Előző fejezet Következő fejezet

GAZDASÁGI ÉLETÜNK VÁLTOZÁSAI

 

Diósd történelmével párhuzamosan a gazdasági jellemzők is változtak. Ennek megismeréséhez és megértéséhez érdemes áttekinteni az iparosok és kereskedők, a gyümölcstermesztők, a mezőgazdasági munkások, az aratók, az állattartók megannyi gondját, a nehéz munkával együttjáró fejlődését. A diósdiak mindig dolgos emberek voltak. A legnehezebb körülmények között is vállalták, szerették a munkát, mert tudták, hogy csak az lehet a boldogulásuk alapja.

IPAROSOK, KERESKEDŐK

A kézművesipar első királyunk, Szent István uralkodása alatt alakult ki. A honfoglaló magyarságnak bizonnyal szüksége volt fegyverkészítőkre, kovácsokra. E feltételezés életmódjukból szükségszerűen kikövetkeztethető. A felsorolt mesterségeket még Ázsiából kellett magukkal hozniuk. Valószínű azonban, hogy a leigázott vagy behódolt népek mesterembereit is foglalkoztatták.

A kézműipar kialakulásának egyik feltétele a helyhez kötöttség. E célból első királyunk az országban hittérítő szerzetesekkel együtt mesterembereket is hívott, akiket a különböző apátságokhoz telepített. 1001-ben például a Pannonhegyi apátságnak 10 kovácsot, kerékgyártókat és fafaragókat adományozott, 1015-ben pedig Pécsváradnak 10 kovácsot, 6 bognárt, 12 esztergályost, 9 péket, 3 fazekast, 6 viaszgyertyaöntőt, 5 ötvöst, 8 kerékgyártót és 4 molnárt ajándékozott többek között.

Hasonlóképpen cselekedett többi uralkodónk is. A tihanyi apátságnak I. Endre, a garamszentbenedekinek I. Géza, a dömösinek II. Béla királyunk ajándékozott mesterembereket. De nemcsak klastromokban és papi uradalmakban, hanem a nemesi udvarházakban is számos iparos dolgozott. A XII. században már a hazai mesteremberek látják el az ipari szükségleteket, s a Magyarországon készült posztó- és vászonféleségek, arannyal hímzett ruhaszövetek, ötvösmunkák az itt járt idegenek figyelmét is felhívták. A városi iparosoknak a XIII. században már céhei állottak fenn hazánkban. A legrégibb ránk maradt céhszabály, a kassai szűcsöké 1307-ből való; a bíró felhívja a szűcsöket, hogy mesterségüket a köz javára, és ne nyerészkedés céljából gyakorolják. Szinte minden szakma megalakította a saját céhét, mely nevezett tagságának biztonságát, különböző előjogokat, védelmet jelentett.

A különböző kézműves céhek mind önállóan működtek, szinte tejhatalommal rendelkeztek. Az idegen kézművesek, kereskedők tevékenységét megtilthatták*' terméküket elkobozhatták, és még bírságot is kiszabhattak. Tevékenységük során olyan kiváltságokat, jogokat szereztek, hogy a hatalom hatásköréből szinte kikerültek. Rendeleteket hoztak annak érdekében, hogy a céh hírneve fennmaradjon. Erre utalnak azok az intézkedések, melyeket érdemes volna manapság is figyelembe venni. Így például:

-A mészárosok céhe előírta, hogy ha valamely mészáros lopott marhát vásárolna, mindannyiszor egy forint bírsággal bűnhődjék, és a húsárulástól négy hétre felfüggesztessék. A céhmester, ha a mészárszékben akármilyen romlott és tisztátalan húst találna, a kutyának dobja oda táplálékul.

-A pékek a városbelieket és a jövő-menőket mindenkor elegendő fehér kenyérrel tartoznak kiszolgálni. Valahányszor pedig hiány lesz a fehér kenyérben, ugyanannyiszor minden péktől, aki a hiányban vétkes, egy forint bírság hajtassák be. Ha valamely pék nem fehér kenyeret sütne, egy forint bírsággal, s a sütésnek nyolc napra való felfüggesztésével bűnhődjék.

A hatalom szabályozni szerette volna a céhek tevékenységét, ezért egyre gyakoribb és általánosabb az az óhaj, hogy a hatalmukban túltengő kézműves céheket meg kell rendszabályozni. Ez a rendszabályozás a szatmári békekötés (1711) után, III. Károly alatt kezdetét vette.

A XIX. század elején megkezdődött a céhintézmény haldoklása. A közvélemény mind élénkebben sürgeti a céhek kiváltságainak teljes megszüntetését. A vármegyék is feliratokban kezdték a céhek végleges eltörlését, s az iparszabadság kimondását. Az 1851. április l-jével életbe lépett „Ideiglenes Utasítás" már a szabadverseny (iparűzési szabadság) elvére helyezkedett. 1872-ben a törvény a céhek működését a „törvény erejével" megszüntette.

Érdekes módon gondoskodtak az utánpótlásról. Az inast 10-12 éves korában fogadták fel 3-4 évre, némelyik iparágban 5-6 évre. Törvényes gyermeknek kellett lennie és két polgárnak kezességet kellett vállalnia érte. A »céhládába« felvételi díjat fizetett, s áldomást tartozott adni.

Ha inaséveit (apródesztendeit) kitöltötte, az egybegyűlt céh és nyitott céhláda előtt felszabadult, s a segédlevél kiállításáért bizonyos összeget kellett fizetnie. A tanítómestere ruhával látta el, s a mestere fizette az ilyenkor szokásos áldomást. Fél év múlva be kellett lépnie a legények társaságába, s »társpoharat« kellett adnia. A társpohár kiürítése nagy ünnepséggel, sok szertartással járt. Ilyenkor az új legény keresztszülőkkel jelent meg a társpohárlakomán. Ezután az ifjú legénynek vándorútra kellett mennie, a legtöbb céhnél három évre, hogy lásson, tanuljon. A munkaidő valóban „látástól-mikulásig" tartott, a pihenőnap: a vasárnap és ünnepnap volt, korhelyhétfőt tartani szigorúan tilos.

Békebeli „Hangya" kirakat

A vándorló évek kitöltése után kérhette a legény mesterré avatását, a céhbe való felvételét. A felvétel elengedhetetlen feltétele volt a beigazolt jó erkölcsi viselet, a vándorkönyv tanúságtétele, s városban a polgárság megszerzése, mezővárosban és falun a földesúr letelepülési engedélye, az előírt remek elkészítése, két mesterasztal adása: felvételekor a kis mesterasztalt, egy év múlva a nagy mesterasztalt. A felavatott mester céhtaksát fizetett a céhláda javára. A mezővárosi és falusi céhek 1848-ig elsőfokon a földesúr és a községi elöljáróság, másodfokon pedig a szolgabírák, illetőleg a megye ellenőrzése alatt állottak. Az elsőfokú ellenőrzési hatóságok jogköre a céhek minden fontosabb tevékenységére kiterjedt, így mindenekelőtt a lakhatási engedélyek kiadására.

Azoknak a kézműveseknek, akik nem a lakóhelyükön kívánták magukat a céhbe felvetetni, elsősorban a lakhatási engedélyt kellett megszerezniük a földesúrtól vagy a községi elöljáróságtól. A földesurak persze a legtöbb esetben szívesen látták a mesterek, s főként olyan iparűzők beköltözését, akikre különösen szükség volt az illető helységben. Így a földesurak - s a vármegyék általában nem a mesterek letelepedése, hanem inkább elköltözése ellen emeltek kifogást. Az olyan kézműveseket viszont nem szívesen fogadták be, akik az uradalom engedélye nélkül vagy adósságaik hátrahagyásával hagyták el korábbi lakóhelyüket. Pest megye és az óbudai uradalom pl. 1840-ben nem támogatta egy asztalosnak letelepedési kérelmét, aki előbbi lakóhelyéről, Diósdról „minden engedelem nélkül" és tartozásainak hátrahagyásával költözött Óbudára.

Vajon milyen iparosok lehettek a XVIII-XIX. században Diósdon? Az előbbiekből kitűnik, hogy asztalos biztosan volt, és mivel szőlőműVelők lakták Diósdot, kádárnak is kellett lennie, kovácsnak is, hiszen elég sok ló volt a faluban. A község fejlődése, a házak szaporodása kőművest, ácsot, asztalost, lakatost feltétlenül igényelt. Az élet egyéb területein is feltételezhetjük az iparosok jelenlétét. Cipész, borbély, szabó, pék nélkül egy nagyobb lélekszámú település, így Diósd sem létezhetett.

A XIX. század második felének viszonyait vizsgálva érdekes kapcsolatot találtam Diósdon a családok neve és foglalkozása között. Egy-egy iparos szakma egy-egy családra volt jellemző, vagyis apáról fiára öröklődtek. Otthon a gyerekek elég korán kapcsolatba kerültek a megélhetést biztosító iparos szakmákkal, és a szülők irányítása és példamutatása hatására választottak mesterséget. Iparosokkal kapcsolatos adatok csak a XIX. század második felétől állnak rendelkezésünkre, azokat vizsgálva azonban az azt megelőző időszakról is véleményt alkothatunk, következtetéseket vonhatunk le. A foglalkozásokat vizsgálva az iparosok, kereskedők mellett három nagy csoportra osztható a felnőtt lakosság, úgymint a kapásokra, a szőlőművelőkre és a munkásokra. Valószínű, hogy a „kapások" és a „szőlőművelők" azonos foglalkozást jelentenek. Megkülönböztetés talán a termőfölddel kapcsolatos tulajdonviszonyokban keresendő. A „munkások" megfogalmazás feltehetően a napszámosokra, az alkalmi munkát végzőkre, az iparosok, kereskedők alkalmazottaira vonatkozhat.

Iparosok, kereskedők a XIX-XX. században:

 

XIX. század XX. század
Ácsok Hund Antal Scheirich Mátyás
  Hund Benedek Scheinich István
  Hund József Jäger Antal
  Hund Sebő ifj. Wágner Ferenc
  Gesitz János  
  id. Wágner Ferenc  
Asztalosok Jäger József id. Denkinger Lajos
  Körmöczy Árpád ifj. Denkiner Lajos
  Künstler Ádám Denkinger Béla
Asztalosok Tranger Ferenc id. Haszán István
  Zeitler Antal ifj. Haszán István
  Geiger József Haszán Ágoston
    Márton István
    Wittwindisch Ferenc
    Benkő Márton
Bádogosok Puskás István Csihák Károly
  Wittwindisch Rajmund Denkinger Sándor
    Bunth Jakab
    Bunt István
Borbély-fodrász Progl Antal Natta Antal
    Natta Lipót
    Natta János
    Richscheid Ilona
    Tóth János
    Tóth György
Cipészek Hauser Ernő Hauser József
  Hauser Ferenc Hauser István
  Hund József Makács István
  Lakner Ferenc Braun József
  Peigelbech János Wittinger Benedek
  Tasch Ferenc Albecker József
    Schneider Mihály
    Aradi Simon
    Wágner Lajos
Hentes-mészáros Bleicher Márton Schóber Ödön
  Schóber Lajos Mihalek Fábián
  Schóber Ferenc Polacsek Márton
    Peier Károly
    Fink József
    Kriszl Imre
Kőművesek Gesitz János Albert Antal
  Hübler Engelhart Helmli Sebő
  Mitterer Lajos Presguár István
  Renner Gáspár Jáger Antal
Kőművesek Wágner Ferenc Léber Lajos
  Hock Károly Mihalek Ferenc
    Braun István
    Wágner József
    Hund Rajmund
    Renner László
    Makai István
Kovács Csihák Antal Fink József
  Román János Ifj. Albitz Mátyás
    Mihálovits Kálmán
    Schneider Mihály
    Biró Ferenc
Kádár Száraz László Hund József
  Senadek András Száraz Gyula
    Jäger Károly
    Trautner Ádám
Kocsmárosok, Schóber Ferenc Schóber Mihály
vendéglősök Wéber József Monostori István
    Kőnig Ferenc
Pékek Charamza Ferenc Karl Mátyás
  Zsidákovits Lajos Zsidákovits János
  Vehrnola Péter Nagy Jánosné
    Herczog Alajosné
    Ulmann Ottó
    Simon József
Szabók Hanisztkó Viktor Hermann Gyula
  Geiszler Anna Walter József
    Albitz István
    Sóskuti István
    Csihák Róza
    Hauser nővérek
    Maurer Irma
    Arany Szilvia
    Béres Jánosné
Üvegesek, Schneider Lajos Jäger Mátyás
üvegcsiszolók   Varga Mihály
    ifj. Varga Mihály
    Eisemann Mihály
    Eisemann György
    Richtscheid József
    ifj. Richtscheid József
Bognár Zsíros Gábor  
Takács Kögler Alajos  
Szitakötő Poyzel József  
Kávésok Charamza Ferenc  
  Irreiter András  
Szatócsok Szonner Bernát Markos Flórián
  Tranger József Varga Károly
  Zsidákovits Ferenc Hauzer József
  Zsidákovits Bernát  
  Zsidákovits Gyula  
Vincellérek Albecker Mihály  
  Arany István  
  Hund János  
  Klein Mihály  
  Mihalek János  
Kertészek Bogár András Magyar Gyula
  Ohm Adolf Albitz Ferenc
  Tóth Nándor id. Albecker József
    Albitz Lajos
    Prokop József
    Petrov Konstantin
    Miklós

Az iparosok és kereskedők felsorolásánál gondom akadt, ugyanis a századforduló környékén az időbeni átfedések kis zavart okoztak, de az időtartam elég nagy léptékű, és így a változások valamennyire nyomon követhetők.

A névsor pontosításában, főleg a XX. századra vonatkozóan igen nagy segítségemre volt a Diósdi Hagyományőrző Klub tagjainak, s azon belül is Görögné Horváth Katica és Wágner Mátyás barátom, illetve a „Diósdhéj" című helyi lapunkban e tárgyban írt sorozata. A „Hajdani üzletek Diósdon", valamint az „Iparosok kereskedők utcája" című cikksorozatot teljes egészében e könyvben megörökítésre méltónak vélem, egy kis kiegészítéssel. Az Apponyi u. 7. sz. alatti pékség a XIX. század második felében pékségként és kávéházként is működött. Az üzlet vezetője Charamza Ferenc volt, akinek szakmája, „pék és kávés", segítőtársa pedig a felesége, az 1903-ban elhunyt Zsidákovits Katalin.

A Schóber vendéglő udvarán (1938)

Iparosok, kereskedők utcája

Apponyi u. 8. Szatócsbolt

Hanzer József Grazban született. Az I. világháborúban Szlovéniában volt katona. Ott ismerkedett meg feleségével, Simonisz Stefániával. A háború befejeztével Magyarországra jöttek, s Diósdon telepedtek le. Őszibarack-átvétellel, fuvarozással foglalkoztak. 1939-40-ben szatócsboltot nyitottak. A kis boltban minden megtalálható volt, ami egy falusi háztartásban szükséges. Nem is beszélve a sokféle cukorkáról. Erős, savanyú, diannás stb., s az ánizs ízű fekete „cipőfűző" cukor, amelyet lyukas 20 fillérért lehetett vásárolni, no meg a krumplicukor. Számomra Hanzer néni és a krumplicukor összenőtt fogalommá vált. Kisiskolásként oda jártunk néhány fillérért vásárolni. Azóta bárhol veszem, a régi ízt nem tudom megtalálni. Talán nem is az íz változott, hanem régmúlt gyermekkorom teszi oly vonzóvá. Ma lakóház van az üzlet helyén, amely külsejében őrzi eredeti formáját.

Apponyi u. 11. —Hentesüzletek

Mihalek Fábián 1911-ben született Diósdon. Hentes és mészáros szakmáját Budaörsön tanulta. Ott volt segéd is. 1937-47. között Diósdon saját házukban hentesboltot üzemeltetett. Megbecsült, jó szakember hírében álló mesterember volt. Nagy gondot fordított áruja minőségére. (Például télen a Dunáról jeget hozatott, s azt nagyobb darabokban az Apponyi u. végén és a Schóberüzletnél lévő jégveremben tárolta, hogy áruját mindig frissen tarthassa.) Lehetett kapni nála tőkehúst és egyéb hentesárut is. 1947-ben a politikai rendszer úgy hozta, hogy üzletét megszüntetni, s családjával elköltözni kényszerült. Szülőfaluját mindig szerette, s ezt fiaiba is átoltotta. Idővel visszaköltöztek Diósdra. Fiai családjaikkal ma is itt élnek.

Peyer Károly és családja a kitelepítések idején került Szlovákiából Magyarországra. Hentes lévén, a Mihalek-házban telepedett le, s az 50-es évek végéig (az államosításig) fenntartotta üzletét. Ma családi ház az épület.

Apponyi u. 13. - Pékség, majd cipészműhely 1907-1931 között Zsidákovits János péksége, majd az Albecker József-féle cipészműhely (ahol Fancsek József és Natta Ferenc, Franci bácsi is dolgozott). Ma az épület „csak" családi ház.

Apponyi u. 14. - Plébánia, majd szeretetotthon

A plébániaház egykori tulajdonosa s élete végéig szerződéses lakója Nagy Vilma (Barna Bernát neje) volt. Az épület 1927-ben már plébánia. 1973-ig laktak itt a település lelkészei. Az új parókia megépültével továbbra is egyházi tulajdon maradt. 1991-ben a mellette álló (Apponyi u. 12. sz.) ház megvételével - amely Balczer János (1809-1874), majd a Bleicher család, azután Denkinger Géza tulajdona volt - megkezdődött a két házhelyet felölelő Szent Anna Szeretetotthon építése. Ma 21 lakásos, tovább bővülő, fejlődő intézmény. (Említésre érdemes, hogy udvarán ma is megtalálható az a 150 éves kút, amelynek felirata: Balczer Johann 1856.)

Apponyi u. 15. - Hitel Szövetkezet és Hangyabolt, Népbolt

Az 1927-ben megalakult Hitel Szövetkezet ezen épület egyik részében rendezte be irodáját. A központ egyik legerősebb fiókintézete volt. Elnök: Denkinger Lajos, ügyv. ig.: Kék Géza, könyvelő: Britvecz Jenő, pénztáros: Schneider Ferenc.

Az épület másik részében az 1919-ben alakult Hangya Fogy. Szöv. boltja volt. Elnök: Kék Géza, ügyv. ig. és könyvelő: Szodoray Sándor, pénztáros: Zsidákovits (Zámori) István, boltvezető: Brakszatorisz Károly. Későbbi boltvezető 1943-49-ig, az államosításig a diósdi születésű Marton Gyula volt. Ő a tétényi Hangyaboltnál tanult, majd Diósdon kereskedősegéd, később boltvezető lett. Közben sorsa: katonaság, hadifogság, visszatérve rövid időre ismét a Hangyabolt. Az államosítás után a vegyesbolt Népbolt néven állami kézben tovább működött. Az 1989-es rendszerváltás után rövidebb-hosszabb ideig különböző személyek vegyes boltja volt. Ma Simon József sütödéje és pékáruüzlete található itt.

Apponyi u. 16. - Vegyeskereskedés

Az 1930-50-es években Végh Istvánné Zsidákovits Erzsike (Liszka) néni vegyeskereskedése volt e helyen. Idejártunk cipőfűzőért, hajszalagért, papíráruért, iskolaszerekért, fűszerekért. Itt vágyódtunk a magas üvegfal mögött felhalmozott apró cukorkákért. Innen maradt meg sokunk emlékezetében a darabonként kapható diannáscukor és a 30 filléres Boci csoki. Ma: múltat tükröző állapotban lévő lakóház ez az épület.

Apponyi u. 17. - Szikvízgyártó telep

Id. Mihalek Fábián, majd fia, Mihalek Károly foglalkozott itt a szódavíz gyártásával. Károly bácsi és felesége, Vilma néni „Mihalek" feliratú (ma már kuriózumnak számító) literes, félliteres és háromdecis üvegekbe töltötték a szódavizet. Károly bácsi lovas kocsival vitte a sok szódát az érdligeti kaszinóba és kocsmákban urasági pincébe, a lőtéri kantinba, és a környék többi megrendelőjéhez. Volt egy szép szürke szamara. Azzal fuvarozta a faluban a szódát, no meg a rokon- és falubeli gyerekeket. (Mert nagyon szerette a gyerekeket.) Maradandó élményt nyújtott azzal, hogy felvette őket a kocsijára. El lehetett menni a házukhoz is szódavízért. Magam előtt látom ma is Vilma nénit, amint üvegekbe tölti a szódát. Látom a betonpadlójú helyiséget, s a gyermekként hatalmasnak tűnő, nagykerekes töltőgépet. Az üveget a gép alá tartja, s miközben töltődik, zizeg, fröcsköl az oxigéndús víz. Mi, gyerekek álmélkodva néztük e munkát. Legkedvesebb emlékem mégis a ki szürke szamár maradt, „aki" nap mint nap egykedvűen baktatva húzta a szódáskocsit, s „aki" minden reggel óramű pontossággal IÁ-zott. Mi, közelben lakók, óra nélkül is tudtuk, hogy 6 óra van, mert „fúj a szódagyár". Az ipar az államosítással megszűnt. Ma: családi ház az épület.

Apponyi u. 18. -Borbély- és fodrászüzlet

A diósdi születésű Natta Lipót Pesten tanulta a borbély-fodrász mesterséget. 1933-tól 1952-ig üzemeltette műhelyét az Apponyi utcában. Nagy ünnepek, esküvők alkalmával felesége: Richtscheidt Ilona is segített a munkában. (Főként a kisebb-nagyobb lányoknak készített az akkori divat szerint „loknis" frizurákat.) Ma: az épület eredeti állapotában lévő családi ház.

Apponyi u. 19. - Bőráruda, majd trafik

Az 1800-as évek végén a Hauser Lajos-féle kicsiny bőráruüzlet volt itt. Ebben az időben sok fuvaros működött a faluban, s a lószerszámhoz készítették, árulták a bőrszíjakat. Az I. világháború után a hadiözvegyek részére boltnyitási lehetőség adódott. Ekkor Zsidákovits Sebestyénné trafikot nyitott az épületben. Később családja (Vanczák Gyuláék) üzemeltették. A szemben lévő rokon Erzsike néni üzlete időközben megszűnt, s ő sok éven át e trafikban volt eladó.

Többen őrzünk egy-egy diósdi képeslapot, amelyet gyermekkorunkban még itt vettünk; s még sokan emlékezünk, hogy a dohányáru mellett újságot, apró cukorkát is lehetett itt kapni - éppúgy, mint a mai trafikokban. Az üzlet a 60as évek végéig üzemelt. Ma szépen átépített lakóház van a helyén, amelynek utcai frontja mégis emlékeztet az egykori épületre.

Apponyi u. 20. - Hentesüzlet

Polacsek Márton 1911-ben született Sóskúton. Az ottani Schóber hentesnél tanult, majd a diósdi Schóber Ödönnél lett hentessegéd. Az 1930-as évek közepén nyitott önálló üzletet az Apponyi utcában, a Wagner-féle házban. A háború alatt katona, 1945-től négy és fél évig hadifogoly volt. Ez idő alatt felesége, Julcsi néni vezette az üzletet. Hadifogságból hazatérve még néhány évig (az 1950-es évek közepéig) üzletében tevékenykedett, majd az államosítás után a hentesbolt megszűnt, s ő húszegynéhány évig még a budapesti Herz Szalámigyárban dolgozott. Ma a házban, de nem kifejezetten az üzlet helyén Wágner Lajos cipőjavító műhelye található.

Apponyi u. 27. - Pékség, fa-, szénkereskedés, varroda

Az 1900-as évek első felében Nagy János péksége, majd az 1935-40-es években a diósdi születésű Denkinger Béla és felesége, az ugyancsak diósdi Jónás Mária fa- és szénkereskedése volt itt az épület mögötti nagy udvarban. Az 1949-54-es években itt élt két gyermekével Gulyás Károlyné Bunth Anna is, aki varrásból tartotta el családját.

Apponyi u. 29. - Jégverem

Az 1900-as évek első felében (mint szerte az országban) jégvermekben tárolt jéggel hűtötték a gyorsan romló árukat. Falunkban is több jégverem volt található. Ezek közül az egyik volt Mihalek Fábián hentesé az Apponyi utcában. Ma: nagy ház, szépen gondozott kert látható itt.

GYÜMÖLCSTERMESZTÉS

„Nálunk mindenütt, ahol szőlőt termesztenek, az úgynevezett szőlőhegyekben, sok csúnya, száraz, seprűszerű őszibarackfánk van, magról kelt apró, csupa mag, bundás, szőrős barackkal, amelyet szüretkor hazai piacainkon őszibarack néven árusítanak. Ezt az bizonyítja, hogy nálunk az őszibarack úgyszólván az ország egész területén termeszthető lenne. Azonban így ne termesszünk őszibarackot, mert abból az országnak nem haszna, de inkább kára van." A fenti sorokat Mohácsi Mátyás nyugalmazott egyetemi tanár írja az 1951ben megjelent Őszibarack-termesztés című könyvének előszavában.

Őszibarack

A délről érkezett jövevény nálunk otthonra talált.

Környékünkön elsősorban Lehner Vilmos szorgalmazta az őszibarack termesztését. Lehner faiskolában nevelt őszibarackoltványokat, azonban kezdetben alig tudta eladni. Végül örömét lelte abban, hogy ősszel, tavasszal oltványait a faiskolából kilopkodták, mert hiszen ezekből majd csak termőfa lesz valahol.

Lehner bejárta az olasz őszibarack-termesztő területeket, és ott látta, hogy a gyümölcsöt a nagyvárosok piacán milyen jól lehet értékesíteni. 1896-ban Nagytétényben kisbirtokot vásárolt. Olaszországból meghozatta a piacon elsősorban az akkor felkapott amerikai fajtákat - összesen 40 fajtát - és azokból alakította ki gyümölcsösét. Ő volt az első, aki 1910-ben úgynevezett kereskedelmi gyümölcsöst létesített tisztán őszibarackból. Idővel a szomszédok, végül a környék lakói is felfigyeltek a korán termő fákra, látták hozamukat és tapasztalták, hogy termésük jól értékesíthető. Valószínű, hogy a diósdiakra is hatással voltak a termelési eredmények, és kezdetben az újjátelepített szőlők közé ültették az őszibarackfákat, majd a későbbiekben csak őszibarackost létesítettek. Lehner Vilmos halála után fia, a matematikatanár Lehner Ödön örökölte a faiskolát és a gyümölcsöst. Feleségével, Cserveny Krisztinával a fajtagyűjteményt szisztematikusan gyarapította. A fajtákat nagy gondossággal értékelték, azért, hogy a hozzájuk fordulóknak megbízható tanácsot adhassanak. Megállapították, hogy az őszibaracknak a korán érő fajtái a leggazdaságosabbak, a legkeresettebbek. A házi kertek részére az egymás után érő fajtákat választották ki, úgy hogy a termelő családnak mindig legyen érő barackja. De az értékesítés szempontjából is fontos volt, hogy egyes időszakokban túltermelés ne mutatkozzék.

A XX. század elején a termesztők nem kereskedőknek adták el a gyümölcsöt, hanem maguk értékesítették. Kosarakban behordták a budapesti vásárcsarnokba, a kisebb piacokra és a csemege üzletekbe. A kiskereskedők saját kocsijukkal kijártak a délbudai falvakba, így Diósdra is.

A Balatoni műút megépülése után a termelők sátrakat állítottak fel az út mentén és az erre haladók megvehették a frissen szedett gyümölcsöt, melyet érett állapotban szedtek le és így az íz és zamat tekintetében tökéletes volt. Az őszibarack sikere újabb és újabb barackosok telepítését eredményezte. Hazánk gyümölcstermesztésének talán egy ága sem fejlődött olyan rohamosan és hatalmas méretűre, mint az őszibarack-termesztés, de a teljes szervezetlenség következtében sehol sem tűntek elő a bajok olyan nagyságban és sokaságban, mint éppen ennél. Egyes jellegzetes őszibaracktermő vidékek, pl. a Budafok alatti községek a termelés felfutásával a termelésüket úgyszólván kizárólag a budapesti értékesítési piacra alapozva túltermeléssel állanak szemben. Bizonyos időpontokban egyes fajtákból egyszerre olyan tömeg lepi el a piacot, jó és silány minőségben egyaránt, hogy annak jó áron való értékesítése szinte lehetetlen.

A baj eredete rövid múltra vezethető vissza. A termelők a nagyon kedvező őszibarack-konjunktúra káprázatától megtévedve, minden tervszerűség és megfontolás nélkül, szomszédaik munkáját híven utánozva önkéntelenül is a tömegtermelés túlhajtásához jutottak. A fenti bajokat szem előtt tartva és pontosan mérlegelve, az Országos Pomológiai Bizottság javaslatára az illetékes szakemberek a legtekintélyesebb termelők és kereskedők bevonásával, alapos megfontolás után elvégezték az őszibarackfajták selejtezését, és a feltétlenül bevált fajtákat kiválogatva, jó időre rendezte és összeállította a tömegtermesztésre érdemes kereskedelmi őszibarackfajták hivatalos névsorát, melyek árexportképesek is. A Földművelési Minisztérium - az Országos Pomoligiai Bizottság javaslatára - elkészítette a Gyümölcstelepítési Körzetek beosztását. Nagytétény, Ercsi, Diósd vidéke

  1. Őszibarackfajták: Mayflower, Győztes, Amsden, Alexander, Canada, Condor, Carman, Metelka, Champion Belle de Cap, Shanzotte, Gyümölcskertek királynője, Mezőkomáromi duráni, Lord Palmerston, Shipley, Stevens, Miller duránci, Michigen, J. H. Halle, Késői bronzos Elberta, Magyar arany duránci, Juno Cling és egyéb jól bevált helyi fajták.
  2. Diófajták: Sebeshelyi gömbölyű, Milotai dió és a helyi jól bevált fajták.
  3. Mandulafajták: Budatétényi hölgymandula, Diósdi félpapírhéjú, Óriás kagyló, Tojás mandula, Szisz mandulája.
  4. Kajszibarackfajták: Magyar kajszi, Nagyszombati kajszi, Kései rózsabarack.
  5. Cseresznyefajták: Will korai, Badacsonyi óriás, Hedelfingeni óriás.
  6. Szilvafajták: Ageni (száraz helyekre), Althann ringló, Besztercei szilva, Beszetercei muskotály szilva.
  7. Körtefajták: Nyári Kálmán, Vilmos körte, Avranchesi jó Lujza, Hardy vajkörte.
  8. Fügefajták: (Érd, Diósd, Sóskut, Tárnok): Dalmáciai fehér és más jól bevált fajták.

A pomológia - gyümölcsismerettan - a fajták gyümölcsének leírásával foglalkozik. Szükség volt a fajták pontos leírására, mert különben a fajtákat hitelesen elszaporítani és forgalomba hozni nem lehetett volna. A pomológiai munkákban jelentős részt vállalt Magyar Gyula, kiváló kertészeti növénynemesítőnk, aki Diósdon élt és a Kossuth L. u. 1. szám alatti házban lakott 1942ig. 1945. május 5-én halt meg.

Magyar Gyula nemcsak a pomológia terén végzett kiemelkedő munkát, hanem több ízben is felhívta a termelők figyelmét az őszibarack-termesztés hibáira, azon belül is az értékesítéssel kapcsolatos szervezetlenségre, problémákra. A Magyar Gyümölcs című szakfolyóiratban az 1930-as évek közepe táján Magyar Gyula több ízben is megjelölte az őszibarack-termesztés követendő irányvonalát. A piacot kell megteremteni, a termelést a piac érdekeinek megfelelően kell megszervezni. Fontos szempont, hogy az őszibarack szezonális lehetőségei korlátozottak. Igen fontosnak tartotta az őszibarack piaci megjelenését: szín, érettség, csomagolás. Munkásságának célkitűzései között elsősorban a termesztést kívánta úgy alakítani, hogy a megtermelt őszibarack színével, ízével, szállíthatóságával stabil belföldi kereslet mellett külföldön is megjelenhessen.

Őszibarack-kivitelünk az 1930-as években lassan, de megindult. Az évtized első éveiben kb. évi tíz vagon az őszibarackexport. 1936-ban ugrásszerűen megnőtt, 123 vagonra emelkedett a külföldre szállított őszibarack mennyisége. A kivitelnek az ilyen örvendetes emelkedése több gondolatot vet fel. Mindenekelőtt az a kérdés, hogy minek köszönhetjük ezt a nagyarányú fellendülést, amikor a termés nem volt nagyobb az előző évinél, és a külföldi sem fogyasztott több őszibarackot.

Hazánk legnagyobb őszibaracktermő vidéke: Budafok, Nagytétény, Budaörs és főleg Diósd. A termék Budafokon keresztül jut külföldre a Budavidéki Őszibarack-termesztő Szövetkezet révén. A szövetkezet az úttöréssel járó bajok nagy részén szerencsésen túl jutva, megtalálta a külföldi piacokkal való kapcsolatot, azt sikerült is megtartania, sőt fejlesztenie.

A piacszerzésben közrejátszott az a körülmény is, hogy a legnagyobb őszibarack-termelő Olaszországban sok száz hektáron az őszibarackfa levelei idő előtt lehullottak, ágai elszáradtak, és igen sok fa ki is pusztult. Ez a betegség főleg a hazai fajtákat tizedelte meg, a későbbi, augusztus végétől érő fajtákat meg a barackmoly lepte meg annyira, hogy a gyümölcs egy része exportra alkalmatlanná vált. Ez a rovar négy év alatt Olaszország nagy részében elterjedt. A védekezés abból állt, hogy a hajtás végeit levágták és eltüzelték, de a kései fajtákat még így sem tudták megmenteni, ezért augusztus végénél később érő fajtákat már nem is telepítettek többet.

Ez a körülmény a magyar őszibarack exportja számára a jövőben is fontossággal bírt. A megszerzett piacok Budapesthez 600-700 km-rel közelebbre esnek, mint az olasz termőterületek, így nemcsak a szállítási költségek rendeződtek, hanem az áru minőségében is előnyt jelentettek. Rövidebb ideig tartó szállításra a gyümölcsöt érettebben szedhettük és így jobb ízű, zamatosabb, illatosabb, tehát értékesebb gyümölccsel jelenhettünk meg a piacon.

A piac megtartása érdekében exporttörvényben a kivitelre szánt őszibarackot két csoportba osztották. A „príma" jelzésű csoportba csak teljesen hibátlan, kellő érettségű gyümölcs kerülhetett. A „second" jelzésű csoportba a kisebb hibával bíró (jégverte, forradásos), de nem romlandó gyümölcsöt sorozták. Minden csoportban hét nagyságrendet különböztettek meg.

Érdekes az alábbi táblázat, mely nagyság szerint mutatja be az 1933-35. években kivitt mennyiséget.

Osztály 1933 % 1934 % 1935 %
AAA 0,5 0,3
AA 0,5 1,7 2,4
A 3,9 6,8 7,5
B 17,1 20,6 20,5
C 31,1 27,7 29,2
D 33,7 30,1 31,2
E 13,7 12,6 8,9
Összesen 100,0 100,0 100,0

Az osztályozott őszibarackot már úgynevezett hollandi ládába csomagolták, minden egyes darabot más színes papírba helyezték, úgy, hogy a szárával lefelé álljon és a varrat egy irányban legyen. Ahogy növekedett a termőterület és természetesen a barack mennyisége is, megjelentek az idényjellegű felvásárlók, átvevő pincéket, fészereket béreltek, ahol az osztályozás, csomagolás és tárolás biztosítható volt. Valamint az elszállítás lehetősége is meg volt. A szállítás általában az esti, éjszakai órákban történt, zömében a Nagyvásártelepre szállították, ahonnan már a kiskereskedőkhöz került az ízlésesen csomagolt őszibarack. Az 1940-1950-es években az őszibarack-termesztés még fellendülőben volt. Sorra jelentek meg az őszibaracktermő vidékek az ország különböző területein. Pécs, Gyöngyös, Miskolc vidéke után Kecskemét, Kiskunhalas, Szeged környékén jelent meg az őszibarack.

Néhány ismertebb őszibarack, melyet Diósdon termeltek:

Alexander, Amsden, Champion, Elberta, Ford, Greensboro, Győztes Magyar arany duránci , Myflower, Olga, Sumbean.

A háború utáni években kissé lassan indult be a kereskedelem, a felvásárlás teljesen leállt, a termelők őszibarackjaikat vállukon, kerékpárral Nagytéténybe a HÉV-hez már hajnalban levitték, hogy a Budai piacokra, a Vásárcsarnokba idejében beszállíthassák.

Éjjel 2-3 óra felé elindultak a kerékpáros őszibarack-szállítók. Négy kosár barackkal (kb. 80 kg volt) a kofák már a Szabadság híd budai hídfőjénél várták a konvojt és egy-egy szállítmányt lefoglaltak. Gyerekként én magam is több ízben vittem be kerékpárral őszibarackot. Előtte való nap este összekészítettük a szállítmányt, a barackot óvatosan kosárba raktuk, a tetején lévő sort szőlőlevélbe rakva díszítettük és puha, ritka szövésű ruhával lekötöttük. Közben megjelentek a szövetkezeti felvásárlók, a barack most már közvetlenül nem a piacra került, hanem a hűtőházakba, KGST-országokba. Az 1955. évi budai járási mezőgazdasági statisztika szerint az egy katasztrális hold területre eső őszibarackfa-sűrűség Diósdon a legnagyobb, éspedig:

Diósd 147,6

Budaörs 48,1

Törökbálint 38,8

Az őszibarack-telepítés nagy arányú fejlődését jól érzékelteti az a budai járási statisztika, mely az őszibarackfa-állományt mutatja be:

Helység 1955.évi 1959. évi
Budaörs 150 058 db 175 625 db
Diósd 158 427 db 197 071 db
Érd 133 994 db 219 436 db
Törökbálint 147 102 db 110 553 db

Környékünkön Százhalombatta és Érd között, Érd és Törökbálint között, Budaörs és Törökbálint között mindenütt őszibarack-termesztés folyt. Diósdon a Felső-gazdag dűlőn egybefüggő többhektáros őszibarackosok voltak. A nagyüzemi termesztés gyümölcse zömében hűtőházakba, konzervgyárakba, léüzemekbe került.

A Buda környéki híres őszibaracktermő vidék már-már nem létezik. Lehner Vilmos, Lehner Ödön, Magyar Gyula, Shams Ferenc, Mayerffy Ferenc, Klauzál Gábor, Entz Ferenc, Zwinkli Andárs, Imre Lajos nagy reményekre jogosító törekvéseit így hálálta meg a következő nemzedék.

Dió

A XIX. század, valamint a XX. század első felében jelentős mennyiségben volt - a település nevére utaló - diófa.

A korábbi adatok szerint diófaliget volt a Homokbányai út és a Gyár utca közötti terület, majd ezt követte a nevét még máig is megtartott Dióskert, mely a kis iskola és az orvosi rendelő által határolt területen volt. A legtovább megmaradt dióskert a mai Hunyadi úti lakótelep helyén volt. Az elmúlt időszakban szinte minden kertben volt legalább egy diófa, az utak mentén diófasorok sorakoztak. Egyszóval a település igyekezett nevének megfelelően illő mennyisében ellátni a települést dióval. Az utak mentén lévő diófák termését részében a település alkalmazottai, pl. jegyző, óvónő, tanító kapták, nagyobb részben árverezés útján a község lakói takaríthatták be a termést. 1947-ben a helyi nemzeti bizottság egyik tagja szóvá tette, hogy a jegyző miért kapott 12 diófát, mikor csak kettő jár neki. A válasz az volt: majd kivizsgálják.

A dió hazánkban főképpen a dombok alján, a folyók árterében magról szaporodott. Több ezer éves termesztés és spontán kereszteződés folytán igen sok változata, egyes vidékeken, tájakon bizonyos típusa alakult ki. Ismerjük a Milotai, Csécsei, Tarpai, Nagybányai, Sebeshelyi stb. változatait. Nagy problémát jelentett értékes típusainak szaporítása, hogy egységes kereskedelmi értékű termésre lehessen számítani. Ebben a munkában főleg Popráczy Aladár, Török János, Krézsek István, Zatykó Imre és a Diósdon élő Magyar Gyula dolgoztak eredményesen. Török János milotai kertész szemléletesen ismertette a vidékük diótermelésének kialakulását. „Nőtt magától a dió, mint a fűz, vagy nyárfa. így volt ez amióta világ a világ. Csak a század eleje óta termesztettük." Ott, ahol a kultúrnövényt nemigen lehetett termeszteni - a kaszálókon, úton, útfélen -, nőtt a diófa, ha termését megmutatta, és jónak találták, akkor helyben hagyták.

Diótermesztéssel érdemes volt foglalkozni, mert jó pénzforrás volt. Egész évben nem volt vele semmi baj, csak ősszel adott munkát (dióverés, szedés, háncsolás, tisztítás, szárítás). A diót felvásárolta a kereskedelem, de működött egy nagy diótöröde Szatmárnémetiben.

Kézi erővel törték fel, fakalapáccsal a dió hasi oldalára ütöttek és a mag szépen kifordult belőle. Egy asszony naponta 25 kg héjas diót tudott feldolgozni, megtisztítani. Az exportdió felvevő piaca elsősorban Ausztria volt.

Az 1930-as években diószüret idején a Magyar Faiskola Szövetség megbízásából Milotán járt Korponay Gyula. A legjobb minőségű fákat megjelölték és a fákat törzskönyvezték 4-5 évi megfigyelés után. A törzsfák magját faiskoláknak kiosztották. 1952-ben 1000 öles diófaiskola létesült, 1953-ban Tiszacsécsén évente mintegy 5000 magcsemetét iskoláztak. A lakosság szívesen vásárolta.

A Kertészeti Kutató Intézet a faiskola telepét a helyi termelőszövetkezetnek eladta. Sajnos a törzsfákat kivágták, és a faiskolai termelés is megszűnt.

A diósdiak szimbólumként tisztelik a diófát. Óvják, védik. A községközpontban a községháza előtt is megtalálható.

ARATÁS, CSÉPLÉS

Annak ellenére, hogy Diósdon a fő mezőgazdasági ágazat a szőlőművelés és az őszibarack-termesztés volt, gyermekkoromban minden évben az igazi nyár első komolyabb eseménye az aratás volt. A gabonaérésnek különböző időszakai voltak, Szent György-nap (április 24.) táján szárba indul a vetés, májusban kihányja a fejét, Vid napján (június 15.) abbahagyja a növekedést, PéterPálkor pedig megszakad a töve és ettől kezdve már csak érik és lehet kezdeni az aratást.

Az aratás idejét gondosan megválasztották, előtte határjárást végeztek. Az aratás napján kora hajnalban 1-2 ember kiment a határba és a reggeli párásságban szalmakötelet fontak, a várható kévék számának megfelelő mennyiségben. A kévék bekötésének másik módszere, hogy lekötéshez zsineget használtak. A férfiak kora reggel a kasza élét vasüllőn kalapáccsal kikalapálták, majd, ha közben veszített élességéből, megfenték.

A kasza élezése után megkezdték a gabona aratását. A gabonát többnyire rávágták, vagyis a szálak a még álló gabonafalnak dőltek; egy leány vagy asszony háttal vonult a kaszás után és sarlóval szedte fel a szálakat. Amikor már elegendő gyűlt össze, akkor azt az előre kiterített szalmakötélre fektette, a bekötést és a kévék keresztbe rakását megint férfiak végezték. Nehéz munka volt, közben pihenésre csak a kasza élezése adott lehetőséget.

A módosabb gazdák már részes aratókkal dolgoztattak. Az aratás befejeztével a keresztbe rakott kévéket a cséplés helyére, a szérűskertbe szállították, mégpedig úgy, hogy a szekér oldalára két hosszú rudat, vendégoldalt erősítettek és az így megszélesített szekérre kalászával befelé rakták a kévéket. A szérűskertek általában a falun kívül vagy a település szélén voltak. Ezek nagyobb része községi szérűskert volt, kisebb része a gazdálkodó tulajdonához tartozott. Ilyen volt pl. a Fenyő (Fink) Róberték házánál, a Peigeleckszérűskert, amely a Kavicsos (Stárigli) úton volt. A mai gyógyszertár mögötti területen a Schóber családnak volt szérűskertje.

A községi szérűskert a mai Tó utca táján, emlékezetem szerint a Hexenbergnél volt. A községi szérűskertbe mindenki, akinek gabonája termett - asztagba rakva, egymástól elkülönítve - tárolhatta azt, amíg a cséplőgép meg nem érkezett. A hosszú szárú rozs cséplését leginkább kézzel végezték, mert zsuppszalmaként tovább hasznosíthatták tetőfedéshez, vagy - ha nagyobb mennyiség állt rendelkezésre - szőlőkötözéshez úgy, hogy előtte jól beáztatták, majd megtaposták, megtörték.

A rozs cséplését kézi erővel végezeték: két bakra létrát raktak, arra fektették a kévéket, verték, rázogatták, csapkodták, hogy a szem kiperegjen a kalászokból. A törekes szemet garmadába tolták és várták az alkalmas szelet a szórásra. Amikor megjött a szél, akkor egy hosszú nyelű falapáttal a szemeket a széllel szemben szórták; a nehezebb magok a széllel szemben messzebbre jutottak, az ocsú, törek a szóró munkás lába elé hullott. Később már gépi segítséggel végezték ezt a kellemetlen munkát.

A többi gabonafajta - búza, árpa, zab - cséplésére, szemnyerésre már motoros meghajtású cséplőgép állt rendelkezésre. Volt, amikor Diósdon nagyobb családok, özv. Fink Józsefné, Schóber Mihály, Peigelbech József, Jónás Bernát (lőcsös) cséplőgéppel rendelkeztek; az 1932. évi felmérés már csak három családot tüntet fel tulajdonosként. A saját tulajdonú cséplőgépekkel bérmunkát is vállaltak. Néhány év múlva a csépléshez már Törökbálintról a Joszt-tulajdonú cséplőgépet várták. A cséplés a cséplőgéppel még így is igen nehéz, kellemetlen és fárasztó munka volt.

A cséplőgép megérkezését a vontató traktor hangja már előre jelezte; mi gyerekek már eléje szaladtunk és végig kísértük a hatalmas masinát. A cséplőgépet a vontató traktor lendkerekére és a cséplőgép meghajtott kerekére felhelyezett szíj működtette. A cséplőgép kiszolgálásában általában részes munkások vettek részt, akik fizetségüket terményben kapták. Jól összeszokott csapatmunkát igényelt a cséplés.

Hosszú nyelű, 3-5 ágú favillával a kévéket a cséplőgép tetejére feldobták, ahonnan a kévéket kalászokkal lefelé a gépbe rakták. A gép mellett ugyancsak elkelt a szorgos kéz. A szalmát el kellett hordani, kazalba rakni. A zsákoló megtöltötte a zsákokat, lezárta, majd mázsálta. A törek elhordásánál mi gyerekek is segédkeztünk. Természetesen a cséplőgépek megjelenése előtt is termeltek gabonát, a szemszerzés módja a lóval történő nyomtatás vagy a cséphadaróval végzett cséplés volt. A nyomtatásra szolgáló szérűt többnyire a szántófölt szélében, máshol a szérűskertben vagy a gazda udvarában alakították ki. Kemény, lehetőleg sík területre volt szükség, melyre a gabonakévéket szétbontva egyenletesen elterítették, kalászokkal befelé fordítva. Ezután rávezették a lovakat. Legtöbb esetben az ostoros állt középen és körbehajtotta a lovakat úgy, hogy azok fékszárát hol rövidebbre, hol hosszabbra engedte, így azok az ágyás minden részét egyformán megjárták. Más esetben karót ütöttek a szérű közepébe és a körbe járó lovak kötele arra felcsavarodott. Így a középponthoz mindig közelebb és közelebb kerültek. Ha az ágyáson már eléggé összetört a szálas gabona, akkor favillával megforgatták, megrázogatták, hogy a szem kiperegjen a szalma közül. Ezt a műveletet kétszer-háromszor is megismételték és csak ezután hányták le a szalmát. A törekes szemet a szérű szélére - garmadába - tolták és várták az alkalmas szelet a szórásra.

A cséphadaróval való cséplést mindig a gazda udvarában vagy a fészerben végezték. Mindkét helyen négyszögletű szérűt készítettek, a helyét ledöngölték, feltapasztották úgy, hogy egyetlen szem se menjen veszendőbe. A csép két részből állt. Az egyik a nyél, és ehhez kapcsolódik a félhosszúságú hadaró. A kettőt szíjkengyel kötötte össze, olyan formán, hogy a hadaró segítségével körbeforoghasson. Először a kévéket bontatlanul két sorban lefektették úgy, hogy a kalászok egymással szembe nézzenek. Először így verik a hadaróval, majd megfordítják, és ismét végig verik. Először az érettebb szemek hullottak ki, melyeket legtöbb esetben vetőmagként elraktároztak. Majd ezután a kévéket megbontották és újabb cséplésre került sor. Amikor már minden szemet kivertek, akkor a szalmát a hadaró segítségével lesodorták róla.

A polyvás szemet először gereblyével megtisztították, majd a fészer egyik sarkába összegyűjtötték, kellő szél alkalmával szórással megtisztították. Az aratást és a cséplést mindig meleg, száraz időben végezték, amely az amúgy is igen nehéz fizikai igénybevétel mellett többletterhelést jelentett az aratókcséplők számára, ezért igen sok zsíros ételt ettek és rengeteg vizet ittak munkavégzés közben. Az aratás, cséplés egy-két hét alatt lezajlott a faluban. Megünneplésre nem emlékszem, ám arra igen, hogy az ép szalmaszálból csigaszerű fonott tárgyakat készítettek és otthon felfüggesztették azokat.

ÁLLATTARTÁS

A falu korán ébredt, négy óra felé a felnőttek már talpon voltak. Gyorsan kellett a tehenet fejni, az állatokat etetni, mert már közelről hallatszott a tehenes, aki hangos ostorcsattogtatással és trombitálással jelezte, merre jár. Minden nap negyed hatra a teheneket ki kellett hajtani a Fenyő Zoli bácsiék elé a Dióskert sarkához, akkor ért oda a tehéncsorda. A mi két tehenünk meg a nagymamám tehene a tehenes kutyájának segítségével elvegyült a csordában. A legelő a Csapágygyár déli végénél volt, ahonnan a „hád"-ra, vagyis a mai Rádióleadó területére tovább mentek. Voltak olyan tehenek, amelyeket délben is megfejtek, ezért tizenegy óra felé a csorda lejött a hegyről a másik legelőre, ahonnan a megfejendő teheneket hazahajtották, majd ismét összegyűjtvén őket naplementéig a legelőn voltak. A határban dolgozók a csordával egy időben indultak haza.

A mi tehenünk közül az egyiket, a szelídebbet Cifrának neveztük el, erre a névre hallgatott is. Naplemente közeledtével már nekem is a Dióskert sarkára kellett mennem, és a csordából kivált két tehenünket meg a nagymamámét hazatereltem. A tehéncsorda útját olyan porfelhő követte, hogy percekbe telt, mire kitisztult a levegő. A csorda után az út végig tele volt tehéntrágyával, talicskával szedték össze.

A legelőnél kettő tő volt, a tehenek a nagyobbik tóból ittak, ezért abba a tóba délelőtt nem volt szabad fürdenünk, mert felkavartuk volna a tó alján lévő iszapot.

Tehéncsorda a legelőn
 
Legeltetési szabályrendelet (részlet)

A tehenek által adott tejet részben a család fogyasztotta el, részben pedig eladtuk budapesti megrendelésre, házhoz szállítva. A tej ilyen formában történő eladásához a „Tekintetes székesfővárosi Központi Tejhivatal" által kiadott „jogosítvány"-t kellett beszerezni. A kérelemhez mellékelni kellett a „megrendelőlapot", melyen fel kellett tüntetni a megrendelő nevét, lakása címét, a megrendelt tej napi mennyiségét, a megrendelő aláírásával igazolva.

A tejmegrendelő nyomtatványon szerepelt egy záradék, hogy „kijelentjük egyúttal, hogy amennyiben nevezett nem hozna rendszeresen és kifogástalan jó minőségben a tejet, azt a Központi Tejhivatalnál írásban bejelentjük". Naponta 20 liter tejet adtunk el, melyet az arcképes igazolvánnyal rendelkező Schlégel Ferenc, egy törökbálinti fuvaros szállított el a Budafoki útra 11 helyre, a Kazinczy utcában három helyre és a Rákóczi úton egy helyre. Diósdon a tehenek száma az évtizedek során nem nagyon változott, átlagban 70-80 tehenet tartottak a gazdálkodók. A Diósd község tulajdonát képező közlegelők használata tárgyában 1908. december 27-én a képviselő-testület „Legeltetési szabályrendelet"-et adott ki.

Érdekességként leírom libáink történetét is. Az 1920-as években szüleim, nővéreim még fenn laktak az Ófaluban, ahol libáink reggel mindig kisétáltak az ottani pincedombokra. Ott nőttek fel. Közben építkeztünk a mai kisiskolával szembeni területen, a Gárdonyi Géza út és a Dózsa György út sarkán. Amikor leköltöztünk, a libákkal együtt reggelente itt is kiengedtük őket legelni. Ők azonban onnan is mindig felmentek a megszokott pincedombokra, majd este repülve jöttek haza, új otthonukba.

A faluban az 1950-es évek előtti évtizedekben elég sok gazdálkodó tartott lovat, melyeket a mezőgazdasági munkák végzéséhez használtak elsősorban, szántás, vetés, aratás során. Amellett fuvarozást is vállaltak, nyáron az őszibarackot szállították, télen meg tűzrevalót, jeget és egyéb fuvarokat. Több lófogat volt, akik csak fuvarozást végeztek, ezek a gyerekek között igen népszerűek voltak. Minden gyerek ismerte a fuvarosokat, a lovaikat is név szerint. Ismertebb gazdálkodók és fuvarosok: Pátzius Károly, Verba Márton és fia István, Mihalek Ferenc, Endresz Alajos, Fenyő Zoltán, Fenyő Róbert, Irreiter Ferenc, Irreiter Imre, Jónás Bernát, Herczog Mátyás, Peigelbeck József, Haszán Gusztáv, Kiss Márton, Hamar János, Petrov Iván.

A Zsidákovits-pékségnek egy nagyon szép, feketére festett, díszes ponyvás kocsija volt, amelyen a pékárut szállították a helyi és a környező települések üzleteibe. Ennek a hajtója Mindler bácsi volt. A kocsin mindig lógtak gyerekek, én magam is elég sűrűn.

Abban az időben a határ sokkal rendezettebb volt, mert a dűlőutakat, árkokat szénagyűjtés céljára árverés útján használatba adták. Egy-egy útszakaszt évekig egy gazda használt.

MEGJELENIK AZ IPAR

A település környezete, földrajzi helyzete évszázadokon át ideális területe volt a mezőgazdaság különböző ágazatainak. Az erdőművelés, gyümölcstermesztés, gabonafélék termesztése mellett síkvidéki és hegyvidéki legelői, tavai révén az állattenyésztésnek is megfelelt. Geológiai adottságainak kihasználásával jelent meg első ízben az ipar Diósdon. 1864. május 9-én a község vezetői egy kérdőív kitöltése során úgy nyilatkoztak, hogy „a község déli részén egy igen jó agyagos tégla-hely van, melyen az uradalom évenként nagy számra terjedő égett téglát és cserépzsindelyt a legjobb sikerrel üzletre bocsát."

Tehát Diósdon a XIX. század közepétől téglagyár működött, mely téglát és tetőcserepet gyártott nagyobb mennyiségben. A téglagyár egy épületére és a kéményre még én magam is emlékszem, gyermekkoromban még állt.

A XVIII. században kezdődött meg az iparszerű kőbányászat is. A szarmata kori mészkő kiválóan alkalmas volt épületek, lakóházak, kőépületek építéséhez. A diósdi és a közvetlen környékbeli - Anna-hegyi, budafoki - kitermelésből épült fel többek között a Parlament épülete mellett igen sok budapesti középület is. Használták lakóház építésére, de felhasználták a vár helyreállításánál is. A diósdi bányából, mely a Kőbányai útról közelíthető meg, annak idején kb. 25 000 köbméter követ termeltek ki.

A mészkő bányászása egészen speciális, a kőzet ugyanis nem kívánt nyílt bányászatot, mint pl. a gránit, hanem tárnák módjára vágható, téglalap alakú hasábokban kifűrészelhető. A kőzet annyira szilárd, hogy a kibányászás folytán előállott vízszintes irányú, 3-4 méter magas, 6-8 méter széles tárnák minden boltozás nélkül szilárdan megállnak. A nagyobb, néhány köbméteres darabok robbantás nélkül, pusztán ékekkel és kővágó szekercékkel fejthetők. A kibányászott követ Nagytéténybe a Dunához szállították, fából készült dereglyékre rakták s lóvontatással szállították felfelé a Dunán. A kővel megrakott dereglyékről kürtszóval jelezték az indulást, hogy a hozzátartozók útravalóval láthassák el a hajózókat.

A másik kőbánya a Rádióadótól délre eső völgyben alakult ki, több évtizedes szünet után 1920-ban. A képviselő-testület a 3 hold és 275 négyszögölnyi területet Deák György és fia részére 30 évre bérbe adta, akik Diósdi Kőbánya Rt. néven megkezdték a kitermelést. Ebből a bányából kb. 15 000 m3 követ bányásztak. A kitermelés nem a legszakszerűbben történt, ezért az 1957-es dunakeszi földrengés hatására a tartópillérek több helyen is beomlottak.

A felhagyott művelésű Kőbányai úti bányában igen jelentős és biztonságos tárolótér alakult ki, melyet az önkormányzat tárolási célokra (zöldség, burgonya, alma) bérbe adott. Jelenleg gombatermesztők bérlik.

A kőbányák mellett igen jelentős ásványkitermelés folyt a Szidónia-hegy északi lejtőjén. Az itt kitermelt homokot öntödei célokra és csiszolóanyagok gyártásához használták fel, minősége kifogástalan és egyedülálló volt, erre utalnak a Műegyetem tankönyvei. Évi termelése 4000 vagon volt, 16 hold területen folyt a kitermelés 1973-ig. Ettől kezdve fokozatosan megszűnt, és megkezdődött a táj rehabilitációja.

Az első üzemi jellegű ipari létesítmény, mely a településen megjelent, sajnos háborús célokat szolgált. A PIROCHEMIA Rt. 1941-ben alakult Koncz István mérnök és társai vezetésével. A vegyi üzem 4000 négyszögölnyi területet vásárolt, helyileg a mai Csapágygyár főkapujától balra eső területen, mely akkor legelő volt. Az üzem először 40 fő részére adott munkalehetőséget, de 1842-ben már 250 fővel dolgozott.

A felső kőbánya
 
Denkinger Lajos asztalosmester és iparos családja
 
A TIGÁZ épülete (1993)

Kezdetben a Vécsey-féle kézigránátot, majd később nyomjelzős és páncéltörő lövedéket gyártottak. A háború befejeztével a termelés jellege megváltozott, a megmaradt vegyi anyagok és berendezések felhasználásával közszükségleti termékek előállításával foglalkoztak, többek között mosószappant, edényeket, különböző lemezárukat, gumiragasztót, kályhafestéket gyártottak. Az üzemet 1949-ben államosították. Ezt követően még egy hónapon át működött a régi profilja szerint, majd 1950-ben a Népgazdasági Tanács 119/7/1950. sz. határozatában Csapágyjavító Nemzeti Vállalat létrehozását rendelte el.

A CSAPÁGYJAVÍTÓ N.V. célja volt, hogy a szükséges csapágygyártás mellett szakembereket képezzen ki a 2-3 év alatt felépülő gördülőcsapágygyár részére. Az első gépek telepítését a DIMÁVAG, valamint Frisch Károly cégének szakemberei végezték el, és 1950 augusztusában alacsony szinten, de megindult a kúpgörgős csapágyak termelése, 1955-ig a tárcsás csapágyak és a forgócsúcsok gyártásával, 1960-ig pedig golyóscsapágyak gyártásával foglalkoztak, A gyártott termékek típusválasztéka és gyártása a KGST megállapodásának megfelelően évről évre bővült. Majd ugyancsak a KGST-megállapodásoknak megfelelően termelési kooperáció jött létre és szakosodott a termelés, így a különböző országok csapágygyárai állították elő a KGST-országok részére szükséges csapágyak választékát és mennyiségét. Egy-egy ország kevesebb típusú csapágyat, de nagyobb mennyiségben gyártott.

1952-ben megszűnt a labdarúgópálya és a legelők, valamint mind a két tó a Csapágygyár területéhez került. Itt kezdődött meg a Csapágygyár bővítése, fejlesztése, mely kezdetben igen nagy lendületet vett, majd iparpolitikai határozatok, döntések következtében a fejlesztés kissé botladozott. 1958-tól a minőségi eredmények következtében már nemcsak a KGST-országoknak, hanem „tőkés országok" részére is gyártottak csapágyakat. Az 1960-as években összevonták a csapágygyártást, és így a Debreceni Gördülőcsapágygyár lett a központi gyár, a diósdi pedig gyáregységként működött tovább.

Az 1978-79-es években a termelés bővítése, a minőség javítása, valamint a munkatermelékenység fokozása érdekében a gyárban egy rekonstrukciót hajtottak végre, mely az egész gyáregységre kiterjedt. Ebben az időszakban a gyáregység létszáma meghaladta az ezer főt. A rendszerváltást követően a privatizáció során a gyáregység a dél-koreai DAEWO-MGM Rt. tulajdonába került, termelése jelentősen lecsökkent, így a foglalkoztattak száma ugyancsak.

Remélhetőleg a gyáregység rövid időn belül adottságának megfelelően ismét jelentős helyet foglal el Díósd iparában.

Az 1970-80-as években egy-két kisipari vállalkozás kezdte meg működését Diósdon, amely nem szolgáltatási tevékenységet fejtett ki, hanem nagyobb vállalatoktól kapott megbízások alapján kooperációs alkatrészgyártásra rendezkedett be.

Natta Antal és társai a COOPTIM Ipari Kisszövetkezetet hozták létre, mely a hegesztőgépekhez a huzaltoló mechanikákat gyártotta, olyan sikerrel, hogy 1989-ben az Esseni Hegesztéstechnikai Világkiállításon is bemutatkozhattak. A Cooptim Ipari Kft. gyártmányait ma már a világ 42 országában ismerik, vevőköre egyre bővül. A Cooptim közel tíz éve a gyártótevékenység mellett hegesztőanyagok, -készülékek, -eszközök kereskedelmével is foglalkozik. Az elmúlt időbeni fejlődését legjobban az jellemzi, hogy míg az árbevétele 1990ben 43 millió Ft volt, ennek egyharmada export volt, 1999. évi eredménye 1,2 milliárd Ft és ebből az export 550 millió Ft-ot tett ki. Sajnálatos, hogy az igen dinamikusan fejlődő kft. új telephelyét Érden építette fel.

1989-ben, a rendszerváltás évében jelent meg Diósdon a KLUDI szerelvénygyártó világcég, gyáregységet épített a Homokbánya úton. A KLUDI csaptelepek fém alkatrészeinek öntő és forgácsoló megmunkálását, valamint a csiszoló és polírozó felület megmunkálását készítik Diósdon. A galvanizálás és az összeszerelés Ausztriában, illetve Németországban történik. A kezdeti években kétszáz és négyszázmillió forint volt az árbevételük. Tíz év utáni eredményük termelésből kétmilliárd, kereskedelmi tevékenységből másfél milliárd forint, melyet 250 dolgozóval értek el. A cég újabb területvásárlással az üzem bővítését tervezi.

1990-ben 60 emberrel 1200 négyzetméter területen a MULTIPOLÁR Ipari és Kereskedelmi Kft. kezdte meg ipari tevékenységét a KLUDI üzem szomszédságában. A csaptelepek belső szabályozó részét gyártják, melyet kartusnak hívnak. Ez szabályozza a hideg-meleg víz mennyiségét és arányát. A csaptelep fölfelé mozgatva a víz mennyiségét, míg az oldalirányi mozgatással a kívánt hőfokot szabályozhatjuk. A szabályzó egységhez szükséges oxidkerámia lapkákat ugyancsak ebben az üzemben állítják elő. Az üzem jelenleg 360 embernek ad munkát, melynek a fele diósdi. Évente 8-9 millió kartust gyártanak, amit a világ 15 országába exportálnak.

1999-ben került sor a Dr. Marcus Hungária Kft. német tulajdonú üzem avatására. A cég 58 országba exportálja termékeit, a természetes anyagokból készült élelmiszer-színezékeket - melyet a törzsgyárban állítanak elő. A Diósdon létesített korszerű épületkomplexum jelenleg raktárbázisként és elosztó központként funkcionál, de az építés során figyelembe vették, hogy később termékgyártásra is alkalmas legyen.

Fürge kezű asszonyok a Multipolár Kft. üzemében
 
A Factory Kft. átadása (2000.)

A RÁDIÓÁLLOMÁS

A rövidhullámú műsorszórás Magyarország szempontjából fontos része a rádiózásnak. Jellegéből adódóan ugyanis nagy távolságú összeköttetések létesítésére alkalmas. Az első rövidhullámú műsorszóró adót Székesfehérváron helyezték üzembe 1932-ben, kisteljesítményű berendezésekkel. Hamarosan bebizonyosodott, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel szükség van újabb, lehetőleg nagyteljesítményű adók üzembe állítására.

1942-ben született a döntés, hogy az új adóállomást Diósd község határában a mészkő fennsíkon építik fel. Még abban az évben megkezdték a kivitelezést. A háború miatt azonban csak az adóépület fő szerkezetei készültek el és az építkezés abbamaradt.

1947-re rendeződött annyira a gazdasági helyzet, hogy az építkezést folytatták. A Ganz-Mávag dolgozói szerelték az antennatornyokat. A Standard Rtben pedig készültek az adóberendezések.

1949-ben üzembe helyeztek két kis 2 kW-os adót, amíg a nagy adókat szerelték. 1950-ben helyezték üzembe a két darab 100 kW-os, angol licenc alapján készült adóberendezést és hat nagytávolságú sugárzásra alkalmas, irányított függöny-antennát. Ezeknek a dipolrendszerű antennáknak az elhelyezése úgy történt, hogy három-három antenna sugárzott a két fő célterület, Észak-Amerika és Dél-Amerika felé.

Hamarosan bebizonyosodott, hogy az amerikai szárazföldön kiválóan vehető adók kihasználtságát célszerű lenne növelni, az időeltolódás miatt ugyanis Amerika felé csak éjszaka adtak az adók. A nappali időszak viszont alkalmas Európának szánt műsorok sugárzására. E lehetőség megragadása céljából kiegészítették az antennarendszert 5 db úgynevezett körsugárzó antennával, melyek ugyancsak dipolrendszerű, vízszintesen polarizált antennák voltak. Ezek az antennák már nem acélszerkezetű, hanem fából készült tartótornyokra voltak felerősítve. Megkapó látványt nyújtott közülük két 70 m magasságú, a tetejükön tartókonzolokkal kiegészített és emiatt keresztet formázó, kanadai vörösfenyőből épült torony. Ezeket a tornyokat ma már sajnos nem láthatjuk. Állagmegóvásuk igen körülményes volt és egyre romló állapotuk miatt a 70es évek elején le kellett robbantani őket.

Tovább bővítették a rendszert 1973-ben egy ugyancsak szép látványt nyújtó, forgatható és billenthető úgynevezett log-periodikus antennával. A diósdi lakosok ilyet hazánkban még nem láthattak. Sokan nem tudták mire vélni a furcsa szerkezetet. Olyan szóbeszédet is hallottam, hogy rakétakilövőt építettek a rádióállomáson. A műsor a Magyar Rádió stúdiójából modulációs földkábelen jut az adóba és azt sok ezerszeresen fölerősítve az adóberendezésben, az antennán keresztül kisugározzuk az éterbe. A műsorok nyelve magyar, angol és spanyol az amerikai kontinens részére. Európának az évtizedek során több nyelven sugároztak. Így: magyarul, angolul, spanyolul, franciául, görögül, törökül, olaszul, és a közelkeltre arabul.

A Standard gyártmányú adók 33 éven át üzemeltek. Ezalatt az üzemidejük meghaladta a kétszázezer órát. A hosszú igénybevétel miatt egyre nehezebb volt a fenntartásuk. Előbb-utóbb elkerülhetetlenné vált a rekonstrukció. Az új adóberendezések 1983 novemberében indultak, az üzemeltető személyzet adókezelőkből és kisegítőkből állt.

A dolgozók körülbelül egynegyede kezdettől fogva a diósdi lakosságból került ki. Helyi lakosnak számított az állomás első nagytekintélyű vezetője, Breitner István is, aki 1970-ig volt vezető. Albitz Mátyás, aki 1990-ben üzemtechnológusként ment nyugdíjba, 40 évet dolgozott az állomáson.

Az ezredfordulóra az adás megszűnt, az adótornyok „munka nélkül" maradtak és lebontásra kerültek. Ma már csak egy oszlop áll „emléknek".

1992. november 10-én megnyílt az állomáson egy rádió- és televízió-történeti kiállítás, mely kezdő lépés volt egy országos, állandó múzeum létesítéséhez.

Ennek megtekintése ma már állandó programja a Diósdra látogató bel- és külföldi vendégeknek.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet