Bátonyterenye település négy különálló község - Nagybátony, Maconka, Kisterenye és Szupatak - egyesítésével jött létre a 80-as években, várossá 1989-ben nyilvánították.
1949-ig Nagybátony és Maconka Heves megyéhez tartozott, Kisterenye és Szupatak pedig Nógrádhoz.
Régészeti leletek tanúsága szerint a térség már a bronzkor második felében, i.e.1500-körül is lakott volt. Ez időből hazánkban innen származnak a leggazdagabb leletek, az “Arany-hegy” térsége a régészek kimeríthetetlen tárháza lett. Nagybátonyban is csaknem ezer bronzkori urnasírt tártak fel.
A X. században a szláv lakosság mellett már magyarok is települtek a területre. Valószínűleg ennek az időnek építészeti emléke volt a Nagybátony melletti Felsőlengyend pusztán állott román stílusú templom, melynek ma már csak a helye ismeretes.
Nagybátony a Rátót nemzetség ősi birtoka volt, akik a XI-XII. század fordulója táján szerezték meg a földesúri jogokat. A középkorban a pásztói apátság 1190-ből származó levele említi először Bachon néven. Az összeírásokban a település neve 1847-ben Alsó-Bathon, 1549-ben Bathon alakban jelenik meg. Ez utóbbi időpontban már Losonczy István volt a birtokosa. 1552-ben a törökök 5 jobbágyportát írtak össze, 1589-ben a falut az egri vár birtokolta. A végvári harcok miatt 1647-ben már csak két adóköteles háztartást vettek nyilvántartásba.
Maconka - a helyiek által a "világ közepének" nevezett városrész - neve először személynévként szerepel 1297-ben, mint a Rátót nemzetséghez tartozó Verebi János fia. A község területét adományként kapta a nemzetség feltehetően a XIII. században. Maconka falu nevének első okleveles előfordulása 1396, amikor Neczpáli György birtoka, amit a család 1350 körül kapott a királytól adományul. Neczpáli György elcserélte Maconka községet Leusták nádorral, aki Zsigmond király bizalmi embereként nádori méltóságra emelkedett. Ezáltal Maconka az ország első emberének tulajdona lett. A falu a török időkben ideiglenesen elnéptelenedett. Egy 1635-ben kelt tizedjegyzékben tűnik fel a maconkai vízimalom, mely a Zagyván létesült. A malom csak akkor őrölt teljes kapacitással, ha kellő vizet duzzasztottak fel mögötte. A duzzasztás növelte az árvízveszélyt, ami miatt állandó villongás volt a két falu Maconka és Kisterenye között. 1853-ben kezdték építeni a vasutat, amely megkövetelte a patakok szabályozását és ez véget vetett a vitának. 1836-ban a falu és temploma leégett.
Kisterenyéről 1381-ben Terenia néven tesznek említést a krónikák, 1384-ben már Vásáros Terennét az esztergomi érsekség tizedfizetőjeként vették nyilvántartásba. Az 1332-1337. évi pápai tizedjegyzék szerint a község plébániája már fennállt. Az oklevelek 1413-ban és 1455-ben Egyházas- és Vásárosterenne falvakról tettek említést: az egyik templomos hely volt, a másik vásártartási joggal rendelkezett. A földesúr a huszita betörések idején, az 1440-es években ötven lovas katonát állított hadrendbe a csehek ellen, majd 1451-ben Hunyadi János a Giskra elleni nagy hadjárat idején itt ütötte fel a főhadiszállását. A környéket 1544-ben feldúlták a törökök: Buda és Hatvan elfoglalása után gyakran portyáztak erre. Az 1553-as összeírások Egyházasterenne és Vásárosterenne falvakban egyaránt 4-4 háztartást találtak.
A középkori eredetű településrész Szupatak nevét aszu-patak, azaz "kiszáradt patak" értelemben használták. 1404-ben Zsigmond király udvari szabójának, Pócsi Dénesnek és családjának adományozta. A török idők után szlovák családok népesítették be. Napjainkra lakossága töredékére zsugorodott, évszázados településszerkezete a népi építkezés még fellelhető formái a kétszáz évvel ezelőtt betelepült szlovák lakosság kulturális örökségét képezik.
Az 1700-as évek végén és az 1800-as években több alkalommal pusztított tűzvész és a járványok is megtizedelték a lakosságot. A településeket a XVIII-XIX. században két jelentős nemesi család birtokolta, az Almássyak és a Gyürkyek.
A térség fejlődését a szénbányászat indította el, mely közel másfél évszázadon keresztül, egészen 1993-ig biztosította a gazdasági és szociális fejlődést. 1860-as években épült meg a vasút és megindult a szénfeltárás. A nagyüzemi kitermelés 1868-ban Kisterenyén kezdõdött, s legtovább 1992-ig Nagybátonyban tartott. A szénbányászatra természetes módon épült rá az ipar. Családok ezreit vonzotta a Mátra északi vidékére a munka, a jobb megélhetés lehetõsége Nógrád és a környezõ megyék, illetve az Alföld falvaiból. Klasszikus értelemben a nagybátonyi bányászatot négy bányaüzem jellemezte: a szorospataki, a tiríbesi, a ménkesi és a kányási bányaüzemek, melyek között az utóbbi volt a legnagyobb.
A bányászkodás a négy település közül Nagybátony településszerkezetét határozta meg leginkább. Jellemző volt a kolónia-szerű építési forma, melyet 1949-től a Bányaváros felépülése követett a korszak jellegzetes tömblakásaival. Kisterenye esetében a bányatelep egybeépült az ősfaluval.
A bányák 1993-as bezárásával lezárult a bányászkodás fejezete a város életében, de nyomait máig számos helyen fellelhetjük városszerte.
Az 1970-es évektől jelentős ipari üzemek telepedtek le az épületgépészet, az acélszerkezet-gyártás és a konfekcióipar területéről. A város és térsége gazdaságában ma is meghatározó az ipar, az utóbbi években nőtt a kis- és középvállalkozások száma, dinamikusabbá vált a befektetői kedv.
A város történetét, múltját híven tükrözi címere, mely egy csúcsra állított, arany alapszínű, fekete négyzetekkel meghintett címerpajzson helyezkedik el. A pajzson szembenéző, jobbra forduló pántos sisak látható, fekete-arany takaróval, sarkain négy vörös bojttal. A sisakdísz jobbra forduló, ágaskodva előtűnő, arany sörényű és patájú, vörösnyelvű fekete szarvas. A címer fő motívuma az ezüsttel vonalazott fekete briliáns formájú széndarab, utalással a város ásványkincsére, amiből négy vörös lángnyelv emelkedik, az egyesült négy település jeleként.
