VI. fejezet

A török hódoltság kora

 

A törökök átlátták a magyar belpolitikai helyzetet, annak minden gyengeségét és 1526-ban Szulejmán seregei elindultak Magyarország felé.

A Mohácsi csatavesztés után három részre szakadt ország politikai, gazdasági helyzetében szétszakadás állott be az ország középső része (ami minket érdekel) Budával együtt a török hatalom része lett, s ez teljesen megakasztotta a terület fejlődését.

 

Tartalom














 

VI. fejezet
A török hódoltság kora


VII. fejezet
A karlócai békétől a polgári forradalomig


VIII. fejezet
Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc


IX. fejezet
Abszolutizmus (1848-1867)


X. fejezet
A Monarchia kora

 A Pest felől jövő Ibrahim nagyvezér 1526. szeptember 27-én már Kecskemétnél táborozott, másnap 28-án feldúlta Kiskunfélegyházát, 29-én Csanyt megszállta, majd nem minden ellenállás nélkül nyomult át a falun. Tovább menve, Szert (Ópusztaszert) kirabolta, a házakat elpusztította, a nép vagyonát felprédálta. Ekkor pusztult el a szeri monostor is, mely többé fel sem épült. A feltárt alapjai most jól láthatók. (1)

A dunántúl nyugati része és a Felvidék a Habsburgok kezén volt, de lényegében százötven éven keresztül hadszíntér maradt. A magyar államiságot - többé-kevésbé török függésben - csak Erdély őrizte meg a XVIII. század végéig. A kialakult helyzet során Csongrád vármegyét Pest, majd Heves és Borsod vármegyékhez csatolták.

El lehet képzelni, milyen állapotok voltak hazánkban, mikor az ellen királyok új meg új kiáltványaikban egymást kölcsönösen „pártütőnek” nyilvánították és amikor ellenséges indulattal arra törekedtek, hogy egymásnak híveit ígéretekkel, fenyegetéssel, jutalmazással és bűnös megvesztegetéssel maguk mellé állítsák. (2)

A háborús élettel járó bizonytalanság, a naponkénti életveszedelem, a hirtelen meggazdagodás alkalma kapzsikká és ravaszokká tette az embereket. A hatalom és dicsőségre vágyó kalandorok nagyon elszaporodtak. Sok előkelő család koldusbotra jutott és sok alacsony sorsú ember, csalás és vak szerencse által, szédítő magasságra emelkedett a társadalom ranglistáján. Ilyen kalandor volt errefelé a hírhedt Csirni István, aki Zápolyai János embere volt és aki a rácokat maga mellé állította, így sarcolta, rabolta végig a Tisza menti településeket. (3) Ekkor Csongrád vármegye Zápolyai János birtokában és felügyelete alatt volt.

Az 1538. február 24-i nagyváradi békekötés csak annyiban tisztázta a helyzetet, hogy a megye népe megtudta: továbbra is Zápolyi János birtokában maradt, de az említett egység értelmében halála után Ferdinánd király kezére kellett volna jutnia. Azonban időközben fia született, akit a török szultán pártfogásba vett, s így János király halála után a polgárháború ismét felújult. Az alföldi magyar megyék, köztük Csongrád megye is, a törökkel szövetkezett, ennél fogva Erdélyhez csatolták. Ettől kezdve ez a vidék ura Fráter György, egy horvát eredetű barátból lett hirtelen nagy emberré nőtt uralkodó, aki kétségtelen eszes, de nagymértékben ravasz és dicsvágyó férfiú volt, aki hol János királyhoz, hol Ferdinándhoz közeledett. (4)

János király 1538-ban rendeletet bocsátott ki a bekerített városok bíráihoz, hogy „a szegedi kivándorlókat, kik a töröktől való félelmüktől hagyták oda tűzhelyeiket, feltétlenül befogadják.” (5) Ilyen kerített város abban az időben, errefelé Szegeden kívül, csak kettő volt: Csongrád és Tömörkény. Ez az oka annak, hogy ezeknek a településeknek akkor más településekhez viszonyítva igen számos lakosuk volt.

A török a csakhamar urává lett az egész magyar Alföldnek. Hogy ezt az uralmat nem tekintették ideiglenesnek, mutatja az is, hogy az elfoglalt vidéknek községeit gondosan számba vették, Csanyon akkor 46 családfőt és 5 nőtlen férfit írtak össze. A településeket a könnyebb igazgatás céljából katonai célú közigazgatási egységekre, vilajetekre, azokat pedig szandzsákokra osztották. A vilajet élén a pasa, a szandzsákok élén a bég állt. Előbb a budai vilajetet szervezték meg. A budai pasa a szultán magyarországi helytartója is volt. Fontos szerep jutott az adónyilvántartást vezető defterdárnak, az egyházi jogász muftinak, a pereket döntő kádinak. Valamennyi, „ajándékot” várt. A megvesztegethetőség a török közigazgatás egyik jellemző vonása volt, ez alól a nagyvezér, sőt a szultán sem volt kivétel. (6) A szandzsákokat náhijékre (járásokra) osztották, ahol helyőrség és járásbíró (kádi) lakott. Csany a csongrádi náhijéhez tartozott, mely 1548-ban az Oszmán birodalom budai tartományának (Vilajet Budai) Szandzsákba volt besorolva. (7)

A csongrádi őrségbe rendszeresen 142-150 emberből álló török őrséget tartottak, melynek eltartása évenként 130-140 ezer akcsába került (ez akkor megfelelt ugyanannyi magyar forintnak). Tehát minden katonára átlagosan legalább 2-3 főt (családtagot) még számítani lehet. A csongrádi vár vagy palánk török helyőrsége részletezve az 1551. szeptember 10. és 1562. augusztus 20. közötti zsoldjegyzékben található meg. A zsoldjegyzék szerint 37 janicsár, 9 tüzér, 57 alifedzsinek nevezett lovas és 37 martalóc, így összesen 142 török katonáról ad hírt. Ha ezt a létszámot szintén megszorozzuk 2-3 szorosával, akkor mintegy 420-450 fős mohamedán kolóniára következtethetünk. (8)

A tömörkényi palánkban kevés őrség tartózkodott. 1565-ben 97 legényt tartottak 6961 akcse zsold mellett.

A török birtokrendszer lényege szerint a meghódított föld - rajta élőkkel (a rájákkal) együtt - a szultáné. Ebből a földterületből kaptak birtokot a tisztviselők és a hűbéres lovas katonák, a szpáhik. A kapott birtokot azonban örökölni nem lehetett, s a földet a szultán bármikor visszavehette az ideiglenes használójától. Ez a rendszer rablógazdálkodáshoz vezetett. (9) Az 1559. évi összeírás szerint Csany is hűbéres szpáhi birtok volt. Az ideiglenes birtokos az egykori török Timarli Pir lovaskatona (szpáhi) volt, aki személyesen is tartozott bevonulni a hadhoz. (A többi török földhasználó neve nem ismert.) (10)

Az új földesurukkal ismerkedő csanyiak az első időkben nem érezhettek lényegesebb változást a kötelező szolgáltatásaik miatt. Ugyanis a törökök gondosan tanulmányozták elődeik adózási szokásait, s a zökkenőmentes átállás érdekében ezekhez igazították a magukét.

A török megszállás alatt az idő lomha szárnyakon járt a veszedelmes évtizedekben, akkori feljegyzések szerint a magányos emberre száz halál leselkedett, ezért legjobb megoldás: tömörülni faluba, városba. Gondja volt a töröknek a ló és a juhtenyésztésre. A lóra szüksége volt a hadseregének, a juh pedig fő tápláléka a töröknek.

A XVI. század közepén a lakosok pénzzel és terménnyel szolgáltak földesuruknak. Pénzben fizették a kapuadót, évi 50 török akcsát. Önmagában véve nem kifizethetetlen összeg volt, hiszen egy mázsa búza ára 80 akcse volt. (11)

A kapuadón kívül, azonban sok egyéb címen kellett pénzt fizetni. Pl. állatok után, különböző terményekért, de a házasságkötéskor a menyasszonyért is. Természetbeni szolgáltatásként tizedet szedtek a gabona, a must, a piacra vitt zöldségek, a juh, és a halászott hal után. (12)

Az állami adók közül a legfontosabb a minden összeírásban szereplő és első helyen álló, nem mohamedán hitű alattvalókra kivetett harács, amelyet az akkori magyarok „császár adójának” neveztek. Összege szintén 50 akcse volt. Jelentős teher volt az állami robot: pl. a hadsereg számára szükséges széna, tűzifa és gabona szállítása, hajóvontatás, építés, posta-szolgálat, a török hadak és követek kalauzolása, megvendégelése, salétromfőzés. (13)

A budai szandzsák 1559-ben végzett összeírási okmányai között Csanyra kivetett adó nemei, és összege (akcse-ban) is szerepel, mely szerint Csany a következő adót fizette évenként:

- Kapuk után (házadó 20 kapu után) 1ooo
- Kevert tized 166 „kile” kilencedként 6 = 996
- Széna tized 2oo
- Sertés adó 115
- Len tized 25
- Búza tized 25 „kile” kilencedenként 12 = 3600
- Méhkas tized 300
- Bárány tized 400
- Káposzta tized 45
- Hordó tized 30
- Hal tized 150
- Büntetéspénz fele 100

Összesen: 6961

(14)

A Csany nevét érintő török defterben (adófőkönyvben) 273 név szerepel, köztük ma is ismert nevek: Ádám-, Bánó-, Besi-, Forgó-, Faragó-, Gyöngyi-, Győri-, Keresztős-, Kozma-, Lázár-, Mészáros-, Molnár-, Nagy-, Oláh-, Vida-, Pásztor-, Torma-, Vég-, Veres-, Vér-, Víg-, stb. (15)

A fentiekből levonhatjuk azt a következtetést, hogy míg Csanyt az Árpád-korban, mint halászfalut említik, addig a török korra gazdaságilag jelentős átalakuláson ment át, halászat mellett állattartó, földművelő falu lett, a termelésben a búza vette át a főszerepet. (16)

Egyébként a törökök hagyták gazdálkodni a települést. Nem zavarták a falu életét sem, mert felismerték a települések önerejének jelentőségét, népességmegtartó erejét, s a törvényeiket nem erőltették rájuk. Saját anyagi érdeküket azonban mindvégig szem előtt tartották. Igen elterjedt a korrupció, a „tisztes ajándék”, a „baksi” nélkül nem lehetett bármit is elintézni. (17)

A legnagyobb baj az volt, hogy ennek a szegény falunak sok gazdája volt: a török és a magyar hatóság, a török és a magyar földesúr egyaránt magáénak tartotta. Visszajártak a magyar főurak adószedői is, de mindenki csak a maga javadalmát követelte. (18)

Mintha itt sem lettek volna a törökök, a magyar királyok továbbra is úgy osztogatták a földbirtokokat mint azelőtt. (19) Pl. az eredetileg Sövényházához tartozó Dilitor, Dögállás, Oláhállás, Síróhegy és Dongér-hát 1552-ben Móricz Lőrinc, Kovács Gáspár és Bercsényi Ferenc kezére került. 1611 után kizárólag a Móricz család birtoka lett. Móricz Márton apai ágon a sövényházi Móricz Pétertől, anyai ágon Mágocsi Dorottyától (Mágocsi Gáspár húgától) származott. Móricz Márton jogát a meghalt Mágocsi Ferenc jószágaira megerősítette Báthory Gábor erdélyi fejedelem is 1612-ben kelt oklevelében. (20)

A török szultán, amikor hírét vette, hogy a magyar főurak az országrészeket egymás között osztogatják és ő ellene szervezkednek, 1596-ban személyesen jött Magyarországra, hogy az ellene szervezkedő fejedelmeket megalázza. Jövetelének hírére a környékbeli falvak gazdag ajándékokkal siettek elébe Szegedre, hogy ott haragját csillapítsák, és kegyeit elnyerjék, magukat védelmébe ajánlják. Nincs adatunk arra vonatkozóan, hogy Csany milyen ajándékokkal rukkolt ki. Arra viszont van, hogy III. Mahmed szultán Szegedről Algyőn át a Tisza mentén vonult Eger felé. (21) Visszafelé szeptember elején - Csanynál is elhajózva - a Tiszán tette meg az utat Belgrádig. (22)

A török korban nem volt ritka eset, hogy magyar földesúr, a török adózás ellenére, idegenből betelepített a birtokára adózó jobbágyokat. Lugossy János egyetlen örököse, Borbála nevű leánya 1615-ben Bercsényi Imre neje lett, így Csanyt ismét maguknak vélhették. (23) 1621-ben Bethlen Gábor Móricz Zsigmondnak adományozta Csanyt.

A környékünkön élő törökség jól érezte itt magát, és minden erejét megfeszítette, hogy erődített helyeit megtarthassa, de a XVI. század vége felé hiába volt minden erőfeszítése. A felszabadító Veteráni tábornok seregében tapasztalt vitézség és lelkesült önérzet átszállott a népre is, mely már teljesen meggyűlölte a török jármát. A Szeged védelmére siető török sereget Veteráni tábornok Szentes környékén teljesen szétverte. (24)

E győzelem hallatán a Csongrádon és Tömörkényen állomásozó törökök belátták, hogy többé nem tarthatják magukat, önként elvonultak és akit útjukban találtak, magukkal vitték, fogságba hurcolták, elhajtották. A gyerekeket előszeretettel rabolták össze. Ezekből a gyerekekből nevelték az Oszmán Birodalom janicsárjait. Az elhurcolt környékbeliek szétszóródtak a nagy török birodalomban. Még Afrikába is jutott belőlük. (25)

A falu gazdasági ereje is nagymértékben megtört és lelkileg is kimerült, feldúlt és kifosztott állapotban volt, bár a település - ha szűken véve is - akkor is mezőgazdasági életet folytatott (26) A törökök által elhurcolt emberek, állatok és gazdasági javak, a pénzromlás ismét nyomorba döntötte ezt az ősi falut, és hosszú távon meghatározta további sorsát. (27) Mégis meg kell cáfolni azt a felfogást, hogy teljesen tönkrement volna.

Pongrác püspök 1675-ben a pápához írt jelentésében leírta egyházmegyéjének állapotát, mely szerint: a korábbi 340 településből, a Csongrád megyei részen csak Ányos, Bekény, Csongrád, Dóc, Fark, Fejéregyház, Halastelek = (Csany), Királyság, Körtvélyes, Mindszent, Serked, Sövényháza, Szántó, Szent András, Szent László, Szent Péter, Tömörkény, Tepke, Vásárhely, Vörösegyháza, összesen húsz helység volt. (28) A falu tovább élt gyér lakossággal, több volt a nő, mint a férfi. (29)

A falu törökkori életére vonatkozó régészeti adatunk kevés van. Az 1900-as évek elején a Szentkúti iskola mögötti dombos terepen 70-75 db török aranypénzt találtak. Talán ehhez a korszakhoz köthetjük azt a sok „szürke kerámiát” is, amit a faluban találtak. (30)

1699. január 26-án, Karlócán szentesítették azt az állapotot, amelyért a magyar nép 150 esztendőn át, sok szenvedéssel és jelentős ember- és anyagi áldozattal küzdött. Ez a paktum nem hozta meg a nép számára a hőn óhajtott békét, mert a török hódítás helyébe a Habsburg-uralom következett.

 

VII. fejezet

A karlócai békétől a polgári forradalomig

 

A karlócai béke után eladó volt Csongrád vármegye egykori birtokainak földje. A bécsi kormány áruba bocsátotta. A vevők között találjuk gróf Schlick Lipót cseh tábornokot, a karlócai béke létrehozóját, aki a Habsburg császártól adománylevelet is kapott, fiúági örökösödési jogon a maros menti határőrvidék első parancsnokát, aki egyben Csehország helytartója is volt. Nem csodálkozhatunk rajta, hogy ő kapta meg (szerény vételár fejében) a kincstárra jutott óriási területből 1647-ben a Csongrád megyei hatalmas birtokot, Hódmezővásárhely, Csongrád városokat a hozzátartozó pusztákkal, továbbá Ugh, Győ, Szegvár, Derekegyháza, Illyés, Csany, Máma, Szántó és Bőd pusztákat, falvakat, és III. Károly királytól az altábornagyi rangot is. (1)

Gróf Schlick altábornagy idejében megkezdődött a romba dőlt falu újjátelepülése. A lakosság részint a rácok garázdálkodásai, részint a tűrhetetlen adózási rendszer miatt el volt keseredve. A tábornagy 1702. március 16-án kelt levelében azt írta, hogy „a magyarok a rácokat üldözik, és ahol csak lehet, bántalmazzák, és ez veszélyt jelent.” (2)

Az újjáépítés a jelek szerint megindult, a népesség gyarapodott. A falu élete nagyon fejletlen volt. A kamarai tisztek szervezték az újonnan épülő falu életét, de mindig arra való figyelemmel, hogy a rác milícia kiváltságai sérelmet ne szenvedjenek.

Közben kirobbant a Rákóczi-féle szabadságharc. Rákóczi levelének üzenete ide is eljutott és rendkívüli hatást váltott ki az emberekben. Lipót császárnak egykor hű emberei, kik Csongrád vármegyében birtokosok voltak Bercsényi Miklós, Károlyi Sándor, Berthót István, Buttyán János, Deák Ferenc és mások nyíltan Rákóczihoz pártoltak. Mindegyikből egy-egy jeles hadvezér nőtte ki magát, a fejedelem parancsaihoz képest az ország különböző részein ők állították fegyverbe a népet. (3)

Rákóczi hadai már 1703. szeptember hó közepe táján érkeztek Csongrád alá. A csongrádi ütközet a kurucok vereségével végződött - a bécsi újság előadása szerint - a kurucok veresége 600 halott, a rácok vesztessége 90 halott és 50 sebesült volt. (4)

Természetes, hogy a csanyiak és a környékbeli népek a kurucok biztatására megtagadták a szegedi német helyőrség számára követelt élelmiszerek beszolgáltatását. Ez azonban annyira felingerelte a szegedi vár parancsnokát, hogy ezután a legkegyetlenebb sarcolásokat is elnézte katonáinak, kik e vidékre kirohanásokat téve erőszakkal hajtották be az élelmiszereket.

Ez végtelen veszedelmet hozott a vidék lakosságára. Ezen túl a Szegeden tartózkodó rácság ostorává lett mindazon falunak, melyek bármiféle okból elmulasztották a rájuk kirótt élelmiszereket beszolgáltatni. Az állatelhajtások, útonállások, fosztogatások és gyilkosságok napirenden voltak.

Rákóczi mindig rossz néven vette az Alföldön történő rácpusztításokat. Ezért elindult Szeged bevételére, mely sikerrel végződött, augusztus 12-én bocsátotta ki azon híres körlevelét, melyben minden hitfelekezetnek szabad vallásgyakorlást biztosított. Azután összegyűjtötte a hozzá csatlakozott környékbeli nép fegyverforgató részét és hogy az ellenségtől megóvja elindult Kecskemét felé. Augusztus 15-én Csanyon is átmenve augusztus 16-án Csongrádról írásban utasította a vidékbeli falvakat, hogy vendégszerető házaikba fogadják be az ideiglenesen kiköltözni kényszerült Szeged városi lakosokat. (5)

Közben Rákóczi és báró Globits tábornok (8000 német élén Szeged új parancsnoka) ellentmondó parancsai érkeztek a falvakba. A falu elöljárósága nehéz helyzetbe került. Elől tűz, hátul víz fenyegette. A nép folytonosan rettegésben élt, mert minden pillanatban ki volt téve az ellenség zaklatásának. A Tisza kiöntése csak nagyobbította a bajt, mert a megrémült lakosság jószágával együtt a magasabb fekvésű helyekre menekült.

Az ellenségeskedést Lipót király 1705. május 5-i halála sem szüntette meg, dacára annak, hogy fia és utódja a béke helyreállítását tűzte ki feladatának.

Rákóczi látva a hadi helyzetet Gróf Károlyi Sándort a Rákóczi kuruc hadainak tábornokát küldte Csongrád felé, hogy a „halasi és kecskeméti kuruc hadakból magának „Corpust” formál, s ezzel mind az aradiaknak a szegedieket „meghívni” kívánó célját, mind pedig Klökösperghnek útját pracekueálhassa.”

17. számú kép: A Károlyi birtok képe

Meg kell jegyeznünk, hogy nagyobb hadi esemény itt nem történt, azonban a nép folytonos izgatottságban élt, mert a hadviselő felek katonái gyakran vonultak keresztül a falun, s azokat ki kellett szolgálni.

A hadtörténeti tanulmányok rögzítenek néhány kuruc tábort a közelben: csongrádi, tömörkényi és alpári tábor.

A belháború elhúzódása az egész Alföld birtokviszonyai is teljesen átrendezte.

Az évek hosszú során át tartó belháborúban kimerült és a török földről behurcolt pestis által megritkult lakosság csak rezignáltan fogadta a Szatmáron, 1711. április 29-3o-án a szövetkezett rendek és a király képviselői által aláírt békét.

A szatmári békekötés azonban nemcsak az ország, hanem Csongrád vármegye életében is új korszakként jelentkezik. A béke megkötése után a rendek mind erősebben követelték a királytól, hogy az úgynevezett határőrvidéki vármegyék - köztük Csongrád vármegye is - az országba visszakebeleztessék. A király engedve a kérésnek, az 1715: XCIL. Tc. értelmében ezeket az elcsatolt vármegyéket, mint az ország koronájához tartozókat visszacsatolta az ország testéhez. 1722-ben pedig a vármegyének teljes hatásköre úgy törvénykezési, mint politikai értelemben vissza lett adva. VI. Károly király 1731. augusztus 20-án a vármegye részére nemesi diplomát adott.

Amikor a szabadságharc elbukott, megszűnt a törvénytelen állapot és megkezdődhetett az elnéptelenedett alföldi falvak és városok - köztük Csanynak is - az újratelepítése. Egészen 1848-ig tartott ez a viszonylagosan nyugodt és csendes állapot. A község népe összeszedte erejét és gyarapodni kezdett ismét mind számban, mind gazdaságban. (6)

Gróf Károlyi Sándor, akinek a békekötésben jelentős szerepe volt, altábornagyi rangot kapott, majd 1722-ben császári adománylevéllel kedvezményes áron megszerezte gróf Schlicktől a Csongrád megyei hatalmas birtokot, közte a hódmezővásárhelyi-csongrádi uradalmakat, s benne Böldöt is, ahová Csany is tartozott. A birtokba 1723-ban iktatták be. Az adománylevélben pusztaként szereplő Csany kiterjedése 4722813/1200 n öles hold volt, levonva ebből az országutakat, tavakat, folyó és más hasznot nem hozó földterületet 391408/1200 n öles holdat, maradt haszonvehető terület 4332408/1200 n öl hold.

Mikor gróf Károlyi Sándort beiktatták, a törvényes napok eltelte után tiltakozott a váci káptalan előtt a Wattay és a Pyber család, miután ezt a földet ősi jogon a magukénak vélték, Később a bíróság Károlyit megerősítette a birtokjogában. Wattay és a Pyber család pedig visszavonta keresetét. (7) A fiscus 1730-ban pört indított Károlyi Sándor ellen Csany birtoklása miatt. (8) A pört Károlyi megnyerte. (9) 1735-ben a Wattay család újra beiktatta magát a csanyi birtokba, de Károlyi erélyesen ellentmondott. (10)

Andrásy Zsigmond 1738-ban árendába vette a csanyi birtokot Károlyi gróftól. (11) A XVIII. század első felében új növénykultúra jelent meg a csanyi határban: a dohány, melynek termelése a század második felére igen jelentőssé vált, olyannyira, hogy a mezőgazdaság egyéb ágai visszaszorultak. (12)

1739-től a mindszenti jobbágyok bérbe vették Sík, Síróhegy, Dongérhát, Dilitor, Dögállás, Oláhállás területét s ott ők is dohányt termesztettek.

Magyary Kosa Judit özvegye Mészáros Györgyné 1743-ban 4 évre 6000 forintért zálogba vette a gróf csanyi birtokát, majd 1749-ben visszaváltja tőle Károlyi Ferenc. (13) Ugyanazon évben 10000 forintért veszi zálogba 10 évre nemes Szegő János, Tarnay Mihály és Biry Ferenc (14), kiktől 1763-ban még 2000 forint auctiot vesz fel Károlyi Antal gróf. (15)

A természeti csapások egymást érték, a következő két évben is (1748-49) sáskajárás pusztított a határban. Majd 1750. december 8-án megérkezett a téli árvíz. 1751. január 12-17. voltak a kritikus napok. A nép hét éjjel, hét nap talpon volt, állandóan szakadt az eső, a fűteni való elfogyott, az emberek előbb a nád és a rőzsekerítéseket, később a gazdasági épületek, némelyek már a házuk tetejét kezdték eltüzelni. Az árvizek megszűnte után, amikor a vizek visszavonultak, hihetetlen tömegű szúnyog, zsizsik, hörcsög és darázs lett a környéken, a házakban, vermekben, és gabonában. Ezt nagy sorscsapásnak tartotta a nép. (16)

A falut körülvevő pusztáknak - melyeket persze részben szántottak is - eleinte taksa formájában való bérletét felváltotta a lánconkénti kivetett földbérlet, amely a határ mérnöki felmérését tette szükségessé. Ezt a munkát 1752-54 között Ruttkay Imre földmérővel el is végeztette a földesúr. (17) Ebből ismerhetjük meg, hogy abban az időben az uradalomnak 30 alkalmazottja volt Csanyon. (18) 1759 nyarán óriási jégeső pusztított a környéken, szinte mindent elvert. Fájdalmasan panaszolták a csanyiak, hogy nem tudnak adót fizetni, mivel a jégeső úgy elverte a határt, hogy a napi megélhetést jelentő kenyeret, az állatoknak a takarmányt és az almot sem tudják előteremteni.

Ekkori felmérés idején Csanyon már 2210 holdon termesztettek dohányt, ebből a Károlyi birtokon 1600 holdon. Akkor a csanyi pusztákhoz tartozott a földesúr külső vendégfogadójához csatolt 7 hold 800 négyszögöles kislegelőn kívül a dohánykertészeknek kiárendált 682 hold 154 négyszögöles, jó minőségű 154 hold 208 négyszögöl legelő is. (19)

A parasztok rendszerint hosszú időre vehették bérbe a földet a földesúrtól. E szerződések a jobbágyi kötöttségeknél jóval szabadabb életformát tettek lehetővé, a bérleti viszony egyúttal a pénzgazdálkodást is elősegítette. (20)

A pénzforgalomban a zsidóság is jelentős szerepet képviselt. 1773-ban már 9 zsidó élt Csanyon. (21) 1860-ban a megye megengedte nekik, hogy a területen iparral és kereskedelemmel jogszerűen foglalkozzanak. A zsidók leginkább nyersbőrrel kereskedtek, a németek pedig közszükségleti cikkeket árultak, mint kaszát, kapát, ásót, tűzkövet, pipát, házi eszközöket. (22)

A XVIII. század második felében Csanynak már jelentős élelmiszeripara volt. Megnőtt a vízimalmok száma, a Tiszán 13 vízimalom őrölt állandóan. 1772 után a csanyiak összesen 13 x 30, azaz 390 forintot fizettek érte. (23) Az ekkori malmosok nevére esetleg a helytartótanács irataiban tudnánk rátalálni. Viszont 1844-ben Csanyon és Síróhegyen Stepheni Nagy, Andres Csikós, Jozeph Auslander és Gáspari Gálnak volt a tulajdonában vízimalom. (24) Feljegyezték, hogy „a vízkerekek végtelenül szomorú, egyhangú dallamokat nyikorogtak, különös szimfómiává vegyülve. Éjjel a vízimalmok kis ablakain át-átszűrődő, fényt a Tisza víztükre oly kegyesen tükrözte vissza, mintha egy álmos vándor bandukolna rajta. Közben a Tisza a hold fényeit nyeldeste magába.” (25) Kezdtek feltűnni a kallómalmok is.

A falu első művelési ágankénti felmérését 1774-ben Vertics József földmérő mérnök végezte. Ebből a felmérésből nem csak a művelési ágakról, hanem a jobbágyok birtokviszonyairól is értesülhetünk. Ez lett a falu úrbéres térképe. (26) Nagyon kellett már az említett térkép, mert - mint azt az uradalmi tiszt jelentéséből megtudhatjuk - az alábbi „csanyi örökös jobbágyok minden háborgatás nélkül szántják és használják a földesúr földterületeit: Gabos Gabriel, 71 hold, Volsanus Szigona 65 hold, Alexander Postás 50 hold, Janus Tomuska 40 hold, Honsu Nikoles 50 hold, Ihcsondrus Petrán 40 hold, Ladoslav Koska 50 hold, Petrus Szabó 60 hold, Georgius Szilágyi 50 hold, Johanus Titeman 50 hold, Domján Erdélyi 30 hold, Domján Ladoslav 30 hold, összesen: 585 hold földet használnak.” (27) De nem csak az örökös jobbágyok, hanem a zsellérek is foglaltak földet. 28.

Az 1775-ös összeírásban már találkozunk betelepülőkkel hospes, ingulinus címen az akkor még Puszta-faluként emlegetett Csanyon. 1781-82-ben suingulinusként írták össze őket. (29) A betelepülők három irányból jöttek: 1./ Mindszent, Algyő, Tápé, Szeged. 2/. Csongrád, Felgyő, Kecskemét. 3/. Heves megyei Csány és Hont környékéről. (30)

Az idetelepülők nagy reménnyel jöttek, mivel a földesúrtól földbérletet, házépítéshez telket, nádat, gyékényt és fát kaptak. A földesúr viszont előírta hol, mikor, milyen házat építhetnek. Ennek következtében rendezettebb utcák és utak alakultak ki, melyek bizonyos mértékben ma is tartják magukat. (31)

Az új telepesek lényegesen különböztek szokásaikban, öltözékükben és életvitelükben a csanyiaktól. Köztük sokféle egyén, gyanús, kétes elem is akadt. Hamar megromlott a közbiztonság, a hangulat a faluban, s a rosszalkodó, veszekedő, bicskázó és tolvaj személyekre a csanyiak könnyen rá mondták: „Ez is a gyütt-möntekből való.” (32) Csanyra nemcsak betelepülők jöttek, hanem Bálint Sándor egyetemi tanár szerint az 1700-as években Mártélyra szegedi eredetű, csanyi gányókat (dohánytermesztőket) telepítettek, ezek az emberek a dohánytermesztésben jártasok voltak. A gróf azért telepítette a birtokán lévő faluba, Mártélyra őket, hogy ott teremtsék meg a dohánytermesztés alapjait. (33)

1778-ban nagy éhség volt, öten haltak meg az éhségben. A vadak pusztultak, a farkasok elszaporodtak és betörtek a faluba.

Csany, Mindszent és Tömörkény községek a köztük kirobbant állandó határvita és civakodás miatt 1779-ben panasszal éltek a megyéhez, annak megállapítását és rendezését kérték, hogy kinek van igaza, illetve hol húzódnak a településük határvonalai. Az év szeptemberében sok idős ember és még több tanú bevonásával 24 oldalas kézzel írott jegyzőkönyvben próbálták tisztázni az illetékes megyei és földesúri kiküldöttek a nekik feltett kérdést, de ezúttal sem jutottak eredményre a tanúk különböző érdekeltsége miatt. (34)

Az 1781-82. évi összeírásban Csanyt már kertész faluként tüntetik fel. (35) A II. József-féle kataszteri fölméréskor 1784-87 között Csany határában Károlyi grófnak 379 hold dohánykertészete volt, míg további 1849 hold árendás dohánykertészek használatában állott. A dohányföldek után a kertészek 75 font dohányt szolgáltattak be a földesúrnak. (36)

1791-ben a kormány, az egyház és a földesúr is szorgalmazta a selyemhernyó tartását és az ellátásuk céljából az eperfák ültetését, de a falu ennek ellenállt. (37)

1794-ben a nagy szárazság miatt gyenge termés lett. Az emberek kölcsönöket vettek fel, hogy gabonát tudjanak vásárolni étkezés, takarmányozás és vetőmag céljára. Nem volt jobb az 1795-ös esztendő sem, emiatt nagy ínség keletkezett. A jobbágyok földesuruknak szolgáltatásokkal tartoztak, a száraz legelőkön tönkre ment a jószág. Nagy volt az elkeseredés. (38) A falu lakossága újból a tavak és a Tisza felé fordult élelemért, azért pedig igen súlyos árat kellett fizetni. Egy fennmaradt jegyzék szerint a Tisza, Vidre és a tavak árendája 78 Ft 45 krc volt évente, amit a gróf urak 1813-ban már 86 Ft 36 krc-ra emeltek és mellé 8 mázsa halat követeltek a halászásért. (39)

A mindszenti-ányási uradalom és az akkor hozzátartozó Dilitor, Dögállás, Dongérhát, Oláhállás, Síróhegy és Sík 1802-ben egyfelől Pallavicini Károly János őrgróf özvegye, született Zichy Leopoldina grófnő, másfelől Erdődy József grófok között létrejött megállapodás alapján a Pallavicini família használatába került. (40) A birtokot 142 éven át használták.

A XIX. századelőn, a napóleoni háborúk idején fokozatosan nőttek az állami szolgáltatások. A parasztság pedig vagyon szerint mind erősebben rétegződött. Sokan mezőgazdálkodtak, de jóval nagyobb lett a számuk azoknak, akik elszegényedtek. Közülük egyre többen kerültek a társadalom peremére, fenyegető méreteket öltött a szegénység a környéken. A megye kénytelen volt vele foglalkozni, de soha nem vitte közgyűlés elé. Amikor már tarthatatlan volt a helyzet, 1812. március 29-én határozatot hozott, mely szerint: „ha olyan szegény embereknek, akiknek gazdasága nincsen számosabb, gyermekeik vannak, akik szolgálni nem akarnak, a helyi bíró által a faluban szokásban lévő bérért való szolgálatra szorítassanak.” (41) Ez természetesen nem oldotta meg az akadályt. Az egyház is látta a súlyos gondokat, segíteni akart. 1812-ben Kámándy László váci püspök nemes Zsizsnyánszky Józsefet nevezte ki Csanyra plébánosnak. Ő volt az első kinevezett plébános a faluban az újjáépülés óta (42) A plébános évi járandóságai közé tartozott a tüzelőnek használt dohánykóré és nád. Az 1818-ból származó egyezségben olvashatjuk: „Mi, csanyi lakosok ajánljuk a már többször tisztelt Plébános Úr számára esztendőnként és általában 300 kéve fűteni való nádat vagy dohánykórét, amint tudni illik vagy annak, vagy ennek nagyobb bővében leszünk.”

„Mi pedig fehértói és Vidre-torkolati hívek a fűteni valóban, szintén fölsegíteni kívánjuk Tisztelt Plébános urunkat, e végre minden házaspártól 2 kéve nádat vagy dohánykórét ajánlunk.” (43)

18. számú kép: A Pallavicini birtok képe

Károlyi gróf azzal segített a nyomoron, hogy 1813-ban 738 hold földet adott a Csanyiaknak árendába. Holdanként 1 mázsa 56 kg dohányt kellett természetben adni érte a földesúrnak. Jellemző, hogy a termelőknek kellett viselniük az elemi csapásokat is. A szerződés szerint: „Ha a szerződés valamilyen szerencsétlenség által a dohány elromlana, minden mázsát 4 forintban tartoznak átváltani, és az uradalmi kaszába 2958 forintot befizetni kötelesek.” A csanyi tavak, tok és fokok árendája pedig évi 86 forint 36 krc pénzbeli kötelesség volt. (44)

1819. Szent István havában (júniusban) nagy szélvihar és heves jégeső rombolt a vidéken. A gabonákat, a szépen felnevelt dohánypalántákat, gyümölcsöt teljesen tönkre tette. Az 1804-ben épült templom tetejének zsindelyét, huszártornyát és a harangtornyot ledöntötte. A gyenge tetejű házakat megrongálta. Csany, Dögállás, Dilitor, Baks, Felgyő, Síróhegy elöljárói és termelői a károk és vesztességek enyhítése végett pénzügyi segítséget kértek a megyétől. Beadványuk elintézése 5 évig húzódott, míg végül is 1824. augusztusában a közgyűlés 20 %-os kárt állapított meg és 7 forint 40 krc-t juttatott a termelőknek (összesen). Az épületkárok helyrehozására Csany 8 forintot kapott, azzal a megkötéssel, hogy az egyház kárigénye is benne szerepel. (45)

Az új növény termesztésének mestereivé váltak a Csanyiak. A váci püspökség 1824-ben Canonica vizitaciot tartott a csanyi rk. plébánián. A vizsgálat az egyház belső ügyein túlmenően a község gazdasági és társadalmi életével is foglalkozott, korhű megállapításokat téve. Többek között kitért arra is, hogy: „…itt mindenki dohányt termesztéssel foglalkozik, ezzel foglalja el magát és ebből él.” (46)

Az 1827-ben végrehajtott birtokosztás során Károlyi Lajos és György grófok kapták a csanyi birtokot. Lajos és György egyenlő arányban lettek birtokosai a 3500 holdas határnak. Ez alapvető változást hozott az uradalom történetében. A grófok arra törekedtek, hogy ez a birtok Magyarország mintagazdasága legyen. Reformokat vezettek be a gazdálkodásban. (47) A pozitív fejlemények eredményei áttételesen hatottak a helyi paraszti gazdálkodásra is, ami főleg az állattenyésztésben és a növénytermesztésben jelentkezett.

A következő évben a tiszai árvíz következtében, rossz termést takarítottak be, emiatt a lakosság ismét „élelemhiányt szenvedett”. A tavaszi vetésre szánt vetőmagot is felélték, ezért az új földesurakhoz fordultak segítségért, a tavaszi vetéshez árpa és zab vetőmag előleget kértek. A földesurak csak azoknak voltak hajlandók segíteni, akiket az árvíz földjeik haszonvételétől megfosztott.

A bajokat csak tetézte a kénmajori ezred átvonulása a falun. Óriási felháborodást keltett, amit azok műveltek, raboltak, loptak, veszekedtek, a nőket elkapdosták, zaklatták, így közülük, aki tehette elbujdosott a közeli nádasokban. Csaj János bíró feljelentést is tett ellenük a vármegyénél, ahol az aktára ráírták: „Tudomásul véve.” (48)

Nem csak az árvizek és a rossz termések nehezítették az emberek életét, hanem olyan nemkívánatos dolgok is, mint az 1823. évi bérük kifizetésének elmaradása. Évekig húzódott az ügy a megyénél, míg a falu elöljárósága erélyesen fellépve követelte a jogos bérek kifizetésének elrendelését. A megye 1829. március 20-án elrendelte a 6 éve elmaradt bérek kifizetését. (49)

Ezekben az ínséges években pusztított a kolera is. 1831. június 13. és július 23. között Csanyon 2, Csongrádon 260, Szegváron 9, Mindszenten 24, Mártélyon 6, Tápén 11 ember halt meg. A kolerajárvány nem szűnt meg, évekig szedte áldozatait. (50)

1834-ben a Tavasz olyan száraz volt, hogy minden megperzselődött és a földművelő parasztság jószágainak képtelen volt élelmet szerezni. A következménye az lett, hogy az amúgy is kevés jószágtól mindenki iparkodott megszabadulni. Ugyanebben az évben a csanyi lakosok panaszt tettek a Helytartótanácsnál Sokesberger Simon dohánykereskedő ellen, mert a vele kötött szerződésüket eltűntette. A Helytartótanács a panasz intézését a megyére bízta. (51) Az eredmény ismeretlen. A nehéz helyzetben némileg segítséget jelentett, hogy 1836-ban a kormány minden dézsma alól mentesítette a jobbágyokat. Ugyanakkor bevezette a dohány kézi felvásárlását, így minden termelőnek lehetősége nyílott arra, hogy termékeit nyilvánosságra hozott áron az appaldonak adja el, ha csak nem volt lehetősége arra, hogy előnyösebb feltételek mellett értékesítse. Az intézkedés jelentős többlettermést eredményezett. (52) Mégis úgy tűnt, hogy ez a termelési kedv megtorpant.

Az uradalom birtokain az 1830-as években hódított a bérgazdálkodás a robot felváltására, amikor megjelent az 1836. 8. Tc., amely megengedte az örökváltságot. A gróf Károlyi főispán helytartó által vezetett Csongrád megye - noha Károlyi konzervatív volt - pártolta ezt a műveletet. Csakhogy az örökváltság a csanyiak részére nagy gondot okozott, nem tudták előteremteni a váltságösszeget ezért inkább pótszerződést kötöttek a grófi családdal. Ennek értelmében 20 év alatt törlesztették le 5 %-os kamattal, a kétharmad összeg fizetéséig haszonbérként élvezték a megváltás alatt álló javakat. (53)

Érdemes egy pillantást vetni a béresek és cselédek életére is. Ebből az időszakból kortörténeti iratként maradt ránk Vida Ferenc 1837. évi feljegyzése, mely rávilágít arra, hogy mit kapott egy béres egész éves munkájáért: „Megfogadtam - írja Vida - szolgának, akinek pénzbére 12 Ft, 6 köböl (élet), egy suba, egy pár csizma, egy pár bocskor, ködmén, egy kocsi gané. Fogadóban adtam 59 krajcárt, a szegedi vásáron adtam magának 5 forintot. Szeptember 10-én adtam magának 50 krajcárt, szeptember 15-én adtam magának 50 krajcárt. Október 17-én adtam magának subája helyett pénzt, 14 forintot, ugyanakkor utána 1 forintot.” (54)

A cselédek életkörülménye nagymértékben függött az őt alkalmazó gazda körülményeitől, életnívójától. Különösen a kisebb vagy közepes birtokosoktól. A jobbágygazdák jóléte is csak viszonylagos volt a nemes vármegye korlátozó intézkedései miatt. Szabó István szerint: „a megyék a jobbágynak egyes ruhaneműek, pl. a posztóruha és csizma, a jobbágyasszonyoknak pedig a csipke viselését is megtiltották.” (55)

A cselédek „lakása” a jószág körül volt. Közel kellett aludni, hogy a „dübörgésre” fölébredjenek, ha valamelyik állat a kötelékébe keverőzik, vagy a jászolba ugrik, hogy azt azonnal kimentse onnan. A szénatartóban, a jászol végében aludtak, vagy vackot készítettek maguknak, amely négy oszlopra erősített deszkafekvőhely volt, rajta szalma vagy széna és azt rongypokróccal vagy subával letakarták. A szolgálóleány a konyhában, vagy a cselédszobában aludt. (56)

A robot továbbra is elviselhetetlen gondot okozott. Akkor kellett menni a robotra mikor azt az uradalom igényelte. Ilyenkor a saját maguk gazdaságában félbe kellett hagyni a munkát, felváltani az uradalmi munkával, 1838-ban megelégelték ezt a csanyiak, e miatt összegyülekeztek a templom előtti téren. Követelték a robot eltörlését, kijelentették: „ők megtagadják a robotot.” (57)

A szegény csanyiakat még az ág is húzta, pusztáikat Kindernai József és társai minden szerződés nélkül folyamatosa legeltették. 1839-ben panaszt emeltek ellenük a megyénél, de a megye Kindernaiéknek adott igazat. A csanyiak nem engedtek, tovább vitatkoztak, fellebbeztek, majd 1843. decemberében a megye felülvizsgálta az előző döntését, s ez alkalommal részben a csanyiaknak is megengedte, hogy a hozzájuk közelebb eső legelőkön legeltethessenek. (58)

Ebben az időszakban sok pör volt folyamatban a csanyiak és a Síróhegyiek ellen. Pl. Nagy István, Gál Gáspár, Csikós István és több síróhegyi lakos ellen Auslender József pört indított az általa meghitelezett pénzhátralékok behajtása miatt. (59) Wodjaner Sámuel és Móric pört indított nemes Dóka Mihály, Fekete Antal, Fekete József, Forgó János és számos csanyi lakos ellen az általa kölcsönzött 42626 Ft termelési előleg behajtásáért. (60)

Az 1843-44. évi követválasztáskor Klauzál Gábor a későbbi felelős kormány földművelésügyi minisztere lett a kerület követe, aki nagy megértést tanúsított és segítséget nyújtott a csanyi emberek gondjainak megoldásában. (61) Klauzál Gábor segítségével kötötték meg 1845-ben az örökváltsági szerződést a csanyiak Károlyi grófokkal. 1845. augusztus 4-én pedig 174 dohánykertész kötött 5 évre szóló szerződést az uradalommal. (62) A dohánykertészek életének meghatározója a szerződés volt. A kertészeknek nemcsak minden joga, de minden java és egyben minden kötelezettsége ebből származott. A dohánykertész számára egy jó szerződés mindennél fontosabb volt, mert ez határozta meg jogállását, munkáját, anyagi előrehaladását, de egy rossz szerződés csekély keresményből is kiforgathatta és még a mindennapi falathoz is szűkösen férhetett hozzá maga és családja.

A dohánykertészek, akik ezt az áldozatos munkát végezték, megérdemlik azt, hogy ne menjen nevük feledésbe, ezért nevüket feljegyeztük:

Babos Mihály, Bakó Ferenc, Bakó József, Bakó László, Bakos András, Bakos Ferenc, Bali Mihály, Bálint Mihály, Baló József, Bazsó Mihály, Boda Ferenc, Boda György, Boda István, Boda József, Boda Mátyás, Boldog Mihály, Borsos Gábor, Borsos János, Borsos László, Borsos Pál, Dabas János, Dobai József, Dobi András özv., Doka Imre, Doka János mb., Doka László Ks., Dombi Lénárd, Faragó Imre, Faragó István, Faragó János, Fekete Gábor, Fekete József, Ferenci Márton, Fodor Sándor mb., Forgó Balázs, Forgó György ifj., Forgó György özv., Forgó György, Forgó Imre özv., Forgó István ifj., Forgó János, Forgó Márton, Forgó Mátyás, Forgó Pál ifj., Forgó Pálné özv., Gera János, Gyöngyi Imre, Gyöngyi István, Halmai Farkas, Havai Lénárd, Henosi János, Hevesi Antal, Hevesi Jakab, Hevesi Józsefné özv., Jenei Mihály, Jéri József, Jéri Pál, Juhász György I., Juhász György II., Juhász József, Juhász Pál, Kádár Imre, Kátai István, Kató István, Kató József ifj., Kató József özv., Kató Pál, Kávai Mihály, Kevicki Pál, Kis Imre ifj., Kis Imre özv., Kis László ifj., Kis László, Kis Pál, Konc András, Konc Gábor, Konc József, Konc Mihály, Kotsó András, Kotsó Gábor, Kotsó Istvánné, Kotsó János, Kotsó József, Kotsó Mihály, Kovács István, Krutsai János, Kulik István, Laczkó Ágoston, Laczkó Antal, Laczkó Ferenc, Laczkó János ifj., Laczkó János, Laczkó János, Laczkó Jánosné, Laczkó József ifj., Loskai József, Lukács István, Makai Ferenc, Mandl Adolf, Megyesi Antal, Megyesi Ferenc ifj., Megyesi István, Morvai István, Nagy Imre, Palásti István, Palásti János, Palatinus Mátyás, Palatinus Mihály, Pap Antal, Pap Gergely ifj., Pap Gergely, Pap István ifj., Pap István, Pap Mátyás, Pap Mihály, Patai János, Patai Mihály ifj., Patai Mihály özv., Pozsár Antal, Puskás János, Puskás József, Pusztai Farkasné, Pusztai László ifj., Pusztai László, Pusztai Mihály ifj., Pusztai Mihály, Révész Lajos, Révész Mihályné, Sáfár János, Sajti Jánosné, Sebestyén Gáspár, Sebők Antal, Sebők Ferenc, Sebők István, Sebők József, Sebők Mihály, Szabó Ádám, Szabó Ferenc, Szabó János, Szabó József, Szabó Pál, Szarvas István, Szaszkó István ifj., Szaszkó István, Szaszkó János ifj., Szaszkó János, Szaszkó János, Szatmári József, Szél Antal, Szél György, Tápai Antal, Tápai Ferencné, Tápai István ifj., Tápai István, Tápai János, Újszászi Imre, Varga György, Varga József, Varga Pál, Veres József, Vig János,

Vig József, Vince Antalné, Vince Gábor bíró, Vince Gábor ifj., Vince Gábor özv., Vince István, Vince János ifj., Vince József, Vince László özv., Vince László, Vince Mihály.

Csany és Csongrád 1846. január 1-ével felszabadult a földesúri függés alól a Károlyi György gróffal kötött örökváltsági szerződés alapján. (63)

A falu népe előre hírül vette, hogy 1846. július 18-án, a Tiszán itt fog elhajózni Gróf Széchenyi István a 163 tonnás, 36 Le-s Pannónia nevű gőzhajóval. Aki csak tehette, ment a Tiszához, látni akarta Széchenyit és a gőzhajót, mert ez volt az első gőzhajó a Tisza ezen a szakaszán. A hajó 13 óra 5 perckor érkezett Csanyra, innen tovább folytatta az útját Szentes, Csongrád, Szolnok irányába. A hajón volt Paleocapa olasz mérnök is, kinek terveit felhasználták a Tisza szabályozásához. A hajót Peregini nevű kapitány kormányozta. Széchenyi azért vállalkozott erre az útjára, hogy megmutassa a vidéknek a gőzhajó előnyeit és gyorsaságát. Nem szól az írás arról, hogy a hajó megállt-e, vagy csak integettek egymásnak.

A Duna Gőzhajózási Társaság 1847. október 10-én Szolnok és Szeged között gőzhajójáratot indított. (64) Szájhagyományok szerint 1950-ig naponta, rendszeresen közlekedett.

 

VIII. fejezet

Az 1848-1849 évi forradalom és szabadságharc

 

Az 1848. év az első napjaitól kezdve mozgalmas volt Európában. Január 12-én felkelés robbant ki Palermóban, február 8-án forradalmi megmozdulás Piemontban, február 17-én forradalmi gyűlések Toscanában, február 22-én forradalom Párizsban, február-márciusban tömeggyűlések, zavargások számos német városban, felkelés a Badeni Nagyhercegség területén, március 13-án forradalom Bécsben, március 14-én kitört a forradalom Rómában, március 15-én Pesten győz a forradalom. (1)

A Csongrád megyei politikai élet is jelezte, hogy 1848. március 13-án utoljára ült össze Csongrád Vármegye Nemesi Közgyűlése. Amikor is Károlyi Lajos grófot és Pallavicini Alfonz őrgrófot a közgyűlés hazaárulónak nyilvánította. (2) Március 27-én gyülekezésre szólították fel a falu lakóit, hogy ismertessék a pesti és a megyei eseményeket. Kimondták: „Csany csatlakozik a polgári forradalomhoz.”

Az 1848. március 31-én, Szegváron tartott gyűlésen megalakították Csongrád Vármegye Közrendi Bizottmányát. (3) Ennek a közgyűlési szerepeket betöltő testületnek többek között az volt a feladata, hogy a különböző új rendeleteket és törvényeket kihirdesse, azok zavartalan végrehajtását biztosítsa, adott esetben pedig - a béke és közrend megőrzése érdekében - elmagyarázza tartalmukat az egyre gyakrabban lázongó jobbágyoknak. (4) A megyei Közrendi Bizottmány minden helységben Közrendi Bizottmányt nevezett ki, ügyelve rá, hogy a vezetők is helyet kapjanak benne. A parasztmozgalmak kibontakozásának megelőzése végett határozott úgy, hogy az alábbi felszólítást 4000 példányban kinyomtatva eljutatja valamennyi közrendi választmányhoz. A rend, a nyugalom a békesség többször visszatérő motívuma önmagáért beszél. (5)

„Hazafiak! A szabadság és egyenlőség elvei kivívták győzelmüket, szükséges, hogy az eddig fennállott viszonyok az érdekegyesítés alapján, veszélyes megrázkódtatás nélkül alakuljanak át - ezt kívánja a szabadság érdeke, erre pedig nyugalmas béke, zavartalan közrend és erőt biztosító egyetértés mellőzhetetlen feltételek szükségesek. A kivívott szabadság, rend nélkül fenn nem állhat. Felszólítunk mindenkit, netán támasztandó balhírre megmagyarázásáért egyenesen a rend feletti őrködésre községenként általunk kinevezendő választmányokhoz folyamodjék. Jelszavunk legyen, éljen a király, éljen a haza, éljen a rend és alkotmányos szabadság.” (6)

Az agrárnépesség lázongása - melyet kiáltványokkal leszerelni értelemszerűen nem lehet - Csanyt sem kerülte el. A jelentések nyugtalanságról számolnak be, de forradalmi megmozdulásra nem került sor, csak a községi bíró megtámadásának erejéig. Ez az eset május 7-én történt. Továbbá a Csongrád megyei dohánykertészek közösen szerkesztett beadványát a Csanyiak is aláírták, melyben kifejtik: „Szükség van egy olyan szövetségre, amely érdekeinket képviselni fogja, továbbá, hogy a tulajdon, főleg ha nem a haza érdekében használtatik, nem olyan mély kút, hogy bele ne tekinthetnénk még akkor is, ha a nemzet érdeke sürgeti. A szabadság pedig ne csak bizonyos csoportokat érintsen, hanem terjedjen ki a munkásságra is.” (7)

A csanyi Közrendvédelmi Választmány április folyamán alakult meg, „néhányan a község lakosai közül” is bekerültek. Ezeknek a személyeknek a választmányi tagsága már a népképviselet elvének gyakorlását bizonyítja. (8) A megválasztott tagok másnak reggel 9 órakor bevonultak a községházára, átvették a hatalmat és zárolták az összes iratokat.

Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök levelét a megye április 29-én továbbította - többek között - Csany, Dongér, Felgyő és Síróhegy községeknek. (9) Ez is bizonyítja, hogy ezek a települések, külön- külön kis falvak voltak.

Az 1848. XVI. tc. 2. szakasza értelmében május 2-án Szegváron összeült megyei gyűlés új tisztikart állított a megye élére. Teljes terjedelmében felolvasták az 1848-as áprilisi törvényeket, majd az 1848. V. tc. 1. szakaszának megfelelően. „a megye egyik s választókerületi főhelyéül Szegvár helyiséget jelölték ki”, ahova Csanyt is besorolták. (10)

A politikai élet, a közigazgatás új politikai alapokra helyezése mellett természetesen a társadalmi viszonyok is gyökeresen átalakultak Csanyon, Síróhegyen, Dongéron, Dilitorban, Oláhálláson és Dögálláson is. Ugyanis az 1848-as törvények jogegyenlősége szellemében a Károlyi és a Pallavicini uradalmak jobbágyai és zsellérei Magyarország polgárai lettek. A IX. tc. kimondta az úrbéres szolgáltatások, a XVIII tc. pedig a papi tized eltörlését. (11) Az addig feudális függőségben lévő úrbéresek földel bíró szabadparasztokká váltak.

Jól lehet, 1848 tavasza minőségileg a jobbágyok javára változtatta meg a tulajdonviszonyokat, a hűbéri alapelemek felszámolása nem jelentette a paraszti tömegek létbizonytalanságának megoldását. Az úrbéreseknek csak kisebbsége rendelkezett akkora jobbágytelekkel, amely biztosította volna a megélhetés lehetőségét. A környező földesúri majorságok tartozékain földdarabbal bíró hűbéri kötelezettségei változatlanul fennmaradtak, s ekkor még nem is szóltunk a nincstelenekről, akiknek semmilyen földterületre nem sikerült szert tenniük. (12) Ha mindehhez még hozzá vesszük 1848 tavaszának illúziókkal és feszültségekkel telített politikai légkörét, akkor talán sikerült érzékeltetnünk a parasztmozgalmakat kiváltó fő okokat.

A községi választmánynak kettős akadállyal kellett szembenéznie. Egyrészt a dohánykertészeket rá kellett bírni a nem úrbéres, tehát szerződésen alapuló kötelezettségeik teljesítésére, másrészt a földesurakkal is tudatni kellett, hogy a dohánykertészektől a szerződésben egyértelműen nem rögzített szolgáltatások követelésétől tartózkodjanak. (13)

1848. áprilisának második felében megkezdődött a nemzetőrség szervezése. Csanyon 11 főből álló egységet állítottak fel, mely később létszámában és személyében is sokat változott. Május 13-án 15 fő adakozott a forradalom javára 1200 Ft értékben. Ebből csak 720 Ft folyt be.

Kossuth Lajos 1848. szeptember 30-án este érkezett Csongrádra. Október 1-én vasárnap a nagymise előtt beszélt az összesereglett néphez: „Fel tehát fegyverre szegény elárvult, de bátor magyar nép, kaszára, kapára, kinek mije van, keljen fel tömegben a magyar nép. Ez megmenti az árva hazát. Oly hatalmasnak hiszem a népet, hogy ha fölkel és összetart a ropogva összerogyó ég boltozatát is képes fenntartani karjával. Testvériség köt össze bennünket. Nincs nemes és nemtelen többé, egy hazánk fiai, polgárai, testvérek vagyunk mindannyian. Tehát testvérileg összetartva ragadjunk fegyvert az árulók ellen, legyünk készen hazánk oltalmazására.”

Az összegyűlt csongrádi és a környezőfalvakból ott levő népek is egy szívvel, lélekkel kiáltották: „Elmegyünk megvédjük a hazát!” (14)

Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök 1848. szeptember 26-án kiadott 4441. számú rendelete az országgyűlés által megajánlott újoncokból az első negyedrész kiállítását rendelte el. Valamennyi helység lakossága számának arányában volt köteles kiállítani újoncait. A Csanyiak 2008 fő után 8, a Síróhegyiek pedig 556 fő lakos után 2 fő katonát voltak kötelesek kiállítani az első negyedrész fejében. Szabadon dönthettek arról, hogy önkéntesek toborzásával, illetve sorozással akarják-e a létszámot összeszedni. Minden besorozott, illetve önkéntes 20 forint előleget kapott és 4 évi szolgálatra kötelezte el magát. Az események alakulása miatt ezt nem szolgálták le.

A forradalom második évének tavaszán veteményezéshez hitel, előleg kellett volna. Ez viszont hiányzott. 1849. márciusában ifj. Laczkó Antal, öreg Laczkó Antal, Tulipán Mihály, Makai Ferenc, ifj. Vince János, Sebők Ferenc, Révész Mihály, Lantos Jánosné, Pozsár Antal, ifj. Laczkó János csanyi lakosok szerződéses előlegért folyamodtak a Dohány Beváltó Hivatalhoz. Az viszont elzárkózott előle. A kérelmezők a megyéhez fordultak segítségért. A megye közölte velük, hogy kérelmük nem teljesíthető. (15)

A Csongrád megyei közgyűlés 1849. április 25-én tárgyalta Dóc, Dongér, Síróhegy, Baks, Pusztaszer helységekben lakó dohánykertészek 1849. március havában kelt, az igazságügyi miniszterhez benyújtott beadványát, melyben Pallavicini uradalommal kötött haszonbérleti szerződésük kapcsán könnyítésért folyamodtak. E kérdésben az országos Honvédelmi Bizottmány arra szólította fel a megyét, hogy „… a folyamodók részére némi engedményt igyekezzék kijárni az uradalomnál.” (16)

Április 19-én az országgyűlés elfogadta a Függetlenségi Nyilatkozatot. (17) A megye elrendelte a Nyilatkozat ünnepélyes kihirdetését. Csanyon 2-án tartották meg ezt az ünnepélyes rendezvényt, s ez alkalommal a megyét Jenei Imre megyei első alügyész képviselte. Jelen volt a felnőtt lakosság jelentős hányada, hiszen érdekelte őket, mivel a feudális kötelezettségek eltörléséről volt szó. (18)

1849. május végén a kormány újabb sorozást rendelt el. Csanyról újabb 8 fő vonult be, június közepén ugyanis az 1833-as münchen-grátzi egyezmény értelmében 204000 fős orosz beavatkozó sereg tört be Magyarországra. A több mint kétszeres túlerőben lévő osztrák-orosz seregekkel szemben a kormány június végén az összes haderő Tisza-Maros közötti összpontosítását rendelte el annak érdekében, hogy az elvileg 173000 fős honvédsereg külön-külön vehesse fel a harcot a császári, illetve a cári seregekkel. Ez az elképzelés azonban nem valósulhatott meg, részben mert a cári és császári egységek jól összehangolt hadmozdulatai sorra felmorzsolták a magyar csapattesteket, részben, pedig mert politikai elképzelésekben hiányzott az összpontosítás. (19)

Az osztrák seregek ez alatt mind közelebb nyomultak a Tiszához. 1849. július 29-én kisebb osztrák lovascsapat vonult be Csongrádra, de a lakosság kiűzte őket. Másnap reggel 400-an tértek vissza, felgyújtották a várost, majd este 7 órakor egy század könnyű- és egy század nehézlovas jelenet meg 12 fontos ágyúval a bőldi révnél, hogy kifürkéssze az átkelés lehetőségét. A révet szentesi oldalon Lenkey Károly ezredes hetedik hadosztályához tartozó 49-es zászlóalj egy fél százada védte ágyúval. A párbajban az osztrákok részéről elesett 5 katona, elpusztult 7 ló és megsemmisült 1 ágyú, magyar részről nem voltak veszteségek. Este 10 órakor Csongrád felöl nagy tűz látszott. Ez baljós jelvolt a csanyiak számára. (20)

Csany minden valószínűség szerint 1849. július 30-án lett megszállva és megsarcolva. Amikor a császári sereg átvonult Csanyon, 15 házat felgyújtottak, a katonák loptak, raboltak, gorombáskodtak. A rossz hírük hallatán az asszonyok, lányok, gyerekek a közeli bozótokba, kukoricásokba, nádasokba bujdostak el. (21) Később sokat beszéltek erről az átvonulásról az emberek.

Haynau a „béke és a törvényes rend” visszaállítása céljából Békés, Csanád és Csongrád kerület (megyék) biztosául Gyulai Gaál Edét nevezte ki. (22)

Sötétség borult Magyarországra a világosi fegyverletétel után. Az osztrákok kivégezték a szabadságharc tizenhárom tábornokát. Több mint száz tiszttárs, képviselő, kormánybiztos és tisztviselő osztozott sorsukban. Ezernél is több embert internáltak, ítéltek várfogságra vagy sáncmunkára. A vidini táborban 1849. szeptemberében 4000-nél több magyar menekült gyűlt össze, akik közül 3300 visszatért, amikor Haynau büntetlenséget ígért és hajót küldött értük. (23) Arról nincs adat, hány egykori honvéd lett bujdosóvá, hány felkelőt végeztek ki, börtönöztek be, vettek üldözőbe Haynau bérencei. Mintegy negyven-ötvenezer katonát és tisztet erőszakkal besoroztak az osztrák hadseregbe. (24) Hosszú évekig hazájuktól messze teljesítettek szolgálatot. Megint mások külföldre menekültek, a kivándorlás keserű kenyerét ették. Sokan évekig, évtizedekig hordozták magukban a szörnyű szerencsétlenséget. (25)

Ebben a vészterhes időkben Makk Ferenc volt a csanyi rk. plébános, aki jó barátságban volt Horváth Mihály történész püspökkel, az első magyar kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterével, aki egy ideig itt bújt meg a plébánia pincéjében. (26) (Már rég megérdemelt volna egy emléktáblát a plébánia falán).

Szegfű Gyula írta: „a negyvenes évek nagy nemzedéke a szabadságharc katasztrófájában halálos sebet kapott. A magyarság szellemi vezetőinek legalább egy negyede veszett el így, másik negyede, sőt annál is több, külföldre menekülvén kikapcsolódott a nemzet életéből, aki pedig itthon maradt, kikerülte az abszolutizmus bosszúját, csöndben meghúzódott.” (27) A jobbágyság pedig még évtizedekig harcolt a megtépázott jogaiért.

 

IX. fejezet

Abszolutizmus (1848-1867)

 

Míg 1848-ban az „igazság és népszerűség közt nagy hézag volt, melyet csak önfeláldozással lehetett betölteni”, addig most 1849 után az önfenntartás követelte az igazság felismerését. (1)

A szabadságharc bukása után tele volt az ország bujdosókkal. Külsejüket megváltoztatva, álnéven húzták meg magukat a falvakban, elrejtőztek a tanyákban, pásztorszállásokon. Nagyon sokan a határon túl, idegen országokba vették útjukat. A bujdosó szegényekből gyakran betyárok lettek. Virágzott a betyárvilág.

A rendszer kormánya a nemzeti becsületre keveset adott és nem sietett a nemzeti érzésű arisztokrácia kártalanításával sem. Az úrbéri viszonyokat csak az 1853. év március 2-i császári pátenssel szabályozta, mely intézkedés a kisbirtokosok passzivitását, a polgári osztály csatlakozását, a köznemesség tekintélyét és erkölcsi súlyát növelte. Ez azonban nem volt képes paralizálni a benne megnyilvánuló hanyatlási tüneteket. Az egykori szemlélők meglátása szerint: „a középbirtokosság öregebb tagjai, tehát a negyvenes évektől itt maradtak, csupa régi szabású, komoly, tisztességes, talpig becsületes, takarékos falusi emberek tűrtek, a fiatalok szellemi alkatát azonban a mozgás, nyugtalanság, újítás, a honival meg nem elégedés jellemezte.” (2)

A kormány első rendelkezése természetesen a volt nemzetőrök kezén lévő fegyverek azonnali beszolgáltatását írta elő. Összeírták az egykori honvédeket, majd rövidesen besorozták őket a császári hadseregbe. (3)

Az 1850-ben kinevezett főispán még az évben elrendelte a megye településeinek négy járásra való felosztását. A Csongrádi járásba tartozott: Csongrád város, Csany, Mindszent, Tömörkény és Felgyő. (4) Később kiegészítették: Síróhegy, Dongér, Pusztaszentgyörgy, Ellés, Zsigerhát, szerződéses telepek, Gyója, Máma, Újmajor, Szegfű és Téglás puszta, és a Bőldi rév nevű településekkel. (5)

A császár szigorú parancsokban rendelkezett: 1850. március 4-én elrendelte a telekadót, jövedelmi adót és a személyi adót, a dohány monopóliumot, a bélyegilletéket, a cukor- és más fogyasztási illetékeket. (6) Április 19-én pedig a 8 évi katonai szolgálat idejét kiterjesztette a magyar és horvátországi, valamint az erdélyi és bánsági hadkötelezettekre is. (7) Ettől kezdődően a csanyi besorozottak Ausztriában kerültek kiképzésre, többek pedig a 8 évi katonai szolgálatukat is ott töltötték le. Ezen szokatlan és kíméletlen intézkedések felborzolták a lakosság kedélyeit, napról-napra hangosabban tiltakoztak ellene.

A megyefőnök 1850. évi egyik jelentésében megpróbálta eltitkolni a tiltakozásokat. A nép hangulatáról írja: „a csongrádi kerületben semmi olyan eset nem merült fel, ami orvoslást igényelne, a nép nyugodtan teljesíti a felsőbb rendeleteket.”. Néhány hónap elteltével egy másik jelentésében már ezt írta: „a nép minden osztálya az életbe léptetett különféle szokatlan jövedelmi, fogyasztási adók és a dohánymonopólium behozatala miatt, mely utóbbiak következtében a dohánytermesztés nagyobb kiterjedésben megszűnt, a vásároknak a marhavész által történt megakadályoztatása, a pénzbeszedés hiánya miatt le van hangolva. Nem csekély panaszra ad okot a bélyegpapír behozatala és napról-napra szaporodó lopások, rablások, melyeket a nép a fegyvertartási tilalomnak tulajdonit.” (8)

Ferenc József 1851. október 10-én nevezte ki ideiglenes helytartói működésbe Albrecht főherceget. A herceg bizonyos fokú önkormányzatot kívánt biztosítani a községeknek a közigazgatás terén. Hogy ez nem valósulhatott meg, azt a helyi tisztviselők akadályozták meg.

Csongrád megye főnökét a területi főispán arra utasította, tegyen jelentést arról, hogy a községi választmányi tagok megválasztására a nép hangulata kielégítő-e. A jelentésben adatokat kértek a községek lakóinak, valamint a választásra jogosultak számáról. A megválasztandó polgármester személyére nézve, helyenként 3-3 személyt is kértek megnevezni. A Csongrád megyei főnök azt jelentette, hogy: „a szabad választás gyakorlására a Csongrád megyében lévő községek lakosságát nem tartja eléggé megérettnek és lecsillapodottnak.” (9) Így aztán az 1851-évi Országgyűlés döntése is csak átmeneti eredménnyel járt.

Csanyon is megtörtént az elöljáróság sorainak rendezése. A választást megelőzőleg a lakosság értelmesebbjeivel tartott előzetes tanácskozás után a néptől leginkább szeretett s annak bizalmát bíró egyéneket jelöltek ki az elöljáróságra, s így a jelöltek közül a legnépszerűbbek meg is lettek választva. (10) A politikai élet érdemi átalakulására, az egyeduralom felszámolására csak a provizóriumot követő 1867-es kiegyezéssel került sor.

A Bach kormány alatt 1851. decemberében visszavonták az 1849. márciusi liberális és konstitucionális alkotmányt, melyet azonban Bécs sohasem engedett megvalósítani, s kiadták azon „alapelveket” melyek szerint az osztatlan egységű császárság helytartóságokra osztva lett berendezve. Ezen alapelveket aztán rendeletek, pátensek özönével próbálták megvalósítani bizonyos európai egyenlőségi gondolat szerint, amennyiben a rendi különbségeket nem állították többé helyre, az 1848-as törvényhozás által eltörölt jobbágyokhoz sem tértek vissza, hanem a birtok felszabadításával, a törvény előtti egyenlőség behozásával, egyenlő és mindenki számára megnyitott iskolázással hozzájárultak a rendi korszak végleges eltemetéséhez. Ugyanakkor nyomasztó katonai, zsandári, rendőri, cenzori uralom alatt ment végbe az 1848-ig tartó fejlődés irányának megfordítása. (11)

A parasztság helyzete továbbra is elszomorító volt. Közeli példának idézhetjük Pallavicini Alfonz őrgróf és a síróhegyi dohánykertészbérlők között 1852. év elején három évre megkötött haszonbérleti szerződést, mely a síróhegyi, Síróhegy alatt lévő nagypaléi, oláhállási, dongérháti, akószegi és a téglási alloida földek hasznosítására jött létre. A szerződésbe belefoglalták számos, az uradalom érdekeit védő s a dohánykertészeket sújtó feltételt. A dohánytermesztő síróhegyiek az árenda fizetésére: „lekötelezik magukat az összes haszonbérlők egy mindnyájáért és mindnyájan egyért, minden ingó és ingatlan vagyonaikkal jótállván még az asszonyi hozományokat sem kímélve. Aki a robotszolgálatot nem teljesíti, naponként egy ezüstforint büntetést fizet. Aki nyomtatásból elmarad, mindennapi mulasztásért kétannyi gyalognapot szolgál fenyítésül vagy fizet két ezüst forintot. Amíg az uradalom maga járandóságát ki nem vette, addig a dohányeladás az egész termés elkobzása terhe alatt tilos. Aki a dohánytermesztésre kijelölt földbe mást vet, annak veteményét elkobozzák, sőt a bérből is kivethetik. A vadászatot szerszámaik, fegyvereik elkobzásával és 50 ezüst forint birsággal büntetik. Aki az uraság engedelme nélkül lakókat mer tartani, vagy idegeneket beenged első ízben 40, másodikban 100 ezüst forintot fizet, minden vagyonának conficálása után az uradalom határaiból kiűzetik. Így jár az is, aki a majorság vagyonát megkárosítja, vagy az uradalmi tiszturak valamelyikét durván megsérti, vagy utasításainak nem engedelmeskedik. A büntetéseket, azonnali végrehajtást saját hatalma és bíráskodása útján hajtja végre az uradalom, általában a jogot s a kertészeket keményebb fenyítékkel több tisztje és uradalmi ügyésze által zabolázza. A bérlők írásban kötelezik magukat, hogy a szerződés körül támadható vitás kérdésekben alávetik magukat az úriszék ítéletének, és a fellebbezésről, egyáltalán minden jogorvoslatról lemondanak.” (12)

A szerződés alanyaiként szereplő síróhegyi dohánykertészek nevét is sikerült megállapítani és ez által megörökíteni: Bagány István, Bálint Mihály, Balog Páll, Bánfi Ferenc, Borsus János, Bozó Sándor, Börcsényi Imre, Cseh Zokor, Csikós András, Gál Gáspár, Gál István, Gál Mihály, Gémes Antal, Gera István, Gera István, Gyöngyi János, Horváth József, Horváth Mátyás, Igáts József, Josth Ferenc, Kémmel Mihály, Korom Pál, Laczkó Antal ifj., Laczkó Antal özv., Laczkó Ferenc ifj., Laczkó Ferenc özv., Laczkó Ferenc, Laczkó István özv., Laczkó János ifj., Laczkó János özv., Laczkó József ifj., Laczkó Lőrinc János, Ludas Dénes István, Mutsi Imre, Mutsi István, Mutsi Márton, Nagy Gáspár ifj., Nagy Gáspár özv., Nagy István, Nagy János ifj., Nagy János özv., Nagy József ifj., Nagy József, Nagy Mátyás, Olajos János, Pálinkó Balázs, Pálinkó János, Pap Antal, Pap István, Pap József, Süli Ferenc, Süli György, Tóth Ferencné, Ürmös Mihály, Varga Ferenc, Vince Ferenc, Vince István.

(13)

A szerződött síróhegyi kertészeknél 1852-ben 17982 kötél dohányt vettek számba. (14) A síróhegyiek árendája 1830-1852 között 600 mázsa dohányról 650 mázsára, robotjuk pedig 10 gyalognapról 20 napra nőt. (15) Az anyaszerződés mellett a Dongérhátiak fele termésért 37 hold földet bírtak dohány, ugyanannyit búza alá. (16) A síróhegyiek tiszta munkaszolgáltatás fejében 87 hold rétet használtak, 28 holdat pedig 100 váltóforint fejében kaptak. (17) A síróhegyieknek a Pallavicini uradalom 1847-től a maga pusztáján közös legeltetést is engedélyezett, de csak megszabott időben. (18) A Csanyiaknak már legelőbért is kellett fizetniük: egy ökör után 1 forint 4 krc-t, egy tehén után 8 krc-t a megállapodás szerint. (19)

A Pallavicini uradalom 1851-1852-ben egész sor dohánykertészetet szüntetett meg, részint a dohánytermesztés visszaesése, még inkább azonban attól való féltében, hogy ezeket a földeket a telepítményesekkel szemben el találja veszíteni. Baks, Ányás, Dóc, Hantháza és Homok szerződéseit nem újította meg. A nép ellenszegült, mire bírói ítélet alapján katonai karhatalommal űzték el őket, a házaikat lerombolták. (20) Itt jegyezzük meg, hogy Károlyi gróf a felgyői dohánykertészeket eresztette szélnek. Az elűzött nép egy bizonyos hányada az amúgy is túlnépesedett Csanyra költözött.

Az 1853. március 2-i úrbéri pátens „a kárpótlási és földtehermentesítési nyílt parancs” kimondta az úrbéri joghatóságból eredő jogok, járandóságok és kötelezettségek megszüntetését, továbbá a volt jobbágyoknak a kezükön levő úrbéri földbirtok fölötti szabad rendelkezési jogát, s a földbirtokosoknak az országos jövedelemből leendő kártalanítását. (21)

1853-ban országosan rossz termést takarítottak be, általános ínség lett úrrá a falvakban. (22) Albrecht főherceg Magyarország katonai és polgári kormányzója felismerte a cselédség szabályozatlan viszonyának tarhatatlanságát. 1856. február 9-én ideiglenes cselédrendtartást adott ki, amely 1856. október 1-i hatállyal szabályozta a falusi cselédek helyzetét és jogviszonyát. (23)

A szegénység egyre jobban átterjedt további néprétegekre, e miatt szaporodtak a lopások, betörések, garázdaságok, gyilkosságok, betyárok járták a környéket. Csanyon is kifüggesztették a templomajtóra azt a felhívást, amit a kir. Budai Helyhatósági osztály elnöksége 1856. február 26-án adott ki „Rózsa Sándor kézre kerítése” céljából, mikor is 10000 pft, vagyis 25000 font összeget tűztek ki a kézre kerítőnek jutalmul. (24) Csanyról nem érkezett bejelentés.

Ebben az időszakban (1856-ban) Csany közigazgatási területe a hozzátartozó pusztával, Kis- és Nagy Rávágyal, Szántóval, Felgyővel és Vidretorokkal együtt 8714 hold volt. (25)

Ez év novemberében elterjedt a hír, hogy tavaszra Kossuth Lajos orosz seregekkel bevonul Magyarországra és felosztja az urak földjét. A hír hallatára a földnélküli emberek mozgolódni kezdtek. (26)

Az elkeseredett csanyi dohánykertészek, őfelségéhez, a császárhoz folyamodtak 1859. év folyamán panaszukkal, mely szerint a „dohányukat a beváltó rosszul osztályozza és alacsony áron váltja be.” (27)

A földínség is nagy volt a faluban, Károlyi gróf úgy próbált segíteni, hogy a mágocsi birtokán 2516 holdnyi földet adott bérbe a Csanyiaknak és a Kenderesieknek a gróf 20501 holdat saját kezelésben tartott meg. (28)

1860. október 20-án kiadták az úgynevezett októberi diplomát. Ebben az „állandó és visszavonhatatlan alaptörvényben” a császár lemondott az abszolutizmusról és centralizmusról, helyre állította a hozzátartozó országok és tartományok „történeti individualitását”, a régi alkotmányok értelmében működő rendi országgyűlést, de föléje épített egy birodalmi tanácsot s egyúttal visszaállította a 48 előtti rendi intézményeket. (29)

Csany lakosságának a száma 1862-ben elérte a 3000-ret. Az 1857. évi összeíráskor 2587 főt, öt év alatt 413 fővel lépte túl az előzőt. A szegénységhez iszonyú éhínség is társult. A megélhetési nehézségek oda vezettek, hogy az év folyamán Csany község elöljárói több csanyi lakos nevében őfelségéhez, a császárhoz folyamodott segítségért. Folyamodványukban azt kérték, hogy: „3000 családnak egy uradalmi pusztán - ahol közelben templom is van - leendő letelepedésre engedélyt adjon. A jelenlegi népesség - írják - 3000 lélek 374 numerum lakóházban. Egy házban több család is van, vagyis öreg családapák sőt nős és gyermekes fiatalok laknak, mely szerint az 1464 holdnyi szántóföldből egy főre fél hold szántóföld se jut, miszerint 374 lakra, mely lakóházakban 12 lélek is lakik alig négy hold szántó föld se jut, és hogy mindezen 4 hold föld ez csaknem egészen dohánnyal beültetni kényszerültünk, hogy az általa több hasznot, vagyis jövedelmet húzva a bevett dohány árából bérleti összegeket, adóinkat befizetni, élelmiszereket, még kevésbé az igavonó marhák után fizetendő legelőbért, és takarmányt megszerezni nem vagyunk képesek. Ami pedig a Méltóságos földes uraságnak évenként fizetni szokásos bérletet illeti és amennyiben mindenkoron az év dohány terméséből, fizetjük, noha a feljebb való évekről tetemes tartozás fenn nem volt, a múlt évi bérleti tartozásokat is egészében kifizettük, az évi bérletre pedig a most beszállítandó dohánytermésünk szolgál - adók pedig mindenkoron, az év kezdetén beszállított dohánytermésből szokott levonatni, ami szerint adó fenn nincsen, a múlt évről sem.”

Az előjáróság záradékként hozzátette: „Ezek után szükségesnek láttuk az elmenni szándékozó családok összeírását, felmutatni mi végett is azt az előjárósággal összeíratván, az összes iratokkal együtt bemutatni szerencsénk van, mely összeírásból kitűnik, az elmenni szándékozó családok száma 302, az összesen 1259 fő, kik is az élelmezésükre adandó földművelésre - a kimutatás szerint elegendő vágómarhával bírnak és fizetendő bérletre képeseknek tartjuk, miszerint amennyiben Csany községe jó viseletűnek ismert. Az elmenni szándékozókról is az előjáróság által tiszta erkölcsűnek és jó jelleműeknek lenni igazoltatnak, őket méltán ajánlhatónak véljük, annyival is inkább, mivel Csany községe fennmaradván, szorgalma által egészen jó létre vergődhet. Kelt. Csanyon, december, 1-én 1862.” (30).

A Magyar Helytartó Tanács folyamatba tette az eljárást: levélváltások, kivizsgálások, helyszíni szemlék és meghallgatások történtek, az ügy azonban nem mozdult el a holtpontról soha. A legfőbb ok az volt, hogy nem találtak pénzfedezetet az áttelepítésre. 1863-ban a főispán is jelentést tett ez ügyben, majd 1864-ben a Csongrád járási főszolgabíró, Beleznay Tamás azt javasolta, hogy: „Csany község áttelepítési költségeinek egy részét boldogabb időkre ütemezzék át.” (31)

Ezután minden maradt a régiben. Sőt, tovább súlyosbodott a helyzet az által, hogy 1863-ban országosan végzetes aszály lett. (32) Az aszály a teljes Alföldet sújtotta. Északon Árva megyénél kezdődött és déli irányban nyugaton a Duna vonalát követve szélesedett az Erdélyi Középhegységig, a folyók völgyeiben még tovább és Délen az Al-Duna vonalát követve, közel 90-95 ezer négyzetkilométeren pusztított. Hét hónapon keresztül nem volt számottevő csapadék, még harmat is ritkán. Jókai a „Szerelem bolondja” c. regényének „Rettenetes év” fejezetében leírta ennek az időnek nyomorúságait. A legtöbbet persze a lakosság zömét kitevő mezőgazdaságban dolgozók szenvedtek, akik a nyomorúság közepette verejtékes küzdelmet vívtak maguk, családjuk szűkös kenyeréért és állataik sorsáért. A zöldség ritka és méregdrága volt. „Egy dinnye és egy ló, egy áru, ez is, az is 25 garas” - írták az újságok. Az 1860-1870-es évek végig aszályosak voltak, valóban egy aszályos ciklus vonult végig az Alföldön. Mióta Magyarországon nyilvántartják a meteorológiai jelentéseket, nem volt még olyan szárazság, mint 1863-ban - írták a korabeli lapok. Az aszály közvetlen hatását első ízben június 8-án említik. A községi előjáróság felmérte a község gabonakészletét és a várható termést. Azt kellett tapasztalni, hogy „a múlt évről nem maradt semmi. Az őszi kellene. A termésbecslések: búzából alig várható 3 pozsonyi mérőnél több, az árpa még a vetőmagot sem termi meg, a zab silány, a kukoricát pedig kiette a féreg”. Tovább tetézte a bajt, hogy június elejére olyan hideg lett, hogy „a vetések a legsilányabbak, a tavasziból sem várható semmi.” Felmérték a pillanatnyi helyzetet is: Rozsból 200, zabból 400, árpából pedig 800 pozsonyi mérővel a hüvelyesek nagy része kifagyott. Az aratás szomorú eredményeket hozott. Az augusztus végi kép elképesztő volt.

Nyomorenyhítő intézkedések váltak szükségessé, hogy a szegény lakosságot, a magatehetetlen, magányos, munkavégzésre már képtelen öregeket megóvják az éhhaláltól. Főispáni rendelkezésre Ínségbizottmányt alakítottak, melynek feladata volt a begyűjtött adományok, a kiutalt segélyek igazságos elosztására felügyelni, a könyöradományokat kezelni a szükség esetén felhasználásukig tárolni.

Járványszerűen elterjedt a skorbut. A megyei főorvos rendelkezésében azt ajánlotta, hogy: „Savanyú eledellel táplálkozzanak, ecetes ételekkel, és zöldségeket szerezzenek, ide tartozik a mezei sóska, ami jelenleg a legelőkön található. Később fiatal szőlőleveleket káposzta gyanánt használjanak és galambbegy-salátát, mi az árokban kapható, szájukat ecetes tormalével öblögessék.”

A háziállatok mentése is nagy gond volt. Takarmányhiány miatt el kellett adni, vagy le kellett vágni őket. Egyik csapást a másik követte. Jött az adóvégrehajtó, ha nem fizettek, mindent elárvereztek.

A faluban különösen felborzolta a hangulatot még az is, hogy az elöljáróságnál az árvatartási pénzek körül zavarok voltak. A pénzügyi hiányosságok kinyomozására Hadroy György ülnök, Kádár Henrik főszámvevő és Kokai István megyei alügyész kapott megbízást a megyei tisztiszéktől. (33) Az eredmény ismeretlen.

Csany 1863-ban körjegyzőség volt. (34) A megyei tisztiszéknek szándékában állt Csanyt községgé nyilvánítani. (35) A falu elöljárósága viszont azt kérte, hogy: „Csanyt szegénységénél fogva ne nyilvánítsák községgé. (36) Ennek ellenére mégis történt valami előrehaladás, mert 1865-ben Kádár Henrik megyei főszámvevő jelentést tett Csany és Síróhegy községek 1865. évi közös költségvetési előirányzatáról. (37)

Az 1860-as évek közepén, különösen 1865-66-ban rengeteg embert köröztek a megyében. A jelentésekből kitűnik, hogy a lopások állandóak és hatalmas méreteket öltöttek. Ez természetesen Csanyon is felütötte fejét, 1866-ban özv. Szél Pálné mindkét lovát ellopták, melynek kinyomozásában az imént említett járási főszolgabíró személyesen vett részt. (38)

A földesurakat a gazdálkodás nehézségei arra kényszeríttették, hogy birtokuknak nagyrészt bérbe adják, míg 1848 előtt a nagybirtok hasznosítása inkább saját kezelésben történt. (39) Végeredményben a jobbágyfelszabadítás óta kezdődött el a nagybirtok nagyobb méretű bérleti kezelésbe adása.

 

X. fejezet

A Monarchia kora

 

A király 1867. július 28-án szentesítette az 1867. XII. törvénycikket, a kiegyezésről szóló, 69 §-ból álló törvényt. Ezzel elkezdődött az Osztrák-Magyar Monarchia 52 éves korszaka.

A kiegyezés után jelentős változás történt. Deák Ferenc, Erzsébet királynő és Ferenc József műve gyakorlatilag a nemzeti szuverenitást és autarchiát sokkal inkább biztosította, mint 1526 óta bármely törvényünk, vagy akár Bocskai, Bethlen, Rákóczi György és Rákóczi Ferenc próbálkozásai. Az új egyezményt pedig most már nem egyedül a magyar kard szavatolja, mint a 48-as törvényeket, amelynek ereje akkor sajnos gyöngének bizonyult, hanem a nemzeti akarat mellett a dinasztia és a másik állam, Ausztria békés megegyezése. Ezen új, biztos alapokon indult Magyarország újkori történelmének leghosszabb békeszakaszában. (1)

Most már az Andrássy kormányra és a Deák-pártra várt az ország belső átalakítása is, sokban még erősen rendi gondolkodású közvéleménnyel és az azt kihasználó balközép erőkkel szemben. A 48-as törvényhozás csak megszüntette a régi dolgokat, az újak számára viszont kereteket is alig adott, s most kellett azokat tartalommal kitölteni. (2)

A vasútépítés volt az első nagy csábító ígéret. A közép- és nagybirtokost vonzotta a jövedelmező üzlet reménye, másrészt azon törekvés, hogy birtokaikat bekapcsolhassák terményeik eladása érdekében az épülő vasúthálózatba. E mellett folytatták a folyók szabályozását is. A két hatalmas munkaerőt igénylő beruházás a csanyi emberek részére is jobb létet biztosított. Ezekben az évtizedekben új szakma teremtődött a környék falvaiban, városaiban: a kubikusság.

A csanyi kubikusság kialakulását is erre az időre tehetjük, tehát a vállalkozói rendszer és a szabad bérmunka győzelmének időszakára. Ez a törzsgárda már nem csak egyszeri véletlen alkalomnak tekintette a kubikmunkát, hanem számított rá, kereste és követte, s bár még mindig alárendelte a legfontosabb mezőgazdasági munkának (tavaszi vetés, nyári aratás, cséplés), a kevésbé fontosakat (pl. kapálás) viszont a kubikolás kedvéért már elhagyta és nem csak helyben, hanem napi járóföldre eső vidéken is végzett földmunkát. 1868-ban a csanyi munkásokat a következő helyekre toborozták: hatvani vasútépítés, az ún. alföldi vasút Szeged - Algyő közti baktói szakassza, a Csongrád-alsórét árvízmentesítése, a Kurcagát építése stb. Erre az időszakra már kialakult és meg is szilárdult az új terminológia: a kubik, kubikföld, kubikos, kubikos ember, kubikosmunkás kifejezéseket tartalmazza. De kialakultak már a munkaszervezetek is: a munkások ún. munkanézőt küldhettek ki s utána megbízott csoportvezetőjük útján szerveződhettek. Ásót, lapátot és talicskát, voltak kötelesek magukkal vinni, csákányt adott a vállalat. Az első hét végén kapott előlegfizetésig saját maguk gondoskodtak élelmezésükről.

Az 1870-es évek derekától kezdődő időszakban a második kubikos nemzedék számára e foglalkozás nemcsak fő hivatássá vált, hanem egyre több ember vált kubikossá és szerezte meg kubikmunkával a családja megélhetését. Veres Péter írja róluk: „Erre a rétegre jellemző, hogy bár idegen munkát végez, eladja munkaerejét, mégis jobban szeret magának dolgozni. Vagyis inkább a szakmáját választja, ahol nem állnak a háta mögött, s ha elfáradnak, leülhetnek rágyújtani, és egy kis pihenő után könnyebben és haladóbban megy a munka. Testvéries, baráti szellem alakul ki az emberek között, így érik el azt a páratlan teljesítményt, ami a napszámosokkal dolgoztató munkaadók és hajcsárok szemében mindig azt a látszatot kelti, hogy nekik azért nem dolgoznak így a munkások, mert amerikáznak, szándékosan a napot lopják, öntudatos munkás kerüli őket, inkább olcsóbban vállal szakmunkát. A durvaságot, gúnyt, megalázást nem bírja elviselni, ha kevesebbért is, de szabadon dolgozik.”

Végre az országgyűlés újból napirendre tűzte a volt úrbéri viszonyok még mindig sok tekintetben rendezésre váró kérdéseit. Alapjában már eldőlt e földek sorsa. Az országgyűlés törvényt alkotott, de az úrbéri történelem átnyúlt még azután a XX. századra is, egy-egy peres-vitás ügynek csak a nagybirtokrendszer végleges felszámolása vetett véget. (3) A község legnagyobb birtokosa továbbra is a gróf Károlyi család volt, a 4600 holdas területét a felgyői uradalmi központból kormányozta.

Ebben az időszakban a község életében két ellentétes folyamat volt tapasztalható. Egyfelől - az 1867-es kiegyezés gazdasági hatása következtében - kibontakozó kapitalizmus anyagi, pénzügyi gyarapodását lehetett látni, amennyiben gyors értelemben kibontakozott a kézműves kisipar és a daráló, valamint a malomipar. Másfelől éppen ennek és egy sor elemi csapásnak a hatására a település lakossága és maga az önkormányzat a gazdálkodásában elbizonytalanodott. Sokan elhagyták a községet, másfelé kerestek maguknak életteret. (4)

Az amúgy is nehéz gazdasági körülmények mellett 1885. április 7-én megérkezett a tiszai árvíz, amikor a „föld legjámborabb folyója, zúgva, bőgve, törte át” a hármasgátat, majd április 23-án a kilencesi és a várháti gátat. A gátszakadás következtében 38 ház és 2000 kh föld víz alá került. Április 27-én a síróhegyi feketegátat szakította át az árvíz. (5)

Csany külkapcsolatához kedvezően járult hozzá az 1888-ban megépült Csongrád-Kiskunfélegyháza közötti vasút. Ettől kezdve Csany Csongrádon keresztül bekapcsolódhatott az ország vasútforgalmába. Ez viszont megnyitott egy 60 évig tartó vitát, amely a mindenkori képviselő-választások közéleti vitája volt. Mégpedig az, hogy Felgyő, Csany, Tömörkény, Baks és Sövényháza is kapjon vasútvonalat. Sajnos ez a fontos kérés csak a választási politika ígéretei szintjén maradt, mindig.

Viszont az akkori Csany területén az 1989-90-es években a Károlyi uradalom vezetői döntöttek: a lóvontatású kisvasút építéséről. Összekötötték a felgyői uradalom majorjait a csongrádi vasútállomással. A felsőmajorban volt az induló állomás és egy-egy „fordító” kitérőket is létrehoztak különböző helyeken és mind a három majorban. A vasút fővonalait „repülővasút”, a „repülősín” egészítette ki. A lórévasút helyhez kötött, földre épített, stabil építmény volt, míg a „repülővasút” nem. A „repülő” síneket ott szerelték össze, ahol éppen kellett, szállítandó, lefejezett cukorrépasor, kender, búza magtár, stb. mellett.

A szegény munkásnép nagyon nehezen tudott boldogulni, kereste a boldogulás útját, amit a munkás szövetkezetekben remélt megtalálni. A csanyteleki kubikosok kezdeményezői voltak az 1889. január 5-én kelt felhívásnak. Mint azt a felhívásban írják: „A hazánkban, folyamatban lévő vízszabályozási munkálatok keresztül vitelénél elsősorban az államnak, azután pedig a vállalkozóknak és végre minden érdekeltnek erős karunkra és nehéz munkánkra elkerülhetetlenül szükség van. Már több mint egy évtized óta a legnagyobb részünk talicskával keresi meg azt, amire magának és családjának szüksége van, és az emberölő munka alig képes annyit nyújtani, hogy embertársaink jóságára is nem egyszer apellálni kénytelennek ne volnánk. Pedig úgy az állam, mint egyes érdekeltek bőkezűen áldoznak milliókat azon munkákra, melyek oroszlánrészét mi végezzük, de költségeinek csak a különféle vállalkozók, felügyelők - és még ezer cím alatt parancsolók kezein keresztül - mi már csak morzsalékát kapjuk. Lehetővé reméljük tenni, hogy mi munkások leszünk vállalkozók és mindaz, ami a munkaadó által fizettetik, azt a mi munkásságunk megfizetésére fordítsuk, közvetítés nélkül. Ezek után felhívjuk az összes Dél-magyarországi munkásszövetkezetekbe való belépésre, amely szövetkezet képes lesz megvédeni és képviselni a munkások érdekeit.” (6) Ezt a felhívást több kezdeményező földmunkás aláírta Algyőről, Csanyról, Csongrádról, Dorozsmáról, Kistelekről, Mindszentről, Sándorfalváról, Szegvárról, Szentesről és Hódmezővásárhelyről.

Nem csak a kubikosok, hanem más csoportok is a szövetkezetekben látták sorsuk jobbra fordulását. Már az 1880-as évek elejétől az OMGR a gazdálkodók részére hitel- és talajjavítási, mezőgazdasági gépszerelő, borértékesítő, tejtermelő, tejértékesítő szövetkezetek létesítését szorgalmazta. Jelentősebb eredmények azonban inkább csak az 1890-es években gróf károlyi Sándor fellépése nyomán keletkeztek.

Az agrárviszonyok rosszabbodásával a falu lakossága mind nagyobb tömegekben fordult az ország más tájain fellelhető munkák felé, sőt érdeklődött az amerikai lehetőségekről is, ahol az akkori konjunktúrában biztos megélhetést, nagy keresetet és polgári nem pedig patriarchális bánásmód várt a kivándorlókra. Az Egyesült Államokba irányuló kivándorlás1871-ben kezdődött 119 fővel, 1879-ben 1818, 1882-ben 16014 főt tett ki a kivándorlók száma országosan. Az idősebb emberek 9 csanyi család kivándorlásáról beszéltek.

A hivatalos szerveknek még az 1880-as években is a kiegyezés népszerűsítése volt az egyik feladatuk. Errefelé nem volt nehéz hirdetni az 1867-es kiegyezést, mert a két nagy birtokost képviselő urak közéleti és gazdasági egzisztenciája szorosan összefüggött a kiegyezés politikai sikereivel, másrészt a parasztság, mely a francia forradalom óta lehiggadt, de a csendes vizeket felkavarhatta volna, valósággal begubózott földjének barázdáiba, távolról sem akarta kockára tenni egy másik forradalomban földbirtokát és telkeit, melyet 1848-ban oly könnyű szerrel megszerzett. Más társadalmi vagy gazdasági osztály pedig, amely a hivatalos politikát elgáncsolhatta volna, a megyében egyszerűen nem volt. (7) Továbbá az is közrejátszott, hogy a gazdasági viszonyok régebbi tespedése már az 1880-as évek első felében megszűnt. A pénzgazdálkodás átalakító hatása különösen a mezőgazdaságban új utakat nyitott. Megindult a gazdasági fellendülés.

A XIX. század második felére a birtokuktól távol eső két földbirtokos is úgy döntött, hogy - akár saját kárán is - változtat a birtoka addigi használata állapotában. Nem maga fogja megművelni földjét, bérbe adja parasztjainak, s azzal megadja nekik azt a lehetőséget, hogy függetlenítsék magukat tőle, s általában. Tekintetbe véve a földesúr helyzetét a jobbágy felszabadítás előtt és után, úgy alakult, hogy amikor a földbirtokos bérbe adta földjét a parasztoknak, ahelyett, hogy saját cselédeivel munkáltatná meg, olyan formán járt el, mint a jobbágyrendszerben, amikor bérlet helyett robotot szedett jobbágyaitól. Sem ez, sem az nem oldotta meg a kérdést, de egy lépést jelentett a megoldás felé: átmenetet az erőszak durvább módjáról a kevésbé durva felé. Rájött, hogy a legjobb földek kétharmad részét saját maga művelteti meg, saját munkásaikkal, korszerű eszközökkel, a fennmaradó harmad pedig már úgyis ki van adva a parasztjainak (jobbágytelek és bérlet címén). Ha kiadja a földet bérbe a parasztoknak, vagyis a paraszt kötelezi magát, hogy az összegért háromszor felszántja, háromszor boronálja, beveti a földet, azután a termést learatja, kévébe köti és beszállítja a földesúr szérűjébe, azzal annyi munkát végez, amennyi a szabadon vállalt munka legolcsóbb bére szerint számítva is legalább duplájába kerülne holdanként. A parasztok mindenért, amire szükségük volt a legdrágább árat fizették az uradalom irodájának munkában. Munkával fizettek a tűzifáért, a legeltetésért, stb-ért, s majdnem mind tartoztak az irodának. Így a parasztoktól a bérbe adott legtávolabbi földért holdanként legalább kétszer annyit vettek be, mint amennyit a föld pénzértéke kamatozott volna.

Kétségtelen, hogy a földdel rendelkező parasztság sorsa némileg rendeződött, de a mezőgazdasági munkások továbbra is nehéz helyzetben voltak, nekik nemigen sietett segíteni a kiegyezés utáni politika. A közeli két nagybirtok volt az a hely, ahol megpróbálták megkeresni maguk és családjuk kenyerét.

Megjelentek az aratógépek. A gépesítés ellenszenvet váltott ki az arató-cséplő munkások körében. 1897. nyarán a Károlyi birtokon sztrájkba léptek a csanyi arató-cséplőmunkások (8) A csendőrök lefogdosták a sztrájkolókat, behajtották őket a községházára, ott tartották őket két napig étlen-szomjan, mire megadták magukat és visszamentek az uradalomba folytatni a munkát, amit abbahagytak. A sztrájkolók között 13-20 éves korú leányok is voltak, akik, marokszedőként voltak alkalmazva. (9)

Az 1890-es évek első felében országosan, minden településen előkészületek kezdődtek a millenniumi 1896-os év megünneplésére. Sajnos a korabeli újságokból semmi nyomot nem lehet felfedezni a csanyi előkészületekről és ünnepségekről. Az viszont tény, hogy a község népe, akkor állította azt a márvány obeliszket, amely több mint száz éven át a volt főtéren (ma Volentér tér) állott, később a községháza elé helyezték át.

A századforduló közeledte a paraszti gondok, a falusi viszonyok felé fordította a figyelmet, amikoris az 1898: II. törvénycikkel szabályozták a mezőgazdasági munkások és munkaadók közti viszonyt. A földes parasztok részére pedig gróf Károlyi Sándor vezetésével a Magyar Gazda Szövetség igyekezett a parasztság gazdasági viszonyait, és problémáit falvanként felderíteni, az illető falura jellemző parasztbirtok típusok rajzaival, vagyis az ún. reprezentatív módszer segítségével. A kérdőíves módszer alkalmazása jelentős számú községmonográfiát eredményezett. (10) Sajnos Csany ebből is kimaradt.

Ezzel egy időben gyorsan terjedt a szocialista eszme. Varga Mihály kanonok feljegyezte: a rk. plébániai História Domus-ba: „Szegvár népe őrjöngött érte, s mivel érintkezésben álltak a csanyiakkal ezekre is hatással volt.” (11)

1905-ben községi választásokat tartottak. A csanyteleki választásról a Szabad Szó 1905. február 9-én a következő tudósítást adta: „Dacára az ellenpárt hűhójának az újjászervezett Szociáldemokrata Párt fényes diadalt aratott. Minden erőlködés, minden félrevezetés dacára, Csany népe híven kitart az újjászerveződött Szociáldemokrata Párt mellett, mint azt a legfényesebben igazolta a községházára beválasztott emberek névsora. Megválasztották községi bizottsági tagokká: id. Tápai Gábor, Laczkó Gergely, id. Lajos Lajos, Kávási József, Laczkó István, Faragó Rókus, B. Szabó Pál, Bercsényi János, Tápai István jelöltjeinket. Ezek az emberek Csany népe bizalmának letéteményesei, s meg vagyunk győződve, meg is felelnek a bizalomnak.” A Szabad Szó közreadott egy csanyteleki kortes verset is, amit még a XX. század harmincas éveiben is énekeltek a lakodalmakban: „Éljen a magyar szabadság, Éljen Mezőfi.”

A károlyi uradalomban 1906 nyarán megismétlődött az aratósztrájk. A csendőrség ugyanolyan módszereket használt, mint előzőleg. (12)

A földmunkások továbbra is elviselhetetlen nagy nyomorban éltek, se lakásuk, sem munkájuk nem volt. A kormány a nagy feszültség enyhítésére mezőgazdasági munkástelepek létesítését határozta el. Az 1907. évi idevonatkozó törvény egy-egy család részére 1 nagyobb szoba, 1 konyha új ház megépítéséhez nyújtott segítséget. (13) A község ezt az alkalmat nem tudta kihasználni teljesen, de a pókföldi munkásházak építése mégiscsak ennek köszönhető.

Már az 1890-es évek és a századforduló folyamán mindinkább megmutatkozott, majd a XX. század elején nyilvánvalóvá vált, hogy erőeltolódások és a hatalmi ellentétek éleződése miatt elkerülhetetlen egy háborús összecsapás.

 

Az első világháború

1914. június 28-án Szarajevóban Gavriló Princip szerb diák megölte Ferdinánd trónörököst és feleségét. Ez a dráma jó alibit szolgáltatott a háborúhoz.

Csanytelek község közönségét nem érte váratlanul az I. világháború kitörése. Az 1914. esztendő sok jelét mutatta annak, hogy rendkívüli idők következnek. Jóllehet senki sem beszélt róla, mindenki érezte, hogy ennek a készülődésnek megvan a maga jelentősége. Például a kormányzat sürgette a „Vöröskereszt” egyesületek létesítését.

A meggyilkolt trónörökös oly népszerűtlen volt a magyar nép szemében, hogy tragikus vége sem tudta felébreszteni iránta a részvétet, habár magát a gyilkosság tényét társadalmi különbség nélkül mindenki elítélte. Magyarázták az esemény várható következményeit és találgatták, vajon háború lesz-e az összeütközés vége. A háború nem úgy tűnt fel a csanytelekiek tudatában - ahogy azt hallani lehetett -, mint amilyennek később a valóság a nép elébe tárta, nem hitte senki, hogy évekre terjedő rettentő erőfeszítés lesz, amely végül is a magyar nemzet önállóságának sírját ássa meg. Mindenki könnyűnek hitte a szerbek leverését és megbüntetését. Azonban felgyorsultak az események. Jó lehet, a mozgósítási parancs nem érkezett meg, a lakosság már teljesen háborús hangulatban ringatta magát, mint ilyenkor szokás, heves kifakadások történtek az ellenséggel szemben, amelyet mindenki egyelőre csupán Szerbiában látott, nem gondolva arra, hogy pár nap elteltével Németország kivételével jóformán minden ország ellenséges viszonyba kerül Magyarországgal. A kocsmák tömve voltak harcias hangulatú emberekkel, akik izgatottan várták a hadüzenet közhírré tételét. Július 25-én az uralkodó elrendelte a mozgósítást, míg végre július 28-án a Monarchia követe átnyújtotta a hadüzenetet Belgrádban. S ezzel kitört a háború a Monarchia és Szerbia között. Csakhogy július 31-én Oroszország elrendelte a mozgósítást, az augusztusi hónap első napjai lázas izgalomban teltek el. Sorra jött hadüzenet Franciaország, Oroszország, Belgium és Anglia részéről és a község népe csak akkor kezdte felfogni igazán a megindult folyamat jelentőségét, azt, hogy ez az összeütközés nem csupán az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia vitás ügye, s nem csupán a trónörökös meggyilkolásáért és a sok alattomos támadásért járó büntetőhadjárat, hanem világhatalmi érdek-összeütközésből származó összecsapás, amely kimutathatatlan következményekkel fog járni az egész emberiségre. De még ekkor is mindenki hihetőnek tartotta a háborúnak pár hónap alatt történő befejezését. Az ellenünk csatlakozó országok tábora napról-napra terebélyesedett és a háború 21 nap alatt világháborúvá fajult.

A háború kitörésének hírére magasra szöktek az élelmiszerárak, felfüggesztették a vasárnapi munkaszünetet, a szociális bajok is egyre súlyosabban jelentkeztek, hiányoztak a kenyérkereső apák, már november 16-án a kormány kibocsátotta az első hadikölcsönt.

A hadvezetőség nem volt felkészülve háborúra, arra számított, hogy a felhívásra a hadkötelesek 45-50 %-a fog bevonulni az első szóra, s valójában megjelent 90 %. Milyen óriási a különbség az első napok lelkesedése, s a háború 2-3. évében tapasztalható jelenségek között, amikor nagyon sokszor észlelhető volt a kényszeredett bevonulás és még többször megszökés a bevonulás elől.

A háború könyörtelen következménye az lett, hogy egymás után vonultatták be a különböző korosztályokat a seregtestekhez. Az itthon maradottak pedig naponta jártak a templomba imádkozni értük.

A háború mind nagyobb méreteket öltött. A hátországban legtöbbet hangoztatott szavak: gyűjts, adj, takarékoskodj! 1915. január 16-án a miniszterelnök zároltatta állami igénybevétel céljára az az évben termett terményeket, július, 15-től heti két húsnapot vezettek be, november 15-től bevezették a tejjegyet. 1916-ban zárolták a cukorrépakészletet és 30-40 fillérrel emelték a cukor árát. Gyűjtöttek szederlevelet, gyógynövényeket, beléndeket, pipacsvirágot, szilvamagot, hársfalevelet, szikfűvirágot, gyümölcsöt és zöldséget, pénzt, ruhát, rongyot, sebtapaszt, aranyat, ezüstöt, érméket, ócskavasat, papírt és különféle érceket. (14)

Mindennel takarékoskodni kellett, annyira, hogy ez a „takarékoskodási láz” még a halotti beszédekre is átkerült: „Aki nem takarékoskodik, az a haza ellen vét”. A hazai almatermést veszélyeztető vértetűirtás is „hazafias kötelesség” lett.

A hadikölcsönjegyzésre még a Váci püspök levele is buzdított. (15)

A rekvirálások egymást követték. Az első rekvirálás a községben 1917. február 20-án, a második 1918. január 8-án volt, mindkét alkalommal harangokat vittek el, mégpedig 1456 kg súlyértékben a római katolikus Nepomuki Szt. János templom tornyából. (16)

1916. november végén még megilletődéssel vette tudomásul a község lakossága I. Ferenc József elhalálozását, aki a világháború közepén vált meg trónjától 68 évi uralkodás után. I. Ferenc József elhalálozásához fűzte az Osztrák - Magyar Monarchia felbomlását és az új Európa kialakulását a külföldi közvélemény. Az új uralkodó, IV. Károly esetében Csanyteleken sem, másutt sem sejtették, hogy ő lesz az utolsó Habsburg uralkodó.

Az I. Világháború tizenkét halottat követelt: Bozó Balázs, Bronlik Béla, Cser István, Cser Sándor, Forgó Pál, Gyapjas Mihály, ifj. Kapus Mihály, Laczkó Ferenc, Pölös János, Sörös Gergő, Széll István, Vincze András.