Előző fejezet Következő fejezet

TERMÉSZETI, FÖLDRAJZI KÖRNYEZET

 

A Budai-hegység déli peremét képező Tétényi-fennsík megközelítőleg 200 méter tengerszint feletti magasságú mészköves területéhez délről csatlakozó széles, homokdombokkal körülvett völgyben, 130-150 méter magasan települt meg Diósd.

A Tétényi-fennsík ma a főváros budai oldalát szegélyező „zöld gyűrű" egyik értékes területe. Északról a Budaőrsi-medence, keleten és délen a Duna-völgye határolja, nyugaton a Szidónia-völgy (Árvalányhaj utca) északnyugat-délkelet irányú mélyedése választja el az Érd-Sóskúti-fennsíktól. A fennsík 100 méter magas éles peremmel emelkedik ki a Budaőrsi-medencéből, majd árkokkal, kisebb mélyedésekkel tagolt felszíne enyhe lejtéssel tart a Duna felé. Legnagyobb völgye a Törökbálint és Diósd közötti Égett-völgy, mely 150-200 m hosszan, 30-40 m mélységgel szeli át a fennsíkot.

Az Érd-Tétényi-fennsík domborzata

A település Budapest központjától 15 kilométernyire délnyugatra terül el. Északon és keleten Budapest XXII. kerületével, nyugaton Törökbálinttal, délen szinte egybeépülve Érd várossal határos. Diósd földrajzi koordinátái a keleti hosszúság 18° 50', északi szélesség 47° 22' adataival határozhatók meg.

Diósd közigazgatásilag hol Pilis (Visegrád) megyéhez, hol Fejér megyéhez, hol Pest megyéhez tartozott. 1946 óta folyamatosan Pest megye települése.

KÖZLEKEDÉSI ADOTTSÁGOK

A település földrajzi elhelyezkedése, a főváros szomszédsága, valamint a szomszédos települések földrajzi helyzete, továbbá a környék vízrajzi sajátossága évszázadok óta meghatározták a község közlekedési irányait, útvonalait. Jelentős változás a XIX. század második felében történt: 1861. április l-jén megnyílik a Déli vasút, 1882. november 16-án a MÁV pécsi vasút Nagytétény-Diósd vasútállomással, s végül 1899. szeptember 19-én a Budapest-Budafok villamos vasút, mely 1909. április 24-től Nagytétényig közlekedett. Közúti közlekedésünk az 1936-ban épült balatoni műút (70-es, jelenleg 7-es út) átadásával lényegesen megváltozott, rendszeres autóbusz-közlekedés indult Érd-Budapest között (BART-MÁVAUT-VOLÁN). Az 1990-es évek elején megépült M0-s körgyűrű, az Ml-es, M7-es, M5-ös autópályák néhány perc alatt elérhetővé váltak. Kinyílt a nagyvilág!

VÍZRAJZI SAJÁTOSSÁGAINK

Az életfeltételek egyik legfontosabb tényezője a víz, melynek megléte vagy hiánya alapvetően befolyásolja a térség lakóinak mindennapjait. Számunkra ma már természetes, hogy a víz egy csap elfordításával lakásunkban van, kertünk virágai, növényei automata locsolórendszeren át jutnak az éltető nedvességhez. A víz megléte vagy hiánya természeti környezetünk kialakulásában jelentős szerepet játszott.

A Szidónia-hegy déli völgyében, a Kutyavár aljában lévő forrás táplálta a Casino melletti strand medencéjét, melynek vize elég friss volt, hiszen a forrásból feltörve, az alig kétszáz méteres útján nem tudott kellően felmelegedni. A strand az 1950-es évek vége felé megszűnt, forrásának vízhozama csökkent. Területe nagyon szép, gondozott volt, gyönyörű rózsakert ékesítette.

A Szidónia-hegy északi völgyében, a mai csapágygyár déli részén az akkori tehénlegelő területén a diósdi tavak voltak találhatók. A tavakat a Tó utcai Schneider-telek melletti források táplálták. (Ma vízmű.) A források völgyében nyílt ki leghamarabb az ibolya tavasszal. Igen jelentős vízhozamú források voltak a Rákóczi utca és az Apponyi utca közötti területen a mai vízmű környékén. A források vize a Rákóczi utcában - a ma már jelképes gémeskútnál - a részben már lefedett Felsőkúti-patakba jutott.

Áttekintő térképvázlat

A következő forrás a lakótelepen, a mai ABC környékén volt, mely igen alkalmas volt az ottani konyhakertek locsolására; a felesleges víz ugyancsak a Felsőkúti-patakba torkollt. A Felsőkúti-patak vizét használtuk a temetői virágok gondozásához; a mai gázcseretelepnél (bolgárkertészetnél) épített kettős tóban a vizet felfogták, és benzinmotoros szivattyúkkal, részben csővezetéken, részben a nyitott folyókákban locsolásra használták. A Felsőkúti-patak ma már az M0-s körgyűrű csapadékvizét is fogadja, valamint a község területén található csapadékvizet is elvezeti. A Felsőkúti-patak Diósd területét elhagyva a vasúti töltés után az érdi Sulák-patakba torkollik.

A községben található források felhasználásával épült ki az 1950-es években Diósd első központi vízellátása.

FÖLDTÖRTÉNETI MÚLTUNK

A Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 1989-ben megjelent 6. számában dr. Balázs Dénes, a múzeum munkatársa mindnyájunk számára közérthető módon közreadta mindazon tudnivalókat, amelyek környezetünk geológiai felépítésével, földtörténeti múltunkkal kapcsolatosan e tárgykörhöz tartoznak. Az Érd és környéke földtörténeti vázlata című tanulmányból a szűkebb környezetünkre vonatkozó anyagot teljes egészében feldolgoztam, az összefüggések láttatása érdekében tágabb környezetünket érintő szükséges információkkal kiegészítve.

Földtörténeti térkép 1. Jelenkori ártéri üledék 2. Felső-pleisztocén lösz
3. Kavicsos homok 4. Pliocén agyag és homok 5. Alsó-pannon kavicsos homok
6. Durva mészkő 7. Lajta mészkő 8. Alsó-miocén kavics és homok
9. Felső-oligocén homokkő

Területünk földtani értelemben fiatal térség, a felszínre bukkanó kőzetek legfeljebb 20-30 millió évesek. Ezek a kőzetek arról árulkodnak, hogy a vidék partszegélyi helyzetet foglalt el. Felszínén hol az előnyomuló tenger alkotott öblöket, hol pedig mocsaras szárazföld terjengett a visszahúzódott tengervíz helyén. A tengeri elöntés emléke az Érd-Tétényi-fennsík mészkőtáblája, amelynek anyaga 12-15 millió évvel ezelőtt rakódott le. A táj mai képe sokkal fiatalabb, a mélységi és a felszíni erők az utóbbi néhány százezer évben formálták ki hegyeit és völgyeit, a Duna magas partjait.

A közigazgatási határok általában nem esnek egybe a természet alkotta földrajzi egységeikkel. Így van ez Diósd esetében is, ahol át kell lépnünk az ember alkotta választóvonalak korlátain, ha átfogó képet kívánunk nyerni környezetünk múltjáról. E háromszög alakú, mintegy 150 km2 kiterjedésű területnek majdnem a közepén helyezkedik el Diósd község.

A térség földtani-földrajzi kutatása

Magyarország egyik első földtani feltárója a francia Francois Sulpice Beudant, aki kutatóútján 1818-ban - budai tartózkodása alatt - felkereste Promontor (mai nevén: Budafok) és Tétény vidékét. A Párizsban 1822-ben kiadott munkájában első ízben vázolta fel a térség kőzettani viszonyait.1 A korai magyar földtani kutatók közül Szabó Józsefet kell megemlítenünk, aki a Magyar Tudományos Akadémia pályázatára többéves helyszíni vizsgálódásai alapján 1858-ban elkészítette Pest-Buda környékének első magyar nyelvű részletes földtani leírását. A bíráló bizottság a beküldött munkák közül Szabó József jeligés pályaművét találta a legértékesebbnek, és neki ítélte oda a 300 forintos Nagy Károly-díjat. Szabó munkájában különösen a Tétényi-fennsíkot és annak kőzeteit írja le részletesen, máig is helytállóan.2

Új szakaszt jelent a vidék feltárásában a kiegyezés (1867) utáni időszak. 1869-ben létrejött a független magyar Földtani Intézet, melynek geológusai közül Hoffmann Károly3 kapta a megbízást a budai részek földtani feldolgozására. Térképe és a képződmények magyarázó szövege az Intézet 1871. évi évkönyvében jelent meg.

A XIX. század vége felé a millennium alkalmából felmerül a gondolat, hogy elkészítsék és kiadják Budapest környékének új földtani térképét. A Földtani Intézet munkatársai közül Halaváts Gyula4 dolgozta fel Buda déli részét, beleértve Tétény és Érd vidékét is.

A XX. század elején Lóczy Lajos5 erőteljesen szorgalmazta Budapest környékének alapos geológiai térképezését, mivel a főváros gyors fejlődésével megnövekedett az ilyen feldolgozás iránti igény. Intézetének mostoha helyzete, majd az első világháború kitörése ezt a munkát megakadályozta. Csak a háború befejezése után, 1919-ben született újabb határozat a munkák felújítására, melyet anyagilag a főváros támogatott. A délnyugati részek feldolgozását Schafarzik Ferenc6 geológusra bízták, aki 1921-ben nemcsak a fővároshoz tartozó területeket kutatta át, hanem Tétény, Diósd, Érd és Sóskút vidékét is alaposan megvizsgálta. Ennek eredménye az az 1:25 000 méretarányú geológiai térkép és a hozzá tartozó leírás, mely a későbbi kutatások számára is alapvető forrásmunkának számított (1922).

A Budai-hegység egészének kialakulását tanulmányozta Vendl Aladár (1937)7, aki térségünkben főleg a Tétényi-fennsík bentonit-előfordulásaira összpontosította figyelmét (1920, 1938). Horusitzky Henrik8 a Duna ősvízföldrajzi kutatásaival járult hozzá Érd és környéke jobb megismeréséhez (1938). Földvári Aladár9 a Kárpát-medencét hajdan kitöltő hatalmas Pannontó érdi partvonalait mutatta ki (1931).

A második világháború után Szentes Ferenc geológus tervezte Budapest és környékének 1:50 000 méretarányú földtani térképét, mely az Érd-Tétényifennsíkot is tartalmazza.

Baládi Tamás a Tétényi-fennsík rétegtani viszonyainak tisztázását segítette elő a kőzetekben található ősmaradványok szisztematikus feldolgozásával (1958, 1983). Kretzoi Miklós szintén a neogén rétegtani elhatárolási problémáival foglalkozott a Diósd környékén talált gerinces fauna alapján (1961). Papp Ferenc10 munkájában a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tette a Tétényi-fennsíkkal kapcsolatos földtani ismereteket (1964). Az Érden élt és dolgozott Halász Árpád geológus11 magánszorgalomból tanulmányozta Érd környékének földtani múltját. Értékes kőzetgyűjteménye sajnos elkallódott. A hidrogeológusok közül az 1960-as évek elején Ozoray György végzett helyszíni vizsgálatokat (1962,1963), a legutóbbi években pedig Scheuer Gyula dolgozta fel munkatársaival a Tétényi-fennsík és környezete vízföldtanát (1982, 1986).

Geográfusaink közül elsőként Cholnoky Jenő12 foglalkozott részletesebben a Budai-hegység déli előterének kialakulási kérdéseivel. Az ő nyomdokain készítette el Mihalik László (1926) a Tétényi-fennsík részletes ismertetését. A Tétényi-, valamint az Érd-Sóskúti-fennsík felszínalaktanának (geomorfológiájának) legalaposabb, ma is mértékadó feldolgozása Szilárd Jenő nevéhez fűződik (1958).13

A TÉRSÉGBEN TALÁLHATÓ KŐZETEK

Mielőtt belemélyednénk térségünk ősföldrajzi titkainak kutatásába, célszerű megismerkedni az itt található kőzetekkel. Ezek milyensége és a bennük megbúvó kövületek ugyanis a régmúlt idők megbízható tanúi. Például a folyóvízi kavics és homok felhalmozódása szárazföld jelenlétére utal, a sósvízi állatok maradványai tenger egykori létezésének bizonyítékai.

Induljunk ki a legidősebb kőzetekből, vagyis azokból, amelyek a legrégebben élt állatok kövületeit, lenyomatait őrizték meg. Mindjárt elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a kőzetek kora szempontjából térségünk viszonylag fiatal. A fennsík peremétől észak felé alig néhány kilométer távolságban olyan hegyeket találunk, mint a Törökugrató, Odvas-hegy és a Csíki-hegyek, melyek anyaga több mint 200 millió éves, a középső-triász tengeréből lerakódott dolomit. Diósd környékén ilyen idős kőzetek nincsenek a felszínen, a legrégibb képződmények kora 30 millió év körüli. A földtani korbeosztás szerint a kőzetek döntő tömege az újharmadidőszakból és a negyedidőszakból származik. Ezek a fiatal rétegek a térségben csaknem hiánytalan sorozatot alkotnak, folyamatosan helyezkednek el egymás fölött: alul az idősebb, felül a fiatalabb lerakódások.

A vidék leglátványosabb formákat alkotó kőzetei a mészkövek, amelyek az Érd-Tétényi-fennsík nagy részének fedőkőzetét adják. Ősmaradványaik alapján a geológusok két típust különítenek el: lajta és szarmata mészkövet. A lajta mészkő az idősebb, közvetlenül az előbbi homokos-kavicsos üledékekre települt. Már Szabó József is részletesen leírta, nevét is megmagyarázta, miszerint a jelenleg Ausztriához tartozó „Lajta-hegységben e képlet igen ki van fejlődve, s viszonyait is leghamarabb tanulmányozták ott, azért maradt a név rajta".

Az őslénytani kutatók (paleontológusok) több mint 50 csiga- és kagylófaj maradványait mutatták ki belőle. A lajta mészkő kitűnő építőkő, a földtörténet újharmad- és negyedidőszaka bányanedves állapotban könnyen faragható és fűrészelhető. Nagyobb területen Sóskúttól északkeletre és a Kamara-erdő vidékén fordul elő, vastagsága azonban ritkán haladja meg a 10 métert. Lepusztulóban levő foltjai megtalálhatók a diósdi Szidónia-hegyen.

A szarmata mészkő a lajta mészkőnél sokkal nagyobb területen van a felszínen. Nevét a Fekete-tengertől északra elterülő Szarmáciáról kapta, ahol a történelmi ókorban a szarmata nép élt, először ezen a vidéken vizsgálták ezt a kőzettípust. Anyaga közvetlenül a lajta mészkőre települt a középső-miocénban, 13-12 millió évvel ezelőtt. Elterjedt a durva mészkő fogalom is, mivel a kőzet szerkezete lyukacsos, porózus az egymáshoz tapadt csigaháztörmeléktől.

A szarmata mészkő fizikai tulajdonságai nagyon különbözőek: egyes rétegei olyan lazák, hogy kézzel is szétmorzsolhatók, máshol olyan kemények, hogy kalapáccsal is nehéz szétverni. Nyomószilárdsága tehát széles határok között mozog: 50-600 kg/cm2, de vannak sokkal keményebb kőzetpadok is. A durva mészkövek erősen porózusak, hézagtérfogatuk 10-15 százalék. Az üreges szerkezet miatt a kőzet jó hőszigetelő, kiválóan alkalmas házépítési célra. A fennsík közelében fekvő települések régi házainak zöme szarmata mészkőből kifűrészelt tömbökből épült. Legbecsesebb építőkő a finom szemű, gombostűfej-nagyságú forminiferákból14 álló porózus mészkő. Ilyet bányásznak jelenleg a sóskúti üzemben, de korábban Érden, Diósdon, Törökbálinton, Tétényben, Budafokon sok kisebb-nagyobb kőfejtő működött. Budapest lakóházainak építési anyaga jórészt ezekből a bányákból került ki. Nem szakemberek számára a vidék legkevésbé ismert kőzete a bentonit, mivel 10-40 cm vastagságú rétegei megbújnak a mélyben a szarmata mészkő tömegében, s csak nagyobb feltárásokban lehet rábukkanni. Vulkanikus eredetű kőzet, az ún. riolitdácittufa agyagos mállásterméke, amely vulkáni kitörések magasba szállt és a tengerbe hullt poranyagából keletkezett víz alatti elbontódás (halmirolizis) útján. Zsíros tapintású, gyurmaszerűen lágy, világoszöldes színű kőzet. A bentonit sokoldalúan hasznosítható. Régen fullerföld vagy kallóföld néven gyapjútisztításra, növényi olajok, bor, ecet stb. derítésére (derítőföld) használták. Budatétény közelében a bentonitrétegek vastagsága helyenként a 60-90 cm vastagságot is elérte.

A vidék harmadik hasznosítható ásványi kincse a kvarchomok, mely a szarmatát követő pannóniai korszakból (pontusi emelet) maradt fenn Diósd határában. A finom homokréteg maximális vastagsága elérte a 20-24 métert, és alkalmas öntödei célokra is, mivel tűzállósága 1250-1300 °C között mozog. A gazdálkodáson kitermelhető készletek azonban elfogytak, így ezt a bányát is bezárták az 1960-as években.

Diósd és környéke legfiatalabb képződményei az ártéri lerakódások. Az Érd-Tétényi-öblözetben a felszínt a Duna által lerakott öntésagyag, iszapos homok borítja, alatta azonban különböző mélységben lezökkenve megtalálhatók az idősebb képződmények.

Földtörténet - dióhéjban

A térségünket alkotó kőzetek vázlatos ismertetése után tekintsük át, hogy milyen földtörténeti előzmények következtében alakult ki a táj jelenlegi arculata. Az Érd-Tétényi-fennsík és környezetének ősföldrajzi múltja szorosan összefügg az egész Kárpát-medence, de különösen a platótól északra elterülő Budai-hegység fejlődéstörténetével. E hegyvidék magvát a felső-triász tengerében mintegy 200 millió évvel ezelőtt lerakódott meszes üledékek alkotják, melyek kemény mészkővé és dolomittá alakultak.

A Budai-hegység ősi formája 120-100 millió évvel ezelőtt, a kréta időszakban emelkedett ki, de még ugyanebben a korban az erózió nagyrészt letarolta, csak néhány keményebb és jobban kiemelt rögdarabja maradt fenn. Mintegy 45-40 millió évvel ezelőtt az eocén korban a Budai-hegység térsége megsülylyedt, nagy részét tenger borította el. Ekkor keletkezett az ún. nummulinás mészkő,15 melyben később Buda híressé vált hévizes barlangjai kialakultak. A tenger észak felől nagyjából Érd-Budafok vonaláig terjedt, és a Gellért-hegy, a Törökugrató, valamint a Csíki-hegyek szigetekként emelkedtek ki a vízből. Érd térsége a következő földtörténeti korokban is partszegélyi helyzetet foglalt el, ahol a lapos területet hol sekély tenger árasztotta el, hol pedig a visszahúzódó tenger nyomán szárazfölddé vált.

A tengeri elöntés és a szárazulattá válás szakaszai jól nyomon követhetők az Érd-Tétényi-fennsík északi peremén előbukkanó kőzetrétegek vizsgálatából, jóllehet az egyes képződmények rétegtani besorolása máig is vita tárgya a geológusok között. Annyi bizonyos, hogy az eocén végén a tenger visszahúzódott a Kárpát-medence területéről, és az eocént követő oligocén korban (40-25 millió évvel ezelőtt) a mai Magyarország területe nagyrészt szárazföld volt. Ekkor, az oligocén vége felé rakódott le az a már említett pektunkuluszos homok, amely az Érd-Tétényi-fennsík északi peremének legrégebbi, felszínre bukkanó kőzete. A finoman összemorzsolt homokban vastag héjú puhatestűek maradványai őrződtek meg, ami Báldi (1958) szerint egyértelműen a terület sekélytengeri, part közeli ősföldrajzi viszonyaira utal.

Vidékünknek utolsó 25 millió éves fejlődéstörténeti szakasza napjainkig jól nyomon követhető, mivel a lerakódások egymásra települve csaknem hiánytalan rétegsort alkotnak. Legfeljebb ott fordul elő „üledékhézag", ahol átmenetileg az erózió vált úrrá, megszakította az üledékképződést, illetve letarolta a felszín egyes puhább rétegeit.

A miocén kor elején, az ún. eggenburgi emeleten (kb. 20 millió évvel ezelőtt) a Kárpát-medence térségébe észak felől benyomult a tenger, és elfoglalta a mai Északi-középhegység helyét. Érd térsége ennek a sekély tengeröbölnek déli partján feküdt. Lóczy Lajos szerint ebben az időszakban az Alföld helyén nagy kiterjedésű hegységtömeg emelkedett, amelyből a folyók sok durva görgetett anyagot szállítottak az öbölbe. Ezek az anyagok halmozódtak fel Érd térségében is, és jelenleg a Szidónia-völgy két oldalán mintegy 10 km2 területen a felszínen vannak.

A miocén kor közepe táján, mintegy 16-50 millió évvel ezelőtt jelentős átalakulás kezdődött térségünkben. A Kárpát-medence területe, de különösen a Dunántúl süllyedni kezdett, és délnyugat felől benyomult a tenger. Sóskút és Budafok térségét is elöntötte az a meleg trópusi tengervíz, melyben tömegesen elszaporodtak a korallok. Ennek eredménye a tortonai vagy badeni mészkő, ismertebb nevén a lajta mészkő.

A tortonai (badeni) tenger lassan veszített sótartalmából, amire abból lehet következtetni, hogy a lajta mészkő fölötti meszes rétegekből csökkent sós vizet kedvelő fauna maradványai kerültek elő. 13-12 millió évvel ezelőtt még mindig tenger hullámzott térségünkben, de az észak felől beletorkolló folyók csökkentették sótartalmát. Ez volt a szarmata tenger időszaka, melynek gazdag mészvázú faunájából, a tengerfenéken felhalmozott kagylóhéjak s csigaházak törmelékéből alakult ki a mai fennsíkalkotó szarmata durva mészkő. A szarmata tenger Sóskút-Bia térségében létezett legtovább, itt ugyanis a lerakott mészüledék vastagsága eléri a 40-50 métert, míg a Tétényi-fennsík keleti részén a mésztakaró csak 15-20 méter vastag, a déli, Érd felőli peremén pedig 4-8 méterre elvékonyodik. Ha rátekintünk a geológiai térképre, azt látjuk, hogy a fennsík közepe tájáról, a Szidónia-völgy környékéről hiányzik a szarmata mészkőtakaró. Feltehető, hogy korábban itt is létezett vékonyabb rétegben, de az erózió lepusztította. Ennek bizonysága, hogy foltokban itt-ott még előbukkannak a maradványai (Kutyavár, Erlakovec).

A szarmata tenger egyik ága volt a Paratethysnek, annak a hosszan elnyúló mediterrán tengernek, amely Gibraltártól a Kaszpi-tengerig terjed. Mintegy 11-10 millió évvel ezelőtt a Kárpát-medencét kitöltő tengerrész lefűződött a nyílt tengertől és fokozatosan kiédesedő beltóvá alakult. Ez volt az ún. Pannon-tó, amely néhány szigethegység kivételével csaknem az egész Dunántúlt és az Alföldet beborította. Érd térsége ebben a korban is partszegélyi övezetnek számított. Az Alsó-Pannonban feltehetően az egész területet elborította a víz, és a szarmata mészkőre anyagos, homokos üledékek rakódtak le. Később, amikor megindult a Budai-hegység megifjodása, az Érd-Tétényi-plató térsége is lassan emelkedni kezdett, különösen a nyugati (sóskúti) része. így a Felső-Pannon tavi üledékei már nem kerülhettek a tetejére, sőt az Alsó-Pannon laza lerakódásait is lepusztította az erózió a mészkőtábla tetejéről. A pannóniai üledékek nagyobb, 100 métert is meghaladó vastagságban halmozódtak fel a fennsíktól délnyugatra, a Mezőföldön, valamint délre Diósd vidékén, itt azonban szerkezeti okok miatt erősen megsüllyedtek.

 

Kaptárkő
 
Az Érd-Tétényi mészkőtábla ősvízrajza

A harmadidőszak utolsó rövid szakaszában, a pliocén korban (5-2 millió évvel ezelőtt) a Kárpátok erőteljes emelkedése közben a medence beltava fokozatosan összezsugorodott. A középhegység mérsékelt emelkedése miatt Érd térségéből is visszahúzódott a víz, és a pannon üledékekre csak kevés folyóvízi hordalék és lejtőtörmelék került, míg máshol az erózió a pannon üledékek felső részeit is lehordta. Környékének domborzata s mindenekelőtt az Érd-Tétényi-mészkőfennsík az utóbbi közel 2 millió évben, a földtörténet negyedidőszakában alakult ki. Ennek a periódusnak nagy részét a pleisztocén16 foglalja el, és csak alig tízezer évesnek számítják a jelenkort (holocén). A harmadidőszak végére a pannon beltó majdnem teljesen feltöltődött. Már említettük, hogy az Érd-Tétényi-fennsík kialakulása szoros összefüggésben van a Budai-hegység kifejlődésével. A pleisztocén elején, tehát nem egészen kétmillió évvel ezelőtt a budai hegyek helyén legfeljebb 100 méter magasságú, lapos dombok húzódtak, dél felől ezek folytatását képezte az érdi-budafoki mészkőtábla. Kettejük között akkor még nem létezett a Budaörsi-medence vagy másképpen a Hosszúréti-patak (Kőér-patak) nyugat-kelet irányú völgye. A budai dombok déli részének vizei akkoriban - Schafarzik Ferenc (1926) kutatásai szerint - a mészkőtáblán keresztül folytak délkeleti irányba, az Alföld süllyedéke felé. Ilyen ősi vízfolyásmeder lehetett ebben a korban a Törökbálint és Diósd között húzódó, ma száraz fenekű Égett-völgy. Nem elhanyagolandó szerepet töltött be térségünk arculatának kiformálásában a Duna. Földtörténeti szempontból a folyó fiatal képződmény, hiszen a Kárpát-medencét a hatalmas Pannon-tó töltötte ki. Ide torkollottak északnyugat felől azok a vízfolyások, melyekből az Ős-Duna kialakult. A Dunazug- és a Börzsöny-hegység emelkedő mozgása a harmadidőszak végén gátat emelt az Ős-Duna útjába, de az Visegrád táján mély árkot vésve áttört rajta és hordalékát legyezőszerűen szétterítette Gödöllő vidékén. Ezen a hordalékkúpon keresztül haladt előbb délkeleti irányba, majd dél felé.

A Duna megjelenése az Érd-Tétényi-fennsík lábánál teljesen átformálta a térség vízrajzát, völgyhálózatát. Legjelentősebb a Sóskúti- vagy Benta-patak kifejlődése és a Kőér-patak hátravágódása, mely révén tájunk elnyerte mai természetes kereteit. A fennsík középső, kemény fedőkőzet nélküli részén kimélyült a Szidónia-völgy, míg a mészkőtáblába csak rövid, időszakosan aktív aszóvölgyek17 vágódtak be. A hasonló kiemelt helyzetben levő karsztos táblákra jellemző a folyóvizes átmenő barlangok kialakulása, a laza szerkezetű szarmata mészkő azonban nem alkalmas üregesedésre. Kisebb üregek legfeljebb a kiemelt peremi részeken, szerkezeti hasadékok mentén alakultak ki, mint pl. a Szidónia- vagy Kaptárkői-barlang. A felszínre hulló csapadék vagy eróziós völgyekben fut le, vagy beszivárog az alatta elhelyezkedő homokoskavicsos rétegekbe, annak forrásaiban tör fel, illetve a mélyben lassan áramlik tovább a Duna felé.

ÉVMMILLIÓK ÖRÖKSÉGE

A mélységi erők egyenetlen munkája, a kőzetek különbözősége és a lepusztulás eltérő módjai változatos tájtípusokat alakított ki Érd vidékén. Hiányoznak ugyan a merész hegységi formák, de a természetbúvár a táj szerényebb köntösében is sok érdekességet és szépséget fedezhet fel.18 Vidékünket felszínalaktani, főleg domborzati szempontból négy tájra oszthatjuk: 1. Érdifennsík, 2. Tétényi-fennsík, 3. Érdi Mezőföld, 4. Érd-Tétényi-öblözet.

Az Érdi-fennsík

A fölrajzi szakirodalomban Érd-Sóskúti-fennsík néven is szerepel.19 Nyugati határa a Benta-patak völgye, északon a Hosszúrét lapályára ereszkedik le, keleten a Szidónia-völgy választja el a Tétényi-fennsíktól. A terület nagyobb részét szarmata mészkőtakaró borítja, mely nyugaton 40-50 m vastag, kelet és dél felé fokozatosan elvékonyodik, és a Szidónia-völgyhöz közeledve felváltja az idősebb kavicsos-homokos aljzat. Ez a kettősség egyben meghatározza a táj kétféle arculatát is: a mészkőfelszín sivár, köves, lapos karsztterület, míg a kavicsos-homokos térszín vízfolyásokkal, völgyekkel erősen összeszabdalt, változatos domborzatú tájrész.

Tájképileg a vidék legszebb része a fennsík nyugati letörése a Benta-patak völgyébe. A völgy helyét szerkezeti törés jelölte ki még a pleisztocén elején, és a Duna felé tartó vízfolyások mélyítették, tágították ki. Oldalában kavicsteraszok árulkodnak a völgy szakaszos fejlődéséről, a legmagasabban fekvő, tehát legrégebbi kavicsszint több mint 100 ezer éves múltról regél. A völgy két oldalán a szarmata és lajta mészkő keményebb részei látványos kőbörcöket alkotnak, a keményebb padok alatt pedig kőfülkék sorozata képződött. A patak jobb partján egy szélesen ásító hatalmas üreg azonban már emberi alkotás, hajdani kőfejtés maradványa. A völgy ellentétes, tehát keleti oldalán helyezkedik el a jelenlegi külszíni kőbánya.

Látványosak azok a karsztos aszóvölgyek is, melyek a szarmata mészkőbe vágódva a Benta völgye felé futnak. Közülük legismertebb a Fundoklia, melynek felső szakaszában nemzetközi hírű őslénytani és régészeti leletekre bukkantak (Hunyadi L. 1962, Gáboriné Csánk V. 1968). A völgynek az autópályától délre eső mélyebb szakaszában a fennsík eredeti növényzete talált menedéket, és ugyanitt ritka madarak (pl. gyurgyalag) költőhelye van.

Egészen más jellegű az Érdi-fennsíkot keletről határoló Szidónia-völgy, mely a mészkőrétegek lepusztulása után napvilágra került kavicsos-homokos kőzetanyagba vágódott be. A völgy északnyugati-délkeleti irányát szintén törésvonal határozta meg, kialakulása azonban sokkal fiatalabb a Benta völgyénél, valószínűleg csak az utóbbi tíz-húszezer évben mélyült ki. A mintegy 4,5 km hosszú völgy alján nincs állandó vízfolyás, mélyületét a hirtelen lezúduló záporok áradmányvize véste ki. A völgy fejlődése jelenleg is tart, fokozatosan hátravágódik és közelít az északnyugati irányból (a Hosszúrét felől) fejlődő másik völgyfőhöz. A könnyen pusztuló kőzetben a völgy 300-400 m szélességűre tágult, és csak a Szidónia-hegy közelében alakultak ki meredek, sziklás oldalak, ahol a Tétényi-mészkőtábla peremét érinti.

A Tétényi-fennsík

Ezen a néven a mészkőtáblának a Szidónia-völgytől a budafoki Duna-partig terjedő keleti felét értjük. Az Érdi-fennsíkhoz képest szerkezetileg kevésbé háborgatott, nem annyira kiemelt terület. A mészkőrétegek 5-8°-kal déli irányba dőlnek, és az egész térszín gyengén lejt északnyugatról délkelet felé. Érdekessége, hogy a legmagasabb kiemelkedések nem kemény mészkőből vannak, hanem a szerkezetileg kibillentett bála északnyugati részén előbukkanó idősebb kavicsos-homokos felszínen alakultak ki. A mészkőtábla nyugati része 210-230 m tengerszint feletti magasságba emelkedik, míg a keleti rész Budafok közelében csak 150-200 m-es. A plató középső része víztelen, sivár, köves karsztos felszín, újabban fásítással próbálják kultúrtájjá változtatni. A tábla déli oldalát több aszóvölgy teszi változatossá, köztük legélesebb bevágódás a Baross Gábor telepi Diósárok. Hidrográfiai szempontból nevezetesebb a Diósd és Törökbálint között húzódó Égett-völgy, mely - mint említettük - őspatakvölgy, a pleisztocén folyamán a Csíki-hegyek és Hosszúrét felől érkező felszíni vizek itt találtak lefolyást az Alföld felé. Ahogy a Duna mind mélyebbre vájta medrét, a fennsík északi oldalán kialakult Kőér-patak is egyre jobban hátraharapódzott és magához hódította az Égett-völgybe tartó vizeket. Az Égett-völgy méretei őrzik a régi eróziós formákat, mintegy 200-300 m széles, 30-40 m mély árok. A völgyi vízválasztó középtájon, 196 m magasságban van, innen az időszakos vízfolyások észak felé a Hosszúréti-patakba áramlanak, dél felé Diósdon át közvetlenül a Dunába tartanak.

A Tétényi-fennsíkon a kőfejtés még nagyobb jelentőségű volt, mint az Érdi-platón, mivel a bányák közelebb fekszenek a fővároshoz. Promontor (Budafok) lakóinak többsége hajdan kőfaragásból élt, annyi követ kitermeltek, hogy hatalmas föld alatti labirintusok keletkeztek. A kisebb üregeket lakásnak használták, a nagyobbakban bort és szeszes italokat tároltak, érleltek. Törökbálint határában szintén sok üreget vágtak a szarmata mészkőbe, ma ezekben burgonyát tárolnak.

Az Érd-Tétényi öblözet

Érd környékének legalacsonyabban fekvő, kevésbé látványos része, mely a Duna jobb partján 9 km hosszúságban és 2-3 km szélességben Érd-Ófalutól ívelt alakban Hárosig terjed.

A miocén kor végén ezt a területet a Pannon-tó egyik sekély öble foglalta el a mészköves fennsík lábáig. A pannon időszakból maradtak fenn a felszínen azok a homok- és agyagrétegek, amelyek geológiai térképünkön Diósd környékén sarló alakban helyezkednek el.

Az egész terület alig néhány méterrel fekszik magasabban a Duna közepes vízszintjénél (Nagytéténynél kb. 97 m), és az egész terület ma is a Duna jelenkori árterének számít. A múlt században a Duna kétszer is elöntötte ezt a részt (1838, 1876), sőt még a közelmúltban (1941-ben) is kilátogatott a székesfehérvári vasútvonal töltéséig, mint erre Érd-Ófaluban két árvízi szintet megörökítő tábla is emlékeztet.

A TÁJ, AHOL ÉLÜNK

A Tétényi-fennsík egészen a XVII. század közepéig feltehetően elhagyott, lakatlan és felhasználatlan terület volt. A területről adataink 1763-ban, 1829ben és 1900-ban elkészített császári és királyi katonai felmérésekből származó térképek alapján vannak.

Az 1763-ból származó térképen névvel csak két lakott település, Promontor (Budafok) és Tettény (Nagytétény) szerepel. A mai Tétényi-fennsík területén erdő- és gyepmozaikot mutat a térkép. Az 1829-es felmérésen a fenti települések mellett szerepel még Diósd (Orás) és Kis-Tétény puszta (KistétényBudatétény) is. A fennsík platóját Grosse-Haide (haide a heide régies formája; jelentése: Nagy-puszta), déli, meredek lejtőjét pedig Alt Tetinger Weingebirge (Öreg tétényi szőlők) néven tünteti fel.

Az 1900-ban készült katonai térképen már a mai elnevezés, Tétényi-legelő látható. A fennsíkot elsődlegesen mint legelőt használták, a déli és a keleti lejtőin a budai szőlőtermelő gazdák birtokai terültek el. A szőlőt a XIX. század végén a filoxéra elpusztította.

A Tétényi-fennsíkról a Pallasz Nagy Lexikon XVI. kötete az 1896-os adatok alapján a következőket írja: „Nagytétény község felett terül el a Grosse-Heide név alatt ismert kietlen puszta, mely területén nagy mészkőbányák találhatók". (Diósdon „Hád"-nak nevezték.)

A parlaggá vált területet jelentős részben már az 1800-as évek vége felé a honvédség veszi birtokába. Megépítik az akkori idők legkorszerűbb lövőházát, amely lőtér jelenleg is üzemel. A fennsík katonai vonatkozású emlékei közé tartozik - romjaiban ma is létezik - az a futóárokrendszer és kőbe vájt nagyméretű bunker, aminek - és a benne elhelyezett katonai alakulatnak - az emlékek szerint 1921 októberében jelentős szerepe volt IV. Károly visszatérésének megakadályozásában. A harmincas években készült el az „új balatoni műút" (jelenleg 7-es), amely kettészeli a fennsíkot. Ekkor épült egy katonai üzem és egy katonai szertár is. A szertár épületében 1941-ben nem kis detonációval robbantak fel az itt tárolt lőszerek, aknák.

A második világháború során az elsők között, a fennsíkon állítottak fel egy a németek által kifejlesztett rádiólokátort, és hat FLAK típusú légvédelmi ágyúból álló üteget. Ezek feladata Budapest védelme lett volna...

A fennsík valamikori élővilágát túlsúlyban az erdei életközösségek jellemezték. A Duna felé eső, déli, délkeleti oldalakon melegkedvelő tölgyesek és karsztbokorerdők nőttek. A plató sekély, sziklás talaján karsztbokorerdő-foltok váltakoztak sztyeprét- és sziklagyepfoltokkal; az északnyugati, északi oldalt mészkedvelő cseres tölgyesek uralták. Az ember beavatkozása a fás növényzet csaknem teljes megváltozásával, eltűnésével járt. A déli, délkeleti oldal erdeit szőlőskertek, gyümölcsösök és bányagödrök váltották fel. Később a szőlők, ültetvények jelentős részben kipusztultak. A platón a rét- és legelőgazdálkodás, valamint néhány bányagödör szorította ki a fás növényzetet. Próbálkoztak a terület mezőgazdasági hasznosításával is - erre egy levendulaültetvény maradványa emlékeztet.

A Tétényi-fennsíkon a szőlők és gyümölcsösök terjeszkedésének a sziklás, sekély talajú területek vetettek gátat. Ezeken csak rét- és legelőgazdálkodás alakulhatott ki, amely a természetes élővilágot kevésbé károsította. Később mint honvédségi terület túlélte a parcellázásokat, és így azon ritka területek közé tartozik, ahol a hegyvidék és az Alföld területe közötti átmenet élővilága fennmaradt. A fennsíknak az Égett-völgytől délre eső területe (a volt rádióadó), valamint az évtizedekig a pusztulásra ítélt kőfejtők területe bővelkedik védett, illetve védendő természeti értékekben. A kőfejtők állagmegóvása, tájrendezése - mely 1999ben megkezdődött -, valamint az Antenna-Hungária Rt. (a műsorszórás megszüntetése miatt felszabadult) területe egy részének átvételével Diósd községnek jelentős tájvédelmi körzet kialakítására nyílik lehetősége, ahol természeti értékeinket megóvhatjuk, szakszerűen bemutathatjuk. E terület legfrissebb botanikai felülvizsgálata 2000-ben készült el. A vizsgálat eredményét dr. Penszka Károly egyetemi docens, a Magyar Biológiai Társaság Botanikai Szakosztályának elnöke, az MTA Botanikai Bizottságának tagja szakvéleményében rögzítette.

A szakvélemény felmérte és feltérképezte a területen előforduló ritka és védett növényfajokat (166 növényfaj). Tartalmazza a terület flórájának ökológiai mutatók szerinti jellemzését, a vizsgálat összefoglaló értékelését, a botanikai értékek védelme érdekében szükséges teendőket hét pontban megjelölve, és megjelölte a mintaterület védelemre javasolt részeit.

A TÉTÉNYI-FENNSÍK NÖVÉNYVILÁGA

A fennsík mai növényélővilágát, ahogy az a történeti áttekintésből is kiderült, a sziklagyepek, sztyeprétek fajai jellemzik. A valamikori bokorerdőkre csak kis maradványfoltok emlékeztetnek. A spontán erdősülés folyamatában kialakult cserjések új lehetőséget teremtenek a bokorerdők fajainak elterjedésére. A gyepeket a természetes cserjések mellett telepített erdők szakítják meg. Ezek fajösszetételében azonban tájidegen növények dominálnak, mint például a keskenylevelű ezüstfa vagy a feketefenyő.

Erdőket csak a fennsík északnyugati, északi peremén találunk. Az intenzív erdőgazdálkodásnak köszönhetően azonban fajgazdagságuk erősen lecsökkent. Ismereteink szerint a fennsík platóján ma több mint 300 növényfaj fordul elő. Az összes faj leírására most nem vállalkozhatom, néhány jellegzetes, érdekes, illetve természetvédelmi szempontból értékes fajjal azonban ismerkedjünk meg együtt.

A Tétényi-fennsík mai növénytakaróját kialakulása, fajösszetétele alapján két csoportra lehet osztani. Az egyik a természetes vagy helyesebben természetközeli állapotban megfelelő fennmaradt növényzet. Ide tartoznak a nem vagy kevéssé bolygatott, illetve az emberi beavatkozás után természetes úton regenerálódott növényzeti típusok: sziklagyepek, lejtősztyeprétek, a beerdősülés folyamatát megkezdő cserjések, valamint a maradvány erdőfoltok. A másik csoport az ember által telepített növényzetet, cserjéseket és erdőket foglalja magában. A természetes típusok állományai - különösen a sziklagyepek és a lejtősztyeprétek esetében - gyakran egybemosódnak, éles határ közöttük nem húzható. Most haladjunk végig képzeletben az egyes növényzettípusokon, figyeljük meg, hogy tavasztól őszig milyen fajok jellemzik, illetve mely értékes, ritka növények fordulnak elő állományaikban.

Sziklagyepek

A fennsík sziklakibúvásos részein, az „ördögszántások" hátán sziklagyepek fejlődnek. Nagy fajgazdagságú, természetközeli állapotú állományaik a fennsík központi területén és a Diósd felé eső meredek völgyoldalon találhatók.

A kopár sziklákon elsőként mohák és zuzmók nőnek. A magasabb rendű növények a mohapárnákban, a repedésekben vagy kisebb mélyedésekben kialakult talajban tudnak megtelepedni. A nyílt sziklagyepekben a növények a sziklás, köves felszínnek csak harminc-ötven százalékát borítják. A növények térhódításával a kopár felszínek egyre kisebbek lesznek, a növényzet zárt sziklagyeppé fejlődik. A két sziklagyeptípus faj összetétele sokban hasonlít egymáshoz, de azért típusonként megvannak a csak rájuk jellemző növények. A száraz fűcsomók között márciusban jelennek meg a hegyi ternye (Alyssum montanum) és a homoki pimpó (Potentilla arenaria) sárga virágai. A sziklák repedéseiből bújik elő és bontja ki fehér szirmait a szirtőr (Hornungia petraea). A faj egyik ritka növénye a fennsíknak. Előfordulásának érdekessége, hogy dolomitlakó növény létére itt mészkövön él. Nem sokkal később jelennek meg a közönséges gubóvirágok (Globularia punctata) kék virágfejecskéi.

A gyepben azonban továbbra is a sárga virágszín marad a domináns. Kinyílnak az osztrák pozdor (Scorzonera austriaca) virágai, majd a szürke napvirág (Helianthemum canum) telepeit lepik el a sárga virágok.

A zártabb gyepeken áprilisban borulnak virágba a henye boroszlán (Daphne cneorum) telepei. Vegetatív, szárleveles állapotban szinte alig lehet észrevenni őket, virágzáskor azonban hatalmas sötétrózsaszínű, illatos párnákat képeznek. Védett növény, a fennsíkon élő állománya talán a legnagyobb a főváros környékén.

Április-májusban virágzanak a fűnemű gyepalkotó fajok is. A száron három irányban álló fényes zöld leveleiről könnyen felismerhető a fényes sás (Festuca pallens). A szürkésderes színű, merev levelű deres csenkesz (Festuca pallens) egyike a fennsík védett fajainak. A prémes gyöngyperje (Melica ciliata) szőröktől ezüstös kalászkái nyár elejére, júniusra fejlődnek ki.

A fennsík sziklagyepjei tavasz végén, nyár elején a leggazdagabbak virágokban. A nyárelő és a nyár virágszínei a sárga mellett a fehér és a lila különböző árnyalatai. A nyílt gyepekben május végén hozza sárga virágait az apró termetű, fás szárú, bonszájra hasonlító törpecserje, a mediterrán jellegű naprózsa (Fumana procumbens). Különösen a nyílt sziklás, kőtörmelékes helyeket kedveli.

Ilyenkor virágzik az ezüstös-selymesszürke levelű fehéres csüdfű (Astragalus vesicarius subsp. albidus) is. Pillangós virágának vitorlája ibolyaszínű, csónakja és evezői sárgásfehérek. A sziklagyepekben él a hazai orchideafajok közül a tarka kosbor (Orchis tridentatat) néhány példánya. Rózsaszínű külső lepellevelei finoman hegyezettek, mézajka háromosztatú, fehér vagy halványrózsaszín színű, pirossal pettyezett.

A pézsmahagyma virágai
 
Naprózsa

Az ezüst aszott (Paronyhia cephalotes) apró, jelentéktelen virágainál jóval nagyobb ezüstös murvalevelei fehéren csillogó foltokat varázsolnak a sziklákra. Apró lila virágokkal telnek meg az aromás illatú kakukkfüvek (Thymus spp.).

Az ugyancsak erősen illatos levelű hegyi gamandor (Teucrium montanum) hatalmas telepein sárgásfehér, vajszínű virágok nyílnak.

Nyár derekán virágzik a fennsík nyílt sziklagyepjeinek legértékesebb növénye, a magyar gurgolya (Seseli leucospermum). Élénkzöld levelei vékony sallangokra szeldeltek, apró fehér virágai ernyőben állnak. Zavartalan dolomit sziklagyepek faja, mészkövön való előfordulását először a Tétényi-fennsíkról jelezték. A magyar flóra védett, bennszülött, melegkori reliktum növénye. A zártabb gyepekben jellemző a pongyola harangvirág (Campanula sibrica). A többi harangvirághoz képest apró (1,5-4 cm) kék virágai laza virágzatot alkotnak. A nyár végét a nyíltabb gyepekben a sármányvirág (Sideritis montanta) fiatalon sárga, később feketésbarnára színeződő virágai jelzik. A zárt sziklagyepek egyes állományai fehérlenek a tömegesen virágzó ágas homokliliomtól (Anthericum ramosum).

Szeptember végén újra virágzásba kezd a homoki pimpó (Potentilla arenaria). Sárga virágai sokszor megélik az első fagyos napokat, sőt az első havazást is.

Lejtősztyeprétek

A lejtősztyepretek a sziklagyepek záródásával alakultak ki. Több növénytársulásba sorolható állományaival a Tétényi-fennsík platóján sziklagyepfoltokkal váltakozva találkozhatunk. Az egyes típusok között a legfeltűnőbb különbség a tömegesen megjelenő gyepalkotó fajokban és a sziklagyepekkel közös fajok arányában van. A fennsík sztyepállományainak egy része még védett fajokban gazdag, természetközeli állapotban van, más részén azonban már a legeltetésnek köszönhetően jól láthatóak a zavarás nyomai.

A tavasz első hírnöke a sziklagyepekkel megegyező fajok mellett a tavaszi hérics (Adonis vernalis). Levele finom sallangokra szeldelt, virága 4-5 cm nagyságú, fényes-sárga színű. Védett növény, a fennsíkon gyakorinak mondható. A legeltetett területeken is szép számban előfordul, az állatok nem legelik le, mivel mérgező növény.

Március-áprilisban virágzik a sziklafüves lejtősztyep jellemző gyepalkotója, a lappangó sás (Carex humilis). A boszorkánykörökben növő apró sás virágzó szárai megbújnak a tavalyi száraz leveleket túlnövő üde zöld levelek között. A sárga színű virágok megjelenését a sztyepréteken is a kék virágok követik. Több négyzetméteres területeket fut be a pusztai meténg (Vinca herbacea). Könnyen felismerhető kék színű, ötszirmú, propeller alakú virágáról. A fürtös gyöngyike (Muscari neglectum) kék színű, tojásdad virágokat visel. Ritkán a fekete kökörcsin (Pulsatilla pratensis subsp. nigricans) bókoló ibolyásfekete virágaival is találkozhatunk.

A pézsmahagyma virágai
 
Naprózsa

Májusra az apró nőszirom (Iris pumila) virágai halványsárga, ibolyáslila, vöröseslila színekben pompáznak.

Az ugyancsak erősen illatos levelű hegyi gamandor (Teucrium montanum) hatalmas telepein sárgásfehér, vajszínű virágok nyílnak.

Nyár derekán virágzik a fennsík nyílt sziklagyepjeinek legértékesebb növénye, a magyar gurgolya (Seseli leucospermum). Élénkzöld levelei vékony sallangokra szeldeltek, apró fehér virágai ernyőben állnak. Zavartalan dolomit sziklagyepek faja, mészkövön való előfordulását először a Tétényi-fennsíkról jelezték. A magyar flóra védett, bennszülött, melegkori reliktum növénye. A zártabb gyepekben jellemző a pongyola harangvirág (Campanula sibrica). A többi harangvirághoz képest apró (1,5-4 cm) kék virágai laza virágzatot alkotnak. A nyár végét a nyíltabb gyepekben a sármányvirág (Sideritis montanta) fiatalon sárga, később feketésbarnára színeződő virágai jelzik. A zárt sziklagyepek egyes állományai fehérlenek a tömegesen virágzó ágas homokliliomtól (Anthericum ramosum).

Szeptember végén újra virágzásba kezd a homoki pimpó (Potentilla arenaria). Sárga virágai sokszor megélik az első fagyos napokat, sőt az első havazást is.

Lejtősztyeprétek

A lejtősztyepretek a sziklagyepek záródásával alakultak ki. Több növénytársulásba sorolható állományaival a Tétényi-fennsík platóján sziklagyepfoltokkal váltakozva találkozhatunk. Az egyes típusok között a legfeltűnőbb különbség a tömegesen megjelenő gyepalkotó fajokban és a sziklagyepekkel közös fajok arányában van. A fennsík sztyepállományainak egy része még védett fajokban gazdag, természetközeli állapotban van, más részén azonban már a legeltetésnek köszönhetően jól láthatóak a zavarás nyomai.

A tavasz első hírnöke a sziklagyepekkel megegyező fajok mellett a tavaszi hérics (Adonis vernalis). Levele finom sallangokra szeldelt, virága 4-5 cm nagyságú, fényes-sárga színű. Védett növény, a fennsíkon gyakorinak mondható. A legeltetett területeken is szép számban előfordul, az állatok nem legelik le, mivel mérgező növény.

Március-áprilisban virágzik a sziklafüves lejtősztyep jellemző gyepalkotója, a lappangó sás (Carex humilis). A boszorkánykörökben növő apró sás virágzó szárai megbújnak a tavalyi száraz leveleket túlnövő üde zöld levelek között. A sárga színű virágok megjelenését a sztyepréteken is a kék virágok követik. Több négyzetméteres területeket fut be a pusztai meténg (Vinca herbacea). Könnyen felismerhető kék színű, ötszirmú, propeller alakú virágáról. A fürtös gyöngyike (Muscari neglectum) kék színű, tojásdad virágokat visel. Ritkán a fekete kökörcsin (Pulsatilla pratensis subsp. nigricans) bókoló ibolyásfekete virágaival is találkozhatunk.

Májusra az apró nőszirom (Iris pumila) virágai halványsárga, ibolyáslila, vöröseslila színekben pompáznak.

Erdők

Természetes erdőmaradványokat csak a fennsík északi, északnyugati peremén találunk. Ezek mész- és melegkedvelő tölgyesek, illetve cseres tölgyesek. Az erdőgazdálkodás miatt a fák nagyjából egyidősek, a lombkoronát sokszor egyetlen állományalkotó faj adja. A cserje- és gyepszint is viszonylag fajszegény. Ennek ellenére az állományokban ritkán előfordul egy-egy védett növényfaj.

A lombkorona alacsonyabb régiójában él a budai berkenye (Sorbus semiincisa) egyike a hazai bennszülött berkenye kisfajoknak. A gyepszint védett növénye a magyar lednek (Lathyrus pannonicus subsp. collinus). Halványsárga, ibolyás-vörössel futtatott pillangós virágai április végén nyílnak.

Vele egy időben bontja sárga szirmait a magyar zergevirág (Doronicum hungaricum). A bársonyos kakukkszegfű (Lychnis coronaria) élénk bíborpiros virágai nyár derekán nyílnak. A növény fehéresen gyapjas-molyhos, szára 5070 cm magas.

Külön említésre méltó és újabb vizsgálatok célja lehet az eddig ismert tatárjuharos lösztölgyesektől fajösszetételben sokban eltérő tatárjuharos-cseres tölgyes állomány.

Magyar lednek
 
Cserszömörce

Telepített cserjések és erdők

Az elmúlt évtizedekben gyakorlat volt sziklagyepjeink, sztyeprétjeink fásítással történő hasznosítása. Sajnos a fa- és cserjetelepítéseknél sokszor tájidegen fajokat használtak az odaillő fajok helyett. Így a Tétényi-fennsík telepített erdői, cserjései is kevés kivétellel idegenhonos vagy tájidegen fajokból állnak. A telepített erdők részben akácosok, a platón elsősorban fekete fenyő (Pinus nigra) és erdei fenyő (Pinus sylvestris) állományok. Csak kevés helyen található tölgytelepítés.

A cserjésekben gyakori a keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia) és az orgona (Syringa vulgaris). A hetes út mentén található néhány, természeti képbe illő cserszömörce (Cotynus coggygria)-telepítés.

Az idegenhonos és tájidegen fajokból álló telepítéseknek azonban mégis van természetvédelmi jelentősége. A sűrű fenyvesek, cserjések csökkentik a fennsíkon áthaladó utak károsító hatásait, és sok helyen megakadályozzák a fennsík természetvédelmi szempontból értékes gyepjeinek szeméttel való feltöltését.

A TÉTÉNYI-FENNSÍK ÁLLATVILÁGA

Környezetünk állatvilágáról teljes körű áttekintés még nem jelent meg, egy-egy állatcsoportról azonban részletes feldolgozások születtek. Túlzás nélkül állítható, hogy a Tétényi-fennsík az amatőr és hivatásos zoológusok számára az egyik legígéretesebb hely a főváros közelében.

A Tétényi-fennsík megóvása és védelme érdekében több civil szervezet, magánemberek összefogva igyekeznek mindent megtenni, így többek között számos publikáció jelent meg, kihangsúlyozva a Tétényi-fennsík rendkívüli természeti értékeit. Szándékunk bemutatni, hogy a Tétényi-fennsíkon gyönyörű vadvirágok, miniatűr sziklakertek, színes pillangók, ritka vagy kevésbé ritka állatok vannak.

1998-ban a Budatétényi Polgári Kör igen reprezentatív megjelenésben, Tétényi- fennsíkot, annak történetét, növény- és állatvilágát tárta olvasói elé, hogy meggyőzze az embereket: talán még nem késő békét kötni a természettel. Környezetünk állatvilágát ezen kiadványban dr. Merkl Ottó tudós szakértő mutatja be. Munkáját nagyra értékeljük, és településünket bemutató könyvünkben az utókor számára mi is közreadjuk, felhívva az olvasó figyelmét megvédendő értékeinkre.

A Tétényi-fennsík mészkőplatója sajátos és értékes állatvilágnak ad otthont. Az állatfajok között feltűnően sok a szárazság- és melegkedvelő elem. E fajok elterjedési típusai változatosak, vannak köztük holomediterrán, pontomediterrán vagy kontinentális sztyepfajok.20 A Tétényi-fennsík az utolsó, még viszonylag ép helyek egyike, noha számos részén a katonai tevékenység, az illegális szemétlerakás, illetve a tájidegen fafajok terjeszkedése a fátlan gyep rovására az állatvilágot is veszélyezteti.

Nyilvánvalónak látszik, hogy a Tétényi-fennsík állatvilágának gazdagsága mindenekelőtt a gerinctelenek terén nyilvánul meg. A gerinceseket illetően a madárvilág elég sokszínűnek mondható, de ez nem véletlen: az itt fészkelő fajokon kívül a legkülönfélébb kóborló madarak egyedei is felbukkanhatnak. Volt rá példa, hogy a kifejezetten nedves, vizenyős réteken fészkelő bíbic (Vanellus vanellus) is megjelent a Tétényi-fennsíkon. Az emlősök száma kevés, nagyemlősökre nemigen számíthatunk, hiszen az igen forgalmas 7-es út, a lakott területek közelsége, illetve a kirándulók autói és kutyái elriasztanák őket. Hébe-hóba feltűnik egy-egy őz (Capreous capreolus), de rajta kívül a legnagyobb emlős, ami rendszeresen a szemünk elé kerül, a mezei nyúl (Lepus europaeus). A kétéltűek száma - az állandó állóvizek hiánya miatt - minimális, a hüllők közül viszont azok a fajok, amelyek a száraz és meleg élőhelyeken jellemzőek, mind előfordulnak.

A Tétényi-fennsíkon többféle növénytársulás található. Felmerülhet a kérdés: az állatvilágot miért nem növénytársulásonként ismertetjük? Ennek oka az, hogy az egyes növénytársulások területe viszonylag kicsi, és e kis foltok is mozaikszerűen fedik a fennsíkot. Az állatok többsége pedig mozgékony, ezért nem tiszteli a növénytársulások határait. Ráadásul sok állat az élete egyik szakaszában máshol él, mint a másikban (a cincérek például lárvakorukban az erdőben fejlődnek, a kifejlett rovarok viszont a sziklagyepek virágain táplálkoznak).

Gerinctelenek

Fogólábú poloska (Phymata crassipes). A növényzeten mozdulatlanul ülő rovar színe és alakja alig különbözik egy száraz terméstől. Amennyiben egy lepke vagy egy légy a közelébe kerül, a poloska megelevenedik és fogólábbá alakult elülső végtagjával megragadja zsákmányát. Áldozata gyakran nagyobb, mint ő maga. Nem igazán gyakori állat, bár a számára alkalmas helyen - így a Tétényi-fennsíkon is - nagy számban fordulhat elő.

Imádkozó sáska (Mantis religiosa). A fogólábúak rendjének egyetlen hazai tagja. Nevét onnan kapta, hogy elülső lábait „imádkozó" helyzetben tartja. A Tétényi-fennsík fátlan részein - még a zavart, sőt a beépített helyeken is mindenütt megtalálható. Lárvái - amelyek a kifejlett rovar kicsinyített másai - tavasszal kelnek ki, de halandóságuk nagy, csak kis részük éri meg a felnőttkort. A kifejlett rovarok augusztus-szeptember folyamán láthatók, amint mozdulatlanul ülnek a növényeken áldozatukra várva. Színezetük a környezethez alkalmazkodik: a friss, leveles növényeken ülők zöldek, a száraz kórókon tartózkodók világos barnássárgák. Az imágók október elejére már elpusztulnak, de a kezdetben habos, később megszilárduló váladékba ágyazott petecsomók tavaszig megtalálhatók a kövekre vagy növényekre ragasztva.

Magyar futrinka (Carabus hungaricus). Elterjedési területe nyugat és észak felé éppen csak átlépi Magyarország jelenlegi határait, így elmondhatjuk, hogy legerősebb közép-európai populációi nálunk élnek. A magyar futrinka a botanikából ismert Ősmátra-elmélet állattani bizonyítékának is tekinthető, hiszen a középhegységi mészkő- és dolomitkopárokon kívül az Alföld homokpusztáin is előfordul. Hazai nagy futrinkáink közül ez a faj az egyik legritkább és leginkább szárazságkedvelő. Főleg ősszel bukkanhatunk rá. A Tétényifennsíkon nappal nagy kövek alá vagy különféle kisemlősök járataiba húzódik és csak éjjel jár zsákmánya után. Az ökológiai értelemben hozzá legközelebb álló, szintén szárazságkedvelő érdes futrinka (Carabus scabriusculus) szintén előfordul a területen, de lényegesen gyakoribb.

Sisakos sáska

Kék holyva (Ocypus ophthalmicus). A holyvák óriási többsége egyszínű fekete vagy barnás színű, néhány milliméteres bogár. A kék holyva a maga 2 centiméteres testhosszával és acélkék színével minden tekintetben kivételt képez. A száraz, köves helyek jellegzetes faja. Éjszakai állat, nappal fűcsomók vagy kövek alá rejtőzik.

Butabogár (Pentodon idiota). Kevesen hinnék, hogy ez az egyszerű, másfél centiméteres fekete bogár a reá alig hasonlító orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis) egyetlen hazai rokona. Május-júniusban a gyepben mászkál. A növényvédelmi tankönyvekben gabona- és kukorica-kártevőként emlegetik, a valóságban azonban elég ritka, a kötött talajú füves területek lakója. A nevét valószínűleg a lomha, medveszerű mozgásáról kapta.

Magyar virágbogár (Netocia hungrica). E védett, lemezes csápú bogárfajnak a Tétényi-fennsík az egyik legfontosabb élőhelye. Lárvája csak a zavartalan gyepben képes fejlődni. Rajzása egybeesik a bókoló bogáncs (Carduus nutans) virágzási idejével. A legtöbb viráglátogató rovarral ellentétben azonban nem a porzókat, termőket és szirmokat fogyasztja, hanem a bogáncs vacokpikkelyei közé fúrja be magát. Jelenléte emiatt nem igazán feltűnő, ám ha megvizsgáljuk a bogáncsok virágfejének alsó részét, növényenként akár kettő virágbogarat is találhatunk rajtuk. A magyar virágbogár a közismert és a Tétényi-fennsíkon is gyakori aranyos virágbogártól (Cetonia aurata) abban különbözik, hogy nem fémfényű, hanem matt zöld színű.

Rőt élősdibogár (Zomitis praeusta). A hólyaghúzó bogarak (Meloidai) családjába tartozik. Lárvái földben élő méhek fészkében fejlődnek, a kifejlett bogarak forró júliusi napokon a vadmurok (Daucus carota) virágzatán rajzanak. A hólyaghúzó bogarak Európa nagy részén kipusztulófélben vannak, mivel a rovarirtó szerek használata, illetve a gyepek feltörése nagyon megritkította a vadméheket. A rőt élősdibogár jelenléte a Tétényi-fennsíkon tehát mindenképpen figyelemre méltó.

Pohos gyászbogár (Gnaptor spinimanus). Napfényes májusi és júniusi napokon az egyik legfeltűnőbb bogár a Tétényi-fennsíkon. Ilyenkor a nagy fekete bogarak lomhán mászkálnak a gyep között és a gyalogutakon, borult időben viszont elrejtőznek. A kövérebb testű, lassúbb mozgású nőstények jól megkülönböztethetők a karcsúbb és fürgébb hímektől. Lárvái a fűgyökereket fogyasztják, a kifejlett bogarak korhadó növényi részekkel táplálkoznak. Déli bűzbogár (Blaps abbreviata). A pohos gyászbogár közeli rokona, tulajdonképpen annak éjszakai megfelelője. Életmódjuk sok tekintetben hasonló, azzal a különbséggel, hogy a Déli bűzbogár nappalra a kövek alá bújik. Emiatt csak ritkán akadhatunk rá. Könnyű megkülönböztetni a pohos gyászbogártól, mivel szárnyfedői apró, hegyes „farokba" vannak kihúzva. A „bűzbogár" nevet azért kapta, mert ha megfogjuk, szúrós vegyszerszagú váladékot bocsát ki.

Gyalogcincérek (Dorcadion spp.) A rovarvilág tavaszi megjelenési formáinak gyakori tagjai. Négy fajuk honos a Tétényi-fennsíkon, amelyeknek egymáshoz viszonyított gyakorisága évről évre változik. Közös jellemzőjük, hogy nem tudnak repülni, hanem a gyepben és az utakon mászkálnak (innen a nevük), és lárvakorukban a cincérek nagy többségétől eltérően nem elhalt fában, hanem fűgyökerek között fejlődnek. A négy fajt az avatatlan szem is könnyen meg tudja különböztetni: A legnagyobb a fekete gyalogcincér (Dorcadion aethiops), amely egyszínű fekete. Valamivel kisebb a barna gyalogcincér (Doradion fulvum), amelynek a szárnyfedői barnák. Még kisebb a nyolcsávos gyalogcincér (Dorcadion scopolii), amelynek a szárnyfedőin fekete alapon nyolc fehér szőrcsík látható. A kétsávos gyalogcincér (Dorcadion pedestre) mérete az előző fajéhoz hasonló, de szárnyfedőin csak két fehér csík húzódik a varrat mentén. Hosszúlábú zsákosbogár (Antipa macropus), narancssárga alapon hat fekete pettyel díszített levélbogárfaj. A száraz, meleg mészkő- és dolomitterületeken él. Tápnövénye a dárdahere (Dorycnium germanicum), amely a Tétényifennsíkon még más, nem kevésbé színes bogárfajnak is tenyészhelyet biztosít, ilyen például a fekete alapon pirossal és fehérrel mintázott magyar darázscincér (dhlorophorus hungarius), vagy a sötétkék-narancssárga színű Cheilotoma musciformis nevű levélbogár. E fajok együttese a Tétényi-fennsíkra jellemző mediterrán hatás rovarászati bizonyítéka.

Honvédbogár (Entomoscelis sacra). Igazán nem nehéz rábukkanni, hiszen élénk cinóbervörös színű, a szárnyfedőin egy fekete csíkkal. Ez a színmintázat olyan, mint egy régi katonai egyenruháé (valószínűleg innen kapta a „honvédbogár" nevet). Egyedüli tápnövénye a tavaszi hérics (Adonis vernalis). A Tétényi-fennsíkon is gyakori, amikor a hérics éppen termést érlel. Fekete pajzsbogár (Cassida atrata). A középkori vitézek pajzsára vagy a teknős páncéljára emlékeztető pajzsbogarak többsége zöld vagy sárgásbarna színű, ez a faj azonban egyszínű fénytelen fekete. A mezei zsályán (Salvia pratensis) él. Hazánkban meglehetősen ritka.

Bordás ormányos (Myniops carinatus). Az agyagos, kötött talajú gyepek ritka lakója. Nagyon rejtett életet él, leginkább akkor bukkanhatunk rá, ha kimerészkedik a gyalogutakra. Ilyenkor is nehéz észrevenni, hiszen hátoldala egyenetlen, gidres-gödrös felületű, és kitinpáncéljának mélyedéseibe belerakódik az agyagos talaj. Ha mozdulatlan, egyszerűen képtelenség észrevenni. Magyar sziklaaraszoló lepke (Chondrosoma fiduciaria). E ritka lepkefaj elterjedésének keleti határa a Kárpát-medence. Magyarországon a Tétényi-fennsík az egyedüli lelőhelye, ráadásul a legerősebb állománya a 7-es út mentén, egy egészen keskeny sávban él. Ha bármilyen okból innen kipusztulna, az a lepkefaj teljes hazai kihalását jelentené. Tápnövényei különféle fészkes virágzatúak. A kifejlett lepke ősszel rajzik. Nőstényének szárnya csökevényes, ezért nem tud repülni. Terjedése kizárólag úgy történik, hogy a hernyó finom fonalat ereszt, amelyet a szél a hernyóval együtt elsodor.

Magyar tavaszi fésűsbagolylepke (Dioszeghyana schmidtii). Az erdőssztyeppek tatárjuharos-lösztölgyes foltjainak ritka faja. Területünkön a Kamaraerdő szélein viszonylag gyakori. Törzsalakja csak Magyarországon él, bár alfajai Törökországig előfordulnak.

Kardos lepke

Nagyfokú bagolylepke (Oxytrypia orbiculosa). Hazánk egyik leghíresebb lepkéje, amely sajnálatos módon valószínűleg kipusztult Magyarországról. Felfedezésének történetét és a nevezetes lepke végzetes sorsát Mészáros és Vonits (1972) részletesen leírta. Története egy ponton a Kamaraerdőhöz kapcsolódik. Első példánya 1799-ben Szegedről, a második 1847-ben a Városligetből került elő. Harmadik, és immár biztosnak mondható lelőhelye a Kamaraerdő volt, bár a tápnövényének, az apró nősziromnak (Iris pumila) és a homoki nősziromnak (Iris arenaria) ismeretében felettébb valószínű, hogy igazi élőhelye nem a valódi Kamaraerdő, hanem a Tétényi-fennsík gyeptársulásaira eshetett. Anker Lajos (a Budai Takarékpénztár könyvelője), illetve testvére, Rudolf (monori vadőr) 1861-től itt rendszeresen gyűjtötték, és az eladott lepkékből jelentős haszonra tettek szert. A lelőhelyet titokban tartották, de Pech János (a Pesti Német Színház zenésze) kileste őket, és családjával együtt szintén vadászni kezdte e ritka és értékes lepkét. A két család még meg is verekedett egymással, de végül kiegyeztek és közösen osztoztak a „piacon". Később újabb lelőhelyek is ismertté váltak, de a gyűjtés mindenütt üzleti szempontok szerint - magyarán szólva szabad rablás formájában - folyt. Ennek eredménye az lett, hogy e különleges bagolylepke az 1930-as években végleg eltűnt a lepkészek szeme elől. Potenciális élőhelyei ugyan ma is léteznek, - így elméletileg a Tétényi-fennsíkon is élhetne - azonban kevéssé valószínű, hogy e jól ismert és alaposan kutatott helyen elkerülte volna a lepkészek figyelmét.

Dolomit-kéneslepke (Colias chrysotheme). Ez a mutatós, kénsárga színű lepke kontinentális elterjedésű, vagyis az eurázsiai erdősztyepzóna lakója. A Tétényi-fennsíkon ma még meglehetősen nagy számban él. Tavasztól októberig rajzik, de ősszel a leggyakoribb.

Farkasalmalepke (Zerynthia polyxena). Nevének megfelelően a farkasalma (Aristolochia clemantitis) a tápnövénye. A farkasalma azonban sokkal gyakoribb, mint a lepke, ezért nem biztos, hogy ahol a farkasalma nő, a lepkére is rábukkanunk. A Tétényi-fennsík útszegélyein, csalitos részein azonban sokfelé láthatjuk ezt a gazdag rajzolatú nappali lepkét.

Magyar aknászpók (Nemesia pannonica) A négytüdős pókok közé tartozik, így végül is a trópusokon honos madárpókok rokona, noha külsejében aligha hasonlít hozzájuk. Életmódja egyedülálló a hazai pókok között, A földbe meredek aknát ás, amelynek az ajtaját csapóajtó zárja le. Veszély esetén a pók tejesen eltűnik a csőben, máskor azonban két lábát kidugva kissé felemeli a csapóajtót, és alóla leselkedik. Ha arra téved egy rovar, a pók előrohan, elkapja és levonszolja a csőbe, hogy ott elfogyassza. E mediterrán elterjedésű pók elég ritka Magyarországon. A Tétényi-fennsík a kevés számú hazai élőhelyek egyike.

Bikapók (Eresus niger). Hazai pókfaunánkban nincs hozzá hasonló faj. Hímje szabadon mászkál, és piros utótestén négy fekete foltot visel. Nősténye viszont egyszínű fekete, és nagyon ritkán hagyja el a földbe ásott rejtekhelyét. A száraz és meleg gyepterületek mediterrán elterjedésű faja. A Tétényi-fennsík az egyik legbiztosabb hazai lelőhelye.

Gerincesek

Zöld varangy (Bufo viridis). A száraz és meleg Tétényi-fennsík érthető módon nem nyújt megfelelő tenyészhelyet a kétéltűeknek. Ennek fényében meglepő, hogy a fennsíkot szabdaló katonai lövészárkokban gyakran találhatunk zöld varangyot. Valószínű, hogy ebihalai tavasszal a nagyobb időszakos pocsolyákban fejlődnek ki. A kifejlett békák nappal elbújnak, de éjszaka lomhán ugrálva járnak táplálék után.

Rézsikló (Coronella austriaca). A Tétényi-fennsík leggyakoribb kígyófaja. Nappal, főleg meleg, napos időben pillanthatjuk meg, amint rovarokra és kisebb gerincesekre vadászik. Borús időben és éjszaka kövek alatti üregekbe húzódik.

Pannon vagy magyar gyík
 
Zöld gyík

Pannon gyík (Ablepharus kitaibeli fitzingeri). A szkinkek (Scincidae) családjának egyetlen hazai tagja. A hazai gyíkok közül az egyik legértékesebb faj. Elsősorban a dolomit- és mészkősziklagyepek lakója, bár egy-egy előfordulása az alföldi homokbuckásokból, illetve vulkanikus alapkőzetű hegyvidékekről is ismert. Nehéz megfigyelni, mert zavarás esetén azonnal elrejtőzik, a kirándulók közeledtekor csak egy gyors surranás utal a jelenlétére. Borús időben a fűcsomókba vagy kövek alá rejtőzik, ha ekkor megzavarjuk, megfigyelhetjük, amint apró, gyenge lábait a testéhez szorítja és kígyószerű mozgással igyekszik kereket oldani.

Fürge gyík (Lacerta agilis), zöld gyík (Lacerta viridis) és fali gyík (Podarcis muralis). A Tétényi-fennsíkon a nyakörves gyíkoknak (Lacertidae) ez a három faja honos. A fürge gyík a leggyakoribb, ezt úton-útfélen láthatjuk, még a beépített területek kertjeiben és utcáin is. Nevével ellentétben azonban messze nem olyan fürge, mint a másik két faj. A zöld gyík jobban kötődik a száraz, bokrokkal ritkásan benőtt gyephez vagy a napsütötte erdőszélekhez. Sokkal nehezebb becserkészni, mint a fürge gyíkot, mert ha veszélyt érez, azonnal visszarohan a maga választotta sűrű fűcsomóba vagy bokor alá. Párzási időben a hímet nagyon könnyű felismerni, mert a torka élénk búzavirágkék színű. A fali gyík sziklákon él, de a terméskőből készült régi falakon is megtelepszik. Mozgása villámgyors, veszély esetén azonnal eltűnik a kövek hézagaiban.

Vörös vércse (Falco tinnunculus). Az országszerte közönséges egerész ölyv (Buteo buteo) mellett a leggyakoribb ragadozó madár a Tétényi-fennsíkon. Elég jól tűri az ember jelenlétét, gyakran megfigyelhető, amint a levegőben gyors szárnycsapásokkal egy helyben lebegve („szitálva") figyeli zsákmányát: nagyobb rovarokat, illetve kisebb gerinceseket (gyíkokat, rágcsálókat).

Karvaly (Accipiter nisus). A Tétényi-fennsíkon a telepített fenyvesekben költ. A vörös vércsénél és az egerész ölyvnél ritkább ragadozó madár. Velük ellentétben nem annyira a nyílt mezőségek felett, hanem a ritkás erdőkben és bokros helyeken, alacsonyan a föld felett kanyarogva vadászik. Elsősorban madarakat kap el.

 

Jegyzet

  1. Francois Sulpice Beudant (1787-1850) francia természettudós, mineralógus az osztrák kancellária felkérésére jött Magyarországra 1818-ban. 9 hónap alatt bejárta csaknem az egész országot, beleértve Erdélyt is. Megbízatásának megfelelően elsősorban föld- és ásványtani megfigyeléseket végzett. Munkájának eredményeit Párizsban adta ki egy négykötetes műben, sok térképpel és földtani szelvénnyel. Vidékünkről részletes térképet sajnos nem készített, csupán az összefoglaló országtérképébe építette bele az itteni megfigyeléseit. Promontor (Budafok) kőfejtőiben járva lerajzolta a fennsík peremének rétegtani szelvényét. (Bővebben: B. Le Calloc'h: Francois Sulpice Beudant, Magyarország geológiai feltárásának francia úttörője. Földr. Múz. Tan., 5. 1987.)

  2. Szabó József (1822-1849) a hazai földtani kutatások úttörője. 1855-58 között a budai állami főreáliskola tanára volt, akkor járta be Promontor (Budafok) és Diós-Orács (Diósd) vidékét. Díjazott dolgozata 1858-ban jelent meg 58 oldal terjedelemben és egy 1:66 240 léptékű színes térképmelléklettel. A vizsgáló bizottmány többek között ezeket írta róla: „Ezen minden tekintetben kitűnő munka mintegy harminc mérföldnyi területnek földtani leírását adja... Az előszámlált képletek korszakainak tudományos meghatározására éppen olyan nagy gonddal és teljesen be vannak a kellő adatok gyűjtve, mint a meghatározott kövületek, melyek a rétegek biztos jellemzését egyedül teszik lehetségessé. S ez annyival nagyobb érdeme a szerzőnek, mivel Pest-Budának földtani literatúrája, melyre munkájában támaszkodhatott volna, eddigelé alig volt említést érdemlő, az amit Beudant mintegy harminc évvel ezelőtt írt, csekélyebb és hiányosabb lévén, hogysem e munka kidolgozásánál szolgálatot tehetett volna."

  3. Hoffmann Károly (1839-1849) az 1860-as években a Budapesti Műegyetemen föld- és ásványtant tanított, 1869-ben nevezték ki a Földtani Intézet főgeológusává. A Budai-hegység feltárásán kívül nagy érdemet szerzett a Mecsek kutatásával.

  4. Halaváts Gyula (1853-1926) geológusként dolgozott a Földtani Intézetben 1874-től 1918-ig. Főleg az Alföld geológiai feltárásával foglalkozott, a pontusi fauna kiváló szakértője volt. Budapest környékén a kavicsok korát tanulmányozta (1898).

  5. Lóczy Lajos 1849-1920), a híres Ázsia-kutató geológus és földrajztudós 1908-tól haláláig volt a Földtani Intézet igazgatója.

  6. Schafarzik Ferenc (1854-1927) a legnagyobb geológusaink egyike. 1876-82 között Szabó József tanársegédje volt, azután egy évtizedig a Földtani Intézetben dolgozott, majd egyetemi tanárként működött. Budapest környékének, ezen belül az érdi térségnek legkiválóbb ismerője volt (ld. irodalmi munkásságát).

  7. Vendl Aladár (1886-1971) Kossuth-díjas egyetemi tanár, geológus, az MTA tagja. Ő kezdte meg a hazai üledékes kőzetek alapos feldolgozását és egyik úttörője volt a szénhidrogén-kutatásnak.

  8. 8Horusitzky Henrik (1870-1944) a Földtani Intézetben dolgozott geológusként. Ő készítette Magyarország első talajtérképét és kitűnt barlangtani kutatásaival is.

  9. Földvári Aladár (1906-1973) Kossuth-díjas egyetemi tanár, geológus, Vendl Aladár munkatársaként főleg a Budapest környéki üledékes kőzeteket tanulmányozta, és az ő nevéhez fűződik a mecseki uránérc-telepek felfedezése.

  10. Papp Ferenc (1901-1969) geológus, egyetemi tanár, Schafarzik Ferenc tanársegédjeként kezdte pályafutását. A mérnök-geológiában és vízföldtanban tűnt ki munkásságával. Ő alapította a jósvafői Karsztkutató Állomást.

  11. Halász Árpád (1921-1958) eredeti foglalkozása lemezsajtoló volt, majd szívós munkával földtani képesítést szervezett. Előbb a Földtani Intézetben, később különböző bányavállalatoknál dolgozott geológusként. Hosszabb ideig Érden lakott és a vidék geológiai viszonyait tanulmányozta. Részletes tanulmányt írt az érdligeti „kaptárkövekről", mely közönyösség miatt kiadatlan maradt.

  12. Cholnoky Jenő (1870-1950) a legnagyobb magyar földrajztudósok egyike. Tudomásunk szerint ő készítette az első tömbszelvényt a Tétényi-fennsíkról (ld. 14. ábra).

  13. Szilárd Jenő (1923-1988) a földrajztudomány doktora, az MTA Földrajztudományi Kutató Intézetének volt munkatársa. Sokoldalú tudományos munkásságának középpontjában a felszínalaktani (geomorfológiai) vizsgálatok álltak, különösen kiemelkedő eredményeket ért el a Buda környéki és a Balaton vidéki kutatásaival.

  14. Pecten-félék, fésűkagylók, a kagylók egyik nemzetsége. Bár első alakjaik már 300 millió évvel ezelőtt, a felső-karbonban megjelentek, főleg 40-30 millió évvel ezelőtt (az eocéntól kezdve) terjedtek el nagy számban a tengerekben. Lenyomataik, kőbeleik gyakran előfordulnak az Érd-Tétényi fennsík durva mészköveiben.

  15. A nummulinák vagy helyesebben a nummuliteszek a foraminiferák egyik csoportja. Mészházuk korong alakú, és átmérőjük 10-16 cm is lehet. Főleg az eocén korban (ezelőtt 50-40 millió évvel) terjedtek el tömegesen, és gyakoriak a Budai-hegység ún. nummuliteszes mészköveiben. Lenyomatuk érméhez hasonló, innen ered a nevük („kis érme"). Az oligocénban kivesztek, így az Érd-Tétényi fennsík szarmata mészköveiben már nem találhatók.

  16. A pleisztocént a népszerű irodalomban gyakran jégkorszaknak nevezik, a pleisztocén időszak azonban az ismert négy fő eljegesedési (glaciális) periódusnál sokkal régebbre nyúlik vissza. Jelentésbelileg sincs köze egymáshoz a két kifejezésnek, mivel a görög „pleiszdon" szó „legtöbbet" jelent, s a korszak elnevezése arra utal, hogy ez tartalmazza a legfőbb faunaelemet. A holocén kifejezés alapszava, a görög „holosz" (magyarul: „teljes") szintén a korszak faunájára utal. A pleisztocént diluviumnak, a holocént alluviumnak is nevezik.

  17. A szó, aszóvölgy: A felszíni nevezéktanban olyan rövid futású, száraz völgy (vízmosás), melynek nincs állandó patakja, hanem időszakos záporvizek bővítik, rendszerint laza szerkezetű kőzetekből álló fennsíkok peremein (mint amilyen például az Érd-Tétényi-plató) alakul ki fokozatos hátravágódással.

  18. A szigorúan tudományos földrajzi irodalomban a „táj" fogalma nagyon vitatott, használata gyakran következetlen és ellentmondásos. Mivel a jelen cikk ismeretterjesztő jellegű, a „táj" kifejezést köznyelvi értelemben használjuk. Ennek tartalmát értelmező szótárunk így határozza meg: „földrajzi tekintetben viszonylag egységes terület". Hasonló értelmű szavak: tájék, vidék, környék, terület, térség.

  19. A hivatkozott irodalomban sokféle elnevezés található. A kevésbé részletes térképeken (pl. a Nagy Világatlaszban) az egész plató „Tétényi-fennsík" néven szerepel. A szakmunkák elkülönítik az Érdi- vagy Sóskúti-fennsíkot a mészkőtábla keleti részétől, a tulajdonképpeni Tétényi-fennsíktól. Az „Érdi-fennsík" elnevezést az indokolja, hogy a terület nagyobb része nem Sóskúthoz, hanem Érdhez tartozik.

  20. A holomediterrán fajok a Földközi-tenger egész medencéjében elterjedtek. A pontomediterrán fajok a Földközi-tenger környékének keleti felét (főleg a Balkán-félszigetet és a Fekete-tenger vidékét) lakják. A kontinentális sztyepfajok a Szibériától Európáig húzódó erdősztyep lakói.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet