nótájuk, hogy 'A cigányok sátora... 'Ment is ott a nóta, meg a munka is.
Pedig nehéz volt a munka. A gubát előbb meg kell főzni. Azután van csak szál. Forró vízbe nyúlkáltunk a gubákért. A forró víz bizony kimarta a kezünket, ugy, hogy nem mertük elővenni tánckor, mikor mulatságba mentünk.
Égy aranyat kerestünk egy hétre. Ha szépen dolgoztunk, és volt jutalom, akkor még 5-10 fillér ment jutalomnak. Idesanyám mindig a lelkemre kötötte: Vigyázz lányom, olan pici az az arany (mindig aranypénzzel fizettek), el ne veszítsd, mire Abdára érsz! El ne vesszen egy heti kereseted.
Azért mikor mentünk haza a gyárból gyalog az utón Abdára, még akkor is mindig daloltunk."
A mai ember előtt szinte hihetetlen, hogy pár évtizede még bent a gyárban is énekelve dolgoztak az emberek. Hosszú, sok strófás dalokat, balladákat daloltak. Egyiket a másik után. Zengett a népdal tiszta, erőteljes hangja a gépek mellett. De mások is voltak azok az emberek, akik ilyen lélekkel dolgoztak. Mennyivel több volt az örömük, mennyivel kiegyensúlyozottabbak voltak, mint a mai, agyonhajszolt, megafonzajra dolgozó munkások. Ezek még elképzelni sem tudják azt az érzést, azt a boldog örömet, amit valaha az együtt daloló munkáslányok éreztek.
A teljes elmechanizálódás veszélyének kitett társadalmunknak bizony létkérdése volna az, hogy tanuljon az egykori dalolva dolgozó munkáslány példájából.
|
|