Előző fejezet Következő fejezet

KÖZÉPKORI TÖRTÉNELMI HELYEKEN

 

A XV. század elején Diósd történetében feltűnik egy új család, a Csévi Sáfárok. Tagjai másfél évtizeden át mozgalmas szerepet játszanak a település életében. A birtokrészek elzálogosítása során rögzítésre kerülnek olyan birtokrészek, melyek a korábbi oklevelekben nem szerepeltek, úgymint a Diodon fekvő kőből épült kastély, a Castellum Lapideum, a Szent Szabina-, valamint a Szent Bertalan-templom.

Rendkívül fontos számunkra, hogy ezek az építmények helyileg hol vannak vagy voltak, ugyanis a későbbiekben elpusztult falu, vagyis Diósd földrajzi helyét azok határozzák meg, illetve pontosítják. A középkort kutató régészek a kőkastély vonatkozásában igen jelentős eredményeket értek el, melyek mind a Szent Szabina-templom, mind a Szent Bertalan-templom sorsával kapcsolatos további kutatások kiindulópontja lehet.

Mielőtt a régészeti eredményeket ismertetnénk, érdekesnek tűnhet számunkra az a sok találgatás, szóbeszéd, melyeket még a történeti irodalom is átvett. A diódi várkastély feltűnt már a törököknek is. Ok köpekhiszarnak (Kutyavárnak) nevezték e a négyszögű kastélyt, ahol Tholdaiagi Mihály erdélyi követ szerint - aki erre járt 1627-ben - a régi magyar királyok pecéreket és ebeket tartottak. Nyilván a törököktől származik ez a mese, tőlük vették át az érdi rácok. Diód ekkor lakatlan volt, és így kerülhetett ez az ottani, később betelepült népek köztudatába.

Kereskényi Gyula érdi plébános, aki megírta Érd és Batta történeti vázlatát, a következőket írta:

„Mátyás király idejéről szól a hagyomány, Mátyás Érdhez negyed óra távolságra eső »Kutyavárban« (jelenleg főerdészi lak), melynek az időbeli falai épségben főszállanak, tartá vadászebet, az épület mellett egy nagy tó volt, ez kerítéssel körülvéve, mely kerítés romjai mai nap is szemlélhetők, vadak helyéül szolgált. Mátyás honterhes gondjaitól menekülve e helyre ki-kirándult és vendégeivel mulatott. Hogy Mátyás e helyen, s környékén többször megfordult, bizonyítni látszik a nép között hátramaradt adoma Mátyás király és a tétényi bíróról.

Mátyás király Tétény és Érd közelében fekvő Kutyavárában a kirándulásokat tevén e vidéken különösen Tétényben a bírónál többször megfordult. Történt, hogy a bíró törvényellenes cselekményt vitt véghez e miatt őt a királynál bevádolták, Mátyás király a bírónak büntetésül azt parancsolá »hogy a községháznál nagy számmal fekvő köveket nyúzza meg«, s ezt addig míg ismét a vidéken megfordul hajtsa végre. A bíró törte, marta magát, miképp lehetséges köveket megnyúzni? Míg így elszomorodva búslakodik, megjelenik leánya, ki megtudva atyja baját, így szólott: Apán ezen könnyű segíteni, ha a király megjön, azt fogja neki mondani, »Uram, Királyom! a köveket addig meg nem nyúzhatom, míg azok vérét nem ereszti!« Mátyás a talpraesett felelettel megelégedve a bírót büntetés helyett megjutalmazá."

Buda déli területeinek kutatója, Miklósy Zoltán Buda délvidéke a középkorban című munkájában (kéziratban) a Kutyavár nevet a közelben fekvő Eben községtől származtatja. Romjait Mátyás kutyakórháza maradványainak tekintette, és ide a környékre képzelte el az „ősz Peterdi házát" is, a Kutyavár tövében bugyogó forrásnál üldögélt Szép Ilonkával. Gyönyörű kép, gyönyörű vidék, de a történet helye - mint ahogy azt Vörösmarty Mihály oly szépen megénekelte - a Vértes rengetegében keresendő.

Vajon hol lehetett a híres, sokszor emlegetett kőkastély, a diódi Castellum Lapidium? A Régészeti tanulmányok Pest megyéből sorozatban 1980-ban Torma István, az MTA Régészeti Intézetének munkatársa tanulmányt írt az érdi Kutyavár régészeti kutatásairól.

„Közismert, hogy Buda környékének gazdag középkori településhálózata a török kor alatt csaknem teljesen elpusztult. A fővárosra és a mai Pest megyére vonatkozó viszonylag nagyszámú forráskiadvány, történeti és helytörténeti feldolgozás ellenére több középkori falu lokalizálása bizonytalan vagy megoldatlan. Vonatkozik ez a középkori Pilis, Pest és Fejér megye egymással határos területére, a budai járás déli részére is, ahol a régészeti topográfiai kutatások során több elpusztult település maradványait figyeltük meg, amelyek nagy részét sikerült azonosítanunk az írott forrásokban szereplő falvakkal. A középkori településhálózat rekonstrukcióját a diódi castellum bemutatása köré csoportosítva végeztem el. Az épület maradványaihoz tapadó népi hagyomány, ennek kritikátlan átvétele a szakirodalomban, az adatok összekeverése, téves értelmezése, a szakszerű helyszíni vizsgálat hiánya jól jelzi azokat a körülményeket, amelyek a terület történeti földrajzi kutatását megnehezítve, kisebb-nagyobb mértékben csaknem minden lelőhelyen jelen vannak.

1627. április 13-án Tholdalagi Mihály erdélyi követ az alábbiakat jegyezte fel naplójában: »13. Április. Kedden Buda várából a Vezér pasával és Mufti efendivel menék ki vadászni. Sok szarvasokat, őzeket látónk, de őzet, nyulakat nehezen fogánk. Onnan visszatérvén az Hamza bég szerájához, csak közel az, hol az régi magyar királyok peczéreket és ebeket tartottak egy négyszegű kőkastélyban, nyomai szerinte ma is megvannak.« Ezt a véleményt veszi át Voit Pál, szerinte a »Kutyavár« a népetimológia szerint valószínűleg a Diósdhoz tartozó Eben falu helyét jelöli. Állítólag Mátyás király vadászebei számára vagy az Ebenyi testvérek várául épült.

1718-ban Bonbardus is a régi magyar királyok vadászkastélyának tartotta. A kutyák őrzésére vonatkozó mondát ismerteti Schönwisner István is, aki szerint a Kutyavár római kori erőd volt.

A XIX. században a Kutyavár építését Mátyás király személyéhez kapcsolták, Paur Iván arról ír, hogy a romjaiban látható vadásztanyát Mátyás király pecérei és vadászebei számára rakatta..., ...hol az árkolásoknál találni szokott számos kutyakoponyák a tatár kopófajt engedik felismerni. Ennek alapján és a Vasárnapi Újságban 1862-ben megjelent ismertetése alapján Pesty Frigyes a Kutyavárt a foglalkozásra utaló helynevek között sorolja fel. Egy 1899-ben megjelent újságcikk szerint az erdőben álló rom falai helyenként 3 öl magasak voltak.

A Kutyavár rajza (1840)

A mondai elemekkel átszőtt néphagyomány bekerült a legújabb művészettörténeti szakirodalomba is.

Végezetül Balogh Jolán Mátyás király állítólagos építkezései között sorolja fel és egyúttal a Kutyavár legteljesebb irodalmát adja.

A helyi hagyományban máig élő monda a korábbi forrásokból még hiányzó alagútmotívummal is bővült. 1978. évi terepbejárásunk alkalmával hallottuk, hogy a Kutyavárat a budai várral alagút kötötte össze, Mátyás király ebben járt a kutyáihoz. A monda és ezzel kapcsolatban az elnevezés eredetét illetően feltételezésekre vagyunk utalva. A népi hagyomány országszerte számos helyet tart nyilván régi királyok vadászterületeként. A Budai-hegységben valóban voltak ilyenek, ezért vonatkoztathatták lelőhelyünkre is ezt a mondát.

1783-ban készült I. katonai felmérésen a Hundvel Ebvár felirat a Torbágy, Törökbálint, Tétény, Érd közötti erdő keleti szélén látható. A Hamzsabégi-erdőt csak a XX. század elején irtották ki a Kutyavár környékén. Fenntartással fogadható viszont az Eben faluval kapcsolatos népetimológia, ugyanis ez a falu lelőhelyünktől 44,5 km-re északra feküdt, a hagyomány kialakulásakor legkésőbb a XVII. század elején - még ismerni kellett valódi helyét. Figyelemre méltó, hogy a Kutyavár (XVIII. századi forrásokban Ebvár) elnevezés párját sem a középkori oklevelekben szereplő várak nevei között, sem az újkori földrajzi nevek között nem találjuk meg. Lehetséges, hogy a török név volt az elsődleges. A névadás indítékában bizonyára szerepet játszott a vár romos állapota, az egyébként is kisméretű épületet csak kutyák számára tartották alkalmas várnak, vagy a rom kóbor kutyák tanyája lehetett.

Korán felmerült a Kutyavár római kori keltezésének gondolata is. 1780 körül Érd belterületének szélén - lelőhelyünktől 7 km-re délre - a Rókus-kápolnánál egy feliratos fogadalmi táblát találtak. A másodlagos lelőhelyen előkerült kő feliratában egy praesidium helyreállításáról van szó. Schönwisner István úgy vélte, hogy ezt a követ a Kutyavárnál találták, és onnan vitték a Rókus-kápolnához. Ennek alapján a romot római kori erődnek tartja, és a Notitia Dignitatumban szereplő castellum contra Tautantummal azonosítja. A kő lelőhelyére vonatkozó feltevését azonban nem támasztja alá semmivel. Azonosítását Katancsich P. elveti, szerinte a Kutyavár kis mérete miatt alkalmatlan római kori erődnek, a romot újabb kori építménynek tartja. A castra contra Tautantummal való azonosítást Paulovics István sem fogadja el, de a romot az itt talált faragott kövek alapján római kori telep vallási kerületének vagy villának véli.

A Kutyavár mellett valóban találtak római kori köveket. Minthogy ismertetésük még csak részben történt meg, illetve egyikük téves lelőhellyel került be a szakirodalomba, szükségesnek tartom idézni Rómer Flóris 1864. június 14én kelt feljegyzését: »A forrásnál sok tégla van, de a tó partján később római korszaki nagy és ügyetlen faragványokat találtunk, melyek egyesei már a m. n. Múzeum Kőtárában állanak. Egyik Juno és Jupiter a pávával és sassal, a másik....-ét födő gyarló alak, a harmadik a ...fal közé keveredett, jól ki nem vehető síremlékből való férfifej.« A rajzban is megörökített kövek közül a sírkőtöredék és a talán szarkofágról származó ruhátlan ábrázolású töredék ma már nem azonosítható, utóbbi Erdély Gizella szerint az MNM-ban van. A Jupitert és Junót ábrázoló kő az MNM régi anyagából az 1951-ben ismeretlen lelőhelyűként beleltározott fogadalmi táblával azonos. Ugyanennek a táblának képét Nagy Tibor a lelőhely megnevezése nélkül közli Aquincum vallási emlékei között. Erdélyi Gizella pedig óbudai lelőhelyűnek tartja.

Rómer Flóris leírásából világosan kitűnik, hogy a köveket nem a Kutyavár romjai között, hanem az alatta fakadó forrás, illetve a ma már nem létező tó mellett találták. Ugyanitt peremes téglákat is látott. A terület beépítettsége miatt nem tudtuk megvizsgálni, hogy állt-e itt valamilyen római kori település, vagy a köveket és téglákat később hurcolták ide. Annyi azonban bizonyos, hogy a Kutyavár épületét mindenképpen ki kell zárnunk a római kori lelőhelyek közül.

A kutatástörténet áttekintése során láthattuk, hogy a Kutyavárra vonatkozó vélemények kialakításában a néphagyomány kritikátlan átvétele, illetve a környéken talált római kori emlékek értelmezése játszotta a főszerepet. Az épületmaradványok tüzetes helyszíni vizsgálatát Rómer Flóris végezte el 1864ben. Kéziratban maradt feljegyzése és alaprajza azonban lényegében elkerülte a további kutatás figyelmét: »Három oldalról még állnak a falak. A keleti 41 lábnyi fal terméskőből van, szöglete a 80 lábnyi északi fallal faragott köves. Ezen oldalon egy kis ajtó nyílik, a nyugati... csak 45'2" tesz. Itt-ott még vállkövek ugranak ki a falak, melyek 2-nyi ...tagok felső részeiből, valamint még az építés gerendázatainak végei is fennmaradtak.« A vázlatos alaprajzon még egy ablak maradványa is fel van tüntetve az északi falon. Rómer Flóris az épület korát és rendeltetését illetően nem foglalt állást. Az utolsó száz év alatt a Kutyavár tovább pusztult. Az Érdliget északi részén egy kis patak (Kutyavári-patak) völgyének nyugati oldalán emelkedő, három oldalról meredek lejtőjű, 10 m magas dombon a trapéz alakú épületnek ma már csak egy 7 m hosszú felmenő fala áll. A kb. 25 m hosszú északnyugati kőfal (Rómernál északi) aljának külső falsíkja jól megfigyelhető. A mintegy 50 m hosszú délnyugati fal 7 m hosszú szakasza 2-3 m magasan áll, a 70-75 cm vastag fal belső oldalán két homokkő konzol van. Ugyanennek a falnak lepusztult szakasza fölött áll egy 75 cm hosszú, mészkőből faragott konzol. Északkeleti fala kb. 30 m hosszú volt, ez pusztult el legjobban, jobbára csak a terepalakulatok jelzik a helyét. A szintén 30 m hosszú keleti falnál mindössze 7-8 m hoszszan figyelhető meg a külső falsík alja. Az épület belső tagolása a fűvel benőtt, csaknem teljesen sima felszínen nem figyelhető meg. Déli sarkán egy emlékoszlop készítésekor egy méterrel lejjebb szállították a felszínt. A lesüllyesztett terület nyugati szélénél valamilyen belső épület rövid falcsonkja látszik. Az épület északi sarkát is egy beásással bolygatták meg.

A kétségkívül középkori épületmaradványt a diódi castellummal azonosítjuk, ennek lehetőségét az erődítményre vonatkozó okleveleket közreadó Bártfai Szabó László vetette fel. A diódi castellum okleveleinek egy részét Csánki Dezső is ismerte, ezeket azonban Károly János tévesen a Pest megyei Gödre vonatkoztatta. A diódi castellum 1417-1461 között fordul elő az oklevelekben. 1417-ben Csévi Sáfár István unokái diódi kastélyukat először Fedémesi János fia Miklósnak elzálogosították, majd rokonuknak, Chap-i András feleségének eladták. Csapi Andrásnét 1422-ben iktatták be a kastély birtokába. Utoljára 1461-ben említik, amikor a Csapy András és felesége után birtokló Setétkuti László magtalan halálával rászállott birtokot a király Hédervári Imrének adta.

Ennyi maradt meg a Kutyavárból (1920)

A vár módjára épült kőkúria (kastély) valójában nem is Diódon, hanem a határához tartozó Kőkert nevű pusztán volt. A puszta a benne található kőkertről (ortus lapideus) nyerte a nevét. A kert rendeltetéséről (gyümölcsöskert vagy vadaskert?) sajnos hallgatnak a források. Maradványai a múlt században még láthatók voltak, Rórner Flóris -pontosabb lokalizálás nélkül - a régi, alacsony falak anyagából rakott hosszú, száraz falról tesz említést. Az újabb irodalom a néphagyomány hatására egyértelműen vadaskertnek tartja. A beépítettség miatt a kerítés maradványai nyomtalanul eltűntek. Ugyancsak Kőkert pusztán, a kastély közelében állt a Szent Bertalan tiszteletére emelt templom, a Szent Szabina-templom pedig a diódi plébániatemplom volt. Nem tudjuk meg a forrásokból a kastély építtetőjének nevét és az építés idejét. 1422-ben elhagyottnak mondják a kastélyt, ez azonban csak átmeneti állapot lehetett, mert sem a korábbi, sem a későbbi oklevelekben nem tér vissza ez a jelző. A több oklevélben is diódinak említett kastélynak Diód közelében kellett állnia, a Kutyavár azonban igen távol, több mint 2 km-re fekszik a XVIII. században újratelepült falutól. A XVIII. századi határvizsgálatok tanúvallomásai szerint a középkori Diód falu a mainál jóval nyugatabbra feküdt. 1713-ban (Nagy) Tétény határát vizsgálva többek között azt is megkérdezték a tanúktól, hogy »Ebvára micsoda határban vagyon Berkiben, vagy Diosdiban, vagy magános határa és telke van?«, továbbá »Diosdi és Ebvári telket tudna-e az tanú mutatni?«A tanúvallomások után 1713. január 30-án következőképpen állapították meg a bennünket érintő szakaszon a Tétényi Érdtől, illetve Berkitől elválasztó határt: »...vezetvén Bennünket, az mint az érdi út kimegyen, s az partok elein edgyik utt Ebvár felé, másik utt pedigh Diod felé edgymástól elválik, ottis találtunk egy követ fölhányva... Innen az Partok alatt az Diód felé való Úton vezettek bennünket Szent Bertalan réghi kápolnájáigh, kinkis az fennálló edgy darab kis falát, és fundamentumát Szemünkkel látván ... ittis azt vallottak, hogy mindenkor addigh kaszálták Tétenyi úr számára. Tovább ugyanaz úton az Ebvári Patakon által vivén Bennünket Diodi Faluhelyre, ottis hitek szerint vallották, hogy azis Tétényi Úré volt és mindenkor egész a Feluhelyigh az úton felül Tétény felé Tétenyi Úr számára kaszáltak, és soha semmi villongás sem Érdiektől, sem Berkiektől azon megh mutatott föld eránt nem esett...«

1768-ban Orias (= Diós) falu helye az Ebvár felől folyó vizen levő hidacskának Diós felé eső oldalán volt, itt egy kőfal is állott. 1769-ben az 1713-ban leírt úton haladva a »Régi faluhelyet napnyugatra« hagyták el. A diósdi utat az I. katonai felmérés 1783-ban már a mainak megfelelő nyomvonallal ábrázolja. Mindezek alapján a Szent Bertalan-templom a Kutyavártól délre, délkeletre 4-500 m távolságban állhatott, a középkori Diód falu pedig a Kutyavártól szintén pár száz méterre, a patak keleti oldalán, a Szidónia-hegy déli, délnyugati nyúlványán feküdt, a mai diósdi határ délnyugati sarkában vagy már az érdi határban. Ezek az adatok egyértelművé teszik a Kutyavárnak a diódi castellummal való azonosítását.

A mai Diósd mintegy 2 km-re fekszik a középkori helyétől. Diód a török kor legelején végleg elpusztult, az 1546. évi deftertől kezdve mindig pusztaként szerepel, határát a szomszédos falvak lakói használták, így érthető, hogy a XVIII, században betelepített németek új helyen építették fel falujukat. A középkori falu helyes lokalizálása azért is fontos, mert ez lehetőséget teremt a Szent Szabina-templom pontos helyének megkeresésére és feltárására. Közismert, hogy Gellért püspök 1046-ban, a mártírhalála előtti napon ebben a templomban misézett. A nagyon korai alapítású templomot Mihalik Sándor a Kamaraerdőben (Bp. XI. ker.) elterülő romterületen kereste, ezt azonban Gerevich László elutasította, és a romokat a kánai Benedek-rendi apátsággal azonosította Diósdon 1771-ben egy kápolnát építettek azon a helyen, ahol a hagyomány szerint Gellért imádkozott, azonban ez a kápolna is kb. 1,5 km-re fekszik a középkori templom feltételezhető helyétől. Tekintve, hogy felmerült annak a gondolata is, hogy a Kutyavár helyén állt az »Ebenyi testvérek« vára, illetve Eben falu, meg kell vizsgálni ezt a kérdést is. Ehhez azonban először a török korban elpusztult Berki és Horhi helyét kell tisztázni. Az oklevelekben 1256-tól szereplő Berkit, amely a tizenöt éves háború idején pusztult el, általában a mai tárnoki határban fekvő Berki-pusztával azonosítják. Az idézett 1713. évi határvizsgálatból is kitűnik, hogy Berki a Kutyavár közelében feküdt. Régészeti maradványai (temploma és a település nyomai) a mai Érd-Parkváros területén, a Kutyavártól mintegy 2 km-re nyugatra találhatók. A múlt században még Berki-pusztának, Pusztafalunak nevezett helyet Károly János azonosította a középkori Berkivel. A mai Berkipuszta közelében a berki nemesek és a Tárnokon lakó budai polgárok közötti perben 1259-1268 között előforduló terra Dezka (Dezk, Duzka) feküdt, amelyről a budai polgárok azt állították, hogy a Tárnok-völgy része. A későbbi forrásokból hiányzó Dezka helyét a X/XI-XIII. század közé keltezhető edénytöredékek jelzik.

Az 1335-ben feltűnő Horhi birtoklás története megegyezik Tárnokéval, ezért Tárnok szomszédjának tartják, noha erről nincs szó az oklevelekben. A török kor legelején elpusztult falu lokalizálását a török adóösszeírások tették lehetővé: 1546-ban és 1559-ben Budánál írták össze Korcsolás Péter és a budai papok majorságát, amelynek egyik oldala a »... város külső részével, egyegy oldala Kánya puszta és Csun puszta határával és egy oldala Eben nevű puszta határával szomszédos.« Az 1562. évi összeírásból derül ki, hogy ez a majorság Horhi pusztán volt. Az 1580. évi defterből tudjuk meg, hogy Horhi Örs (= Budaörs) közelében feküdt. A középkori Kána és Csőt (Bp. XI. és XXII. ker.) helyén fekvő puszták szomszédsága, valamint Örs közelsége a mai budaörsi határ déli felébe lokalizálják a falut, amelynek a XVIII. századra emléke sem maradt fenn. Ezen a területen, a Kamara-erdői-Törzs gyümölcsösben tárták fel régészeti maradványait.

Ebben először 1323-ben szerepel, amikor a király az elhunyt Berky-i Tamás birtokai között Ebent és »másik Ebeen«-t is Tamás erdélyi vajdának adományozta. A későbbi adatok csak egy Ebenről szólnak. Az első utalást közelebbi fekvésére 1540-ből ismerjük, az ekkor már prediumnak írt Eben Berkivel volt határos. Ez és Horhival való szomszédsága a mai Törökbálintra jelöli ki Eben helyét. Feltételesen Makkai László is Ebennel azonosította a török kor után Turbál, majd Törökbálint névvel újjáalakult falut, amelynek temploma középkori eredetű.

A Kutyavár elhelyezkedése
 
A volt budai járás déli részének középkori települései Torma István nyomán

A diódi castellum, Kőkert puszta, Diód, Berki, Horhi és Eben falvak lokalizálásával főbb vonásaiban csaknem maradéktalanul rekonstruálható a középkori Pilis, Pest és Fejér megye határterületének településhálózata. A XVI. század elején megért falvak helye egyértelműen megállapítható. A fent említett falvakon kívül Bia, Torbágy, Csík, Örs, Sóskút, Tárnok, Érd és Baté tartozik ezek közé. Makkai László Torbágy és Sóskút közé helyezi Körmösdöt. Az 1398-ban feltűnő Zekeres possessio 1417-ben és 1418-ban a diódi kastélylyal kapcsolatos ügyben eljáró Zekeresi-i György királyi ember nevében szerepel, több adatunk nincs rá. Diód környékén, talán a mai Budapest területén feküdt. A XVI. század elejére már elpusztásodott. A régészeti leletek tanúsága szerint Árpád-kori, XII-XIII. századi települések közül Székelyt Érd, Tárnok és Százhalombatta közé sikerült lokalizálni. Zámor a mai Pusztazámor határában feküdt, ahol szintén volt egy Kőkert nevű puszta. Nem sikerült viszont a diódi kastély közelében fekvő Fetel és Kevel predium pontosabb helyét megállapítani. Az 1562. évi török adóösszeírás szerint a Csik falu közelében fekvő Bobald és Kerekegyháza, valamint Bana pusztát, ami az 1559. évi összeírás szerint Berki falu lakosainak pusztája volt, szintén nem tudtuk régészeti lelőhellyel azonosítani, noha mindhárom elnevezés Árpád-kori településre utal. Buda környékén feltűnően sok kastély volt a középkorban.

Az oklevelek szűkszavúsága és hiánya miatt, valamint a régészeti feltárások hiányában igen keveset tudunk a felsorolt kastélyokról. Diód és Eben kivételével csak a XVI. század elején jelennek meg az írott forrásokban, de nagyobb részüket már a XV. században felépíthették, sőt a zsámbéki már a XIV. században állhatott. Amennyire a közvetett adatokból, a birtoktörténetből megállapítható, építtetői módosabb középbirtokosok voltak. Diód és Eben Csévi Sáfár István leszármazottainak kezén tűnik fel. A két közeli kastélyt azonban eredetileg minden bizonnyal két különböző birtokos építtette. Ezek a jellemvonások megegyeznek Fügedi Eriknek a hazai kastélyok kialakulására és fejlődésére vonatkozó megállapításaival. Elhelyezkedésükre is érvényes az az észrevétel, hogy a kastélyok a váraktól eltérően nem megközelíthetetlen helyeken, hanem az uradalom központjában, a forgalom csomópontjában álltak. A Buda környéki kastélyok a falutól ugyan elkülönülve, de attól nem messze épültek fel. Az érdi, a horhi és valószínűleg az ebeni is a falu felett emelkedő alacsony dombon állt. A diódit, zsámbékit és pomázit kis pataktölgy választotta el a falutól. Rendszerint nem stratégiailag fontos pontos épültek fel, éppen ezért többségük a török kori végvári rendszerben nem játszott semmilyen szerepet. Az érdi török vár (Hamzabér) például a Sárkányok kastélyától távol épült fel. Elhagyott hely volt a török korban a diódi, ebeni, horhi, pomázi kastély is. Csupán a zsámbékit használták török végvárnak.

A Buda környéki kastélyok többsége teljesen elpusztult. Maradványaik részben az újkori átépítések áldozatává lettek (Érd, Zsámbék), részben a régészeti kutatás számára alkalmatlan beépített területen fekszenek (Eben, Horhi és talán Kisszántó. Éppen ezért szerencse, hogy a viszonylag leggazdagabb okleveles anyaggal rendelkező diódi kastély maradványai aránylag bolygatatlan állapotban várják még az épület pontos korát, szerkezetét, beosztását tisztázó régészeti feltárást.

 

Irodalom

Balogh J. 1966. A művészet Mátyás király udvarában. Budapest, 1966. I—II. köt.

Bél M. 1737/1977. Notitia Hungariae novae historico geographica. Tomus teritus. Viennae 1737. (Pest megyére vonatkozó része Szabó Béla fordításában: Bél Mátyás Pest megyéről. Szentendre, 1977.)

Bonbardus, M. 1718. Topographia magni regni Hungariae. Viennae, 1718. Bonomi, E. 1939. Zur Besiedlung der Gemeinde Pilisvörösvár. SüdostForschungen. 3 (1939), 792-807.

CIL Corpus Inscriptionum Latinarum.

Csánki D. 1890-1897. Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. Budapest, I. köt. 1890. III. köt. 1897.

Divald K. 1912. Zsámbéki műemlékek. Akadémiai Értesítő 23. (1912), 382-388.

Erdélyi G. 1958. Rómer Flóris jegyzeteiből. Régészeti dolgozatok az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészeti Intézetéből. 1. (1958), 49-55. Erdélyi G. 1974. A római kőfaragás és kőszobrászat Magyarországon. Budapest, 1974.

Fügedi E. 1975. Középkori várak - középkori társadalom. In: Gerő László (főszerk.) Várépítészetünk. Budapest, 63-86.

Fügedi E. 1977. Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon. Budapest, 1977.

Genthon 1. 1951. Magyarország műemlékei, Budapest, 1951.

Genthon 1. 1959. Magyarország műemlékei. I. köt. A Dunántúl. Budapest, 1959.

Gerecze P. 1906. A műemlékek helyrajzi jegyzéke és irodalma. Bp. 1906. Gerevich L. 1973. Budapest művészete az Árpád-korban. In: Budapest története. Bp. 1973.I. köt. 353-401.

Héderváry oklt. A Héderváry család oklevéltára. Budapest, 1909.I. köt.

Hunfalvy J. 1856. Magyarország és Erdély eredeti képekben. I. köt.

Darmstadt, 1856.

Káldy-Nagy Gy. 1971. Kanuni devri Budin tahrir degteri (1546-1562). Ankara, 1971.

Káldy-Nagy Gy. 1977. A budai szandzsák 1559. évi összeírása. Budapest, 1977.

Karácsony, 1. 1908. Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1664-1666. Budapest, 1908.

Károly J. 1809-1904. Fejér vármegye története. I-V. köt. Székesfehérvár, 1896-1904.

Katancsich, P. 1826-1827. Istri adcolarum geographia vetus e monumentis epigrapicis, marmoribus, numis, tabellis eruta et commentarius illustrata. I—II. köt. Buda. 1826-1827.

Kereskényi Gy. 1874. Érd (Hamzsabég) és Batta (Százhalom) községek történeti vázlata. Székesfehérvár, 1874.

Kiss Á. 1961. Aynard várának egykori helye. Arch. Ért. 88 (1961), 122-125.

Lukinich T. 1937-1943. A Podmaniczky család oklevéltára. I-V. köt.

Budapest, 1937-1943.

Makkai L. 1958. Pest megye története. In: Pest megye műemlékei, Budapest, 1958.1. köt. 59-169.

Mihalik S. 1941. Hol állott Szent Szabina temploma. Budapest, 1941.

MRT XIII/1 Pest megye Régészeti Topográfiája. A budai és szentendrei járás (Magyarország Régészeti Topográfiája XIII/1. köt.) Előkészületben. Nagy L. 1966. Pusztatemplomok Fejér megyében. Alba Regia 6-7

(1965-1966), 173-179.

Nagy T. 1942. Vallási élet Aquincumban In: Budapest története. Budapest, 1942. II. köt. 386-463.

Paulovics 1. 195. Nagytétényi kutatások. Budapest, 1957.

Paur m. műeml. Pest megye műemlékei I—II. 1958.

Pesty Fr. 1878. A helynevek és a történelem. Budapest, 1878.

Petheö D. 1862. A Tárnokvölgye és vidéke. Vasárnapi Újság 186?, 16. szám 547.

Salamon F. 1867. Két diplomata a XVII. sz-ból. Budapest, 1867.

Schönwisner, T. 1781. Itineris Tauruno ad leg. XXX. et commentarü geographici pars II.... Accedunt selecti lapides literari Pannoniae Romanae, speciatim qai ad eiusem ripam reperti sunt. Buda, 1781.

SRH Scriptores rerum Hungaricarium tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Edendo operi praefuit Emericus Szentpétery. I—II. köt. Budapest, 1937, 1938.

Wittinger A. 1901. Török-Bálint története és leírása. Budapest, 1901.

Zichy okmt. A Zichy és Vásonkeői gróf Zichy család idősb ágának okmánytára. IXII. köt. Budapest, 1871-1931.

Zolnay L. 1971. Vadászatok a régi Magyarországon 1971. 265.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet