Előző fejezet Következő fejezet

AZ ÖNÁLLÓSODÁS ÚTJÁN

 

A falu népe 1848 után is elsősorban szőlőműveléssel foglalkozott. Az 1850es népszámlálás még Diósd pusztát említ, Fényes Elek is „mint népes pusztáról szól" Diósdról. A lakosság létszáma ekkor már 645 fő, a házak száma 102. Az 1850-es évi népszámlálás 31 magyar, 603 német és 11 sokác lakost mutatott ki. Feltehető, hogy a sokácok és szlovákok a többséghez, a németekhez asszimilálódtak, avagy az összeírók egyszerűen az etnikai adatokat nem a valóságnak megfelelően írták össze. (A korábbi adatok erre a megállapításra utalnak.)

Az érdi uradalom és így Diósd puszta is a Sina-bárók kezében van ebben az időben. Sina György 1856-ban bekövetkezett halálakor a teljes vagyont fia, Simon örökölte. 1876-ig Sina Simon volt a birtokos. Halála után második házasságából származó gyermekei közül Anasztázia örökölte az érdi uradalmat. Ő házasság révén kapcsolatba került gróf Wimpffen Viktorral, s az uradalom a továbbiakban 1911-ig Wimpffen uradalomként szerepelt. 1911 után gróf Károlyi Imre az uradalom birtokosa.

A korabeli statisztikák gyakran egynek veszik az uradalmat és Érdhez számítják. Ilyenkor Diósdot csak a paraszti és községi birtokkal tüntetik fel, mint 1900-ban (ekkor 748 hold a község területe). Máskor pedig az uradalom Diósdra eső részét is számításba veszik, ekkor a község területe néha felül is múlja az 1500 kat. holdat. (1869-ben 1468 kat. hold, 1924-ben 1609 kat. hold, 1930-ban 1487 kat. hold, 1943-ban 1487 kat. hold a község területe.)

A község területe durván fele-fele arányban oszlik meg, uradalmi, illetve községi tulajdonra. Ha a község területének művelési ágak szerinti megoszlását elemezzük, akkor figyelembe kell vennünk, hogy a szőlőterület 99 százaléka a parasztoké, az erdő az uraságé, a legelő 1/3-a a parasztságé, a szántó 90 százaléka viszont az uraságé. Ez a megoszlás az 1870-es évek végéig állt fenn, utána lényegesen megváltozott a különböző művelési ágak birtoklásának az aránya. A népszámlálások, valamint a különböző gazdasági felmérések alapján Diósd község területének művelési ágak szerinti megoszlása az alábbiak szerint alakult (katasztrális holdban).

Művelési ágazat 1869 1895 1910 1924 1935
Szántó 320 417 367 774 684
Kert 5 5 5 16 118
Rét 13 2 3 11 8
Legelő 400 138 143 181 168
Szőlő 508 126 182 182 212
Erdő 200 232 191
Egyéb 22 37 32 32 79
Összesen 1468 745 748 1428 1460

(Az 1895. évi, valamint az 1910. évi adatok urasági birtok nélkül értendők!)

Az 1869. évi adatokból látható, hogy a legnagyobb művelési ág a szőlőművelés volt. A szőlőterület 99 százaléka a parasztság, tehát a község lakóinak a kezében volt.

A falu népe 1848 után is elsősorban szőlőműveléssel foglalkozott, ezért úgy gondolom, a szőlőtermesztéssel, különösképpen a budai borvidékkel - melyhez Diósd is tartozik - érdemes bővebben foglalkozni.

Az 1783-ban készült katonai felmérés jól bizonyítja a diósdi borvidék területét.

A történelem előtti idők végtelenjéből az út az ókori kultúrnépek történetéhez vezet. E népek életében a szőlő, de még inkább a bor szorosan kapcsolódik a vallási életükhöz, világi szokásaikhoz. Hazánk területét időszámításunk kezdetéig a kelták uralják. Ismerniük kellett a szőlőt, viszonylag fejlett földművelésük erre enged következtetni. A dákok Erdély területét uralják, de terjeszkednek nyugatra a Dunán túlig is, míg a rómaiak le nem igázzák őket a II. század elején. A római kor maradandó és minden kétséget kizáró emlékeket hagy hazánk szőlő- és bortermelésének történetében.

A fennmaradt írások szerint Probus római császár az első, aki rövid uralkodása idején (276-282) céltudatosan gondol itt a szőlőre. Táborozó katonáival mocsarakat száríttat ki, földet ásat, és feloldva Domitianus császár telepítési tilalmát, szőlőket ül tettet. A rómaiak azután egész Pannóniában, a Szerémségtől fel Baranyán, Tolnán át a Balaton mentén a Fertő-tóig és a Budai-hegységig (Aquincum) művelik a szőlőt.

Pannónia négyszáz éves római uralma az V. század elején megszűnik, civilizációját, kultúráját a népvándorlás viharai megtépázzák, de a római módon termelő nép a földjén marad. Az avar kor egyetlen szőlőmag-leletanyaga (Keszthelyi Múzeum) mutatja, hogy a VIII. században is él hazánk területén a szőlő. A honfoglaló magyarok az első évezred végén az új hazában is találnak szőlőket.

Szőlőterületekről már a legkorábbi, XI. századi adománylevelek is beszélnek. I. István a keresztény vallás elterjesztéséért hatalmas egyházi birtokokat adományoz. A pannonhalmi apátság alapítólevelében a tized alá eső termeivények között első a szőlő. Ugyanúgy a nyitrai káptalan alapítólevelében is. A pannonhalmi alapítólevél 88 szőlőművesről és 6 kádárról tesz említést.

1015-ben a király a pécsváradi apátságnak 110 szőlőművest, 6 kádárt és ugyanakkor csak 36 földművest ajándékoz. A XI. században a népesség növekszik, s Magyarország legtöbb lakott vidékén már szűrik a szőlőlevet.

Diósd és Tétény szőlővidéke a XIX. században

I. László király (1077-1095) II. Dekrétuma szerint: Aki kivont karddal embert öl, vessék tömlöcbe a király ítélete szerint, és osszák három részre minden vagyonát, úgymint szőlejét, földjeit, cselédségét, szolgáit. Az eddig megtalált szórványos feljegyzések keveset mondanak e kor szőlőműveléséről, de mutatják térhódítását. II. Géza király (1141-1162), valamint III. Béla (1173-1196) idejében megkezdik a budai erdők irtását és helyükbe szőlőt ültetnek. Az első szőlőhegyek itt a mai Óbuda, a Gellérthegy déli lejtője és a Sashegy. III. Béla király már sok bort oszt ki a hazánkon átvonuló keresztes vitézek között.

A XII. századtól kezdődően hazánkban egyre jelentősebb a bor termelése, ezért igen nagy csapás a tatárjárás. A tatárok (1241-42) feldúlnak, elpusztítanak mindent, ami az útjukban áll. A megtizedelt lakosság a hegyekbe, kényszerodúkba menekült a lovas tatárok elől. Egy év után azonban megkezdődik az ország talpra állása. IV. Béla királyi várakat építtet, és szorgalmazza a városok kőfallal való körülkerítését, előmozdítja fejlődésüket. A várak körül szőlőskertek létesülnek. A lakott helyek megerősítéséhez, a várépítéshez erdőket irtanak, az irtásba sok helyen szőlőt ültetnek. A megfogyatkozott népesség, a munkaerőhiány arra készteti IV. Bélát, hogy idegeneket is telepítsen az országba. Az Alföld néptelen vidékeire jászok és kunok kerülnek, a Hegyaljára olaszokat telepít. A szőlők rendbe szedése eredményes, mert IV. Béla már 1252-ben, a túróci prépostság alapító levelében szőlőt adományoz. A városok fejlődését mozdítják elő azok a kiváltságok, amelyek között a bortermelésre és -kereskedelemre vonatkozó jogok szerepe kezdettől jelentős. A budai hegyekben a megmaradt magyarok mellett a betelepített, túlnyomórészt német lakosok kezdenek nagy szorgalommal a szőlő ültetéséhez. A borkivitel megélénkül. A borral a termelők elsősorban maguk kereskednek. Főként az ország nyugati része, Sopron, Pozsony vesz ebben részt. Sopron például II. Frigyes német király uralkodása idején (1212-1250) nagy mennyiségű bort szállít ki. A bor értéke tehát növekszik, és mind közkedveltebb itallá válik, de egyre szükségesebbé is a rossz ivóvízű síkon és a vízben szegény hegyeken, ahol megterem a szőlő. A XIII. század végére az addig főúri élvezeti bor mind kiterjedtebben az egész lakosság italává válik.

A XIV. században az országban már mindenfelé említenek szőlőt. Virágzó szőlőskerteket találunk. Híresek a soproni, a pozsonyi, a kőszegi, az egri, a budai borok: leghíresebb a „szerémi". A fáradságos telepítő tevékenységgel hódít teret a szőlő ebben az időben. Az Eger vidéki dombok irtáshelyét is ekkor foglalják el nagyrészt a szőlők, s a budai szőlők is egyre inkább elhódítják az erdők területét.

A városok a bortermelés érdekében igyekeznek terheiken könnyíteni, és különböző intézkedéseket kényszerítenek ki az uralkodóktól. A borral kapcsolatos kiváltságok szerepet játszanak a városok további fejlődésében. A városok, mezővárosok, legnagyobb része még kiterjedt földművelést folytat. A fejlettebb városoknak azonban, mint Kassa is, a XIV. század közepétől már csak a szőlőgazdaságai maradtak meg. Az adó jelentős része egyes vidékeken - például Sopronban, Budán - legnagyobbrészt a boradóból kerül ki és valamennyi ingatlan közül a szőlő a legértékesebb.

Budán a termelő polgárok Zsigmond királytól megszerzett kiváltsága, hogy a termés után sem kilencedik tizedet, sem csöböradót nem fizetnek, csak tizedet. Az idegen borokat még a környező falvakból sem szabad a város kétmérföldnyi körzetén belül behozni. Ez alól csak a király és kísérete kivétel, de csak annyi idegen borral, amennyi saját használatukra szükséges. A városi polgárság szőlője mind számottevőbb. A kézművesek, kereskedők hasznos befektetése a szőlő. Az ilyen szőlőket azonban egyre inkább a külvárosok szegényebb lakosságával, a környező vidék zselléreivel műveltetik. Budán a kapások (szőlőművesek) olyan számottevők, hogy egy 1457-ből származó forrás szerint Hunyadi László lefejezését (március 16-án) azért késő délután, alkonyat előtt hajtják végre, mert ebben az időben még a szőlőművelők és kapások kint metszenek a szőlőkben, s az esetleges lázongás így elkerülhető.

A virágzó magyar bortermelés számos kézműves ágat foglalkoztat és lendületesen fejlődik. A borok között feltűnnek a fűszerezett borok is. Megkülönböztetik már a fehér- és a vörösbort. A két legnevezetesebb - s legrégibb - a budai és az egri, de máshol is termelnek vörösbort. Salamon Ferenc „Budapest története" című munkájában (1855) forrásokra támaszkodva említi, hogy a budai bor Mátyás királynak a Burgundiából hozatott vesszői által lesz vörös. A szerémivel már-már vetekedő híres budai bor ekkor többségében még fehér. Ettől kezdve azonban kétségtelenül e borvidékünkön egyre inkább tért hódít a vörösbortermelés. Az eddig feltárt adatok szerint e századtól kezdve honosodik meg hazánk területén (tehát még jóval a törökök uralma előtt) a kadarka szőlőfajta is.

Mátyás fényes udvartartásának külföldi vendégei, Ransanus Petrus, Galeotto Marzio nem győzik dicsérni a magyar bor kiválóságát. A budai bor mind híresebb, s termelését kedvezően befolyásolja, hogy a város most már az ország kereskedelmének legfőbb központja. A szőlőművelés fontos adóalapot jelent, s ennek hol előnyét élvezik, hol hátrányát viselik a szőlőművelők, bortermelők, kereskedők.

Mátyás király az adó szigorú behajtása mellett tekintetbe veszi a szőlőművelés, a bortermelés jelentőségét. Kiemelkedő, s a királyi székhely szőlőterületeit igen megnöveli a budai szőlőtelepítőknek adott kedvezmény. Mátyás rendelete kimondja, hogy a budai és a környékbeli műveletlen földek szőlővel beültetés esetén 12 évig, a parlagok beültetése esetén pedig 8 évig adómentesek. E rendelete nyomán a domboldalak bozótos területeit kiterjedten felváltják az új és rendbe szedett szőlők.

A magyar bortermelés a XIV és XV században jelentős kibontakozást ér el. Mátyás idejében híres boraink az európai országokban ismertekké, kedveltekké válnak. A Mátyás halála után bekövetkezett zűrzavaros állapotok azonban hamarosan éreztetik hatásukat a bortermelésben is. A bérelt földekre törvényesen is kiterjesztik a kilenced fizetését. Ez érzékenyen sújtja híressé vált borvidékeink számban megnövekedett szőlőbérlőit.

Bor terem bőven, de az országban marad. A megingott gazdasági és politikai helyzet a borkereskedelemnek is útját állja. A megromlott közbiztonság, a kiéleződött ellentétek következtében a kivitel csökken. így a kiterjedt szőlőművelés nyomán a bor hatalmas mennyiségben áll az ország a lakosságának rendelkezésére: annyi, mint egyetlen európai országban sem.

A megtermett bor tehát sok - a jó ivóvíz pedig kevés. Legtöbb helyen már csak a betegség elleni védelemből is rászoknak a borivásra. De számtalan a sora az ünnepléseknek is: van búcsú, lakodalom, keresztelő, halotti tor stb. Fényűző szórakozásokkal élnek az egyik oldalon, a jobbágyság helyzete viszont egyre súlyosabb és nehezebb, s mind erőteljesebb a társadalmi rétegződés a parasztság soraiban.

A parasztság a XVI. században tehát a legsúlyosabb jobbágyságba süllyed vissza. Bor van még bőven az országban, s iszik bánatában, keservében, aki csak hozzájut. A szőlőművelés, a bortermelés, ha kevésbé is, mint más földművelési ág, szintén megsínyli a közállapotok, a gazdálkodás felbomlását, hanyatlását.

Az ország belső fogyasztásának növekedésével kifejlődnek a borkimérések. Szabályozzák a termelő és eladó viszonyát is, és fokozatosan előtérbe kerül az italmérési jog. A borkimérési jogot fokozatosan a városok és földesurak szerzik meg, s a jobbágyok borainak kimérését korlátozzák.

Mohács mezején 1526-ban hosszú időre eldől az ország sorsa. Sokat szenvednek a harcoktól a szőlőskertek, csökken a termés. A töröknek mint mohamedán vallásúnak tilos a borivás, de a szőlő művelése és a gyümölcsös kertek haszna érdeke a megszállónak. A bor vámja pedig külön haszon: a borszállítmánynak ezért minél gyakrabban, minél több hídon, minél több vámhelyen kell áthaladnia rendeltetési helyére.

Az évszázadnál hosszabban tartó török uralom, a harcok pusztítása, az egymást váltó török hűbérurak zsákmányolása teljes egészében mindenképpen a szőlőművelés visszaeséséhez, a bortermelés csökkenéséhez vezet.

Másfél évszázad után a török magyarországi uralma meginog. Az 1683. évi Bécs ellen indított támadását visszaverik a császári seregek és ettől kezdve rohamosan szorítják ki Magyarországról. A török tehát nem nyomorítja tovább az országot, s a több száz éves magyar szőlőkultúra erőteljesen fejlődésbe lendül. A szőlők széles körű újraültetése fokozatosan és aránylag gyorsan halad. Az abszolutizmus gyarmatosító törekvései között még a legszerényebb keretek között is a gazdálkodás egyik legbiztatóbb, valamelyest is életlehetőséget nyújtó művelési ágának ígérkezik a bor termelése, közkedveltsége, keresettsége, a katonaság fogyasztása következtében. Szőlőt ültet tehát szegény és gazdag, paraszt és földesúr, polgár és kapás, magyar és telepes csakúgy, mint az idegen, ki a magyar föld hasznát kívánja húzni.

A német telepesek nagyrészt szőlő-bortermelő területekről költöztek Magyarországra, s fejlettebb ismeretekkel rendelkeztek, mint a török hódoltságban a fejlődésben lemaradt hazai gazdák. Ahogy azt a korabeli krónikás feljegyezte, „ahol csak lehet, mindjárt szőlőt ültetnek".Így egy-két évtizeddel a török kiűzése után újra szőlő borította a Buda környéki hegyoldalakat. Hamarosan országos hírnévre tett szert a Buda környéki bor.

A termesztett fehérbort adó fajták közül a legközismertebbek a Bakator, a Budai zöld, a Schlamper és a Németdinka volt, a vörösbor pedig a Csókaszőlőből és Kadarkából készült. A múlt század elejének jeles tudósa, Schams Ferenc egyik szakkönyvében így emlékezik meg a városról: „Buda körül legyezőszerűen terül el szőlőtermelő vidéke... Bármely oldalról közelítjük is meg a várost, mindenünnen szembeszökik, de sehonnan sem lehet ezt a szőlőtermő vidéket egyetlen pillantással teljes terjedelmében áttekinteni. Nincs is több olyan város Magyarországon, amely közvetlen környékén hasonló nagy, kiadós szőlőterületet tudna felmutatni. Ez a szőlőművelés képezi ezért Buda polgári lakosságának legnagyobb gazdaságát és csaknem kizárólagos jövedelemforrását."

A budai borvidék egyik legértékesebb területe a diósdi szőlőhegy. Fényes Elek (1851) szerint „Diósd igen becses fejér bort termő szőlőheggyel bír". 1864-ben maga a bíró is vallja: A szőlőhegyek általánosan elismert jó bort termelnek, kiváltképpen a délnek fekvő „Sashegyi" része. A község lakói 508 holdnyi szőlősterületen gazdálkodnak, de jelentős állatállománnyal, 1869-ben 21 lóval, 74 szarvasmarhával, 216 sertéssel, 1 kecskével és 27 méhkassal rendelkeztek.

Az 1853 elején kibocsátott császári pátens a földesúri jogok megváltása szempontjából a szőlőket két csoportra osztotta: úrbéri természetűekre és nem úrbériekre. Az előbbiek a jobbágyi teleknek kiegészítő részét képezték, az utóbbiak tulajdonképpen nemesi birtokok, amelyeket a földesúr magánszerződés alapján engedett át szőlődézsma és hegyvám kötelezettsége mellett egyeseknek. Diósdon az utóbbiról beszélhetünk, mivel úrbéri kapcsolatok, kötelékek nem alakultak ki. Diósdon csak árendás zsellérek voltak, és a földesúrtól kölcsönös megegyezéssel minden kötelezettségüket megválthatták, szőlőikkel együtt. Ez volt az úgynevezett dézsmaváltság. A dézsmaváltság elsősorban az uradalomnak kedvezett, mert ezzel egy hosszabb távra kiszámított átlagjövedelmet biztosított magának, mentesült a kedvezőtlen időjárás okozta jövedelemkiesések, a dézsmabegyűjtés, -tárolás, -kezelés költségei, az értékesítés gondjai alól. A határrészeket felülvizsgálták, az uradalom és a község képviselői közösen a területeket, határrészeket osztályba sorolták, a szőlőbirtokokat telekkönyvezték.

Két adattal is rendelkezünk az osztálybesorolásokról, az 1859. évi osztályba soroláson a község képviselői

„Scheider József, Tranger Benedek, Braun Sebestyén, Balczer János, Schóber Ferenc és Zsidákovits Ferenc voltak, az 1876. május hó 1-i osztályba soroláson pedig:

„Schbóber Ferenc elnök, Braun Sebestyén, Maurer Antal, Braun József bizottsági tagok és Fusz József bizottsági jegyzők voltak."

A szőlődézsma-váltság összegét egyénenként, az eddig fizetett kötelezettségek többévi átlagának figyelembevétele, valamint az osztályba sorolás alapján állapították meg. Az 5 százalékos kamat melletti törlesztését az uradalom több, rendszerint 15 évi egyenlő részletekben engedélyezte, de követelését a megváltott szőlőterületre a telekkönyvbe betáblázták. Minden egyes gazdának, aki a váltság összegét azonnal nem fizette ki, tartozásáról két tanú jelenlétében „adóslevelet" állítottak ki, melynek alapján a tartozás betáblázását az adós költségére elvégezték. A szőlődézsma megszűnésével az uradalom számára feleslegessé vált diósdi dézsmaház ekkor községi tulajdonba került. Majd községházává alakították át, és ma is a polgármesteri hivatalnak ad otthont.

A szőlőművelést és borkezelést a XIX. század derekán, de még később is eléggé elavult módszerek jellemezték. Az országos helyzet sem volt különb. A kormány különböző fórumain és publikációkban gyakori téma a szőlészet és borászat, a magyar borok exportképességének javítása. Vidékünkön az 1860-as években a szakszerű szőlőművelés meghonosítói és terjesztői között találjuk Klauzál Gábort, az 1848-as kormány volt miniszterét és Korizmics Lászlót neves közgazdászt.

Klauzál és Korizmics sokat tett a helyes szőlőművelés és borkezelés terjesztése érdekében. Saját példájukkal bizonyították, hogy a jó bor előállításának fő kellékei a jól megválasztott szőlőfajták és a borok szakszerű kezelése. Kezdeményezésükre a kistétényi szőlőbirtokosok megalakították a Kistétényi Szőlőbirtokossági Társulatot, amely legfőbb céljául a szakszerű szőlőművelés és borkezelés módszereinek elterjesztését, a borértékesítés közös megszervezését tűzte maga elé. A társulat ezen kívül a település gazdasági, kulturális ügyeinek társadalmi előmozdításán is fáradozott. A kistétényiek példáját a diósdiak valószínűleg átvették, hiszen a szőlőbirtokok teljesen egybetelepültek, minőségi bort tudtak termelni és előállítani. A budai, pesti borkereskedők, kocsmárosok a környéken termelt borokat csak akkor vásárolták fel, ha „Orás" (diósdi) minőségűek.

Schóber Mihály vendéglője
 
A Fő utca-Polonyi utca sarok a XIX. században
 
A Gruber-ház a XIX. század végén

1870-ben megalakították az Olvasóegyletet, mely alapszabályának 2. pontja az egyesület céljaként az alábbiakat jelölte meg:

„A diósdi Olvasóegylet célja: barátságos összejövetelek során a szellemi képességek állandó fejlődését biztosítani, közeledni a mai szociális és társadalmi igényekhez, a napjainkban a gazdaságban és a kertészetben szerzett új tapasztalatokat közzé tenni. Megbeszélések és változatos eszmecserék során, minden politikai, illetve a községet érintő ügy esetén fenntartani - a társadalmi érintkezés őszinteségét, végül minden a közgazdaságban és a kertészet területén napjainkban külföldön történt kísérletek elsajátításával a hazának minél hasznosabb polgárává válni."

Az állam törekvése volt ebben az időben, hogy minél több helységben, községben létrejöjjenek a fejlődést elősegítő - gazda, olvasó és földműves - társaskörök, melyek működéséről az alispáni jelentések évenként beszámoltak. Diósdon az olvasóegylet átalakult Magyar Társaskörré, 1900-ban még működött, az 1904. évi jelentésben viszont már nem szerepel.

A másik fontos esemény, hogy a szőlőkben való rend fenntartásával kapcsolatos teendőket a Hegyközség szervezete látja el, melynek élén a hegybíró állapította meg és szedte be a szőlőbirtokosoktól a költségek fedezetére kivetett díjat. A hegybíró, a pénztáros és a csőszőr a hegyközségtől kapták a fizetésüket. Az év végi számadást a hegybíró, a községi bíró és az esküdtek írták alá. A diósdi hegyközség valószínűleg az 1850-es évek közepe táján alakulhatott meg, a pontos időpont azonban nem állapítható meg, mert az alakulási jegyzőkönyv a működési szabályzattal együtt a Fejér megyei levéltárban egy tűzeset következtében megsemmisült, sajnos több fontos okmánnyal együtt. (Pl. a községgé válás okiratai is megsemmisültek.)

A promontori hegybíró 1854-ben Endresz Márton volt. A kiegyezés után, midőn a szőlők kötelező dézsmaváltságát az 1868. évi törvény kimondta, egyben kötelezővé tette a hegyközségek megalakítását és a szőlőhegyi szabályzatok megalkotását. A szabályzat - többek között - foglalkozik a lopások, a szőlőkben való károkozások tényét kimerítő esetekkel és igen szigorú büntető szankciót tartalmaz a szabályok megsértőire. Szabályozza továbbá a helycsőszök és a szőlőtulajdonosok kötelezettségeit.

A promontori hegyközség a szőlők kipusztulása után megszűnt és csak jóval később alakult meg ismét. Valószínűleg a diósdi hegyközséggel is ez történt, mert 1904. március 1-jére rendkívüli közgyűlést hívtak össze azon célból, hogy a hegyközség megalakulásakor alkotott hegyközségi szabályzatot ismét elkészítsék, mert az eredeti szabályzat sem a megyei levéltárban, sem a hegyközségnél, nem található.

Közben a népesség száma egyenletesen emelkedik, ugyanez vonatkozik a házakra is.

A XIX. századi térképek, főleg katonai felmérések alapján készült térképek, melyeket hitelesnek kell elfogadnunk, az építkezések terjedését igen jól mutatják. A községközpontban a század elején megépült Diós puszta épületei mellett először a mai Kossuth Lajos utca épült meg, az ófalu pincelakásaival, majd ezeket a hátsó utca, középső utca, első utca, valamint a Baross utca követte. Amíg az utcaneveket be nem vezették, az épületek számozással voltak azonosíthatók (pl. a Kossuth L. utcai Endresz Alajos háza az 57. számot viselte); az 1882-ben készült katonai térképen a fenti utcák épületei már mind szerepelnek.

Ebben az időben az uradalom kavicsbányát üzemeltet, valamint a mai Völgy utca és a Kludi üzem közötti területen téglaégető üzem is működött. Az 1864es, Pesthy Frigyes által készített felmérés során Fusz József nótárius és Braun Sebestyén bíró a feltett kérdésekre adott válaszukban úgy jellemezték „a tégla helyet, hogy az uradalom évenként nagy számra terjedő égett téglát, és cserép-zsindelyt a legjobb sikerrel üzletre bocsát." „A több forrásból táplált tó birka úsztatásra nagy előnyt nyújt. A tó mellett levő kavicsbányából az országos utak jelentékeny kavicsot nyernek." „A déli határ szélén keresztül mégy a vaspálya nyugatnak".

1861. április l-jén adták át a forgalomnak a Budapestről Nagykanizsára vezető vasútvonalat. Az akkor még magánvállalkozásként létesült Déli Vasút vonata Trieszttel kötötte össze a fővárost. Így kijáratot nyitott a tengerre is. Ezen a vonalon Érden nem épült ebben az időben vasútállomás, a közlekedés lehetőségét a tárnoki vasútállomás biztosította.

A település történetéről a továbbiakban Fejér megyei alispáni jelentésekből szerezhetünk érdekesebb adatokat. Az alispán volt a megye hivatalos pecsétjének őre, a törvényhatóság megbízása értelmében aláírta az okiratokat, leveleket, a fontosabb dokumentumokat hitelesítő záradékkal látta el. Irányította a sorozó járásokban az újoncozást, a szolgálatra alkalmatlannak bizonyult egyének felülvizsgálatát is ellátta. A megyében állomásozó katonai alakulatok parancsnokaival vitás kérdésekben tárgyalásokat folytatott. A megye pénztárait havonta egyszer a számvevő és tiszti főügyész jelenlétében felülvizsgálta, A közigazgatás állapotáról negyedévenként beszámolt a megyei választmánynak, melynek működését, munkáját irányította, összefogta és a testület munkáját is meghatározta.

1872-ben történt az első megyei alispáni jelentés elkészítése, mely többek között a közigazgatás, közbiztonság, egészségügy helyzetét értékelte. A közbiztonságot elfogadhatónak minősítette, nem oly kielégítőnek az egészségügyet (némely községben himlő uralkodott Budáról áthozva). Majd a váltóláz tűnt fel az egész megyében, ősszel a kolerajárvány, mely ugyancsak Budáról áthozva pusztított (229 fő esett áldozatául). Seregélyesen és Csákváron a szarvasmarhákat a száj- és körömfájás támadta meg, 892 darabra menő marhalétszámból megbetegedett 165, meggyógyult 78, elhullott 64, lebunkóztatott beteg 22, lebunkóztatott gyanús 35 állat volt. (Az összes marhaállomány vesztesége 121 állat.)

Ugyanebben a jelentésben került sor a községek rendezéséről szóló törvény végrehajtásának beszámolójára, amely szerint Diósd községet a Váli járásba sorolták nagyközségként. Érdekes adat található az 1874-es jelentésben: „A közbiztonságnak a megyébeni állapota a múlt évben nagyjában kielégítő vala, az Érdtől kezdve Baracsig e megyében keresztülvonuló Duna mentébeni államút... kivételével, melyen egyszer a posta ki lőn rabolva, s állítólag többször, de siker nélkül megtámadva. Állitólagosoknak jelezhetem csak ezen megtámadásokat, amennyiben azoknak valódiságát az azonnal folyamatba tett nyomozások tisztába nem hozták. Úgyszintén a csakugyan megtörtént postarablásnak tetteseit is a legszigorúbb nyomozódások dacára sem lehetett kitudni." (Már akkor sem sikerült elfogni a postarablókat.)

Az 1877. évi jelentésben olvashatjuk, hogy Diósd község a váli járásban a Sóskút, Tárnok, Etyek, Bot, Pusztazámor községekkel egy egészségügyi körbe tartozik. A szülésznőt alkalmazó községek között Diósd is szerepel! (A váli járásban csak 3 községben van szülésznő!)

Az 1885. évi jelentés tesz említést első ízben arról, hogy bortermelő közönségünket méltó aggodalommal tölti el a filoxéra rovarunk rohamos terjedése!" A felsorolt települések között Diósd is szerepel: „A fertőzött területek zár alá helyeztettek!'"'A zár alá vétel azt jelentette, hogy a szőlővesszőt, a szőlőhajtást, szőlőoltványt, szőlőtermést a településről elszállítani, értékesíteni tilos!

Az 1886. évi jelentés a filoxéra további pusztításáról számol be, Diósd még mindig zár alatt van. Közben ez évben a vörheny és a kanyaró mutatkozott járványosan Diósdon is. A sok rossz hír mellett a jelentésben olvashatjuk, hogy Diósd a közegészségi körök szervezetből önálló lett. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy a szülésznő mellett már orvos is van a községben, illetve orvosi rendelést tart rendszeresen a hét meghatározott napján és órájában. Az 1887. évről szóló jelentés így kezdődik:

„...van szerencsém jelenteni: a törvényben előirt kötelességemnél fogva az 1887. évben főispán úr őméltóságával számos község belső ügyvitelét és pénzkezelését megvizsgáltam, éspedig megvizsgálva lettek:

A Váli járásban: Diósd, Tárnok, Sóskút és Pusztazámor, Etyek, Vál, Kajászószentpéter, Baracska, Pánzmánd és Vereb. Mely községek mindegyikében a községi ügykezelés, a vármegyei főszámvevő közbenjöttével, tüzetesenmegvizsgáltatván, azok ügykezeléséről a következőkben jelenthetek. Az ügykezelés megfelelőnek és teljesen kielégítőnek találtatott: Sárbogárd, Sárszentmiklós, Rácalmás, Baracska, Tárnok, Sóskút, Pusztazámor és Diósd községekben, mely utóbbi község kezelése még a jók közt is mint kiváló említhető. Nem kielégítőnek és helytelennek találtatott az ügykezelés: Érd, Gárdony és Batta községekben."

A jelentés további része elszomorító:

Vármegyénk bortermelését illetőleg elszomorító állapot, hogy a naponta folyton terjedő filoxéra rovar legtöbb szőlőterületeinket elpusztítja, s majd alig van már szőlőterület, mely ezen rovar által meg ne lenne támadva." Diósd továbbra is zár alatt van.

„A közegészségi állapot, tekintve az előző évinél nagyobb halálozást és az elég nagy ... járványokat, nem nevezhető kedvezőnek, noha a születés és halálozás közötti arány elég jó. Évtizedek óta nem tapasztalt nagy kiterjedéssel lépett fel vármegyénk területén a múlt évben a vészhimlő a Móri, a Váli és az Adonyi járásokban, és ezen kórban a halálozási százalék is nagy volt. Leggyakrabban előfordult kórok voltak a gyomor és bélhurut, tüdőlob és a váltóláz. A vészhimlő járványosan uralkodott Diósd községben."

Az 1888-1889. évi jelentésben az áll, hogy a filoxéra következtében szinte már alig van szőlőterület a megyében. A filoxéra a szőlők nagy részét kipusztította, az 508 hold szőlőből 1895-re már csak 126 hold maradt épségben. Járványok tizedelték az állatállományt, száj- és körömfájás a szarvasmarháknál, juhoknál, orbánc és lépfene a sertéseknél.

1887-ben a képviselő-testület úgy döntött, hogy - óvoda részére - a 733 telekkönyvi szám alatti 127. számú házat, Helmli János és neje tulajdonát 2000 Ft-ért megvásárolja. A szükséges összeget a sóskúti segélyegylettől kívánták biztosítani, mely azonban pénzhiány miatt Diósd község kérését nem tudta teljesíteni. Végül is a szükséges összeget a Fejér Megyei Árvapénztártól alispáni segítséggel kapták meg. Az óvodai célra megvásárolt épület valószínűleg a mai Rákóczi utcai vízmű területén (Rákóczi u. 19.) volt, amely a későbbi években összedőlt.

Örömteli hír, hogy 1888 szeptemberében a megye területén már hét óvoda állíttatott fel az állam által, a hetedik óvoda a diósdi.

A XIX. század második felében a település népességszáma részben az egyházi sematizmusok, részben az állami népszámlálások szerint az alábbiak szerint alakultak:

Év 1848 1850 1860 1869 1880 1890 1900
593 645 730 787 862 857 808
ház   102   136     173

 

A katolikus templom 1902-ben

A népesség viszonylag egyenletesen emelkedett, csak 1880 és 1900 között csökkent. Ez a csökkenés egyértelműen a szőlők kipusztulása miatt, kis részben a kivándorlás, valamint a foglalkozásváltás következtében keletkezett. Az 1900. évi községi jelentés, melyet az alispánnak küldenek, 40 család elvándorlásáról tesz említést, zömében napszámból élő családokról van szó. Egy 1877. évi kimutatás szerint Diósdon egy korcsmáros volt, Schóber Ferenc, két szatócs, Zsidákovits Ferenc és Zsidákovits Bernát valamint egy kovács, Csihák Antal. 1889-ben megalakították az Önkéntes Tűzoltó Egyletet. A katasztrófa sújtotta településen az élet ment tovább, a XIX. században a gyümölcstermesztés - főként a csonthéjasok, őszibarack, mandula, dió - is megjelent, szőlő közé és az út mentén ültetve.

Az egyházközség életéről önálló fejezetben szólunk, de itt is szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Diósd község képviselő-testülete 1889. december 15-i rendkívüli testületi ülésén úgy határozott, hogy:

Olvastatott a diósdi római katolikus hitközség nevében főtisztelendő Téttry József plébános úr által beadott kérvény, mely szerint templom építési célra a községház előtt lévő térből, mely a község mint erkölcsi testület tulajdonát képezi 18,08 méter hosszú és 11,68 méter széles és a templomhoz, építendő sekrestye térfogatával együtt összesen 220 ? méternyi területet, a diósdi római kat. hitközségnek, templom építési célra, örök időkre átengedni kér. Felhívja az elnöklő bíró a képviselő testületet, miszerint a templom építési célra kívántterületnek, örökidőre leendő át, vagy át nem adása iránt hozzon érdemleges határozatot."

Igennel szavaztak: (12-en)

Fink Bernát, Reitter Mátyás, Zsidákovits József Zsidákovits Imre, ifj. Tink József ifj. Zsidákovits Antal, ifj. Wágner Antal, Schneider Imre, Zsidákovits Sebő, ifj. Endresz József Zsidákovits István és Schneider Bernát.

Nemmel szavaztak: (3-an)

Bozansits Alajos bíró, Schóber Károly és Britvecz Lajos jegyző.

A templom 1896-ban közadakozásból, Say Ferenc székesfehérvári építész tervei alapján elkészült, és Károly János egykori nagytétényi plébános szentelte fel. Károlyi János Fejér vármegye monográfiáját is megírta, amelyben Diósdról megjegyezte: „Szőlők voltak, de a filoxéra elpusztította mindenüket." A Székesfehérvári Megyei Levéltárban az alispáni iratok között kutatva két érdekes anyagra bukkantam, az egyik már ismert volt, a másik anyagból még publikációt sem olvastam. Mindkét okirat a XIX. század utolsó évtizedében íródott, éspedig egy 1891. február 5-i eseménnyel kapcsolatos. Nagyságos Alispán Úr!

Folyó hó 5-én megejtett helybeli tisztújításánál igénytelen személyem választatván meg községi bírónak. Azon alázatos kérelemmel bátorkodom Nagyságos Alispán Úr elé járulni, hogy: miután én az alább felsorolandó okoknál fogva magamat az ily felelősséggel járó állást betölteni képtelennek érzem, engem erről kegyesen felmenteni méltóztassék. Alázatos kérésemet a következőkkel vélem támogathatni:

  1. A magyar nyelvet sem szóban, sem írásban egyáltalán nem bírom.
  2. Betöltvén már az 53. életévet, testi egészségem sem lévén a legtökéletesebb, az ily felelőséggel járó terhes állást annál kevésbé viselhetem, miután
  3. egyetlen fiam ki gazdaságom vezetésében egyedüli támaszom volt, jelenleg tényleges szolgálatra a jelenleg Székesfehérváron állomásozó 24. vadász zászlóaljnál mint katona szolgál.

Ezek után alázattal bátorkodom Nagyságos Alispán Urat kérni, miszerint a fenti okok tekintetbe vétele után engem a törvény adta jogomnál fogva a diósdi bírói hivatal viselése alul a legkegyelmesebben felmenteni méltóztassék. Ki is vagyok a Nagyságos Alispán úrnak lagalázatosabb szolgája.

Kelt, Diósdon, 1891. évi február 8. napján

Jósef Endresz jung.

A községi jegyzőválasztás utáni jegyzőkönyv
 

A kérelmet Szűcs Jenő váli főszolgabíró terjesztette fel az alábbi kísérő levéllel:

Nagyságos Alispán Úr!

A 2475 sz. rendeletek folytán van szerencsém ifjú Endresz József diósdi bíró kérvénye tárgyában tisztelettel jelenteni, hogy miután nevezett, amíg elöljárói állást nem viselt, annyira bírja a magyar nyelvet, hogy bírói tisztségét elviselheti, s miután Diósdon a leggazdagabb ember, aki bírói tisztség viselése által gazdaságában nem károsodhatik, s egészséges, életerős ember. Őt a bírói tisztség viselése alól csak azon esetben véleményezem felmentendőnek, ha az 1886. évi XXII. törvény 71. § alapján 200 Ft bírságot fizet.Vaál, 1981. 21/II..

Szűcs Jenő sk.

főszolgabíró

Ezen ajánló levél alapján természetesen Diósd község bírója ifj. Endresz József maradt. Őt 1898-ban Schóber Ferenc, a községi bíró követte.

A következő okirat az 1891. február 5-i községijegyző-választásról szól, mely sok vitát kavart.

A képviselő-testületi ülés jegyzőkönyveit Brettschneider Ödön és a rá szavazott képviselők megfellebbezték a Törvényhatósági Bizottságnál. Végül az alispán úr a választáson jelen levő főszolgabíró tájékoztatása alapján a jegyzői választást törvényesnek minősítette. Ezek után a község jegyzője Fusz József, aki 37 éves, tanítóképzőt végzett, 1880 óta segédjegyző, 1885 óta jegyzői oklevele van. Nyilvánvalóan a család már hosszabb ideje szerepet játszott a falu közéletében, hiszen 1846-ban Diósd tanítója Fusz József volt, 1876-ban ugyancsak Fusz József a jegyző.

Az 1890-es években Diósdi Segélyegylet alakult, majd néhány évi működés után megszűnt, 1900-ban már nem működött. Ugyancsak ebben az időben alakult meg Diósd és Vidéke Szőlőtermelőinek Szövetkezete. 1899-ben a községi jelentésben már nem található. Az 1900. évi községi jelentés már csak két egyletről tájékoztat, az Önkéntes Tűzoltó Egyletről, valamint a Magyar Olvasó Körről.

A XIX. század végén a község és lakói igen nehéz körülmények között élnek, nyomor, nélkülözés, elvándorlás, eladósodás a sorsuk. Ilyen körülmények között, de tele reménnyel, önbizalommal várják a XX. századot.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet