XVI. fejezet

A község neve

 

A település Csanytelek néven vált ismerté. Azok közé a kevés, települések közé tartozik, amelyeknek a neve több változaton ment keresztül.

A mai község elődjének a helyén Anonymus szerint a honfoglaláskor: Cian nevű vár feküdt. (1) Az első okleveles említése I. Géza (1074-1077) király 1075. április 14-én kelt, a garammelléki Szent Benedek rendi apátság alapító oklevelében Chonu néven van említve. (2)

A Csany név 1326-ban jelenik meg először a garammelléki Szent Benedek rendi apát Róbert Károly királyhoz írt levelében, melyben panaszt emel amiatt, hogy a Csany nevű birtokát a szomszédok háborgatják. (3) Egy 1334-es oklevélben folytatódik a Chonu név használata. (4)

 

Tartalom















 

XVI. fejezet
A község neve


XVII. fejezet
Községkép


XVIII. fejezet
A község közjogi rangjának alakulása és szervezete


XIX. fejezet
Népesedési viszonyok


XX. fejezet
Gazdaság





 

 

 Egy 1372-ben kelt oklevélben a falu neve „telek” ragadvány-szóval bővül. (5) A telek szót már a XII. századtól használják hazánkban lakott település, falu földje megnevezéseként. Ez a jobbágytelekkel függ össze. (6) A Csanytelek megnevezés különböző elírásokkal: Chontelek 1372, Chontelek 1415, Chontelegh 1320, Chonithelek 1426 körüli időkig tartja magát (7), majd 1443-ban Chan jelenik meg (8), és 1470-ben Chantelek, elnevezéssel folytatódik (9) 1649. július 26-án a Szendrődön tartott gyűlés jegyzőkönyvében Halászfalu-ként van feltüntetve. (10) Az 1722-től meglevő Csongrád Vármegyei közgyűlések jegyzőkönyveiben Csany, és Csány, nevek váltakozva szerepelnek. (11) egészen 1902-ig, s az óta megszakítás nélkül Csanytelek, a község neve. (12) Az 1940-es évek második felében - Révész Ferenc adóügyi jegyző idejében - történtek kísérletek arra vonatkozóan, hogy a község neve Csánytelek legyen (ilyen feliratú pecsétet használtak), azonban ez a törekvés nem nyert polgárjogot Csanyteleken.

A település nevei kronológiai sorrendben: 1075 Chonu, 1209 Chon, 1334 Choon, 1372 Chonteke, 1374 Choneke, 1415 Chontelek alias Chano, 1421 Chontelegh, 1443Chan, 1471Chontelek, 1808 Csány, 1863 Csany, 1873 Csany és Síróhegy, 1882 Csány és Fehértó, 1888 Csány, 1895 Csany, 1902 Csany, Csanytelek, 1913 Csanytelek.

A legtöbb forrás szerint a község neve szláv eredetű. A szlovák nyelvészek viszont ennek megerősítésére 1998-ban nem vállalkoztak. Az inkább lehetségesnek tűnik, hogy avar eredetű. Ugyanis a görög írók tudósítanak arról, hogy a hunok után itt megtelepedett avarok neve eredetileg (Var ét Chunoi) Ezek után avar vagy hun is lehet. Ez a név jelenik meg az 1075-ös oklevélben is.

A Halászfalu elnevezés a halászattal függ össze, melyet az oklevelek is említenek.

A Csány elnevezés pedig a Heves megyéből Csány községből Károlyi Sándor gróf által idetelepített dohánykertészek szóhasználatához kötődik. (13)

(Csány nevű község több is van a Kárpád-medencében: pl. Abaúj megyében, a Hernád jobb partján; Heves megyében Árokszállás és Hatvan közt; Zala megyében; Kis-Csány és Nagy-Csány, Baranya megyében) (14)

A Csany minden valószínűség szerint az Anonymus által említett Cian magyarosított változata.

A község nevének az oklevelekbe való beírásakor, az író származása vagy elhallása is közrejátszhatott. Azonban a lakosság és a környék is csak Csanynak, Csanyteleknek mondja, mint régen.

 

XVII. fejezet

Községkép

 

Csanytelek és környéke az Alföld azon térségében terül el, ahol az ember - a régészeti leletek tanúsága szerint - már az őskorban letelepedésre kedvező feltételeket talált. Az ősi települések, főként az ősi Tiszai folyóágak vonalához kapcsolódtak. A község területén találtak egy újkőkorszaki kőbaltát. Az azt követő időkből is meglehetősen sok az archeológiai bizonyíték van arra vonatkozóan, hogy emberek tanyáztak ezen a területen.

A Tisza, a Vidre, a Dongér, a Csajtó és a többi tavak, erek mentén a mocsaras árterek erdei, környezetükkel halászatra, pákászatra, madarászatra, vadászatra, a magasabb fekvésű, szárazabb, területek pedig legeltetésre, állattartásra és földművelésre voltak alkalmasak.

Csanytelek község alaprajzában is jól kirajzolódik, hogy elődeink a folyót kísérő parti dűnék magaspartjait, az árvízmentes szigeteket választották letelepedésük helyéül. Később aztán az emberek természetformáló ereje, tájalakító tevékenysége került előtérbe.

Ismeretes, hogy a tájban több helyen is keletkezett település, azonban ezek közül állandó fejlődésre csak az volt hivatva, amely - a földrajzi helyzeténél fogva, - a legközelebb feküdt a természeti erőforrásokhoz.

A rendelkezésre álló kevés adat szerint az Árpádkori Csany településrendje a legelőt és halászatot biztosító árterület közvetlen közelébe, viszonylag kiemelkedő helyre helyezte a súlypontot. A célok elérése érdekében rendelkezéseket is hoztak. Ismeretes az államalapító István király II. törvénye a minden tíz falu templomépítési kötelezettségéről és az egyházak korszerű ellátásához szükséges szántóvető személyek, igavonók, tehenek, kisállatok adományozását előíró kiegészítő rendelkezése, valamint az I. Kálmán király alatt kelt törvények az egyházas faluk elköltözésének tilalmáról, melyek Csanyra, is vonatkoztak.

Az első templom felépítése a településszerkezet fokozatos megváltozását jelentette. Ettől kezdődően tökéletesedett az építkezés módja és technikája is. A XII-XIII. században megjelent egy-egy kétosztatú ház felé átmenetet mutató vagy a jobban kiemelkedő lakóépület, építőanyagként pedig a fa, nád, vályog mellett feltűnt a tégla. A falu és a rajta keresztül húzódó út kölcsönös egymásra hatása vonzotta a mellé települni vágyókat.

Később, a mostani templom elődjeként (a Kossuth Lajos utca 10. szám alatt) 1804-ben felépült templom a több kis településből összenövő község rendező központja és törzse lett. Ettől kezdve és összefoglalva Csanyteleken a legfontosabb településszerkezeti összetartó rendező tényező a Tisza, a domborzati viszonyok, az utak, és a templom lett.

Csanytelek esetében jól tükröződik, hogy az I. Géza király által 1075. április 14-én kibocsátott oklevélben körvonalazott Chonu nevű, falu, mint a jelenlegi községi alapmag, már nem az ősi halászó-vadászó nép telephelye, hanem - az ősi telephelyen épült - magasabb kulturális fokozatú település volt. (1)

A község tengerszint feletti helyzetéből következtethető, hogy az egyébként veszélyes vízjárású Tisza a szabályozások előtt árvizeivel gyakran elöntötte a falu területének jelentős részét. Az akkori árvízmentes falusi térszín csak kis területekre korlátozódott. Legveszélytelenebb volt a jelenlegi község központja. (2)

A község fejlődését nem csupán a Tisza és a volt mellékfolyóinak a Vidrének és a Dongérnek árvízi elöntései gátolták, hanem - még napjainkban is - a régi őslaposokban lecsurgó belvizek, továbbá a talajvízfeltörések is. Emiatt a vizes esztendőkben - a folyószabályozás és a belvízrendezés ellenére is - a község számos részén jelentős belvízkárok keletkeznek.

Az eddig felvázolt felszínmorfológiai adottságok alapján megállapíthatjuk, hogy a község területe többnyire a pleisztocén kori hátság gyengén emelkedő hordaléklejtőjére települt, ahol a vizek munkájának hatására a felszíni letarolódás a Tisza szabályozásáig meghatározó volt a település fejlődésére. (3)

A település természetes védelmi támpontjai egyrészt a Tisza, másrészt a régebbi földvár romjai voltak. (A várrom egy darabját a Vidre, Csanytelek felőli partján Kláramajortól a Tiszáig elterülő térségben volt látható, még a közelmúltban is. (4) A várháti téglaégetőt pedig Lőrinczy Gábor tárta föl.

A középkori eredetű falu helye még ma sem ismert, azonban minden jel arra mutat, hogy ott épült, ahol már régebben, a nagy népvándorlás korában is az itt lakó népek szálláshelyei voltak, az Árpád utcától kelet felé a Nagyréti magasparton. (A X. században itt épült az első templom is.)

A X. században már megkezdődött a település belső hézagainak a behatárolódása is. (5)

Csany, mint átlagfalu a XIII. században 30-50 háztartást számlálhatott, kevesebbet, mint a honfoglaláskor, de többet, mint a XI-XII. században. Mondhatjuk, hogy a XIII. század folyamán a falu település-struktúrájában is feltűnő módosulások mentek végbe. Ahogyan az okleveleink leírják: „a garammelléki Szent Benedek rendi apátság megpróbált haladó nyugati módszereket alkalmazni, főként a ciszteriektől átvett tapasztalatok alapján a falu határában lévő szétszórt földek két- és három változataiba rátérni, a dűlők, parcellák, „ingerum”-ok rendbe szedésével.” (6) Ebben az időben már megnőtt az utak jelentősége is. A XIII-XIV. század nagy gazdasági-társadalmi változásai idején, közelebbről a jobbágytelekrendszer kialakulása során a telekgazdák kezdtek feltelepülni a falut átszelő törvényhatósági út mellé, s ekkoriban határozottan megfigyelhető a település tömörülése. Csany középkori utcáit természetesen nem képzelhetjük el a mai rendszerezett utcák módjára.

A község mai arculatát meghatározza a rajta áthaladó 4915-ös számú közút, amely Csongrádot Szegeddel, a megye központjával köti össze. Ez az út a település törzsének legfontosabb összetartó rendezője. A XIX. században Csongrád - Csanytelek közötti 14 km-es szakaszát ún. „lovasszekér-posta út”-ként térképezték. (7) Csanytelek területén lévő szakaszának 5,5 km hosszú vonala igen kanyargós, ami a község szétszórtsága miatt alakult így. Ebből a tengelyből többé-kevésbé merőlegesen nyílnak a mellékutcák. Az út teljes hosszában 1928-ban lett kikövezve. Ugyanilyen rendező körülménynek tekinthetjük a Tiszát, mint a község közlekedésének második főútvonalát, mivel a település a folyó folyási irányához, partjához igazodott, mely egykor a telepeseket magához vonzotta - sőt a közút is vonalát követi.

Csanytelekre jellemző volt mindig, és ma is igen sajátos képet mutat, hogy utcái nem a megszokott sűrűségben követik egymást, hanem egymástól igen távol helyezkednek el, lazán, hosszúak, szélesek, vagy keskenyek, ennek ellenére szabályos négyzethálós rendszert alkotnak. A szabályos szerkezetet a tengely szakaszossága változtatja meg. A merőleges utcák végeit az átmenő úttal párhuzamos hosszú utcák a Damjanich, Szent István és az Ady Endre utcák kötik össze. A belterületi utcák (utak) hossza 17,4 km, ennek 75 %-a kiépített. (8) Első látásra leginkább egy római város insula rendszere jut róla eszünkbe. Okát keresve leginkább az a feltevés tűnik valószínűnek, hogy a mai utcák által körülzárt terület általában mélyebben fekszik, vagy olyan változatos a község felszíne, hogy egyenes vonalvezetésű utcák kialakulására nem igen alkalmas. (9)

Az átmenő út mellett a község legforgalmasabb útvonala a Tömörkényi, Széchenyi, Radnóti, Kossuth, Pusztaszeri utcák. A Kossuth utcán található a római katolikus templom és plébánia, a községháza, a népház, a kultúrház, az óvoda, az idősek napközi otthona, több üzlet és vendéglátó egység, két ipari üzem, a gyógyszertár. A Radnóti utcán található a rendőrség, az iskola, a könyvtár, a bank, az ABC, a piac és a buszállomás. Kétszáz évvel ezelőtt az átmenő út az ún. Mindszent - Félegyházi út a mostani Damjanich utcán keresztül (ez volt Csany és Síróhegy határa) csatlakozott a szegedi úttal, majd azon továbbhaladva a csongrádi úton.

Az utcák közén, vagyis az insulák belsejében hézagos telekrendet látunk, melyek túlságosan nagyra méretezettek: a belterület egyes szakaszain szántóföldek, rétek, kertek teszik „szellőssé” s egyben - látszatra - rendezetlen külsejűvé a települést. Egy-egy értékesebb nagy telek, a családi birtok „ősi magva” vagy a jobbágytelkek leosztása után keletkező „maradék” gyakran továbbra is megtartotta osztatlan állapotát több testvér, rokon család közös birtoklásában, noha olykor az utca mellett már beépültek a telkek.

Arra is gyakran akad példa, hogy az utak, utcák egybetartozó parcellákat, dűlőket minden szabályosság nélkül keresztülmetszettek, ahogyan az a Nagy Imre, Ady Endre utcákon és Síróhegyen a XX. század feléig még látható volt.

A csanyteleki gazdaember, ha csak tehette, kertje legnagyobb része a telke közvetlen folytatásában feküdt. A birtok egyéni használatbavételének külső kifejezésére ősidők óta törekedett s erre az elkerítés szolgált. Minél megingathatatlanabb jogigénye volt valakinek egy portához s minél hosszabb időre kívánt ott berendezkedni, annál tartósabb kerítéssel tartotta azt körülvenni, sőt „vakmezsgyék” is előfordultak. (10) Ilyen „vakmezsgye” még az 1930-as években is volt a Nagy Imre u. 7-9 számú Gyöngyi István és szomszédja, valamint Síróhegyen Gémes Ferenc és Vida Menyhért portái között.

A község külterületi tanyás településhelyei: Cserepes, Dögállás, Dilitor, Oláhállás, Kisgyöp, Nagygyöp és egy időben a Sík is ilyen volt. A síki építkezések az ún. Nagyatádi földreform következményei voltak. Akik ott kaptak földet, oda építkeztek. Ezeket az építkezéseket az 1927. júniusában megalakult Országos Falusi Kislakásépítési Hitelszövetkezetek, továbbiakban FAKSZ, Illetve az OLHSZ hitelekből fedezték. Az említett hitelből épült síki házsor, mely az 1960-1990 között teljesen megszűnt, lakói bent építkeztek a községben.

1940-ben szociális és családvédelmi célokra „Országos Nép- és Családvédelmi Alap” létsült. Ennek voltak köszönhetők azok a lakóházak, amelyeket ONCSA házaknak hívtak.

A Pusztaszeri utca folytatásában, a síróhegyi részen a baloldalon az 1947-ben házhelynek kiosztott 34 kh. földön, 1947-1955 között került beépítésre. (Érdekességként jegyezzük meg: a házhelykiosztás éjszakáján a volt földhasználó síróhegyiek felszedték a mezsgyekarókat. Meg kellett ismételni a földkimérést.)

Valamikor a krónikás úgy jellemezte ezt a tájat, mint „igen elvadult” részét az országnak. Aki ma érkezik ebbe az alföldi községbe, a vadonból persze semmit sem talál, noha a vidék érintetlenül megőrizte egykori tájegységét.

A mai Csanytelek az egyéni gazdálkodás (ennek előtte a jobbágyparaszti) termelés, az állati igaerő hasznosítása, a szekérközlekedés és -szállítás korában vette fel a mai képét, két hatalmas nagybirtok harapófogójában. A mezőgazdaság igényeihez, színvonalához igazodott a település. Az szabta meg méreteit, a telkek hasznosítását, a községképet, és -szerkezetet, a tulajdonviszonyokat, a társadalmi tagolódást, a lakosság életvitelét. A községhatár eltartó képessége irányította a demográfiai folyamatokat és így tovább. A munkaszervezésében, technológiájában, kapcsolatrendszerében is ez kimutatható.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a község valamikori „intézményhálózata” részben a kényszer hatására alakult ki, annak hatására, tudni illik, hogy a rendszeresen igénybe vett intézmények az akkori közlekedési lehetőségek (lehetetlenségek) közepette csak helyben települtek.

A közlekedési lehetőségek gyökeres változása a (szilárdburkolatú utak kiépítése, a hajó- és autóbuszjáratok általánossá válása (14 autóbuszjárat érinti a községet naponta), az egyéni közlekedési eszközök, bicikli, motorkerékpár, autó terjedése) a kényszerhatást feloldotta, új lehetőségeket nyitott az alapellátás biztosításában az élni akarók számára. Természetesen ezzel egy időben, sokféle hatás nyomán, fokozódott az egyén és község társadalmának az igénye az ellátással szemben. Ugyanakkor éppen a közlekedés javulása lehetővé tette a község lakói számára, hogy a helyi munkaalkalmak és az alapfokú ellátás hiányát más települések munkahelyein és intézményei felkeresésével ellensúlyozzák.

Azonban Csanytelek sem tudja kivonni magát az Alföld egész egységének törvényei alól. Bármilyen erőfeszítések történnek is itt, a látogató úgy érzi, hogy ez a község nem ideiglenes jellegű provizórium, hanem egy teljesen átalakuló, a középmag-felé törekvő, de hosszan elnyúló település marad, amely már a születési bizonyítványában hordja a türelmesség jegyét.

A község térképét szemlélve küzdelmes múlt évezrede tárul szemünk elé, de ugyanakkor a talajhoz való alkalmazkodás vonásait is felfedezhetjük rajta. Ezen minden hatás ellenére is - külön községi tájegységet is teremtett - ezért a községet nemcsak a földrajzban teszi felismerhetővé, hanem minden megfigyelő számára is elegendő ismeretet nyújt ahhoz, hogy összehasonlításokat tegyen, s ráismerhessen a felszínalakító, de ugyanakkor a talajhoz alkalmazkodó sajátos csanyteleki tájra, s annak a népének lelkére.

Természetesen Csanytelekkel együtt kell élni, lehetőleg tartósan, de minden esetre gyakran, hiszen átélt élmények, érzések kellenek ahhoz, hogy elmondhassuk, mi az, amit Csanytelek nyújthat, hogy megismerjük előnyeit és hátrányait. A természetből áradó nyugodtságot, amely megérint minden ide látogatót és életre szóló élményként raktározódik el emlékeiben. Mert mindenki másként látja. Van, aki csak egy elnyúlt, hosszú települést lát benne, mert időbe telik, míg végig ér rajta, más viszont megtalálja a benne élő emberek hagyományőrző társadalmát, a kemény élni akarást.

A község alaprajzát nézve, Csanytelek egy sokszögű mértani alakzathoz, az alakja pedig felülről nézve egy jégvirághoz, vagy egy hatalmas hópehelyhez hasonlít.

A község építkezési kultúrájában az alföldi parasztépítkezés egész fejlődés-története szemlélhető: benn a községben a házépítés minden állomása, tanyái között pedig a gazdasági építkezés jellemző formái.

Sidlich gróf már 1699-ben az új telepesek részére előírta, hogy ne földbe vájt kunyhókat, hanem házakat építsenek maguknak. XVII-XVIII. század idején a házak nagy része még sövényfalú volt, sárral betapasztva. Ágasfák és oszlopok tartották a tetőzet terhét.

Ezt felváltotta a vert (agyag) fal, amelyet falverők (faltömők) vertek. A vályogfal eleinte még nem lett általános, inkább toldalékokat építettek így. A XIX. században vályoggal vegyest építettek, de még a XX. század fordulóján is a házak fala 90 %-ban, 1970-ben pedig 45 %-ban még mindig föld volt. Az alapozás tekintetében gyorsabb változás a XX. században történt, ugyanis 1900-ban még 85 %, 1970-ben 30 %, 2000-ben pedig már csak 20 % volt földes.

19. számú kép: Sövényfalas ház

A házak mennyezetét a mestergerenda tartotta, ezt a ház hosszában fektették, erre jöttek méterenként a kisgerendák, melyre nádat terítettek és alul-felül betapasztották.

Csanyteleken a nyeregtetős házak az általánosak. A szelemengerendát ollófák tartják. A szarufák távolsága 1 méter. Ekkor és így készült el a repülőeresz vagy folyosó szerkezete is.

A régi házak csak szobából és konyhából álltak, később a ház esetleg még egy szobával vagy kettővel, és kamrával bővült. Ez a tagozódás jellemzi szinte napjainkig a külterületi tanyákat is.

A tetőt Csanyteleken náddal, gyékénnyel, zsuppal fedték, gaztetejűnek hívták. Tetőverők (nádverők) készítették. Szerszámaik: nádvarrótű és a nádverő volt. Mivel ezek az épületek tűzveszélyesek voltak, elrendelték az ásott kutak építését. A cserép ma már teljesen kiszorította a növényi eredetű tetőfedést.

A konyhában szabadkémény volt, itt a mennyezet nem volt lepallatolva, a füst szabadon távozhatott. A főzés szabadtűzhelyen történt, amelyet beépített „sparheltok” váltottak fel. A szobában kemence állt. A boglyakemence eredetileg vesszővázas, nádvázas volt, ezt tapasztották be, később a cserépkemencék terjedtek el. A kuckó a gyerekek kedvenc tartózkodási helye volt. A katlan is tartozéka volt a háznak, amelyet üstház váltott fel.

A házak beosztása még ma is bizonyos hányadban követi a régi s az egész Alföldön elterjedt ún. Wüttembergi háztípust. A konyhától jobbra-balra van egy szoba. Az első, amelyik a homlokzatra néz, a „tisztaszoba” vagy „vendégszoba”, illetve „szépszoba”, amit a család nem igen használ, csak ünnepélyes alkalomkor. A hátsó, az udvar felé néző szobában laknak, alszanak. De sokat tartózkodnak a két szoba között levő konyhában, amely már le van pallatozva ahol egyszersmind enni szoktak. Fontos része a háznak a kamra, ami aránylag nagy, mert a gazdálkodó embernek sok otthontartott élelemre van szüksége. Lisztet, korpát, zsírt, szalonnát, füstölt húsokat, tojást, gyümölcsöt, ahol nincs pince ott a bort is, ha teheti, egész évre valót tart kamrájában.

A lakások száma, szociális és kommunális felszereltsége tekintetében a XX. század közepétől kezdődően folyamatosan gyarapodott. Korelosztás szerint, amíg 1930-ban a XIX. században épült lakások aránya 13 %, a századfordulótól 1945-ig 35 %, addig a további 52 % azóta épült.

A ház régebben mindig véggel ment ki az utcára, egy vagy két ablakos volt. Általában ennek folytatásában állt az istálló (esetleg ló és tehénistálló), mellette vagy közte a kocsiszín. Több helyen volt látható az udvaron álló hombár, a kotárka (góré), alatta ólak. Az udvart léc, deszka- vagy sövénykerítéssel felső és alsó udvarra tagolták. A virágoskert is elmaradhatatlan volt. A külső, gazdasági udvarban tárolták a szalmát, töreket, szénát, kukoricaszárat, íziket, takarmányrépát, stb. A gémeskút általában az utca felől állt, a WC pedig hátul volt kialakítva. Az utóbbi évszázadban épült házak bizonyos hányada azonban bejáratával nem az útnak fordul, hanem háttal állnak az útnak, „magába fordult, mint a teknősbéka.” Több helyen volt az udvaron, a ház közelében nyári konyha, ahol a lakók jó időben életük nagy részét töltötték.

Csanytelek leghosszabb főútvonala egyszintes, alacsony házakkal van szegélyezve, melyek építészetileg Közép-Európát idézik, az esős országokra jellemző háztetőkkel épültek.

A településtudomány felfogása szerint Csanytelek vegyes típusú halmazközség, mivel több apró települést integrált magába. A mai területe a Sövényházától (ma Ópusztaszer) 1934. január 1-ével Csanytelekhez csatolt Dilitor, Dögállás, Oláhállás, Sík és Síróhegy, az 1945-ös földreform során a Pallavicini és a Károlyi grófi uradalmakból, a Csanytelekiek részére kiosztott földek, továbbá 1947-ben ugyancsak Sövényházától idecsatolt cserepesi földek által megnövekedve, s ebből 1948-ban Felgyő kiválásával megcsonkítva alakult ki a 34,66 négyzetkilométer nagyságú jelenlegi terület, melyből 7,4 négyzetkilométer belterület.

Azok a kis települések, melyek a történelem folyamán Csanytelek néven integrálódtak: Csany, Dilitor, Dongérhát, Dögállás, Fehértó, Gyevi, Kis Rávágy, Kis Zsigera, Nagy Rávágy, Nagy Zsigera, Oláhállás, Síróhegy, Szántód, , Szentgyörgy, Várhát, Vidretorok.

Feledhetetlen élményt nyújt számunkra, ha helikopterről szemléljük a községet nyáron, amikor körülveszik az aranyos búzamezők és a zöld kukoricatáblák. S távol a rétség mezőin is a víz sokféle útja tarkázza a tájat. A levezető és összekötő-csatornák, laposabb részeken összegyűlt tocsogós vizek, mint érrendszer szövik át a mély fekete földet, s viszik szét benne az élet forrását, füvet, fát növelve s táplálva minden élőt. No meg hát, a tavak, mint valami kis tengerszemek tükrei verik vissza a nap sugarait, övezik közre a tájat. A házak, tanyák, a majorok környékén sok fa van, az utakat akác, eper, nyár, és gyümölcsfák szegélyezik. A Tisza-menti erdősáv, mint valami zöld folyosó szegélyezi be Északon és Keleten a települést. Ilyenkor csodálatra méltó ez a táj!

A község földrajzi fekvése következtében régtől fogva átvonuló útvonala volt a vándorló, hódító hadaknak, csapatoknak, és népeknek, ma pedig a békésen közlekedőknek és turistáknak.

 

A község utcáinak nevei

Az utcanevek nyelvünk és gondolkodásunk értékes elemei, amelynek a vizsgálata sokféle tanulsággal járhat. Nagy részük állandósul, más részük csak bizonyos események hatására változik, vagy tűnik el a történelem homályában. Célszerű tehát rögzíteni a jelent, de hozzá kell tenni a régebbi hivatalos és a népi elnevezéseket is, hogy azok további tanulságul szolgáljanak, és ne merüljenek véglegesen feledésbe. Azért is fontosak ezek, mert az utak, utcák szorosan hozzátartoznak a községképhez is.

A község útjainak és utcáinak mostani és régebbi nevei:

- Ady Endre - Kecskerágó, Endre
- Arany János - Kis, Ságvári Endre
- Árpád - Ady E. utcától-tól a rét felé (1902-től Rétoldali u.)
- Baross Gábor - Községháza
- Béla - Kisgyepi
- Bem
- Bercsényi Miklós - Kanalasok útja (népi)
- Botond - Homokdűlő, Malomdűlő, Malom (Itt volt kijelölve, az utca közepén balról az egyik homokbánya, melyet az 1930-as évek vége-felé zártak be.)
- Budai Nagy Antal
- Csongrádi - Csongrádi, Postai
- Damjanich
- Dózsa György
- Gábor Áron
- Gárdonyi Géza
- Határ - Határ
- Járandó - Járandó, Rózsa Ferenc
- Jókai Mór
- József Attila
- Juhász Gyula
- Kis-köz - Kis-köz
- Kismindszenti - Mindszenti-Kiskunfélegyházi (A dilitor-síróhegyi töltés mentén, a szegedi út találkozásáig húzódó földút.)
- Kiss Ernő - Csiga
- Kossuth Lajos - Templom, Úri (népi), Fő utca
- Lehel - Iskola
- Martinovics Ignác
- Móricz Zsigmond
- Nagy Imre - Ferenc József, Bajcsy-Zsilinszky
- Nagy-gyep - Nagy-gyep, Lenin telep
- Nefelejcs
- Petőfi Sándor - Régi posta, Posta
- Pusztaszeri - Pusztaszeri
- Radnóti Miklós
- Rákóczi Ferenc- Gróf Andrássy, Sallai (népi)
- Széchenyi István - Temető
- Szent István
- Szent László
- Táncsics Mihály
- Tiszai u. - Tiszai, Hajóállomás, Felszabadulás
- Tömörkényi - Tömörkényi
- Török Bálint
- Vasvári Pál

Földterületek:

- Akolszeg
- Bugyi puszta
- Compos
- Csajtó - Büdösszék
- Cserepes (Itt volt a Pallavicini birtok cserépégetője.)
- Csikójárás
- Dilitor
- Dongérhát
- Dongérhát
- Dögállás (Az állattartással függ össze.)
- Hattyús
- Járandó (A dohánykertészek kijárandó földrésze.)
- Kettőshalmi erdő
- Kis-gyep (A műveléssel van kapcsolatban itt volt, a sárgaagyag-bánya.)
- Kis-palé
- Kis-rávágy
- Kis-rét
- Kis-zsigera (A Zsigera tóról kapta a nevét.)
- Labodár
- Nagy-gyep (A műveléssel, legeltetéssel függ össze.)
- Nagy-palé
- Nagy-rávágy
- Nagy-rét
- Nagy-zsigera (A Zsigera tóról kapta a nevét.)
- Oláhállás (Oláh Lajos neve alapján.)
- Pókföld (Pókinvázió dúlt itt.)
- Sík (Sík víz volt.)
- Síróhegy (A síki víz miatt sírtak a szőlőhegyiek.)
- Szentkút
- Tilalmas (Tiltott volt ott a legeltetés.)
- Vajhát (A Vaj tóhoz kapcsolódik.)
- Várhát (A Cian vár körüli telkek.)
- Vidretorok (Kláramajor)

A síki rétet a síróhegyiek bérelték 50 évenként megújított szerződéssel. Az árvizek állandóan tönkretették veteményüket, ültetvényüket, odaveszett kenyerük, a pénzzé tehető termésük és emiatt mindig sírtak. Innen kapta nevét, a környéken síró-hegyieknek hívták őket. A hegy pedig az ottani két szőlőhegy nevéből ered. 1948 előtt ide tartozott: Akolmajor, Alsómajor, Felsőmajor, Istvánmajor, Szántó, Várhát is.

Utak, utcák és földrészek névtani eredete:

Keresztnévből eredő nevek (5 név=10 %):

- Árpád - Árpád fejedelem
- Béla - IV. Béla király
- Botond - Népmonda szerint hős, aki egymaga két görög óriást győzött le.
- Lehel - Lehel vezér, aki kürtjével leütötte a német császárt.
- Oláhállás - Oláh Lajos szegedi nemes lakott itt 25 évig.
Szent alapelemű nevek (2 név = 4 %):
- Szent István - I. (Szent) István (1000-1038) király
- Szent László - Szent László (1077-1095) király
- Személynév és köznév kapcsolatból eredő nevek (27 név = 60 %):
- Ady Endre - író és költő
- Arany János - író és költő
- Baross Gábor - miniszter
- Béla - IV. Béla (1235-1270) király
- Bem (apó) - tábornok
- Bercsényi Miklós - tábornok
- Budai Nagy Antal - parasztvezér
- Damjanich - tábornok
- Dózsa György - parasztfelkelés vezére
- Gábor Áron - ágyúöntő (1848-49)
- Gróf Széchenyi István - miniszter
- Jókai Mór - jogász és író
- József Attila - költő
- Juhász Gyula - tanár, író, költő
- Kiss Ernő - tábornok
- Kossuth Lajos - jogász, kormányzó
- Lehel - a kalandozó magyarok egyik vezére
- Martinovics Ignác - filozófus
- Móricz Zsigmond - író
- Nagy Imre - egyetemi tanár, miniszterelnök
- Petőfi Sándor - költő, színész
- Radnóti Miklós - író és költő
- Rákóczi Ferenc - fejedelem
- Táncsics Mihály - író és újságíró
- Török Bálint - katonatiszt
- Vasvári Pál - történész
- Volentér János - plébános

Utak (5 név = 10 %):

- Csongrádi út - Csongrád felé vezet.
- Pusztaszeri út - Ópusztaszer felé vezet.
- Szegedi út - Szeged felé vezet.
- Tiszai út - A Tisza felé vezet.
- Tömörkényi út - Tömörkény felé vezet.

Birtokhatárok emlékei (1 név = 2 %):

- Határ út - Elválasztja Csanyteleket Felgyőtől.

Műveléság alapelemű (2 név = 4 %):

- Nagy-gyep - Beműveletlen gyep, legelőül szolgál.
- Kis-gyep - Beműveletlen gyep, legelőül szolgál.

Állatnévvel összefüggő eredetű (1 név = 2 %):

- Pókföld - Ezen a területen valamikor pók-invázió lehetett.

Helyzetviszonyító és meghatározó (1 név = 2 %):

- Kis-köz - Birtok köze, két birtok közt.

Növény után képzett név (1 név = 2 %):

- Nefejelcs - Virágnév, tréfás név.

Állattartással összefüggő nevek (1 név = 2 %.):

- Dögállás- Állatveszéllyel függ össze (szállásföldi dögvész).

Személyek rangja szerint:

- Fejedelem - 8 %
- Miniszterelnök - 8 %
- Miniszter - 8 %
- Katona - 24 %
- Író, költő, újságíró - 44 %
- Parasztvezérek - 8 %

(Feltűnő az irodalmárok iránti tisztelet 44 %-os arányú megnyilvánulása.)

A község-határának (dűlőinek) nevei: Akószeg, Alsó főcsatorna, Bánom hegy, Bánomhegyi dűlő, Belső rét, Böldi kert, Böldi rév, Csanyi halastó, Csanyi halastó, Csárdadűlő, Csárdadűlő, Cserepes, Cserepes, Csikójárás, Csőszház, Dilitor, Dongár zsilip, Dongér csatorna, Dongér kert, Dongérhát, Dögállás, Faragó tanya, Felső főcsatorna, Földesúri kaszálók, Földesúri szántók, Fölkelő, Galu tanya, Gátőrházak, Gehi dűlő, Gyovandor (Völgyesi), Halálkanyar, Halnevelő, Járandó, Járandói kertészetek, Kecskerágó, Kilences, Kis Csaj-tó, Kis-gát, Kis-gyep, Kisnyomás - Kis zsigera, Kis-Rávágy, Kis-rét - Nagy zsigera, Köves-sarok, Labodár, Leventelőtér, Lyukas halom, Megyesi tanya, Náfrádi (megszűnt), Nagy Csaj-tó, Nagy gyep, Nagy-domb, Nagy-híd, Nagy-kúti dűlő, Nagy-Rávágy, Nagytó fokja, Nyárfás dűlő, Oláhállás, Palé, Pókföld, Rávágy, Rontó csatorna, Róza kör, Sashalom, Sík, Síki zsilip, Síróhegyi, Síróhegyi rét (Sík), Szarka rét, Szent György halom, Szent kút, Szúnyogos, Tápai, Termelőszövetkezeti major, Tilalmas, Tiszai ártér, Tiszti lak, Tömörkényi halastó, Új halastó, Vaj tó, Vajhát, Vajháti, Várhát, Vidretorok, Zöldhalom, Zsigerhát.

 

Bányák

A községnek két homokbányája volt, egyik a Botond utca közepén, a baloldalon, a másik a Csongrádi út és a Határ út találkozásánál a község szélén, jobboldalon, a községtáblánál látható dombon volt kijelölve.

 

A Főtér

1804-ben kezdett kialakulni a Főtér, amikor Károlyi gróf birtoka „Kisnyomás” nevezetű földjének nyugati szélén, a mostani templom helyén megépült egy meglehetősen szegényes és gyenge építményű templom. A telek mintegy 5-6 holdnyi nagyságú lehetett, és a parókia jelenlegi portájának keleti szélétől a Petőfi utcát is beleértve a Bartók Béla utcáig nyúlhatott. Erre épült a templom, amelyet a kornak megfelelően körülvett egy U alakú sáncgödör és ugyancsak a XIX. században a templom nyugati oldalán, a sáncon kívül megépült az első iskola, tanítói lakással.

1896-ban a megmaradt tér központjában helyezték el az „1000 éves emlék Obeliszk”-et. Később a tér déli oldalán házhelyeket osztottak (Pintér Sándor pék, Cser József és Bebiák Sándor állatorvos építkeztek ott). Ugyanekkor a tér nyugati oldalán megnyitották a mostani Petőfi Sándor utcát, annak páratlan oldala sarkán épült meg a harangozó-, a kántor- és a jegyzőlakás, majd a XX. században az északi oldalon 1912-ben a községháza, a Forgó Antal és István testvérek emeletes háza, az 1920-as években a Gazdakör, 1943-1945-ben a Leventeház a (Faluház).

1902-ben a jelenlegi templom megépítésekor eltüntették az U alakú sáncrendszert, helyén 1940-es évek elején egy szabályos műkertet alakítottak ki, szintén U alakú gondozott úttal, melyen egyházi ünnepek alkalmával körmenet haladt.

A XX. száza elején lebontották a veretfalú iskolát, amelyhez 303 négyszögöl terület tartozott, ez a terület is térré változott és a Kossuth utca vonalával párhuzamosan, az úttól beljebb 5 méterrel, egymástól 10 méter sortávolsággal eperfasort ültettek. Az eperfákat a parkosításkor szedték ki.

A templom és a parókia portájának déli-oldalán a jelenlegi mezsgyén kívüli földeket értékesítették. Így alakult ki a templom és a parókia, valamint a főtér mostani területe. (Megjegyezzük, hogy a tér keleti oldalán - áthúzódva a Pintér-féle portán is, egészen az obeliszk eredeti helyéig terjedően, Árpád korabeli temető maradványait tárták föl.)

A tér eredeti funkciója nem park volt, hanem a régi, több évszázados szokásoknak megfelelően, minden összejövetelt a templomtéren rendeztek. A Főtéren építettek egy emelvényt, amely 4-5 lépcső magas deszkából készült (a nép által publikációs széknek nevezett) olvasóállvány volt, erről hirdették ki a királyi, az országgyűlési, a Helytartó Tanácsi, a kormány, a megyei, a járási, a földesúri és a helyi rendelkezéseket. Itt tartották meg a népgyűléseket és a választási-gyűléseket, a millenniumi ünnepséget is, amely az első Falunapként vonult be a község történetébe. A Főtér volt a színhelye a minden évben megrendezett iskolai tornaünnepélyeknek, búcsúkor a kirakodó vásároknak, s ide telepedtek meg nyáron a szabadtéri cirkuszosok is.

A tér egészen a parkosításig helyet adott évente két búcsúi kirakodó vásárnak, iskolai tornaünnepélyeknek, naponta ott futballozó gyerekeknek, 1924-1945-ig a levente ifjak vasárnap reggeli gyülekezésének, a március 15-i ünnepélyeknek, szabadtéri cirkuszoknak, ad-hoc rendezvényeknek, heti két piacnak, csütörtökönként és szombaton. A jelentősebb árukínálat és kereslet a szerdai napon volt.

1952-ben a helyi lakos Koncz Antal kertész tervei alapján a teret parkosították, a költségeket a Járási Tanács fedezte. Az első telepítés hiányosan sikerült, ezért azt 1953-ben megismételték, a felmerült költségeket szintén a Járási Tanács viselte. A publikációs széket lebontották, s ezt követően a vasárnapi nagymise utáni hirdetéseket a községháza bírói szobájának ablakából alkalmazták

Az 1990-es rendszerváltás után a park növényzetét és az Obeliszket eltávolították és egy (minden szakszerűséget nélkülöző) kisgyümölcsösnek sem minősíthető telket alakítottak ki. A Főtér rehabilitációra vár.

 

Tanyák

Csanytelek tanyás község. A csanyteleki tanyákra rá lehet fogni, hogy „rakott tanyák”. Rakva vannak mindennel, ami a gazdálkodáshoz, a gazda élethez tartozik, amit a gazda tudása, szorgalma és ereje össze tudott gyarapítani ezen az Isten adta jó földből. Még a csak néhány holddal rendelkező gazda (tanyája) háza körül is melléképületek sorakoznak a jószágok és gazdasági eszközök számára: kotárka (góré), ólak, istálló, kocsiszín, hombár a magtermések elraktározására, de ami a gazdasági udvart jelenti, ott szalma, kukoricaszár áll kúpban. Ezeket kiegészítik a szálastakarmányok boglyái és kazlai, amelyek sorban vagy kétsorosban húzódnak meg a tanya, illetve a házat körülvevő akácok és cserjék között, esetleg a kert végében. A tanyák úgy néznek ki, mintha a lakói - kiszakítva magukat az emberiség életközösségéből - önálló életre lennének berendezkedve.

Az első tanyákról az egykori feljegyzések és a szájhagyományok úgy emlékeznek meg, hogy két típusuk alakult ki. Az első a település körüli belső körzetben keletkezett. A település alól felszabaduló rendkívül zsíros földeket kezdték szántogatni a falusiak.

A dombhátakon, és a vízjárástól mentes területeken, Oláhálláson, Dögálláson, Dilitorban, Várháton itt is, ott is megjelentek az emberek, kiválasztották a legszebb és legtöbbet ígérő területeket, ahol a környéken legeltethettek.

A magaslatot felszántották és bevetették, ott egy kiskunyhót építettek rőzséből, nádból, gyékényből, és sárból, amiben a gazda kezdetben csak maga húzódott meg munka közben, később, amikor egy-két jószágot is kerített, kibővítette a kunyhót óllal vagy istállóval és most már családjával együtt ide költözött, nem csak termelés idejére, hanem egész évre.

Majd kialakult a másik típus, a pásztorok ugyanis téli időre állást, szállást kényszerültek készíteni. Az állás, szállás körül helyet biztosítottak a jószágnak is. Nádból és vesszőből készültek az első pusztai szállások, amelyeket ősszel kívül-belül jól betapasztott a pásztornép. A szállás mögé karámokat, szélfogókat húztak a telelő jószág számára és hatalmas szénaboglyákat hordtak össze a jószágok téli táplálására. A tolvajok, betyárok és farkasok ellen védekezés céljából mindjárt kezdetben csoportosan történhetett a szállások őrzése, mert a település messze esett ezektől a helyektől. A veteményes földről is gondoskodtak a pásztorok. Krumplit, babot, napraforgót, kukoricát, búzát, árpát és később dohányt termeltek ezen a földeken Így keletkezett a két különböző tanyatípus, amelyről hosszú évszázadokon át történő fejlődés után kialakult a mai tanyavilág.

A tanyai lakosság gyarapodása az 1850. évihez viszonyítva később is magas, de figyelembe kell vennünk, hogy ezeken a helyeken a jobbágyfelszabadítás előtt a kint lakók száma elenyészően kevés volt. A rendelkezésre álló népszámlálási adatok szerint a tanyai lakosság elsősorban a helyi kiköltözőkből és nem a szomszéd helyekről származókból tevődik össze.

 

Temetők

A község képéhez hozzá tartozik a temető is. A katolikus egyház megszentelt egyik helye, ahova meghalt tagjait temeti. Csanyteleken eddig mintegy 13 temetőt rögzítettek a régészek. A szkítáktól napjainkig sok fajta nép temetkezett itt. Könyves Kálmán királyunk (1096-1116) I. Törvényének 73-ik pontjában úgy rendelkezett, hogy a temetés a templom mellett történjék. Csanyteleken a korunkban működő és használt temető a község belterületének mértani központjában található, közel a templomhoz.

1951-ben épült az első (mostani) ravatalozó. (A tervet Balázs Pál csongrádi építész készítette, az építkezés költségeit a Járási Tanács viselte.)

1998-199-ben épült a hősök és áldozatok kápolnája.

A temetőben levő nagykereszt és a sírokon található keresztek mementóként emlékeztetnek az elődeinkre. A sírkövek régi törzsgyökeres családneveket idéznek, pl. Bazsó, Bozó, Borda, Dóka, Forgó, Gera, Gémes, Gyöngyi, Palatinus, Tápai, Laczkó, stb.

A temető kinézete sok mindent elárul a múltról és a jelenről, fenntartójáról és a temetkező családok kultúrájáról.

 

Keresztek

A kereszt a keresztény ókor és középkor jámborságában és művészetében győzelmi jel, az üdvösség fája, amelyben Krisztus királlyá dicsőül, és mindig az Istenemberre emlékeztet.

Csanyteleken útszéleken és temetőben helyeztek el kereszteket, amelyeket az egyház elismert és beszentelt.

Csanyteleken emberemlékezet óta és a feltalálható iratok szerint 14 keresztről tudnak, közülük már több nem létezik. A meglévők: 1./ Kossuth Lajos u. 10. templomkert, 2./ Szentkút, Damjanich u. és Lehel u. sarok, 3./ Sajóféle sarok, 4./ Botond u. temető kereszt, 5./ Bercsényi u. 6./ Pusztaszeri és Árpád utca találkozásánál, 7./ Temető kereszt, 8./ Síróhegyi úton, 9./ Tiszai úton.

A keresztek anyagi formája és megmunkálása térben és időben nagy változatosságot mutat. Kezdetben kőből és fából készültek, ezekhez idővel néhány újabb anyag (bádog, öntöttvas, műkő, bronz) társult, amelyből aztán különböző kombinációk jöttek létre. Ha a keresztek elhelyezkedését megfigyeljük a község térképén, észrevehetjük, hogy hét útvonalat (Sajó sarok, Árpád u. sarok, Tisza út, Síróhegy, Bercsényi utca, Kossuth utca, Lehel utca sarok), a község tágabb határát és a régebbi kis települések voltát jelzik. Ugyanakkor közülük a községet átszelő országút mentén helyeztek el legtöbbet.

 

XVIII. fejezet

A község közjogi rangjának alakulása és szervezete

 

Csanytelek, mint úrbéres község élete közjogilag rendezett keretek között folyt. Mind a földesúr, mind a nemes vármegye szolgáltatásokat várt az úrbéres községek jobbágyaitól. A rendet fent kellett tartani. Kézenfekvő volt, hogy valamilyen közigazgatásra szükség van. A földbérleti összeg előteremtése, az állami és megyei adók beszedése, a közmunka teljesítése, az átvonuló katonaság élelmezése, a község igazgatási szervezetének fenntartása, a gazdálkodás, a dohánytermesztés szabályozása, a bíráskodás, az iskolázás, a gyámsági és hagyatéki ügyek, az egyház fenntartásához való hozzájárulás, az adózók adásvételi ügyei, a lakosság befogadása és elbocsátása, a közrendészet és még sok más ügy intézése szervezetet kívánt. A lakosságnak is érdeke volt, hogy maguk közül való vezetőik legyenek, akik a község érdekében küzdöttek a földesúr, vagy a szinte földesúri jogokat gyakorló földbérlő zsarolásai ellen. Eljártak a vezetők a község ügyeiben, igen gyakran a legfőbb kormányzati szerveknél is, és képviselték a község érdekeit.

Az úrbérrendezéssel kapcsolatban a jobbágyközségek szervezeteinek és igazgatásának szabályozására és némileg a földesúri hatalomtól való függetlenítésre Mária Terézia tett kísérletet. Úrbéri pátensében meghatározta a jobbágy telekállományát, amivel a földesurak alloizálási törekvéseinek igyekezett korlátot szabni. A községi szervezetre vonatkozóan pedig rendezte a községek és a földesurak viszonyát. A községek igazgatását valójában a földesúri hatalom körében hagyta meg az úrbárium, a községeket mindössze a bíró és főleg a jegyző, valamint az esküdtek választása tekintetében biztosított némi autonómiát, és emellett a községek háztartási, főleg adózási ügyekben alárendelte a vármegyének. A számadást a földesúr évente vizsgálta meg, amit ha elmulasztott, a megye pótolta. Az adók beszedése és a megye pénztárába való beszállítása kizárólag a községi előjáróság hatáskörébe tartozott. Másfelől hansúlyozta az úrbárium, hogy a jobbágyok az uraiknak járó adóikat pontosan tartoznak megfizetni és az végrehajtás útján beszedhető. (1)

Az úrbárium előírásai és a reformországgyűlés törvényei az úrbéres községek lakosait korlátozottan vonták be a helyi hatalom gyakorlásába. Sőt, az 1836. évi IX. tc. 1. pontja szerint a házatlan zsellért a bíró és elöljáróság választásából az olyan helységekben, ahol ez a megkülönböztetés már korábban is megvolt, kizárják. Gyámkodtak a jobbágy és a zsellér lakosok által benépesített városok, községek és települések felett a földesúr és a vármegye. Pedig a század közepén Csongrád vármegyében 3 mezőváros és 24 telepes község volt. (2)

1850-ben elrendelték a megye 4 járásra való felosztását: a csongrádi járáshoz tartozott: Csany, Felgyő, Mindszent, Tömörkény. Később kiegészítették: Baks, Dongérhát, Ellés, Fehértó, Pusztaszentgyörgy, Síróhegy, Vidretorok, Zsigerhát településekkel. Szerződéses telepek: Böldirév, Felgyő, Gyója, Máma, Szegfű, Tégláspuszta, Újmajor, Zsigerhát.

1857-ben Csany megkapta a község rangot, önálló puszta és község lett. (3)

1872-ben Csany megkapta a nagyközség rangot (elmaradt a puszta megjelölés) és nagyközség lett. (4)

1872-ben a község előjárósága jóváhagyta az első községi-statútumot. (5)

1882-ben a Károlyi uradalom, amely addig Csongrádhoz tartozott, a gróf kérésére Csany községhez lett csatolva Fehértó, Felgyő, (Akolmajor, Alsómajor, Felsőmajor, István major, Rózakör.), Kis-Rávágy, Nagy-Rávágy, Szántó és Vidretorokkal együtt. (A csongrádiak ezért nagyon nehezteltek a grófra.)

1887. július 12-én tartott közgyűlésen jóváhagyták a módosított községi statútumot, melyben az elöljáróság segéd- és szolgaszemélyzetének javadalmait is szabályozták (beosztás/forint/név):

- bíró - 130 - Somodi János
- másodbíró - 60 - Pintér István
- tanácsbeli - 80
- pénztárnok - 200
- jegyző - 200 - Papp Ödön
- földhasználat
- fűtő illetmény - 24
- gyertyapénz - 20
- lakás
- közgyám - 10
- írnok, végrehajtó - 400
- lovas hadnagy - 170
- gyalogos tizedes - 140
- lakás
- szülésznő - 40
- községháza tisztogató - 10

(6)

1888-ban Felgyőt egyesítették Csannyal. (7) A Felgyővel történt egyesítést az alábbi területi változással és adókötelezettségel járt:

település kat. tiszta jövedelem Ft krc földadó összes állami adó
Csany 1133298 288991 769915
Csany-Fehértó 9117 23240 42583
Felgyő. 1146909 292334 427219
Összesen 2289324 604565 1239717

(8)

1889-ben a Fehértó nevű lakott helyet Csanytól Tömörkényhez csatolták (9)

1902-ben Csany felvette a Csanytelek nevet. (10)

1934. január hó 1-ével Szegvár községtől Csanytelekhez csatoltak 86 hold földet. (11)

A szóban forgó sövényházi és szegvári földek átcsatolásával Csanytelek határa 1480 kh. területtel gyarapodott.

Megjegyzendő, hogy az 1934. évi átcsatolások időpontját több szerző szabálytalanul közölte. Az itt leírt 1934. január 1. a hiteles.

1947-ben Csanytelekhez csatolták az addig Sövényházához tartozó Cserepes nevű külterületi lakott helyet. (12)

1948-ban Csanytelek egyes külterületi lakóhelyei: Felgyő, Akolmajor, Alsómajor, Felsőmajor, István major, Klára major, Rozaköri vitéztelep és a gátőrház Felgyő önállósulásával kiváltak Csanytelek területéből 2340 lakossal, ahol megalakult a Felgyői Állami Gazdaság. (13)

1950-1985 között Csanytelek önálló tanácsú község. (14)

1985-1990-ig Csanytelek önálló tanácsú, Csongrád városkörnyéki község. (15)

1990-től önálló község. (16)

Községi ügykörjegyzék (1930-1945):

- Általános igazgatási szervezet
- Önigazgatás (területi hovatartozás, felettes szerv)
- Szakigazgatási szervezet
- Saját szervezet felépítése
- Elöljáróság, alkalmazottak
- Működés általában (választások stb.)
- Személyzeti ügyek
- Belső ellenőrzés (vizsgálatok), fegyelmi ügyek
- Rendszeres illetmények
- Egyébköltségek (ellátmányok, útiszámlák stb.)
- Képviselőtestület
- Választók névjegyzéke
- Képviselők névjegyzéke
- Közgyűlésre meghívók, tárgysorozatok
- Ülések, jegyzőkönyvek
- Közgyűlési határozatok
- Tisztségviselők szervezete
- Tisztségviselők névsora
- Bizottságok
- Tiszteletdíjak
- Rendészet
- Községi rendészet
- Rendőri szervezet a község területén
- Idegenek, külföldiek
- Piac rendészet
- Egyesületek
- Tűzrendészet
- Közlekedés
- Szabálysértések, kihágások
- Bűnügyek, bűnjelek
- Személyiségi ügyek (magánügyek, anyakönyv, hagyaték, bíróság, illetőség)
- Házasságkötés
- Születés
- Halálozás
- Hagyaték, öröklés
- Gyámság, törvényesítés, örökbefogadás
- Eltartási szerződések, ajándékozás
- Községi illetőség
- Községi bizonyítványok
- Bírósági megkeresések
- Kulturális ügyek - iskola
- Iskolakötelezettség (alapfokú)
- Mulasztások (alapfokú, iskolai)
- Iskolák fenntartása (alapfokon)
- Ösztöndíj, segélyek
- Iskolánkívüli népművelés (kultúrházak)
- Múzeumok, könyvtárak
- Színház, mozi
- Kulturális rendezvények
- Hozzájárulás kulturális feladatokhoz
- Egészségügy, népjólét
- Alapfokú egészségügyi ellátás (orvosok)
- Szakrendelők
- Kórházak
- Közegészségügy
- Társadalombiztosítás
- Hadigondozás, menekültek
- Kiemelt időszerű egészségügyi és szociális feladatok
- Szegények, szegénykataszter
- Szociális otthonok
- Mezőgazdaság
- Birtok-rendszer
- Birtokforgalom
- Mezőgazdasági munkaerő
- Növénytermelés
- Állattenyésztés
- Elemi károk, állategészségügyi, járványok
- Gépesítés, anyagellátás
- Öntözés, környezetvédelem
- Mezőgazdasági érdek-képviselet, szakigazgatás
- Ipar, kereskedelem, közlekedés
- Jogosítványrendszer (iparigazolvány, vállalkozói igazolvány)
- Iparvállalatok, háziipar
- Építésügy, egyéb kiemelt ágazatok
- Üzlethelyiségek
- Piacok, vásárok, mértékhitelesítés
- Fuvarozás
- Utak (dűlőutak, kövesutak, vasút)
- Vállalkozói testületek (ipartestület, érdekképviseletek)
- Szakszervezetek (munkavállalói érdekképviselet)
- Községi vagyon
- Költségvetés, adó

(17)

A község közéleti szereplői:

A község bírái:

- Bíró József 1820
- Széll Imre 1824
- Csaj János 1840-1852
- Gál Gáspár 1852 Síróhegy
- Somodi János 1872
- Forgó János 1885
- Palásti Antal 1920
- Pintér Miklós 1930
- Vincze József 1938-
- Széll János 1947-1950

Község II. bírái:

- Pintér István 1887
- Bazsó István 1899. 09. hó-ig
- Papp István 1947-
- Nagy Ferenc

Községi tanácselnökök:

- Kovács Ferenc
- Fejes János
- Hlavács János
- Sztankovics István
- Tóth Imre

Községi Tanács VB. titkárai:

- Borda Sándor
- Kovács Veronika

Polgármesterek:

- Kádár Józsefné
- Veres János
- Forgó Henrik

Községi Tanács VB. elnök-helyettesei:

- Papp István
- Forgó Lajos
- Puskás Lajos

Jegyzők:

- Papp Ödön 1885
- Kovács J.h. 1901
- Dózsa 1912
- Farkas 1920
- Székely Ferenc 1930-1944
- Dr. Koltai Gyula 1944
- Tóth Károly 1946
- Szolcsányi Ernő 1947
- Ádám István 1948-50
- Dr. Újvári József
- Dr. Petrikné TápaiMárta
- Kató Pálné

Országgyűlési képviselők:

- Klauzál Gábor 1848-1849
- Éder István 1871
- Rónay Mihály 1865-1869
- Éder István 1869-1872
- Éder István 1872-1875
- Dr. Csatár Zsigmond 1875-1881
- Ordody Pál 1881-1884
- Dr. Szivák Imre 1885-1892
- Hoch János 1892-1986
- Dr. Gajári Ödön 1896-1901
- Dr. Baross János 1901-1902
- Nincs betöltve 1902-1905
- Faragó Antal 1905-1918
- Dr. Schandl Károly 1920-1927
- Greskovics József 1927-1931
- Dr. Krüger Aladár 1931-1935
- Dr. Ulain Ferenc 1935-1939
- Szeder János 1939-1944
- Sághy S János 1944-1945
- Balogh László
- Rév István
- Dr. Eke Károly
- Vincze László

A község díszpolgárai:

- Dr. Ábrahám Andor orvos
- Berkecz József kanonok
- Borda Sándor a községi Tanács VB. titkára
- Cucza György gyógyszerész
- Csontos János pedagógus
- Füzes Teréz pedagógus
- Gémes Ferenc Mg. Termelőszövetkezet elnöke
- Dr. Kecsmár József orvos
- Nagy Antal pedagógus
- Sebők Gyula a Termelőszövetkezet elnöke
- Szemerédi István pedagógus
- Szemerédi Mária pedagógus
- Volentér János tb. kanonok


A községszervezet vonatkozásában Albrecht főherceg 1852. január 19-én kiadott rendeletében intézkedett arról, hogy a korábban földesúri hatalom alatt álló községek a megyei főhatósága alá tartozzanak. Meghagyta, hogy a megyehatóság intézkedik minden olyan ügyben, amelyek a községek szervezetét, ügyeinek intézését és egymásközti viszonyát illeti. Csany is ebbe az osztályba tartozott. (18)

A községben a nemzetközi lovagrendként elismert magyar Vitézi Rendnek 10 tagja volt. Eredeti jogcímen: Vitéz Bali Mihály, V. Bali Gábor, V. Bátki Ferenc, V. Cser János, V. Forgó István, V. Vincze Gábor; az első fiúgyermek várományosi ágon: V. Bátki György, Ifj.V. Cser János, Ifj. V. Forgó István, Ifj. V. Vincze Gábor. Az eredeti vitézzé avatás feltétele volt pl. a főtiszteknek és tiszteknek adható Lipót Rend lovagkereszt hadiékítményekkel és kardokkal, a Vaskorona Rend, s Magyar Érdemrend középkeresztje, illetve a tiszteseknek és legénységnek fönntartott nagy- és kisezüst vitézségi érem megléte. Utódlás pedig az elsőszülött fiúgyermeket illette 17 éves korától.

 

XIX. fejezet

Népesedési viszonyok

 

A helytörténeti írásban a népesedés két vonatkozásban bír jelentőséggel. Egyrészt, mert a történeti események alakítják ki egy-egy település lakosságát és így a népesség azok eredménye. Másrészt, a település fejlődésében maguk a lakosok játsszák a főszerepet, tehát a népesség történeti tényező is. (1)

A honfoglalás előtti időkben a Cian nevű vár védte ezt a települést. (2) A vár védelmére, fenntartására és kiszolgálására, a várbirtok művelésére, a Tisza, a Vidre, a Dongér és a tavak halászására és gondozására mintegy 50-60 fő munkaképes férfi kellett. (3)

Az I. Géza király által 1075-ben kiadott oklevél „erős, nagykiterjedésű településről, sok halastóról” tanúskodik. A Tisza bal partján is jelentős terület tartozott Csanyhoz. A garammelléki Szent Benedek rendi apátság birtokának műveléséhez, különösen a halászathoz, mivel akkoriban az kivételesen jövedelmező volt, sok munkáskéz kellett. A tulajdonosnak érdeke fűződött ahhoz, hogy megtartsa és gyarapítsa az itt élő lakosság számát. (4)

Az írott források alapján a XI. században a háztartások falunkénti átlaga 36-ról 21-re esett vissza. Ez a XII. században 105 fős lélekszámot jelentett. A háztartások (családok) számának csökkenése azzal volt összefüggésben, hogy a nagyhatárú falvak idővel szétestek, sűrűbbé vált a faluhálózat. Csanyteleken pedig a fordítottja történt, a környék kis településeinek befogadó települése lett. Ennél fogva számos népelem élt, él itt: bolgárszlávok, törökök, rácok, zsidók, cigányok, horvátok, románok, szerbek, németek.

A XIII. századi tatárjárás visszavetette a falu fejlődését, de téves az a felfogás, mely szerint teljesen eltűnt volna a térképről és lakatlan pusztasággá változott volna. Az itteni lakosság 30-40 százaléka valóban elmenekült, elbujkált vagy leölték, jobbik esetben fogságba került és a tatárok munkára fogták őket. Egy idő multával az elbujkált nép is előjött, továbbra is itt lakott és itt dolgozott az egyházi birtokon. A tulajdonos állandóan arra törekedett, hogy Csanyt telepesekkel benépesítse. Igaz, kevés sikerrel.

A mindenkori királyoknak, földesuraknak is érdekük fűződött ahhoz, hogy ez az ősi település mihamarabb benépesüljön. Már az 1075-ös oklevélben is szerepel az a kitétel, hogy „az apátság jogosult a falut más területekről népességben gyarapítani.”

1337-ben igyekeztek visszacsalogatni az elköltözött jobbágyok leszármazottjait és akkor vadászati jogot is ígértek és adtak nekik. (5)

1372-ben Nagy Lajos Sághy Jakabnak adományozta Csanyt, azzal a feltétellel, hogy „10 év alatt népesítse be.” (6) 1512-ben Lippai János lippai kapitány idegenből adózó jobbágyokat, rácokat, köztük katonákat telepített Csanyra.

A birtok ismét az apátság rendelkezése alá került és Bononius apát 1421-ben a környékbeli megyékből hívott ide telepeseket adó- és egyéb kedvezmények megadása mellett. Sáry Péter 1554-ben azzal a feltétellel kapta meg Csanyt, hogy azt népesítse be. (7) Lugossy János lippai-kapitány 1612-ben idegenből adózó jobbágyokat és katonái közül rácokat telepített Csanyra. (8)

A török hódoltság idejétől már sokkal jobban nyomon követhetjük a falu népességének alakulását. A törökök megjelenésekor 42 család és 5 nőtlen férfi lett összeírva. Ez az összeírás csak a gazdákra, az adólistába felvett vagyonos jobbágyokra vonatkozott. A lakosság egy része zsellér, vagyontalan, adót nem, fizető volt. (9)

Az adózási szempontból összeírt, megszámlált „család” nem csak a vérségi kötelékhez tartozó személyeket foglalta magában, hanem a háztartásban elő szolgákat, alkalmazottakat is. Egy-egy háztartáshoz kapcsolható személyek számát a jelenkori szakirodalom 10-15-re becsüli.

Az 1559-ig eltelt 33 év alatt a lakosság számaránya 50 százalékot csökkent. A további 90 év alatt 1559-1649 között az előzőleg megmaradt 50 százalék is 40 százalékkal csökkent. A megmaradt lakosság száma 230-240 főt tett ki. Ez volt a helyzet a török időben.

A törökök kiűzése után újjáépülő faluba 1699-től Schidlich gróf segítségével rácok települtek Csanyra. A lakosság lélekszáma 1723-ban elérte a 300 főt, ezt 1740-ig szinten tartva, fokozatos emelkedést hozott létre. 1779-ben már 30 családot regisztráltak, ez pedig az említett számítási módszer alkalmazása szerint 450 fő. Itt megjegyzendő az is, hogy 1709-ben, 1738-ban és 1756-ban pestisjárvány ritkította a falu lakosságát. 1703-1782 között pedig 15 esetben volt tavaszi árvíz. Közben 1748-ban sáskajárás-pusztította a termést. Az említett elemi csapások enyhe lakosságszám-ingadozásához vezettek, bár ez nem volt jelentős.

Az 1775-ös összeíráskor már jelentkezett a Károlyi-féle telepítés első eredménye. De nem csak betelepülések voltak, hanem kirajzások is, 1774-75-ben gróf Károlyi a birtokán levő Mártély faluba csanyi (gányókat) dohánykertészeket telepített.

Az 1828-as évtől kezdődően határozott és állandó népesség-növekedés következett be. Az emelkedés jóval meghaladta a természetes szaporodásból eredő gyarapodást. Így a keresztelések számadatai és a nevek is jelentős bevándorlásra utalnak.

Csany lakosságának száma 1857-re elérte a 4045 főt, majd 1869-re 2598 főre, 1880-ra 1965 főre csökkent. Csupán 23 év alatt 2080 fővel csökkent a lakosság száma. Ez a drámai elvándorlás a község eltartó-képességének hiányát jelzi. 1890-re már 1013 fővel újra szaporodott a falu népessége. Ez a szaporodás több tényező összefüggéséből eredt. A gabonakonjunktúra miatt a két nagybirtok termékváltást hajtott végre. Pallavicini őrgróf felszámolta a telepes dohánykertészségeket, Károlyi gróf szélnek eresztette a felgyői dohánykertészeket. Ezek egy része Csanyra települt, s ugyanakkor az előzőleg elköltözött csanyiakból is sokan visszatelepültek. Erre az időszakra esik a Tisza szabályozása, a vasútépítkezések, az ipari üzemek építése és a két nagybirtok is, ha kisebb mértékben, de hozzájárult a munkaerő felesleg lecsapolásához. Gyarapodott a helyi kereskedelemben, kisiparban résztvevők száma.

A XIX. század nagy belső vándorlási hullámai a század végére lecsillapodtak. Lakóhelyváltoztatás továbbra is előfordult, de már nem azzal az átfogó jelleggel, mint az előző időszakban. Megindult viszont egy, a községen belüli belső mozgás, a főbb utak mentére való áttelepülés. A 1905-ös házhelyosztás és az 1920-as földreform következtében kiosztott telkekre, tanyákra, termőföldekre: Pókföldre, Síkra és a Nagygyepre.

A község népességének száma fokozatosan gyarapodott. A számbeli növekedés mellett tartalmi fejlődés is bekövetkezett a község társadalmában: kialakult egy kisebb polgári csoport.

A népesség számadatai és etnikai megoszlása (1200-2000 között):

év abszolút
lélek
1828=100% magyar szlovák román szerb német cigány egyéb horvát
1200 120                  
1526 600                  
1559 300                  
1590 240                  
1649 230                  
1723 300                  
1740 300                  
1759 450                  
1828 1699 100                
1850 3017 178                
1857 4045 238                
1869 2598 153                
1880 1965 116 1862     3 1 1 99  
1890 2978 175 2961 9     3 5    
1900 3468 204 3459 1   12 2 3    
1910 4231 249 4665           23  
1920 4652 274 4620 4   31 1 22 1  
1930 4670 275 4665       3   2  
1941 5029 296 4943 1     1 76   1
1949 4490 264 4410         78 1 1
1960 4319 254 4312 1       5   1
1970 3983 234                
1980 3572 210 3559 2       8 2 1
1990 3161 186 3152 1       7   1
2000 3008                  

Az 1857, 1869, 1890-1941, évi adatok tartalmazzák az 1848-ban Felgyőhöz csatolt Felgyő, Akol major, Alsó major, Felső major, Gátőrház, István major, Szivattyútelep, Klára major (Vidre major), Vitézi telep külterületi lakóhelyek adatait is. E területek népessége: 1857-ben, 1900-ban 504 fő, 1910-ben 615 fő, 1920-ban 566 fő, 1930-ban 476 fő, 1940-ben 579 fő. 1920-1930 között 693-an vándoroltak el a községből.

Cany (3387 fő) + Csany-Síróhegy (707 fő) + Csany, Kis-és Nagy rávágy (14 fő) + Csany és a vidretoroki kertészség (20 fő), Sövényházától 1947-ben Csanytelekhez átcsatolt Cserepes külterületi- lakott hely (13 fő). (10)

Tehát a mai népesség, több bevándorlási hullám és több kisebb település integrálódása után alakult ki.

Fontosabb adatok az 1920. évi összeírás tükrében:

népesség (abszolút) külföldön tartózkodott nemek férfi - nő
4652 15 2251 - 2401

Életkor szerint:

3 évnél fiatalabb 3-5 év 6-11 év 12-14 14-15 19-20 29-30 39-40 59-60 felett
346 227 866 598 498 671 572 758 321

Vallás szerint:

róm. kat görög kat. evengélikus izraelita egyéb
4576 11 44 18 1

Felekezeti szempontból a római katolikusok vannak többségben. A népesség 83 %-át, tették ki. Utánuk a reformátusok következnek 9,4 %-al. Minden más felekezetet megelőztek ezután az izraeliták 3,8 %-os létszámukkal, majd következtek a görög katolikusok 2,3 %-al, az evangélikusok 1,0 %-al, az „egyéb” rovatban 0, 5 %-os aránnyal a szekták következnek. (11)

Az élve születettek és halálozások száma:

év születés halálozás   év születés halálozás
1901 170 126   1931 111 87
1902 215 133   1932 175 80
1903 211 148   1933 114 63
1904 198 116   1934 120 56
1905 191 189   1935 112 85
1906 227 142   1936 101 58
1907 203 135   1937 104 57
1908 223 140   1938 98 88
1909 218 139   1939 108 75
1910 194 137   1940 112 66
1911 214 116   1941 96 + 58 +
1912 185 124     104 86
1913 220 155   1942 100 63
1914 216 156   1943 105 69
1915 135 134   1944 112 53
1916 96     1945 63 68
1917 102     1946 111 79
1918 82 134   1947 106 63
1919 183 111   1948 74 60
1920 146 88   1949 68 45
1921 200 166   1950 62 48
1922 173 107   1951 61 46
1923 185 76   1952 72 48
1924 170 105   1953 47 49
1925 153 89   1954 64 47
1926 175 80   1955 75 46
1927 159 92   1956 73 53
1928 133 82   1957 69 36
1929 138 90   1958 51 41
1930 134 82   1959 64 30
        1960 39 30

Csanytelek az 1881 és 1941 között eltelt 60 év alatt 64 %-os, azaz 3064 fős gyarapodást tudott magának, pedig ebben benne szerepel az 1914-1918-as I. világháború vesztessége és az 1918. évi szomorú fejlemény is, amikor a halálozási ráta 52 fővel meghaladta a születési adatokat. Népszaporodási vonatkozásban történetének legdinamikusabb korszaka ez.

A legmagasabb népességi létszámot 1941-ben érte el, abszolút értelemben 5029 fő jelenlétét jegyezték fel. Ez volt eddig a legmagasabb csúcsérték.

1941 óta eltelt fél évszázad alatt erős népességcsökkenés és - mondhatnánk - erős népességtömörülés ment végbe. A csökkenésnek többféle oka van: a település megtartóereje nem fedezi a megélhetési lehetőségeket, a helyi ellátó rendszer bizonyos hiányosságokkal küzd, nincsen ipara, az iskolát végzett fiatalság a tanult szakmájában, otthonában nem tud elhelyezkedni egy-két pedagógus és műszaki képzettségű kivételével, a község fő ágazata a mezőgazdaság - az országéval együtt - válságban van, nincsenek megfelelően felhasználva a helyi megújítható energiák, a népesség öregedése és elvándorlása folytán a természetes szaporodás nem pótolja a csökkenést, stb.

A község társadalmára, belső életére, annak fejlődésére, illetőleg sorvadására ezek a statisztikai adatok világítanak rá a legkifejezőbben.

A község mai népsűrűsége (69 négyzetkilométer értékben) meghaladja a megye legtöbb községének népsűrűségét. Csanytelek nem csupán a talaja, hanem népe is előkelő tényezőjét képezi a megye gazdaságának.

Mindennek ellenére a község lakóinak túlnyomó többsége a történelem folyamán hűségesen kitartott a szülőföldje mellett. A több évszázadon átívelő sok azonos családnév mutatja a folyamatosságot. Most is sokan viselik a régi ősgyökeres neveket.

 

XX. fejezet

Gazdaság

 

Földművelés

Csanytelek létének, fejlődésének, és gazdaságának alapja és erőforrása a csanyteleki föld volt. Csanytelek mindig mezőgazdasági jellegű hely volt, az ma is és lesz belátható időn belül mindig. A vérgőzös és elemi csapásos években súlyos gondok voltak itt, azonban földje mindig megmaradt. Ez volt az, amelyből minden pusztulása után megújult.

A földművelés a magyar honfoglalók előtt is ismert volt, a búza korai elterjedésére mutat az eke említése az 1075-ös oklevélben és a „kenyéradó”, illetve a búzaliszttel adózó szolga említése.

A honfoglaláskor elpusztult Cian vár egykori jobbágyai (jobagiones castri), akik halászattal, vadászattal, állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkoztak, földjüket hadiszolgálat fejében bírták. A vár elpusztulása után az itt élő népeknek sorsa nem lehetett más, mint az alkalmazkodás a természeti környezethez és az új tulajdonoshoz.

I. (Szt.) István királyságához (kincstári) birtok kellett, s ezt a területet visszavette a Bor-Kalán nemzetségtől és a csongrádi várhoz rendelte. Ez által az itt lakó népek királyi jobbágyok, illetve zsellérek lettek, amikor pedig I. Géza király 1075-ben a birtokot a garammelléki Szent Benedek rendi apátságnak adományozta, akkor egyházi jobbágyok, illetve zsellérek.

A birtokon kezdetektől fogva mindig voltak szabad egyének, akik bizonyos szolgáltatások fejében földet használtak, állatokat gondoztak. Ezek a szabad földművelők kezdetben nem állottak a földesúr hatósága alatt és szabadságuk fejében dénárt fizettek. Később, midőn a földesúr hatósága alá kerültek mindinkább összeolvadtak a szabadföldművelőkkel. (1)

A XIII. század idején a földek ára nagyon alacsony volt, hiszen nagy kiterjedésű területek állottak műveletlenül, viszont pénz kevés volt. Egy darab aranypénzért tízholdnyi földet lehetett venni. Az állatok ára a földhöz képest igen nagy, sőt néha hihetetlenül magas volt. Egy gyengébb ló ára két-három arany, ami húsz-harminc hold földnek felelt meg. Egy tinónak az ára pedig egy penza, azért tíz hold földet lehetett vásárolni. Ebben az időben a gabonatermesztés általános elterjedése voltát az alávetett népesség kenyéradózási kötelezettsége jelezte. A gabonaneműek között a búza, árpa, zab szerepeltek, továbbá, mint fontosabb termékek a kása, hüvelyesek, kender, len és a sörfőzés miatt a komló. Nagyon értékes tárgy volt a vaseke. Több család társult egy ekéhez, vagyis a szántás közös műveletnek számított A század folyamán megszaporodtak a csoroszjákra utaló adatok. A természeti gazdálkodás még mindig uralkodó viszonyai közepette az agrártevékenységben nem következett be számottevő szakosodás. A változás egyik legfontosabbika az volt, hogy végbement a prédiumra épülő gazdasági munkaszervezet felbomlása, s ezzel párhuzamosan önálló parasztgazdaságok alakultak ki. Természetesen ezek még nem jobbágytelkek voltak.

A XIV. században Károly Róbert király igen sok üdvös intézkedést tett a mezőgazdasági termelés javítására. (2) Ennek megfelelően a mezőgazdaság fejlődése, az állattenyésztés, a halászat azt eredményezte, hogy a jobbágy munkájával már nemcsak családjának és földesurának szükségletét elégítette ki, hanem egyre több terméket vihetett a csongrádi, a tömörkényi és a szeri piacra. Ez pedig a megélhetést javíthatta volna, ha a földesúr és az egyház nem növelte volna a terheket. De éppen a XIII-XIV. században honosodott meg Csanyon, a korábbinál súlyosabb, a termény kilencedik tizedét kitevő szolgáltatás, az úgynevezett kilenced, mely bizonyos mértékű elvándorlást idézett elő.

Mátyás király figyelme kiterjedt a mezőgazdaságra, s az ott dolgozó földművelőkre is, akiket szintén pártfogásába vett és a főuraknak is megbecsülésre ajánlott, mit a Gömör megyei eset is fényesen igazol. Egy alkalommal Gömörben tartózkodván megvendégelte a köréje gyűlt főurakat, a dús ebéd után azonban a közeli szőlőhegyre vezette őket, ahol a munkások verejtékezve kapálgatták a szőlőt. A király kapát ragadva a főurakat is erre buzdítva kapálni kezdett, majd a földmunkához nem szokott urak csakhamar kidőltek a fáradhatatlanul dolgozó király mellől. Figyelmeztette őket, hogy becsüljék meg a földművelő osztályt, hiszen ez szerzi meg számukra a kenyeret, az élelmet és a sok mulatozáshoz szükséges pénzt, mert a földműves nép az ország megélhetésének alapja. (3)

A török megszállás alatt az 1548. évi összeírásban világosan látható, hogy a mezőgazdaság szerkezetének megosztása az egyes ágazatok között már figyelemre méltó változáson ment keresztül. (4) A másfél évszázadig tartó megszállás alatt az egymás után következő török földesurak főleg katonai lovakat tartottak, mellette szarvasmarhát, és juhot.

Azonban a török uralom alatt Csany, gazdasági ereje folyamatosan és nagymértékben megroppant, bár a település - ha szűken véve is - akkor is mezőgazdasági életet folytatott.

Gróf Károlyi megbízásából 1774-ben Vertics József, három megye földmérője felmérte Csany határát, és elkészítette a község első művelési ágankénti jegyzéket:

terület kisholdban (1200 n.öl) kataszteri holdban (1600 n.öl) jobbágytelkek (58 kh)
szántó, kaszáló 1694 4/2   29 1/8
legelő 892 6/8   15 2/8
mocsár, rét 4628   35 2/8
összesen   3471 kh  

Vertics József az úrbéri földmérést a ténylegesen birtokolt szállások, állások, és tanyák nagyságához igazította, ennek megfelelően egy egész úrbéres telekhez 58-59 hold szállásföld és 10-12 hold szántó tartozott az ugaron. (5)

A fölmérés azt is megmutatta, hogy ebben az időszakban Csanyon a jobbágyság 30 %-a számított örökös jobbágynak, míg 70 %-a szabadmenetelűnek. (6)

A XVIII. század második felében a gabonatermelésben kevés átlagot tudtak elérni. Csanyon évente csak egyszer szántottak, egy köböl mag elvetése után általában három pozsonyi köböl termést takarítottak be, a tavasziak esetében ugyanannyit. A learatott gabonát az előre elkészített szérűbe vitték, illetve vontatták. Majd a XX. század negyedéig szokásban volt, hogy lovakkal nyomtatták, mely meghatározott rendben történt. 1 lóval egy nap alatt 300-480 kg szemet nyertek, ugyanannyi idő alatt 480-560 kg volt a teljesítmény két lóval. Akinek volt lova, a magáét nyomtatta, aztán másokhoz is elszegődött nyomtatni. Nyolcvan krajcártól egy forintig terjedt a nyomtatási díj vontatóként. (7)

A XIX. század második felében a gabonaárak emelkedésével a két nagybirtok rátért a szemtermelésre, termelték a dohányt és a repcét. A gabonaárak állandósulása arra késztette a lakosságot is hogy feltörjék a még meglevő legelőket is és csak az igásállataik részére hagytak a régebbiekhez mérten kisebb terjedelmű legelőket. Fokozatosan a gabona kezdte átvenni a szerepet a dohány mellett. Azonban az 1860-as évek aszályosak voltak, nem kedveztek a gabonatermesztésnek. A földrendezés, a földhasználat jogi rendezése és a tagosítás is elhúzódott, mely ebben az évtizedben kezdett rendeződni. A kornak egyik legkitűnőbb gazdája Korozmics László így jellemezte ezt az 1948-ban megszűnt gazdasági éveket: „akkor a termelés a pontos behajtásból, egy kis házi gazdálkodásból, időtöltésből, ingyenes erővel állott. Minek következtében Magyarország a tőkét, a termelésre vont föld nagyságát, a felhasznált erőt tekintve a világ legdrágább termelő országa volt”.

A kiegyezés után kétségtelenül gyors fejlődésnek indult a gazdaság, de a hatásos gazdálkodás lényeges eszközei csak nehezen honosodtak meg a kisebb birtokosoknál. Egy aránylag modernebb termelésre törekvő nagybirtokon, a gróf Károlyi uradalomban is hiányolták már 1860-ban a szakemberek, hogy: „Az arány a szántóföld, és a természetes rét között a rét hátrányára tolódott el, s ezen fatér, erdő alig van, aránylag csekély népesség is igen rosszul van elhelyezkedve a birtokon, ezeket majorságok alapításával javítani kellene, útjai, iparos helyei nincsenek sem az uradalomnak, sem annak közelében, a volt úrbéresek pedig saját gazdákká lévén, munkáskéz nincs elég.”

A gépesítéssel próbáltak segíteni, hogy a munkabéreket lenyomják velük. Miként az egykori szakértő írja: „Az aratógép hasznát az uradalom leginkább abban látta, hogy vele a tehetetlen aratók túlköveteléseit sikerrel ellensúlyozza. Azóta, hogy megvan, sokkal könnyebben lehet az aratókkal alkudni és e körülmény oly nagyszerű termelés mellett mint az itteni, természetesen nem csekély fontosságú.”

A gazdasági konjunktúra hozta magával a mezőgazdaság intenzitását, ez pedig a primitív korból származó robotszolgálatot tette feleslegessé a birtokosok számára. A kialakult helyzet mind a két földesurat, de különösen Pallavicinit arra kényszerítette, hogy birtokainak nagy részét bérbe adja.

Említsük meg, hogy a jobbágy ugyan szabad lett, de csak kevésnek volt köztük egész telke, amiből könnyen meg tudott volna élni, s még ezeknél is gyorsan felaprózódott a birtok, melyet az apa halálakor a paraszt családban - az itteni szokás szerint - rendesen felosztottak maguk között a fiúk. Ily módon aránylag kicsiny földjüket csak intenzív gazdálkodással művelték, úgy hogy belőle emberi módon fenntarthassák családjukat, a valóságban azonban senki nem törődött a volt úrbéres parasztsággal. Ennélfogva ők lettek a két nagybirtok bérlői és munkásai. Ez a helyzet uralkodott a XX. század húszas éveinek közepéig, a földosztásig.

1920-1930 közötti földosztás után a község határa 10405 kh volt, melynek művelési ága az alábbiak szerint alakult (8):

Művelési ág - Terület kh

- Szántó - 6837
- Legelő - 1600
- Földadó alá nem eső - 989
- Erdő - 48
- Rét - 530
- Szőlő - 134
- Kert - 36
- Egyéb - 231

A földesurakat a gazdálkodás nehézsége arra kényszerítette, hogy birtokaik nagy részét bérbe adják, míg 1848 előtt a nagybirtok hasznosítása inkább saját kezelésben történt. Végeredményben a jobbágyfelszabadítás óta kezdődött a nagybirtok bérleti kezelése. (9)

Az 1920. évi XXXVI. Tc. alapján végrehajtott földbirtokreformról Glacz Gusztáv írja: „A földreform gazdasági hatása, amely önálló gazdasági egzisztencia létesítésében állott volna, csak kis mértékben következett be. Ennek az volt az oka, hogy a földosztásra kerülő földterület (Csanyteleken a Sík, Vajhát és Rózakör - a szerző.) területek csekélységénél fogva túlnyomóan 2 holdas törpebirtokosokat hozott létre. Túl kicsik ahhoz, hogy azok, kik azokat megkapták, ottani gazdálkodásuk eredményeként megélhettek volna belőle. Továbbra is bérmunkára szorultak, de ilyenre a nagybirtok ily mérvű zsugorodása folytán mind nehezebben találtak alkalmat.” (10)

Gróf Károlyi László az örökváltságos földeket 1937-ben eladta az addigi bérlőinek, így azok a föld tulajdonosaivá váltak. Ezekből a megvásárolt parcellákból alakult ki egykoron a Bercsényi utca. Ez érintette a Határ út mentén, a Vajháton kiosztott földeket is.

A faeke évszázadokig volt használatban, a vaseke az 1920-as években vált általánossá, s ekkor tűnt fel az ekekapa is Csanyteleken.

A község művelési ágankénti megoszlása az 1930-ban (11):

Művelési ág - Terület kh.

- Szántó - 6837
- Legelő - 1600
- Földadó alá nem eső - 989
- Erdő - 480
- Rét - 329
- Szőlő - 118
- Kert - 35
- Adó alá nem eső terület - 986

Ez az állapot uralkodott 1945-46-ig, az újabb földosztásig. A Károlyi nagybirtok 1937-ben az alábbiak szerint tevődött össze (12):

Művelési ág Házi kezelésben Haszonbérletben
Szántó 10350 9387
Kert 26 35
Rét 1228 314
Szőlő 99 291
Legelő 99 291
Erdő 7095 102
Műrét 25 15
Nádas   594
Földadó alá nem eső terület 948 901
Tiszameder 1037  

A haszonbérbe adott területből 1585 kh kisbérlők - köztük csanytelekiek kezén - volt, míg 100 holdon felüli nagyobb bérlet formájában 27 bérlő kezén összesen 9502 kh haszonbérlet volt.

Az uradalom kormányzását 1 jószágfelügyelő, 7 kerületi intéző 1-1 segédtiszttel, 2 erdőmérnök, 3 erdész, 1 pénztáros és a még 7 tisztviselő, 1 gépészmérnök, 1 állatorvos intézte. Éves cselédek száma 397, állandó hónaposok 136, arató-cséplőmunkás 1040, és több ezer férfi, nő és gyermek napszámos dolgozott az uradalomban.

A II. világháború utáni földreform végrehajtása során ugyanazok a hibák lettek elkövetve, mint a Tanácsköztársaság, illetve a Nagyatádi földreform során. A háborúban az igavonó állatállomány kevesebbre csökkent. Az előző uradalmak gépeit elhurcolták, vagy megsemmisítették, az új földtulajdonosok és a termelőszövetkezet nem tudta a földet rendesen megművelni a hiányzó eszközök miatt.

Az agrárstruktúra központi láncszemévé a gépállomások léptek elő. Az ún. 3 éves terv létrehozta a Mezőgazdasági Gépállomásokat. A legközelebbi gépállomás Felgyőn volt. Csanytelek is ott volt érdekelt. Kezdetben a gépállomások gépparkjai siralmas állapotban voltak. A régi, innen-onnan összeszedett, elavult erő- és munkagépek sorakoztak az udvaron nagy össze-visszaságban. Lerobbant Fordson, Hanomag, M-4-es, és új G-35-ös traktorok képezték az erőgép parkot. A beinduláskor Felgyőn 15 traktor és favázas cséplőgépek állomásoztak. Később jöttek az új gépek: DT-413-as, ZETOR-25-ös, DUTRA, U/28, MTZ, RÁBA Steiger, John Deere. „Termelési szolgáltatásaik mellett - a túlbuzgók - a politikai feladataik teljesítését, a szövetkezeti átszervezés, a kollektivizálás előkészítését várták el tőlük.”

A gépállomás szerepe eleinte nem váltott ki nagy rokonszenvet a gazdák, de a termelőszövetkezetek körében sem. Idegenkedtek tőle, jelentkezett az újtól való félelem. Féltek, hogy a traktor súlyánál fogva megnyomja, tönkreteszi a talajt. Elején kevés munkája akadt, 40-50 százalékra volt kihasználva a kapacitása. Pedig jelentős, 10-30 százalékos kedvezményt nyújtottak a vele dolgoztatóknak. 1959-ben a gépállomások gépeit eladták a termelőszövetkezeteknek, és helyébe létrehozták az Állami Gépjavító Állomásokat.

Zömében egyéni gazdálkodást folytatott a község. Érvényben volt a terv szerinti termelés és a begyűjtés. A gazdák búzát, rozst, őszi és tavaszi árpát, zabot, kukoricát, cukorrépát és egy addig e tájon nem ismert ipari növényt, a gyapotot termelték.

A hatvanas évek elején egy újabb szövetkezet is alakult. (13) Az FM Csanyteleket szövetkezeti községgé nyilvánította. A két szövetkezet később egyesült, s az első gyermekbetegségből kilábalva jelentős erővel és sikerrel gazdálkodott.

Az 1975-ös termelőszövetkezeti törvény lehetővé tette, hogy a szövetkezeti gazdák minden családtagja 1-1 kh föld háztájit kapjon és művelhessen. A földmunkát, vetést, betakarítást a tsz gépei végezték. Ugyanakkor a háztájiban lévő ólak, istállók megteltek jószággal. Takarmányt a tsz-től, községtől, ATIVIG-től és a háztájiból lehetett beszerezni. A felvásárlás is biztosítva volt a tsz-en keresztül.

A község területének művelési ágankénti megoszlása ha-ban 1970-1990 között (14)

Művelési ág 1970 1980 1990
Szántó 2026 1881 3112
Konyhakert     31,85
Gyümölcsös 129 158 0,99
Szőlő 80 14 1,65
Rét 32 387 147,68
Legelő 494   142,07
Erdő 196 236 299,30
Nádas 5 11 2,95
Halastó     331,50
Művelés alól kivett terület 504 779 154,47
Szövetkezeti terület 2761 2440 3437,18
Más településen lévő bebíró terület     1389,95

 

Dohánytermesztés

A dohány növény megjelenésekor a falu határában a nyomásos gazdálkodási rendszer volt használatos. A nyomásos gazdálkodásban a falu határában levő földet három egyenlő területre, ún. nyomásra osztották fel. A termelés során határkényszer volt, egy nyomásban egyféle növényt lehetett termeszteni. A növények a nyomásban évente változtak. A nyomásos gazdálkodás sorrendje: 1./ ugar, amibe nem vetettek, pihentették a földet, hogy termőerejét a természet újítsa meg, 2./ ezt az őszi kalászosok, majd 3./ a tavasziak követték, és azután ismét ugar következett. Ezt egy 1770-ből származó irat így írja le: „A több földdel rendelkező gazdák felváltva pihentették földjeiket, aki több földet bír nyugosztalhatja a földet, sok, kevesebb földet bíró gazda minden esztendőben kényszeríttetik mag földjeit bevetni, s ezért gyakorta vadmagot hoz a földje, mely gazdának tehetségéhez képest több földje, 3-4 esztendőre kerül a vetés sorja földjébe. A rosszabb földeket két marhával szántani nem lehet, mivel ezen földek igen-igen gyökeresek és kemények és ugyanezért hat ökörrel szükséges és szokás a szántást tenni.” (15)

A XVIII. század végéig ez a középkori vetésforgó volt használatba, amely Európában közel egy ezredévig volt uralkodó. (A nyomás szó arra utalt, hogy a legelőállat megtapossa, azaz nyomja a gyomot, és megtrágyázza a földet.) A földművelési rendszerek nem alakultak át egyik évről a másikra, több átmeneti fokozattal jött létre csak tiszta formájuk. A szabályozott talajváltó rendszer továbbra is egyszerre volt földművelési és állattenyésztési rendszer, mégpedig általában a rideg állattartás rendszere. A nyomásos gazdálkodást folytató területeken már a földművelés dominált. Ezekben a rendszerekben a telekrendszer kialakulásakor egy telekhez meghatározott, azonos nagyságú föld tartozott. Mérete a művelésre alkalmas földterület nagyságától és a föld minőségétől függött. A földdarabokat - többnyire hosszú csíkban fekvő parcellákat - sorshúzással sorsolták ki a lakók közt, az egyes parcellákat füves csík választotta el egymástól, ezért hívták e módszert füvönosztásnak. A belső telek - mely a faluban levő házat, gazdasági épületeket és a kertet foglalta magába - területe szintén szabott volt.

A dohányparcellák kialakításánál ezeket az elveket vették át, de az ugar helyére dohány került, megszűnt a föld pihentetése. Ezért volt szükség az ősi, jó erőben levő gyepek feltörése a dohánytermesztés kialakításánál.

Lényegében monokulturális termesztés folyt egy-egy dombháton a falu északi, déli és nyugati részein: Zsigerháton, Kis- és Nagy- Rávágyon, Palén, Dögálláson, Oláhálláson és Várháton, ahol szárazabb területek voltak, és ahol még nem sűrűsödött meg a lakosság, mindaddig, amíg a föld teljesen ki nem merült.

A dohánytermesztés teljesen felborította az addig szokásban levő termelési formákat, illetve a dohánynak a váltógazdálkodásba való beillesztése igen lényeges változást hozott, nem csupán a termelésben, hanem a dohány minőségében is. A dohány nyomásba való osztásával ugyanis évente változott a dohány talaja, s még ha a nyomásban levő legjobb földet is változtatták a dohány alá, elkerülhetetlen volt a talajok különbözősége, és sokszor igen gyenge, kötött talajok igénybevétele is. Ezek pedig a dohány minőségét is megváltoztatták.

Az ugarvetés alapjában érintette a hagyományos gazdálkodás egész rendszerét is. Az ugarlás ugyanis nem puszta hevertetését jelentette egy-egy földterületnek, hanem egyrészt szerves része lett a legelőterületnek, másrészt az egyre szaporodó állatok legeltetése, tipratása és közben történő trágyázása révén az elveszett talajerőt is pótolták. Ha tehát egy ugarföldet vetni kezdtek, akkor vagy le kellett a korábbi állatállományt csökkenteni, mivel kevesebb legelő maradt, vagy legelőt kellett bérelni. Ez esetben már olyan strukturális változás következett be, amely magával hozta a korábbi településkép, a használat, a gazdasági felszerelés, stb. megváltozását is.

Az ugarban különben a legkülönbözőbb - helyileg már meghonosodott - veteményeket vetettek, pl. lóherét, kölest, hüvelyeseket és kapásokat is. A kapások közé került a dohány is.

Meg kell viszont jegyeznünk, hogy az ugarföldi dohánytermesztés Csanyon nem tartott hosszú ideig, hiszen, mint láttuk, sokára bontakozott ki és azután pedig az 1851-ben bekövetkezett dohány monopólium egy-kettőre véget vetett neki.

A dohányt érdemes volt termeszteni. Már 1789-ben II. József király kataszteri felmérése idején 1 hold dohány termelési költsége (szántás, vetés, kétszeri kapálás, kaccsozás, leszedés, felfűzés, csomózás, göngyölegezés, szállítás stb.) 16 Ft 38 krc volt. Miközben a termelési költségek mérsékelten emelkedtek, egy mázsa dohány ára nagyobb mértékben növekedett. Egy mázsa dohány 1801-ben 4 Ft 30 krc, 1804-ben 14 Ft 15 krc, 1806-ban már 28 Ft volt.

A leggyakrabban termesztett dohányfajták: Hevesi (Virginiai), Szabolcsi, Szolnoki, Debreceni, Tiszai, Szegedi, Muskotály, Kapa.

„Viharsarok” című könyvében, Féja Géza arról írt, hogy már a tizenkilencedik század első felében „az ezen a vidéken élő földesurak előszeretettel adtak kisbérletet jobbágyaiknak dohánykertészkedés céljára és már ebben az időben nagy dohánykertészkedés volt itt. Szívesen adott kisbérletet a földesúr, hogy a terméketlen földjét megjavítassa. A csanyi jobbágy kisbérlők virágzó dohánykertészetet teremtettek, s egyre növekedet a számuk.”

A dohánykertészekről való vélemény nagyon lesújtó, különösen az, ami a Magyar Dohány Újság XIX. század végén megjelent cikkeiből visszatükröződik: „Mintha az előző század nyomor- és cigányromantikája volna, amelyből egy Carmen alakja is szállt volna át a kertészekre. A dohányosok között sok mindenféle elem van - úgy, hogy rossz, gazember, hát csak azt mondják: dohányos, nem egy meglopja, csalja gazdáját, háta mögött gazdálkodik, és így tesz szert pénzre. A kukás, a gazdasági munkás népcsaládjához tartozik az ország sok vidékén.” - állapítja meg, egy közelebbről ismeretlen Háry Ágost nevezetű cikkíró is. A felesdohányosokról - formálja meg véleményét Kleeberg Ozvald is: „Saját személyükben a dolgozó földműves nép rétegén a legszegényebb, legnagyobb részben végképp vagyontalanok, okulni, tanulni nem akaró része”.

Ha nem is fogadhatjuk el ezeket és még ezeknél is cifrább véleményeket a dohánykertészekről, annyi tény, hogy volt alapja e furcsa vélekedéseknek. Mindenek előtt azért, mert munkájuk, a dohánnyal való foglalkozás, rendkívül piszkos volt, úgyhogy a külső, felületes szemlélő, aki csak a szakadt ruhájú, dohányzsírtól feketén fénylő arcokat és kezeket látta, amit homályos, tikkadt levegőjű dohánypajtákban, a dohánykötelek között sietve dolgozókat megfigyelhette, csak a szánalom hangján szólhatott róluk.

A szerződés mellett bírt földek után járó szolgáltatások is különbözőek voltak kombinált részes műveléstől a tiszta pénzbérletig minden forma előfordult. Például a dongérhátiak 1832-ben fele termésért 37 hold földet dohány, ugyanannyit búza alá béreltek, holdanként egy gyalognapot is dolgoztak. 1835-ben pedig 50 láncot használtak tavaszi vetemények, borsó, dinnye, kukorica, tök, stb. alá kicserélt termőföldjeikből. A síróhegyiek 1834-ben tiszta munkaszolgáltatás fejében kaptak 87 hold réti földet, egyenként másfél napot kellett szolgálniuk. A következő években ugyanők holdanként 3,5 pozsonyi mérő tisztabúzáért béreltek 38 lánc dohányföldet. 1847-ben pedig 100 váltó Ft fejében egy 28 holdas kaszálót használtak.

Saját földbérlet híján a dohánykertészkedés lassan sorvadásnak indult, bár még a XX. század harmincas-negyvenes éveiben is jó néhány dohánykertész élt és termesztett dohányt Csanyteleken. A dohánykertészség hagyományai tovább éltek, s mindvégig rangot jelentett a községben kertésznek lenni. A dohánykertészkedés, a dohánykertészek testesítették meg a csanyteleki parasztság feltörekvésért, feltörekvési vágyát, igyekezetét, okosságát, kezdeményezőkészséget. A dohánytermesztés 200 éven keresztül adott megélhetést a földművelő Csanyteleki lakosságnak. Még a XX. század 30-as évek elején is a dohánytermesztésről volt híres Csanytelek.

 

Állattenyésztés

Sokáig csak a családi, helyi fogyasztás elégítette ki az igényeket. Az Anju-korban megkezdődött a nyugati és déli irányú marhakereskedelem. Valószínűleg a kunok által meghonosodott nagytestű marhákat nevelték. Ezeket az állatokat ridegen tartották. A sertéseket is ridegen nevelték. A legelőket követő rideg állattartást hívták transzhumáló pásztorkodásnak. A transzhumálás azonban nem járt együtt az egész népség vándorlásával. Az asszonyok, gyerekek nyáron is a faluban laktak, a férfiak is mind többen élték a letelepedett földművesek életét. Lovat elsősorban a gazdagabbak tartottak, de használták fuvarozásra is.

1075-1400 közötti években a faluhoz puszták is tartoztak, erre vall a nagy állattartás, a szarvasmarha, ló, bivaly és juh megléte, amelyre a legelők alkalmasak voltak. A kisállat folyamatosságát jelzi, hogy a csanyiak liba és tyúk ajándékokat küldtek az apátnak.

A XIII. században ha csökkent is az állattenyésztés szerepe a földműveléshez képest, súlya az agrártevékenységen belül továbbra is jelentős maradt. A különböző szegényebb népelemek egyre inkább saját állatállománnyal rendelkeztek. Az istállózó állattenyésztés előretörése mellett még mindig számolni kell nem lebecsülendő mértékű ridegtartással, főleg lovak és juhok esetében. A korszak néhány előkelőjének tulajdonában nagy létszámú juh halmozódott fel.

A török megszállás alatt az 1548. évi összeíráskor jelentős állatállomány volt a lakosság kezén. Sertés 120 db, bárány 250 db, méhkas 43, a gazdaságok bevételének 40 százaléka állattenyésztésből származott

Maga a török szpáhi birtok is nagy számú lovat és juhot tenyészett. A lóra szüksége volt a hadseregnek, a juh pedig egyik fő eledele a töröknek.

A török kivonulása után pár évtizeden belül hatalmas fellendülés indult az állattenyésztésben, nagyon jövedelmező forrás volt, mert a magyar ló mindenütt híres, a szarvasmarha, sertés nagyon keresett volt s ezekből igen nagy mennyiség került kivitelre, különösen Ausztriába, majd később Németországba.

Az állattenyésztésnek megvoltak a feltételei: a legelő, a rét, a bővizű Tisza, erek és tavak. Feljegyezték, hogy 1816-17-i télben több száz jószág fagyott meg, köztük szarvasmarha, ló, juh, kecske, a primitív teleltetés következtében. Az uradalmak minden épületnél fontosabbnak tartották a jó kutakat, melyek körül nád, avagy szalma kunyhók készültek és ezek képezték azon kornak külső majorjait, míg a belső a néhány alacsony hosszú épületből álló „hodály” volt.

Az 1915-1920 közötti időben, az állatállományban igen jelentős visszaesés következett be az előző időszakhoz viszonyítva, a csökkenés a háborúval és a román megszállással kapcsolatos állandó rekvirálások következménye volt.

A község állatállománya 1933-ban 770 lóból, 1724 szarvasmarhából, 5524 sertésből és 9184 juhból állott. Az állattenyésztés terén az uradalom járt elöl jó példával. Híres volt az uradalom tehenészete, ménese és juhászata. A szarvasmarha állomány 50 %-a pirostarka, ugyanannyi az erdélyi magyar. Az uradalom juhászata nem csak gyapjú, de tejtermelésre is be volt állítva. A baromfitenyésztés is jelentős volt a községben. Az 1935. évi 23226 db állományból 14372 tyúkféle, 779 pulyka, 3164 lúd, 2418 kacsa, amely országos és kiviteli piacra kerültek. Ebben az állatállományban benne szerepel a felgyői uradalom is. (16)

A község lakói a közönséges európai háziállatok mindegyikét tartották, nem hiányoztak a szárnyasok, házinyúl, és a sertés, juh, kecske, szarvasmarha.

A harmincas években igen elterjedt a sertéstenyésztés. Valamennyi ház tartozéka volt a sertés. A sertések többsége mangalica volt, de ekkor már rájöttek az emberek, hogy váltani kell a sertésfajták között, olyan jól termelő kultúrfajtát kell tartani, amely tartási, takarmányozási és éghajlati adottságainknak legjobban megfelel és kielégíti a húsipar igényét is. Így került be a községbe a cornwald, a legigénytelenebb hússertésfajta, amely a jó takarmányt azonban megszolgálja. Gyors növekedésű, de későn érő, nagy súlyra hízlalható fajta. (17)

Csanyteleken igavonásra régebben szarvasmarhát, ökröt, majd lovat használtak, általános volt a nonius, a muraközi fajta. A lovak nemesítésével nemigen foglalkoztak, de a lovak fajtája a községben évről-évre nemesedett. A csikókat tavasszal kihajtották a síróhegyi pusztára és őszig ott tartották. A Károlyi uradalomnak nagy ménese volt, amelyet az Alsómajor és Klára major határában elterülő csíkójáráson tartott. A Pallavicini uradalomban pedig lipicai lovakat tenyésztettek. A két uradalom példáján egyre jobban terjedt a nemesebb lovak száma. A községben mindig volt 3-4 lókupec, akik felvásárolták az eladó lovakat és különböző vásárokon értékesítették azokat.

A baromfitenyésztés rohamosan fejlődött. A XIX. század első felében főleg a liba volt az baromfitenyésztés fókuszában, szinte minden háznál tenyésztették, a tolla és a húsa kelendő volt, de a háztartásban is szükség volt rá. Meghonosodtak a nagy termőképességű tojó- és húshibridek, fordulat következett a tartási, takarmányozási módokban. Voltak csirkekofák, akik felvásárolták a baromfikat, a tojást és a nagybani kereskedőknek, illetve a feldolgozó iparnak szállították. (18)

A II. Világháborúban és az azt követő 4-5 évben, amikor már a Károlyi uradalom is megszűnt, a község állatállományának száma súlyos helyzetben volt, lecsökkent.

A termelőszövetkezeti gazdálkodás második és különösen a harmadik szakaszában azonban soha nem látott magas számra növekedett a jószágállomány száma. Ez a háztáji gazdálkodásnak volt köszönhető, amikor a házaknál kihasználatlanul álló gazdaságépületek: ólak, istállók és színek megteltek állatokkal és baromfikkal. A takarmányt négy helyről lehetett beszerezni: a termelőszövetkezettől, az állami takarmányboltokból, a szabadpiacról, és a háztáji földekről (valamint a házkörül termelődött hulladékból is). A felvásárlás szintén a termelőszövetkezeten keresztül történt és biztosított volt. Ez a gazdálkodási rendszer egy csapásra fellendítette a község állattenyésztésének mennyiségi és minőségi színvonalát olyannyira, hogy a község pénzbevételének egyharmada háztájiból származott.

Állattartó gazdaságok és az állatok száma 2000-ben:

  Állattartó gazdák száma Állomány Ebből tehén Ebből koca Ebből kanca Ebből anyajuh Ebből tojó
Szarvasmarha 42 538 254        
Sertés 595 2671   10      
18 46     21    
Juh 57 877       647  
Tyúkféle 620 10 291         6644
Állattartó gazdák száma összesen 751            

 

Állattartó gazdaságok állományszerkezete 2000-ben:

Állattartó gazdák száma Állatok Száma Állomány szerkezete
42 Szarvasmarha 48,7 %
595 Sertés 34,58 %
18 4,18 %
57 Juh 4,11 %
620 Tyúk 4,67 %
  Egyéb baromfi 0,59 %

(19)

A kimutatások egyértelműen mutatják, hogy az 1989. évi rendszerváltás után ismét visszaesett az állattenyésztési kedv, melynek legfőbb oka a takarmányárak nagymérvű emelkedése és a bizonytalan felvásárlási piac.

Az előző évszázadokban Csanyteleken nagyban űzték a méhészetet, aminek az volt a magyarázata, hogy az édesítésre mézet használtak, mert a cukornádból készült édesítő anyag a „nádméz” akkor még ritka és drága volt. A cukorrépát pedig még nem ismerték.

 

Az utóbbi évtizedek változásai

A község mezőgazdaságában az eltelt utóbbi 60 évben rendkívüli folyamatok mentek végbe, két földosztás, a tulajdonviszonyok gyökeres átalakulása, a termelőszövetkezeti nagyüzemi gazdálkodás létrejötte, az egyesítése és megerősödése, majd jelentőségének csökkenése. Ezek oly méreteket öltöttek, hogy a község társadalmi struktúrájában is jelentős változásokat idéztek elő. A változásokat egyrészt a község adottságai is befolyásolták és a megyei, sőt az országos képhez viszonyítva is sajátossá tették. E sajátosságok közül kiemelhetjük: 1./ a község földrajzi fekvését, 2./ azt, hogy a község, legjelentősebb gazdasági ágazata a mezőgazdaság, kertészet, állattenyésztés és 3./ azt, hogy munkaerő-felesleggel rendelkezik.

A mezőgazdaság fejlesztése szempontjából négy szakaszra oszthatjuk ezen időszakot.

Az első szakasz az 1960-as évek elejéig tartott, mely az 1946-1957 éveket foglalja magában. Ezen időszakban a község mezőgazdasága többlet munkaerővel rendelkezett, monokulturális (egyéni) termelés folytatódott. De már meg volt a magja a nagyüzemi termelésnek a Május 1. Mezőgazdasági Termelőszövetkezetben. A fejlődés üteme azonban az országostól elmaradt, a megoldatlan foglalkoztatottság a munkaerő elvándorlásához vezetett, melynek hatása a népesség újratermelődésében, a közösségi beruházások elmaradásában jelentkezett. Az 1956-os forradalom lényegében öt évvel korábbi szintre vetette vissza a termelőszövetkezeti nagyüzemet és súlyos anyagi veszteségek, jelentkeztek. Utána viszont megszűnt a beszolgáltatási rendszer, új felvásárlási- és árpolitika, valamint új tervezési rendszer alkalmazására került sor. Már 1958-ban a tsz. átlaghozamai a legtöbb növényből meghaladták - tisztelet a kivételnek - az egyéni gazdákét. A továbbiakban a gazdasági és szociális intézkedések elősegítették a szövetkezeti gazdaság megerősödését.

A második szakaszban, 1956-ot követően a hazai belpolitikában felértékelődött az agrártársadalom, új megvilágításba került, különösen 1962-től bekövetkezett változások eredményeként a község területének nagy részén szövetkezeti gazdálkodás valósult meg. Kezdetben a háztájikból behozott állatokkal, szerszámokkal, gépekkel gazdálkodtak. Évekig tartott, míg kibontakozott a szövetkezeti nagyüzemi gazdálkodás.

A harmadik szakaszban rajzolódott ki egy fokozatos változás igénye, az 1968. évi gazdaságirányítási reformhoz kötődött a változás időpontja. Ez a magyar minta már előbb kezdődött mint az új mechanizmus és tovább is, 1990-ig tartott. Erős pillérei közé tartozott: a nagyüzemi és a kistermelés közötti munkamegosztás, a vertikális kapcsolatok, szerződéses termelés, valamint az ipari tevékenység beillesztése a mezőgazdasági jövedelmi és munkaügyi struktúrába. Ezt az időszakot a község mezőgazdasági-nagyüzemi gazdálkodásának korszerűsítése időszakának tekinthetjük, a termelés- koncentráció, a szakosított állattenyésztés lehetőséget biztosított a korszerűbb technika bevezetésére, annak térhódítására. Ezt a szakaszt nevezték második gazdaságnak vagy párhuzamos gazdaságnak. Egyaránt jelentette a magánszektor kibővítését, valamint a főmunkaidőn kívüli, keresetet biztosító elfoglaltságok törvényesítését és a nagy állami vállalatok koncentrációjának a megszüntetését. Az aktív népesség háromnegyede részt vett valamilyen módon a közvetlenül a piachoz kapcsolódó tevékenységben. A legtöbben részidőben dolgoztak a kisgazdaságban (háztájiban), közben megőrizve állásukat a szövetkezetnél vagy más munkahelyen. Így egyszerre kisvállalkozók vagy kisiparosok és alkalmazottak voltak, naponta két-három órát - plusz a hétvégét - a háztájinak szentelve. Érzékelhetővé váltak a természeti feltételeket jobban hasznosító termelési eljárások kezdeti eredményei. Tovább csökkent a munkaerőforrás, és a munkahelyek elosztása közötti aránytalanság, valamint az ágazatok közötti egyenlőtlenség és javult a foglalkoztatottság községen belüli egyensúlya. Közben bezárult a környező városokban a munkahelyteremtő indíttatású vidéki iparfejlesztés folyamata, s ez által lelassult, csökkent az itteni népesség lakóhely-váltóztatásának üteme. Ez volt az a korszak amikor a község lakóinak növekedett a bankbetétállománya és beruházási lehetősége, mely a lakásépítkezésekben, valamint egyéb gazdasági építkezésekben, autóvásárlásokban nyilvánult meg.

A kezdetektől 2000-ig tsz elnökök voltak: Huszka Pál, Forgó Gy. József, Sebők József, Gémes Ferenc, Széll Bálint, Papp Ödön, Tóth Imre.

A negyedik szakasz 1990-től kezdődött, amikor aki akarta, visszavette földjét a szövetkezetből. Így a község mezőgazdasága (a gazdálkodó szervezetekkel, az egyéni vállalkozókkal és őstermelőkkel együtt) egyetlen egy nagy vállalkozásként jellemezhető. Nevezhetjük ezt a „vállalkozok csanyteleki BT-jének”. A Betéti Társaság gazdálkodásforma azért is találó erre, mert félig gazdálkodó szervezet, félig háztartás, akárcsak a magyar mezőgazdaság, mely fele-fele arányban oszlik meg a termelői között. Mint minden más vállalkozásnak, ennek is vannak bevételei, költségei és ráfordításai, beruházásai, adózás előtti eredménye, akárcsak a nagyobb vállalkozások üzleti számvitelében.

Most a mezőgazdasági szántóterület csaknem felét gabonafélékkel vetik be. A gabonaféléken belül a búza és a kukorica területe igen jelentős, a szántóterület másik felén egyéb növények közt a takarmánynövények, a napraforgó, zöldség és virág terem.