|
|
Bizonyára nem érdektelen az olvasónak az, hogy közelebbi adatokat is megtudjon arról az asszonyról, aki ilyen páratlanul gazdag hagyományanyagot tudott a messze idegenben is megőrizni. Már ezért is jó közelebbről megismerkedni özv. Kaszás Ferencné sz. Somogyi Terézzel.
Az önéletrajz legtöbb esetben mélyebb és őszintébb vallomás nemcsak magáról az emberről, hanem arról a világról is, amely körülveszi. Kaszás néni önéletrajza is ilyen. Szavaival, melyek egy részét gyorsírással és magnetofonnal rögzítettem, más részét ő maga vetette papírra leveleiben, szinte megdöbbentő realitással rajzolja meg az abdai népélet rejtettebb, ismeretlenebb vonásait is. Ezeknek megrajzolása nélkül nem lenne sem teljes, sem igaz a kép. Így lesz valóban hiteles.
"1889-ben születtem Abdán. Édesapám Somogyi János, édesanyám Dubi Mária. Anyám 7 éves volt, mikor a szüleit villámcsapás érte. A dédszüleim abdaiak voltak. Nagymamámat Dunaszegre vitték férjhez. Mikor őket villámcsapás érte, édesanyámat visszahozták Abdára.
Mi hatan voltunk testvérek. Idősebb tesvéreim: József, Flóra, Mariska, a fiatalabbak pedig: Margit és Lajos. "
"Ha már az életrajzomat írom, úgy-ahogy, legyen szabad megemlékeznem drága Aranka néniről. Ő volt az én első tanítóm, ovónénim. Ferkis Aranka. Ő egy nyugalmazott tanár egyetlen lánya volt. Abdán laktak. Ő szólt édesanyámnak, hogy a nyári hónapokra nyitna egy kis óvodát. Napi egy karjcár lesz fejenként. Édesanyám nagy híve volt az ilyesminek. Összebeszéltek néhányan és bizony megtelt az udvar gyerekekkel. Mindenik vitt hazulról kis széket, és kész lett a berendezés. De mi csak a szabadban játszottunk, hiszen helyiség nem volt, csak a szabad ég. Ha esett az eső, nem mentünk el obodába..
Így hívtuk mi akkor.
Később még a húgom is járt.
Aztán megszűnt a gyerekparadicsom, mert Aranka nénit elköltöztették vidékre. Csak egy kis versike maradt meg emlékül.: "Kis mosóné korán kelj fel, Nagy mosást kezdj kora reggel. Jön segélni egyik, másik, A ruha a vízbe' ázik. Rajta, rajta, dörzsölőbe, Utána az öblítőbe. Kis kezem már ázott tőle, Olyan, mint a liba bőre."
Bárhol porlad simogató áldott keze Aranka néninek, lélekben nála jártam, a sorokat míg írtam. Békéscsaba, 1966. V.6."
Az iskolából is, az első osztályból van egy kedves emlékem. Az úgy történt, hogy mindenki oda ült az osztályban, ahová akart. Mi a Sik Bözsivel egymás mellé akartunk és ültünk is. De egyszer a Mester Úr leültetett bennünket a szamárpadra, két szélre. Nem tudom már, mit vétettünk. De hogy nem lehettünk egymás mellett, no, meg a pad is! Igen-igen sírtunk. Ez a pad az első sor volt.
Én nem mertem otthon megmondani, hogy milyen nagy kitüntetés ért, de a tanulás a hely\'áltoztatás után sehogyse ment. Gondolom igy volt vele Bözsi is. Bözsi édesanyja megtudta. Több se kellett. Pont az ajtó ott nyílott a pad mellett. Egyszer csak ki lép be, mint a Bözsi édesanyja. Nem emlékszem arra, mit mondott Mester Úrnak, de biztos, hogy nem tudtuk Bözsivel, hová kelljen sunyni. Mikor elment, Mester Úr szelíden szólt hozzánk. Azt mondta:
- Ha még egyszer összedugjátok a fejeteket, jöhet akkor az édesanyátok! Most pedig pakoljatok a helyetekre.
Így a nagy kitüntetés pár napig tartott csak.
Hatodik elemit végeztünk. Mi úgy mondtuk, egzáment tartottak. Nagy volt az ünnepi készülődés. Sok-sok virág, hisz orgona-nyilas volt. Az asztalon a próbaírásunk díszbe kötve. Úgy emlékszem, hatodik helyen volt a próbalapom, pedig különben napokig jártunk próbaírásra a hatodikosok. Ingyen kaptunk nagyon szép lapot. Külön-külön, távol egymástól töltöttük ki. Jópárat elrontottam, de sebaj. Addig kellett próbálni, míg meg nem felelt.
Vizsga alatt izgultunk. 5 könyv, nagy mint egy misekönyv, ott volt az asztalon. Ugyan ki kap belőle?
Vizsga után szólították ki név szerint, aki kapott. Sem én, sem Margit húgom nem kapott. Egyszer csak az én és a húgom nevét is olvassák! És 1 - 1 pengő forintot kaptam én is, a húgom is, amit a jelen lévő Gőth nagyságos úr és neje ajándékozott. Egyébként a pilingérpusztai uraságok voltak.
Nem emlékszem még arra sem, hogy megköszöntem-e. Csak remegő kézzel átvettem és szemeimmel a tömegben ülő édesanyámat kerestem. A helyemre mentem és szorongattam a drága ajándékot.
Ünnepély végeztével akartunk hazaindulni. Mindenki kapott egy szentképet. Annak is végtelen örültünk. S így zajlott le az én tanulásom.
Dehogyis gondoltam én akkor, hogy az élet iskolája csak ezután kezdődik. Ez bizony nehéz volt. Itt megütöttem magam.
u.i Kedves tanítóim igazságosan osztályoztak. Akkor, mikor a próba lapom a vendégkönyvbe a hatodik helyre került, ezt én belátom, előkelő hely.
Kik kaptak könyvjutalmat?
Németh Andris. Szegény, felakasztotta magát. Itt hagyta két kis fiát. jeleségét. Úgy tudom, a két fia doktor mind a kettő.
Nagy Sándor. Öt a gépszíj csavarta jel. Baleset érte.
Agi Marcsa. Nagybarátira ment férjhez. Felőle nem tudok.
Fődémes Róza. Ő is kint nyugszik fiatalon a kakukkfüves temetőben.
Talán ezt a részt le is zárom."
"13 éves koromba' már a győri selyemgyárba jártam. 16-17 éves koromba' tanultam ki varrni. Akkor édesanyám nekem is, és Margit húgomnak is takarékkönyvet vett, mondván kiházasításra jó les: a betét. 1 forintos került bele egy hétre. Húgom a gyárba járt.
17 éves koromba' megismerkedtem a férjemmel. Igaz, nekik 25 hold föl ti volt, nekünk semmi. Gondoltam neki sem jut több, mint az én betétem, hiszen ők öten voltak testvérek. Tán csak nem lesz ebből semmi baj. Reményemben megerősített az édesanyja, aki tán kíváncsiságból, eljött hozzánk váratlanul. Az egyik kislányának kis ruhát hozott varratni. Az idősebb nővére is, ha Abdán akadt dolguk, el nem kerültek minket. Igen ám, de váratlanul maghalt a mama. Erre Jel a nénnye fordított a rúdon. Azonnal kevés lettem nekik. Úgyhogy e/kezdődött, amire nem számítottunk. Harcolt a néni. Mire bevonult katonának a Feri, el se engedték hozzánk bucszni. Az édesapja még a vonatindulásig is a peronon volt. Őrizte. Feri Veszprémbe ment. Az első karácsony előtt írt, hogy ne számítsak réá. Ő még gondolkodni sem tud. Hallotta, hogy jó parti akadt. Ne várjak, Erre én igent mondtam a kérőmnek. Ferit mások tudatták.
Meggyónom őszintén, mikor anyám főzte az eljegyzési lakomát, kimentem hozzá, sírtam..
- Édesanyám! Erre én soha nem számítottam.
Rövid három hét alatt 10 kilót fogytam. A vőlegény Bruckban volt vasutas. Szép lakása volt, stb. Az eljegyzés után azt írta, hogy karácsonyra (1912) jöhet csak, januárba' pedig megtartjuk az esküvőt. De nem jöhetett, mert csúnya garambol volt. Összefutottak a vonatok. Így az ünnepekre nem is jött.
Karácsony hetében édesanyám bement Győrbe vásárolni. Hát ki száll fel a vomitra, mint a Kaszás Feri.
Anyámnak rosszul esett, hogy még csak nem is köszöntötte. De már itt is vigyáztak rá. Elébe ment a Teréz néni és a sógora. Az abdaiak rákezdték: Mi az Feri, a lakodalomra megjöttél? Ezt anyám hallotta. Erre fel a nénnye intett, hogy menjenek másik kocsiba.
Hazaér anyám. Szomorúan mondja: jött a Feri. Erre - éppen szövetruhát szabtam - ráborultam az asztalra és sírtam.
- Anyám, miért mondta ezt meg nekem?
No, mondom nem megyek holnap szentmisére. Nem akarom látni. Nem mentem sehová. Titokba' gondoltam: eljő ő, ha csak egy szóra is. De csak nem kopogott be az ablakon. Akkor még Abdán úgy volt szokás,, hogy kopogott a legény az ablakon. Ha a lány kiment és behívta, csak úgy ment be a legény.
Jön a húgom a templomból. Súgta, hogy anyám ne hallja: láttam a Ferit. Ne gondoltam, egyik lába már itt van, jön még a másik is.
Letelt a szabadság. Tudtam, hogy János napján megy vissza. Talán azért is beszélte el, úgy gondolta, módját ejtem, és találkozunk. Biz' én egyet sem léptem. Sok volt a varrni valóm. Siettem. János-nap reggel 7 óra tájba' jön ám a Kaszás Ferenc (a Feri apja), és azt mondja: Őrültek háza az ő lakásuk. Feri az éjjel kútba akart ugrani. Nem alusznak napok óta. Valamit itt tenni kell. Eljött megkérni a kezemet. Küldjem vissza a jegygyűrűt. És hát csak 5-6 hónap van még hátra, akkor megesküdhetünk. Délután kihozzák az állomásra. Tehát ha bekopog, ne dobjuk ki. Hát, mit mondjon otthon?
Anyám rámnézett. Én apámtól féltem. Mit szól ő? Ez nem olyan egyszerű. Döntöttem. Visszalépek.
Feri restellte anyám előtt, hogy előbb nem lépett közbe. Éppen ezért a bátyját megkérte, hajtson be a faluba és az is jöjjön be hozzánk. Ezek után rövid bucsuzás és indult is vissza.
Január kilencedikén kapok egy levelet tőle. Mellékelte a Teréz néni levelét is. A néni levele így szólt: 'Az egész falu nem látja jónak, hogy te szegén leánt veszel el, és milyen szégyen lesz, ha a bátyád elhajt melletted, te meg gyalog mész a falu bámulat/ára. Siettem az írással. Talán még nem szakított a vőlegényével. Csókol szerető testvéred: Teréz.'
Feri levele: 'Szívemnek egyetlené! A mellékelt levél felvilágosít. Gondolkodni nem tudok. Idegeim felmondták a szolgálartot. Ezt nem bírom soká. Isten veled!'
Ezt a levelet apám előtt titkoltuk. De valahogy kitudódott. Ugyanis a jegyző-Lina volt a postamesterné. Neki az unokabátyám udvarolt. (Később a felesége is lett) Világos, hogy múltak a hetek, hónapok, s nékem levél nem jött. Ekkor az apámat igen megviselte. Rólam nem is beszélve. Kerültem én mindenkit. Igyekeztem dolgozni, még a szokottnál is többet. Jött az aratási szabadságolás. Öcsém jön a Rábcáról. Fürödni volt a többi gyerekkel, és futottak mint mondta az őrházhoz vonatot nézni.
Ahogy nézik a vonatot ott a sorompónál, kit lát? Kaszás Ferit Börcs felé. Könyökölt ki az ablakon. Ezt súgta az öcsém, mert hiszen ő tudott mindent.
Holnap nem megyek szentmisére - súgtam anyámnak.
Elmúlt egy hét, nem találkoztunk. Múlt a másik hét, akkor sem.
A harmadik vasárnap jönnek értem a lányok, hogy nem mennék-e velük Győrbe, kocsival. Egy kis kirándulásra. Mondom: nem megyek. De fehér szeg/üt azt hozzatok. Kiviszem a Mária-szoborhoz. Hoztak is.
Meghozták a szegfűt a hirrel együtt.
- Sajnálhatod Rozi, hogy nem jöttél velünk. Kaszás is ott mulatott Rostáéknál. Ezek is oda szálltak be. Odament hozzá a társaságból a Bandi (ki később a Biró Annus férje lett), azt kérdi tőle:
- Feri, Feri, te mit csinálsz?
- Amint látod, apám és a kedves néném felültettek a felső grádicsra, és most gurulok más lábán. Züllök lefelé.
Még azt is hallották, hogy a fiakerosnak azt mondta:
- Hajtson, ahogy csak tud, az állomásra!
No. mondom, édesanyám, a Feri kérdezni nem akart az abdaiaktól. Gondolta, ha én is Győrbe' vagyok, az állomáson megtalál. De nem lett belőle semmi. Ki nem léptem a házból három hétig, nehogy azt gondolja, futok utána.
Este eljött ám. Soká hagytam kopogni. Anyám igen megmérgesedett, szólt: Ha te ki nem mész, kimegyek és elküldöm. Menjen a bankba. Nekik pénz kell. Ha pedig nősülni akar, keressen gazdagot.
Erre biztosan meghallotta az ablakon át. Beszólt:
- Mama, még maga is ellenem van?
- Nézd, Feri, - mondta édesanyám. Ne zaklass minket. Éppen eleget szenvedett a Rézi.
- Éppen azt szeretném megbeszélni, - mondta a Feri. Két és fél hónap múlva leszerelek és biztos kenyerem lesz a vasútnál. Már a helyem is megvan. Bocsássanak meg nekem. Mindent jóvá teszek.
Azt mondja anyám:
- A Rézi ki nem megy hozzád. Nem eresztem. Ha leszereltél, jöhetsz. Becsapta az ajtót anyám és bejött. Feri pedig hazament. Másnap pedig vissza Veszprémbe. Zircből küldött egy lapot. Ez állt rajt' :
Szeress! Nem bánod meg. Bocsáss meg nékem. Írj csak egy lapot is, hogy vársz rám."
Nem irtain. Mikor leszerelt, bejött. Apámat megkérte, és hát az is megbocsájtott. De ez nem volt lánykérés, mert még hol volt az állás?
Egy hetire szabadjegyet kapott. Felvétel: Nagytapolcsány állomás. A rendszeres levelezés elkezdődött. Megírta, karácsonykor jön, és megkéri a kezemet, és megy vissza Tapolcsányba. Így is volt. Eljegyzésem után visszament.
No, csak újra akcióba lépett a néni. Jött majdem minden vasárnap mise után, s ebédre nálunk is maradt. Parancsolgatott. Pedig ők semmivel sem járultak a lakodalomhoz. Az volt a kívánsága, hogy 10 éves húga is legyen koszorúslány és menjek át Börcsre az apját is megkérdezni.
Szólok erre édesapámnak:
-Ha már beleeggyezett, hogy a fia lehet, én most már valóban szakitok.
- Ne tedd lányom, mondta édesapám. Tudod a Feri egy éve le akart szúrni.
Csak elhallgattuk. Hisz mi lett volna veled, meg vele is. Ha visszamegy, feketére zárják. Eriggy szépen át, a Teréz terve legyen meg!
Átmentem. Templomból jött ki éppen az após. Bemutatkoztam, hogy a Feri menyasszonya vagyok, elfogad-e lányának? Erre gőgösen végignézett és igy szólt:
- Ha már az Isten igy akarta, de én nem!
Erre jel ez zokon esett. Mondom:
- Én haza is megyek, ne érjen útba' az este.
Ő szólt:
- Sehová se mész! Eljössz hozzánk és hazaviszlek kocsival.
Beérünk. A néni is ott ült. A bátyja felesége nem is szólt hozzám, se a leendő koszorús húgom se. Az após kiment. Egyszer csak bejön, szól: Mi az Rézit meg se kínáljátok?
Erre az ángyika kiment, préssajtot hozott be. Se kenyeret, se kést hozzá? Ejnye, ejnye!
Erre fel hoztak be kenyeret is. Mikor após a konyhaajtóba beállt a kocsival, Teréz néni sugdos az ángyikával:
- Mink ha bemegyünk Győré, be nem fogna. De drága lett a Rézi egyszerre!
Jön be az após, odaszól nekik:
- Egy zsák árpát viszek a darálóba Abdára.
Tudtam, menti magát. Az ő ötlete volt. Szól erre a néni.: Iszen márna vasárnap van. Kárba vész az útja.
- Mér' veszne? Az árpát otthagyom, átveszik.
Hazavitt. De én nagyon megbántam ezt az utat. Nehezen tudtam visszatartani a sírásomat. De tekintettem szüléimet. Már nékem mindegy volt. Ismét sütés-főzés. Készülődünk. Akkor is megjegyzi a néni:
- Minek ilyen drága ruha? Anyám szól:
Egyszer megérdemli. Eleget dolgozik.
Készülünk az esküvőre. Már megy a sorbaállás. Sokan voltunk. Hát a cigányokat visszarángatta a néni.
Anyám szól, mit csinál, hiszen már halad a menet?
Azt felelte:
- Ez gyászmenet. És ráborult a falra, úgy sirt, hogy miből él meg az én drága öcsém?
Anyám azt mondta:
Én nem félteni a lányomat. Ha kell, még az ekét is húzza. Lesz kenyere.
Mikor vége lett az esküvőnek, a cigányok elkezdték: "Ha bemegyek a templomba..."
Tehát anyám elirányította a cigányokat, hogy legalább visszafelé kisérjenek haza. A jónép nem tudott még semmit, csak anyám súgta, mi volt, és bizony nem így képzeltem azt a várva várt napot. Szomorú voltam én nagyon! De anyáin is.
Tényleg betartotta Kaszás Ferenc a szavát. Egyszer Ferinek azt irta: meglátod, milyen fájdalom lesz, ha nem nézhetnek a feleségedre.
De még ez se volt elég. Mikor a gyerekeket beadtuk a polgári iskolába, azt irta:
- De fene nagyravágyó lett a feleséged? Tán bizony egy ostor nem is tenné meg?
Én két malomkő közt őrlődtem.
"Mikor a lakodalmunk megvolt, ment megint másnap az én uram Tapolcsányba, lakást keresni. Nem volt még lakás. Ne neked! Egyik gond a másik után. De én nem bántani, mert volt sok varrni valóm. A pénz kellett. Nem voltunk gazdagok. Szegény varró lány voltam. És akkor azt gondoltam, talán még a varrni valómat nem köll visszaadni varratlanul. Én azt mind megvarrom, akkorra lesz majd lakás. Két hetire jött aztán a távirat, hogy van lakás. Egyelőre bútorozott szoba. De nekem ez is megfelelt. Énnekem a takarékban volt 350 forintom. Az akkor többnek felelt meg, mint egy borjas tehén. Abból vettünk egy kis akkori bútort. Lett lakás is. Így éltünk aztán mikor, hogyan.
Tapolcsányban nem soká voltunk. Onnat az üzletzvezetőségtől kapott szép levelet az uram." A katonaságtól megismerkedett valakivel az üzletigazgatóságtól. Ez szerzett neki jobb helyet. Ideális szép helyre, Trencsénvághídasra helyeztek bennünket. Gyönyörű, ideális helet kaptunk ott. Ott volt a Vág. OItt nem volt agácfa. Ott almával dobáltuk le a körtét, körtével az almát. Az olan élelmes nép volt. Tele volt a falu gyümölcsfával.
Aztán jött a háború. '17-ben ide jöttünk Komáromba, hogy a szülőhazánkhoz közelebb legyünk. Ide helyeztek bennünket Őrsújfalura, első állomás Komáromtól. De én itt úgy sírtam Komáromba'. Mondom:
- Te Feri, hová hoztál te engemet? Itt ítlen veszünk. Mondom, itt semmi nincs. Agácfák, kiszáradt agácfák sanyarognak ott a homokba'.
Hát aztán azért megkapaszkodtunk, ahogy tudtunk. De ezt a helet megbántam. Nagyon rossz volt egy olan vadregényes, gyönyörű hel után.
Aztán igvekeztünk bekerülni Komáromba, mikor már nőttek a gyerekek. Ott építettünk kis családi házat is. De jött a második világháború. Utána jött az intézkedés, hogy tízezer családot kitelepítenek. De még azon kívül ötezer átjött a Dunán illegálisan. Mi hozhattuk a bútorunkat. Összepakoltunk, Addig nem sírtam. De mikor bejött a sofför, - magyar sofför volt - s azt mondta, búcsúzzam el a kis családi otthontól, akkor megcsókoltam a két szobaajtót és odasúgtam neki: fizessen meg helyettünk, aki ezt csinálta.
Azután kivezettek. Fölsegitettek az autóra. Mikor becsukták az ajtót, akkor kezdtem zokogni. Valósággal őrjöngtem. Úgy éreztem magamat, mintha egy koporsó lenne az az autó, engem meg a temetőbe vinnének. Hiszen a szívünket raktuk bele ebbe az otthonba.
Az állomáson aztán szólt a fiam egy on'osnak, az injekciót adott, s attól csillapodtam le egy kicsit."
"Három fiam van. A nagyobbik, meg a kisebbik ott maradt Cseszkóban. A középső Kanadába került.
A nagyobbik fiaméknak van egy kis lányuk. Az egyetlen unoka. Még nem láttam, de nem merek átmenni, mert rosszul lennék, ha meglátnám az otthagyott otthont.
Békéscsabán aztán meghalt az uram. 14 éve egyedül élek. Ott a Körös partján, ahol az ő sírja van, ott van az én igazi nyughelyem.
|
|