Előző fejezet Következő fejezet

TELEPÜLÉS, ÉPÍTKEZÉS

Dám László

 

Egy falu vagy táj napjainkban szemünk elé táruló települési és építészeti képe, melyet összefoglalóan faluképnek nevezünk, hosszú történeti folyamat során alakult ki. A falukép történeti változása és e történeti változást meghatározó tényezők feltárása a néprajztudomány egyik legfontosabb feladata. A falukép néprajzi vizsgálatánál azonban minél távolabbi múltba nyúl vissza a kutatás, annál kevesebb lesz a néprajzilag is értékelhető adat, s sokasodik a nyitott, megválaszolatlan problémák sora. Berettyóújfalu közel 4000 lakóházából pl. az 1970-es népszámlálás adatai szerint csak 46 épült a XIX. század első felében, amely az ossz épületállománynak csupán 3%-a.1 Egy ilyen sárból, vályogból épült lakóház maximum 100—150 év élettartamú, s így legfeljebb csak a XVIII. század második feléig nyújt biztos támpontot a népi építészet kutatója számára. Az e korból származó és néprajzi szempontból is értékelhető rendkívül gyér történeti anyag segítséget nyújt ugyan településünk XVIII. századi népi építészetének rekonstruálásához, de ahhoz már nem elégséges, hogy a korábbi időkre is érvényes következtetéseket vonhassunk le belőle.

Hasonló nehézségekkel találkozunk a település alaprajzi, szerkezeti változásának vizsgálatánál is. Az e vonatkozásból legfontosabb forrásul szolgáló térképes anyag csak a XVIII. század végétől áll rendelkezésünkre. Nagy segítséget nyújtanak viszont számunkra a történeti, agrár- és gazdaságtörténeti kutatások eredményei. A település ugyanis mindenkor hű visszatükrözője a paraszti gazdálkodás jellegének, rendjének, a paraszti társadalom organizációjának, hiszen éppen az ember társadalmi-gazdasági tevékenységének eredménye. Ha tehát ismerjük egy falu gazdálkodásának történetét, a gazdálkodás fő ágainak, az állattartásnak és földművelésnek egymáshoz való viszonyát, a földbirtoklási és határhasználati formák történeti változását, akkor ennek alapján következtetéseket vonhatunk le a település rendjét illetően is.

1. TELEPÜLÉS

Berettyóújfalu a XVIII. század végén az Alföldre jellemző halmaztelepülés egyik tipikus képviselője. E településforma fontos ismérve az alaprajz szabálytalansága, amely kiterjed a lakóház elhelyezésére, a telkek, telektömbök és az utcák vonalára is. Jól látható ez a településszerkezet Berettyóújfalu 1818-as térképén (1. kép). A Berettyó egyik árvíztől mentes övzátonyára települt falu szinte szigetszerűen emelkedik ki a Sárrét mocsárvilágából. Határát délnyugaton a mocsár zárja le, északkeletre és keletre a Berettyó, nyugatra a Kalló kanyarog szinte parttalan medrében, és évről évre árvizekkel borítja a terület nagy részét. Közvetlenül vizek határolják magát a falut is: északon a Völgyköz-ér, nyugaton a Szénás sziget-ér és a Nagyszil-ér, keleten a Herneki-határér, délen pedig a Berettyó egyik kanyarulata.

1. kép. Berettyóújfalu 1818-ban. HBml. BmT 40. térkép után
 
2. kép. Csoportos telekelrendezés vázlatrajza. 1 — lakóház, 2 — istálló, 3 — magtár 4 — kút, 5 — baromfiól, 6 — góré, 7 — disznóól
 
3. kép. Soros telekelrendezés vázlatrajza. 1 — lakóház, 2 — nyárikonyha és kamra, 3 — disznó- és baromfiól, 4 — istálló, 5 — góré
 
4. kép. Soros elrendezésű telek látképe. Dám L. felvétele

A település minden oldaláról csak hidakon át közelíthető meg, sőt hídon keresztül lehetett eljutni az ún. oláh városba, a mai Kádár utca környékére is. A vízzel körülzárt területen a telkek egymásra zsúfolva, szabálytalan telektömböket alkotva helyezkednek el. A telektömbök belsejében levő telkeket csak zugokon keresztül lehet megközelíteni. Jó példa erre a mai Báthori, Hadik, Wesselényi, Gábor Áron utcákkal határolt telektömb. Ha összehasonlítjuk a falu XIX. század eleji és mai térképét, jól láthatjuk, hogy az utcahálózat azóta sem változott. A falut a települést közrefogó vízfolyásokon túl nyugatról és délről kertek övezik. Nyugaton a Nagy- és a Kisszilérkert, délen az Ökörúsztatókert, a Város kertje, a Derék- és Székkertek. Feltételezhetően ezek voltak azok a szérűskertek, melyeket Berettyó újfalu XVIII. századi jegyzőkönyvei emlegetnek, s amelyekben gazdasági épületek is voltak. A történeti adatok szerint tehát a falu a XVIII. században kertes, ún. kétbeltelkes település volt. 2 E településtípus fontos jellemzője, hogy egy-egy gazdának kétbeltelke is van, egyik a falu belső magjában, a másik a falu külső peremén, a kertekben. A belső telken többnyire csak lakóház és kisebb melléképületek találhatók, míg a külső telek a gazdasági élet színtere, annak összes fontos építményével együtt. Sajnos a Berettyóújfaluról rendelkezésünkre álló legkorábbi térképek alapján ez a kétbeltelkes településforma már nem mutatható ki. Györffy István, aki először hívta fel a figyelmet erre a településtípusra, a II. József korából származó első katonai felvétel térképlapjait tanulmányozva azt írja, hogy Berettyóújfalu nem kertes.3 Nem mutat egyértelműen kertességet fent ismertetett 1818-as térképünk sem. Ennek két oka lehetséges: 1. A térképek készítésének idejében a kertes település valamilyen oknál fogva már felbomlott, vagy 2. ami még valószínűbb, a térképek pontatlanok. A településábrázolásnak ugyanis ekkor még nem voltak egységes szokásai, a térképek készítői eltérő módon jelölték a külső gazdasági egységeket, vagy azokat fontosnak nem tartva fel sem tüntették. Gyakori eset, hogy a levéltári és néprajzi kutatások által egyértelműen kertesnek kimutatott települések korabeli térképein a kertek egyáltalán nem szerepelnek.4

Ki kell zárnunk azt a feltevést, hogy a térképünkön feltüntetett kertek szőlőskertek lettek volna. A szőlőtelepítés a XVIII. század második felében indul meg Berettyóújfaluban. A derecskéi uradalom 1770-es összeírása még csak 4 11 /, 6 hold nem úrbéres, nemesi szőlőt tüntet fel, s az 1828-as összeírás szerint csak 40 kapa volt.5 Kertjeink azonban ehhez képest sokkal nagyobb területet ölelnek föl, s az első katonai felvétel tanúsága szerint a szőlőskertek a településnek éppen az ellenkező oldalán helyezkednek el.6

A kertes települések a XVI—XVII. században jöttek létre az extenzív állattartáson alapuló gazdálkodás hatására.7 A kétbeltelkes település kialakulásának társadalmi-gazdasági alapjai Berettyóújfalu esetében is adottak voltak, de a kertek létrejöttét, a gazdálkodás rendszerében betöltött szerepét illetően konkrét történeti adatok hiányában nagyobbrészt csak feltételezésekre vagyunk utalva. 1608-ban a hajdúk letelepítésével, a hajdú szabadságjogok révén időlegesen megnyílik Berettyóújfalu előtt is a mezővárosi fejlődés lehetősége. 1658-ban ugyan a település elpusztul, de hamarosan újratelepül, s 1665-ben már 115 házában 264 lakos él. Elkerüli annak a több száz alföldi falunak a sorsát is, amelyek a török hódoltság és a XVII. század végi „felszabadító háborúk" során teljesen elnéptelenednek, s létezésüket ma már csak helynevek, oklevelek őrzik.8 Mivel a kerteket a XVIII. század elején említik először a levéltári források, feltételezhetjük, hogy azok már előbb is megvoltak, s így a XVII. század közepi újratelepülés után, a század második felében alakulhattak ki. Ekkor bontakoznak ki a mai településrendszer csírái is.

A XVIII. században rohamosan fejlődő település térbeli terjeszkedésének a vízföldrajzi viszonyok gátat szabtak, s a század végére már csaknem minden településre alkalmas területet beépítenek. A gazdálkodás alapjait képező állattartás nemcsak bőséges legelőterületet, de a nagyszámú igás és fejősállat teleltetéséhez nagyméretű belső telkeket is igényel.9 A parasztság vagyonosságának mértéke ebben a korban döntően a birtokolt állatállomány nagyságától függött. Berettyóújfalu társadalma azonban már a XVIII. század elején sem homogén, s a század folyamán a társadalmi differenciálódás egyre nagyobb mérvű lesz.10 A faluközösség nyilvánvalóan gazdaságilag is legerősebb vezető rétegét a kuriális és taksás nemesség képezi, amely kiváltságait erősen védelmezi az uradalommal és a jobbágyokkal szemben egyaránt. Nem egységes maga a jobbágyi réteg sem. A földközösség keretcin belül a differenciált osztás uralkodik, melynek során a törzsökös lakosok — néha erőszakkal is — kiszorítják a földhasználatból a jövevényeket és zselléreket.11 A lakosság XVIII. századi ugrás szerű növekedése pedig éppen a beköltözők nagy számával magyarázható. Mindezt azért kívánjuk hangsúlyozni, mert a földbirtoklás differenciáltsága nemcsak a falu határára, de a belsőségre is vonatkozik. A legnagyobb területű beltelkek a nemesek és a törzsökcs jobbágyok kezében voltak. A jövevények és zsellérek kis telkei nagyobbrészt a település peremén helyezkedtek el. A határ és a belsőség egyenlőtlen elosztása érvényesülhetett a kertek birtoklásában is. Kétbeltelekkel tehát csak a gazdák egy része rendelkezett, s így a kertesség nem terjedhetett ki a település egészére.

A település térbeli kiterjedése és alaprajza a XIX. század közepéig nem sokat változik. A népesség növekedésével megindul a belső telkek osztódása, elaprózódása. A korábban már példaként felhozott Báthori, Hadik, Wesselényi, Gábor Áron utcákkal határolt telektömb pl. 1818-ban 46 telket foglal magába. Száz évvel később, 1910-ben pedig már 64-et.12 Berettyóújfalu fejlődésében a XIX. század közepe hozott jelentős fordulatot. Bár az ezt meg előző időkben a vidék legnagyobb, legnépesebb települése, de az önellátás fokán álló úttalan vidék nem biztosított gazdasági hátteret dinamikus fejlődéséhez. A múlt század elején kiépül ugyan a debrecen—nagyváradi útvonal, de jelentős gazdasági és kereskedelmi központ továbbra is a két nagyváros marad. A XIX. század második felének jelentős gazdaságitársadalmi átalakulásának határára azonban az árvízmentesítésekkel, a Budapest—Nagy várad vasútvonal kiépülésével a különböző mezőgazdasági termékösszetételű vidékek találkozáspontjában fekvő Berettyóújfalu gazdasági-kereskedelmi központtá válik. Ebben az időben már jelentős piaca a környék gabonájának, állatainak és állati termékeinek. Ez a központi szerepkör a trianoni béke után tovább nő. A két világháború közötti időszakban az állatvásárok felhozatala a biharkeresztesi és derecskéi járás községeinek nagy részére is kiterjedt. Itt történt a vidék mezőgazdasági termékeinek cseréje is. Maga a település is jelen tős fogyasztópiacot alkot, de ma is itt zajlik le a gyümölcs, burgonya, hagyma, zöldség, gabona, széna vidék-vidék közötti kereskedelme. Ugyanakkor fakereskedései révén Beretytyóújfalu látta el épületfával a bihari síkság falvait. Ezzel párhuzamosan kialakult a kisipar sokrétű és nagy területre kiterjedő vonzása is.13 A kapitalizmus időszakában tehát végső soron történelmi-politikai okok eredményeképpen Berettyóújfalu szükségszerűen elindult a várossá válás útján, ehhez azonban szélesebb gazdasági bázis biztosítására, főképpen ipartelepítésre is szükség lett volna. A várossá válás feltételei csak napjainkban valósulnak meg.

Ez a fejlődés természetesen nem maradt hatástalan a településképre sem. A múlt század második felében a falu elsősorban kelet felé terjeszkedik, kialakul a Szil-éren túli település rész magva, majd a századfordulótól kezdve fokozatosan kiépül a vasútállomás környéke, a Bem és Batthyány utca, végül lakótelkek foglalják el az egykori kerteket is.

Több vonatkozásban is eltérő fejlődés jellemzi a fentiekhez képest az 1970-ben Berettyó újfaluhoz csatolt Berettyószentmárton települését. A falu a XVII. században elpusztult, s csak a XVIII. század közepén népesedik be újra.14 A letelepülők — mint a legtöbb nagysárréti faluban — itt is az árvízmentes térszín vonalához igazodva utcás-soros formába helyezték el lakóházaikat és telkeiket. A XVIII. század végén a falu tulajdonképpen egy utcából (mai Puskin utca) áll, annak két oldalán tágas telkekkel és szabálytalanul elhelyezett lakóházakkal.15 Ezt a településképet Berettyószentmárton egészen a múlt század második feléig megőrizte, s később sem halmazosodott el. A falu lakossága ugyanis a múlt század közepéig nem emelkedett olyan dinamikusan mint a vidék más falvaiban, ezt követően azonban ugrásszerű a népességnövekedés.16 Ebben az időben azonban a lecsapolások következtében lehetővé vált a település térbeli növelése is, ami viszont településrendészeti elő írások alapján történt. Ennek következtében Berettyószentmárton ma szabályos utcahálózatú soros település.

5. kép. Telekelrendezés vázlatrajza. 1-lakóház, 2.-istálló, 3.-szénásszín, 4.-szekérszín, 5.-kamra, 6.-góré, 7-8.-baromfi és disznóólak

A település legkisebb és legfontosabb egysége a telek, amely nemcsak színtere, de irányítóközpontja is a paraszti gazdálkodásnak. Beosztása, épületeinek elhelyezése mindig e fontos gazdasági funkció ellátásától függ. Amíg a településre alkalmas térszíni forma a lakosság számához viszonyítva optimális, a telkek viszonylag nagy kiterjedésűek, s mivel a XIX. század második feléig semmiféle településrendezési elv nem érvényesült, a lakóházak és gazdasági építmények elhelyezése is tetszőlegesen történt. Az egyetlen szabályozó elv csak az volt, hogy az épületek lehetőleg a telek legmagasabb pontjára kerüljenek, s ugyan akkor elegendő hely maradjon a gazdasági funkció ellátására is.

A halmaztelepülés általában csoportos elrendezésű telekkel párosul, ahol az építmények a telekhatárok mentén, azt két vagy három oldalról szegélyezve egymástól különállóan épültek fel, de ha a telek nagy, esetleg még középre is kerülhetnek kisebb építmények (2. kép). Ennek következtében középen vagy a telek egy részén nagy térség marad, részben az állattartás, részben a nyomtatás igényeinek megfelelően. Ma már csak elvétve találhatók Berettyóújfaluban ilyen telkek, de a XVIII — XIX. század fordulóján még a többséget ezek adták. Mivel a vízföldrajzi viszonyok gátat szabtak a település térbeli kiterjedésének, a lakosság számának növekedésével a XIX. század folyamán a telkek egyre jobban összezsúfolódnak, egyre kisebbek lesznek, s ennek következtében kialakulnak az ún. soros elrendezésű telkek, melyek ma is jellemzőek Berettyóújfalura. (3—4. kép.) A szalagtelkeken az épületek sorban egymás mögött, de különálló egységekben vagy lazán összefűzve helyezkednek el. Ez az egyetlen elhelyezési forma, amely lehetővé tette a gazdasági igényeknek megfelelő szabad térség kialakítását. A lakóházak az utca vonalához viszonyítva általában 2—3 méterrel beljebb épülnek, s gyakori, hogy előttük kis virágoskertet is létesítenek. Bejárati homlokzatuk leginkább délre, keletre, ritkábban nyugatra néz, hogy védve legyen az északi szelekkel szemben. A lakóház után mindig az istálló áll, amit csak a legritkább esetben építenek egybe a házzal. A sort a kisebb ólak zárják. A házzal szemben legfeljebb gabona- és terménytároló épületek találhatók. Viszonylag ritka, s többnyire csak a telektömbök sarkán elhelyezkedő telkekre jellemző az 5. képen látható telekelrendezés, amely tulajdonképpen átmenetet képez a csoportos és soros típus között. A telek fő építményei, a lakóház és istálló itt is egymás mögött helyezkednek el, de a sertésól a telek utcai vonalára került, s a lakóházzal szemben még kisebb ólak, kamra, góré és szín állnak. Hogy azonban ez a típusú telekelrendezés korábban nem lehetett ritka, azt az is bizonyítja, hogy egy 1896-os berettyóújfalui építésügyi szabályrendelet megtiltja az ólak, istálló, árnyékszék utca vonalába való építését.17

A soros telek múlt századi előrenyomulását a már említett telekelaprózódáson kívül más tényezők is siettették. Az árvízmentesítések utáni új falurészek telkeinek kimérése már vármegyei és községi építészeti, tűzrendészeti szabályrendeletek szellemében történő mérnöki munka eredménye. Ezek az időről időre megújított szabályrendeletek pontosan meg határozták a telkek utcai frontjának szélességét, az épületek elhelyezkedését, a bekerítés módját stb. Berettyóújfalu 1896-os építészeti szabályrendelete (amely az 1891-es bihar megyei rendelet alapján készült), a telek legkisebb területét 450 négyszögölben, utcai frontjának szélességét 15 méterben szabja meg. A lakóházak az utca vonalától 2 méternyire, az épületek egymástól 4 méternyire építendők, de ha ezek nád vagy zsúpfedelűek, a távolságot 10 méterben jelöli meg. A színek és pajták csak az udvaron belül, a mellék- és gazdasági épületeken túl legalább 15 m, a szomszéd hasonló épületeitől 10 m távolságra építendők.18 A szabályrendeletek hatása különösen jól megfigyelhető a falu keleti és déli újkiosztású részén.

A telkek általában két alapvető egységre: udvarra és kertre oszlanak. Az udvaron állnak a lakóház mellett a gazdasági épületek, itt folyik a gazdasági munkák többsége is, míg a kertben legfeljebb a szénásszín vagy csűr áll. (A csűrt itt szénásszín jelentésben használják.)

6. kép. Deszkakerítés. Dám L. felvétele
 
7. kép. Léckerítés. Dám L. felvétek
 
 
8 kép. Kiskapu típusok. Dám L. felvétele
 
9. kép. Tanyaelrendezés vázlatrajza
 
10. kép. A lakóházak építőanyagának (A), és a sárfalú házak fundamentumanyagának változása (B), 1900—1970. 1 — kő vagy tégla 2 — vályog, sár

A kertben egyébként a háztartáshoz szükséges zöldséget, hagymát és gyümölcsöt termelnek. Gyakori, hogy a lakóház előterét is leválasztják az udvarról, amit szőlővel, virágokkal ültetnek be. A telkeket és az egyes telekrészeket kerítéssel különítik el egymástól. Kerítés építése az emlékezet szerint mindig gyakorlatban volt Berettyóújfaluban. Kerítésekre vonatkozó történeti anyag Berettyóújfaluból nem áll rendelkezésünkre, de a sárréti falvakban csak a XIX. század elejétől vált általánossá. Gyakori volt, hogy az utca felé semmiféle kerítés nem állt, a telkeket pedig legfeljebb keskeny árok és töltés határolta.19 Feltételezhetjük, hogy ez alól Berettyóújfalu sem volt kivétel.

A kerítés anyaga a múlt században elsősorban sövény és földdel kevert trágya, azaz gerúgya volt. Ezt az is alátámasztja, hogy e kerítésféleségek építését az említett szabályrendelet már tiltja, s helyettük kő-, léc-, deszkakerítések építését szorgalmazza.20 A sövényt, melyet sok esetben még szalmával is borítottak, elsősorban tűzveszélyessége, a gerágyát pedig egészségre ártalmas volta miatt tilalmazzák. A sövénykerítés alkalmazása azonban az 1930-as évekig fentmaradt. Ha az utca frontjára nem is építették, de a telkek belső elhatárolása még sokáig ezzel történt. A sövény készítésekor vékony és hosszú husángokat vertek le a földbe 80—100 cm-nyi távolságban, s közüket horizontálisan vesszővel (fűz, kökény, galagonya) fonták be. A gerágyakerítés készítése a rakott sárfal építéséhez hasonlít: a szalmás istállótrágyát földdel összekeverték, majd villával soronként felrakták és száradás után ásóval simára nyestek. Tetejét szalmával borították, hogy ezzel védjék a csapadéktól. Alkalmazása azonban már a múlt század végén igen ritka, hiszen a trágya ekkor már igen fontos szerepet játszik a földművelésben.

Az első világháború után a leggyakoribb kerítésfajták a deszka- és léckerítés. A deszkakerítést (6. kép) egymástól 2—3 méternyi távolságban földbe ásott, négyszögletesre bárdolt culápok tartják. Ezekre szögezik fel vízszintesen a deszkákat, berenákat. Előfordul, hogy a culápok tetejét ferdére vágják, s erre a felületre is deszkát, prémfát szegeznek, amely mint egy fél-nyeregtető védi a kerítés tetejét a csapadéktól. A deszkakerítés igényesebb, s egyben igen sok faanyagot kívánó változata amikor a deszkákat függőlegesen helyezik el. Ebben az esetben a culápok alsó és felső végét vékony gerendákkal, fákkal kötik össze, s ezekre szegezik a berenákat. Ez a változat már átmenet a deszka- és léckerítés (7. kép) között. Ez ugyanis csak annyiban különbözik az előbbitől, hogy a riglifákra nem deszkát, hanem vékony, 4—5 cm széles léceket szögeznek. A léckerítéseket csaknem minden esetben díszítik, azáltal, hogy a lécek felső végét háromszög vagy tulipán alakúra vágják. A fából készült kerítéseket napjainkban egyre inkább felváltják a drót-, tégla- és betonkerítések.

Szerves része a kerítéseknek a ház előtt, a kiskapu mellett az utcán álló egyszerű földbe ásott lábú lóca vagy vastagabb faderék, amelynek igen fontos szerepe van a falu társadalmi életében. Ezeken szoktak tanyázni esténként a csordát várva, vasárnap délutánonként itt gyűlnek össze a szomszédasszonyok vagy ráérő öregemberek megbeszélni a falu eseményeit, a legújabb pletykákat és problémákat. Régebben kukoricát is morzsoltak itt, vagy éppen fontak. Elsősorban a nyári hónapokban van jelentősége, ma már egyre ritkábbak, de még mindig általánosnak mondhatók.

A kerítés fontos járuléka a kapu. Személyi közlekedésre a kiskapu, a jószág, szekér és más járművek számára a nagykapu szolgál. A kiskapu szinte minden részét díszítik. A kapufélfákon különböző vésett díszítések, néha stilizált állat- és növényminták láthatók. A kapuszárny többnyire mindig zsilipéit technikával készül, ahol a deszkák különböző síkban való elhelyezése már önmagában is díszítőelem. A sárréti falvakban általánosan elterjedt tornyos, kalapos és koporsódeszkás kiskaputípusok közül21 Berettyóújfaluban csak a kalapos kiskapu terjedt el, de az utóbbi időben ez is visszaszorulóban van, s helyette a kiskapu szemöldök fájára kívülről szorosan egymás mellé függőlegesen deszkákat szegeznek, melyek végét háromszögalakúra vágják (6—8. kép).

A nagykapu régi formája egyszárnyú volt, amely készülhetett vesszőből, de leginkább deszkából vagy berenából. Régebbi, zsilipéit technikával készült formáját fiókos berenának nevezték.22 Az egyszárnyas nagykapukat ma már teljesen kiszorították a kétszárnyú, azaz szárnyas kapuk. Ezek egy része szintén zsilipéit technikával készült. Nagy részük azonban függőlegesen egymás mellé állított deszkákból áll, melyeket a kapuszárny alsó és felső harmadában végigfutó riglifákhoz szegeznek. A riglifákat támasz-fával, tehát egy átlósan elhelyezkedő szélesebb deszkával is összekötik. A kapuszárnyakat a riglifákra szegezett vashevederek segítségével akasztják fel a kapufélfákba vert sarokszögekre. A nagykapu általában 5 m széles, s az egyenként 2,5—2,5 m széles kapuszárnyak mindig befelé nyílnak (6—7. kép).

A település vizsgálatánál föltétlenül szólnunk kell annak határba helyezett tartozékairól, a tanyákról is. A bihari síkságon a tanyás gazdálkodás és település sohasem játszott olyan jelentős szerepet, mint a szomszédos Hajdúságban vagy Nagykunságban. A sárréti tanyák pl. csak a 19. század második felében kezdenek kialakulni a jobbágyfelszabadítás, az állattartáson alapuló gazdálkodás háttérbeszorulása, az árutermelő földművelés kibontakozása s nem utolsósorban a tagosítás hatására.23 Ez a típusú fejlődés jellemzi Berettyóújfalu tanyáit is. A XVIII — XIX. századi tanyásodásnak nemcsak a vízföldrajzi viszonyok szabtak gátat, de a két- és háromnyomásos határhasználat és a tagosítatlan határ is. Az első tanyák a jobbágyfelszabadítás után tűnnek föl. A korabeli források szerint 1885-ben Berettyóújfaluban mind össze 7, Berettyószentmártonban 17 paraszti gazdasághoz tartozó tanya van24 . Ezek a tanyák mind olyan közép- és gazdagparaszti vagy kisnemesi birtokokhoz tartoznak, ahol egy tagban nagyobb földterület van. A paraszti tanyák elenyésző számára utal az is, hogy a tagosítások során mindössze három gazda fordul azzal a kérdéssel a törvényszékhez, hogy földjét tanyája mellett mérjék ki, mert azon állandó, vályogfalú épületek vannak.25 Ezeket a tanyákat csak az év egy szakában lakják, főképpen a mezőgazdasági munkák idején, hiszen a tulajdonosok a belsőségben is rendelkeznek lakóházzal és telekkel. Míg tehát nyáron a tanya a mezőgazdasági munkák színtere, télen állatteleltető hely. Itt tartják a gulyából, ménesből, nyájból ősszel szétvert heverőjószágokat. Mivel a mezőgazdasági termékeket (az állatok teleltetéséhez szükséges takarmány kivételével) a belső telken raktározzák el, a tanyát az állattartás építményeinek túlsúlya jellemzi (9. kép).

A tanyák még a tagosítás befejezése után is csak ritkán váltak állandó lakóhellyé. Ennek csak látszólag mond ellent az, hogy a két világháború között a külterületi lakosság száma ezer körül mozog. E népesség döntő hányadát ugyanis az uradalmi puszták lakói adják26 . Bár a tagosítás és a felszabadulás utáni földosztás némi lendületet ad a tanyásodásnak, a társadalmi haladás, a nagyüzemi gazdálkodás kibontakozása lefékezi ezt a folyamatot, s hatására az elmúlt 15 évben a tanyák csaknem teljes mértékben eltűntek.

2. ÉPÍTKEZÉS

A falazat anyaga és technikája. A legfontosabb építőanyag — mint az Alföldön mindenütt — Berettyóújfaluban is az agyag és a sár, melyet különböző növényi anyagok (fa, nád, szalma) segítségével dolgoznak föl. Jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a századfordulón a község lakóházainak 94%-a épült ebből az anyagból, s a földfalú lakó házak aránya még 1970-ben is 74% volt. Ha a hivatalos statisztikai felmérések alapján végigkísérjük az egyes építőanyagok (vályog és sár, kő és beton, favázas sár) egymáshoz való arányát 1900—1970 között, láthatjuk, hogy a vályog és a sár mindvégig domináló, a tégla alkalmazása csak 1920 és 1930 között növekszik, s ugrásszerű előretörése csak 1960-tól jelentkezik. A favázas sárfal alkalmazása mindvégig jelentéktelen, s az 1940-es évek végére alkalmazása teljesen megszűnik. (10. kép.)27 A modern építőanyagok arányának 1920 utáni emelkedése részben a háború utáni újjáépítéssel, részben Berettyóújfalu megyeszékhellyé válásával

11.kép. Vályogvető gödrök a falu alatt. Dám L. felvétele
 
12.kép. Vályogvetés. Dám L. felvétele

magyarázható. Ez a fejlődés azonban ideiglenes volt. A paraszti építkezés és lakáskultúra intenzív fejlődéséhez szükséges gazdasági és társadalmi viszonyok csak felszabadulásunk után teremtődtek meg. A kollektív nagyüzemi mezőgazdaság kibontakozása és megszilárdulása, a tervszerű ipartelepítés és településfejlesztés, s ezzel párhuzamosan az életszínvonal egyenletes, nagyarányú emelkedése eredményezte a hagyományos építőanyagok és technikák visszaszorulását, a modern építőanyagok és építőformák térhódítását.

Berettyóújfalu hagyományos népi építkezésében elsősorban a vert- és vályogfal technikák játszottak jelentős szerepet. A Sárrétre olyannyira jellemző nád- és vázas sövényfallal, (patics) itt még a múlt század első felében is csak többnyire gazdasági építményeket készítettek. Mind két technika közös vonása, hogy az így készült építmények favázzal rendelkeznek. Az épület sarkaira erős oszlopokat, ágasokat ástak a földbe, felső végükre pedig körben gerendákat, koszorúfát fektettek. Az így kialakított keretet náddal vagy sövénnyel töltötték ki. A nád falnál a falak vonalában 30—40 cm-nyi árkot ástak. Ebbe tövével lefelé beleállították a szét bontott és arasznyi vastagra elteregetett nádkévéket, melyeket a talajjal párhuzamosan futó korcpárokkal szorítottak össze. Ezt követően a nádnak kiásott árokba visszahányták a földet, erősen ledöngölték, majd a nádat a koszorúfa magasságában egyenesre vágták, s a nád falat jó vastagon kívül-belül törekes sárral betapasztották. Hasonló eljárással készült a sövényfal is, itt azonban a sarokágasok közeit előbb vékony, egymástól 60—80 cm-re álló karókkal töltötték ki, melyek alsó vége a földre támaszkodott, felső vége pedig a koszorú fához volt erősítve. A karókra fonták rá vízszintesen a sövényt, majd ezt is sárral tapasztották a nádfalhoz hasonlóan.28

Még a két világháború között is alkalmazott vertfal készítését Szűcs Sándor a következőképpen írja le: „Kijelölik a fal irányát és szélességét. Az építendő fal mindkét oldalán, kb. méternyire egymástól, gerenda fákat ásnak le, függőlegesen állítva, páronként szemben egy mással, felső végeiket erősen összekötve. Közéjük tesznek két szál deszkát, végeiket rövidebb deszkával bezárják, s ezt a formát agyagos földdel hordják tele, amit tömőfával addig vernek míg össze nem áll. A mintával körüljárják az épülő ház falát s mikor már elkészült deszka- magasságnyi, kezdik a második sort. A leásott gerendák közt feljebb húzzák a deszkát a kivert agyag magasságáig és hogy le ne csússzék, fapecket tesznek alá. így folytatják a munkát, míg a tervbe vett magasságú fal készen nincs."29 Az egyes rétegek közé a sarkoknál és a közfalak csatlakozásánál nádat fektettek, hogy a falkötéseket ezzel is szilárdítsák. A falverés igen nehéz és hosszadalmas munka volt. Az építkezéshez előkészített földet általában két ember hordta talicskával vagy saroglyával a falhoz, annak döngölését pedig általában 4—6 férfi végezte, akik egymás nyomába lépve döngölőfával addig bunkózták a földet, amíg az kőkeménységű nem lett.

A mindmáig legjelentősebb építőanyagot a vályogot a falu széli vályogvető gödröknél készítik (11. kép), melyeket a belső legelőből hasítanak ki. A vályogvető helyek korábban a faluközösség birtokában voltak, s azokat mindenki szabadon használhatta. A vályogvetés kemény munkája elsősorban a cigányoknak és néhány ezzel foglalkozó szegény embernek nyújtott megélhetést. Gyakori volt azonban az is, hogy az építeni szándékozó saját maga, rokonai és szomszédai segítségével vetette ki a házépítéshez szükséges több ezer vályogot. Napjainkban a bérben végzett vályogvetés igen jövedelmező foglalkozás azon keveseknek, akik erre vállalkoznak. A vályogvetéshez használt, növényi gyökerektől mentes kitermelt agyagot jól megöntözik, kapával összevágják és betörekelik. Ezt a műveletet háromszor- négyszer is megismétlik, mindaddig míg a sár teljesen sima, görcsmentes nem lesz. A sár és a törek arányát úgy választják meg, hogy az optimális legyen. Ha a törek túl sok, a sár laza, ha túl kevés akkor az túl kemény lesz. A kész sarat néhány óráig pihenni hagyják, hogy „dagadjon, érjen", majd targoncával kihordják a gödörből s megkezdődik a vetés. Ez deszkából készült rámával, vutóvel történik. A földre vékonyán töreket hintenek és a megnedvesített vetőbe kézzel berakják a sarat, ököllel megtömik, vizes kézzel lesimítják, lehúzzák róla a vetőt és a kész vályog ott marad a földön (12. kép). Egy-két napi szikkadás után élire fordítják, hogy az alja is megszáradjon, majd kúpokba, kazlakba rakják, ahol véglegesen kiszárad. A fal rakásánál az egyik sor vályogot keresztben, a másikat hosszában rakják, hogy az egymás fölött levő rétegek kötésben legyenek. Kötőanyagként növényi anyagoktól mentes híg sarat használnak.

A téglaépítkezésnek tulajdonképpen nincsenek hagyományai Berettyóújfaluban. Bár a derecskéi uradalomnak már a XVIII. században volt téglaégetője, de az kizárólag az uradalom szükségleteit elégítette ki, s Berettyóújfalu jobbágyai legfeljebb a tégla robotban való fuvarozásakor találkoztak ezzel az építőanyaggal30. Arányának 1920—1930 közötti emelkedése is zömmel a vármegye közigazgatási apparátusa alkalmazottai lakásépítésének köszönhető. Az 1950—1970 közötti növekvő tendenciában pedig jelentős szerepet játszik a modern, többszintes építészet is. A paraszti építészetben tehát szerepe napjainkban is csak másodlagos. Legtöbbször vályoggal vegyesen alkalmazzák, amikor is két-három sor vályogot négy-öt sor tégla követ.

Sokáig nem játszott jelentős szerepet a tégla a falak fundamentumának építésében sem. A favázas falszerkezetek (nád, patics) nem igényeltek fundamentumot, de nem készült szilárd alap a vályog és vertfalaknak sem. A múlt század végéig az alapozás egyetlen módja a kiásott, majd keményre döngölt föld volt. A századfordulón például a vályogból és sárból épült lakóházak 95%-a rendelkezett döngölt föld alappal. Aránya azonban ettől kezdve, az első világháborút követő rövid időszak kivételével, fokozatosan csökkent, 1930-ban már csak 76%, míg 1970-ben ez az arány mindössze 47% (10. kép).31 E változás oka nem pusztán gazdasági tényezőkkel magyarázható. A múlt század második felében megjelenő építészeti szabályrendeletek mindenike szigorúan előírja a tégla vagy kőfundamentum alkalmazását.32

Födém és tetőzet. Néhány kisebb, primitív melléképület kivételével napjainkban minden építmény rendelkezik mennyezettel, padlással. A 18. században azonban ez korántsem volt természetes. Az emlékezetben még halványan élnek a lepadlásolatlan, főképpen nád- és sövényfalú házak. Mindezt alátámasztják a korábbi kutatások is. Szűcs Sándor azt írja, hogy a nádházak mind padlás nélkül készültek, s a szomszédos sárréti falvakból ismerünk födémszerkezet nélküli sövényfalú lakóházakat is.33 A lakóházak többsége azonban már a 18. század végén lepadlásolt volt. Ezzel szemben a gazdasági építmények, főképpen istállók lepadlásolása csak a múlt század végén vált általánossá. A födémszerkezetek megjelenése és elterjedése nemcsak az építkezés technikai fejlődésével, a lakással szembeni fokozottabb igények kialakulásával hozható összefüggésbe, de igen fontos szerepet játszik a paraszti élet mindennapjaiban is. Itt tartják a ritkán használt, vagy a használatból kiszorult tárgyak, eszközök mellett a füstölt húst és szalonnát, itt terítik ki száradni a kimosott ruhát, itt raktározzák el a kicsépelt napraforgót, babot, borsót, a diót, sőt egyes esetekben a gabonát és kukoricát is. Mindez természetesen nemcsak erős, jól megépített falazatot, de teherbíró födémszerkezetet is igényel. Az épületek födémszerkezete gerendavázra fektetett tapasztott nádból, vesszőből vagy dorongból készül. A falra — az épület hosszanti tengelyének megfelelően — hatalmas, négyszögletesre bárdolt mestergerendát fektetnek. Erre kerülnek rá a folyógerendák, melyek két vége a falra fektetett sárgerendára, közepe a mestergerendára támaszkodik. A folyógerendák rögzítése a sárgerendába való egyszerű-, fészek- vagy fecske fark csapolással történik, (13/a—c. kép). Anyaguk többnyire fenyőfa, hosszuk megegyezik az épület szélességével, egymástól való távolságuk 80—100 cm. Erre a vázra a leggyakrabban 20—30 cm vastag nádréteget terítenek, melyet aztán alul-felül törekes sárral vastagon betapasztanak. Ugyanilyen módon készül a sövény- és dorongpadlás is, melyeket azonban melléképületeknél alkalmaznak.

Amennyiben az épület tornácot is kap, a folyógerendákat 100—120 cm-rel túlnyújtják a ház falán. Még a padlás letapasztása előtt felállítják a tornácoszlopokat, felső végüket belecsapolva egy, a tornác hosszának megfelelő gerendába, a majorpankba. A folyógerendákat ebben az esetben nem a sárgerendához, hanem a majorpankhoz rögzítik.

13. kép. A födém és tetőszerkezeteknél alkalmazott ácsszerkezetek, a — egyszerű csapolás b — fészek- csapolás c— fecskefark csapolás d— fészek-csaposhorog e— fészek ágyazás f — csapos ágyazás g — kettős lapolás h — villás csapolás
 
14. kép. Szarufás tetőszerkezet. Dám L. felvétele
 
75. kép. Nyeregtetős zárttornácú lakóház. Dám L. felvétele
 
16. kép. Lakóház félig kontyolt nyeregtetővel. Dám L. felvétele
 
 
17 — 17/a. kép. Házhomlokzatok
 
18. kép. A tetőfedőanyagok arányának változása 1900 — 1970. 1 — cserép 2 — zsindely 3 — nád
 
19. kép. A nádtetőkészítés eszközei (verő lapocka, kötőtű). Dám. L. felvétele
 
20. Háromosztatú lakóház alaprajza
 
21. kép. Négyosztatú gazdaház alap-, és metszetrajza
 
22. kép. Boglyakemence padkával és kucikkal. Dám L. felvétele
 
23. kép. Padka nélküli, ún. tojáskemence. Dám L. felvétele
 
24. kép Szögletes sifonkemence. Dám L. felvétele
 
25. kép. Pitvarbeli nyílt tűzhely katlannak és a tiizelőnyílásokat lezáró élőtékkel. Dám L. felvéte
 
26. kép. Sertés- és baromfiólak. Dám L. felvétele
 
27. kép. Istálló. Dám L. felvétele
 
28. kép. Magtár. Dám L. felvétele
 
29. kép. Kukoricagóré. Dám L. felvétele
 

30. kép. Szénásszín. Dám L. felvétele
 

31. kép. Szekérszín, szalmaboglya alatt. Dám L. felvétele

Ha a tornácot úgy képezik ki, hogy azt egy vagy két helyiségből veszik el (lopott tornác), a majorpank szerepét a sárgerenda tölti be, s az oszlopok ez alá kerülnek. Az oszlopok anyaga a legtöbbször minden díszítés nélkül, négyszögletes gerenda, de e század elejétől egyre gyakoribb a vályogból vagy téglából készült vaskos tornácoszlopok alkalmazása is. A különböző építészeti stílusok népi, elsősorban a tornácoszlopok kiképzésében jelentkező változatai a Sárrét vidékén, s így Berettyóújfaluban is csak jelentéktelen mértékben éreztették hatásukat.34

A Sárrét a keléti, erdélyi szarufás és a közép-magyarországi szelemenes tetőszerkezetű területek találkozásvonalában fekszik. Ennek következtében a vidék nyugati községeiben a szelemenes, a keleti részen, s így Berettyóújfaluban is a különböző szarufás szerkezetek dominálnak.35 A szarufás tetőszerkezet csak a múlt század első felében kezd Erdély felől a vidékre benyomulni, részben az Erdélyből betelepült magyar és román lakosság révén, rész ben a hivatásos ácsmesterek tevékenysége következtében. Berettyóújfaluban a szelemes tető szerkezet nyomait ma már csak kisebb gazdasági építmények (ólak, színek) őrzik. A fejlettebb szarufás tetőszerkezetnek (14. kép) itt két típusát figyelhetjük meg. Az egyik, s egyben régebbi típus az, amikor a szarufák alsó vége úgy támaszkodik a folyógerendára, hogy végük azon 15—20 cm-re túlnyúlik. A másik s egyben komolyabb építészeti tudást igénylő változatnál a szarufák alsó vége szintén a folyógerendán nyugszik, de azon nem nyúlik túl. A két típusnál eltérő a szarufák alsó és felső végének rögzítésmódja is. Az elsőnél a szarufa fészkescsaposhoroggal, másodiknál részben fészek-, részben csapos ágyazással kapcsolódik a folyó-gerendához (13/d—f. kép). A szarufák felső végének összeillesztésénél korábban a kettős lapolást, a századfordulótól kezdve azonban a fejlettebb villáscsapolást alkalmazták. (13/g—h. kép.) A szarufák szilárdságát segítik elő a szarufapárok felső harmadát összekötő kis gerendák, a kakasülők is.

A födém és tetőszerkezet jó minőségű és nagy mennyiségű épületfát igényel. A vidék azonban fában, különösen pedig épületfában igen szegény volt. Ezért az épületfát a XVIII - XIX. században a Berettyón leúsztatott fából fedezték, később pedig a Berettyóújfaluban működő fakereskedésekből szerezték be, melyek nemcsak településünk, de az egész vidék faszükségletét kielégítették.36 Ezzel magyarázható, hogy nem ritkák a 15—20 méteres hatalmas mestergerendák és a 6—8 méteres folyógerendák sem.

Berettyóújfalu népi építkezésére két tetőforma típus, a kontyolatlan és félig kontyolt nyeregtető, vagy ahogyan itt nevezik kanfaros tető jellemző (15—16. kép). A kontyolatlan típus egyszerűbb ácsszerkezetet igényel, s ezt mondhatjuk a régebbinek is. A félig kontyolt nyeregtető a múlt század közepétől terjedt el jelentősebb mértékben az építészeti igények fejlődésével párhuzamosan. A kanfaros ház bizonyos rangosságot is jelentett, s ezzel magyarázható, hogy egyes esetekben csak a lakóház utcai homlokzatát kontyolták, a hátsót nem. Hasonló jelenséggel találkozunk a vértelkek díszítésénél is. Ennek anyaga sokáig csak egy szerű tapasztott nád vagy vessző volt. (17. kép). A tornác, a kontyolt nyeregtető eltérje ésé-vel egy időben válik általánossá a deszkaoromzat, amely már a deszkák különböző síkban való elhelyezésével önmagában is díszíti a házat, amit a rendkívül változatos formájú, fűrészelt oromnyílások csak tovább fokoznak. A díszítés azonban itt is csak az utcai homlokzatra terjed ki. Igen gyakori jelenség, hogy az udvar belseje felé néző homlokzat minden díszítés nélküli tapasztott, meszelt nád.

A tetőfedés anyagai közül a nádat, szalmát, zsindelyt és cserepet kell megemlítenünk. Közülük szinte napjainkig a nádtető volt a legjelentősebb, hiszen ez az árvízmentesítések előtt szinte korlátlan mennyiségben állt az építők rendelkezésére, de beszerzése később sem ütközött különösebb nehézségbe. Míg a szalma a legszegényebb rétegek lakóházainak és általában a kisebb gazdasági építmények fedésében játszott jelentősebb szerepet, addig a zsindely- és cseréptetőt csak a falu urai, a nemesek, gazdagparasztok, közigazgatási alkalmazottak tudták megfizetni. Lényegesebb változás a tetőfedés anyagainak egymáshoz való arányában csak az első világháború után következett be. A századfordulón még a lakóházak 73%-a volt nádtetős, 9% épült cserép- és 18% zsindelytetővel. 1930-ig a cseréptető részesedése erőteljesen növekszik a nád- és a zsindelytető rovására, mely utóbbi ekkor már nem is számottevő, s bár az 1940-es évek erősen visszavetették a fejlődést, 1970-ben Berettyóújfalu lakóházállományának 91%-a cseréppel fedett (18. kép). 37

A nádtetőkészítés a kőműves, ács, tapasztó mellett önálló mesterség volt, melynek képviselőit nádazóknak hívták. Ezek a tetőkészítő specialisták a tapasztókhoz, kontár kőművesekhez és ácsokhoz hasonlóan csak mellékfoglalkozásként gyakorolták mesterségüket, s többségük a szegényparasztok köréből került ki. A tetőkészítés első mozzanata a tetőszerkezet belécezése volt. Ezt követően az eresz vonalára négy-öt hosszú gerendával alátámasztott s a tető vastagságának megfelelő deszkát erősítettek föl, azaz felállványozták a házat. Felrakták az első sor verést, tehát a tetőre helyezett nádkévéket elteregették és a korcokat gúzsok segítségével erősen lekötötték. Erre került rá a második sor, melyet előbb ideiglenes korcokkal rögzítettek, nádverővel felvertek és végül véglegesen rögzítettek. Ezt a műveletet mindaddig ismételték, míg a legfelső sor nádkévéi kb. egy méterrel túl nem nyúltak az épület gerincén. A tető egy-egy oldalának befedéséhez általában 3—4 sor verés szükséges. A nád tetőkészítés befejező munkálata a gerinc beszegése volt. A tetőgerincen túlnyúló nádat áttörték a másik oldalra, majd a mester lovaglóülésben elhelyezkedett a tetőgerincen. A tető két oldalára helyezett maroknyi nádat összefogták úgy, hogy mindkettőből kimaradjon fél méter. Ezután az egyiket körültekerték a másikon, s végét a saját öve alá dugták. Az előbbi szabadon maradt véghez újabb marék nádat fogtak, s a fenti műveletet most ezzel ismételték meg. így folyt ez mindaddig, míg a tetőgerincen végig nem értek. A tetőkészítés fő eszközei a fogazott nádverő és a nádkötötlí, melynek segítségével a nád rögzítéséhez használt fűzfa vagy drótgúzsokat átfűzték a tetőn. Ezzel történik a tető javítása is, ekkor azonban még egy eszköz csatlakozik az előző kettőhöz, a lapos lándzsahegy alakú lapocka, mellyel a nádtetőt fellazítják, hogy közéje friss nádat dughassanak (19. kép).

A lakóház. Berettyóújfalu lakóházai az alföldi háztípushoz tartoznak, melynek jellemzője a soros alaprajzi elrendezés és a kettős, nyílt és zárt tűzhelyből álló tüzelőrendszer. A lakóházak többsége háromosztatú, de a múlt században nem volt ritkaság a kétosztatú lakóépület sem. A négy helyiségből álló lakóház csak a jobbágyfelszabadítás után terjedt el elsősorban a közép- és gazdagparasztság lakóépületeiként. Míg a kétosztatú ház csupán egy szobából és konyhából állt, a háromosztatú szoba+konyha+kamra vagy szoba, a négyosztatú szoba+konyha+szoba+kamra tagolódású (20—21. kép). A konyha korábban tulajdonképpen két részre oszlott, pitvarra és kéményaljára vagy konyhára. A konyha szó a lakáskultúra fejlődésével bizonyos jelentésváltozáson ment keresztül. Korábban csak a kémény alatti részt jelölte, de így hívták az itt levő tüzelőberendezéseket is. A bejárattól a kéményig terjedő részt pitvarnak nevezték. A szabad kémény és a hagyományos tüzelőberendezések eltűnése után kezd a konyha terminológia elterjedni az egész helyiség neveként.38 A lakóházba mindig a pitvaron keresztül juthatunk be, s innen nyílik a szobák, illetve a kamra bejárata is. A múlt században épült lakóházak bejárati ajtaja felett gyakran található kis nyílás, mely részben a szellőzést, részben a világosságot biztosította, hiszen a konyhán csak ritkán találunk ablakokat. Az ajtótól jobbra és balra vaklyukakat vagy tékát találunk melyeket kisebb használati eszközök tárolására használnak. Bútorzata igen egyszerű, legfeljebb egy korsószékből, stelázsiból vagy asztalszékből áll.

A konyha terminológiához hasonlóan a szoba elnevezés is csak újabban terjedt el. Az öregek a szobát ma is háznak hívják. Az utca felé néző helyiség a nagyház, vagy tisztaszoba, amelyet általában nem laknak, elsősorban reprezentatív célokat szolgál. A tisztaszoba rend szere a múlt században terjedt el a magyar parasztság körében, s kialakulásában nem a cél szerűség, hanem inkább a jómód kifejezése játszott szerepet.39 A tulajdonképpeni lakó- és munkahely a kisház vagy alsóház, a parasztcsalád egész életének színtere. Természetesen ahol csak egy szoba van, ez az elkülönülés nem jelentkezik. A ház utolsó helyisége az élelmiszer, a nagyobb háztartási eszközök tárolására szolgáló kamra, amely a négyosztatú lakóházak esetében mindig külön bejáratú.40

A lakóház szinte napjainkig legjelentősebb tüzelő-, fűtő- és sütőberendezése, sőt bútor darabja a szobabeli kemence, amely a szoba bejáratától jobbra vagy balra annak egyik sarkában helyezkedik el. Építőanyagát tekintve nád-, kóró-, cserép- és téglakemencét különböztethetünk meg, míg a kemence formáját illetően három típus van, a széles padkára épített boglyakemence, a padka nélküli tojáskemence és a szintén padka nélküli, de négyszögletes alaprajzú sifon- vagy szögletes kemence (22—24. kép). Ezek a kemenceformák nemcsak Berettyóújfaluban, de az egész Sárréten általánosak voltak.41 A különböző építőanyagokból készült kemencék közül a nád és a kórókemencék képviselik a régebbi típusokat, őket követte a cserépből épült tüzelő, míg a legújabb a téglakemence, amely formájában és funkciójában közelebb áll a cserépkályhához, mint a kemencéhez. A különböző kemenceépítőanyagok természetesen különböző építési technikákat igényelnek. A nád és a kóró kemencék azonos eljárással készülnek. A kemenceépítés első mozzanata a padka kiképzése. Ennek két változata ismeretes, a patics- és vályogpadka. A padka alakjának megfelelően a ház földjébe karókat vertek, majd ezt vesszővel befonták, ill. kontúrjait a vályogfal készítéséhez hasonló módon képezték ki, és az így létrejött térséget erősen ledöngölt földdel töltötték ki. A kemence fenekét sóval és mésszel kevert sárgaföldből készítették, melyhez üveg és cserépdarabokat is adtak, hogy a meleget jobban tartsa. Ha kész a padka, kirajzolják a kemence helyét, és ennek mentén 10—15 cm mély árkot ásnak, melybe beleállogatják a nádat, kender- vagy napraforgókórót, felül fa- vagy vasabronccsal összehúzták az így kialakított falat, nádpama-csokkal megkorcolták vagy szöszmadzaggal körülfonták a vázat alkotó nád és kórószálakat, hogy azt ezzel is szilárdítsák. Ezt követően az egészet jó minőségű agyagsárral betapasztották, előbb kívülről, majd szikkadás után belülről is. A kemence teteje szintén nádból vagy vesszőből, esetleg deszkalapokból készült, természetesen ez is betapasztva. A kemence búbja még ezenfelül is kapott egy tiszta agyagból készült vastag tapasztást, melyet egy fából készült formával, szélezővel formáltak ki, hogy az díszes legyen. A teljesen kész kemencét szalmával vagy ízikkóróval fűtötték ki, amely általában egy fél napig tartott, s nagy szakértelmet kívánt. Ha a kemence közben megrepedt, akkor „agyon kellett ütni", s az építés elölről kezdődött. A nád és kórókemencék háttérbeszorulása már a múlt század utolsó felében megkezdődött, s helyét a cserépkemence foglalta el. Padkája ennek is a fent leírt módon készült, míg maga a kemence tört cserépből. Mivel ennek nincs váza, formáját az építőmester szemmértékre adja meg. A cserépdarabokat sárrétegek közé rakták, mindaddig, míg a kemence a kívánt magasságot el nem érte. Tetejére ráfot tettek, cserépdarabokkal lefedték, majd az egész építményt kívül-belül betapasztották és lesimították. A cserépkemence alja már csaknem minden esetben téglából készült, éppen úgy mint a téglakemence feneke is. Ez utóbbiak már mind padkanélküliek, alakjuk szögletes. Készítésük élére állított téglával történt, amelyeket sárral kötnek egymáshoz. A kifutott kemencéket általában három rétegben meszelik be. Az első sor mindig homokos a többi viszont tiszta mésszel történik.

A kemence legjelentősebb funkciója a fűtés és a kenyérsütés volt, de fontos szerepet játszott a főzésben is. Legfontosabb tartozéka az előte, (25. kép), amellyel a kemence száját zárják le, hogy az jól tartsa a meleget. Ha nincs előte, a kemence nem szívja fel megfelelő magasra a kenyeret, használata nélkül lapos, sületlen lenne. Az előte készítése nyáron történik, hogy a melegben jól kiszáradjon. Egyszerre többet is csinálnak, hogy ha az egyik el törik, tartalék is legyen. Az előtéré azonban nagyon vigyáztak, mert ha eltört, akkor a hiedelem szerint szerencsétlenség éri a ház népét, ami elsősorban az aprójószágok pusztulásában jelentkezik. Anyaga legtöbbször sár, melyet a ház, vagy valamelyik melléképület falára tapasztanak. Szilárdságát nádból, vesszőből készült váz fokozza. Első mozzanatként egy sor agyagot feltapasztanak a falra, ebbe belenyomják a vázát, majd újra betapasztják. Néhány napi száradás után a széle elválik a faltól, ekkor leveszik és bemeszelik. A boglyakemence fontos tartozékai még a padka, kucik és a sut. A kemence kör alakú formáját kísérő 40—50 cm széles padka, tulajdonképpen ülőhely. Különösen télen tanyáztak rajta szívesen, mert hátukat a meleg kemencének vethették. Itt ülve végeztek számos házimunkát, fontak, kosarat kötöttek, kukoricát morzsoltak, tollat, tengerit fosztottak stb. A kemence ajtó felőli oldalán a falhoz rögzített megmagasított padkarész a kucik. Télen ez volt az öregek állandó tartózkodási helye.

A sárréti lakóház egyik jellegzetessége volt, hogy a szobában, a kemence mellett, annak ajtó felőli oldalán egy nyílt tűzhelyet, kandallót is használtak. Ez a tüzelőberendezés Berettyó újfaluban is általánosan használt volt egészen a múlt század végéig. A kandalló tulajdonképpen nem más, mint a kemence kiszélesített és a kucikhoz hasonlóan megemelt padkájának folytatása füstfogóval ellátva. A kb. egy méter magas és 50—60 cm széles tűztér fölé a falhoz rögzítve csonkagúla vagy félméhkas alakú ernyő borult, melynek csúcsánál a közfalat áttörő lyuk vezette a kandalló füstjét a konyha fölé boruló szabad kéménybe. A füstfogó tapasztott nádból, sövényből vagy deszkából készült. Funkciója elsősorban a nyílt tűzön való főzés volt, különösen télen, amikor a nagy hideg miatt a konyhában való tartózkodás hosszabb időn át lehetetlen volt, hiszen itt — mint azt később látni fogjuk — fűtésre alkalmas tüzelőberendezés egyáltalán nem volt.

A sárréti területek az erdélyi nyílt tüzelős kandallós és az alföldi zárt tüzelős kemencés házvidékek átmeneti sávjába tartoznak. A sárréti kandallók Erdély hasonló tűzhelyeivel állnak kapcsolatban, s nagyobb arányú elterjedésük a XVIII. századra tehető. A török hódoltság alatt elpusztult lakosság pótlása ebben az időben részben spontán, részben az uradalmak által irányított betelepítések révén történt. Ekkor települtek itt le nagyobb számban Erdély különböző vármegyéiből érkezett román és magyar jobbágyok, akik jellegzetesen kandallós tüzelőberendezésű vidékekről érkeztek, s új lakóhelyükön is igyekeztek megszokott, hagyományos kultúrelemeiket megőrizni. A kandalló elsősorban fafűtésre alkalmas tüzelőberendezés. A Sárrét azonban erdőkben szegény vidék volt, s az itt domináló tüzelő anyagok (nád, szalma, trágya) a kandallóban való hatékony fűtésre nem alkalmasak. Ennek következtében a kandalló sohasem tudta kiszorítani az itt hagyományos és jól bevált kemencés tüzelőt, s így időszakosan használt főzőtűzhellyé vált. Alkalmazásának fokozatos háttérbeszorulása a múlt század második felében indult meg, párhuzamosan a lakás- és építkezés kultúrában is megnyilvánuló igényesség térhódításával. A századfordulóra már csaknem teljesen kiszorították a fejlettebb zárt, sárból készült beépített sparheltek, majd az ipari tűzhelyek.42

A konyha hagyományos tüzelőberendezése egy összetett nyílt tüzelőrendszerből állt. A szobabeli kemence, ill. kemencék szája előtt egy-egy keskeny padka húzódott, melyre egy ideiglenes főzőtűzhelyet, katlant is építettek (25. kép). A kémény aljának középső terét asztal szerű tüzelőpadka, középpadka foglalta el. Ez utóbbi kör vagy négyszögletes alaprajzú volt. A néprajzi és régészeti kutatások azt igazolják, hogy a köralaprajzú középpadka a régebbi forma, melyet a múlt század utolsó évtizedeiben fokozatosan felváltott az előbb körbejárható, később a hátsó falhoz épített asztalszerű, négyszögletes alaprajzú padka. Ezek a tüzelőberendezések elsősorban főzésre szolgáltak. Az oldalpadkáknak ez a funkciója azonban másodlagos, eredetileg hálóhelyül szolgáltak.43 Az oldalpadkára épített katlanon elsősorban üstben főztek, de ide húzták és itt tárolták a kemencéből kikerült hamut is, amely régen szapuláskor játszott jelentős szerepet. A katlan száját a kemencééhez hasonlóan előtével zárták le, míg tetején az üsthöz méretezett lyuk volt.

A tüzelőanyagok közül elsősorban a nád, nádcsörmő, napraforgó- és kukoricakóró, kukoricacsutka és trágya játszottak jelentős szerepet. A fa tüzelőanyagként való felhasználása nem volt számottevő. A kemence fűtéséhez elsősorban szalmát és kukoricaszárat, íziket használtak, míg a nyílt tűzön való főzéshez mindenféle könnyen elérhető tüzelőanyag megfelelő volt. Igen jelentős volt különösen tartós tűz előállításához a trágya, melyet több formában használtak. Az egyszerűbb az ún. árvagané, azaz a megszáradt tehéntrágya, melyet a gyerekek és asszonyok a csordajáráson vagy a legelőn gyűjtöttek, és az istálló tornácán vagy az eresz alatt tároltak. A másik forma a taposott gané vagy tőzeg. Az érett trágyát formába tapossák, napon megszárítják, majd kúpokba rakják és szükség szerint feltüzelik. Használták a nyílt tűzhelyen kívül a kemencében és a berakott spórokban, kályhákban is.44

A lakóház tüzelőberendezéseinek füstjét a konyha egész szélességét elfoglaló szabad-kémény vagy pendelykémény vezeti a szabadba, amely a hátsó és közfalakra, valamint a mestergerendára támaszkodik. A szabadkémény a ház födém és tetőszerkezetével együtt készült. Vázát fából építették, melyet elsősorban náddal, ritkábban sövénnyel borítottak és kívül-belül vastagon betapasztottak. Előbb a leendő kémény helyén a falakra sárgerendát fektettek, majd a pitvar középvonalától egyenlő távolságban, a leendő kürtő szélességének megfelelően egy-egy gerendát csapolnak a mestergerendába, arra merőlegesen. Ezt a két oszlopot mindkét oldalról egy-egy közfalra támaszkodó, ferdén álló kisebb gerendával kötötték össze. Erre a vázra vékony léceket, gallyakat szegeztek és ráfonták a nádat vagy a sövényt. A kürtő vázát a négyszögletes kürtőkeretre állított karók alkotják, melyeknek felső végét újabb keret köti össze. A kürtővázat kívülről deszkával borították, melynek belső felületét szintén tapasztassál vonták be, majd ráhelyezték a kis nyeregtető formájú kalapot, hogy az eső a kéménybe be ne vághasson.

A szabadkémény elsősorban az alföldi lakóház jellegzetes füstelvezető berendezése. Kialakulásának folyamatát, időpontját azonban pontosan nem ismerjük. Valószínű, hogy a nyílt tűz fölé emelt füst- és szikrafogók továbbfejlesztése révén jött létre a XVIII. század folyamán. 45 Hogy a 18. században a Sárréten általánosan elterjedt volt, azt Szűcs Sándor több 1738-ból származó adattal bizonyította.46 A szabadkémény háttérbeszorulása századunk első felében indult meg, elsősorban a szigorú tűzrendészeti szabályrendeletek tiltó intézkedései következtében. Egy 1896-os berettyóújfalui tűzrendészeti szabályrendelet kimondja, hogy: „A nád és fa kéményeket 1900. november 7-ig le kell bontani a belvárosban és a főtereken. Máshol pedig új nem építhető, a régieket pedig szigorúan karban kell tartani."47 Az újra és újra megismételt tiltó rendelkezések ellenére az utolsó szabadkémények csak az 1960-as években adták át helyüket a téglából készült zárt kéményeknek.

Gazdasági építmények: Ezek az épületek kivitelezésükben, technikai és szerkezeti megoldásaikban általában egy fázissal korábbi építőgyakorlat emlékét őrzik a lakóházakhoz viszonyítva. Ezek az objektumok ugyanakkor nemcsak építészeti vonatkozásban, hanem az ember gazdasági tevékenységének szempontjából is szerves egységet alkotnak a lakóházzal. Egy telek gazdasági építményeinek száma, elhelyezése, nagysága, építészeti kivitelezése és funkcióbeli megoszlása mindenkor hű visszatükrözője a paraszti gazdálkodás jellegének.

Berettyóújfalu XVIII—XIX. századi, az állattenyésztésen alapuló gazdasági struktúrájából adódóan, ezt az időszakot az állattartás építményeinek túlsúlya jellemezte. A pusztákon, réti legelőkön extenzíven tartott hatalmas állatállományt részben természetes enyhelyek, részben karámok, szárnyékok, nád- vagy trágyafalú ólak védelmében teleltették. A fejős és igásállatok számára a telken primitív szerkezetű gerágyafalból készült, bogárhátas szalma tetővel ellátott ló- vagy tehénólat építettek, de a múlt században már nem volt ritkaság a vertfalú, nyeregtetős, zsúppal vagy náddal fedett jól megépített istálló sem, különösen a lovak számára. Emellett a múlt század végén még Berettyóújfaluban is élt az a szokás, hogy az ökröket boglyákból rakott karámban tartották. A Sárrét vidékére jellemző tüzelősólak azonban csak a tanyákon épültek, de állhatták ilyenek a kertekben is.48 Igen egyszerű szerkezetűek voltak a sertés és baromfiólak is (26. kép). Az előbbiek többnyire sövény-, nád-, sár fallal épültek kis bogárhátas szalmatetővel, de igen elterjedtek voltak a fából készült hidasólak is. Ezeket a talpgerendás, zsilipéit technikával készült építményeket részben a váradi vásárokon, részben vándor faárusoktól szerezték be. Már Fényes Elek is tudósít arról, hogy a Bihar hegység sok községének lakói faeszközök és épületek készítéséből él, akik áruikat a bihari városok; vásárain, vagy faluról falura vándorolva értékesítették.49 A zsilipéit falú ólak néhány példánya még ma is betölti funkcióját.

Az állattartás mai építményei közül az istállók és ólak már jól megépítettek, építőanyaguk vályog, és sok alól nem hiányzik a téglafundamentum sem (27. kép).

A terménytároló építmények közül a XVIII — XIX. században elsősorban a vermek játszottak jelentős szerepet. A berettyószentmártoni vermekről Iváncsics Nándor tollából kiváló tanulmány áll rendelkezésünkre.50 A gabona elraktározásának sokáig a vermelés volt az egyetlen módja. A vermeknek két típusát használják. A kerekverem keskenynyakú, majd kiöblösödő, körte alakú földbe vájt építmény, melynek oldalát legtöbbször kiégették. Ez a tetővel ellátott, gyakran több mázsa gabona hosszabb időre történő elraktározására szolgáló építmény csak az 1950-es évektől kezdve veszített jelentőségéből. A sírverem ezzel szemben ' téglatest alakú, külön tetőszerkezettel ellátott építmény, amely főképpen burgonya és répa tárolására szolgál. Tartósabb, hosszabb idejű tárolásra azonban nem alkalmas. Időben ezek az újabbkeletűek, alkalmazásuk csak a múlt század második feléig nyúlik vissza. Egy-egy telken általában több verem is állott. A leggyakrabban az épülettel szemben a telken helyezik el, ritkábban a telek elején a kerítés mellett és néha a ház ablaka előtt az utcán. Hogy ez utóbbi elhelyezési forma az elmúlt századokban gyakoribb lehetett, arra egy 1781-es Bihar vármegyei statútumból következtethetünk, amely megtiltja a vermeknek utcára való építését, mivel az több balesetet is okozott.51

A múlt század második felében bekövetkezett gazdasági változások, a földművelés térhódítása, intenzividálódása következtében a vermek mellett egyre inkább elterjednek a kamrába beépített hombárok és a különálló gabonatároló építmények, a magtárak, mely utóbbiak elsősorban a nagygazdák telkeit jellemezték (28. kép). Ekkor jelennek meg a telken a szemes és szálastakarmányok tárolására a górék és szénásszínek is (29—30. kép). A kukorica tárolása sokáig a padláson történt. A lábakon álló léces górék nagyobb számban a századfordulón tűnnek föl, használatuk azonban korántsem olyan általános, mint a Berettyó újfalutól északra és keletre fekvő községekben, ahol a kukoricatároló kastól a kőlábas góréig számos változat él.52 Külön épületeket kaptak a nagyobb mezőgazdasági eszközök és a szekér is, melyeket szekér- vagy szerszámosszínekben tartottak. Gyakori, hogy a négy ágasból álló kezdetleges építmény fölé szalmaboglyát raknak, amely egyben az épület tetejéül is szolgál (31. kép).

Jelentős átalakulást hozott a gazdasági építkezésben a nagyüzemi gazdálkodás tér hódítása. A háztáji gazdaság épületigényei meglehetősen szűkek. Mivel a lótartás gyakorlatilag teljesen megszűnt, ugyanakkor lecsökkent a szarvasmarha állomány is, a korábbi nagy, gyakran 6—8 állat befogadására készült istállókat lebontják, vagy átalakítják. Gyakori, hogy az istálló egy részét közfallal leválasztják, és az így kialakított helyiséget nyárikonyhává alakítják át, míg az istálló másik része fás-, szeneskamra lesz. Egyedül csak a baromfi- és sertésólakat fejlesztik tovább, amelyek között igen gyakori a vályogból, téglából készült cseréppel fedett építmény is. Ahol pedig szarvasmarha-hizlalással is foglalkoznak, mindenütt találunk új szénásszíneket is, melyek felépítése, szerkezete azonban a régiektől alig különbözik. Megszűnt a gabonásvermek és magtárak használata is. Az előbbieket az utóbbi tíz évben néhány kivétellel betemették, a magtárakat, hombárokat elbontják, vagy nyárikonyhává alakítják.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy Berettyóújfalu hagyományos építészeti képe szervesen kapcsolódik a Sárréti területek népi építkezéséhez. A házakat az egyszerű, pillérnélküli főhomlokzati tornácok, a félig kontyolt, széles eresszel rendelkező, nagytömegű és náddal fedett tetőforma, a kevésbé díszített oromzat s általában a boltívek hiánya jellemzi. Érdekes, hogy a Berettyóújfalutól északra és keletre fekvő bihari falvak építészeti képe itt nem éreztette hatását. Míg településünkön a telek utcai frontján csak a lakóház és ritkán a magtár vagy nyárikonyha áll, addig az említett területeken, pl. a Berettyóújfalutól néhány km-re fekvő Szentpéterszegen az egész utcafrontot beépítik nagyméretű, utcának háttal álló magtárral vagy kamrával, kőlábas góréval s a hatást kőből készült vaskos kapuoszlopokkal is fokozzák.

 

JEGYZETEK

  1. A lakóházak építési év szerinti megoszlása 1970-ben a következő volt: 1849 előtt épült 3% 1850—1899 között 11%, 1900—1919 14%, 1920—1944 31%, 1945—1959 18% és 1960—1969. között 23%. 1970. évi népszámlálás, 10. kötet. Hajdú-Bihar megye adatai. I. Budapest. 1972. 4547
  2. Vö. e kötetben Rácz István és Orosz István tanulmányát.
  3. Györffy 1943. 107.
  4. Vö. Hofer 1960. 331—332.
  5. Szendrey 1968. 71.; Gallacz 1896. II. 526—227.
  6. I. katonai felvétel. Zone 17. Coll. XXV.; Herpály pusztának földképe, 1815. HBmL BmT 37/a
  7. Hoffmann 1975. 354—355.
  8. Rácz 1969. 94—95.; Szendrey 1968. 53.
  9. Az állattartás jelentőségéhez 1. Szendrey 1968. 154—155.
  10. Szendrey 1968. 53—58.
  11. Vö. Szendrey 1968. 139—141.
  12. Berettyóújfalu város belső telkei és környékének rajzolattya. HBmL BmT. 40.; Berettyóújfalu kataszteri térképe, HBmL VI. 127/j. 3.
  13. Kertész 1938. 454—455.
  14. Osváth 1875. 229—230.
  15. Vö. Dám 1975. 25.
  16. A falu lakóinak száma 1785-ben 312, 1860-ban 429, 1900-ban 1527 fő volt. Vö. Dám 1975. 26. A múlt század utolsó negyven évében tehát a népesség csaknem négyszeresére növekedett.
  17. Berettyóújfalu község iratai HBmL V. 612/1.
  18. HBmL V. 663/1.
  19. Dám 1975. 37—38.
  20. „A szalmával fedett utcai sövények csak szalma födés nélkül készítendők, különösen az új építkezéseknél sövény helyett kő, deszka vagy léc kerítések alkalmazandók." HBmL V. 612/1.; L. még HBmL IV. B. 404/a.
  21. Dám 1975. 39.
  22. Szűcs 1938. 202—203.
  23. Dám 1975. 44—48. ,
  24. A Magyar Királyi Állami 12. Földmérési Felügyelőség iratai. Berettyóújfalu, HBmL 127/j. 1.
  25. A nagyváradi Királyi Törvényszék iratai. Tagosítási iratok. Berettyóújfalu. HBmL VII. 6. 2
  26. Erdei 1974. 103.
  27. Számításainkat az 1900—1970 közötti népszámlálások adatai alapján végeztük. Vö. Magyar Statisztikai Közlemények, 1902. Új sorozat 1. kötet. 283.; MSK., 1912. 42. kötet. 283.; MSK 1923. 69. kötet. 152.; MSK. 1932. 83. kötet. 153.; Az 1949. évi népszámlálás, 11. kötet. 1952. 238.; Az 1960. évi népszámlálás, 8. kötet. 1962. 388.; Az 1970. évi népszámlálás, 10. kötet 1972. 460.
  28. A nád és sövényfal készítésének részletes leírását 1. Györffy 1909. 157—160.; Szűcs 1938 191—193.; Szűcs 1943. 133—149.; Dám 1975. 52—54.
  29. Szűcs 1938. 193.
  30. Szendrey 1968. 136.
  31. Vö. 27. számú jegyzet
  32. HBmL V. 612/1.
  33. Vö. Szűcs 1938. 192.; Dám 1974. 353.; Dám 1975. 62.
  34. Dám 1975. 152.
  35. Dám 1974. 356—357.; Dám 1975. 64—65.
  36. Dám 191A. 356.
  37. Vö. 27. számú jegyzet
  38. Dám 1975. 124—125.
  39. Hoffmann 1975. 269.
  40. Az egyes helyiségek berendezéséhez és funkcióihoz 1. Szűcs 1938.195—198.; Dám 1975 125—• 128.
  41. Dám 1968. 251—252.; Dám 1975. 109—110.
  42. Kosa 1970. 81—96.; Dám 1975. 121—122.
  43. Vö. Szűcs 1943. 143.
  44. Vö. Györffy 1909. 55—59.; Szűcs 1943. 145.; Dám 1975. 104—106.
  45. Balogh 1947. 210—217.; Barabás 1970. 283.
  46. Szűcs 1943. 143.
  47. HBmL V. 612/1.
  48. Az extenzív állattartás építményeihez 1. Szűcs 1938. 198—200.; Szabadfalvi 1966. 88—95.; Dám 1975. 129—133.
  49. Fényes 1839. 4. 55.
  50. Iváncsics 1960. 111—123.
  51. Kolosvári—Óvári 1892. 420—421.
  52. Vö. Dankó 1973 a. 261—277.; Dankó 1973 b. 14—22.

 

IRODALOM

Balogh István, 1947. Adatok az alföldi magyar ház tüzelőhelyéhez. Szőlőspajták Debrecen környé kén. Ethn. LVIII. évf. 70—81., 210—217.

Barabás Jenő, 1970. A lakóház füsttelenítéséről. Ethn. LXXXI. évf. 276—287.

Dankó Imre, 1973 a. A kővázas górék. Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 1973. Szolnok. 261—277.

Dankó Imre, 1973 b. Különféle kukoricatárolók Hajdú-Biharban. Múzeumi Kurír, 13. sz. 14—22.

Dám László, 1968. A lakóház tüzelőberendezése a Nagy-Sárréten. Műveltség és Hagyomány X. Debrecen. 247—264.

Dám László, 1974. Anyag, szerkezet és forma a Nagy-Sárrét népi építkezésében. DMÉ 1972. (Szerk. Dankó Imre) Debrecen. 345—377.

Dám László, 1975. A Nagy-Sárrét népi építészete. Műveltség és Hagyomány, XVII. Debrecen.

Erdei Ferenc, 1974. Magyar falu. Budapest.

Fényes Elek, 1839. Magyar országnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. V. k. Pesten.

Gallacz János, 1896. Monográfia. A Körös és Berettyó árvízmentesítéséről, I — II. Nagyvárad.

Györffy István, 1908—1909. A Nagykunság és környékének népi építkezése. NÉ IX. évf. 1908. 1—18., 153—166., 223—224.; X. 1909. 30—40., 65—78.

Györffy István, 1943. Magyar falu, magyar ház. Budapest.

Hofer Tamás, 1960. A magyar kertes települések elterjedésének és típusainak kérdéséhez. Műveltség és Hagyomány, I—II. Budapest. 331—350.

Hoffmann Tamás, 1975. Néprajz és feudalizmus. Budapest.

Iváncsics Nándor, 1960. Terménytároló vermek Berettyószentmártonban. DMÉ 1958—1959. (Szerk. Béres András) Debrecen. 111—124.

Kertész János, 1938. Berettyóújfalu, a vármegye új székhelye. = Bihar-vármegye. (Szerk. Nadányi Zoltán) Budapest. 447—456.

Kolosvári Sándor— Óvári Kelemen, 1892. A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. III. Budapest.

Kosa László, 1970. A kandallós tüzelő. Népi Kultúra — Népi Társadalom, IV. Budapest. 81—96.

Osváth Pál, 1875. Bihar vármegye sárréti járásának leírása. Nagyvárad.

Rácz István, 1969. A hajdúk a XVII. században. Magyar Történeti Tanulmányok, II. Debrecen. 94—95.

Szabadfalvi József, 1966. Nomád teleltetési rendszer az Alföldön. Műveltség és Hagyomány, VIII. Debrecen. 85—137.

Szendrey István, 1968. Egy alföldi uradalom a török hódoltság után. Budapest.

Szűcs Sándor, 1938. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében. = Bihar-vármegye (Szerk. Nadányi Zoltán). Budapest. 164—245.

Szűcs Sándor, 1943. A sárréti nádház és élete. NÉ XXXV. évf. 133—149.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet