Előző fejezet Következő fejezet

BERETTYÓÚJFALU ÉS KÖRNYÉKE A XIII. SZÁZADTÓL A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORÁIG

Módy György

 

A középkori Bihar vármegye településeinek történetét feldolgozó korábbi munkákat a régészeti településtörténet legújabb következtetései egészítik ki és részben helyesbítik is. Ezeknek az eredményeknek a helynévvizsgálattal való összevetése alapján megállapítható, hogy kutatott területünkön a XIII. századig — az első okleveles előfordulás időpontjától függetlenül — tizenegy falu, illetve olyan szilárdabb település alakult ki, melyek nagy része hamarosan faluvá vált.1 Természetesen külső határuk, így eltartóképességük s ennek következtében népességszámuk sem az első megtelepedés idején, sem később közel sem volt azonos nagyságú.

Területünk kiemelkedő központja a Berettyó, illetve az Ér két partján elterülő, feltűnően nagy külső határú s így feltehetően kezdettől fogva legnépesebb Érpály ~Érpályi, a későbbi Herpály. A falu első neve a birtokos, esetleg védőszentje után egyszerűen Pályi (Pauli) volt. Bihar megyében is több ilyen nevű Árpád-kori falut ismerünk. Nevükhöz később járult hozzá a megkülönböztető előtag. Ez a Pályi is a XIII. század második harmadában kapta az Ér előtagot. Ugyanis a Berettyónak egy itteni ágát Ér-nek hívták. Az Ér szót sok XIII. század végi oklevélben írták Her-nek. így alakult ki a századokon át párhuzamosan használt Érpályi-Herpály falunév. Az utóbbi csak a XVII. században állandósult. A Herpály névnek semmi köze a néphagyomány szerint valamikor ott levő pálos rendi kolostorhoz, melynek felső küszöbkövén a HAER : PAUL felirat lett volna bevésve. A felirat a .haereditas Paulinorum' azaz a .pálosrendiek birtoka' rövidítése lett volna s a latinul nem tudók később ezt olvasták össze Herpálynak. Ez a nyilván nem eredeti folklórból, hanem tudóskodó magyarázatból kiinduló helyi hagyomány Osváth Pál széles körben elterjedt könyve nyomán bekerült a vidékünkkel foglalkozó mindegyik népszerűbb írásba.2 A falu legkorábban megtelepült része azon a Berettyó morotvájától körülvett hatalmas dombon helyezkedett el, melyet a múlt századi térképek és a népnyelv még századunk elején is Kalastrom-nák, Klastrom-nak, Klastrom-dűlőnek nevezett. Ez a helynév az 1887. évi katonai felvétel megfelelő lapján Kalas torony (Ruinen) megjelölésre torzult a magyarul nem tudó térképész tiszt jóvoltából. Az Érpályt és a környékén kialakult különböző nagyságú és jogállású településeket birtokló — bizonyítatlan eredetű — nemzetség 1170 körül itt építtette fel hatalmas, nyugati toronypáros, háromhajós román stílusú, valószínűleg a bencés vagy a premontrei rendhez tartozó monostorát. Ettől a nemzetségi monostortól vette eredetét az újkori Klastrom-dűlő elnevezés. Maradványa a híres herpály-pusztai Csonkatorony volt. Az 1972—76-ban itt folytatott ásatás során a monostor déli tornyától délkeletre feltárt sírok földjében is jellegzetes X - XII. századi kerámiát leltünk. A legdélebbre eső sírok mellett pedig telepnyomokra bukkantunk.3

Az ezen a dombon megtelepült még szabad vagy már szolgaállapotú népességet - nem lehetett több mint 10-15 család - éppen a monostor építése miatt telepítette át a birtokos

1. kép. Herpály pusztának föld képe...1827

egy másik közeli, északkelet-kelet irányban fekvő, ugyancsak vízfolyásokkal védett, de már kevésbé magas dombos részre. Az elmúlt évek terepbejárásai során itt nagyszámú XIII—XVII. századi edénytöredéket, paticsdarabot leltünk. Ennek a jelenkori mélyszántások után is jól észlelhetően kiemelkedő területnek a nagyobbik, déli részét Egyházsziget-nek hívták még századunk első éveiben. Ez a határrésznév pedig azt őrizte meg, hogy itt falusi templom állott. Bizonyítja is ezt, hogy Herpály-puszta 1815-ben és 1827-ben készült tér képein még jelölték az akkor már századok óta elpusztult falu egyházának romját, feltüntetve a Fehér templom elnevezést is. A romot egy 1842-ből származó térkép ugyan már meg nevezés nélkül, de rajzilag még ábrázolja.4 Ennek a feltehetően az apátsági templommal egyidőben épült kis templomnak az alapfalaira 1896-ban rá is bukkantak. E kérdéssel később részletesen foglalkozom.

Véleményem szerint a XII—XIII. századi Herpály falu belsősége (intravillaneum) itt, az Egyházsziget és Paripasziget nevű határrészeken majd a Telek nevű határrészen volt egészen a XVII. század közepén történt végleges pusztulásáig, elnéptelenedéséig. Ezt a ki emelkedő részt az 1923. évi kataszteri felvétel is Sziget névvel jelöli. A falu XIII—XVII. századi külső határa (extravillaneum) pedig egybe esett a XVIII. századtól herpályi puszta néven ismert területtel, mely a XX. század elején még magában foglalta a mai, Biharkeresztesnek tartó műúttól nyugatra eső területet is.

Érpály és a környékén levő falvak alapítóiról, legkorábbi birtokosairól bizonyosat nem tudunk. A méreteiben monumentális nemzetségi monostor mindenesetre előkelő, gazdag családra mutat. Jakó Zsigmond XIII. század végi és későbbi birtoklástörténeti adatokra alapozva feltételezte, hogy az ismeretlen korai birtokosok után a Herpály körül a tatárjárás után szerveződött uradalom kifejlesztése, a falvak nagy részének létrehozása Gutkeled nemzetségbeli birtokosaihoz kapcsolható. A terület kora Árpád-kori történetével legújabban foglalkozó Mesterházy Károly szerint a későbbi herpályi uradalom falvai, éppúgy, mint maga Herpály, jószerint már mind állhatták a XI—XII. század fordulóján.5 Véleményem szerint Szentdemeter és Anda Kerpály eredetileg igen nagy külső határából szakadt ki.

Vizsgált falvaink tatárjárás előtti birtoklástörténetének kérdései nincsenek véglegesen tisztázva. Feltételezhető az is, hogy a terület birtokosai az érpályi nemzetségi monostor építése idején, tehát az 1160—70-es években már a Gutkeledek, hiszen a XII. század végéig már nemcsak szabolcsi, hanem legkorábbi bihari birtokaikat is elnyerték. Kutatás alá vont vidékünk másik korai központjai Nyék (a mai Berettyószentmártontól délnyugatra keresendő), valamint a Berettyótól délre kialakult Bölcs vagy Bokshida, az újkori bocsi puszta helyén. Nagyjából Bolccsal egyidős Szomajom. Bölcs és Szomajom régiségét nemcsak azt bizonyítja, hogy mindkettő személynévi eredetű falunevet nyert s Bölcs birtoklásához a megadományozott közös őstől származott mindegyik család igényt tartott még a XV—XVI. században is, hanem az, hogy a XVIII. század közepén és a múlt század derekán készült térképek a szomajomi puszta északi részén a Klastrom sziget és Klastrom zug helynevekben a Hontpázmányok egyik korai monostorának emlékét őrizték meg. Az igen korán kialakult Bölcs nagy határának Berettyó menti részén önállósult Szentmárton. A Bölcstől keletre eső Újlak a Hontpázmányok telepített faluja, amire neve is utal. A XIII. század elején azonban szabad birtokosok is laktak benne.6

A következőkben a nyolc korai eredetű falu: Érpályi, Nyék, Bölcs, Szomajom, Szentmárton, a későbbi Andaháza, Szentdemeter és Újlak, valamint a régészeti leletek és a helynévvizsgálat alapján bizonyosan XIII. századi megtelepülésűnek vehető: Kengyel, Szentkozmadamján, Szentdienesés Újfalu sorsát vesszük vizsgálat alá a XIII. századtól kezdődően. Attól az időtől, mely mint Szabó István hatalmas rendszerezéséből tudjuk, a magyar falu rendszer első kiteljesedésének kora.7 E század végétől a településtörténetileg értékelhető régészeti leletek mellett mind inkább gyarapodó számban szólnak kutatott településeinkről az írásos emlékek, az oklevelek említései is.

Annak ellenére, hogy a fenti tizenkét falu közül a legkorábbi írott emlékünk Szentmártonról, Újlakról és Nyékről szól 1213-ból, mégsem ezekkel a településekkel kezdjük vizsgálódásunkat, hanem — a területi és birtoklástörténeti összefüggéseket előtérbe helyezve — Herpállyal, majd a herpályi uradalom tartozékaival, köztük Újfaluval is. Ezzel tulajdonképpen az időrendi tárgyalást sem törjük meg, hiszen a terület bizonyítottan legrégibb települése Herpály, mely ugyanakkor századokon át tovább is élt, míg a nem sokkal későbben települt Nyék a tatárjáráskor elpusztult s nem települt újra.

 

TELEPÜLÉSEINK TÖRTÉNETE A XIV. SZÁZAD KÖZEPÉIG

Pályi, illetve az ottani monostor első említése a Váradi Regestrum egyik 1222. évi esetében történik. Gottfridus aradi prépost a nádorispánnak tett panaszt, hogy — „...in praedio ecclesiae de Pauli, nomine Heyka, occisus est servus ecclesiae ..." — azaz a pályi monostor Ajka nevű birtokán (prédium és nem villa=falu!) a prépostság egyik szolgáját Káta-i Mihályfia Bodun egy szolgája megölte. Kandra Kabos, aki 1898-ban a Váradi Re gestrumot magyar fordítással is ellátva közreadta, még azt írta, hogy a történeti irodalomból nincs tudomása sem a pályi egyházról vagy monostorról, sem annak Heyka nevű birtokáról. Viszont Karácsonyi János és Borovszky Sámuel, akik 1903-ban a Regestrum szövegét az esetek eredeti időrendjében kiadták s az azokban szereplő hely- és személynevek sokaságát fejtették meg, a pályi monostort helytállóan Herpályra helyezték s azonosították azzal a nemzetségi monostorral, melynek maradványa a Csonkatorony volt.8 Itt jegyzem meg, hogy Karácsonyi 1903 februárjában megtekintette az itt folytatott első szakszerű ásatás során feltárt maradványokat.9

Bizonyosra vehető, hogy a pályi monostor szolgálófalvai elsősorban a közvetlen kör nyéken voltak, amire bizonyíték a herpályi puszta Dusnok, Dusnokhalma helyneve. Az 1222. évi adatból viszont megtudjuk, hogy egyik távolabbi birtoka Ajkán volt. A településtörténeti kutatás jelenlegi eredményei alapján annyi bizonyos, hogy Ajka Bihar megyében volt, helye még ismeretlen. Ajkai nemesek a XIV — XV. században szerepelnek mint biharmegyei falvak birtokosai.10 Mivel a helynév ekkor is csak ezeknek a nevében fordul elő s 1222-ben praedium-nak írták, igen valószínű, hogy Ajka sok száz más kis településsel együtt nem volt, illetve nem lett valóságos falu. A prédiumok, korai földesúri házi „gazdálkodási üzemek" voltak, ahol rabszolgák vagy felszabadított rabszolgák dolgoztak. Szabó István nagyjelentőségű tanulmányából tudjuk, hogy a XI — XII. századi településeink közel fele ilyen prédium volt. Másodvirágzásuk a XIII. századra esett.11 Ilyen kései prédium lehetett Ajka is, mely vagy egyáltalán nem fejlődött faluvá — mint a prédiumok egy jó része — vagy a tatárjáráskor elpusztult, újra nem települt. Ezért nincs róla 1222. után említés.

A kisandaházi és nagyandaházi pusztán feltárt két templom szinte bizonyosra vehetően a későbbi Andaháza előzményéhez, illetve Szentdemeter faluhoz tartozott. A XIII. századból egyikről sincs okleveles adatunk. Ez bizonyossá teszi, hogy a tatárjáráskor elpusztultak és újranépesedésük csak lassan történt. Szóltam korábban arról, hogy Mesterházy szerint az ugyancsak egyháza patrocíniumáról elnevezett Szentkozmadamján is a XIII. században már megtelepült. Az ilyen jellegű névadásnak a kora elsősorban a XII — XIII. század.12 Szentkozmadamjánnal közel egyidőben keletkezhetett a Berettyó egyik kengyel alakú kanyarulata által körülvett területen Kengyel és eredetileg Herpály nagy külső határán mint telepített falu Újfalu is. Utóbbi keletkezése — más hasonló nevű falvak telepítésének idejével összevetve — a tatárjárás előttre is feltételezhető.13 Sajnos, olyan régészeti leletek, melyek ezt bizonyossá tennék, még nem kerültek napvilágra. Amennyiben elfogadjuk azt a véleményt, hogy Szentkozmadamján, Kengyel és esetleg Újfalu már a tatárjárás előtt kialakultak, akkor szintén pusztulásuk és az egyenetlen ütemű újranépesedés magyarázza, hogy írott forrásaink között Újfalura a XIII. század végén, a másik kettőre pedig csak a XIV. század utolsó harmadából találunk adatokat.

Nyék kétszer fordul elő a Váradi Regestrumban, nem maga a település, hanem a bihari ispán idevaló poroszlói szerepelnek egy 1213. évi és egy 1216. évi esetben. A falu a tatár járáskor elpusztult és nem települt újra. A Hontpázmány nemzetség XI. század végi itteni központjára Bolcsra, illetve Szomajomra a XIII. század első feléből nincs adatunk. A XII. század végi fejlettségét viszont az itteni monostoron kívül két dolog is bizonyítja. Először is, már ekkor két temploma volt. Ezek közül az egyik — a Szent Márton tiszteletére szentelt — a falu kezdettől fogva különálló részében állott s ez nevet adott a később önállósult településnek. Ez a Váradi Regestrum egyik 1213. évi esetéből tűnik ki. Ekkor ugyanis egy böjti ember leányának állítólagos elrablóját a szentmártoni pappal — „sacerdos de villa Sancti Martini" — együttesen panaszolta be.14 Másik bizonyítékunk, hogy Bölcs, illetve Szomajom nagy határán s bizonyosan annak népessége kirajzásával jött létre Újlak. Első említését ugyancsak 1213-ból a Váradi Regestrumban találjuk. Egy váncsodi ember egyik falujabelijét, egy guszári embert és Györgyöt Újlak faluból, „.. .de villa Viloc", aki Sámson szolgája volt, vádolja Váncsodon elkövetett gyújtogatással.15

Kutatott településeinkre vonatkozóan több adatunk a XIII. század első feléből, de még a tatárjárás utáni évtizedekből sincs. Ez mutatja, hogy a tatárjárás területünkön is igen nagy pusztítással járt, hiszen a tatár támadás közvetlen útvonalába esett. A falvak egyszerű kis házai, de a templomok is áldozatul estek. Ennek ellenére valószínűnek tartjuk, hogy a népesség egy jó része a kora ősztől télig s kora tavasztól a nyár derekáig kiöntések kel, vadvizekkel, sűrű nádasokkal védett területen itt is túlélte a pusztulást. A herpályi és a bolcsi, illetve szomajomi nemzetségi monostorok bizonyosan elpusztultak. A herpályinál ezt a következtetést régészeti és birtoklástörténeti érvek egyaránt alátámasztják. Az 1950 nyarán itt végzett kisebb kutatás során égett réteget és viszonylag vastag törmelékréteget észleltek. Ebben egy IV. Béla korabeli dénárt találtak. A másik ugyanilyen nyomós érv, hogy az érpályi vagy pályi monostor nem szerepel sem az 1291—94. közötti váradi püspöki tizedjegyzékben, sem az 1332 37. évekbeli pápai tizedjegyzékekben. Nem találjuk nyomát a Herpályra és a hozzá tartozó uradalomra vonatkozó XIV. század végi és különösen részletes XV. századi adomány-, határjáró-, és osztályos oklevelekben sem. Márpedig egy fennálló, működő monostorról, illetve ennek kegyuraságáról szóltak volna az oklevelek. Ugyan ezen okok miatt vélem azt, hogy a bolcsi, illetve szomajomi monostor is a tatárjáráskor pusztult el.16

Kutatott területünk többi faluja is jelentős pusztulást szenvedhetett; bevezetőmben éppen az igen lassú újratelepüléssel magyaráztam e falvakra vonatkozó írott emlékek hosszú időn keresztüli hiányát. A népesség lassú újratelepedését bizonyítja Bolcshida 1274. évi említése, amikor is nem ,villa'-nak, nem is az akkor már elterjedőben levő ,possessió'- nak írták — mindkettő falut jelent — hanem ,terra'-nak, azaz földnek. Ez ugyan ebben a korban még jelenthet falut is, de inkább csak földbirtokot, népesség nélküli vagy éppen betelepülőben levő területet. Szentmártont is egy 1323 körüli oklevél még puszta birtokként említi.17 Nyék mellett van még három olyan falunk vagy kései prédiuníunk, mely a tatárjárás után mint lakott hely többé nem szerepel. Az egyik a korábban említett Dusnok, melyre sem okleveles, sem régészeti bizonyíték még nincs, de határnév megőrizte a helyét, a másik Palota- Palocsa, mely a XIV. század végétől már mint Andaháza birtok határán belüli puszta szerepel, a harmadik pedig a Váradi Regestrum 1214. évi esetében említett Mácsó~Mucsó (villa Musou). Emlékét a Berettyóújfalutól északnyugat-nyugatra elterülő Szentkozma puszta keleti határán folyó Mácsó-ér (ma Kálló-csatorna) és a régi Kis Bagosi tanya feletti Mácsó-hát, valamint a herpályi puszta északnyugati sarkában levő Mácsó-vég helynevek őrizték meg.18 Dusnok Herpályba olvadt be, Mácsó pedig a XIII. század végére Szentkozmadamján határába.

Mielőtt vidékünk településeinek a tatárjárás pusztítása utáni újjáéledésére vonatkozó XIII. század végi és XIV. század első feléből való adatokat megszólaltatnám, meg kell emlékezni egy régészeti leletről. A debreceni Városi Múzeumba még 1912-ben került be Berettyóújfaluból egy világos téglabarna színű, a fenekén és hasán körben kormos-füstös cseréppalack, valamint huszonhat darab friesachi dénár. Az erősen hasadó testű, szinte váll nélküli, hengeres nyakú edényt a hasa körül és a vállán nyolc körben futó éles tagolású hornyolat díszíti. Ez a díszítés a XIV. század elejétől általános lesz, de éppen a berettyóújfalui edény bizonyítja, hogy már félévszázaddal korábban is készültek ilyen darabok. Sajnos, az edénynek a múzeumba való ajándékozása idején sem lehetett megállapítani, hogy eredetileg hány darab pénz volt benne elrejtve. Több hasonló korú éremlelet alapján akár több száz dénárt is feltételezhetünk. Az ajándékozó bemondása szerint a cseréppalack lelő helyeként Berettyóújfalu-Berettyó-part-ot írtak be a leltárkönyvbe. Sajnos közelebbi hely meghatározás nélkül.19 így véleményem szerint ez az 1240 után elrejtett éremlelet még nem bizonyítja Újfalu tatárjárás előtti meglétét. Ha figyelembe vesszük az eltelt félévezred alatt a Berettyó medrének szabályozás előtti és a szabályozás során történt változásait, az 1912-ben Berettyóújfalu-Berettyó-partnak nevezett lelőhely az Árpád-korban eshetett Érpályi vagy Szentmárton területére is s ott odavaló ember áshatta el a pénzét a tatár támadás hírére.

Bevezetőmben szóltam Herpály falu belsőségének feltehetően a nemzetségi monostor építése miatti áttelepítéséről az Egyházsziget és Paripasziget nevű határrészekre. A kutatás legújabb állása szerint tudjuk, hogy a falunak itt épült temploma feltehetően a XII. század első felében, amely viszont a tatárjáráskor elpusztulhatott. Az bizonyos, hogy az 1242 után újból erőre kapott települések közül Herpályon legkésőbb a XIII — XIV. század fordulóján épült az új templom. Ezt akkor már az is indokolta, hogy a monostor elpusztult, hiszen amíg állt, nem volt feltétlenül szükséges a falunak külön templomot építeni. A falusiak egy házi szolgálatát is a szerzetesek látták el.

1879 kora tavaszán szántás közben az Egyházszigeten Fényes Mór földjén téglákat találtak. A földbirtokos a régészet és történelem iránt fogékony szomszédbirtokossal, Tardy Sándorral azonnal a helyszínre ment. Megállapították, hogy a szántással összefüggő fal maradványokat bolygattak meg. Néhány emberrel elkezdték a kutatást. Hamarosan nap világra került az elpusztult herpályi falusi templom — melyet ekkor a népnyelv tévesen hol fehér templomnak, hol a kolostor temploma régi nevén, veres templom-nak nevezett — fundamentuma. A hajó (?) délkeleti részében — az egykorú hírlapi cikkből ez nem tűnik ki világosan — „sírboltot" találtak, benne fakoporsó korhadékok között emberi csontokat, két ép koponyát „selyem ruhaszövet foszlányokat, aranyozott paszománt okkal ..." Tardy Sándor értesítette Rómer Flórisi, a magyar régészet-tudomány egyik nagynevű megteremtőjét. Rómer a helyszínre nem tudott kiutazni — bár tervezte a herpályi Csonkatorony meg látogatását — hanem a bihari tudományos útjain kísérőtársát Stornó Ferenc festőművészt küldte a kikeresett falmaradványok lerajzolására.

Az egyik hírlapi értesítésből viszont arra lehet következtetni, hogy később Rómer maga is megnézte az ún. veres templom alapfalainak maradványait s megígérte, hogy ott az év májusában ásatást végez.20 Míg Rómer kéz iratos útinaplója az Országos Széchényi Könyvtárban van, addig Stornó rajzai feltehetően az országhatáron kívül kerültek. így a második herpályi falusi templom feltárt részeiről Rómer írásbeli feljegyzéséből tudunk meg mindent. E szerint: „Az V.ik alak alatti (Stornó rajzára utal) átmeneti, pillérek nélküli sokoldalú szentélyű templom alkalmasint három hajójú lehetett, a melynek a délkeleti szögletében találták azon sírt, melyet mint e fölfedezés okának tekinthetjük, s melynek lerajzolt téglái, 0,32 0,185 0,05 centim, vala, mint itten, úgy a herpályi romon (a Csonkatoronyról van szó. M. Gy.) is egyformájúak."21

Az első újsághír szerint Rómer és Stornó a templomot gótikus stílusúnak és a herpályi Csonkatoronynál 100—150 évvel későbbinek mondták. Sajnos Rómer tervezett ásatásából nem lett semmi, az amatőr kutatás során feltárt felmenő falmaradványok lepusztultak. A herpályi falusi templom — az 1700-as években még fennálló falai voltak — alapjainak megtalálása azonban Tardy Sándort további érdeklődésre késztette. A nép száján ugyanis az ő korában még élt az a hagyomány, hogy a templom „kriptájában" a Csáky grófok temetkező helye volt. Tardy a Csáky család jogigazgatójának írt Lőcsére, hogy a családi levéltárban van-e erre valamilyen adat. A kapott válaszból kitűnik, hogy az ott őrzött okmányok között csak a berettyóújfalui birtoklásról vannak adatok. A jogigazgató szerint Herpályon a Csákyak nem voltak birtokosok. A XV — XVI. században amikor újfalui részbirtokuk az adorjáni vár tartozéka volt, a Csákyak bihari családtagjai ott laktak, temetkező helyük pedig az Adorjánhoz közel eső szalárdi kolostor volt.22

Ez a véleménye ugyan helyt álló, viszont a történeti kutatásból kiderült, hogy a Csákyaknak voltak részei Herpályon is. A falusi templomban talált sírnak, azonban valóban nem sok köze lehet hozzájuk. Feltehetően a XV — XVI. századi temetkezésről van szó, legalább is a ruhamaradványok leírása emellett szól. Sajnos, sem a herpályi monostor — korábbi neve veres templom — sem pedig a falu korábbi és tatárjárás utáni egyházainak — fehér templom — szakszerű kutatása akkor nem követte ezt a felfedezést. A XII. századiról Bunyitay Vince 1883-ban megjelent munkájában már ezt írta: „A csonka toronytól jóval távolabb, kelet felé, a mai „telek" nevű helyen állt Herpály község, és itt »egyházsziget«-nek nevezik ma is azt a pontot hol az egyház emelkedett. Széthullott tégláiban még most is meg-megakad a szántóvető ekéje." Kádár Jenő folytatásokban megjelent újságcikkeiből megtudjuk, hogy a Tardyak 1896-ban, pontosabban az év őszén kisebb amatőrásatást végeztek a herpályi monostornál. Ekkor még jól látható volt a klastrom dombját körülvevő hármas sánc, valamint annak a hídnak két korhadó állapotban levő erős tölgy oszlopa, melyen keresztül a falu és a monostor között közlekedtek. A kutatás során napvilágra került az északi és déli főfal, valamint a főszentély terméskő alapozása, mely „szabálytalan... olykor mázsás kövekből áll..., eggyé forrasztva azzal a sajátságos mész anyaggal. .. A kő a kardói hegység köveinek felel meg, valószínű is, hogy onnan mint legközelebb eső kőbányából szállították ide ..." Megtalálták a fő szentélyben levő oltár maradványait is, mely „szép tiszta fehér márványból volt... de köveiről a csiszolást lemarta már a föld." Megtalálták a délnyugati pillér felső sorát is, de nem ismerve a XII. századi román stílusú három hajós templomok szerkezetét, kétségbe vonták, hogy ez oszlop vagy pillér lett volna.

A cikk kiemeli az Egyházszigeten ugyanakkor meglelt falusi kis templom alapköveinek teljesen más minőségét: azok ugyanis „lazábbak, lyukacsosabbak. ..". A cikksorozatból tudjuk, hogy Tardy Elek 1858 körül behúzatta a klastromot körülvevő mély árkokat s ekkor egy 15 kg súlyú harangdarabot talált, melynek „...állása sokkal meredekebb mint a mai harangoké." A Csonkatorony környékén számos Anjou-kori ezüstpénzt találtak, a korai falusi templom környékén pedig egy Salamon-dénár került elő. Ezek a pénzek más a herpályi pusztán lelt őskori és népvándorláskori leletekkel együtt a nagyváradi múzeumba és a debreceni református Kollégium gyűjteményébe kerültek. Kádár helytállóan állapítja meg, hogy a Csonkatoronytól délre elterülő Paperdeje határrész — bár „... időtlen idők óta nem fát, hanem búzát termel..." az Árpád-korban a monostorhoz tartozott, annak az ellátására szolgáló erdő volt. 1918. évi újságcikkekből kiderül, hogy Tardy Elek a talált harangdarabból nyolc csengőt öntetett a család tagjai részére. Ezek közül a legnagyobbat a ref. polgári leányiskolának ajándékozta, amennyiben pedig annak nincs arra szüksége, legyen a nagyváradi Bihar megyei Múzeumé. Az ajándékozás után hírlapi vita indult Kádár Jenő és Akurátni József között, hogy az 1858 körül talált harangtöredék a korai falusi templomhoz vagy a monostorhoz kapcsolható-e. Akurátni az utóbbi mellett érvelt, de döntő bizonyítékot nem tudott felhozni. Mindkét fél álláspontja, hogy Herpály falu temploma csak a tatárjárás után épült, amikor a prépostság temploma már elpusztult volt. Herpályon a két templomalap és a korábban talált sok régészeti lelet nyomán még századunk első két évtizedében sem volt további kutatás. Zoltai Lajos, a debreceni múzeum akkori nagynevű régész-történésze érdeklődését a Debrecen történeti határán állott középkori falvak kutatása kötötte le. A herpályi Földvár nevű őskori telep 1921—22. évi ásatásakor azonban bejárta a középkori faluhelyet és a templom helyét is, több vázlatot készített a Csonkatoronyról. A falu második, középkori eredetű, majd a reformátusok által használt egyházának helyén még akkor is sok felszínen heverő téglát és összehányt embercsontot látott.23 A XIX. század végétől folyó mezőgazdasági művelés tehát nemcsak a templom falait pusztította el, hanem a templom körüli temetőt is.

Az 1980 őszén folytatott leletmentő ásatás során sikerült feltárnunk a monostortól keletre kb. 500 méterre Herpály falu első — bizonyíthatóan román stílusú — kis templo mát s néhány templom körüli, illetve a hajón belüli sírt. Ugyancsak feltártuk a Storno által 1879-ben leírt késő gótikus stílusú templom alapjait is és több sírt a hajón belül. Ez utóbbi viszont nem három hajós volt, a földből alig kikeresett falak közül az északi sekrestye-kápolna indító fala tévesztette meg Stornát.

Az ország területéről számos példát hozhatunk fel, hogy a tatárjárás után először azok a falvak népesedtek be újra, melyek korábban is egy-egy kisebb területnek a legéletképesebb, legnépesebb és településföldrajzilag is kiemelt helyzetben levő központjai voltak. Kutatott településeink közül a XIII. század végén így először Herpállyal találkozunk, mely akkor már több mint félévszázada egy kis uradalom központja volt.

A tatárok támadási útvonalába esett Nagyvárad szinte teljesen elpusztult. Leégett a székesegyház is, a káptalan és a püspökség birtokjogi és más, jövedelmeikre vonatkozó oklevelei túlnyomó részben elpusztultak. Természetes tehát, hogy a tatárjárást követő általános nagy birtokjogi bizonytalanság rendezése során tisztázni kellett a váradi püspökséget, illetve a káptalant illető jövedelmeket is. így állapították meg 1273-ban szavahihető tanúk vallomása alapján a váradi püspök és a káptalan prépostja, hogy Herpály (Herpauli) és még másik négy falu tizede — a jobbágy terméséből az egyház részére járó rész — teljes egészében a káptalant illeti meg. Herpály falunak tulajdonképpen ez az első írásos emléke. Mint már kifejtettem, az 1222. évi Váradi Regestrum-beli adat nem a falut, hanem a pályi monostort említi.24 A szóbanforgó öt falu birtokosait 1273-ban nem tüntették fel, ez szinte természetes is. Közel két évtizeddel későbbi adatunkból tudjuk meg, hogy mind Érpályi (Erpaul), mind pedig az írott emlékeink között először ekkor szereplő Újfalu (villa Nycolai báni nova) Miklós bán birtoka. A kutatók többsége — magam is — ezt a Miklós bánt azonosítja a Gutkeled nemzetség sárvármonostori főágának Dragun ágából származó Miklós szlavón bánnal, akinek apja István bán volt, a nagyapja Dragun. A nemzetségnek ezt az ágát István bán ágának is szokták nevezni. Gutkelednembeli Miklós Kőszegi Ivánnal együtt már 1275. év második felében betöltötte a horvát-szlavón báni tisztet, 1278 tavaszától 1279 végéig, majd újból 1292—1294 között is szlavón bán volt. A váradi püspökség 1291— 1294 közöttre tehető tizedjegyzéke szerint Herpály falu a második év gabonadézsma szedésekor 13 kepe tizedet adott a püspöknek, papja pedig egy uncia, azaz -J-ad márka szeretet- adományt pénzben. Újfalu ugyanebben az évben 20 kepe tizedet adott.25 Ezekben az években az újfalui pap pénzbeli adománya a váradi püspök részére nem szerepel. Ebből nyugodtak következtethetünk arra, hogy valóban „új falu", ekkor még nem rendelkezett önálló egyházzal, tehát pappal sem. A hívek gondozását nyilván a herpályi pap látta el.

Érpályi falu első okleveles említése után egy esztendővel — 1274-ben — már írott emlék szól Bölcsről is. Ekkor ugyanis a már nyilván hosszú idő óta birtokos család tulajdonában levő Bolcshida földet (terra Bolchhyda) a Hontpázmány nemzetségbeli Lampert fia Miklós elcserélte az ugyanabból a nemzetségből származó rokona, Paznan fia Ders egyik bihari falujának fele részével.26 A XIII. század második felében okleveleinkben falu-települést jelentő szavak értelmezésénél már szóltam arról, hogy a ,terra' ebben az oklevélben jelenthet falut, de állandósult határok közötti földbirtokot is. Ha ez az utóbbi eset állt fenn, akkor a tatárjárás során elpusztult falu újranépesítése éppen az 1280-as években haladt előre, hiszen Bölcs a váradi püspökség fentebb említett XIII. század végi tizedjegyzékében már mint egyházas falu szerepel, mely 16 kepe tizedet adott. Sőt a tizedjegyzék egy másik évében éppen hogy két önálló falurésszel találkozunk. Az egyik a már 1274-ből ismert Paznanfia Ders faluja (villa Bolch Ders), a másiknak a földesura pedig Barsa nembeli Apa (villa Bokh Apa). Ders faluja 10 kepe, Apa faluja 12 kepe tizedet adott. Mivel csak egy bolcsi pap (villa Bolch) pénzbeli adományát — egy fertő, azaz -ed márka püspöki pénzadományt — tüntet fel a jegyzék, bizonyos, hogy a két Bolcsnak egy egyháza volt.27

A XIII. század elejéről már írott emlékből ismert Újlak is szerepel az 1291—1294. évek közötti püspöki tizedjegyzékben. Az egyik évben az újlakiak (Wylak) 17 kepe tizedet adtak, a másik évben 10 kepét. Utóbbi esetben birtokosa nevét is kitették a falu neve mellé: Újlak Szalók (Vylak Zolouch), földesura tehát a Hontpázmánynembeli Szalók comes volt. A feltehetően Bolccsal egyidőben kialakult Szomajomra is csak ebben a tizedjegyzékben találjuk az első említést. Ekkor a falu (villa Zumeyn) lakói a második alkalommal 8 kepe tizedet adtak a váradi püspöknek. A minden bizonnyal XIII. századi — s igen valószínűen csak a tatárjárás utáni — megtelepedésű Szentdienesre és Bálintfalvára ugyancsak 1291— 1292 közötti az első adatunk. Az előbbit két birtokos kezén találjuk — Zovárd nembeli Bech faluja (in S. Dyonisio apud Bech. ..) 7 kepe, a vele rokon Vece fia Miklós faluja (in 5. Dyonisio Nycolai filii Vece...) viszont csak 3 kepe tizedet adott. Bálintfalva (villa Walenti) 1 kepe tizedet fizetett, birtokosairól bizonyosat nem tudunk.28 A tizedjegyzékben sem az újlaki, sem a többi falvakba való papok pénzbeli adománya nincs feltüntetve.

A XIII. század végéről kutatott településeinkre vonatkozóan már csak egyre van okleveles adat. Ebből viszont kiderül, hogy a Bölcs két részét a XIII. század végén birtokló családok rokoni kapcsolatba kerültek. Egy XV. században átírt — feltehetően 1297. évi — oklevél szerint ugyanis Hontpázmánynembeli Ders egyik leánya, Erzsébet férjhez ment Barsanembeli Apa fia Miklóshoz. Ders — fia hozzájárulásával — akkor hozomány fejében, de később kiderül 94 márkáért is, Apa fia Miklósnak átadta Bolcshidának a Berettyó túlsó partján fekvő részét, ahol a Mindenszentek tiszteletére emelt kőtemplom állott és Szentmárton falut, ahol pedig Szent Márton kőegyháza volt, valamint 2 ekényi földet (tehát kétszer annyi területet, mint amennyit egy ekével meg lehetett szántani) és két malmot. Ez az a birtokrész, mely Kétbolcs néven (Kethbulch) a Barsanembeli Apa fiainak osztozkodásakor 1321-ben Szentdienessel (possessio Zent dyenes) együtt Apa fia Miklósnak jutott.29 Mint korábban említettem, a tatárjáráskor elpusztult Szentmárton falu ekkor még újratelepítetlen birtok, csak egyháza maradt meg.

Nehezen tudjuk megrajzolni, hogy a XIII. század második felében milyen lehetett településeink szerkezete, külső képe, népességének gazdálkodása. Erről a birtoklástörténeti részben felhasznált források nem szólnak. Sajnos területünkön még várat magára a közép kori falvak régészeti kutatása, így más Árpád-kori faluásatások segítenek az élet rekonstrukciójában. A házak jó része még félig földbe süllyesztett volt. Faluk vert agyagból készült (patics), a legtöbb helyen külső kemence is volt. Vízben gazdag vidékünkön nyilván nem zsúpszalmával, hanem náddal fedték az épületeket. A lakó és gazdasági épületeket, a házak hoz tartozó belsőségeket árkok vették körül. Mivel ezekben a századokban még sok volt az erdő ezen a vidéken, lehetséges, hogy fából készült házak is voltak. Az alávetett népesség gazdálkodásának fő alapja ekkor már régen a földművelés, ezt egészítette ki az állattartás és a vízi-nádi élettel járó haszna a parasztnak. A herpályi uradalom falvai, amíg megvolt a nemzetségi monostor, bizonyosan oda teljesítették szolgáltatásaik jó részét terményben és munkában is. A XIII. század derekán sem a jogállapotot, sem a szolgáltatásokat tekintve még nem beszélhetünk a feudális gazdasági-társadalmi rend egységes jobbágy-parasztságáról. A termelést végzők között egyaránt megtalálhatjuk kis mértékben a rabszolgákat, a felszabadított rabszolgákat, a személyükben szabad, de elszegényedett XI. századi nemzetségi tagokat, a várszerkezet mind gyorsabb szétesésével azok népeinek alacsonyabb jogállású elemeit, illetve leszármazottaikat. Ami a falvak népességét illeti, más területek adatainak felhasználásával arra következtethetünk, hogy a nagyobb településeken 20—30, a kisebbe ken 8—17 család élhetett. A települések XIII. századi nevei, illetve a XIV — XV. századból már ismert földrajzi helynevek és személynevek alapján elmondható, hogy népességük tiszta magyar volt, idegen etnikumra semmi sem utal.

A XIII — XIV. század fordulóján Bölcsön, Szomajomban, Szentmártonban, Újlakon és Szentdienesen az ősi birtokosok leszármazottai — tehát a Barsák és a Hontpázmányok — osztatlanul gyakorolták földesuraságukat. A korábban már említett Paznanfia Dersnek csak leányai maradtak, birtokait a legközelebbi vérrokonok (feltehetően unokatestvérei) Mikó comes és testvére Csépán fiai örökölték. Ezek között volt Bolcshida, Szentmárton, Szentdienes, Kovácsi is. Mikó comes a Hontpázmányok egyik előkelő tagja volt, felesége Debreceni Dózsa nádor nővére, a család ezzel a házassággal az ország akkori egyik leghatalmasabb és legvagyonosabb családjával, a Debreceniekkel került kapcsolatba. Mikó fiai, Miklós és Lőkös 1310-ben a váradi káptalan előtt osztoztak meg Ugocsa és Bihar megyékben levő birtokaikon. Ekkor a bihari falvak közül Újlak (villa Vyulak) Miklós mesternek jutott Fancsika falu felével együtt. Paznan fia Ders ősi javainak többségét Lőkös örökölte.30 Az Újhelyi család ősének tekinthető Mikó comes fiaival: a fent említett Miklós mesterrel, Lőkössel, még egy fiútestvérükkel s egyiknek a fiaival abban a két évtizedes perben találkozunk, melyet a két Bölcs illetve az ez idő tájban újranépesedett Szentmártonért folytattak a Hontpázmány nembeliek egymás között, de később Barsanembeli Apa fia Miklóssal is.

1321-ben ugyanis, amikor a Barsák osztozkodásakor Kétbolcs Apa fiainak birtokába került, a Hontpázmánynembeli Panaz-i Gergely fia István pert indított rokonai, Mikó fiai ellen. Gergelyfia István azt állította mint felperes, hogy Bolcshidának az a része, melyet Szentmártonnak hívnak, az ő öröklött birtoka és Bolcshidától különálló falu. A pert párviadallal akarták eldönteni, de azt megelőzve a felek egyezségre léptek. E szerint István két választott szomszéd nemes, két királyi ember (homo regius) és a váradi káptalan küldötteinek jelen létében a bolcshidai Szent Márton egyházban (in ecclesiam B. Martini de Bulchyda) esküt tett, hogy Szentmárton az ő öröklött földje és Bolcshidától határokkal van elkülönítve.31 1323 júniusában a váradi káptalan előtt ugyancsak megegyeztek Hontpázmánybeli Mikó comes fiai és Barsanembeli Apa comes fia Miklós is. A Mikó fiák tudomásul vették, hogy már Ders fia Paznan átengedte Apa fia Miklósnak Bolcshida felét, hozomány és bírság cí mén. A másik rész viszont Mikó fiaié maradt. Mivel ők még adósak maradtak Apa fia Miklósnak 94 márkával, a Ders fia Paznan Berettyón túl fekvő birtokából is az összeg felének megfelelő részt átengedtek Miklósnak.32 1323 októberében az országbíró a részben az Új helyi Mikó fiai, részben a Panaszi Gergely fia István és Apa fia Miklós közötti pert elhalasztja és a peres feleket arra utasítja, hogy bizonyító okleveleiket arra vonatkozóan mutassák be, hogy Bolcshida birtoknak az a része, ahol Szent Márton egyháza áll, külön falu-e vagy Bölcshöz tartozik, hiszen már Gergely fia István apja (Mihály fia Gergely) is eltiltotta Paznan fia Derset — tehát az ekkori ügyben szereplő Paznan apját — az ő Szentmárton nevű birtoka használatától. A per végéről nincs okleveles adatunk, de az bizonyos, hogy 1323 után Szentmárton önállósult s 1334-ben pedig, amikor Miklós és Lőkös között újabb osztályos egyezség történt, Bolcshidát és Újlakot két egyenlő részre osztották egymás között.33

A XIII. századi birtoklási viszonyoknál írtak alapján láthatjuk, hogy tulajdonképpen mindkét Hontpázmánynembeli családnak igaza volt, hiszen a XI. századtól a XII — XIII. század fordulójáig valóban az egységes, nagyhatárú Bölcs volt a közös őstől örökölt adománybirtok. Ezen jóval a tatárjárás előtt kialakult Szentmárton, de pusztulása után — temploma ugyan megmaradt — csak 1297—1324 között kezdett lassan újranépesedni. Addig területét újból Bölcshöz számolták. A per tényleges alapja az volt, hogy a két falu külső határát korábban nem választották el egyértelműen. A fenti birtokper ilyen részletes ismertetése számunkra azért tanulságos, mert részben a XIV. század első harmadának adataiból tudtuk meg Bölcs másik nevén Bolcshida pontos fekvését — a Berettyó két partján — és azt, hogy már igen régen két kőtemploma volt. Részben pedig ennek a pernek az adatai rávilágítottak, hogy a korábban osztatlan külső határon milyen körülmények között született számos új falu a XIII. század első feléig.

Amíg a vizsgált Hontpázmány falvak történetére a XIV. század első harmadából viszonylag elég sok adatunk van, ugyanezen időszakban Érpályról és a hozzá tartozó uradalom tartozékairól semmilyen okleveles említés nincs. XIII. század végi adatokból következtettünk arra, hogy a herpályi uradalom esetleg már a tatárjárás előtt, de sokkal nagyobb valószínűséggel az után, Gutkeled nemzetségbeli birtokos kezén volt. Ugyanígy csak a XIV. század második feléből való adataink alapján feltételezhetjük azt is, hogy az uradalom — központja továbbra is Erpályi maradt — Újfaluval és a többi tatárjárás után lassan benépesedő kis faluval háborítatlanul Gutkelednembeli Miklós bán, illetve utódja birtokában volt egészen Károly Róbert uralkodásának idejéig.

írott emlékeink között a herpályi uradalomból csak Érpályi, a Hontpázmány nemzetségből származó családok, illetve a Barsák falvai közül pedig Bölcs, Szentmárton és Szomajom legközelebb az 1332—1377 közötti pápai tizedjegyzékekben tűnnek elénk. A pápai tized a papok dézsmajövedelmének volt az 1/10-e. Nemcsak a falusi egyházak papjai, hanem a prépostok és apátok is fizették. Érpályról (Erpal) az első, második és harmadik évben Mihály nevű, a negyedik, ötödik és hatodik évben Péter nevű pap fizetett 14-14, garas pápai tizedet.34 A pápai tizedjegyzékekben a herpályi uradalom többi falvai — a későbbi Andaháza, Szentdemeter, Szentkozmadamján, Kengyel és Újfalu — egyetlen évben sem szerepelnek. Ebből viszont nem vonható le szükségszerűen az a következtetés, hogy ezekben az években nem voltak még egyházas falvak. Lehetett a népességük és így papjuk dézsmajövedelme is olyan alacsony, hogy erre nem vetettek ki pápai tizedet. Bölcsről — váltakozva írták Bolcsnak és Bolcshidának — az első két évben 8, illetve 4 garast fizetett a pap, a harmadik év kimaradt. A negyedik, ötödik és hatodik években pedig már egy másik pap 4-4 illetve 5 garas pápai tizedet adott Bölcsről. Ez is bizonyítja, hogy amikor nem szerepel egy falu a tizedjegyzékben, akkor egyáltalán nem kell arra következtetni, hogy nem egyházas hely vagy hogy egyáltalán nem települt újra a tatárjárás után. Szentmárton papja az első két évben nem adott tizedet, a többi években pedig csak 4-4 garast. Szomajomról csak az első és a harmadik évből jegyezték fel 12, illetve 4 garasnyi összeg befizetését. Újlakkal, Szentdienessel egyik évben sem találkozunk.35

A XIV. század közepére már állandósult a falusi gazdálkodás szerkezete, alapja az 1290-es évek után szolgáltatásaiban, jogállapotában lassan egységesülő jobbágy parasztság telek-rendszere lett. A középkori magyar falu az 1330-as évektől a telek szervezetben élő jobbágyság települési, gazdasági és társadalmi egysége. A telek szervezet alapja a faluban levő belső telek — a jobbágy háza és udvara — melyhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a meg határozott nagyságú szántóföld, rét és a falu külső határán belül ekkor de még később is osztatlanul levő földek használatának jogosultsága. Mivel a pápai tizedjegyzékekben szereplő összegek a falvak papjai dézsmajövedelmének 1/10-ei, közvetett úton következtetni lehet egy-egy falu tized alá eső termésére és így pedig — meglehetősen nagy bizonytalansági határok között — a falvak lélekszámára is. Igaz ugyan, hogy a Károly Róbert által bevezetett kapuadó korában a jobbágytelek csak elvileg felelt meg egy jobbágycsaládnak. Györffy György számítása alapján a pápai tizedjegyzékekben feltüntetett minden 1 garasra feltehetően 4 jobbágytelket számolhatunk. így, az 1332—37. évek átlagait figyelembe véve, Herpály 14 garasa után 56, Szomajom 8 garasa után 32, Bölcs 5 garasa után 20 s végül Szentmárton 4 garas évi átlaga után 16 telket kapunk. Ha pedig ebből óvatosan — az egy telekre öt főt feltételező becsléssel — a lélekszámra következtetünk, akkor Herpály esetében 280, Szomajomnál 160, Bolcsnál 100 és Szentmártonnál 80 lakost kapunk. Kováts Zoltán és mások kutatásai arra mutatnak, hogy az 5-ös koefficiens valószínűleg a XIV. századra vonatkozóan is alábecsüli a tényleges népességet, hiszen egy telken több esetben már nemcsak egy család élt, hanem a jobbágy nős fia is ott épített házat, ugyanakkor egy-egy település valóságos lélekszámát csak úgy lehet megnyugtatóan kiszámolni, ha figyelembe vesszük már ekkor is a telekkel nem rendelkező pásztor, halász-pákász, favágó, „servi" napszámos népességet. Ennek alapján a telekszám — jobbágycsalád számítási sorral kapott fenti eredményekhez 10%-ot hozzáadva nyugodtan elmondható, hogy Herpály 300, Szomajom 175, Bölcs 110 és Szentmárton közel 90 lelkes falu lehetett.36

Ha feltételezzük azt, hogy a herpályi pap jövedelmébe bizonyosan beleszámítandó az újfalui jobbágyok tizede is, akkor is kitűnik, hogy a terület kiemelkedő központja Herpály, az uradalom irányító magja. Jelentőségben . ezután következik az ekkorra újból megkettőződött Bölcs és Szentmárton. A félévszázad dal későbbi adatainkból feltételezzük, hogy utóbbi gazdasági fontosságát emelte az, hogy a Berettyón itt rév volt és már ekkor vámszedő hely lehetett. A falvakban — bár ekkor közvetlen adatok nem szólnak erről — bizonyosan álltak nemesi udvarházak is. Hogy a birtokos családok valamelyik tagja itt élt, azt más települések hasonlókori, de gazdagabb okleveles anyaga alapján vidékünkön is igen valószínűnek tartom. A jobbágynép életéről közvetlen adatunk nincs. Megélhetését döntően a földművelés és az ezt kiegészítő állattartás biztosította. Az utóbbi jelentőségét falvaink külső határának földrajzi adottságaiból következtethetjük. Sok volt ugyanis a vízjárta terület, melyet gabonatermesztésre nem, de legeltetésre annál inkább hasznosíthattak. A halászat, csikaszát, vízimadarak fogása és tojásaik gyűjtése, nád és gyékényvágás ezekben a Berettyó, Ér, Kék-Kálló menti falvakban a parasztság megélhetéséhez feltétlenül hozzájárult.

A falvak külső képét, települési rendjét — szabályos alaprajzú vagy sem, egy vagy több utcás — a hiányzó forrásadatok miatt megrajzolni nem lehet, de nyilvánvaló, hogy nem tért el az Alföld más hasonló földrajzi adottságú vidékeinek hasonló korú településeitől. A templom általában a falu közepén állott, de mint Herpály esetében majd bizonyítható, a feltehetően a XIII — XIV. század fordulóján épült második egyház a falu belsőségének északnyugati szélén volt. A falvakban egy vagy több vízi vagy száraz malom állott. Erre Szentmártonból adatunk is volt. A parasztság mindennapos használati holmijait maga készítette, de bizonyos az is, hogy ekkor a falvakban — és nemcsak a mezővárosi fejlődés útjára lépett településeken — voltak bognárok, kovácsok, fazekasok.

 

A HERPÁLYI URADALOM ÉS A SZENTMÁRTON KÖRÜLI FALVAK A XIV. SZÁZAD KÖZEPÉTŐL A TÖRÖK MEGJELENÉSÉIG

A rendelkezésre álló viszonylag kevés, de annál értékesebb okleveles adat s bizonyos következtetések segítségével kíséreltem meg vizsgálat alá vonni területünkön a település hálózat megszilárdulását a XIII. szexeid első felében. Szólottam a tatárjárás pusztításáról s hogy azután hogyan és milyen mértékben népesedtek be újra régi falvak és születtek újak. Felvázoltam a lényeges birtoklástörténeti mozzanatokat s valamelyes képet próbáltam adni a falvak nagyságrendjéről, népességszámáról és életéről a XIV. század közepéig.

Amikor a következő két évszázad fejlődéséről szólok — már jóval több okleveles anyag alapján — az eddig alkalmazott szigorú időrendi tárgyalást fel kell váltsa az összefüggések könnyebb áttekinthetősége miatt a területi szempont. így előbb a herpályi uradalom történetét, majd pedig a Hontpázmány illetve, Barsa nembeli családok kezén levő Szentmárton kör nyéki települések alakulását tárgyalom.

A herpályi uradalomban Gutkeled nembeli Miklós bán és utódai birtoklásának végét pontosan megállapítani nem tudjuk. Az bizonyos, hogy Károly Róbert királytól Herpályt és tartozékait adományként Kamaron-i Donch kapta meg s azt még fia is élvezte haláláig. Fia, az utód nélkül elhalt Miklós mester birtokai az uralkodóra szálltak vissza. Kiderül ez Nagy Lajos királynak egy 1372 őszén kelt adományleveléből, mellyel Érpályt (possessio Erpal) „cum omnibus aliis villis ad eandem ab antiquo pertinentibus ..." azaz minden már régtől fogva ahhoz tartozó falvakkal együtt, ugyanazon régi határok között, ahogyan Károly Róbert Kamaron-i Donchnak adta, Domoszlói Miklós hevesújvári ispánnak adományozta. A király 1373 tavaszán hagyta meg az egri káptalannak, hogy kiküldöttje a királyi ember jelenlétében Domoszlói Miklóst Érpály és tartozékai birtokába vezesse be, azok határának megjárásával. 37 Az adománylevélből és a káptalannak küldött parancsból nem tűnik ki, hogy a herpályi uradalom milyen falvakból állott ekkor. Ezt viszont megtudjuk az egri káptalan 1373. június 16-án kelt okleveléből. Ebben bizonyítja, hogy Domoszlói Mik lóst a határjárás után ellentmondás nélkül — tehát másoknak a birtokra vonatkozó jog igénye bejelentése nélkül — bevezette Herpály és Újfalu, Kengyeld, Szentkozmadamján és Szentdemeter (Wyfalu, Kengeld, Zenthcozmademyen, Zenthdemeter) birtokába.38 Andaháza hiányzik a tartozékok közül, ami a későbbieket figyelembe véve feltűnő.

A herpályi uradalmat a Domoszlóiak csak két nemzedéken át birtokolták. Miklós fia Demeter fiúörökös nélkül halt el. így történhetett meg, hogy az uradalmat Domoszlói Demeter egyik leányának, Apollóniának a férje Rozgonyi Lőrinc fia János főkincstartó kérte adományba Zsigmond királytól és 1418 őszén meg is kapta. Az adománylevélben a herpályi uradalom korábbról ismert tartozékai mellett már szerepel Andaháza nevű birtok is. Ez a feltételezetten eredetileg Anda nevű Árpád-kori, tatárjárás után újratelepült falu, mely valamikor Anda nevű birtokosa után kapta nevét.39

Zsigmond Rozgonyi János részére tett adományából hatalmas birtokper támadt. Ugyanis Rozgonyi Jánosné két leánytestvére, az 1418-ban már özvegy Pásztói Imréné Domoszlói Margit és Tarkői Lászlóné Domoszlói Zsófia a maguk és gyermekeik nevében a birtokba iktatásnak ellentmondtak. Szerintük Rozgonyi János erőszakkal foglalta el Herpályt és tartozékait. így bizonyos, hogy Rozgonyi János és családja az egész uradalmat már a per indulásakor ténylegesen birtokában tartotta. A király később az ügy kivizsgálására az országbírót utasította s ekkor kiderült, hogy a Pásztói és Tarkői családok ellentmondásának jogalapja van. Zsigmond király ugyanis még 1406. február 27-én Domoszlói Demeter mind három leányát atyjuk heves megyei és bihari birtokaiban fiúsította, azaz teljes örökösödés képessé tette.40

A perben az első tárgyalásnak az 1421. év elején kellett volna megtörténni, de ezt Perényi Péter országbíró május l-re halasztotta. A Tarkői Lászlónéval és fiaival — János és Rikolf—folyó pert pedig 1424. május 1-én kellett volna lefolytatni. Ezt meg amiatt halasztották el, mert Tarkői János a husziták elleni háborúra készült.41

A Rozgonyiak, illetve a Pásztói és Tarkői családok közötti per még le sem zárult,amikor 1421 nyarán a herpályi uradalom egyik falujában újabb család részbirtokáról értesülünk. A váradi káptalan előtt ugyanis 1421. június 8-án léptek osztályos egyezségre Csáky Miklós erdélyi vajda a maga és két fia, valamint testvére Csáky György a székelyek, Szatmár, Ugocsa és Kraszna megyék ispánja a saját és négy fia nevében. Ennek alapján Csáky György családja több más birtok között részbirtokot nyert Újfalu-ban (possessio Wyfalw) is. Újfalu részbirtoka a Csákyakhoz leánynegyedként került, a fentiekben többször említett Rozgonyi János tárnokmester leányát, Apollóniát a Csáky család vagyonának egyik megalapozója, Csáky Benedek vette feleségül.42

A herpályi uradalom miatti birtokperben az illetékes bíróság tájékoztatása céljából Zsigmond király 1425 nyarán értesítette a nádort és az országbírót, hogy Rozgonyi János kincstartó annak idején az érpályi (Erpal) uradalmat királyi parancsra vette birtokba, így őt hatalmaskodásban el ne marasztalják.43 A perben szemben álló felek száma ekkorra már megszaporodott. Az egyik oldalon állott Rozgonyi János és családja, a másik oldalon özvegy Pásztói Imréné, a két fia, leánya Losonci Istvánné Pásztói Katalin, valamint Tarkői László né és két fia, de Gyapolyi Lukács fia János fia Péter, Gyapolyi Viden más néven Ördög István és Kismarjai Kis Lukács is. A birtokpert eldöntő tárgyalás állandóan halasztódott. Közben Tarkői Lászlóné Domoszlói Zsófia és unokahúga Losonci Istvánné Pásztói Katalin is meg haltak. De meghalt a per vitelét eddig kezében tartó Nánai Kompolti István országbíró is, aki különben mind a három Domoszlói lánynak rokona volt.

Az új orszá: gbíró Palóci Mátyus 1425. május 1-én kezdte meg a per tárgyalását. Rozgonyi János kincstartó perbeli képviselője Imre deák kérte, hogy az érpályi uradalmat a Rozgonyiaknak új adományozás (nova donatio) címen ítéljék oda s ennek alátámasztására mutatta be az általam már tárgyalt 1418. évi királyi adománylevelet. Az alperesek nevében Dályói György deák a korábbi ellentmondás törvényes alapjára hivatkozott, arra, hogy Zsigmond az 1418. évi adományt megelőzően már 1406-ban fiúsította a Domoszlói lányokat. Erre s a tárgyalás során kiderült más tényekre tekintettel, valamint azt figyelembe véve, hogy Rozgonyi János maga is kijelentette, hogy atyafiságával nem akar meghasonlásban lenni, az országbíró minden felet kielégítő döntést hozott. Ennek értelmében a per alatt álló birtokokat három részre kell osztani. Egy rész a Rozgonyi János tulajdonában marad felesé gejussán, a második rész Pásztói Imrénét és fiát Gergelyt illeti, a harmadik rész pedig Tarkői Jánost. Az országbíró az ítélet végrehajtásával a váradi káptalant bízta meg.44 A váradi káptalan 1425. október 22-én kelt okleveléből pontosan megtudjuk, hogy Érpály, Kengyel, Szentkozmadamján, Újfalu és Andaháza falvakban (Erpal, Kengel, Zenthcozmadamyan, Wyfalu, Andajhaza) és Szentdemeter pusztabirtokon (Zenthdemeter) hogyan osztották meg a három családot illető részeket.

A birtokmegosztó oklevél rendkívül értékes forrás kutatott falvainkra vonatkozóan. Több jobbágy nevét is tartalmazza és ami fontosabb, rekonstruálni tudjuk településeink szerkeze tét. Éppen ezért közlöm az eredeti szöveget néhány — a könnyebb érthetőség kedvéért — az eredeti szórendben, mondatfűzésben végrehajtott változtatással. A résztulajdonosok megnevezését egyszerűsítettem. Rozgonyi Jánosné Domoszlói Apollónia helyett Rozgonyi család, Pásztói Imréné Domoszlói Margit és Gergely fia helyett a Pásztói család s végül Tarkői János helyett a Tarkői család elnevezést használom.

Érpályon a Pásztói családé lett a déli utcában Ladányi Simon házhelye (fundus curiae), két másikkal együtt, amelyeken Dezső András és Vidakos laknak. A Tarkői családé lett az északi utcában Izsákai Márton és Tütöves Mihály házhelyei, az utóbbin fiának Jánosnak a házával is. A Rozgonyi családé lett az északi utcában Kis (Parvus) Demeter és Sclaus András háza, Sípos Pál telkével és házával együtt, valamint a keleti utca Simon házától — de azt kivéve — Bereck (Briccius) fia Mihály házáig. A Tarkői családé a keleti utca Mihály házától Faber (Kovács) Mihály házáig, de azt kivéve. A Pásztói családé lett a keleti utca további része Kovács Mihály házával a Ladányi Bertalan házáig. A Rozgonyi családé a keleti utca további része Ladányi Bertalan és László fia András házával. A Pásztói családé lett ez utóbbi háztól a Berettyó (Berekyo) folyó partján levő malomig. A Rozgonyi családé lett a malomtól Bereck fia János házáig. Innét a Tarkői családé lett Sutor (Varga) Simon házáig. Ettől megint a Rozgonyi családé lett Csépán Bálint házáig. Ezután a Tarkői családé a Török László házáig, de azt kivéve. Innét a Pásztói családé lett a Tóig és a. határjelig (signum terrénum). Ezután újból a Rozgonyiaké egészen a szoborig vagy oszlopig (statua). A szobortól a Kis (Parvus) Péter házáig pedig a Tarkői családé, a Fúrta János házáig a Rozgonyiaké lett az utca. Végül a Pásztóiaké lett Fúrta János házától a Vízig és a templomhoz vezető útig. Az Erdőszer utcában (Erdewzer) a Tarkői családé lett a belsőség a Magnus (Nagy) Benedek házától a Bika Bálint házáig. Ugyanez az utca a Rozgonyi családé a Tatár László házáig, ezután pedig a Pásztói családé a Kuti László házáig. Ettől kezdve a Tarkői családé lett Cseh (?) Albert házáig, a Szabó János házáig pedig a Pásztói családé. Innét megint a Tarkőieké lett, kivéve Bagó úrnő házát. Ez utóbbitól a határjelig pedig a Rozgonyi családé. A határjeltől a Finta Gergely házáig újból a Pásztóiaké lett az utca, végül Finta Gergely házától a plébános házáig a Tarkői családé. A birtokosok curia-jukat és ott levő földjeiket a következőképpen osztották meg: a nyugati részen a Pásztóiak részt kaptak a kocsmával és az ott levő szobával (stuba) részt kaptak az északi részen is. A Tarkői család részt kapott az északi részen a plébános házáig a két kocsmával és a mellette levő pincével. A három család egyenlően osztotta fel a más hasznos javakat, a malom és halászati jövedelmeket (utilitates) vala mint a szilvásokat.

Kengyelen a belsőség a Rozgonyi családé lett a Berettyó folyó keleti partján Szentmiklósi Miklós házától Mátyás fia Miklós házáig. Ettől a Tarkőieké lett a Csáki Péter házáig, de azt kivéve. Utóbbi és ettől kezdve a Homonai János házáig a Pásztói családé. Az ezen kívüli telkeket harmadolták a három birtokos család között.

Újfaluban a Rozgonyi családé lett a belsőség a Kónya házától a Berettyó keleti partján a Gácsa (később Kacsa) folyótól (Gacha) a falu határáig, Bulcsi Péter házáig, Molnár Antal házával együtt, amely a nyugati oldalon van a Szent Mihály utcában. A Pásztói családé lett délen Öklelő Máté házától a Hódosi Péter házáig, de azt kivéve. Ettől kezdve a Gácsa folyóig a Tarkői családé. Északon a Szent Miklós utcában a Rozgonyiaké lett Kovács Barnabás házától a Hódosi Mátyás házáig, innét kezdve pedig a határjelig a Pásztóiaké. Ettől a határjeltől húsz egész telek, további a nyugati részben Szücske Demeter házától Ambrus házáig a Tarkőieké lett, innét a határjelig pedig a Pásztói családé, újabb húsz egész telek pedig a Tarkőieké. A malom- és más jövedelmeket háromfelé osztották.

Szentkozmadamjánban a Tarkői családé lett a belsőség a nyugati részen és utcában Kun János házától Olasz Simon házáig. Ettől kezdve a telkek a Rozgonyiaké lettek Szenté Demeter házát kivéve. Ugyanebben az utcában Szenté Demeter házától Budai István házáig a Pásztói családé lettek a telkek. Szintén a nyugati utcában három házhely a Rozgonyi családé, a másik nyugati utcában Bíró Tamás házával együtt. Ebben az utcában Bíró Tamás házától a Debreceni Ágoston házáig a Tarkőiek része következett. A Pásztóiaké lett viszont ez a másik nyugati utca a Parvus (Kis) Bereck házáig — a falu határáig, valamint az új utcában lévő telek, ahol Sápi Gergely lakik. Ebben az új utcában, ahol délszláv menekültek telepedtek le, a Tarkői családé lett egy házhely, innen pedig a keleti rész fele a Pásztóiaké, fele a Rozgonyiaké.

Andaházán a Tarkői családé a belsőség a nyugati határon Pásztor András házától Csornai Balázs házáig, de az ő háza a Pásztóiaké. Innét Farján László házáig pedig a Rozgonyi családé, de Farján László háza a Tarkőieké. Ezután pedig Aladár házáig megint a Pásztóiaké. A nyugati határon a többi rész a Sápra vezető útig két puszta telekkel együtt a Rozgonyi családé. Délen az egyoldalon beépített utca (vicus simplex) a Pásztói családé lett. Az északi utcában a belsőség a Tarkőieké Magnus (Nagy) Bálint házától a Parvus (Kis) Gergely házáig. Innét a Rozgonyi családé a Vég András házáig. Vég András háza viszont az utca további telkeivel a plébános házáig a Bárándi János házával együtt a Tarkői családé lett. Az utca vége pedig egészen a falu határáig Pásztói rész lett.45 Mint jeleztem, Szentdemeter ekkor már pusztabirtok, így belsőségének megosztására nem kerülhetett sor.

A fenti osztályoslevél alapján kibontakozik előttünk a falvak településrendje. Herpály-nak négy utcája volt: a leghosszabb a keleti utca, amely a legrégibbnek tűnik. Ehhez csatlakozik a rövidebb északi utca és a nyilván az akkor betelepülőben levő déli utca, melyen csak három telket jeleztek. A negyedik az Erdőszer utca. Ez a keleti utcával egyidős telepítésű lehetett. Itt állott a plébános háza is. A keleti utca egyik végén a telkeket a Berettyó, illetve a és a határjel választotta le, másik végén a Víz és a templomhoz vezető út. Az oklevélből megbizonyosodunk arról, hogy a falu temploma nem a település közepén, hanem a szélén állott. Az uradalmi központ jelentőségét mutatja, hogy volt benne földesúri curia. Az ehhez tartozó földeket a birtokosok nem a jobbágytelek rendszerben műveltették. Értesülünk a falu három kocsmájáról, az egyikben vendégszobával, a másik kettőhöz tartozó pincéről és a Berettyón levő vízi malomról. A jobbágyok kilencedjén túl — a termés 1/9-e — a földesúri jövedelmet gyarapította a malom és a Berettyón való halászat utáni rész, a kocsmáltatási jogból származó bevétel, valamint a szilváskertek terméséből nekik járó rész. Birtoklástörténeti adatok hiányában nem tudjuk megválaszolni, hogy a „Bagó úrnő" házaként feltüntetett nemesi porta milyen birtokjogi állapotú volt, tartozott-e hozzá terület a külső határon. A keleti utca vége felé elhelyezkedő szobor vagy oszlop (statua) fából, de inkább kőből készült egyházi emlék, szobor vagy feszület lehetett.

Mivel az osztályos egyezségben a birtokos családok a jobbágytelkeket nem összefüggő 1/3 részekben — mégpedig a lehetőség szerint egy-egy utcában — osztották meg, rendkívül nehéz még csak megbecsülni is a tényleges házhelyek számát. A négy utcában névszerint 28 jobbágy házas telkét említik, a legtöbb esetben az utca egy-egy birtokosra eső részének kezdő vagy befejező egységeként. A település fejlettségét tekintve, véleményem szerint, a fenti számhoz még legalább 22 telket kell adjunk, így a XV. század első harmadában Herpályon 50 belső telek lehetett.

A megismert jobbágynevekből bizonyos következtetést lehet levonni a törzsökös, illetve más helyről beköltözőitek arányára, hiszen a helységnevekből keletkezett családnevek erre mutatnak. Ilyenek a kétszer előforduló Ladányi, az Izsákai (Zsákai) és Fúrta nevek. A falu jobbágysága szinte színmagyar, idegennek az amúgy is bizonytalan olvasatú Sclaus és Cseh családnevet tarthatjuk, bár ez utóbbi ugyanúgy mint a Török és a Tatár nevek nem bizonyosan vallanak idegen származásra. Ezeket ragadványneveknek is tekinthetjük. Mivel a XV— XVI. században jobbágyságunk családnévadásában az örökletesség nagyon kevéssé terjedt el, a foglalkozásneveket viselőkben tényleges iparűzőket kell lássunk. Ilyenek Herpályon egy-egy kovács, varga és szabó.

Kengyelnek az 1425. évi oklevél leírása szerint csak egy utcája volt, melynek telkei az egyik oldalon a Berettyó keleti partjára értek le. Az egy utcás településrend a falu fejlődés képtelenségének egyik bizonyítéka. Templomát nem említik, sem a plébános házát. Szinte bizonyos, hogy nem volt önálló egyháza. A telkek számát 14-re becsülöm. Csak négy jobbágyot ismerünk név szerint, ezek közül háromnak — Szentmiklósi, Csáki, Homonai — a neve a család más faluból való ideköltözését mutatja.

Újfaluban a településszerkezet egészen más mint Érpályon. Kimondott utcát (vicus) csak kettőt említenek. Az első az ún. nyugati részen van, a második pedig a Szent Miklós utca északon. A telkek számát viszont megbízhatóbban számolhatjuk ki, mint Érpályon. A név szerint említett kilenc jobbágy belső telke mellett mind az északi, mind a nyugati részen 20 _ 20 egész telekről ad hírt az osztályos egyezség. Ha a 49 telekhez csak kettőt számolunk hozzá, akkor is ebben az időben Újfalu nagysága már meghaladta Érpályét. Templomát kimondottan nem említik, de bizonyos, hogy a Szent Miklós utca a falu egyházának védőszentjéről kapta nevét. Újfaluban is állt vízi malom, hiszen szó esett a malom-jövedelmek harmadolásáról és említenek egy Molnár nevű jobbágyot. Az ismert nevek alapján a falu népessége magyar, a más faluból való származásra csak a Bulcsi (Bolcsi) és a Hodbsi név mutat. Iparosoknak tekinthetjük a már említett Molnár név mellett a Kovács és esetleg a Szücske neveket viselőket, bár ez — ha Szöcskének olvassuk — ragadványnév is lehet.

Szentkozmadamján-nak három utcája volt. Az egyik a nyugati rész vagy utca, a másik egy másik nyugati utca. Itt az előző meghosszabbításáról, de inkább egy azzal párhuzamosan nyitott új utcáról lehet szó. A harmadik utcát, ahol tótok — menekült délszlávok — laktak, még éppen csak kezdték betelepíteni, hiszen új utca a neve. Nyolc jobbágy telkét említik gazdáik nevével együtt, ezenkívül még szám szerint három telket. Ehhez a 11 telekhez a már Érpálynál előadott érvelés alapján még ugyanennyit kell számoljunk, így Szentkozmadamján legalább 22 telkes falu volt. Sem templomot, sem más jelentősebb épületet nem említ az oklevél. Származási helyre utalhat a Kun, Debreceni és Sápi családnév, valamint a Budai is. Az Olasz név az egyetlen, mely idegen származást fedhet. A név szerint említett Bíró Tamás nevét vagy azután nyerte, hogy ő maga, vagy az apja volt a falu bírája (villicus).

Andaházán a legnehezebb a településszerkezet rekonstrukciója. A belsőségnek ugyanis említik egy nyugati részéi, de hogy ez egy utca vagy kettő, nem is sejthető. A falu déli részén viszont egy egyik oldalán beépített utca (vicus simplex) volt. Ez nyilvánvalóan a legfiatalabb települési rész. A fentieken kívül egy északi utcát is találni, a plébános háza ebben állt. Nem deríthető ki, hogy a falu három települési része, illetve utcája milyen alapszerkezetben helyezkedett el. Megjegyzésre érdemes, hogy külön említenek két puszta telket, tehát olyat, amelyikről a jobbágy leszállott. A nyolc név szerint ismert jobbágy között idegen nevű nincs, valamikori betelepülésre utal a Bárándi és Csamai (Csornai) név. A telkek számát a felsorolt 8+2 alapján 22-re tehetjük.46

Láttuk, hogy Szentdemetert 1418-ban még néptartó helyként kapta meg Rozgonyi János felesége jussán. 1425-ben a nagy birtokpert lezáró egyezség szerint már pusztabirtok. Elnéptelenedését szinte természetesnek vehetjük, hiszen a tatárjárás utáni újratelepedése is igen lassan történt. A falu a szomszédos, fejlettebb Andaháza és Szentkozmadamján közé volt „beszorulva" a sokkal kisebb külső határával. A XV. század elején a magyar falurendszerben végbement egy bizonyos település-koncentráció. Ennek a kevésbé életképes falvak áldozatul estek. Népességüket vagy a birtokos telepítette át, vagy maguktól költöztek be a szomszéd faluba vagy mezővárosba. A vidékünkkel szomszédos debreceni uradalom terültéről is több példát hozhatnánk fel erre a folyamatra.47

Az 1425. évi birtokmegosztó ítélet alapján végrehajtott osztályos egyezség adataiból megkíséreltem a kutatott települések jobbágy-telek számát megbecsülni. Eszerint Herpály legalább 50 telkes, Kengyel 14, Újfalu 51, Szentkozmadamján 22 és Andaháza ugyancsak 22 telkes falu volt. Természetesen ezek a telekszámok viszonylagosak és becsültek. A későbbi adatok figyelembevételével valószínűsíthető, hogy Érpály és Szentkozmadamján belső telkeinek száma ennél nagyobb lehetett. A becsült jobbágytelek számokból több-kevesebb biztonsággal következtetni lehet a települések lélekszámára is. Természetesen figyelembe kell venni, hogy a XV. században már megindult az a folyamat, melynek eredményeként nem lehet egy jobbágytelket azonosnak venni egy jobbágycsaláddal. A jobbágy fia, ha családot alapított, sok esetben az apai telken maradt, ott épített egy másik házat. Erre Érpályon az 1425. évi osztályos oklevél is jó példát hoz. A már korábban tárgyalt telek —jobbágy háztartás — össznépesség számításnál alkalmazott 5-ös szorzószám, illetve ennek 10%-os korrekciója nyomán a következő népességszámokat kapjuk: Érpály 275, Kengyel 77, Újfalu 281, Szentkozmadamján és Andaháza 121—121 lélek. Ez megfelel Szabó István számításának is. Szerinte 1401—1526 között egy magyar falu átlagos lélekszáma 115—144 volt.48 Vizsgált településeinken Érpályon, Újfaluban e fenti átlag feletti lakosságszámot reálisnak tartom, hiszen a 115—144-es átlagban benne vannak a XV. századi magyar településterület hegyvidékre eső 40—50 lelkes falvai is. Meglepőnek tűnhet, hogy falvaink e fenti becsléssel számított népessége nem haladja meg az egy évszázaddal előtti, a pápai tizedjegyzékek segítségével számított bihar megyei átlagértékeket.

A demográfiai növekedés a szóbanforgó évszázadban alatta is maradt a középkor későbbi századaiban — már megbízhatóbb források alapján — számított átlagnak. Ennek több és nyomós oka volt. Részben az, hogy az 1350-es években még mindig keletkeztek új falvak, részben, hogy a magyarországi mezővárosi fejlődés második fellendülése a XV. század első harmadára esett. Mindkét tényező elszívó hatást gyakorolt a régebbi falvak népességére. De a XIV. század negyvenes éveitől a XV. század első évtizedéig egész Európát s hazánkat is végigsöprő nagy járványok is okai a vártnál alacsonyabb népességfejlődésnek. Sok magyar faluról tudjuk, hogy ezek az ismétlődő járványok a lakosság felét is elragadták.49

Míg az előzőekben ismertetett birtokmegosztásból a herpályi uradalom falvainak településszerkezetére és részben népességszámára is tudunk következtetni, addig egy 1435 őszén kelt oklevél segítséget nyújt Érpály (possessio Erpal) külső határának pontosításához. A határbejárást kusalyi Jakcs Lászlóné Angéla úrnő kérésére végezték el a gyulafehérvári káptalan kiküldöttei a nádori emberrel — nemcsak Érpályon, de Gáborjánban is. Ugyan a felvett határoknak több szomszéd birtokos ellentmondott s őket a nádor bizonyító okleveleik be mutatására szólította fel, ez számunkra a továbbiakban nem érdekes. Annál fontosabbak részben a bejárt határvonal s az oklevélben szereplő magyar helynevek, melyek a későbbiekben is visszatérnek.

Érpály határának bejárását a déli részen kezdték, ahol a bizonyos Baromlak más néven Újlak falu felől a Wynzos folyó (a Kiskőrös) folyik, itt három határhalmot találtak. Innen a határ nyugati irányba fordulva megy a Varjasfá-hoz (Waryasfa), ahonnan a Monyorósnak nevezett erdőhöz vezet, ebből pedig a Királyútja folyóhoz (Kyralwtha) tart.

Majd a folyón átmegy a Berettyóhoz (Berekyo), ahol két határdomb van. Ezen a folyón áthalad a hídig, ott megint nyugatnak fordul a Patvarosér-hez (Pathwarwser) vezető úton át egészen egy nyárfáig. Itt határjelet csináltak. Innen délnyugatnak tart a Myhyteshath dombig, ahol egy körtefa van. Itt is határjelet készítettek. Ettől nyugati irányba fordul a határ egy másik körtésig, melyet Kékellőkörtvély-nek neveznek (Kykellewkerthwel). Innen azon a mezőn halad át, melyen keresztül megy a Kovácsi falu felé menő út.

Nagy távolságon át ezen út mellett fut észak felé egy határdombig. Azután visszafordul az előbb említett mezőn át nagy távolságot megtéve egy dombig, melyen a Rekettyebokor liget (Rekethyebokor) talál ható. Itt is határjelet emeltek. Innen ugyanazon a mezőn át egy úthoz halad, mely Kovácsiból Földesre vezet, ahol szintén határjelet készítettek. Ezután fordul a határ a mezőn a Tajtarékér-nek nevezett érhez (Thaythayryk), ahol újabb határjelet hagytak. Átkelve az éren elérkezik a Kenderesszeg-nek. nevezett szénáskerthez (Kendereszegh). Itt is határjelet emeltek. Innen északnyugati irányban mentek a határjárók egy útig, melynek mindkét oldalán határjelet készítettek. Ezután északnak fordulva a határ elér a Bacsóútja nevű úthoz (Bachowtha), ahol ugyancsak határjelet emeltek. Innen a Kékkálló-nak nevezett patakhoz vezető úthoz tart a határ, emellett fut nagy távolságon át, addig amíg ez a mondott út két részre szakad: az egyik keletnek megy, a másik északnak. Itt határjelet készítettek. Ezen az úton északnak fordulva elérték a határbejárók a Palocsahalmá-nak nevezett határdombot, ahol befejeződött a határbejárás. 50

A herpályi uradalom falvaiban az 1425. évi birtokmegosztás után egy évtizeddel a Rozgonyi, Pásztói és Tarkői családok s Rozgonyi révén birtokossá vált Csákyak mellett már más részbirtokosokkal is találkozunk. így Szentkozmadamjánban 1435-ben a Mezőgyániak, 1460-ban pedig a Dersi család is. A Csákyak 1454-ben már nemcsak Újfaluban, hanem az uradalom központjában Érpályon is részbirtokosok. 1454-ben néhai ecsedi Báthory István fiainak Andrásnak, Istvánnak és Lászlónak a jobbágyai Csáky Ferenc „érpályi szolgáinak és jobbágyainak" minden marháját elhajtották.51 Ez a Csáky Ferenc az 1421. évi osztozkodásban részt vett Csáky György egyik fia, Bihar és Szathmár megyék főispánja.

Egy 1463 nyarán történt hatalmaskodás ügyében folytatott vizsgálatból kitűnik, hogy kik is voltak Andaháza birtokosai. Rozgonyi János tárnokmester (ez az ifjabb János), testvére Rajnáid, Losonci Dezsőfi László, Báthory István fiai: András, István és László, valamint Tarkői Rikolf fia Simon együttesen emeltek panaszt Mátyás királynál, mivel június 9-e körül az ő szabolcsmegyei (sic!) Andaháza birtokuk határán belül fekvő s tulajdonukat képező Palocsa pusztabirtokot (praedium Palothá) Földesi Szaniszló fiai: István és Benedek, Szentmiklósi Benedek, Földesi Márton literatus, Szentmiklósi Török Bálint és Mihály, valamint Szentmiklósi Endes Miklós jogtalanul elfoglalták. A király megparancsolta a le leszi konventnek, hogy kiküldöttje a királyi emberrel együtt tartson vizsgálatot és erről neki jelentést tegyen.52 A hatalmaskodási per következő láncszeméről oklevél nem maradt fenn, de a váradi káptalan (!) 1463. november végén már azt jelentette a királynak, hogy a szeptember végén kapott parancsa értelmében a káptalan kiküldöttje a királyi emberrel együtt helyszíni vizsgálatot tartott és a perbeli szemben álló feleket a királyi személyes jelenlét bírósága elé megidézte. Meghagyták azt is, hogy jobbágyaikat is állítsák elő. Idézést kaptak egy részről Tarkői Rikolf fia Simon, Rozgonyi János és Losonci Dezső László Érpályon, Rozgonyi János kél officiahst (uradalmi tisztje) és Báthory András familiárisa (ez esetben nemes származású uradalmi tisztviselőt kell értenünk) szolgálati helyükön Érpályon, illetve Szentpéterszegen. Más részről megidézték Harangi Lászlót és Endes Miklóst Földesről.53

A fentiekből kitűnik, hogy Andaházán az 1425-ben megismert családok a földesurak: a Rozgonyiak közül ifjabb János és testvére Rajnáid, a Pásztóiak leszármazottjaként Pásztói Katalin férje Losonci Dezsőfi László, a Tarkőiek közül Rikolf fia Simon és néhai ecsedi Báthory István és Tarkői Margit fiai: András, István és László. Birtoklástörténeti, de még inkább településtörténeti szempontból értékelhető az oklevélnek az a kitétele, hogy Palocsa puszta Andaháza határán belül van. Bizonyos így, hogy a kora Árpád-kori Palota falu vagy prédium a XIII. század során már beolvadt az életképesebb Anda(háza) határába s később már nem is tartották számon külön az adomány vagy osztályos oklevelekben. Úgy képzelem, ez volt a sorsa Szentdemeternek is, csak jóval később. 1418-ban még falu, 1425-ben már pusztabirtok, de a következő századokban sem Palota, sem Szentdemeter nem szerepel még mint önálló pusztabirtok sem.

Az 1463. évi hatalmaskodási per történeti demográfiai szempontból is értékes. A Rozgonyi—Tarkői—Báthory félnek nemcsak uradalmi tisztjeiket, hanem jobbágyaikat is tanú ként kellett felvonultatni. Két officiális az egész uradalom központjában Érpályon lakott, egy pedig Szentpéterszegen, melyet mint volt Hunyadi birtokot 1461-ben kaptak meg a Rozgonyiak. Birtokigazgatásilag nem tartozott soha az érpályi uradalomhoz.54 Az oklevélből Andaházáról 27, a szomszédos Érpályról 22, Szentkozmadamjánból 15 és végül Újfaluból 12 jobbágyot ismerünk meg név szerint. Annak előre bocsátásával, hogy ebben az időben parasztságunk családnév adása még csak az esetek egy részében örökletes, mégis úgy adjuk meg névsorba szedve a családneveket, hogy az 1425-ben is szerepelteket kiemeljük.

Andaháza: Alföldi. Bodó, Bolcsi (kétszer), Csorna, Csonka (kétszer), Csui (?), Farján (kétszer), Kis (Parvus, négyszer), Kövesdi, Kovács, Kozma (kétszer), Méhesi (kétszer), Nagy (Magnus, kétszer), Simon fia János, Sülé (kétszer), Szabó, Tót, Túri, Varga, Vég. Foglalkozást jelölhetnek a Kovács, Szabó, Varga családnevek, míg az Alföldi, Bolcsi, Kövesdi, Kozma (Szentkozmáról?) és Túri nevek a család más faluból való idekerülését mutatják. Idegen etnikumra csak a Tót családnév utal.

Érpály: Almásdi, Balog, Bíró, Deák, János fia Pál, Józsa, László fia Orbán, László fia Antal, Méhes, Nagy (Magnus, kétszer), Olajos, Seres (kétszer), Somogyi, Sós, Szita, Ván- csodi, Varró (kétszer), Vasas, Veres. Differenciáltabb termelési helyzet, illetve foglalkozás bizonyítékait láthatjuk a Méhes, Olajos, Seres, Szita, Varró és Vasas nevekben, amennyiben a méhészettel, olajütéssel, szitakészítéssel, serfőzéssel, szabó-, illetve kovácsmesterséggel kapcsolatosak. A Bíró jelölheti ténylegesen a falu bíráját; figyelemre rréltó a Deák család név, mely iskolázott személyre utal. Az Almásdi, Somogyi, Váncsodi nevek félreérthetetlenül a valamikori származási helyre mutatnak.

Újfalu: Bíró, Drága, Furtai, Gyűrűs, Imre fia János, Ős, Seres, Sípos, Szűcs, Tordai (kétszer), Varga. A Bíró, Seres, Varga családnevek mutathatnak foglalkozásra, illetve a falu társadalmában betöltött szerepre. A Furtai és Tordai viszont származási helyre utal.

Szentkozmadamján: Cséffi, Dénes fia Ábrahám, Ferenc fia Albert, Fodor, Hatökrű István fia Ábrahám, Kis (Parvus), Mocsodi, Nagy (Magnus), Orros, Sápi, Szabó, Tengeles, Varga, Veres és a biztosan szláv eredetű Bybrws. Foglalkozásra utalhat a Szabó és Varga név, származási helyre a Cséffi, Mocsodi.

Az 1425. és 1463. évi esetekben felsorolt jobbágyok neveinek összevetése azt mutat hatná, hogy a népesség csak kis részben törzsökös, hiszen mindegyik faluban alig-alig van néhány olyan családnév, mely mindkét évben szerepel. Természetesen a népesség kontinuusabb volt mint a fenti egybevetésből kitűnik. Egyrészt mindkét esztendőben a név szerint felsorolt jobbágyok a falvak lakosságának csak egy részét jelentették, másrészt — amit korábban említettem — parasztságunk családinév adása a XV. században még éppen csak állandósulóban volt. Az esetek nagy részében mindenki új — legtöbbször ragadványnév jellegű — családnevet kapott. Éppen a fenti okfejtés alapján kockáztatható meg az a következtetés, hogy ebben az időben a foglalkozásnevet viselők ténylegesen azt a foglalkozást is űzték s ez még nem öröklött családnevük. A beköltözöttek megjelölése s az ilyen család nevek esetleges örökletes használata szintén nem egyértelmű. Bizonyos, a töredékes jobbágy névsorok alapján is, hogy éppen a közelebbi falvakból származottak 1425-ben és 1463-ban a herpályi uradalom más-más falvaiban fordulnak elő (pl. a Bolcsi, Furtai stb.). Ez is bizonyítja — a sok egyéb szomszédos területről ismert példák mellett —, hogy egy kisebb uradalom falvai között egy-két nemzedéken belül megfigyelhető a családok költözése.

Az 1463. évi hatalmaskodási per végéről oklevelünk nincs, de Andaháza az ekkor már régen beleolvadt Palocsával és a hozzátartozó Szentdemeterrel együtt háborítatlanul a Rozgonyi—Pásztói—Tarkői örökösök kezén maradt.

Érpályi és újfalui jobbágyokkal éppen tíz év múlva, megint csak egy hatalmaskodás során találkozunk. Mátyás király egy 1473. év végén kiadott okleveléből tudjuk meg, hogy Tordai András mester fia Benedek panaszt emelt a királynál özvegy Rozgonyi Jánosné alsólendvai Bánfi Dorottya, Rozgonyi Osvát fia Osvát és Rozgonyi István ellen, mivel amíg Tordai András Visegrádon tartózkodott, a Rozgonyiak officiálisa ötvenhat szentpéterszegi, huszonhárom érpályi és tizennyolc újfalui jobbággyal rátört a Tordaiak Bölcs falubeli birtokához tartozó Fövenyeserdő nevű erdejére. Az erdőt kivágták, a fát elhordták s ugyanezt tették a Pókadombja nevű erdőben is. Amikor pedig Tordai Benedek egyik rokonával, Tamással kiment a károkat megtekinteni, Rozgonyi Jánosné familiárisai és két jobbágya fegyverrel támadt rájuk, úgy hogy menekülni kényszerültek. Mivel a Rozgonyiak perbeli képviselője tagadta a hatalmaskodást, a bíróság özvegy Rozgonyi Jánosnét kötelezte, hogy ötven nemessel a gyulafehérvári káptalan előtt tegyen esküt ártatlanságára. Ezután pedig a Rozgonyiak újfalui officiálisa vagy villicusa (uradalmi tiszt és falubíró) a fenti ügyben szereplő jobbágyok helyett Bihar megye egyik szolgabírájánál köteles megjelenni, aki ítélkezik felettük.55

Ezúttal is felsoroljuk a jobbágyokat a lakosság kontinuitás vizsgálata miatt, és az 1425-ben majd 1463-ban is ismert családneveket kiemeljük.

Érpály: Bana András, Bereck fia Cirkos, Csonka Márton, Csepei Mihály, Duró Mátyás, Furtai János, Kovács (Faber) Simon, Kun Mihály, Nagy (Magnus) István, Olajos Mátyás, Olajos Pál, Somogyi István, Somogyi György, Somogyi Dénes, Somogyi Lukács, Somogyi István, Sós Benedek, Szakái Sebestyén, Tiszai Mihály, Tót Lukács, Varró Albert, Varró Márton, Vekerdi György.

A fentiek szerint az 1473-ban említett tizenhét családnév közül nyolcat már 1425-ből vagy 1463-bói is ismerünk. A távolabbról való beköltözésre utalnak a Csepei, Furtai, Somogyi, Tiszai, Vekerdi és esetleg a Kun családnevek.

Újfalu: Akai Barnabás, Akai László, Bíró Bálint, Bíró Domokos, Furtai István, Imre fia János, Imre fia Gergely, Kovács (Faber) György, Kovács (Faber) Gergely, Nagy (Magnus) Illés, Seres Pál, Tordai István fiai: Mihály, Bálint és Domokos, Tordai György, Tordai Gál.

Az itt megismert 8 családnévből 6-ot már korábban is említettek. A más faluból való származásra utalhat az Akai, Furtai, Tordai név.

Az 1463. és 1473. évi hatalmaskodási esetekből kitűnik, hogy az érpályi uradalom falvainak részbirtoka, feltehetően az 1460-as évektől már nagyobb részt a Rozgonyiak, illetve révükön a Csákyak kezén volt. 1474-ből adatunk van arra, hogy az ecsedi Báthoryak továbbra is részbirtokosok a Pásztói család révén Érpályon is. 5C Az 1435-ben Szentkozmadamján-ban részbirtokos Mezőgyáni családdal 1470-ben mint érpályi részbirtokossal is találkozunk. Mezőgyáni Mihály, aki 1461-ben debreceni sótiszt volt, 1470-ben Érpályon lakott s mint boldogfalvi részbirtokos az ottani céhen kívüli szabók és a debreceni posztócsapó és szabócéh közti perben szerepel. 57 Későbbi adatainkból arra lehet következtetni, hogy 1470 körül a családnak Andaházán és Újfaluban is volt részbirtoka.

Kutatott településeink történeti topográfiájához egy 1479. évi hatalmaskodási per ugyanolyan értékes adatokat szolgáltat, mint az 1435. évi érpályi határjárás. Báthory István országbírónak 1479. nyár végén a váradi káptalanhoz intézett parancsából megtudjuk, hogy Kismarjai Lukács és leánya Ilona panaszt emeltek nála, mivel Mezőgyáni Mihály özvegye az ő Kovácsi nevű birtokukhoz tartozó szántókat, mezőket, réteket, kaszálókat, halászó helyeket és nádasokat foglalt el az azoknál húzódó négy közúttal (vias publicas) együtt. Ezek közül az egyik Szentdamjánból (Zenthdamyan) vezet Tordára északon nyugati irányba, a másik Andaházától megy délre Kovácsiig, a harmadik Sápról halad keleti irányban Kovácsiig, végül a negyedik, amelyet Bacsó útjának (Bachowtha) neveznek, Szentdamján ból vezet nyugati irányban Dancsháza felé. Özvegy Mezőgyáni Mihályné a fenti utak elfoglalása miatt már korábban is meg volt idézve. Újabban elfoglalt szántókat és kaszálókat a Mirágy (Myrogh) folyó mellett, ezek a szántók és kaszálók a Szentdamjánból Tordára vezető útnál kezdődnek és a Mirágyhalomig (Myroghhalma) terjednek.

A hatalmaskodást, mely a közutak elfoglalása miatt igen súlyosnak minősül, özvegy Mezőgyániné a testvére és egyben vagyongyámja Dóczi Imre útján szentdamjáni, andaházi, újfalui, kengyeli és érpályi jobbágyaival követte el. Jobbágyaival elvitette az elfoglalt kaszálókról a kovácsi- béliek által már lekaszált szénát, azóta is kaszáltat s ezzel 200 arany forintnál több kárt okozott. A váradi káptalan kiküldötte a nyomozást szeptemberben lefolytatta, özvegy Mezőgyáninét a királyi személyes jelenlét bírósága elé idézték és elrendelték a hatalmaskodásban részt vett jobbágyainak előállítását. 58 Az érpályi uradalom jobbágynépességének kontinuitás vizsgálata szempontjából jól kiaknázható az 1479-ben felsorolt parasztok névanyaga. A már korábban tárgyalt névsorokkal, de elsősorban is az 1473. évi nevekkel vetettük össze ezt a csupán néhány évvel későbbi felsorolást. Nemcsak ugyanazokat a családokat találtuk meg, de egyes jobbágyokat személy szerint is azonosíthattunk. Ilyen esetben a személynevet is kiemeltük. Az 1473-ban nem szerepelt szentkozmadamjáni és andaházi jobbá gyoknál — ezek a falvak nem szerepeltek 1473-ban — az összevetést csak az 1425. és 1463. évben említettekkel végeztem el.

 

Újfalu

Akai Barnabás, Benedekfi Pál, Bíró Balázs, Bíró Bálint, Bíró Domokos, Bíró Tamás, Bíró Ferenc, Bíró László, Bus Tamás, Bus Gergely, Furtai Pál, Furtai István, Füstös Máté, Füstös Mihály, Kazas János, Korlát Albert, Korlát Gergely, Nyakó Máté, Seres Éliás, Szabó Tamás, Szabó István, Szőlős György, Varga Domokos, Varró Balázs.

 

Érpály

Csépán Domokos, Fodor Lukács, Fodor Mátyás, Harang Gergely, Kabai László, Kis Dénes, Kovácsi György, Kovácsi István, Kun Domokos, Kun Mihály, Mészáros Mátyás, Mészáros András, Nagy Péter, Somogyi Máté, Somogyi Péter, Szekeres Balázs, Szentmiklósi Orbán, Szentmiklósi Lukács, Szentmiklósi Pál, Szuörő Pál, Torkos Pál, Tót András, Tót Gergely, Váncsodi Tamás, Váncsodi Szilveszter, Varga András, Varró Tamás, Varjas Mihály, Veres Pál.

 

Kengyel

Váncsodi Albert, Szentdienesi Mihály.

 

SZENTKOZMADAMJÁN

Barát Péter, Blaskó, Boda Jakab, Boldis János, Csapó Gergely, Csapó Elek, Érpályi Bálint, Ferencfia Miklós, Gyurica György, Kenéz László, Kis György, Kocsordi Domokos, Kovács Lőrinc, Kun Gellért, Kun Ferenc, Kun Gergely, Kun Jakab, Magyar Péter, Olajos Dénes, Orros Vince, Orros János, Orros Orbán, Sasi Balázs, Simándi Benedek, Simándi Péter, Szabó Benedek, Tengeles Máté, Tengeles István, Tót Péter, Tót Albert, Tót Balázs, Tót György, Tót Illés, Tót Bálint, Tót Domokos, Tót Péter, Vég Balázs, Vég Mihály.

 

Andaháza

Bolcsi Dénes, Bolcsi Gergely, Bolcsi Balázs, a másik Bolcsi Balázs, Bornemissza László, Csibda Benedek, Csorna János, Csonka István, Csonka András, Csonka György, Farján Balázs, Farján Lukács, Kis Dénes, Kis Mihály, Kis János, Kis Lukács, Kovács János, Kozma Albert, Kövesdi Péter, Méhesi Demeter, Méhesi István, Nagy István, Nagy Péter, Simonfia János, Sülé Gergely, Sülé Tamás, Szabó András, Szabó Antal, Tót Gergely, Túri Gergely, Varga Gergely, Vég Balázs.

 

A négy illetve három — hangsúlyoznunk kell, hogy töredékes —, jobbágynévsorból kitűnik a következő. 1479-ben tizennégy jobbágynevet találunk Újfaluban, melyek kifejezetten családnevek. Ezek között egy sincs, amelyikkel 1425-ben is találkozunk, és csak négy olyan családnevünk van, melyek 1463-ban illetve 1473-ban szerepeltek. Ez mindenképpen arra utal, hogy a település népességében jelentős mozgás volt. Érpályról 1479-ben húsz családnevet ismerünk, ezek között négy olyan van, melyekkel már 1425-ben is találkoztunk, és további hat olyan, melyek 1463-ban illetve 1473-ban szerepeltek. így a család neveknek éppen 50%-a kontinuus lakosságról tanúskodik. Kengyelről 1425-ben három jobbágyot ismerünk meg név szerint, 1479-ben csak kettőt, azonos családnevek nem fordulnak elő. Az 1479-ben felsorolt szentkozmadamjáni jobbágyok között huszonhárom családnevet találhatunk, meglepő, hogy ezek közül csak kettő volt meg 1425-ben és csak további négy olyan családnév szerepel, melyekkel 1463-ban is találkoztunk. Andaházáról 1479-ben tizenkilenc családnevet ismerünk, ezek közül öttel már 1425-ben találkoztunk és további tizenegy családnevet 1463-ban is említettek. így tizenhat családnév bizonyult törzsökösnek, ami a lakosság közel 85%-os (!) kontinuitását mutatja.

A település ezek szerint szinte zárt népességgel rendelkezik, míg Érpályon és Újfaluban ez csak jóval kisebb mértékben igazol ható, Szentkozmadamján pedig a legnagyobb migrációt mutatja. Messzemenő következtetéseket persze nem lehet levonni, hiszen a feldolgozott családnévanyag olyan négy — osztályos illetve hatalmaskodási esetet tárgyaló — oklevélből származik, melyek természetszerűleg csak a tényleges népesség egy kisebb-nagyobb részét említették név szerint. Az 1479-ben megismert családnevek bizonysága szerint egy korábbi, más faluból való ideköltözésről vallanak Újfaluban az Akai, Furtai, Érpályon a Kabai, Kun, Somogyi, Szentmiklósi, Váncsodi, Kengyelen a Váncsodi, Szentdienesi, Szentkozmadamjánban az Érpályi, Kocsordi, Kun, Sasi, Simándi, végül Andaházán a Bolcsi, Csornai, Kövesdi nevek. Ami kutatott településeink XV. század végi etnikumát illeti, a korábbi véleményem csak megerősíthető. Szentkozmadamjánban a már 1425-ben említett délszláv betelepülőkön kívül — ezek viselik a Tót családnevet — csupán a Blaskó és a Kenéz családnevek vonhatók az idegen eredetűek közé. Andaházán és Érpályon az ugyancsak Tót családnevű egy-két jobbágy idegen eredetű, míg Újfalu és Kengyel tiszta magyar népességűnek tekinthető az egész XV. század során.

Vizsgált településeink közül a legközelebb Érpályival találkozunk 1482-ben. Ekkor Rozgonyi János fia István az érpályi és az ahhoz tartozó uradalom többi falujában levő részeket illetően — mind a fiú, mind a leányágra örökíthető tulajdonból — kizárta Palóci Imréné Rozgonyi Dorottyát. 59 Egy két évvel későbbi adatunkból derül ki, hogy a Rozgonyiak a herpályi uradalom egy részét már korábban zálogba is adták. 1484 tavaszán ugyanis Tordai András mester a váradi káptalan előtt adta vissza özvegy Rozgonyi Jánosné akó lendvai Bánfi Dorottyának és fiának Istvánnak azokat az érpályi, újfalui és kengyelszegi (Erpal, Wyfalu, Kengyelzeg) részeket, melyek 56 aranyforintért nála voltak zálogban. Megtudjuk azt is, hogy a birtokrészeket még Rozgonyi Oszvald fia Oszvald adta zálogba Honthhoka-i Miklós mesternek és azok annak halála után kerültek Tordai Andráshoz, felesége Kismarjai Ágota révén.60 A XV. század eleji birtokoscsaládok mellett két nemzedék alatt így jelentek meg rokonság vagy zálogbirtokolás címén az érpályi uradalom falvaiban a Csákyak, Báthoryak, Mezőgyániak, Tordaiak. A Mezőgyáni család tartós részbirtoklásáról — a többi falu mellett — egy 1485. évi oklevél Szentkozmadamjánban szól.61 A Rozgonyiak alig két esztendővel azután, hogy Tordai Andrástól kiváltották zálogba adott birtokrészeiket, bizonyos számú jobbágytelket újból zálogba adtak. Ugyanis 1486 nyarán ecsedi Báthory István országbíró tanúsítja, hogy Rozgonyi István 100 aranyforintért elzálogosította petri Dersi Antalnak és Lőrincnek azokat az érpályi és újfalui (Erpal, Wyfalu) birtokrészeket és Újfaluban a Berettyón levő malom jogát, melyeket korábban apja Roz gonyi János és nagybátyjai Oszvald és Rajnáid birtokoltak.62 1487-ben Érpályon, Újfaluban és Szentkozmadamjánban a Báthoryak, Csákyak és Dersiek birtokosságát említik.63

Vizsgált falvaink demográfiai kutatásához járul hozzá a jobbágynévsor, melyet az az oklevél őrzött meg, amelyben ecsedi Báthory András, Csáky Mihály és felesége Anna úrnő, valamint Dersi Lőrinc és felesége Mezőgyáni Zsófia s Mezőgyáni Mihály fia János szentkozmadamjáni jobbágyai által elkövetett hatalmaskodásról tesz jelentést a váradi káptalan 1487 őszén.64

A teljes névsort közreadjuk, s kiemeljük azokat a neveket, melyek 1425., 1463. és 1479. években már szerepeltek.

 

Báthory András jobbágyai

Csankó Balázs, Csankó Tamás, Ferencfia Miklós, Furtai Péter, Fülep Mihály, Füstös Mihály, Olajos Balázs, Orros István, Orros Vince, Pogány Miklós, Somogyi Pál, Tengeles Ambrus, Vezermer Jakab.

 

a Csáky család jobbágyai

Barát Mihály, Barát Péter, Köves Jakab, Szabó Benedek, Tengeles Antal, Tót Albert.

 

a Dersi—Mezőgyáni családok jobbágyai

Ábrán Ferenc, Barsi János, Boda Máté, Blaskó (kis Blaskó), Boldis Bereck, Boldis János, Csapó Elek, Egyedfi Barrabás, Éliásfi Mihály, Erdélyi Mátyás, Erdélyi Mihály, Érpályi Bálint, Fodor Orbán, Földesi Bereck, Gyurica György, Illyési Péter, Kencz Domokos, Kis Bálint, Kisbarát Péter, Magyar Pál, Magyar Péter, Mészáros István, Nagy Máté, Pásztor Antal, Pető Demeter, Sasi Balázs, Simándi Benedek, Simándi Gergely, Simonfia Demeter, Tar János, Tót Balázs, Tót Bene, Tót György, Tót Illés, Tót Péter, Vajda Ferenc, Vég Illés.

Az ötvenhat név szerint sorolt jobbágy negyvenhatféle családi nevet visel. Ebből a negyvenhat névből csak a teljesen jellegtelen Kis az, amelyikkel 1425-ben is találkoztunk. További hat családnév szerepelt 1463. évben is, a nem is egy évtizeddel korábbi, 1479. évi oklevélben említett családnevek közül pedig tizenhárom található meg, így a jobbágy parasztság közel 50%-os kontinuitása mutatható ki a XV. század második felében.

A bonyolult s legtöbbször évekig tartó pereskedésekkel járó birtokszerzések vagy házasodás révén (leánynegyed kiadásokkal) vagy sokszor zálogbavétellel kezdődtek. A falvak részbirtoka mindkét esetben rövidebb-hosszabb idő elteltével új birtokos kezére került. Jó példa ezekre az az 1495. év végén, a váci káptalan előtt kötött birtokcsere egyezség, melyben Szobi Mihályné losonci Dezsőfi Zsófia és Mezőgyáni Mihály fia János és leánya petri Dersi Lőrincné Mezőgyáni Zsófia úgy egyezkedtek, hogy Szobiné a maga érpályi, kengyeli, újfalui, szentkozmadamjáni és andaházi birtokrészeit (Erpal, Kengyel, Wyfalu, Zenthkozmadamyan, Andahaza) más Bihar megyei birtokaival együtt átadta Mezőgyáni Mihály fiának és leányának, azok pedig cserébe az ő heves megyei birtokrészeiket adták és még fizettek 175 aranyforintot.65

Ezután a birtokcsere után az érpályi uradalom falvainak legnagyobb része a Csákyaké, Báthoryaké, petri Dersieké és a Mezőgyániaké lett. Meg kell említsem, hogy Kengyel ebben az oklevélben szerepel utoljára. A nagyobb falvak közé ékelődött eredetileg is kis határú település egyre ritkuló lakosságát felszívta Újfalu, Szentkozma és Andahaza. A falu külső határa Andaházába olvadt be, de ez olyan kicsi lehetett, hogy a középkori falu nevét a XVI. században még a várható „kengyeli puszta" elnevezés sem örökítette át az újabb korokra.

Annak ellenére, hogy a XV. század utolsó harmadából csak hatalmaskodási esetekben feljegyzett jobbágyokat tudtunk demográfiai szempontból vizsgálni, ezek az adatok áttéte lesen alkalmasak településeink lélekszámának becslésére. Mivel az 1463., 1473., 1479. és 1487. évi névsorok az érintett falvak jobbágyságának nyilván csak egy részét tüntették fel, a számbavehető családfőkhöz még 1/3 -ot kell hozzá adjunk. Ugyancsak figyelembe kell venni azt is, hogy a becsült családfő — háztartásszámok korántsem adnak megbízható alapot az egész falu népességének számításához. A jobbágyháztartások számából csupán a falu telekszámát következtethetjük ki, azzal a kiegészítéssel, hogy egy telken már ekkor több háztartás is élt. A telek nélküli zsellérréteg a XV. század második felében már 20%-ra is tehető. A fentieket figyelembe véve a XV. század végén Szentkozmadamján tűnik a legnépesebbnek 375 lélekkel, utána következik Újfalu és Andahaza 350—350, Érpály 340 és az ekkor már elnéptelenedő Kengyel 50 lakosával. Utóbbi elszívódó népessége és a szent-demeteri jobbágyság duzzasztotta fel Szentkozmadamjánt és Andaházát, melyek közül Szentkozma a XVI. század első harmadára a legnépesebb települése lett az érpályi uradalomnak.

Láttuk, hogy az érpályi uradalom — ha részbirtokokra osztva is — az egész XV. század során főrangú, jelentős országos tisztségeket betöltő nagybirtokos családok kezén volt, de a század utolsó harmadában már megjelentek olyan középbirtokos, sőt köznemesi családok is mint a Mezőgyániak, Dersiek és Tordaiak.

* * *

 

Miután végig kísértük az érpályi uradalom falvainak történetét a XIV. század közepétől a XV. század végéig, lássuk, hogyan alakult a sorsa ugyanebben az időszakban azoknak a településeknek, melyek a kora Árpád-kori nagyhatárú Bölcsből illetve Szomajomból szakadtak ki. A fenti két ősi falun kívül tehát szólunk a XII. század végén egyszer már önállósult Szentmártonról, mely a tatárjárás pusztítása után csak 1323 körül népesedett be újra, Újlakról, Szentdienesről, Bálintfalváról. Láttuk, hogy Bolcsnak vagy más néven Bolcshidának már a XIII. század végén két része volt. Az egyik a Barsa nembeli Apa, a másik a Hontpázmány nembeli Ders birtoka. Tanulságos volt az a birtokper, melyet a két nemzetség, de a Hontpázmány nembeli családok egymás között is, folytatott, miután Apafia Miklós feleségül vette Ders leányát. A per végén Bolcsnak az egyik része, Szentmártonnal együtt Kétbolcs néven jutott Apa fia Miklós kezére. A falunak ezt a részét a XIV. század második felében, de későbben is egyszerűen Bolcsnak vagy Bolcshidának nevezték s való színű, hogy ennek egy későbben önállósodott része kapta a Sárosbolcs nevet. A Hontpázmány nembeli birtokosok faluja viszont sokáig viselte az ősi Dersbolcsa nevet, még a XV. században is. A két részből álló, de bizonyosan közös templommal rendelkező faluval így találkozunk 1349-ben Dersbolcsa és Bolcshida néven (possessio Dersbulchya et Bulchydd). Ekkor a részbirtok földesurai a Nadányiakkal egy törzsből származó Bolcsiak.66

Az 1349-ben ugyancsak említett Szentdienes — melyet korai birtokosaitól a Zovárd nembeliektől a Barsa nembeli Nadányiak és Gyarmatiak szereztek meg — és több kutatott falunk szerepel az egri káptalan egy 1354. nyarán kiadott oklevelében. Ebben jelenti I. Lajos királynak, hogy parancsára teljesítette a határjárást és Szász-i Lőrinc fia Istvánt ellent mondás nélkül beiktatta a Bihar megyei Détér (Dehter) falu birtokába. Az oklevélből ki tűnik, hogy Détér, melynek emlékét a múlt században még őrizte a Berettyószentmártontól nyugatra folyó Dajt ér, Szentdienes mellett volt. A falu határos volt Sárosbolccsal (Sarus-bolch). Megtudjuk, hogy Szentdienes — mely nevét egyháza védőszentjéről nyerte — a Berettyó egy kanyarulatában állott, szemben vele pedig Bálinttelke (Valinttheleke) a folyó másik partján feküdt. Ez utóbbi település, melyet nem falunak — possessio — hanem csak lakott helynek — locus sessionalis — írtak, a XIII. század végén a váradi püspöki tized jegyzékben található Bálintfalvával azonos. Az oklevél szóhasználata félreérthetetlenül mutatja, hogy az eredetileg is szűk határú kis település a XIV. század derekán már kezdett elnéptelenedni. Bölcs másik része is szerepel Dehter határjárásában egyszerűen Bölcs (Bolch) néven. Az oda való birtokos Thoma de Buhch (sic!) a falu bírójával (villicus) és hospeseknek nevezett jobbágyaival együtt szintén érvényesnek mondotta Détér határait.67 Az időben ezután következő két adatunk Bölcs illetve Bolcshida más-más birtokos család kezén levő részeit a félévszázaddal korábbi megjelölésekkel nevezi: 1360-ban a Dersbolcsa (Dersbul chya), 1364-ben pedig Sárosboicshida és Apabolcsa (Sarusbolchyda et Apabolcha). A rész birtokosok a Barsa illetve Hontpázmány nemből leszármazott családok.68

A Bölcs melletti másik Árpád-kori központtal Szomajommal utoljára 1334-ben a pápai tizedjegyzékekben találkoztunk. Szólottunk arról, hogy a feltehetően XII. század végi nemzetségi monostora a tatárjáráskor pusztult el s később nem is hallunk róla. A falu birtokosai változatlanul a Hontpázmány nemből származó Panaszi Pázmányok 1382-ben is. Ugyanez az oklevél említi Újlakot is, mely utoljára 1334-ben szerepelt tárgyalásunkban, amikor Hontpázmány nembeli Mikó fiai Miklós mester és Lőkös osztozkodtak Újlakon és Bolcshidán fele-fele arányban. A falu ugyancsak a Panaszi Pázmányoké a XIV — XV. század fordulóján.69 A XIV. század elején nagy birtokper tárgyát képező Szentmárton, mely utoljára szintén 1334-ben a pápai tizedjegyzékben került elénk, 1388. évi adatunk szerint Szentmártonfalva néven ('Zenthmartonfalua) Panaízi Pázmány birtok.70 A XIV. század végéről már csak egy településünkre van adat, az utoljára 1360-ban szerepelt Szentdienes 1397-ben nyer említést Zengyenis néven mint a Nadányiak birtoka.71

Láttuk, hogy a XV. század első feléből az érpályi uradalomra több olyan okleveles adatunk volt. melyekből a falvak településrendjére, határuk elhelyezkedésére, gazdasági fejlettségükre és népesedési viszonyaikra lehetett következtetni. Sajnos, ilyenképpen is érté kelhető forrásanyag a Szentmárton körüli falvakra vonatkozóan ebből a korszakból nem áll rendelkezésre, annak ellenére, hogy településeinket sok oklevél említi. Ezek azonban csak birtoklástörténeti szempontból érdemlegesek.

Úgy tűnik, hogy az ugyanolyan régi eredetű központot, Szomajomot már a XIV. század második felében háttérbe szorította a kedvezőbb településföldrajz! helyzetben levő Bölcs. A XV. század második felére pedig Szentmárton jelentősége növekszik meg ugyanígy. A század első feléből sok adatunk említi a különböző Hontpázmány nembeli családokat mint részbirtokosokat szinte mindegyik kutatott falunkban. A korábbról is ismert Bolcsiak és Nadányiak mellett azendrédi Zcárdfiak, az Újhelyiek és Védiek birtokosságát örökítették meg Bölcsön 1414-ben, Sárosbolcson külön is 1430-ban, később pedig 1433-ban és 1435-ben. A falu neve Bölcs vagy Bolcshida, de 1435-ben az Újhelyi családot mint Derzsbolcsa {Dersbolcha penes fluvium Berekyo) a Berettyó melletti falurész birtokosát írták. 1437-ben is ugyanezekkel a birtokos családokkal találkozunk.72

Bölcsön részbirtokos volt a korábban magukat Ivánkafalviaknak vagy Ivánkafiaknak nevezett Jankafalvi, más néven Jankafi család is. Ez kitűnik abból az 1438. évi adomány levélből, mellyel pelbárthidi Majsfi (Majosfi) Péter a kihalt Jankaiaknak — „osztályos atyafiainak" — több bihari birtokát új adomány címén elnyerte. Ezek között volt Bölcs is.73 Az előbb említett családokkal találkozunk a falut említő oklevelekben 1442-ben, 1446-bf.n és 1447-ben is, utóbbi évben a települést már egységesnek is vehetjük, hiszen így nevezik: Bölcs más néven Derzsbolcsa avagy Bolcshida (Bolch alio nomine Dersbolcha sive Bolchyda). Ekkor tulajdonképpen új részbirtokosok tűnnek fel, hiszen ez évben emeltek igényt itteni részekre a Tordai és Váncsodi családok, több más szomszédos falubeli birtokrészekkel együtt. Az oklevélben a Tordai és Váncsodi család azt állítja, hogy ezeket a birtokokat a Nadányiak „elfoglalva tartják" —, kifejezvén ezzel a fogalmazással saját régebbi jussukat.74 A kisebb települések közül Szentdienest 1433-ban mint Nadányi és Gyarmati birtokot említik, 1435-ben pedig Újlakkal találkozunk Baromlak más néven Újlak {Baromiak alio nomine Wylak) elnevezéssel a Panaszi Pázmány család birtokaként.75 A kutatott falvaink birtokosai között viszonylag későn megjelent Tordaiak 1452-ben pallosjogot kaptak Hunyadi János kormányzótól bolcsi és más falvakban levő birtokukra.76

Bölcs s még az ekkor is használt Bolcshida névvel jelzett részbirtok 1451., 1452. és 1455. években is említést nyer, mint Újhelyi és Zcárdfi falurész. Utóbbi család 1455-ben bolcshidai és Sárosboks pusztai részeit zálogba adta a Pályiaknak.77 Eszerint a XV. század harmincas éveitől kezdődően Bolcsnak az a része, melyet Bolcshidától megkülönböztetésül Sárosbolcsnak neveztek, lassan elnéptelenedett. Itt említjük meg, hogy egy 1446. évi adat Újlak-oí is praedium-nak, puszta birtoknak mondja legalábbis az Újhelyi család részbirtokát.78 Újlakkal legközelebb 1465-ben találkozunk, amikor Szomajommal együtt a Panaszi Pázmányok birtokaként említik. A család ugyanekkor emelt jogot Szentdienes-re is.79

A XV. század utolsó harmadából már több olyan adatunk van, melyekből falvaink életére, népességére is tudunk következtetni. 1470-ben a váradi káptalan előtt léptek egyezségre egyrészről Tordai András protonotárius, másrészről Pályi László fiai, Jakab, Miklós és János a Bolcsban, más néven Bolcshidán (Bolch, Bolchhyda) és Szentmártonban (Zenttí márt hon) szedett vámok, a Berettyó folyón Szentmárton és Guszár, valamint Bölcs és Bakonszeg közötti révek és a Berettyón levő malmok ügyében. Az egyezség értelmében fenntartják azokat a vámokat, melyeket Tordai András szokott szedni Bolcsban, a Pályiak pedig Szentmártonban, azoktól az utasoktól, akik bármiféle áruval és holmival Bihar mezőváros és Szilágy falu felé mennek és visszatérnek Kékes falun át Bölcs felé vezető úton. Elhatározták ugyanakkor, hogy a Várad felé utazók szabadon mehessenek és térhessenek vissza, valamint azok is Szentmárton felé, akik a bolcsi vásáron vettek részt.80 A fentiekből kitűnik tehát, hogy Bölcs és Szentmárton a terület kiemelkedő gazdasági központja. Fel tehetően a XV. század eleje óta mindkettő vámszedő hely, révekkel, két fontos kereskedelmi útvonalon. Bolcsnak heti vásárja volt, ami a közelebbi környékre is vonzást gyakorolt. Sajnos, adatainkból nem állapítható meg a vásárjog adományozásának ideje, de úgy gondolom, hogy ez is kapcsolatban áll a XIV. század végi általános gazdasági fejlődéssel.

Ugyancsak 1470-ben találkozunk újból a Bölcstől, illetve Szentmártontól nyugatra keresendő három kis településsel. Házasság révén a Szászi vagy máskor Zámi-nak nevezett családtól a Földesi család szerezte meg Bálintfalva, Détér és Szentdienes falvak nagy részét az 1450-es évek után. 1470-ben a Földesiek már mint pusztabirtokokat adták el Bálintülését, Détért, Szentdienest és az ugyancsak a mai Berettyószentmárton nyugati határán keresendő Tenyőtelkét és Asszonyülését (Balyntwlese, Dehther, Zenthdyenes, Thenewtheleke alio no mine Tharahtal, Azzonywlese) Tordai Andrásnak. Szentdienesen ugyanekkor a Földesiek-nek és a Czibakoknak is maradt részbirtoka.81 Ezeknek a kései prédiumokból faluvá fej lődött településeknek tehát ugyanaz a sorsa volt, mint a herpályi uradalomban Palocsának, Szentdemeternek, Kengyelnek. Az is bizonyos, hogy az eddig még topográfiailag nem azonosított Tenyőtelke és Asszonyülése nem is voltak soha falvak. 1477-ből van az utolsó okleveles adatunk Bálintüléséről és Détérről (Balyntilese, Dehter) mint a Tordaiak puszta birtokairól.82

Szentmártoni jobbágyokkal egy 1477. évi hatalmaskodási esetben találkozunk.83 Harmincnégyjobbágyot ismerhetünk meg névszerint, közöttük tizennyolc családnév fordul elő: Arató, Bence, Borsi, Cséplő, Debrői, Furtai, Hagymás, Kanta, Kis, Matóz, Nagy, Oláh, Olajos, Pénzverő, Sánta, Tót, Tulkos és igen meglepően három Deák (Litteratus Albert, Mátyás és János), akiknek neve iskolázottságra utal. A család vagy az éppen említett jobbágy más faluból történt ideköltözésére mutat a Borsi, Debrői, Furtai családnév. Idegen etnikumot fed az ötször előforduló Matóz, a kétszer szereplő Oláh s a Tót családnév. Ugyanebből az oklevélből két bolcsi földrajzi nevet is megismerhettünk, a Baglyas folyót és a Baglyas rétje kaszálót {Baglyas fluvius, Baglyas Rethe pratum). A XV. század utolsó harmadában igen erőteljes lehetett Bölcs fejlődése. Mátyás király 1481 nyarán engedélyezte, hogy hűséges híve Bolcsi Benedek birtokán szabad vásárt tartsanak minden évben Szent Mihály arkangyal és Gergely pápa ünnepén s az ezeket megelőző és követő napokon.84 Ezzel Bölcs — ahol mint láttuk már korábban is volt heti vásár — évi két országos vásár helye lett.

Ugyancsak egy szövevényes hatalmaskodási per során tűnik elénk Szentmárton, Bölcs és Szomajom 1493 nyarán. Tordai András több rendbéli panaszt tett Ulászló királynál, mivel Panaszi Pázmán András és fiai különböző hatalmaskodásokat követtek el ellene. Annak ellenére, hogy korábban már megállapodtak a váradi káptalan előtt abban, hogy a Kékes és Bojt felől Bölcs és Szentmárton felé menő utasok szabadon közlekedhetnek vám fizetése nélkül, körülbelül három éve Pázmán András és fiai György és János familiárisaikkal együtt megtámadták és súlyosan bántalmazták az utasokat. Több esetben érte bántalom Tordai András jobbágyait is és ezt a hatalmaskodást azóta is folytatják. Az 1493. év Szent Bertalan apostol ünnepe körül a Pázmánok Tordai Andrásnak a bolcsi legelőn levő nyáját a maguk szomajomi birtokára hajtatták el és nem adták vissza. Felpanaszolta Tordai András azt is, hogy három-négy évvel korábban egyik hazafelé tartó bolcsi jobbágyát, Tengeles Mátét úgy megverték, hogy majd meghalt. Egy másik alkalommal a Pázmánok szentmártoni jobbágyai a Tordaiak bolcsi legelőjéről egy ökröt és több lovat elhajtottak és azokat egy forintért elitták. A lovaikat visszakövetelő bolcsi jobbágyokat a Pázmánok elfogták és bilincsben tartották, amíg csak negyven arany forint váltságdíjat ki nem fizettek értük.

Fentieken kívül még számos egyéb hatalmaskodást követtek el. A váradi káptalan csak szeptemberben tudta az ügyet kivizsgálni a királyi emberrel együtt, akik az alpereseket Panaszi Pázmán Györgyöt és Jánost Újlakon (Wylak), de a hatalmaskodásban szereplő Kereki Lestákot és Imrét valamint Váncsodi Györgyöt Guszárban (Gwzar) és még Ártándi Balázst és fiát Tamást Ártándon (Arthand) a királyi személyes jelenlét bírósága elé idézték s a hatalmaskodásban részt vett szentmártoni jobbágyok előállítását is elrendelték.85

A fenti esetből kitűnik, hogy Szentmártonban a Pályi család mellett a tulajdonképpeni birtokosok a Panaszi Pázmánok, akik Szomajomnak is földesurai. A Tordai család a bolcsi és szentmártoni vám ügyében velük az 1480-as években ugyanolyan megállapodást kötött, mint 1470-ben a Pályiakkal, de azt a Pázmán család nem tartotta be. A hatalmaskodások során az egyik esetben huszonhét jobbágyot ismerünk meg név szerint. Közöttük huszonkét családnevet találunk. A falu lakosságának demográfiai vizsgálata szempontjából nem érdektelen, hogy ezek közül mennyi volt megtalálható az 1477. évi ugyancsak hatalmaskodásban részt vett jobbágyoknál. így a már szokott módon névsorba szedve adom az 1493. évben megismert jobbágyokat, kiemelve a másfél évtizeddel korábban is szerepelteket: Béd Ambrus, Béd Antal, Bodoni Kelemen, Bodoni Pál, Csete Mihály, Debrői Gergely, Debrői Tamás, Fazekas László, Fodor István, Fúrta Bálint, Fúrta György, Fülöp, Gergelyfi Tamás, Kántor Máté, Kis Tamás, Lovas Balázs, Lovas Lőrinc, Madarász Pál, Olajos Máté, Palota Adorján, Sánta Dénes, Sós Máté, Tót János, Török János, Varga Gergely, Velezi Bálint, Veres Lőrinc.

2. Kép. Berettyóújfalu és környéke a XVI. század végén
3. kép. Berettyóújfalu — Herpály mai helyszínrajza

Látjuk, hogy csak hat családnév mutatkozik törzsökösnek, de mivel Szentmárton esetében nincsenek olyan XV. század közepéről származó névsorok, mint az érpályi uradalom falvaiban, még az ott érvényesített következtetési sort is csak igen nagy hibahatárok között lehet alkalmazni. Ha a XV. század utolsó harmadában 45—50 családfőt tételezünk fel Szentmártonban, akkor a becsült népesség 300 lélek a telken élőkre vonatkoztatva s ha ehhez 20%-ot adunk a zsellérek, szolgák, napszámosok számaként, a falu össznépessége 360 fő. Feltételezhetjük, hogy a Szentmártonnál is fejlettebb vásártartó Bölcs népessége pedig 380 fő lehetett. így mindkettőnek több volt a XV. század végén a lakossága, mint az érpályi uradalom legnépesebb falujáé is. Láttuk, hogy az 1480-as éveket a kisebb települések közül csak Szomajom és Újlak érte meg mint néptartó falu, az utóbbi valószínűleg 100—110 lélekkel, Szomajom pedig, melynek jelentősége már az 1450-es években csökkent, közel 180 lelkes falu lehetett.

A XV. század végére az érpályi uradalom tartozékaiban részbirtokokat szerzett Csáky családdal 1496-ban Szentmártonban is találkozunk, ugyanis Csáky Mihálynak és Benedeknek is volt itt egy-egy jobbágytelke.86

A XV. század során a Bölcs és Szentmárton körüli települések — mint korábban sem — nem tartoztak egyetlen uradalomba. Birtoklástörténetük, de a falvak gazdasági- társadalmi helyzete is így egészen más, mint az érpályi uradalom tartozékaié. Az ősi — a XIV — XV. század fordulójától tartósan jelen levő — Barsa illetve Hontpázmány nemzetségekből származott családok részbirtokaival találkozunk, elsősorban a Gyarmati, Nadányi, Bolcsi illetve Újhelyi, Védi, Zoárdfi és Panaszi Pázmán családokkal. Ezek, ellentétben az érpályi uradalom főrangú birtokosaival, itt élnek nemesi curiáikban. Házasság és zálogolás címén részbirtokokat nyertek el vizsgált korszakunkban a kimondottan köznemesi birtokos családok is, mint a Pályiak, Földesiek, Tordaiak, Váncsodiak.

A XVI. század első felében mind az érpályi uradalom falvaiban, mind a Bölcs és Szent márton körüli településeken a XV. század végi birtokosokkal találkozunk. Érpályon a jobbágytelkek nagy része a Csáky család különböző tagjainak birtokában van, ugyancsak Újfaluban, Szentkozmán és Andaházán is, illetve Dersi Ferenc és Miklós kezén: Szentkozma fele a Dersi örökösöké. A két régi birtokos család mellett szinte mindegyik faluban 1—7 porta földesura egy-egy környékbeli birtokos, akik részeiket 1510 után szerezhették. A Csákyak és a Dersiek közötti már korábbról is ismert zálogbaadásokra fényt derít egy 1510 teléről származó adat. A leleszi konvent adott ki bizonyságlevelet arról, hogy Csáky Mihály és felesége Rozgonyi Anna azt a kilencven aranyforintot, melyet nekik özvegy Palóci Imréné Rozgonyi Dorottya abból a célból adott, hogy a család érpályi Dersfi Lőrincnél zálogban levő érpályi és újfalui birtokrészeit kiváltsák, teljes egészében visszafizették.87

Sajnos, a XV. század második feléből rendelkezésünkre álló forrásokból a jobbágy parasztság életére vonatkozóan, a gazdálkodásra, a földesúri terhek alakulására nemigen tudunk következtetni. Az bizonyos, hogy a számtalan hatalmaskodási eset igazi szenvedői a jobbágyok voltak, még abban az esetben is, ha uruk, vagy familiárisai, uradalmi tisztjei éppen jobbágyokat vezettek a másik birtokos falujára, hiszen ezek az erőszakos föld, kaszáló, rétfoglalások, erdőpusztítások, állatelhajtások kölcsönösen történtek s igazi károsultjaik nem a földesurak, hanem a parasztok voltak mindkét részről. Közvetlen forrásunk arra vonatkozóan nincs, hogy a XV — XVI. század fordulóján állandóan növekvő kizsákmányoltság alá kerülő jobbágyok kutatott területünkön mennyiben vettek részt Dózsa György paraszt­háborújában 1514-ben. Bizonyos, hogy a magyar jobbágyság hatalmas megmozdulása nem hagyta ezt a vidéket sem érintetlenül, hiszen vidékünk közeli környékéről — Derecske, Pocsaj — tudjuk, hogy a felkelő parasztok kezére került.88

A reformációnak a parasztság körében való elterjedésére igaz ugyan, hogy csak egy adatunk van, de ez igen jellemző. 1550-ben Fráter György megégettetett egy szentmártoni jobbágyot, mivel az nem volt hajlandó megtagadni az új hitet.89

Igyekeztünk a fentiekben vizsgált falvaink birtoklástörténeti, népesedési s amennyiben a rendelkezésre álló adatok megengedték, gazdasági képét felvázolni a XV — XVI. század fordulójáig. Ha a mohácsi csatavesztéssel, sőt a kettős királyválasztással sem kezdődött tulajdonképpen ezeknek a falvaknak az életében új korszak, a török 1551—52-ben Szabolcs megye déli és Bihar megye nyugati részén való megjelenésével annál inkább elmondhatjuk, hogy a települések további történetére már nem azok a tényezők hatnak, amelyeket a középkor századain át kívántunk felkutatni és bemutatni.

 

JEGYZETEK

  1. A középkori Bihar megye település- és népiségtörténetére úttörő munka, melynek megállapítása legnagyobbrészt ma is helytállóak: Jakó 1940.; Jelentős kiegészítést nyújt az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza nagy munkájának eddig megjelent első kötete: Györffy 1962.; Területünk településeinek kialakulásával is foglalkozott s Jakó kormeghatározásait a régészeti anyag segítségével helyesbítette: Mesterházy 1975. I. 102 s köv. és II. 224 s köv.; Jelen kötetben is Mesterházy írta meg a terület honfoglaláskori és XI — XII. századi történetét.
  2. A mai Monostorpályi s a belőle kialakult Hosszúpályi előzményeinek neve 1219-ben: vülaPauli de Nyr, de 1220-ban is még csak villa Pauli. Az újkori Hegyközpályi (Nagyváradtól északra) neve pedig 1229-ben: villa Paul, 1291—94-ben Fulpaul (Felpaul). Lásd Györffy 1962. 65O-—51.; A Herpály névhez lásd a több említés közül az Ér helyett Her előtagot az e tanulmányban is tárgyalt Bolcshidánál, melyet egy 1274. évi oklevél az Ér folyó melletti birtokként ír le — „iuxta fluvium Her...": Magyar Országos Levéltár (továbbiakban OL) Dl. 38 126.; Egy 1818. évi kéziratos térképen Berettyóújfalu és a herpályi puszta közötti határvonal kelet felől hosszan a Hérnek a határér. A név a jelen század első felében is élt, Újfalu legkeletibb határrészét Hérneknek hívták. A Hérnek eredetileg Érnek volt. Lásd „Berettyóújfalu város belső telkei és környékének rajzolattya... készítette Gasparits Ferenc." Hajdú-Bihar megyei Levéltár Térképtár. (Továbbiakban HBmL T.) BmT 40. sz. térkép.; A folklorisztikus névmagyarázatra lást Osváth 1875. 255—57.
  3. A Csonkatorony kutatástörténetére, az 1972—77. évi ásatásra és műemléki helyreállításra, valamint a templomkörüli temető első és második részének feltárására lásd Módy Kozák 1976.; Módy 1979. Herpály. 29—30. A temető korára s így a templom építési idejének meghatározásához lényeges lelet az egyik női sírban a váz jobb kezében talált II. Géza (1141—1162) korabeli dénár.
  4. A klastrom és Herpály falu első templomának romjait Magyarország II. József-féle katonai felvételének megfelelő lapja „rudera" illetve „capella" néven jelzi. A szöveges leírás a klastromra mint „Rudera einer Kirche", a falusi templomra „eine Capelle" utalást tesz. Hadtudományi Térképtár. B IX a 527. sz. jelzet. Berettyóújfalu a Col. XXIV. Sect. 22. jelzésű lapon.; „Herpályi Pusztának Földképe... készíttetett 1815 ik Esztdben..." Pusztai András kéziratos térképe. HBmL T. BmT 37/a sz. és „Herpályi pusztának földképe Berettyóújfalu városa részére.. ." Portörő István kéziratos térképe 1827-ből. HBmL T. BmT 48. sz., valamint „Herpály puszta jelen állapotának térképe 1842 ben " Tóth Sámuel kéziratos térképe. Az eredeti a berettyóújfalusi földhivatalban volt, fotómásolat: Déri Múzeum Fényképtára Ltsz. F. 5954.
  5. Jakó 1940. 73 s köv.; Mesterházy 1975. II. 246.
  6. Bolcs-ra igényt tartott az Újhelyi, Zovárdfl, Védi, Endrédi, Czibak és Panaszi Pázmány család, melyek már régen szétágaztak: Jakó 1940. 80.; A Zomoyn — Zomayn személynévvé] a XIII. század második felében és a XIV. század első felében is találkozunk. Lásd 1262: Árpád-kori új okmánytár VIII. 48. 1305: Hazai okmánytár IV. 109. 1323: Anjou-kori okmánytár II. 72.; A személynévből másutt is alakult ki helynév. A szabolcsi Angyalháza Árpád-kon neve is Szomajom volt. Lásd Módy 1975. 86. A somogyi Szomajom (ma Kaposfő) 1275: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. II. 2—3. 122.; A bócsi-szomajomi monostorra lásd „Geometrica Delineatio Praediorum Szentmaron, Újlak et Szomajom..." Kováts György kéziratos
    térképe, 1759. Fidilmre 1838. évi másolatában: HBmL T. BmT 65. sz. és „Berettyószentmártonhoz tartozó szomajomi puszta térképe" Tóth Sámuel kéziratos térképe 1849-ből: HBmL T. BmT 98. sz.; A XIX. század elején Magyarországon Újlak névvel 2 mezőváros, 15 falu, 2 puszta, Erdélyben 3 falu volt: Lipszky 1808. I. 704—5. és II. 154. Az 1213. évi említéskor az újlaki peres fél felett a bihari ispán ítélkezett, így mivel nem jelölték, hogy a várszerkezet kötelékébe tartozó volt-e, bizonyos, hogy kis vagyonú szabad birtokosról van szó: VR 168. Nr. 38. (270.)
  7. Szabó 1966. passim.
  8. VR 279—80. Nr. 303. (203.) és Kandra 1898. 320—23.
  9. Módy—Kozák 1976. 61.
  10. Györffy 1962. 592.
  11. Szabó 1963. passim.; Kengyel, melynek egyházát egyszer sem említik, szintén prédiumból fejlődött faluvá.
  12. Mesterházy 1970. 145 s köv.
  13. A Kengyel-Kengyeles helynevekre lásd Szamoía Zolnai 1906.474. és Benkő Kiss Papp 1970. 443.; A tatárjárás előtti Újfalu elnevezésű falvakra lásd Szabó 1966. 120—121. A XIX. század elején Magyarországon különböző előtaggal Újfalu névvel még 66 falu és 13 puszta, Erdélyben 28 falu és 1 puszta volt: Lipszky 1808. I. 702—704. és II. 153—4.
  14. Nyék említései: 1213-ban Vodossa poroszló de villa Nec: VR 172—3. Nr. 51. (147.); 1216-ban Bartholomaeus poroszló de villa Nyec: VR 209. Nr. 157. (237.); Szentmárton: VR 163. Nr. 23 (262.)
  15. Lásd 6. jegyzet alatt. A település neve mutatja, hogy egy régebbi falu — esetünkben Bölcs vagy Szomajom — határán alakult ki, feltehetően a külső határnak a birtokoscsalád tagjai közti megosztása nyomán. Bár később is Hontpázmány nemzetségbelieké, de az 1213-ban szereplő újlaki Sámson szabad birtokos volt.
  16. Módy Kozák 1976. 55—56., 72. Az apátsági templom melletti sírok közül 1976-ban feltárt 28 sírból egy sincs XIII. századnál későbbi. A tégla keretes sírok szinte mind feldúltak és kifosztottak voltak. Az 1977. évben az északi főfaltól illetve az északi toronytól északra, a második temetőrészben feltárt kivétel nélkül mind bolygatott és melléklet nélküli 23 sír is 1220—1241 közöttre tehetők. Módy 1979.a. 29—30. A temető használatának időtartamára csak teljesebb feltárás után —■ amennyire ezt a korábbi bolygatások megengedik — lehet majd következtetni.
  17. Szabó 1966. 36—54.; Szentmárton: OL Dl. 37 180. Bolcshida: OL Dl. 38 126.
  18. Macsóra lásd Györffy 1962. 641. és Tóth Sámuel 1842. évi térképe lásd 4. jegyzet. A Dusnokhalom helynév — bár a helybeliek emlékezetéből régen kiesett, hogy itt település volt — még néhány évtizeddel előtt is élő volt, lásd HBmL T. BmK 62. VI. 127/j. alatti 1913. évi kataszteri felvételen és Berettyóújfalu 1923. évi tagosítási térképén: Hajdú-Bihar megyei Földhivatal, Térképtár. Palota-Palocsa településre — mely neve alapján XI — XII. századi kell legyen — lásd HBmL T. BmT 35/a. sz. térképet: „Andaházi és szentkozmai pusztáknak földképe..." Pusztai András kéziratos térképe 1812-ből.
  19. A cseréppalack a Déri Múzeum Régészeti Gyűjteményében van, Ltsz. IV. 1912: 58. — Jelenleg a Bihari Múzeum állandó kiállításában látható. A lelet kormeghatározására lásd Parádi 1963. 208., 223. és a 230. oldalon az 1. kép.
  20. „Nevezetes lelet" c. cikk: Sárrét V. évf. (1879) 15. sz. 3. oldal. A következő számban „A Csonka torony a kiállításon" c. híradásból megtudjuk, hogy Stornóaak a Csonkatoronyról és az ún. veres templomról készített rajzait a többi nevezetes Bihar megyei régészeti anyagról készült rajzaival együtt az az évi székesfehérvári kiállításra küldték.
  21. Rómer Flóris kéziratos naplójának jegyzetekkel és bevezetéssel ellátott kiadása: Sz. Máthé 1975.
  22. A „Herpály múltjához" c. cikket lásd Sárrét V. évf. (1879) 22. sz. 1—2. Közli Mercz Pál jogigazgató Tardy Sándornak küldött válaszlevelét.; A XV. századtól Herpályon és a herpályi uradalom tartozékain a Csákyak által birtokolt részek nincsenek benne a családi levéltár alapján összeállított jegyzékben sem: A körösszeghi és adorjáni Csákyak által egykor birtokolt várak, kastélyok, uradalmak... puszták és részbirtokosok betűsoros jegyzéke. (Kéziratként kiadva, Lőcse, 1898.). Csak Újfalut találjuk meg, lásd fenti mű 28. oldal.
  23. Bunyitay 1883—84. III. 239.; Kádár 1900.; „Herpály falu csengője 1242-ből. Tardy György ajándéka a ref. polgári leányiskolának." c. cikk: Sárrét 1918.13. sz. 2.; Akurátni 1918. és Kádár 1918.; A falu későbbi templomára is a „fehér templom" elnevezés visszatér, lásd HBmL T. Berettyó újfalu 1913. évi kataszteri felvételének lapjai, BmK 62. sz. VI. 127/j. térkép 62/14—15. szelvényén a Debrecenből Berettyóújfaluba tartó utat „Fehértemplom országút" néven.; Zoltai Lajos:
    A herpályi Földvár. A debreczeni állami Déri Múzeum ásatása (kézirat a Déri Múzeum Adattára Régészeti Gyűjteményében; továbbiakban DMA Rég. Gyűjt.) Zoltai már 1921-ben annyira ér deklődött Herpály múltja iránt, hogy összeállított egy kis tanulmányt „A herpályi Földvár és adatok Berettyóújfalu történetéhez" címmel, (kézirat: DMA Rég. Gyűjt.)
  24. Zimmerman—Wemer—Müller—Gündisch 1892—1937. 1. 122—123.
  25. Jakubovich 1926.299., 358.; Ő és Györffy i. m. 1962. 625. Miklós bánt a Gutkelednembeli Miklós szlavón bánnal azonosítják. Ezt nem fogadja el Jakó 1940. 73. Dragun ágbeli István fia Miklós bán feltehetően az előző év októberétől 1274 augusztusáig országbíró is volt. Leszármazására és tisztségeire lásd Karácsonyi 1901—1902. II. 57., 63—64. és Ratz 1975. 127., 187., 188.
  26. OL Dl. 38 126. — Paznan fia Ders ősi birtoka Feifancsika (Margittától délnyugatra) fele részét adta cserébe. A birtokcsere egy félévszázad múlva egyik kiinduló pontja a két Hontpázmány nembeli család közötti hosszú pereskedésnek.
  27. Jakubovich 1926. 223., 298—299., 358.
  28. Jakubovich 1926. 223., 299., 301., Szalók comes illetve utódai adták az Árpád-kori Túrsámson két birtokos alatti megkettőződésével keletkezett Szalóksámson nevét 1300—1310 között. Túrsámson a mai Hajdúsámson, Szalóksámson a XV. század elején már puszta, határát a debreceniek szerezték meg. Lásd Zoltai 1925. 49—52.; Jakó 1940. 334.; Györffy 1962. 658.
  29. OL Dl. 29 041. és Dl. 37 180.; Györffy György szerint a Barsa-nem bihari birtoklása a X. században kezdődött, birtokaik a Berettyó, Sebes-Körös és Fekete-Körös partjai mellett feküdtek. Vizsgált tájunkon a Hontpázmányokat egy évszázaddal megelőzték. Lásd Györffy 1962. 573.
  30. Komáromy 1889. 145 s köv.; OL Dl. 38 140.; A Mikó fiák: Miklós mester és öccse Lőkös (Leukus) comes illetve leszármazottaik sokszor szerepelnek majd a XIV. század első két évtize dében Bölcs birtokáért folytatott pereskedésben.
  31. OL Dl. 38 141.; Lampert országbíró ítéletleveléből kiderül, hogy a per már korábban elindult.
  32. OL Dl. 38 143.; Miklós mester és Lőkös comes ígéretet tettek, hogy Barsanembeli Apafia Miklóst ezen egyezség után bolcshidai birtokrészében az egész Hontpázmány nemzetség előtt meg fogják védeni esetleges birtokigénnyel szemben.
  33. OL Dl. 38 144. Az alperesek bemutattak olyan korábbi—a váradi káptalan és Bihar megye által kiadott — okleveleket, melyek szerint a falunak az a része, ahol Szent Márton egyháza áll, mindig Bolcshidához tartozott. Lampert országbíró éppen ezért újból elhalasztotta az ítélet meghozatalát.; Komáromy 1889. 19 s köv. Az 1334. augusztus 15-én kötött újabb birtokmegosztás után nem sokkal Miklós és Lőkös is meghaltak.
  34. Monumenta Vaticana Hungáriáé 1/1. 42., 54., 65., 72., 79., 86.; Bunyitay nyomán Jakó a tized jegyzék egy kétféleképpen olvasható helynevét Ujandának minősítette. Valójában a Vyanda név a Szalárd melletti Vajda falut fedi. Lásd Bunyitay 1883—84. III. 332.; Jakó 1940. 195. Helyesbítésüket Györffy 1962. 681.
  35. Bolcsra lásd Monumenta Vaticana Hungáriáé 1/1. 42., 56., 73., 79., 85.; Szentmártonra lásd. u. o. 65., 71., 79., 86.; Szomajomra lásd uo. 42., 65.
  36. Györffy 1962. 583., 588—89.; Györffy 1963. passim.; Kováts 1963. és Kováts 1971—1972. Kováts Zoltán esetlegesen még a 10-es koefficienset is kevésnek tartja. Ennél magasabb népesség szám-becsléseivel a XIV — XV. századra gazdaságtörténeti okok miatt nem érthetek egyet.
  37. Nagy Lajos 1372. november 1-én Megyeren kiadott adománylevele: OL Dl. 6072. Az egri káptalannak küldött királyi parancs 1373. április 20-án kelt Visegrádon: OL Dl. 24 685. — A Domoszlóiak a XIV. század egyik sokat szereplő főúri családja. Miklós apjának Gergelynek a testvére a Nánai Kompolti család őse. Domoszlói Miklós 1355—1382 között volt hevesújvári ispán. Fiának Demeternek a felesége az 1270-es évek után szinte példátlan pályafutást megtett családnak, Debreceni Dózsa nádor családjának egyik utolsó leányági leszármazottja, Debreceni Ilona. Lásd Fügedi 1970. 85., 89., 93., 154., 157.
  38. OL Dl. 24 685.
  39. Zsigmond király 1418. szeptember 30-án Augsburgban kelt oklevele: OL Dl. 10 726. Rozgonyi János (?—1440 előtt) 1410-ben sárosi ispán, később kincstartó, 1435—37. között tárnokmester. A család a XV. században kiemelkedő szerepet vitt. Rozgonyi Jánosnak három fia volt: Osvát, aki a székelyek ispánja (1455—56) majd főlovászmester (1456 és 1459—1460), ifjabb János, aki erdélyi vajda (1450—1460), majd tárnokmester (1459—1470) s végül országbíró (1470—71) és Rajnáid, aki ugyancsak tárnokmester lett (1470—72). V. László alatt mindhárman a Hunyadi-fiak ellen fordultak, de később kiemelkedő megbízásokat nyertek el. Rajnáid azonban részt vett a Vitéz János-féle összeesküvésben s csak várai átadása ellenében kapott Mátyás királytól kegyelmet. Lásd Fügedi 1970. 85., 89., 93., 94., 107., 154., 157., 164. A herpályi uradalomban mindhárman részbirtokosok voltak; Az Anda személynévre és a belőle képzett Andaháza nevű Liptó megyei falura lásd Majláth 1891. 79 s köv.; Majláth 1898. 135 s köv.
  40. A királyi kincstárban elhelyezett regestrum szövegét lásd Palóci Mátyus országbíró 1425. július 5-én Budán kelt oklevelében: OL Dl. 9169. A Pásztói család rokonságára, leszármazására lásd Békefi 1898. melléklet a 246 és 247. oldalak között, valamint Fügedi 1970. 78., 97., 157., 160.
  41. Perényi Péter országbíró 1421. február 16-án Budán kelt oklevele: OL Dl 11 045.; Nánai Kompolti István országbíró 1424. június 20-án Budán kelt oklevele: OL Dl 11 528.
  42. Csáky család oklevéltára 1/1. 311—14. A Csákyak 1396-ban szerezték meg Körösszeget és Adorjánt, a családnak előnevet adó uradalmakat. A rokonság később megerősödött, Rozgonyi János Rajnáid nevű fiának leánya Anna második házasságában Csáky Mihályné lett: Fügedi 1970. 65., 82., 157. és a 22. táblázat; Csáky Miklós és György valamint két fiútestvérük Csáky István fiai voltak. Miklós és György az osztozkodás után néhány évvel meghaltak. Miklósnak László nevű fia is erdélyi vajda lett. (1431—1437). A családot György négy fia és két leánya vitte tovább. Lásd Nagy Iván 1857—68. IV. 86.
  43. Zsigmond 1425. június 24-én Visegrádon kelt oklevele: OL Dl. 11 685.
  44. Palóci Mátyus országbíró 1425. július 5-én Budán kelt oklevele: OL Dl. 9169.
  45. A váradi káptalan 1425. október 22-én kelt oklevele: OL Dl. 11 728.; A vizsgált területünkön is megjelent délszláv menekültekhez lásd a debreceni uradalomhoz tartozó Gáborján melletti Tótfalu esetét. 1405-ben mint újonnan telepített falut említik: Héderváry család oklevéltára I. 131. Bizonyított, hogy a XV. század első harmadában a debreceni uradalom több falujában — Nánás, Vid, Pród, Böszörmény — és az ezekkel szomszédos Varjason és Dorogon is kisebb délszláv csoportok települtek le. Lásd Módy 1973. 57—58. és Módy 1979. passim.
  46. Szabó 1966. 148 s köv.; Maksay 1971. passim. Jobbágyságunk XV —XVL századi családnév-adására, különösen is a foglalkozást jelentő nevekre lásd Szabó 1954. 6—15.
  47. A Szabolcs megyei Szentdemeter (Hajdúhadháztól nyugat-délnyugatra feküdt, az irodalomban sokáig összekeverték vizsgált településünkkel) 1390—1401 között néptelenedett el. Lakosai feltehetően Téglásra és Hadházra költöztek be, a falu külső határát a debreceniek szerezték meg. Lásd Módy 1912. 176., 178., 181.; A falu természetes úton való elnéptelenedését bizonyítja, hogy az 1966—67. években folytatott ásatás során feltárt XII. századi eredetű templomának tatárjárás utáni állapotban levő épülete, minden erőszakos cselekmény nélkül pusztult el. Égési réteg nem mutatkozott, de igen korai téglakitermelés nyomait lehetett megfigyelni. Lásd Mesterházy 1970. 145 s köv.
  48. Szabó 1960. 383.
  49. Szabó 1966. 172 s köv.
  50. Palóci Mátyus nádor 1435. szeptember 7-én Váradon kelt oklevele: OL Dl. 30 434.
  51. Csánki 1890. 631., 632., 636.; Osváth 1875. 255.; Nagy 1857—1868. IV. 86.
  52. Mátyás király 1463. július 16-án Futakon kelt oklevele: OL Dl. 15 849. Mivel Andaháza a középkori Bihar és Szabolcs megyék határán feküdt, a XV. század végén többször említik mint szabolcsi falut; néhai ecsedi Báthory István (1435—1439 között országbíró) fiai: István (?—1493) a későbbi hadvezér, 1458-tól asztalnokmester, 1479—93. között erdélyi vajda, de 1471—1493 között országbíró is volt, László 1463—1466-ban asztalnokmester, András pedig 1442—53. között, majd 1460-ban lovászmester.; Losonci Dezsőfi László 1457—59-ben asztalnokmester, 1491—93-ban tárnokmester volt. A Losonci és Pásztói család újabb, későbbi rokonsága: Losonci László unokaöccse János vette feleségül Pásztói Hedviget. Lásd Fügedi 1970. 88., 132—139.; Bárt fai Szabó 1905. 68.
  53. A váradi káptalan 1463. november 28-án kelt oklevele: OL Dl. 15 882. A király a vizsgálatot szeptember 27-én rendelte el és az november 19-én történt meg.
  54. 1461: OL Dl. 15 556. A Rozgonyiak Szentpéterszeggel együtt megkapták Szentmiklóstelke pusztabirtokot is, mindkettő Szilágyi Mihályé volt. Szilágyi Erzsébet, Mátyás király anyja 1469-ben külön is lemondott ezekről a Rozgonyiak javára: OL Dl. 16 930.
  55. Mátyás király 1473. december 4-én Budán kelt oklevele: OL Dl. 28 310. A hatalmaskodásban a Rozgonyiak jobbágyai mellett részt vettek Gáborjáni Erdőszegi Mátyás és Fekete László, valamint Tótfalui Kis Pál. A szentpéterszegi, érpályi és újfalui jobbágyok szekérrel voltak, hiszen a kivágott fát el is szállították.
  56. 1474: OL Dl. 17 526.
  57. 1461: HBmL IV. A. 1021/a. MeO. 43.; 1470: Debreceni Ref. Kollégium Nagykönyvtára. Kézirattár. R. 1124., magyar nyelvű 1623. évi fordítását lásd Szűcs 1871. 1. 123—25.; Mezőgyáni Mihály 1470-ben több Arad és Temes megyékben levő falvak részbirtokát „testvéri szeretetből" az aradi káptalan előtt felesége testvérének Dóci Imrének adta. Lásd Márki 1891. 188.; A feltehetően várjobbágyi eredetű család a névadó településen túl több békési, bihari, aradi és temesi faluban volt birtokos. Mezőgyáni Benedek 1408-ban, Márk 1416-ban és 1423-ban, Pál 1433., 1452., és 1453. években, Gergely 1438-ban királyi ember hatalmaskodások kivizsgálásánál, és határjárásoknál: HBmLlV. A. 1021/d. 8. Kápt. 96/56., 96/58., 96/59., 96/60., 96/61., 93/11. valamint MeO. 34. és MuO. 192. számú oklevelek. Ifjabb Gergely 1499. tavaszáig Fancsikán volt zálogjogon részbirtokos: HBmL IV. A. 1021/d. 4. Kápt. 94. e.; Mezőgyáni Mátéról, aki 1505-ben személynöki ítélőmester volt, Nagy 1857—68. VII. 460. alatt azt mondja, hogy családja kihalt. Találkozunk viszont Mezőgyáni Péterrel 1513-ban: HBmL Diploma 407. régi számozás, egyszerű másolat).
  58. Ecsedi Báthory István országbíró 1479. augusztus 20-án Budán kelt oklevele: OL Dl. 26 640.; A káptalan szeptember 19-én jelentette, hogy öt nappal korábban megtartotta a vizsgálatot Borsi Benedek királyi emberrel együtt. Lásd Bunyitay 1883—84. II. 157.; Kismarjai Lukács felesége Nadányi Ilona volt, ugyancsak Ilona nevű leánya pedig Artándi Balázsné: HBmL IV. A. 1021/d. 4. Kápt. 94. g.
  59. Osváth 1875. 256.
  60. A váradi káptalan 1484. május 11-én kelt oklevele: OL Dl. 18 965.; Kismarjai Lukácsné Nadányi Ilona leánynegyedének kiadása miatti per 1479-ben zajlott. Végül Kismarjai Lukácsnak és leányának Ilonának Ártándi Balázsnénak jutott Kovácsi 1/4-e és 3 jobbágytelek, néhány elidegenített puszták fejében és Gyéres falu 1/4-e és 3 jobbágytelek, a többi rész Tordai András és Kismarjai Ágota fiáé, Benedeké lett: HBmL IV. A. 1021/d. 4. Kápt. 94. g.
  61. OL Dl. 36 442.
  62. Ecsedi Báthory István országbíró 1486. augusztus 2-án Budán kelt oklevele: OL Dl. 19 166.; Az érpályi uradalom falvai között először Szentkozmadamjánból értesülünk 1460-ban a Dersi család birtoklásáról, nyilván a Mezőgyániakkal való rokonság révén. A Szatmár megyei Petri faluról előnevet kapott Dersi (később Derzsi) család a Hontpázmány nemzetségből származik, ezt a család megújított XV. századi címere is tanúsítja: Lehoczky 1902. 139—140. A XV. századból ismert ág őse Ders, aki 1334 körül született. Felesége a szabolcsi Mizséte-i Sándor leánya, fiuktól Lászlótól származnak a család további tagjai, akik közül Benedek volt a nagy birtok szerző: Wertner 1901. 112—13.
  63. OL Dl. 28 336.
  64. A váradi káptalan 1487. szeptember 19-én kelt oklevele: OL Dl. 28 336. Mátyás király 1487. augusztus 25-én kelt parancslevelét a váradi káptalan relációja tartalmazza.
  65. Károlyi család oklevéltára III. 17—19.; A Dezsőfiek az érpályi uradalomban a XV. század harmincas éveitől birtokosok Losonci Dezsőfi Istvánná Pásztói Katalin révén. Az oklevélből kitűnik, hogy Szobiné Dezsőfi Zsófia kezén volt apja Dezsőfi László boldogfalvai részbirtoka is. Ezt szintén a Mezőgyáni család kapta meg. Ők már évtizedekkel korábban részbirtokot szereztek Boldogfalván.
  66. Csánki 1890. 597.
  67. Az egri káptalan 1354. június 11-én kelt oklevele: OLDl. 28 732. Kiadva: Anjou-kori okmánytár VI. 220—22.; Jakó 1940. 233. szerint a megye kitétele nélkül 1252-ben említett Dehter vizsgált falunkkal azonos, sőt szerinte a détér-i királyi conditionarius nemesek alapították később Bálintfalvát: Jakó 1940. 205.; Györffy 1962. 597. és 613. ezt az 1252. évi adatot nem ítélte idevonhatónak.
  68. Csánki 1890. 597.; Jakó 1940. 217.
  69. 1382: OL Dl. 30 725.; Újlakra és Szomajomra lásd a 33. és 35. jegyzeteket.
  70. Jakó 1940. 351—52.
  71. Jakó 1940. 349.
  72. Csánki 1890. 597., 641., 643.; Jakó 1940. 217.
  73. Wertner 1908. 67.
  74. Csánki 1890. 597., 641.
  75. Jakó 1940. 349., 375.; 1435: OL Dl. 30 434. Lásd az 50. jegyzetet.
  76. OL Dl. 26 613.
  77. Csánki 1890. 597., 641.
  78. Csánki 1890. 641.
  79. OLT>\. 30 725.
  80. OL Dl. 30 469.; A Pályi-ak 1455-ben zálogjogon lettek itt birtokosok.
  81. OL Dl. 26 627.; A Földesi családra lásd Herpay 1936. passim.
  82. Jakó 1940. 205., 233.
  83. Jakó 1940. 352.
  84. Mátyás király 1481. június 8-án Budán kelt oklevele: OL Dl. 30 475.
  85. Ulászló király 1493. június 9-én kelt oklevele: OL Dl. 32 514. A váradi káptalan szeptember 21-én folytatta le a vizsgálatot és szeptember 27-én keltezve jelentette a királynak.
  86. Csáky család oklevéltára l/l. 488. A váradi káptalan 1496. január 11-én jelenti, hogy az előző év február 23-án kelt királyi parancsra megtartotta a Bőkén Benedek illetve Csáky Mihály és Benedek peres birtokain a határbejárást.
  87. Csáky család oklevéltára 1/2. 540. — A leleszi konvent 1510. február 21-én kelt oklevele.
  88. Barta—Fekete Nagy 1973. III., 221.
  89. Barcsa 1906. I. 127.

 

IRODALOM

Akurátni József, 1918. A herpályi kolostor csengője. Sárrét 16. sz. 1—2., 18. sz. 1—2. Anjou-kori okmánytár. Codex dipl. Hungaricus Andegavensis. (Szerk. Nagy Imre, Tasnádi NagyGyula) Budapest. I—VII. 1878—1920.

Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum stirpis Arpadianae critico —diplomatica. I— H/1. (Szerk. Szentpétery Imre) Budapest. 1923—1943.; II/2—3. (Szerk. Szentpétery Imre Borsa Iván) Budapest. 1961.

Árpád-kori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus.(Közzéteszi Wenzel Gusztáv) Pest, Buda pest, 1860—1874. I—XII.

Barcsa János, 1906. A tiszántúli ev. ref. egyházkerület története I — II. Debrecen.

Bártfai Szabó László, 1905. Proscriptico I. Mátyás korából. Turul XXIII. évf. 68 s köv.

Békefi Rémig, 1898. A pásztói apátság története 1190—1702. Budapest.

Bunyitay Vincze, 1883—84. A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig I — III. Nagyvárad.

Csánki Dezső, 1890. Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában I. Budapest.

Fügedi Erik, 1970. A 15. századi magyar arisztokrácia mobilitása. Történeti Statisztikai Kötetek. Budapest.

Györffy György, 1962. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. A—Cs. Budapest.

Györffy György, 1963. Magyarország népessége a honfoglalástól a XIV. század közepéig. = Magyarország történeti demográfiája. Magyarország népessége a honfoglalástól 1949-ig. (Szerk. Kova- csics József) Budapest.

Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius. Kiadják Nagy Imre, Paur Iván, Ráth Károly és Véghely Dezső valamint Ipolyi Arnold I—VIII. Győr, 1865—1873., 111. Budapest, 1876—18^1.

A Héderváry család oklevéltára I — II. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából közlik br. Radványszky Béla és Závodszky Levente. Budapest. 1909—1922.

Herpay Gábor, 1936. Földes község története. Debrecen.

Jakó Zsigmond, 1940. Bihar megye a török pusztítás előtt. Település- és Népiségtörténeti Értekezések 5. Budapest.

Jakubovich Emil, 1926. A váradi püspökség XIII. századi tizedjegyzéke. Magyar Nyelv XXII. évf.

Kádár Jenő, 1900. A herpályi Csonka torony. Sárréti Híradó II. évf. 34. sz. 3—4., 35. sz. 3—4., 36. sz. 2—3. és 37. sz. 3.

Kádár Jenő, 1918. Herpály falu csengője 1242-ből. Sárrét XIV. évf. 14. sz. 2—3. és 17. sz. 2.

Karácsonyi János, 1901—1902. A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I — III. Budapest.

Komáromy András, 1889. A Hunt Pázmán nemzetség ugocsai ágazata. Turul VII. évf. 145—168.

Kováts Zoltán, 1963. A XVIII. századi népességfejlődés kérdéséhez. Agrártörténeti Szemle V. évf.

Kováts Zoltán, 1971—72. A magyar népességfejlődés a honfoglalástól 1870-ig. Szegedi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei I. Szeged, 1971. 77—88. és II. Szeged, 1972. 3—25.

Lehoczky Tivadar, 1902. A petri Ders család czímereslevele 1417-ből. Turul XX. évf. 139—141.

A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára 2. k. (Főszerk. Benkő Loránd, szerk. Kiss Lajos— Papp László) Budapest, 1970.

Majláth Béla, 1891. Családtörténeti tanulmányok. II. Milath törzse (A Fejérpataky, Andaházy és Lipthay családok). Turul IX. évf. 78—85., 133—140.

Majláth Béla, 1898. A Keresztúriak. Turul XVI. évf. 135 s köv.

Maksay Ferenc, 1971. A magyar falu középkori településrendje. Budapest.

Márki Sándor, 1891. A Dóczyak Aradban. Turul IX. évf. 188—192.

Máthé Márta, Sz., 1975. Rómer Flóris bihari munkássága. (A bihari útinapló) DMÉ 1974. (Szerk. Dankó Imre) Debrecen.

Mesterházy Károly, 1970. Adatok a bizánci kereszténység elterjedéséhez az Árpád-kori Magyar országon. DMÉ 1968. (Szerk. Módy György) Debrecen.

Mesterházy Károly, 1975. Régészeti adatok Hajdú-Bihar megye területe IX — XIII. századi település történetéhez I—II. DMÉ 1973. és DMÉ 1974. (Szerk. Dankó Imre) Debrecen,

Módy György, 1972. Hajdú-Bihar megye településtörténeti vázlata a tatárjárástól a hódoltság meg szűnéséig. Hajdú-Bihari kéziratos térképek. (Szerk. Komoróczy György) Debrecen.

Módy György, 1973. Hajdúböszörmény és környéke a XIII. századtól a hajdúk letelepedéséig. = Haj dúböszörmény története. (Szerk. Szendrey István). Debrecen.

Módy György— Kozák Károly, 1976. A herpályi templomromnál végzett régészeti kutatás és helyre állítás (1972—1975). BMÉ I. (Szerk. Héthy Zoltán) Berettyóújfalu.

Módy György, 1979a. Bihari Dolgozatok 5. A Bihari Múzeum Közleményei. (Szerk. Héthy Zoltán) Berettyóújfalu.

Módy György, 1979b. The Migration of Southern Slav Population on the Great Hungárián Plain in the 15—16 th Centuries. = Ethnographica et Folkloristica Carpathica Tom. 1. (Red. Újváry Zoltán) Debrecen. 135—144.

Monumenta Vaticana históriám Hungáriáé illustrantia. Series I. Tom. I — V. Budapest. 1885—1891.

Nagy Iván, 1857—68. Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I — XII. és pótlék kötet. Pest.

A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára I — V. Sajtó alá rendezi Géresi Kálmán. Budapest. 1884—97.

Oklevéltár a gróf Csáky család történetéhez. 1/1—2. A körösszegi és adorjáni gróf Csáky család tör ténete I. Oklevéltár. Budapest, 1919.

Osváth Pál, 1875. Bihar vármegye sárréti járása leírása. Nagyvárad.

Parádi Nándor, 1963. Magyarországi pénzleletes középkori cserépedények (XI—XVII. század).

Arch. Ért. XC. évf. Ratz, Alfréd, 1975. Forschungen über Sühnekreuze, zur mittelalterlichen Geschichte von Trausdorf

und über Leitnamen der Gutkeled. In: Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland, Heft

57. Kulturwissenschaften. Eisenstadt. Repertórium locorum obiectorumque in Xll.tabulis mappae regnum Hungáriáé, Slavoniae, Croatiae

et confiniorum militarium magni item principatus Transylvaniae occurentium, quas aeri incisas vulgavit lonnes Lipszky de Szedlicsna. Budae, 1808.

Szamota István— Zolnai Gyula, 1906. Magyar Oklevélszótár. Budapest.

Szabó István, 1954. Bács, Bodrog és Csongrád megyék dézsmalajstromai 1522-ből. Budapest.

Szabó István, 1960. La répartition de la population de Hongrie entre les bourgades et les villages dans les années 1499—1526. Etudes historiques I. Budapest. (Studia Historica No. 49.)

Szabó István, 1963. A prédium. Vizsgálódások a korai magyar gazdaság és településtörténelem körében. I—II. Agrártörténeti Szemle V. évf. 1—2. sz. 1—49. és 3. sz. 301—337. Szabó István, 1966. A falurendszer kialakulása Magyarországon X—XV. század. Budapest.

Szűcs István, 1871. Szabad Királyi Debreczen város történelme. I—III. Debrecen.

A Váradi Regestrum, értelmezi Kandra Kabos. Budapest, 1898. VR Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba lajstrom az 1550-i kiadás hű hasonmásával együtt.

Regestrum Varadiense examinum ferri candentis ordine chronologico digestum descripta effigie editionis a. 1550 illustratum sumptibusque capituli Varadiensis lat. rit. Curis et laboribus

Ioannis Karácsonyi et Samuelis Borovszky editum. Budapest, 1903. Wertner Mór, 1901. Nemzetségi kutatások. Turul XIX. évf. 112—113.

Wertner Mór, 1918. Az oszlári és pelbárthidai Majsfi család eredete. Turul XXVI. évf. 64—69. Zimmerman, Vvnnz—Werner, CaxV—Müller, GeoTg—Gündisch, Gustav, 1892—1937. Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. I — IV. Hermannstadt. Zoltai Lajos, 1925. Települések, egyházas és egyházatlan falvak Debrecen város mai határa es külső birtokai területén a XI —XV-ik századokban. Debrecen.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet