Előző fejezet Következő fejezet

A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELE

 

Számunkra a háború 1944 karácsonyán véget ért. Karácsony első napján kora reggel a Bem utcai Polgár-pincéből kijöttem az utcára tájékozódni, történte valami az éjszaka. Megláttam az Irreiter-ház előtt álló katonát hosszú puskával, szőrős sapkával, gyorsan visszamentem és elmondtam a látottakat. A pincében zömében asszonyok, nők és gyerekek voltak, valamint egynéhány idősebb férfi. Édesapám is a családi házban maradt. Én voltam az összekötő a család és édesapám között, naponta többször is hazamentem. Egyik alkalommal, karácsony napján vagy másnap útközben láttam, hogy az oroszok Méhes Józsefet (aki nyilas volt, fekete ruhában járt és fegyvere is volt) és három magyar katonát a Szent Flórián-szobor táján a nagy árkot áthidaló fahídra terelték és géppisztoly-sorozattal lelőtték. Kemény tél volt. A lelőtt emberek napokig ott feküdtek az árokban, teljesen megfagytak. Majd egyik nap édesapám, az öccse, Wágner Fábián és a sógorom, Mihalek Antal eltemették őket a temetőbe. Ez volt a béke első napja.

Kutatásaim során sikerült meglelnem, ki volt az a három magyar katona. Nevüket mindenki számára itt adom közre:

Baksa Zoltán (22 éves) légvédelmi tüzér

ifj. Hegedűs István (29 éves) légvédelmi tüzér

Zsurka Karácsony (25 éves) légvédelmi tüzér

Örök mementóként nevüket a templomkertben felállított második világháborús emlékmű is őrzi.

A kutatások, a túlélők és az átélők emlékei szerint 1945. január 6-án Érd minden férfi lakosát elvitték. Éjjel kb. 100-120 házba törtek be a szovjet katonák. Davaj, davaj! - hangzott a vezényszó. Összeszedték, majd pincébe zárták az otthonaikban talált férfiakat. Közben kihirdették, hogy Érd és a környező községek minden 16 és 60 év közötti férfi lakosa jelenjen meg január 8-án a Vásártéren, ahol „igazolást" kapnak, hogy nem ellenségek, nem szökevények. Az összesereglő 3-4 ezer embert ugyanazon ürüggyel indították útnak Ercsibe. Az elhurcoltak között 103 diósdi polgár volt. Ercsiben már több ezer ember gyűlt össze, akik részben civilek, részben magyar és német hadifoglyok voltak. Igazolásról „természetesen" itt sem esett szó!

Január 9-én reggel 1500-3000 fős csoportokba osztva, lovas és gyalogos őrizet mellett egy oszlopban indultak el végzetük felé. Adony, Dunapentele, Cece, Dunaföldvár, Solt, Harta, Kalocsa, Baja a gyalogmenet állomásai. Bajáról vonattal vitték tovább a közben egyre fogyatkozó foglyokat. Napokig marhavagonba zsúfolva, a külvilágtól elzártan, a szegedi Csillag börtönbe, Temesváron át a Szovjetunióba. Kevesek élték túl. Az elhurcoltak és a halottak pontos száma nem ismert. Akik a rettenetes megpróbáltatásokat, a minden emberi elképzelést felülmúló nyomort, az emberkínzást, az éhhalált, fagyhalált legyőzték, lelkükben örökre megnyomorítottak lettek.

Minden év januárjában, miközben koszorút helyezünk el a hősök emlékművén, elgondolkodunk. Megrázó tragédiák tanúi vagyunk: anyák és fiúk, osztálytársak és szüleik, tanítók nevét olvashatjuk az áldozatok között. Hajtsunk fejet!

Még véget sem ért a háború, amikor a települést délnyugatról-nyugatról körbe ölelő gyönyörű fenyő- és tölgyerdő (a mai Diósdliget területe), mely mindig megóvta a települést a szélviharoktól és mindig meghozta az áldásos esőt, szép lassan eltűnt. Egy ideig az erdőben lőszerraktár is volt. A falu felnőtt lakosságát kirendelték lőszerraktári munkára, és megkezdődött az erdő kiirtása. A szálfa fenyőket Budafokra szállították, ahol az oroszok hidat építettek. A lakosságnak a községháza udvarában felállított tábori konyhán főztek a diósdi asszonyok, amit nagy edényekben, tragacsra rakva vittünk fel az erdőbe. Ilyen munkákban én magam is részt vettem a kosárfonó Wagner Imre bácsival együtt. Pihenő közben meg is kóstoltuk a lóhúsból főzött gulyáslevest. Az erdőből megmaradt tuskók kiszedésével évekig megoldódott a tüzelőellátásunk. Minden családnak volt a szállításhoz megfelelő kétkerekű szekere, így nekünk is, melyet mi magunk húztunk Édesapámmal, nővéreimmel. A hegyről lejövet fékezni kellett, mellyel mindig sok gond volt, ha az egyik kerékkel átmentünk egy kövön, a kocsirúd igencsak jól oldalba vágott. Diósd községi orvosa 1941-től Dr. Antoni Alfonz volt. Felesége panasszal élt az alispán felé, hogy 1945. január óta nem kapta meg illetményét. Bognár Dezső községi jegyző 1945. május 3-án levelet írt a BM Községi Osztályának a Nemzeti Bizottság megbízásából, hogy a község alkalmazottai és a rendőr személyzet részére, akiket 1945. január 7-én az orosz parancsnokság nevezett ki, és azóta megszakítás és fizetés nélkül teljesítenek szolgálatot, ellátmányt szíveskedjenek kiutalni. Az alkalmazottak száma 29 fő, a rendőrség létszáma 39 fő. Válaszként kapták, hogy a befolyt adóból fizessék ki az elmaradt béreket.

A közigazgatás még nem indult meg a faluban. A község képviselő-testülete Érdligeten a Casino épületében alakult meg 1945. június 7-én. Első fő feladata volt, hogy az orosz katonai parancsnokság részére végzendő közmunkát szervezzék meg. Össze kellett írni a közmunkára alkalmas férfiakat és nőket, akiket a listák alapján rendeltek ki munkára.

Az első képviselő-testületi ülésen az alábbi személyek vettek részt:

Kriszton László községi bíró

Bognár Dezső vezető jegyző

Képviselők:

Steiczinger Frigyes, Zöld Lajos, Zsömlye Gyula, Schneider Ferenc, Szabó István, Füssi István, Vuletta János, Kanyár István, Maurer István, Pál János, Szilárd Ede, Marcsinyi Lajos, Rucska Sándor, Domcsek István. Wittwindits Ferenc községi elöljáró

Speth Lajos községi elöljáró

Csiki Ignác községi elöljáró

A névsort vizsgálva kevés diósdi lakost találtunk benne, inkább bizony érdligetiek voltak.

1945. július 7-én az orosz parancsnokság elrendelte, hogy a község területén fellelhető orosz katonák holttesteit a temetőben egy közös sírba temessék el. A sírhelyet sóskúti kőből készítendő díszes kerítéssel kell körbekeríteni.

A munkálatok miatt felkeresték a sóskúti kőfaragókat, akik közölték, hogy a díszes kerítést diósdi kőből is el lehet készíteni, arra az is megfelel, és a szállítás miatt még olcsóbb is lesz. Közben az orosz parancsnokság letartóztatás terhe mellett sürgette a sírhely elkészítését.

A képviselő-testület Tímár Béla helybeli kőmívesmestertől kért és kapott ajánlatot:

- amennyiben anyagot is neki kell biztosítani:     126 309 pengő

- amennyiben az anyagot a község adja:           61 202 pengő.

A képviselő-testület szerint az ajánlat összege igen magas. Így közmunkaként, közmunkásokkal fogja elkészíttetni. Ellenőrzéssel Wittwindits Ferenc diósdi elöljárót bízták meg.

1945. szeptember 23-án Bognár Dezső jegyző levelet írt az alispán úrnak, melyben segítségét kérte az alábbi ügyben:

1945. július l-jén orosz katonák a 70-es úton marhákat tereltek. Három marha már nem tudott tovább menni, levágásra és kimérésre átadták a helyi mészárosoknak. Cserébe a diósdi gazdáktól három tehenet hajtottak el. A részükre átadott 13 200 pengőt, melyet a kimért húsért kaptak, az érdi községháza pénztárába fizették be. A jegyző úr megkereste az érdi pénztárat, hogy a pénzből kártalanítsa a három gazdát, akiktől a teheneket elhajtották, de ott azt közölték, hogy a pénzt átutalták az alispán úrnak. Ezért fordult a jegyző az alispán úrhoz, aki szerint a pénz mégiscsak Érden van. Utasította az érdi pénztárat, hogy Diósdnak fizesse ki azt. Végül csak november 23-án értesítették Diósdot, hogy a pénz rendelkezésre áll, át lehet venni.

A kitelepítés első névsora (1945)

A háború vége kettős megpróbáltatást hozott a svábok számára. Több tízezer svábot hurcoltak marhavagonokban kényszermunkára a Szovjetunióba, munkatáborokba, ahol embertelen munka- és életkörülmények közé kerültek. A legfiatalabbak még a 17. életévüket sem töltötték be. Ezrek pusztultak el a hidegtől és a nélkülözésektől. Az elhurcoltak mintegy 20 százaléka halt meg a Szovjetunióban. Eközben Magyarországon egyre inkább elmélyült a kollektív felelősség alkalmazásának gondolata. Különösen a Nemzeti Parasztpárt szította a tüzet. Főtitkára, Kovács Imre azt hangoztatta, hogy minden sváb volksbundista volt. 1945. április 10-i beszédében a következőket mondta: „A svábság egy batyuval jött ide. Egy batyuval is menjen. Most osztozzanak a németek sorsában. A svábokat kifogjuk telepíteni." Ezeket a gondolatokat támogatták a magyarországi kommunisták is. A tervezet magyar állampolgárságuk és vagyonuk elvesztésére, az országból való kitelepítésre kárhoztatta mindazokat a németeket, akik az 194l-es népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vallották magukat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy magyar részről is voltak tiltakozások a németek kitelepítése ellen. Mindenekelőtt Bibó István nevét kell itt megemlíteni, aki memorandumában elítélte a kollektív felelősség gondolatát és óva intett a túlkapásoktól. De nemcsak ő, hanem az egyházak is síkra szálltak a németek ügyéért. Mindszenty hercegprímás pásztorlevelében emelt szót a németekért, de pártok, így a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt is helytelenítették a kitelepítést. A nemzeti kormány 12330/1945. M.E. számú rendelete a magyarországi német lakosság Németországba való áttelepítéséről szóló határozat végrehajtásának tárgyában az 1945. évi XI. t.c. 15 §-ában kapott felhatalmazás alapján a következőket rendeli: 3. paragrafus:

Az áttelepítésre kötelezett személyeknek - tekintet nélkül arra, hogy az ország területén, vagy azon kívül tartózkodnak, minden ingatlan és ingó vagyonát a jelen rendelet hatálybalépése napjától kezdődően zár alá vettnek kell tekinteni, a tulajdonos (birtokos) abból semmit el nem idegeníthet és azt meg sem terhelheti. A zár alá vett készletekből (élelmiszer, takarmány, tüzelő stb.) a tulajdonos (birtokos) csak a rendes háztartási és gazdasági szükségletének megfelelő mennyiséget használhatja fel.

A zár alá vett vagyont leltározni kell. A leltárak elkészítéséhez és a leltárba vett vagyontárgyak megőrzéséhez szükséges szakszemélyzetet az illetékes miniszterek bocsátják rendelkezésre.

A rendeletben foglaltak szerinti vagyonleltárt Diósdon 60 családnál készítették el, melyek a Fejér megyei Levéltárban megtalálhatók.

A rendelet mentesítési kérdésekről is rendelkezett. Ezek után a családok komoly erőfeszítéseket tettek a kitelepítés alóli mentesség érdekében. Az áttelepülésre kötelezettek névjegyzékét a község hirdetőtábláján kellett kifüggeszteni. Addig, amíg a mentességet nem szerezték be, a névjegyzékben szereplő személyeket mozgásukban szigorúan korlátozták.

Közben a képviselő-testület egyhangúlag határozatot hozott, hogy 1946. január l-jétől Diósd, Érd, Sóskút, Százhalombatta és Tárnok átcsatolását Pest megyéhez támogatja. Az 1946. február 4-én tartott Fejér megyei közgyűlés is támogatta Diósd átcsatolását, mert a község Budapesttől csak 12 km-re van és Nagy-Budapesttel úgyszólván összeépült.

Az átadás-átvétel 1946. február 15-én történt meg.

Diósd részéről jelen volt:        Bognár Dezső vezető jegyző és Németh Ferenc községi bíró

Az átadás adatai

A község létszáma:

területe:

ebből:

3180 fő

1846 kat. hold,

200 kat. hold szántó

 

685 kat. hold kert

260 kat. hold szőlő

120 kat. hold legelő

120 kat. hold erdő

10 kat. hold rét

1 kat. hold nádas

A községi elöljáróság tagjai  

vezető jegyző:

I. segédjegyző:

II. segédjegyző:

I. oszt. irodatiszt

Bognár Dezső

Homor Sándor

Sarkadi Lajos

Berta Ferenc

 

Szántó Imre

Völgyi Antal

Vass Albertné

Maiina Teréz

Weigl Lajos

Állásukba visszahelyezendők:

Hegyi József segédjegyző

 

Zámori Béla I. oszt. irodatiszt

Az érdligeti központban működött az elöljáróság, a Nemzeti Bizottság és az úgynevezett Igazoló Bizottság. Utóbbi feladata volt igazolni a hazatért hadifoglyok személyazonosságát, a lakosok megbízhatóságát, valamint azt, hogy az új rend megteremtésének hívei. A Nemzeti Bizottság első elnöke Barna József volt. A Bizottságok munkájuk során nem minden esetben működtek tisztességesen.

1946. január 9-én Varsányi Géza járási főjegyző (Váli járás) Diósd községbeni visszaélések megállapítása és megszüntetése tárgyában levélben kereste meg a Fejér megyei alispánt.

Alispán Úrnak!

Székesfehérvár

Tisztelettel jelentem, hogy Diósd községből kapott értesülésem szerint a pénz és vagyonkezelésben, valamint a közellátás vezetés és kezelésben súlyos visszaélések vannak, amiért és tisztelettel kérem Alispán Urat, hogy szíveskedjék Diósd községbe számvevőségi tisztviselőt kiküldeni, a közellátási ellenőrt kiszállásomkor magammal viszem.

Én 11-én szállok ki Diósd községbe. Diósd község beadványában említést tesz arról, hogy az Alispán úr szóbeli rendeletével Diósd község autonómiáját felfüggesztette, erre vonatkozóan én még rendelkezést nem kaptam. Tisztelettel kérem Alispán úrnak rendelkezését, mennyiben felel meg a valóságnak az a jelentés, mert a községháza áthelyezése ügyében úgy rendelkeztem, hogy a képviselő testületet hivassák össze. Ha a képviselő testület működése felfüggesztetett, úgy a kérdést a Nemzeti Bizottsággal kell megtárgyalnom és az áthelyezés ügyében intézkednem.

Egyben jelentem, hogy a Nemzeti Bizottság a diósdi Nemzeti bizottmányi elnököt saját hatáskörében elmozdította, mert a visszaélésekben állítólag nevezett is benn szerepel.

Vál, 1946. január 9.

Varsányi Géza

járási főjegyző

1946 elején ismét újjáalakul a helyi vezetés. Bírónak megválasztják Németh Ferencet, a Kisgazdapárt tagját. Törvénybíró a szociáldemokrata Eisemann Mihály lett. A hattagú elöljáróságban minden párt képviselve van, a kisgazdák három taggal: Németh Ferenc bíró, Sax Antal, Krammer Gyula, a kommunisták kettő taggal: Berényi László, Wittwindits Ferenc, a Parasztpárt egy taggal: Miklós A. Ferenc, a Szociáldemokrata Párt egy taggal: Kerek Lajos.

A Historica Domus-ban olvastam 1946. augusztus 8-áról.

1946. augusztus 8-án a községházát teljes felszerelésével együtt visszahozták az anyaközségbe Diósdligetről, az alispán utasítására. A község vezető jegyzője Homor Sándor, eddigi segédjegyző lett. 1946. augusztus 10-én került sor a községháza szentelésére. A négy politikai párt és a község vezetői gyűlést tartottak a községháza felszenteléséről. A helybeli MKP és a Független Kisgazdapárt kifejezetten állást foglalt a felszentelés mellett, a szociáldemokrata és a Parasztpárt is hozzájárult. 11-én 11 órakor megkezdődött a községháza benedikálása, amelyen mind a négy párt szinte teljes létszámmal képviseltette magát. Majd utána a Kisgazdapárt által adományozott nemzeti zászlót is beszentelték. A zászlószentelés alkalmával az MKP vezetője tartott ünnepi beszédet."

Megalakult a Földosztó Bizottság, az UFOSZ - Új birtokosok és Földhöz jutottak Országos Szövetsége.

Első elnöke: László Gergely

Tagjai: Wittwindits Ferenc, Spéth Lajos, Ámon Nándor, Csiki Ignác voltak, A szétosztható földterület 50-60 kat. hold volt, mely elsősorban a Volksbund és nyilas párttagok elkobzott ingatlana volt. tizenhat Erdélyből menekült és kilenc Felvidékről áttelepült család kapott ház és földingatlant. Volt, aki a homokos dűlőben kivágta az őszibarackfákat és gabonát ültetett helyette. 1947 elején a Nemzeti Bizottság összetétele a következő volt:

Markos Ferenc elnök

Almási Antal alelnök.

Tagjai: Wittwindits Ferenc, Bartos Zoltán, Varga Károly, Sax Antal, Galambos Albert, Zsidákovits Imre, Eisemann Mihály, Sebestyén Ferenc, Zsák István. A Nemzeti Bizottság 1947. április 16-i ülésén Almási Antal kérte, hogy jegyzőkönyvben tüntessék fel a diósdi erdő eltűnésének időpontját:

„1947. február 28-ig Érdligeten működő Nemzeti Bizottság működése alatt tűnt el az erdő annyira, hogy 1947. február 28-án a diósdi önálló Nemzeti Bizottság már csak itt-ott láthatott egy-egy fát."

1947. május 16-án Markovits Elek volt a vezető jegyző és Ámon Nándor a községi bíró.

1947. május 23-án a képviselő-testületi ülésen Markovits Elek javaslatára elfogadták, hogy a Rádió Társaságnak 2 Ft/négyszögölért eladják a földterületet.

Nehezen indult el az élet. A háborús közélelmezési nehézségek minden család számára megpróbáltatást hoztak. Az infláció hatalmas mértékű növekedése, a feketézés, a politikai visszásságok, a gazdasági visszaélések, a hatalmi harc, a kitelepítés, a beszolgáltatás mind-mind egyenként is próbára tette az embereket.

A kitelepítéssel kapcsolatos aggályok, félelmek, a bizonytalanság a termelés területén is gondot jelentettek, a műveletlen földek, a gyümölcsösök pusztulása nem a reményteljes jövőt sejtette.

A kitelepítésre kijelöltek listája 1947. augusztus l-jén érkezett meg. 317 név szerepelt a listán. Augusztus 20-án újabb lista jelent meg, amelyen 201re apadt a létszám.

A kitelepítési és elszállítási listán szereplők közül azokat lehetett mentesíteni, akik be tudták bizonyítani a Központi Statisztikai Hivatalból kapott lista alapján, hogy magyar anyanyelvűek és magyar nemzetiségűnek vallották magukat, akik a 60. életévüket betöltötték, vagyonukról önként lemondtak a magyar állam javára, gyermekük vagy hozzátartozójuk pedig aláírt egy nyilatkozatot, hogy holtukig minden ellenszolgáltatás nélkül eltartják őket. Az öregek mind lemondtak vagyonukról, hogy itt maradhassanak.

1947. augusztus 24-én este 3/4 9-kor érkezett meg a rendőrség 40-50 fővel. Este 10 órakor már indultak is a kitelepítendők teherautókkal Budafok-Háros teherpályaudvarra. Sokuknak sikerült megszökniük, de 61 személyt így is elvittek. A szerelvény augusztus 25-én délután 4 órakor indult el BudafokHárosról.

1975-ben egy Szerkesztő Bizottság megírta Diósd történetét 1945-1975-ig, ahol arról a tragikus eseményről így emlékezett meg: „A község lakosai közül azokat, akik volksbundisták voltak, német anyanyelvűek, vagy az SS-es katonák 25 családot telepítettek ki."

1947.  január 11-től Galántai Ágoston a vezető jegyző.

1947-ben a 70-es úton beindult a BART buszjárat. A Nemzeti Bizottság azzal a kéréssel fordult a Közlekedési Miniszterhez, hogy a Diósdról bejáró dolgozók utazási kedvezményt kapjanak. A munkásbérlet 50 százalékos kedvezményt jelentett. 1947. augusztus 3-án Markos Ferenc a Nemzeti Bizottság elnöki tisztségéről lemondott, helyére elnöknek Almási Antal került.

1948.  december 3-án Ámon Nándor bíró mondott le, helyére Kohn Jenőt javasolták, végül a községi bíró Varga István lett.

A kollektív büntetés hatása még 1949-ben is működött!

Diósd Község elöljáróságtól az Irreiter család az alábbi értesítést kapta.

Irreiter Ferenc és családjának büntetése
 
Szüretelők az 50-es évek elején

Itt kell megjegyeznem, hogy az 1945 után a közigazgatásban történt személyi változásokat a Pest megyei Levéltárban őrzött Bizottsági jegyzőkönyvekből írtam ki. Sajnos a Diósd története 1945-1975 című anyagban leírtakkal csak részben egyezik.

Jegyzőkönyvek szerint: Diósd története szerint:
1945 Bognár Dezső jegyző Bognár Dezső jegyző
Haás József bíró  
1945 Bognár Dezső jegyző Bognár Dezső jegyző
Kriszton László bíró Albitz Lajos bíró
1946 Bognár Dezső jegyző Sarkadi Lajos jegyző
Németh Ferenc bíró Albitz Lajos bíró
1947 Galántai Ágoston jegyző Galántai Ágoston jegyző
Ámon Nándor bíró Albitz Lajos bíró
1947 Markovits Elek jegyző Markovits Eíek jegyző
Ámon Nándor bíró Albitz Lajso bíró
1948 Markovits Elek jegyző Markovits Elek jegyző
Ámon Nándor bíró Albitz Lajos bíró
1949 Markovits Elek jegyző Markovits Elek jegyző
Varga István bíró Albitz Lajos bíró
1950 Tóth József jegyző Tóth József jegyző
Varga István bíró Ámon Nándor bíró

Az első tanácsválasztások 1950. október 22-én voltak Diósdon, az első tanácselnök Tóth Imréné lett, aki fél év után átadta helyét Boda Sándornak.

Az 1941-ben alapított PIRQCHEMIA Rt.-t, mely Diósd első üzemszerű ipari létesítménye volt, 1949-ben államosították, majd helyén 1950-ben létrehozták a Csapágygyártó Nemzeti Vállalatot, ahol 1950 augusztusában, ha alacsony szinten is, de megindult a kúpgörgős csapágyak gyártása. Mindkét üzemről kissé részletesebben olvashatunk A megjelenik az ipar című fejezetben.

Közben elkezdődött a Rádió Társaság adóüzemének további építése, megjelentek az acélszerkezeti oszlopok, tornyok a Tétényi-fennsík legszebb területén. Szögesdrótos kerítés vette körül és ÁVO-sok őrizték.

A község történetében döntő jelentőségű esemény volt, hogy 1950. január l-jével Érdhez csatolták Diósd Kerttelepet és Diósligetet. Emiatt a község 1486 holdnyi területe 1005 holdra, 572 hektárra csökkent. A lakosság száma is megváltozott. Az elcsatolt területnek 1941-ben 1414 lakása volt, több, mint az anyaközségnek. Az elcsatolás előzménye még 1946-ra vezethető vissza. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye törvényhatóságának 1946. június hó 4. napján tartott közgyűlésén született meg ez a véghatározat, az érintett területek lakosainak kérelmére, hogy Diósd községtől Érd községhez csatolhassanak át. Egyúttal kérték a lakosok, hogy kérelmüket pártoló javaslattal a Belügyminiszter Úrhoz terjesszék fel.

A véghatározatban az átcsatolandó terület nagyságát 586 kat. holdban rögzítették, a terület lélekszáma 1750 fő, indoklása az alábbi:

„Fenti kérelmet az érdekeltek közvetlenül a Belügyminiszter Úrhoz terjesztették elő, aki az ügyet a helyszínen kivizsgálva megállapította, hogy az Érd község határától 1920 után Diósd községhez átcsatolt terület, melyen Diósdliget és Diósdkerttelep létesült, teljesen össze van épülve Érd községgel, míg Diósd községtől 3 kilométer választja el. Továbbá az is megállapítható, hogy a két település lakossága azonos összetételű Érd község lakosságával. Ezért tervezte a Belügyminiszter Úr - magasabb közigazgatási érdekből - (1886. XXII. t. c 149. par.) Érd községhez való csatolását."

Az 1946-ban kelt kérelmet 1950-ben teljesítették, anélkül, hogy az elcsatolt terület - történeti - felülvizsgálata megtörtént volna. Az sem felel meg a valóságnak, hogy az elcsatolt terület 3 km-re van Diósdtól.

Közben 1951-ben Mihalovits Kálmánné lett a tanácselnök, aki közel egy évig látta el a tanácselnöki tisztet. A következő két évben négy tanácselnöke volt a községnek. Úgymint: Jászberényi László, Dervanits Anna, Zwatt Györgyné és László József. 1954 szeptemberétől két évig Mudrdoch Frigyes volt a tanácselnök, 1956. szeptember 1-től 1957. február 1-jéig pedig Bánlaki Sándor.

1957. február l-jétől a községi tanács elnöke Demény János lett. A községben a korábbi években többszöri próbálkozás ellenére sem tudott megerősödni a szövetkezeti mozgalom, a szétszórt és elhanyagolt állami tartalékterületeken megkezdett gazdálkodás sikertelennek bizonyult. A Haladás Termelőszövetkezet feloszlott, majd újabb próbálkozás révén az Április 4. nevet felvett Termelőszövetkezet sem tudott talpon maradni és 1956-ben az is feloszlott. 1957 januárjában mindössze öt tagja maradt a szövetkezetnek. Az eredménytelenséget látva a helyi és a járási szervek végül is úgy döntöttek, hogy a szövetkezetet beolvasztják az érdi Búzakalász Szövetkezetbe.

Ha jól emlékszem, 1957-ben került Pátyon megrendezésre a Budai Járási Mezőgazdasági Kiállítás, melyen az őszibarack-kiállítás házigazdája Diósd volt. A helyszín kialakításához Demény János tanácselnök Mihalek Gézát és jómagamat a Mechanikai Művektől néhány napra elkért. Mikor elkészült a berendezés, mi is megtekintettük a többi kiállítóhelyet. Látva az igen szép eredményeket bemutató termelőszövetkezeti pavilonokat a tanácselnök úgy döntött, hogy a diósdi Április 4. TSZ-nek sem ártana, ha jelen lenne a kiállításon. Így aztán néhány másik standról összegyűjtött áruval, az akkor már nem is működő, diósdi Április 4. TSZ is bemutatkozott.

1958-ban az önállóvá vált FMSZ (földműves szövetkezet) keretén belül megalakult az Őszibarack-termelő Szakcsoport 34 fővel, 72 kat. hold földterülettel. 1959-ben megalakult a Hegyközség. E két szervezet alapvető feladata a gazdák anyagellátása, valamint a határ védelme volt.

1961 januárjában a Szakcsoport és a Hegyközség egyesült és Szakszövetkezetként működött. Az átszervezés azért vált szükségessé, mert a község adottságainak jobban megfelelő társulási típussal továbbra is biztosítani tudták a község hagyományos és nagy múltú őszibarack-kultúrájának fenntartását és fejlesztését. A Szakszövetkezet megalakításával sikerült a termelési biztonságot megteremteni a községben. 1962-től szakaszos telepítéssel 50 kat. hold nagyüzemi őszibarackost létesítettek. A Szakszövetkezetet megelőző Szakcsoport vezetőjének tagjai voltak: Albitz Lajos, Bánlaki Sándor, Demény János, Denkinger Sándor, Markos Ferenc, elnökévé Földvári Károlyt választották.

1959-ben megépült a szövetkezet központi felvásárló telepe, ahol kulturált körülmények között végezhették az őszibarack válogatását, osztályozását, csomagolását. 1978-ban a Szakszövetkezet egyesült a Sasad Szövetkezettel. Közben megindult Diósd tudatos építése, infrastruktúrájának kialakítása. 1958-ban a BUVÁTI (Budapesti Várostervezési Iroda) elkészítette Diósd általános rendezési tervét, mely terv több évre meghatározta a település alakítását. A Csapágygyár szervezésében megkezdődött a Petőfi S. utca, a Tó utca és a Duna utca térségében a kertvárosi jellegű lakótelep építése, majd a 70-es főút és a községháza közötti terület beépítése.

Tűzoltók és úttörők (1968)

A település ivóvízhálózatának kiépítése 1951-ben indult meg. 1958-ban megalakult az Ivóvíz Társulat, mely mélyfúrású kutak építésével kezdte meg működését. Az első években még biztosítani tudta az igényeket, majd rákapcsolódott a PVCSV érdi rendszerére.

Az 1980-as években megkezdődött a földgázhálózat kiépítése és a háztartások bekötése, 1984-ben pedig megindult a földgázszolgáltatás. A csatornahálózat megépítése ugyancsak ezekben az években kezdődött meg. A Diófa sori szennyvíztisztító telep azonban hatósági engedély hiányában nem működhetett, így az érdi szennyvíztisztító telep fogadja a diósdi kommunális szennyvizet.

Jelentősen megnőtt a lakosság lélekszáma is, mely az óvodai, iskolai férőhelyek növelését tette szükségszerűvé. 1972-ben az Ifjúság u. 4. számú alatt épült fel az új óvoda, mely a Gárdonyi Géza úti épülettel együtt működött. 1975-ben, majd 1977-ben újabb bővítés vált szükségessé, közel 150 fő elhelyezése vált lehetővé. A kápolnakerti iskola így ugyancsak kicsinek bizonyult. 1958-ban épült fel a Dióskertben a mai kis iskola, majd az 1984/85. tanévben már a Gárdonyi Géza úti iskolában is megkezdődött a tanítás.

Az orvosi ellátás is továbbfejlesztésre kényszerült. A községháza udvarában lévő - volt jegyzői - lakásban működő orvosi rendelő felszereltsége igen szerény volt (asztal, szekrény, lámpa, lavór, egy vizsgálóasztal és egy higanyos vérnyomásmérő). Az illemhely az udvaron volt. A váróban 8 beteg fért el egyszerre. Az áldatlan körülményeket Demény János tanácselnök is felismerte, s nehézségek árán, de elkezdődött egy korszerű orvosi rendelő építése. 1973ban már a gyermek-szakorvosi rendelő is beindult.

Szerencsére a BUVÁTI által készített átalános rendezési terv teljes egészében nem került végrehajtásra, a Törökbálint felé vezető „Tabán", vagyis az Ófalu nem került lebontásra. Az Ófalu lebontását a terv azzal indokolta, hogy azokat a lakásokat, az „akkori szűkös viszonyoknak megfelelően építették lakóházzá és csak a legszükségesebb igényeket elégítették ki. A pinceházakat a geológiai alapot képező mészkőbe vájták, boltozatuk kiképzése hiányos volt. Több alkalommal előfordult olyan eset, hogy a Tétényi-platóról lezúduló árvíz beszivárgott ezekbe a lakásokba. Így a szanálás szükségszerű."

Az 1960-as években megkezdődött a valamikori gyönyörű, de kivágott fenyves erdő parcellázása. Erről így számol be a már említett Szerkesztő Bizottság a Diósd története című munkájában:

Szocialista társadalmi rendünk, valamint az életszínvonal emelkedése lehetővé tette, hogy a budapesti dolgozók, akik a munkaidejüket nem megfelelő környezetben töltik el, Budapest környékén munkaidő utáni, illetve hétvégi telket vásároljanak, ahol maguk és családjuk pihenő idejét kulturált környezetben töltik el. Diósd község Tanácsa Budapest és a környező üzemek dolgozóinak ilyen arányú igényét magáénak tette. Erre a célra 160 kat. hold területet jelölt ki, amelyen a korábbi parcellázásnak megfelelően 1969. év végéig az OTP útján több mint félezer üdülőtelket értékesített. Diósd község tanácsa elő kívánta segíteni pártunk és kormányunk, valamint a SZOT kezdeményezését, melynek célja az ipari dolgozók hétvégi pihenésének kulturált körülmények közötti biztosítása."

Majd későbbiekben újabb 180 hétvégi telket adtak át értékesítésre. Erre a célra 3000 négyszögöl területet jelöltek ki. „1969-ben megkezdődött a hétvégi házak építése. A. községi tanács ezt a folyamatot olyan formában irányította, hogy az ingatlanok, a táj jellegének figyelembevételével, megfelelő méretű és az ÉM által javasolt típusterveknek megfelelően fa- és kőházak épüljenek. A tanács az érdekeltek részvételével üdülőtelepi bizottságot hozott létre, melynek elnöke Bubits Rudolf alezredes volt, tagjai: technikusok, mérnökök" Az üdülőtelepi bizottság az előzőekben említett budapesti dolgozókat képviselte, akik munkaidejüket nem megfelelő környezetben töltötték el. Ezzel a parcellázással örök időkre biztosították, hogy az 1945-ben elpusztított, rendkívül értékes természeti kincsünket, a fenyves erdőt soha ne lehessen újratelepíteni. Az üdülőövezet kialakítása a 70-es út Nagytétény felé eső területére is kiterjedt, de itt már magánterületeket parcelláztak. A mezőgazdasági termelésre alkalmas területek szép lassan eltűntek. A földtulajdonok száma az 1970es években meghaladta a 2000-ret, melyből az állandó diósdi lakos alig éri el az 500 főt.

A gyümölcstermesztés, elsősorban az őszibarack-termelés egyre csökkenő tendenciája a Szakszövetkezeteket melléküzemági tevékenység végzésére ösztönözte. A szövetkezet a különböző kisgép-kölcsönző, szállítási és egyéb szolgáltató tevékenység mellett a textil üzemág beindításával igyekezett, biztosítani a szövetkezeti tagság - különösen az asszonyok - foglalkoztatását.

A gyümölcsök egyik célpontja: Budapesti Nagyvásárcsarnok
 
A partnerközségi oklevél (1989)

Tanácselnökök voltak:

1959-előtt Mudrock Frigyes

1959-1976 Demény János

1976-1978 Hermann Ferenc

1978-1981 Balla Gyula

1981-1990 Nagy István

A nyolcvanas években a gazdasági életben és az üzleti világban változások következtek be, melyek a politikai környezetre is igen élénk hatással voltak. A nyolcvanas évtized második felében az akkori NSZK kormányának politikájában fokozatosan erősödött az a törekvés, hogy a más országokban élő német nemzetiségiekkel kapcsolatot építsen, segítse őket saját nyelvük, kultúrájuk megőrzésében, gyakorlásában. Ennek eredményképpen kezdődött el a partnerkapcsolatok kiépítése az egyes német települések és német nemzetiségiek által is lakott magyar települések között.

Alsbach-Hähnlein elöljárói a bonni magyar nagykövetségtől kértek javaslatot. A diplomaták nem Diósdot, hanem két másik települést javasoltak - pedig az alsbachiak már ekkor Diósdra gondoltak. A történet indításának főszereplője az Érden lakó Schneider István volt, aki a Bensheimben élő unokaöcscse kérésére „öregfiúk" labdarúgó mérkőzést kezdeményezett - azért a diósdiakkal, mert érdi létére, könnyebben el tudta intézni. A történet innen már egyszerű: Az „öregfiúk labdarúgó csapat néhány zenésszel és énekessel 1987ben eljött Diósdra. 1988 nyarán Alsbach-Hähnlein elöljárósága, illetve Hans Christ polgármester hivatalos levélben megkereste Diósd község tanácsát és kezdeményezte a partnerkapcsolatok hivatalos kiépítését. A partnerközséggé nyilvánítás oklevelét a két település nevében 1989. november 3-án AlsbachHähnleinben írták alá, Reinhard Wennrich polgármester és Nagy István tanácselnök.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet