TENNIVALÓK

Ezek a hagyományok, melyek özv. Kaszás Ferencné emlékezetében megmaradtak, a múlt távlataiból, sőt még így íráson keresztül is egy színes életről vallanak, és valami megkapó emberi melegséget sugároznak. Életének igaz, voltak nehéz részei, sötét, szomorú oldalai is. De ezeknek a hagyományoknak az ereje adott erőt ahhoz, hogy mindent el tudjon viselni, és tudjon szépséget, örömet is találni az életben.

Akaratlanul is felvetődik bennem a kérdés: Ha ekkora erő van ezekben a hagyományokban, nem kellene azt életünk formálásában, alakításában újra kamatoztatni? A felelet minden kétséget kizáróan erre csak egy lehet: Kellene! Más kérdés, a hogyan? Erre vonatkozólag is hagy vessek fel egy-két gondolatot.

Gyűjtsük össze minden faluban régi gyermekjátékainkat! Tanítsuk meg az óvodában, iskolában! Ez fogja majd gyermekeinket igazából a szülőföldjükhöz kapcsolni. Gyerekeink játsszanak, hogy aztán majd teljes értékű, egészséges felnőtteké fejlődhessenek! Még iskolai ünnepélyeink műsorait is élvezetesebbé tennénk, ha azokon régi játékainkat ismét a közönségünk elé vinnénk.

Hasonló a helyzet a dallamainkal is. Mentsük meg őket a feledéstől. Nagyon fontos, hogy a helyi íze, zamata is megmaradjon ezeknek. Sőt Magyarország földrajzát, tájainak, népcsoportjaink a jellegzetességét is csak akkor tudnánk igazán megéreztetni gyermekeinkkel, ha minden tájhoz valami népdal és népművészeti élménnyel közelítenénk, és kapcsolnánk őket.

El kellene jutnunk oda, hogy az általános iskolás énekeskönyv mellett ott legyen gyermekeink kezében a helyi daloskönyv is. Micsoda hatása volna, ha azt mondhatnánk: íme, itt vannak apáitok, nagyapáitok, nagyanyáitok dalai. Becsüljétek meg hát őket!

Természetesen egy monográfia teljességre törekszik. E 100 dallam is azt mutatja be, hogy egy ember tudatában mi került megőrzésre? Nem minden dallam egyformán értékes. Továbbadásra elsősorban az 1 - 59. számúakat ajánlom, s azután a 65 - 70.-et. A 76 - 100-at ne tanítsuk, csak érdekességképpen lapozzunk közéjük!

Zeneszerzőinknek kórus, és hangszeres feldolgozásokat kellene készíteniük az értékesebb dallamokból, hogy műzenei formába öltöztetve is elfoglalják a helyüket kulturális életünkben.

De népi hangszereinket is újra a nép kezébe kellene adnunk. Kaszás néni is milyen jóleső érzéssel emlékszik arra, hogy Abdán az ő leánykorában többen citeráztak. Harmonikán még asszonyok is játszottak. S még haló poraiban is hálásan gondol arra a törékeny, fiatalon elhalt libapásztor gyerekre, aki kint a réten furulyázgatott nekik. Mennyi örömet adott neki is az, hogy megpróbált hangokat kicsalni gyermekei hegedűjéből.

Még a régi népszokásainkkal is volna mit kezdenünk. Először is kulturális rendezvényeken kellene őket újra bemutatni. Lehetne róluk filmet, vagy diafilmet készíteni. Iskolában, lakóhelyismeret tanításakor milyen kitűnően lehetne azokat használnunk.

De még azt is el tudom képzelni, hogy a gyerekek, vagy fiatalok szórakozásképpen megeleveníthetnének egyet-egyet a régi szokásokból.

Divatosak ma a különböző ünnepi hetek, napok. Milyen jó volna ha egyszer például abdai napokat is rendeznének. Erre biztosan még mesze földről is eljönnének az érdeklődők, s az abdaiak se húzódnának be akkor a kerítésük mögé, hanem megnéznék azt is, hogy mit csinálnak azok az emberek, akik ott élnek a közelükben. Sok utat és módot lehetne arra találni, hogyan eleveníthetnénk fel újra régi hagyományainkat.

Bevezetőmben mondottam, hogy a közösség teremti, élteti a hagyományokat. Ha a közösség felbomlik, kivesznek a hagyományok.

A közösség és hagyomány kölcsönhatása fordítva is érvényess. A hagyomány felélesztése újra megteremtheti a közösséget. Sok szó esik arról, hogyan lehetne megszervezni, közösséggé formálni egyre jobban széteső társadalmunkat? Az út világos. Keltsük életre hagyományainkat. Vigyük be őket megváltozott formában is a mai életbe, s akkor azok ereje újra közösséggé fogja kovácsolni, össze fogja tartani széthulló népünket.