Előző fejezet Következő fejezet

LEGENDÁK, INTELMEK, KRÓNIKÁK

 

A XIII. században találkozunk először Diósd okleveles említésével; az azt megelőző időszak ködbe veszett századaiban egy-egy legendában, krónikában újra és újra előbukkan településünk, hol Diod, hol pedig Dyod, Gyog, Gyod, Gyogh néven. A legkorábbi adat a X. század elejére utal, melyet III. Béla király jegyzőjének latin nyelvű műve, a Gesta Hungarorum Magyar-rév című fejezetében találunk meg.

„Néhány nappal később Árpád vezér meg összes főemberei közös elhatározással, egyetértéssel és szabad akarattal kivonultak a szigetről és tábort ütöttek Soroksáron túl a Rákos vizéig. A midőn látták, hogy mindenfelől bátorságban vannak és senki sem bír nekik ellentállani, átkeltek a Dunán. A révet, ahol az átkelést végrehajtották, Magyar-révnek nevezték el azért, mert a hét fejedelmi személy, akit hét-magyarnak mondtak, ott hajózott át a Dunán. Mikor odaát voltak, tábort ütöttek a Duna mellett a fel hévizekig. Ennek hallatára a Pannónia földjén lakó összes rómaiak futással biztosították életüket. Másnap pedig Árpád vezér meg minden főembere Magyarország valamennyi vitézével együtt bevonult Atilla király városába. Ott látták a királyi palotákat - egyeseket földig romban, másokat nem - és fölötte csodálták mindazt a kőépületet. Kimondhatatlanul felvidultak, mivel érdemesek lettek arra, hogy elfoglalják - s még hozzá háború nélkül - Atilla király városát, kinek az ivadékából származott Árpád vezér. Ott lakomáztak mindennap nagy vígan Atilla király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regősök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezérnek meg a nemeseknek arany, a közrendűeknek meg a parasztoknak ezüst edényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát az Isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jött vendéggel egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Atilla király városában. Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei valamennyien a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak: másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy-jó kedve támadt, s minden vitézének különféle ajándékokat adott: aranyat, ezüstöt meg egyéb jószágot is. Továbbá ugyanazon a helyen Kendnek, Korcán apjának földet adományozott Atilla király városától a százhalomig és Gyógyig, fiának meg egy várat népe őrizetére. Korcán aztán ezt a várat a maga nevéről neveztette s ez a név a mai napig sem merült feledésbe."

(A későbbiekben Györffy György bebizonyította, hogy a krónika adatai egybeesnek a történeti földrajz kutatási eredményeivel, és szinte biztos, hogy a honfoglalás idején az egész későbbi Pest és Pilis megye kurszán nemzetségének is szállásterülete lehetett.)

Az idézett szövegrész az 1926-ban, Pais Dezső fordításában megjelent MAGYAR ANONYMUS. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedetéről című alkotásából való. Pais Dezső a könyv bevezetőjében igen részletesen foglalkozik az eredeti mű írójának kilétével, a mű történelmi valóságával, a mű megírásának időpontjával, más történészek véleményével kiegészítve, melyek közül Hóman Bálint értékelését emelném ki.

„Honfoglalási gestánkról csak úgy ítélhetünk tárgyilagosan, ha a maga korába helyezkedünk. Ahogy általában minden elmúltról, róla is csak akkor nyerünk helyes képet, ha nem a saját korviszonyainkból olvasztott szemüvegen vizsgáljuk, csupán akkor mérlegelhetjük kellőképpen, ha nem olyan követelmények ellenében vetjük latra, melyeket mai tudományunk számára kell megszabnunk. Tehát ne rójuk fel neki hibául, sőt bűnül, hogy minden mondata, elejétől végig valamennyi részlete nem fenékig hiteles előadása a honfoglalásnak. Inkább gondoljunk rá hálával és elismeréssel azért, hogy forrásaiból sok hitelt érdemlő részletet megmentett és ezeket a forrásokat nem egyszer a modern történettudománynak is becsületére váló módon dolgozta fel, amint a hazai és külföldi kútfőkkel való körültekintő és tárgyilagos összevetés kétségtelenné teszi. Ámde ne csak mint ősi történetünknek egyik legértékesebb forrását becsüljük meg, hanem legyünk rá büszkék, mint a középkori magyar műveltségnek olyan termékére, amelyet méltán odaállíthatunk az akkori Nyugatnak ilyen természetű emlékei mellé."

A magyar középkor titkai között alighanem Béla király jegyzője és jelen műve az, amely immár több mint 200 esztendeje legtöbbet foglalkoztatta az e tárgyban kutató történészeket, tudósokat. Valóban olyan „titok" ez, amelyről sokat tudunk ahhoz, hogy találgatni lehessen, de egyelőre még nem egy tekintetben igen keveset, hogy megnyugtató biztonsággal dönthetnők el a vele kapcsolatban felvetődő kérdéseket.

1998 nyarán az Argumentum Kiadó gondozásában jelent meg Én, Anonymus címmel egy önéletrajzi kötet, melyről a Historia című folyóirat ad rövid tájékoztatást. Lényege, hogy ez a mű újabb szellemi kalandra hívó önéletrajz, melyben a rejtélyek száma csak szaporodott. Úgy tűnik, Anonymus bizonyos titkokat továbbra is megtart magának.

Ajánlom, hogy amíg teljes bizonyossággal nem tudjuk eldönteni a hitelességét, fogadjuk el annak, és akkor azt mondhatjuk, hogy településünk már a X. században létezett. Mert valóban létezhetett, hiszen a Szent Gellért legendában - 1046-ban - kőtemplommal is rendelkező templomos településként szerepel. A legendák és az intelmek a középkor irodalmának sajátos, sokszínű virágai közé tartoznak. Mind a legendák, mind az intelmek célja a tanítás, a példaadás, a példamutatás volt. A szerzőknek az volt a törekvésük, hogy minél többek számára érthető, sőt élvezhető olvasmánnyá legyenek. A legendák szerzőinek és az intelmek írójának szándékától mi sem állt távolabb, mint az, hogy történelmi forrást írjanak az utókor számára. Művük mégis azzá lett. Legendák mint történelmi forrás? Lehet hogy hitelre sem talál bennünk az a történelmi írás, amely legendákból merít, hiszen a legenda az általános hiedelem szerint nem tartozik a szavahihető források közé, történeti dokumentumként aligha használható.

Árpád-kori legendáink és az intelmek azonban nem tartoznak ezek közé. Legendáinkban és az intelmekben szereplő személyek, az ott leírt események ismertek, valódiságuk más források segítségével ellenőrizhető. A kor ismeretében - más forrásokkal való szembesítés után - az egykori valóság igaz megvallására késztethetjük legendáinkat.

Az oklevelek írása már Szent István korában megindult, bár ez időtől ránk csak későbbi átírásban maradt néhány darab. Legrégibb eredetű oklevelünk jelenleg a tihanyi bencés apátság alapítólevele, amelyet I. Endre adott ki 1055-ben, és amelyben néhány szóból álló összefüggő magyar szövegrész is található.

A XII. században az oklevelek száma már jóval több. IV. Bélától 100 oklevél maradt fenn. Kéziratos kódexekkel már a XI. században találkozhatunk Pannonhalmán. A XIV. században megjelent Bécsi Képes Krónikában rengeteg magyar vonatkozású anyagot találhatunk, 1000 előttieket is. Az Admontikódexben megtalálhatjuk István király első törvénykönyvét.

Ebből is kitűnik, hogy a legendaírók papok, szerzetesek, akik káptalani iskolákban vagy külföldi egyetemeken tanultak Párizsban, Rómában. Jelentős forrásanyaggal rendelkezhettek.

Számunkra Szent Gellért püspök legendái tartalmaznak olyan, a településünket érintő eseményeket, melyek ezeréves múltunkra utalnak. Két legenda származik az Árpád-korból Gellért püspökről. A legendák egymáshoz való viszonya rendkívül vitatott.

Van, aki azt tartja, hogy a nagy legenda keletkezett előbb, s a rövidebb szövegű kis legenda az előbbinek liturgikus célra kivonatolt változata csupán. Mások ezzel szemben állítják, hogy a kis legenda íródott előbb, s a nagy legenda csak a XIV. században készült, a kis legendában szereplő események regényes kiszínezésével. Hihetőleg az első álláspontnak van abban igaza, hogy a nagy legenda alapszövege íródott korábban, s a kis legenda csak ennek az alapszövegnek prédikáció számára készült kivonata.

Szent Gellért legendája több fordításban és módosított kiadásban jelent meg a korábbi időszakokban. Mindegyikben Diósdon töltötte utolsó éjszakáját, és utolsó miséjét is Diósdon mutatta be. Ezért fontosnak tartom, hogy Szent Gellért életének befejező szakaszát az eddigi rendelkezésemre álló módozatok mindegyike szerint bemutassam.

Először az Árpád-kori legendák és intelmek leírását idézem, melynek szöveggondozója Érszegi Géza.

„... András és Levente Magyarországra jöttek, de Béla ott maradt. És a magyarok valamennyien seregesen tódultak hozzájuk Pest városába. Ördögi sugallatra fellobbanva azt követelték: engedjék meg nekik, hogy az egész nép pogány módra éljen, a püspököket és papokat megöljék, templomokat ledöntsék, a keresztény hitet elvessék, és bálványaikat tiszteljék. Ők meg rájuk hagyták, hogy szívük vágya szerint menjenek és vesszenek el őseik tévelygéseiben. Mert máskülönben nem szálltak hadba Péter király ellen. Az újjászületettek közül elsőnek egy Vata nevű adta át magát a gonosz szellemeknek, és pogány módra lenyíratta a fejét. És mind így tettek, áldoztak a gonosz szellemeknek, lóhúst kezdtek enni, és mindenféle istentelen és oktalan dolgot műveltek, papokat és keresztényeket öldöstek, templomokat romboltak, kikiáltók hirdették András és Levente parancsaként, hogy halál a püspökökre a papokkal, szerzetesekkel és hívőkkel együtt, még emlékük is enyésszen el örökre és térjen vissza atyáink hite.

Erre a hírre Szent Gellért, Beszteréd, Bödi, Benéta és Szónok ispán, akik sok kereszténnyel Székesfehérvárra gyűltek össze, elindultak Fehérvárról Buda felé, hogy Andrást és Leventét tisztességgel fogadják. Mikor aztán az említett püspökök sietve arra a helyre elértek, amelyet Diodnak neveznek, Gellért Szent Szabina templomában misét mutatott be, és a jelenlevő népnek buzdításul ünnepi beszédet mondott a katolikus hitről és az örök élet jutalmáról. A beszéd végén könnyekre fakadva így szólt: »Testvéreim és püspöktársaim, s ti hivők, akik itt vagytok, tudjátok meg, hogy mi a mai napon a mi Urunk Jézus Krisztushoz jutunk a vértanúság koronájával az örök boldogságba. Mert ím, tudtokra adom azt az isteni titkot, amely előttem az éjjel feltárult. Láttam ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztust szentséges anyjának, Szűz Máriának az ölében ülni, amint bennünket magához szólított, és saját kezéből megáldoztatott testének és vérének szentségével. De mikor Benéta püspök járult elébe, tőle visszavonta Jézus Krisztus a szentséget. Ő tehát ma nem lesz vértanúságunk részese.« Ezek után Szent Gellért figyelmeztette őket, hogy vallják meg egymásnak bűneiket, és a mise végeztével buzgó imádságba fogtak, az örök boldogság biztos reményében, mint leendő vértanuk, felvidultan megáldoztak. Azután útra keltek a Duna révje felé.

Szent Gellért azonban, minthogy alacsony termetű volt, és mert Isten szolgálatában miden erejét teljesen kimerítette, kocsin vitette magát. Mikor a pesti révhez jutottak, íme öt istentelen ember, Vata és cinkosai, eltelve a gonosz szellemekkel, amelyeknek magukat átadták, rárontottak a püspökökre és társaikra, és kövekkel támadtak rájuk. Szent Gellért püspök pedig azokra, akiket kövekkel dobáltak, szüntelenül a kereszt jelét vetette. S Szent István első vértanú példájára, Pannónia első vértanúja a földre térdelve hangosan így kiáltott:

»Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, mit tesznek.« Ám azok ezt látva még jobban megdühödtek, neki támadtak, és kocsiját felfordították a Duna partjára. Ott leráncigálták kocsijáról, taligára rakták és Kelenföld hegyéről letaszították. Mivel pedig még mindig lihegett, mellét dárdával átütötték, ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották, így költözött el Krisztus dicsőséges vértanúja e világ nyomorúságából az örök boldogságra az Úrnak 1047. esztendejében. A Duna ugyan mindig meg-megáradt, arról a kőről azonban, amelyen Szent Gellért fejét összetörték, hét évig nem tudta a vért lemosni, míg végül a papok a véres követ elvitték. A szent férfi teste pedig aznap ott feküdt, ahol a vértanúságot elszenvedte. Bödi püspököt is megkövezték, s így ment át a dicsőségbe. Beszteréd püspök pedig halálos sebet kapott, és harmadnap költözött el a világból. Benéta püspököt azonban András herceg megmentette. Szónok ispánt is a többiekkel - Benéta kivételével - és a püspök háznépével megölték. Ezen a napon annyi keresztényt lemészároltak, hogy számukat egyedül Isten kegyelme tudja. És így beteljesült Szent Gellért jövendölése. És nyilvánvalóvá lett, mekkora szentséggel ragyogott életében Istennek ez a számtalan kegyelemmel megajándékozott szeretett embere. Hiszen szűz volt, az egyházi törvények doktora, a szent hittudománynak mestere, gyermekségének ötödik évétől kezdve viselte Szent Benedek rendjének ruháját, azonfölül püspöki méltóságra emelkedett, dicsőséges vértanú lett, mégpedig a szent Egyházért Magyarországon az első vértanú."

A történet az Új magyar legendáriumban, György Rózsa kiadásában (1988) az alábbi:

„István király hívei, a vármegyék ispánjai és a kereszténységükhöz hűségesek ismét Csanádon gyülekeztek, majd Gellérttel és több püspöktársával együtt ők is elindultak Fehérvárra, hogy jelen legyenek Endre koronázásán. Szerencsésen meg is érkeztek, de Vatháék dúlásától tartva egyre türelmetlenebbek lettek. Ezért amikor hírül vették, hogy Árpád hercegek Pest felé közelednek, úgy határoztak, hogy küldöttséget menesztenek eléjük. Öket ünnepélyesen fogadják, amikor Pestről átkelnek a Dunán és sietésre buzdítják őket, elmondván Vatha és társai pusztítását.

A küldöttség vezetője Gellért volt Buld, Bentur, Beszter és Beneta püspökök kíséretében. Velük ment még egy Szolnok nevű fiatal ispán is.

Egyik este Diósd községben megpihenve így szólt vacsora után Gellért a társaihoz, mialatt jövőbe látó sugárzó tekintete egész arcát beragyogta. -  Ez volt a mi utolsó vacsoránk, mert holnap estére már az Úr mennyei asztalához vagyunk hivatalosak.

Másnap reggel 1046. szeptember 24-én misét mondott a Szent Szabina templomában, mely a mai kamaraerdőben volt. Az egész környék népe odatódult, hogy lássák és hallják István király hűséges barátját, hogy szavaiból vigasztalást és reménységet merítsenek.

Gellért felment a szószékre és messzenéző tekintettel egy ideig némán állott, majd így kezdte beszédjét:

- Keresztény Magyarok! Íme, már több mint harminc esztendeje annak, hogy szülőhazámat fölcseréltem a tiétekkel és először szólottam hozzátok a fehérvári nagy fatemplomban. Akkor egy látomás jelent meg előttem, mely tolmácsolta számomra Isten akaratát, hogy maradjak közöttetek, mert itt nyerem el a vértanúság koszorúját. A nap elérkezett. Szeretett püspöktársaim! -fordult most a főoltár felé Gellért. - Tudatom veletek az isteni végzés titkát, melyet nekem az Úr ma éjszaka kinyilatkoztatott. Álmomban a Szűzanyát láttam, ölében a kisded Jézussal, aki nekünk tulajdon kezével nyújtotta az Oltáriszentséget, de Beneta testvérünk elől elvonta azt. Ebből megértettem, hogy ő nem részesül a vértanúság dicsőségében. A főoltárnál álló püspökök engedelmesen meghajtották fejüket, mialatt a jelenlévők hangosan zokogtak.

- Ne sírjatok! - vigasztalta őket Gellért - inkább örvendezzetek, hogy mi már naplementekor ott állhatunk az Úr szent színe előtt és könyöröghetünk érettetek, hogy mentsen meg titeket, de nem a testi haláltól, hanem a lélek kárhozatától: a pogányságtól. Búcsúzóul fogadjátok áldásomat. Gellért most felemelte jobbját.

- Íme, megáldalak benneteket és veletek együtt az egész magyar népet. Azokat is, akik még csak hosszú évszázadok múltán születnek meg e hazában és mindazokat, akik magyarnak vallják magukat, bárhol is éljenek a nagyvilágban.

A nép zokogva térdre borult, mialatt Gellért a Szent Kereszt jegyét rajzolta föléjük. Majd az Úr testét magukhoz véve lélekben megerősödve folytatták útjukat. Gellért szokása szerint kocsiba ült, míg a többiek lóháton nyargaltak mellette.

Vatha és társai amikor értesültek a püspökök jöveteléről, a mai Gellért-hegy tövében várták őket, kőzáport zúdítva rájuk. Buld püspök haláltusáján nagyokat hahotáztak, Benturnak és társának szenvedéseiben gyönyörködtek, mialatt Benetának sikerült elmenekülnie, mivel ő nem részesülhetett »a vértanúság dicsőségében«. Szolnoknak, a fiatal ispánnak széttaposták a fejét. Gellért sértetlen maradt, ezért kiszállva a kocsijából keresztet vetett a csőcselékre, amitől azok még jobban megvadultak és mint veszett ebek rontottak rá. Dühös ütlegelés közben felvonszolták a hegy tetejére és letaszították a mélységbe.A templomi látomás valósággá vált. Gellért összetört tagokkal véresen feküdt a sziklák között és utoljára így imádkozott:

- Bocsásd meg nekik Uram, szegény pogány magyaroknak és fogadd el áldozatomat, hogy unokáik mindörökre a Szent Kereszt jegyében megmaradjanak.

A lemenő nap bíborfénye ráborult a halott Gellértre, aki az Úr Jézus Krisztus Szent Egyházáért idegen létére, első vértanúja lett Magyarországnak. Mi a kései unokák, akik a Szent Kereszt jegyében megmaradtunk, gyakran állunk meg szobra előtt és Tinódi Lantos Sebestyén szavaival mondjuk:

»Fölmutat égbe Szent Gellért keresztje

Ahhoz, ki hozzánk küldte, ki az Eszme

Apostolod volt, boldog magyar nemzet

Áldjuk a S zent e t!«

Szent László királyunk 1083 elején követeket menesztett VII. Gergely pápához azzal a kéréssel, hogy vizsgálja felül István királynak és fiának Imrének, valamint Gellért püspöknek áldozatos életét és ha a leírtakból úgy ítéli, hogy méltók rá, adja legkegyesebb hozzájárulását a szentté avatásukhoz.

A pápa teljesítette kérését. Legátusával egy levelet küldött, melyben engedélyezte, hogy mindazokat, akik Pannóniában a hit magvát elvetették és a magyar népet az Úr Jézushoz vezették, szentként tiszteljék mindenkor.

így elsőnek került sor arra, hogy Gellért püspöknek az Isten és az Egyház hűséges szolgájának hamvait oltárra emeljék, 1083. július 25-én Csanádon." Végezetül a Magyar Legendárium (Tormay Cecília fordításában) az alábbiak szerint ismerteti:

MIKÉPEN MÉNE BOLDOG GELLÉRT A PESTI RÉVBE ENDRÉNEK ÉS LEVENTÉNEK ELÉBE ÉS MIKÉPEN LŐN A SZENT EGYHÁZÉRT MAGYARORSZÁGON ELSŐ DICSŐSÉGES VÉRTANÚ

„Ezeknek utána boldog Gellért intette őket, hogy meggyónják egymásnak bűneiket és misének hallgatása után imádságnak adván magukat, és az örök üdvösségnek reményéről, nyerendvén vértanuságot, bizonyosak levén, mindenek megvigasztaltatva áldoztak, annak utána menten menének a Dunának réve felé. Boldog Gellért pediglen, mert hogy alacsony testállású volt és minden erőit Istennek szolgálatában teljességgel felemésztette, szekéren vitette magát. Mikoron pediglen a pesti révbe tértek, imé öt hitetlen emberek, Vatha és ő cinkos társai telve-telten gonosz lelkekkel, akiknek magukat fölajánlották, a püspökökre és ő társaikra rárohantak és őket kövekkel behányták. Boldog Gellért pedig azokat, kik megkövezték, szünetlenül a keresztnek jelével jelölte, miképen István első vértanú, ő, ki Pannoniának első vértanuja, földre térdelvén nagy felszóval kiáltotta, mondván: »Úr Jézus Krisztus, ne vedd nékik ezt bűnül, mert hogy nem tudják mit cselekszenek.« Azok pedig ezt látván még inkább kegyetlenkedtek, és rárohantak és szekerét felfordították Dunának partjára és ott, minek utána kivonták őt szekeréből, két lovú szekérre vetvén a Kelenföld hegyéről le bocsátották, és mikor is még vonaglott, mellét lándzsával átütötték, és annak utána őt egy kőre hurcolván agyvelejét összerontották. És ezenképen Krisztusnak dicsőséges vértanuja az Urnak ezernegyvenhetedik esztendejében e világnak nyomorúságaiból az örök üdvösségre által költözött. És a Duna szüntelenül áradozott, ami kőről azonban, melyen szent Gellértnek fejét összetörték, senki nem tudta elmosni a vért hét esztendőkön által, míglen a papok a követ a vérrel együtt felvették. A szent embernek teteme pedig ama napon tulajdon ott feküdt, hol is ő vértanuságot szenvedett. Bődi püspök is megkövezetten által méne a dicsőségbe, Beszteréd püspök pediglen halálra sebesíttetvén harmadnapon elköltözött e világból. Benérta püspök pedig Endre hercegnek általa megmentetett. Szónok ispán is Benetának kívüle a püspöknek cselédeivel és mind a sokasággal megöletett. Mert ama napon a keresztényeknek oly nagy sokasága leöletett, hogy számukat csak Istennek kegyelme tudja. És ezenképen szent Gellértnek jövendölése beteljesedett, és ezenképen nyilvánvalóvá lőn, mily nagy szentséggel tündöklött életében ez az Istennek általa a kegyelmeknek sok ajándékával szeretett ember. Mert szűz vala, az egyházi végezéseknek doctora, a szent theologiának magistere, gyermekségének ötöd esztendejétől fogva hordta szent Benedek ruháját, de ennek kívüle a püspöki méltóságban tündöklött, ki is a szent Egyházért Magyarországon első dicsőséges vértanu lőn."

A legendákban közölt Szent Szabina templom helyét egyes kutatók Diósdon határozták meg, egyesek viszont Budapest XI. kerületében, a Kamaraerdőnél jelölték meg. Itt azonban egy a XII. században épült, a kánai Szent Szabinának szentelt bencés kolostor romjai találhatók, tehát nem azonos a Gellért korabeli templommal.

Szent Gellért életét - valószínű a legendák szerint - a XIX. és XX. században is többen leírták. Így például dr. Karácsonyi János 1887-ben és 1925-ben Szent Gellért élete és művei címmel írta meg. Néhány éve Szentmihályi Szabó Péter Gellért címmel jelentette meg a mártír püspök életét bemutató regényét. Szent Gellért életének utolsó óráival még ifjúsági könyvekben is találkozunk. Evekkel ezelőtt egy helytörténeti kiállítás részére gyűjtöttem anyagot és egy sokat olvasott ifjúsági könyvben A diósdi éjtszaka című novellára hívták fel figyelmemet.

Valószínű, hogy ez az egyetlen olyan irodalmi mű, amelyben Szent Gellért életének csak Diósdra vonatkozó eseményeit olvashatjuk, ezért úgy gondolom, az utókor számára érdemes megörökíteni.

A diósdi éjtszaka

Este van, utazószekér döcög a mai téténydiósdi országúton. Benne alacsonytermetű, őszszakállú főpap ül, arca barázdás, szeme jóságot áraszt, Gellért az, Csanád püspöke, boldogemlékű István király bizalmasa, Imre herceg nevelője. Az élet megviselte, gyenge egészségű s így nem vállalkozik arra, hogy lóháton tegye meg az utat Endre és Levente hercegek fogadására, majd Székesfehérvárra, a koronázási ünnepélyre. Püspöktársai: Büd, Besztrid és Beneta a kor szokása szerint lóháton követik Zonug ispán társaságában.

- Mennyire vagyunk még a kelenföldi révtől? - kérdi az ispán egy arra tartó embertől.

- Napvilágnál nem érik el - feleli a megszólított mély hódolattal -, de Diósdig eljuthatnak még nappal. Zonug a szekér mellé lovagolt.

- Püspök atyám, most hallom, hogy ma már nem érünk a kelenföldi révig, útközben kell megállnunk. Gellért ráemelte szemét, majd így szólt: - Helyes, akkor Diósdon hálunk meg Szent Szabina egyháza szomszédságában.

Közben mind több és több embercsoportot értek utol.

-  Hová siettek? - érdeklődött Büd püspök.

-A Duna irányába, Endre herceg védelmét keressük-felelték. -Avagy nem tudja tisztelendő püspök atya, hogy mit művelnek Vatha és társai? - Erre Büd figyelmesebbé lett. - Mit tesznek? - kérdezte.

Hogy mit? Ölik és gyilkolják, aki kereszténynek vallja magát! Mi is ezért menekülünk. Papunkat felkoncolták, templomunk, házunk lángok martaléka lett. Utunk füstölgő üszkök mellett vitt. Bujkáltunk a nádasban, hogy ne üssenek rajtunk. Vad kegyetlenséggel bánnak el mindenkivel. A pogány papok szilaj énekét visszhangozza a berek - hangzott a tömegből. - Derék emberek vagytok, mert kitartotok a mi Urunk Jézus Krisztus mellett - szólt Beneta püspök. - Endre herceg rendet teremt meglássátok.

Közben Diósdra értek. A nap már lenyugodott és az esti égbolton Szent Szabina egyházának tornyai rajzolódtak. A kolostorban szeretetteljes fogadtatásra találtak s a fájdalmas, veszéllyel teljes út után jól esett fejüket nyugalomra hajtaniok.

-  Isten kezében vagyunk - szólt Gellért útitársaihoz, mikor jóéjtszakát kívántak egymásnak.

Borús időre ébredtek. A nap, mintha nem akarna többé kisütni, még helyét sem sejttette. Valamennyien Szent Szabina templomába siettek szentmisére,ahol már sokan gyűltek össze. A pogány lázadás idején a keresztények itt kerestek erőt és vigaszt, s most, hogy az országszerte nagy tiszteletben álló Gellért püspök megérkezését megtudták, még inkább sereglettek oda.

Csanád püspök megjelenése csak mélyítette hódolatukat iránta. Ilyen szentmise bemutatásban még nem volt részük. A szent áhítat, az átszellemültség, mely arcáról sugárzott, lenyűgözte valamennyiüket. Mintha nem is földi ember állna a ciboriumos oltárnál, hanem valaki az égiek közül szállt volna le közéjük.

Most előbbre lép a szentéletű püspök, végignéz a sokaságon és mint jó pásztor nem állja meg, hogy beszédet ne intézzen nyájához. A meggyőződés hangján szól a hithűségről, az örök élet jutalmáról, mintha már elköltöznék a földről, még egyszer kitartásra buzdítja őket. S könnybe lábad jóságos szeme s remegő hangon folytatja: - Püspöktársaim, testvéreim, tudjátok meg, hogy ma a vértanúság koronájával Urunkhoz Jézus Krisztushoz az örök hazába jutunk. Mert tudtotokra adom Isten titkos végzését, melyet az éjjel velem közölt. Láttam ugyanis Urunkat Jézus Krisztust, mint kisdedet szentséges Anyja ölében. Magához hívott bennünket és maga osztotta ki nekünk teste és vére szentségét. De midőn Beneta püspök járult eléje, visszavonta a szentséget, miért is neki vértanúságunkban nem lesz része.

Nyolc óra tájban folytatták útjukat. Nem igen beszéltek. Mindnyájan eltelve a hallottakkal imádkoztak, majd útjuk első céljához, a pesti révhez értek. Ekkor rejtekhelyükről vad ordítás közt előugrottak Vatha pogány cinkosai, nyomban köveket ragadtak és rájuk dobták. Gellért püspök és társai az álomlátás teljesedését látva Istennek ajánlották lelküket. Gellért folyton keresztet vetett kövezőire és Szent István vértanú példájára imádkozott értük: - Bocsáss meg nekik Uram, nem tudják, hogy mit tesznek. A pogány ok dühe főként Gellért ellen fordult. Megrohanták szekerét, felfordították, majd előráncigálták alóla a kőzáportól már sok helyen megsebzett püspököt. Vad örömrivalgás közepette durván felemelték és taligára vetették: számára nem tartották elégnek az agyonkövezést, hanem különös halálnemet eszeltek ki vad kedvteléssel. A félig alélt szentet a mai Gellérthegy egyik sziklájára vitték és onnan dobták le, hogy szörnyet haljon. Gellért Jézus nevét suttogva zuhant a mélybe. Üldözői utána iramodtak, s mivel még lélegzett, lándzsával döfték át, majd kővel zúzták össze fejét. Patakzott a vér, bíborszínűre festette a sziklát s megszerezte számára a vértanúság pálmáját, mely után már fiatal korában annyira áhítozott.

Alomlátása társain is beteljesedett. Agyonkövezve feküdt Büd püspök, halálosan megsebesülve terült el Besztrid is. Kíséretük is áldozatul esett a fékezhetetlen gyilkolási vágynak. Zonug ispán menekülni próbált és lovával a Dunába ugrott. Keresztfiának, Mothmurnak hajóját vette észre és odaúsztatott. Keresztfia felvette ugyan a hajóba, de a parton maradt pogány ok fenyegetődzésére meggyilkolták.

A pogányok a püspököt a Gellért-hegy sziklájáról vetették le

Beneta kalocsai érsek volt az egyetlen, ki életben maradt. A kövezés ugyan megsebezte, de nem halálosan. A pogányok fogságba vetették, de mikor Endre herceg megérkezett, kiszabadította.

Alkonyra hajlott a pogány lázadás egyik legvéresebb napja, szeptember 25ike is. A nap lenyugodott a Kelenhegy (Gellért-hegy) mögött. A vértanuk vérét beitta a föld, de Szent Gellért teteme még ott fekszik, ahol megölték, s csak a csillagos éjtszaka borit szemfedőt a sok áldozatra. De mihelyt felkel a nap, Pest felől előmerészkedik a lakosság, s ráakad Szent Gellért tetemére... Megrendülve nézik sebhelyeit, szétzúzott fejét... Legtöbbet ő szenvedett, mondják s Krisztus katonáját kocsira téve Pestre viszik Szűz Mária templomába temetni.

Elindul a menet, eléri a révet és átkel Gellért püspök drága tetemével. A templom előtt embertömeg várja, mély hódolattal veszik körül, kísérik a szentegyházba és ravatalra helyezik. Egész nap látogatják, harmadnapra temetik. Emlékét a késő utódok is megőrzik és a főváros védőszentjévé teszik. Aki a mai Diósd községben jár, Szent Gellért tiszteletére emelt kápolnát talál: azt hirdeti, hogy a szent püspök Diósában töltötte utolsó, látomásos éjtszakáját.

A legendák, krónikák közt keresgetve Diósd település említésével az Árpád-ház története kapcsán találkoztam a Rubicon című történelmi folyóirat 2000. évi 3. számában. Kristó Gyula Egy dicsőséges dinasztia, az Árpád-ház címmel sajátos megközelítésben mutatja be az ország élén álló dinasztiát. Az Árpád-ház 450 év alatt 28 uralkodót adott az országnak.

A trónöröklődések eltérő értelmezése kegyetlen megtorlásokkal, vérengzésekkel járt, több esetben külső beavatkozásokra is sor került. Nem volt ez másképp a XII. században sem, amikor a krónikás szerint: „a nagytermetű ellenkirályt IV. Istvánt, László király öccsét néhány püspök és úr megkoronázta az ország számára. Az esztergomi érsek nem akart jelen lenni, és nem akarta megengedni. Meg is jósolta, hogy uralmának csúnya vége lesz. Be is teljesült hamar". Ez az ellenkirály, IV. István 1163. január és június között fél évet sem töltött a királyi trónon. A Bizánc hathatós támogatását élvező IV. Istvánról még egy görög kútfő is kendőzetlen őszinteséggel írta meg: „Alattvalói keménykezű embernek tartották, és nagyon gyűlölték. Szidták is ezért a hunok (magyarok) őt sokszor, és világos jelét adták, hogy egykettőre letaszítják a hatalomról".

A magyar krónika szerint: „sokan mentek akkor a magyarok (III.) István királyhoz, akié előbb volt az ország. Maga is elindult a most választott (IV.) István ellen, és megharcolt vele. A nagytermetű István , akit most választottak, akkor úgy elfutott előle, miképpen a pogányok menekülnek. A nagy István elfáradt, és meg akart pihenni egy Diós nevű falunál. Elek felesége ekkor bevezette egy házba. István király megpihent, és tovább akart lovagolni, de az asszony nem hagyta, mert kevés volt a hadinépe. Jött ekkor az asszony férje, Elek, elfogta és kiszolgáltatta ama (III.) István királynak, akit előbb koronáztak meg, s akit László király elűzött. Az esztergomi érsek tanácsára ekkor (III.) István király megengedte, hogy az országból távozzék, de soha többé ne akarjon visszatérni".

Tekintettel arra, hogy az idézetben lévő küzdelmekre Székesfehérvárnál került sor, valószínű, hogy Diós nevű falu településünkkel megegyező.

A legendák, intelmek, krónikák vizsgálatai, kutatása során további Diósddal kapcsolatos adatok tudomásom szerint nem merültek fel, nem kerültek napvilágra, így a település történetét a már meglévő okmányok, okiratok figyelembevételével egy másik fejezetben taglaljuk.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet