Előző fejezet Következő fejezet

EGYKORI MINDENNAPJAINK

 

Kezdetben csak az volt a tervem, hogy megpróbálom összegyűjteni, lejegyezni mindazokat az emlékeket, amelyeket szülőfalumban átéltem, vagy szüleim a falu hagyományaiból nekem elmeséltek. Az emlékcserepek e gyűjtőmunkája közben azonban mind több kíváncsiskodó kérdőjel támadt bennem: Vajon, hogy volt még régebben? Ezekre választ először egy szerencsés véletlen adott: öt évvel ezelőtt a Diósdi Plébánia Hivatal könyvtárában egy tanulmányt találtam „Törökbálint és Diósd lakodalmas szokásai" címmel, amely ismerteti mindkét településnek, részben már csak szóban élő hagyományait, az udvarlástól a menyegzői lakomáig. (A szokásokat Magos Béla a XX. század első harmadában gyűjtötte.)

1998-ban a Duna Televízió révén Törökbálint is tudomást szerzett a mű létéről. A két település önkormányzata 1998 augusztusában a könyvecskét hasonmás kiadásban megjelentette, kiegészítve a német nyelvű versek, szövegek magyar nyelvű fordításával, mely Kronavetter Istvánná munkája. Jelen fejezetben - a mű felhsználásával - csak a Diósdra vonatkozó részleteket próbáltam egységes keretek közé szerkeszteni.

LAKODALMAS SZOKÁSAINK

A XIX. században, valamint a XX. század első harmadában a mai szokásoktól jelentősen eltérő módon jutott el két fiatal a menyegzői vacsoráig. Az akkori házasságkötéssel kapcsolatos szokások két fő csoportra oszthatók: A házasságkötés első része a leány megkérése és eljegyzése, második része a tulajdonképpeni lakodalom, mely az emberi együttélés egyik legnagyobb ünnepe, amelyen részt vesz a család rokonsága, a szomszédok, a község vezetősége, sőt még az elhalt ősökről sem feledkeznek meg az ünnepség folyamán. A lakodalmas szokásokban megnyilvánul a nép egész gondolat- és érzelemvilága, vallásos és babonás hite, jogi felfogása, költészete és daloló kedve.

A házasságkötés anyagi oldala néha fontosabb szerepet játszik, mint az ifjak vonzalma. A hozományt az eljegyzésen pontosan megállapítják, régebben írásbeli szerződéssel is biztosították. Ha a leányt más faluba viszik, a község legényei váltságdíjat követelnek a vőlegénytől. A meghívottak jelentős ajándékokkal járulnak hozzá az új háztartás megalapozásához. Ha nagy általánosságban fellelhetők voltak is még a lakodalomban a réginek főbb elemei, a részletekben azonban már erősen mutatkozott az elszegényedés, különösen Diósdon. Az összegyűjtött szokások között három fokozatot különböztettek meg. Vannak szokások, amelyek életerősek. Ezek nagyrészt vagy vallásos tartalmúak, vagy a lakodalmon részt vevők egymás közötti viszonyát szabályozták. Egy másik részük még ugyan általánosan élt a köztudatban, de már csak elvétve volt található, már nem volt divatos. A harmadik csoportba tartoznak azok a szokások, amelyek már csak az öregek emlékezetében élnek, és velük együtt majd nyomtalanul eltűnnek.

Mint általánosságban a néphagyománynak, úgy a lakodalmas szokásoknak is az asszonyok a legfőbb istápolóik. Ők rendezik a menetet és az ülésrendet, ügyelnek a jövőt megjósoló előjelekre, ők tudják a legtöbb verset stb. A férfiak már kényelmetlennek találják a számukra értelmetlen hagyományokat. A legények pedig csak a privilégiumaikhoz ragaszkodnak. A lakodalom általában mind egyszerűbb, ésszerűbb és józanabb lesz.

Kik mondanak verseket a lakodalmakon? Régebben mindenkinek kellett tudnia egy-kettőt. Diósdon ma már egyáltalában nem hallunk köszöntőket. Közeledés és megkérés Falun általában korán házasodtak. A közös munka már az iskola elhagyása után összehozta a fiatalokat. Valamikor Diósdon is így volt. A legutóbbi évtizedekben azonban a két nem között az érintkezés már nem olyan közvetlen: a fiú a népiskola befejeztével műhelybe, gyárba, polgári iskolába került, a leány otthon főzni, varrni tanult, a szegényebbje pedig a fővárosban kereste meg kenyerét. A tollfosztás, a tengerihántás már alig szokásos, a fonók pedig már a XIX. század végén megszűntek.

A fiatalságot főleg a táncmulatságok hozták össze. Szokás volt, hogy a legény „kikéri" kiválasztottját a szülőktől a vasárnapi ebéd után. Ha a leány szívesen fogadta udvarlását, egész éjjel csak vele táncolt. Amennyiben a szülőknek nincs kifogásuk a legény ellen, a szüreti mulatságra a leány maga vasalja ki udvarlója nadrágját és ingét.

A két ifjú vonzalmáról az egész falu a májusfa (Maipaam) révén szerez tudomást, amelyet május éjszakáján állít a legény kedvese ablaka elé. A sötétség beálltával legjobb barátaival a közeli erdőben hosszú, egyenes fenyőszálat vágnak. A fát a gallytól megtisztítják, csak a csúcsát hagyják meg: majd színes, főleg piros szalagokkal felpántlikázzák, a legtetejébe pedig vörösborral vagy színes vízzel töltött fehér palackot akasztanak. Fenyőfa helyett gyakran hosszú pózna végére, néha a háztetőre cseresznye- vagy fűzfaágat erősítenek. Május éjszakáján nem csak a szerelem, de a gyűlölet is kifejezésre jut. A kikosarazott legény Diósdon záptojást csapdos a leány ablaka alatt a falhoz vagy venyigét és trágyát szór a ház elé, a konyhaajtót pedig kövekkel, gerendákkal torlaszolja el. A legény udvarlása komollyá válik, amikor már engedélyt kér arra, hogy a házhoz járhasson. Régebben csupán kedd, csütörtök, szombat és vasárnap volt ezeknek a látogatásoknak a napja. Hétköznap csak este állított be (Khumnocht), vasárnap ellenben már kora délután, legszebb ruhájában, rozmaringszállal a kalapja mellett.

Ha a szülők ellenzik a házasságot, a fiatalok éjjelenként titokban találkoznak a leány ablakánál. Ez volt az "Aunfeinsteln" szokása, amelynek napja szintén kedd, csütörtök, szombat és vasárnap volt. Az ,Anfenstern"-t egész Németországban ismerik. A község szokásától eltérőleg a legtöbb helyen a legény a szülők engedélyével jön, és a fiatalok a szobában töltik el az estét.

Moson megye német községeiben néha maguk a szülők nyitják ki leányuk szobájának ajtaját. Valamikor talán Törökbálinton és Diósdon is az udvarlásnak bevett módja volt, ugyanis a törökbálinti legény a leány szobájába is bement. Valószínűleg itt is, mint mindenütt, a visszaélések miatt a szokásnak sok gáncsolója akadt, és így lassanként megszűnt.

Évekig az erkölcsi felfogás igen szigorú volt. A fiatalság csak a hagyományos szórakozások keretén belül találkozhatott egymással. Néhány évtizeddel ezelőtt leány nem mutatkozhatott legény oldalán az utcán. A ballépésért szigorú büntetés járt. A barátnők kerülték az ilyen leányt, lakodalmán nem tehette a koszorút, a menyasszony legszebb ékességét, fejére. A népfelfogás szerint felelősség a leányt terheli. A diósdiak azt tartják: „ Wenn man den Sack zuhalt, kann man nichts hinein". A legények érdemeként meg kell említenünk, hogy a bajba jutott leányt sohasem hagyták cserben.

A nép nyelve a szerelemnek általában a durvább és kevésbé bensőbb oldalát emeli ki. A „Liebe" szó helyett a reálisabb jelentésű „gern haben" használatos. Ha a legény és a leány viszonya csak kezdődőfélben van, akkor ezt mondják: „Er steigt ihr nach", ha pedig a falu a legény udvarlását már komolynak tartja, azt szokták mondani: „Er geht mit ihr". A „Den Hof machen" helyett inkább csak a „hoffieren" kifejezést használják. A tiltott szerelmet „Liebstern"-nek nevezik. A szerelmesek egymást Oida és Oidi-nak szólítják. Ez a szókincs azonban nem tükrözi vissza híven a fiatalok viszonyát, mert benne nem jut kifejezésre szerelmüknek mély és tiszta lelki tartalma.

Mint általában mindenütt falun, a házasságot nem a fiatalok vonzalma dönti el, hanem a szülők akarata. A szülők elhatározását pedig főleg a vagyon irányítja. Az atyai hatalom azonban erős csorbát szenvedett azáltal, hogy a fiatalság nagy része önállóan keresi meg kenyerét a főváros műhelyeiben és gyáraiban, s így a szülői vagyontól függetlenül is alapíthat családi tűzhelyet. Különben is mind gyakrabban hallható az a felfogás, hogy szerelem nélkül nincs boldog házasság. Mivel általában szinte a gyermekkortól tartó vonzalom előzi meg a házasságot, ezért más faluból ritkán nősülnek, viszont más falubeli legényt sem látnak szívesen.

A megkérés a következőképpen történik: A legény megkérdezi a leánytól, akar-e a felesége lenni. A leány tudatja a legény szándékát az anyjával, az anya pedig az apával. Ha a kérő megfelel, az apa meghatározza a leánykérés napját. A legény, amint a sötétség beáll, személyesen megy el jövendőbelije házába. A leány nem szokott ez alkalommal jelen lenni. Nemrég még a kérő előzőleg elküldte legjobb barátját a leány szüleihez, az esetleges kikosarazás elkerülése céljából. Egyes vidékek szokásától eltérően, a választ rögtön megadják. Szokás a kérőt kolbásszal és borral megkínálni. Néhol bizonyos ételek kínálása szimbolikus válasz a megkérésre. Diósd községben e szokásnak semmi nyoma nem lelhető fel. A kérő kikosarazása ritka, mivel a legény gúnytól való félelmében addig nem megy el leánykérőbe, míg a kedvező fogadtatásról meg nem bizonyosodott. Diósdon a szokásjognak szinte megdönthetetlen tétele volt, hogy idősebb leánytestvér előtt nem mehetett férjhez a fiatalabb. Ha a legény és a leány nem ugyanazon faluban lakik, mindkét oldalról szokásos a háztűznéző, amelynek napját előre megállapítják. Ha a háztűznéző a leány megkérése előtt történik, a szülők legtöbbnyire tehénvétel ürügyével állítanak be.

Eljegyzés

A leánykérés megtörténte után a két család megbeszéli a fiatalok közvetítésével az eljegyzést.

Az eljegyzésre Diósdon a régebbi „Versprechen" helyett már csak az előkelőbb hangzású „Verlobung "-ot használják. Eljegyzés napjául ősi szokás szerint a vasárnapot tűzik ki. Mint a leánykérésnél, itt is megvárják a sötétség beálltát. Az eljegyzést a leány családjánál tartják meg. Idejön a legény szüleivel. Rövidebb-hosszabb ideig tartó hímezés-hámozás után asztalhoz ülnek, egyik oldalon a leány, másik oldalán a legény szüleikkel és a tanúkkal. Majd ünnepi lakoma következik, ami sült és kirántott húsból és tésztából áll. A lakoma alatt állapítják, illetőleg állapították meg kölcsönösen a hozományt ("Heiratsgut"). Ha sikerült megegyezniük, a legény megismétli a leánykérést. Az ünnepélyes ígéret után a legény atyja átadja a leánynak a jegygyűrűt. Diósdon aranylánccal vagy egyéb ékszerrel szokott a kérő kedveskedni.

A XIX. században az eljegyzés atyai áldással zárult: a legény és a leány, ezentúl vőlegény és menyasszony, letérdelt, és a két atya fejükre tette kezét és rájuk adta áldását. Ez a szép szokás Diósdon csak egyes családoknál volt otthonos, éspedig valószínűleg azoknál, amelyek Csehországból vagy Morvaországból vándoroltak be. A cseheknél és a morváknál még a XX. században is kedvelt szokás volt, míg Németországban ismeretlen. Mint mindenütt falun, a szülők beleegyezése főleg a vagyoni viszonyoktól függ. A kialkudott vagyon biztosítására írásbeli szerződést is kötöttek. Diósdon a község jegyzője fogalmazta meg két példányban, a két tanú pedig aláírta.

Az eljegyzés és a lakodalom közötti idő („Verkündzeit")

Az eljegyzés utáni héten az ifjú mátkapár elment iratkozni a falu lelkészéhez és a községházára (eredetileg „Einschreiben", később "Ausschreibern" mivel a polgári házasság bevezetése óta kifüggesztik a házasulandók nevét). A kihirdetés vasárnapján Diósdon a jegyesek nem hallgatnak szentmisét. A miséről való elmaradás oka a megigézéstől való félelem. Ennek a hiedelemnek azonban már semmi nyomát nem találjuk. A nép magyarázata szerint a szégyenérzet tartja távol az ifjú párt. Azon a vasárnapon, amikor a kihirdetésen jelen van a jegyespár, legszebb ruháját ölti magára és rozmaringszálat tűz a menyasszony a keblére, a vőlegény pedig a kalapjára, ha „megérdemlik" a tisztaságnak ezt a díszét. Az első kihirdetés vasárnapjának délutánján a legény szüleivel a leány házába megy, hogy megbeszéljék a lakodalmi előkészületeket. Diósdon ekkor a legény engedélyt kért a leány szüleitől a lakodalom megtartására. A megbeszélés egyik legfontosabb tárgya a lakodalom ideje, mert nem mindegyik évszak és nem mindegyik nap egyformán szerencsés a házasságra.

Igen kedvelt időszak a késő ősz és a tél eleje. Ilyenkor kevés a munka, ekkor ölik a legtöbb disznót, és a pince borral van tele. Szívesen választják a farsang idejét is. Szerencsét hozónak tartották a kántorhetet.

A nap megválasztása után állapítják meg az esküvő óráját. Gazdag és szegény egyaránt délután 3 és 4 óra között ment a templomba. A XIX. században, amíg a községnek nem volt lelkésze, délelőtt tartották meg a szertartást. A lakodalom helye majdnem mindig a menyasszony háza volt.

A lakodalmat illető megbeszélésnek egyik fontos és talán legnehezebb tárgya a vendégek megválasztása. A násznagyi tisztség („Beistand") a bérmaatyát vagy ennek halála esetén a keresztkomát illeti meg. Vőfélyül („Brautführer") és nyoszolyólányul („Brautführerin„ erstes Kranzlmadl") Diósdon a legjobb barátot és barátnőt vagy testvért kérik fel. Nagy óvatosságot kíván a többi vendég megválasztása is. Ugyanazon a rokonsági fokon mindenkit meg kell hívni. Ha az egyik unokatestvér jelen van, a másikat is meg kell tisztelni.

Kis lakodalmon csak az egészen közeli rokonok hivatalosak (testvérek, nagybácsi és nagynéni, kereszt- és bérmaszülők, kereszt- és bérmagyerekek), nagy lakodalmon a távolabbi rokonok, szomszédok, a legjobb barátok és barátnők is jelen vannak. A falu előkelőségei (pap, kántor, jegyző, orvos), valamint a vőlegény barátai csak a lakomára hivatalosak.

A vendégek meghívása az eljegyzés és a lakodalom közötti időben történik. A második kihirdetés vasárnapján a jegyespár a meghívottak névsorával végigjárja a falut. A meghívás legtöbbnyire a házak sorrendjében történik. A kis kiterjedésű és sűrűn beépített Diósdon az a szokás, hogy a meghívással legelőször a násznagyot tisztelik meg, majd a vőfélyt és a nyoszolyólányt. Ez alkalommal a szó csak a vőlegényt illeti meg. Diósdon a következőket mondja: Wia san khume, um pitn ops neid meihtn tas Klait zu ti hailigi Houhzait fian." A legnagyobb figyelmetlenségnek tekintik, ha a család gyermekeit, bármilyen kicsinyek is legyenek, nem hívják meg külön-külön név szerint.

A meghívottak megköszönik a megtisztelést, majd megvendégelik a mátkapárt tésztával és borral. Azoknál a családoknál, ahol számítanak a meghívásra, legtöbbnyire előkészületek történnek a meghívók illő fogadására.

Régebben a mátkapár csak a nőtleneket hívta meg. A nősök meghívását két legényre bízták. Ezek a harmadik kihirdetés vasárnapján vagy a lakodalom reggelén járták végig a falut. Majd volt időszak, amikor a nősöket a legények is és a mátkapár is meghívta. Legújabban az utóbbiak közreműködése teljesen megszűnt. A meghívó legények, mégpedig a vőfély és a vőlegény barátai, díszes külsőségek mellett végezték tisztüket. Sokszínű szalagokkal, különösen pirossal és nemzetiszínűvel pántlikázták fel magukat. Diósdon csak a vőfély, a másik legény pedig botot tartott, amelynek végére piros alma volt tűzve. Egy-két héttel a menyegző előtt intézték el a nagy bevásárlásokat. A mátkapár együttesen beutazott a városba és megvette a lakodalmas ruhát. Már évtizedek óta semmit sem készítenek saját kezűleg, még a menyasszonyi koszorút sem.

Diósdon a menyasszony mirtuszcsokorral, a nyoszolyólányok pedig fehér szegfűvel ajándékozzák meg a legényeket. A város hatása alatt a legények is kedveskednek a leányoknak virággal. Az a szokás, hogy a menyasszony csokrát a vőfély, az első nyoszolyólányét pedig a vőlegény veszi meg.

Amint láttuk, a jegygyűrű átadása eljegyzéskor történik. Minthogy az eljegyzés már kezdte elveszíteni eredeti jelentőségét, mind gyakoribb, hogy csak a lakodalom előtti nagy bevásárláskor veszi meg a vőlegény. A menyasszony különben is csak az esküvő napjától kezdve viseli. A néphit azt tartja, hogy a lakodalom napja előtt hordott jegygyűrű szerencsétlenséget hoz az ifjú párra. A XIX. században, mint asszony sem húzta az ujjára, az esküvő után bekerült a gyűrű abba a dobozba, amelyben a család életében jelentőséggel bíró többi tárgyat és írást őrizték. A jegygyűrű aranyból készült. Néhány évtizeddel korábban még gyakori volt az ezüstgyűrű is, sőt a XIX. század végén még megtörtént, hogy a vőlegény az esküvő napján a falu boltjában vett néhány krajcárért bádoggyűrűt.

A nagy bevásárlásokkal együtt megvették a meghívottak az ifjú párnak szánt ajándékokat is. Eredetileg valószínűleg csak pénzt ajándékoztak. Egy emberöltővel azelőtt csak a násznagy vett a jegyeseknek valamit, mégpedig főkötőt, amellyel bekötötték a menyasszonyi koszorú levétele után a menyecske fejét. A többi vendég csak pénzt adott Diósdon a menyasszonyi tánc alkalmával. Lassanként szokássá vált, a város hatása alatt, hogy a meghívottak hozzájárultak többé-kevésbé értékes tárgyakkal és bútorokkal, a rokonság foka szerint, az új tűzhely megalapításához.

A lakodalmas előkészületek az utolsó napokban a két család minden munkabíró tagját igénybe vették. A lakodalmas házban kiürítették a szobákat, a bútorok a padlásra kerültek. A rokonok egymás után állítottak be élelmiszerrel megrakott kosarakkal, baromfival, liszttel, tojással, vajjal. Az utolsó vasárnap reggelén a koszorúslányok nagy ruháskosarakkal egybegyülekeznek a lakodalmas háznál, majd együttesen végigjárták a falut, és összegyűjtötték a szükséges edényt. A falunak volt egy vagy két szakácsnője, akik minden alkalommal jelen voltak és a sütést-főzést irányították.

Mindezeken az előkészületeken a menyasszony vesz részt a legnagyobb igyekezettel. Így bizony gyorsan és munka közepette múlnak el életének legszebb és legvárakozástelibb napjai. Titokban ugyan könnyet is hullat: siratja lányságát, mert fél, reménykedése ellenére is, a jövőtől.

Esküvő („Trauung")

A lakodalom napján a vőlegény már kora reggel beállít a menyasszonyhoz. Mindketten bocsánatot kérnek a szülőktől a sok szomorúságért, amelyet leányuk nekik okozott, majd elmennek együtt a templomba gyónni és áldozni. Mielőtt a ház küszöbén kilépnének, az anya szentelt vízzel meghinti őket. Diósdon a menyasszony végzi előbb a gyónást, mert a község már régóta szereti ősi szokásait a város finomabb társadalmi formáival helyettesíteni. A polgári esketésnek a nép szempontjából nincs oly jelentősége, mint az egyházinak. Diósdon városi mintára, a polgári és az egyházi szertartást egybekapcsolják, és a meghívottak is elkísérik legtöbbnyire a már teljes díszben lévő mátkapárt.

Az esküvő időpontja előtt már egy órával kezdődik a meghívottak gyülekezése a menyasszony, illetőleg a vőlegény házában aszerint, hogy melyik család részéről hivatalosak. Diósdon a legények udvariasan elmennek a koszorúslányokért, átadják a csokrukat, és elkísérik őket a vőlegény, illetőleg a menyasszony házába.

A menyasszonyi öltözet legfontosabb darabja a koszorú („Kranzl"), ez városi mintára mirtuszból készül. Régebben különböző színű művirágból fonták. A koszorúra hátul két, ugyanolyan virágból kötött füzér volt erősítve. Ötven évvel ezelőtt azonban a fehér fátyol kiszorította a virágfüzért, előbb a gazdagoknál, később a szegényeknél is.

A menyasszony hajviselete nem tért el a rendestől. Koszorú csak azt a leányt ékesítheti, aki megőrizte tisztaságát, különben hajadonfőtt vagy fejkendővel kell a nézők sorfala között a templomba vonulnia. Lakodalom után a koszorút bekeretezik, a keretre ráírják az esküvő évét, és a szoba falára függesztik. Szokás, hogy az anya leánygyermekének halálakor a koporsóba teszi. A ruha anyaga és színe Diósdon már több évtized óta a város divatját követi. Régebben szürke szövetruhát hordtak. Ezt a ruhát nagyon kímélték, mert ez szolgált halotti öltözetül is. Évenként egyszer, mégpedig űrnapján azonban felvették. A szürke ruha után átmenetileg szokásos volt a barna vagy a zöld szoknya és mellényke („Panschurl").

Diósdon a menyasszony nem díszítheti fe! magát ékszerével.

A koszorúslányok koszorúja művirágból készül és a ruhájuk rózsaszínű. A faluban szokásos, hogy hajadon temetésén a leányok a lakodalmi ruhájukat öltik magukra. A vőlegény és a legények öltözéke megegyezik a vasárnapival. Régebben a férfiakat is lakodalmas ruhájukban szokták eltemetni.

Amint a lakodalmasok egybegyűltek, a vőlegény elvezeti vendégeit a menyasszony házába. Indulás előtt búcsút vesz szüleitől („kindliche Verzeihung" nak nevezik). Amikor a menet megérkezik a lakodalmas házba, a vőfély rímekben kikéri a menyasszonyt. A vőfély verse után következik a menyaszszony megható búcsúja szüleitől. Néha a vőlegény is bocsánatot kér, és köszönetet mond a leány szüleinek. Az is gyakori, hogy a menyasszony szótlanul búcsúzik, és csak a vőlegény köszöni meg jóságukat.

A búcsúnál nemcsak a menyasszony szokott hangosan zokogni, a jelenlevők szeme is megtelik könnyel. Sok helyen a sírás a menyasszonyra nézve kötelező, még ha a legnagyobb reménnyel néz is jövője felé. Ez a szokás az elválással kapcsolatos babonás rítusokkal függ össze. Erre utal egy diósdi mondás is: "Lachende Braut, weinende Frau". A vidám menyasszony felkelti a gonosz szellemek irigységét. A babonás hit mellett azonban részben oka még a nagy sírásnak a falu népénél tapasztalható egészséges pesszimizmus a jövővel szemben.

Mielőtt elindul a menet, ismét imádkoznak, és a jelenlevőknek szentelt vizet nyújtanak. A mátkapárt a menyasszony anyja hinti meg, miközben az éghez fohászkodik: "Begleit euch Gott der Vater, Gott der Sohn und Gott der heilige Geist".

Csihák Károly és felesége
 
Egy nagy esküvő (1954)
 
A nagy esküvő koszorúslányai kísérőikkel
 
A menet az egész falun végigvonult

A lakodalmas menet a következőképpen állt fel: 1. menyasszony és vőfély, 2. vőlegény és nyoszolyólány, 3. a menyasszony lánytestvérei párjukkal, 4. a vőlegény leánytestvérei párjukkal, 5. kor szerint a többi hajadon párjával, 6.,7. a menyasszony és a vőlegény tanúja feleségével („Beistandspaar"), 8. a többi meghívott. Városi mintára a menet élén egy kisfiú és egy leány halad. Az örömszülők közül rendszerint csak a két atya kíséri el a menetet. A férfiak haladnak jobb oldalon, mert a szentképen is Szent József van jobbról.

A rezesbanda gyakran csak a visszajövetelnél csatlakozott a menethez. Az idősebbek elbeszélése szerint a XIX. században a lakodalmas menet teljesen más volt (pl. valamikor a mátkapár a menet végén haladt).

A néphit szerint a mátkapár útközben a gonosz szellemek részéről a legkülönbözőbb veszélynek van kitéve, és ezért különféle óvintézkedésekre van szükség. A lakodalmasok mind rozmaringot tartanak a kezükben, a nyoszolyólány pedig ezen kívül még egy almát vagy citromot is visz kendőbe kötve. A menetet, amerre halad, mindenütt sűrű puskaropogás fogadja, hogy elűzzék a szellemeket. Régebben a menyasszonynak kendővel való letakarása azt célozta, hogy ne legyen felismerhető. A templomba vezető úton a babonának még egyéb színes formáival is találkozunk. A nép minden útközben történő jelenségnek vagy eseménynek jelentőséget tulajdonít, és következtetést von belőle a jövőre. Azt tartják, hogy a lakodalmas párnak nem szabad hátrafordulnia,vagy otthonfelejtett holmiért visszatérnie, mert nem lesznek boldogok. Az új háztartás jövendő sorsára erős hatással van az időjárás is. Szerencsét jelent, ha a menyasszony koszorúja megázik, a szél pedig családi perpatvar előjele. Természetesen mindezekben a babonás hiedelmekben már csak kevesen hisznek őszintén, inkább csak a nép szórakoztatására szolgálnak, mint ahogy az egész lakodalom a falu számára látványosságszámba ment. Megfigyeli és megbírálja a nézők serege - amely végig az utat és a templomot ellepi - a menyasszonyt, a vendégeket, a ruhákat. Azonban e kíváncsiság mögött ott van az a mély meggyőződés, hogy a házasság két ifjú életének szent és egész életre kiható eseménye. Ennek megfelelően a menet lassan és méltóságteljesen halad előre a két oldalt sorfalat álló nézők suttogása és puskák durrogása között. Diósdon a menyasszonynak azt tanácsolják, hogy jobb lábbal lépjen a templom küszöbére.

Esküvői divat

Az esketés szertartása alatt az egész vendégsereg felsorakozik az oltár előtt, mégpedig a vőlegény hozzátartozói jobbról, a menyasszonyéi balról. Legtöbb vidéken az esketés alatt a babona szinte a vallásos tartalom fölé emelkedik. Ha az oltár gyertyái nyugodt lánggal égnek, a jegyesek családi élete boldog lesz. Amelyikük oldalán csak gyengén pislog, az hamarosan meghal. Az esketés befejeztével a násznép megkerüli az oltárt, megcsókolja a pap által nyújtott feszületet, és egy erre a célra készített tálcára néhány tízfillérest dob („Opfergang"). Az ez alkalommal összegyűlt pénz (kb. 10-15 P) a papé. A templomszolga a templom kijáratához áli, ahol mindenki néhány fillért nyom kezébe. Az „Opfergang" alatt a vőlegény halad a menyasszonyával a menet élén. A templomból kijövet az ifjú pár barátai és barátnői szerencsét kívánnak házasságukhoz. Ezt a szokást a várostól vették át. A nézők serege a visszajövetelnél is végigállja az utcákat, és különösen most durrogtatnak sokat a gyermekek a maguk csinálta lőszerszámokkal.

A menetet a lakodalmas házban zárt ajtó fogadja. A vőfély bekopogtat a konyha ablakán és néhány pénzdarabot dob egy odakészített edénybe. A szakácsné kinyitja az ajtót, és a menet bevonul a házba. Szokásos volt, hogy ajtónyitás előtt a szakácsné néhányszor az ajtón fakanállal kopogott. Mielőtt a menet feloszlott, szerencsét kívántak az ifjú párnak, először a menyasszony anyja. Az üdvözléseket az ajtóban fogadják, a vőlegény kívül, a menyasszony belül állva.

A szerencsekívánatoknál kezet fognak az ifjú párral, megcsókolják, és a következőket mondják: „Ich wünsch'dir viel Glück zum Eh'stand". A meghívottak egy ideig még beszélgetnek, iszogatnak, majd hazatérnek, hogy a leányok és az asszonyok átöltözködhessenek a lakomára.

Az ünnepi vacsora előtt a nászpár még egyszer meghívja azokat a vendégeket, akik az esküvőn nem vettek részt (papot, kántort, távolabbi rokonokat). A lakodalmas házban a kapu előtt seregestül várakozó gyermekekről sem feledkeznek meg. Bőségesen osztogatnak köztük tésztát és kalácsot. Szegényeknek, betegeknek, szomszédoknak pedig a lakodalom után a maradékot küldik el.

Menyegzői lakoma

Az ünnepi lakoma a nép felfogásában a házasságkötésnek épp olyan fontos része, mint az esküvő. A szétoszlott vendégsereg hét óra után ismét gyülekezni kezd, nagyon lassan, mert senki sem akar első lenni. Rendszerint a férfiak érkeznek előbb, és a lakoma kezdetéig kártyával rövidítik meg az időt. Az udvarias diósdi legények, mint az esküvő előtt, úgy most is elkísérik a koszorúslányokat a lakodalmas házba. Mint a lakodalmas menet rendezése, úgy az asztal körül az elhelyezkedés régi, bevett szabályok szerint történik. Az asztalokat U-alakban állítják össze. A menyasszony a főhelyre kerül. Diósdon a mátkapár után mind a két oldalon előbb a fiatalok, majd az idősebbek következnek, az előbbiek koruk, az utóbbiak rokonsági fokuk szerint. A falu intelligenciája az első koszorúslány mellett ül. Az örömszülők az asztal végére kerülnek, a menyasszony édesanyja kivételével, mert ő a felszolgálásnál segédkezik. A gyermekeknek többnyire a szomszéd szobában terítenek. Amint a vendégsereg leül, a plébános hangosan elimádkozza a miatyánkot.

A lakoma fogásai és sorrendjük évek hosszú sora óta a következő: 1. paprikáscsirke, 2. marhahús, illetőleg vesepecsenye mártással, 3. kolbász savanyú káposztával, 4 rizsfelfújt legtöbbnyire sodóval, 5. sült és kirántott hús, 6. tészta. Az étrend két legjellegzetesebb és legősibb fogása a kolbász savanyú káposztával és a rizsfelfújt. A tészták közül régebben a rétes és a diós vagy mákos tekercs volt szokásos, télen gyakran a fánk is. Egy lakodalmas asztalról sem hiányzik a torta. A nászpár tortáját („Brauttorte") díszekkel és cirádákkal ékesítik. Diósdon már több évtized óta a következő felirat olvasható magyarul: „Éljen a házaspár!" A második étkezésnél semmiféle hagyományos szokást sem tapasztalunk. Főleg sült és kirántott húst, s tésztát szolgálnak fel. Befejezésül pedig forralt bort.

Reggel hét órakor kerül sor a harmadik étkezésre. Ez kolbászból és káposztából áll. Felszolgálnak gyakran még savanyú tüdőt is. Régebben a szegényeknél erősen savanyított bableves volt szokásban. Az ételek felszolgálásánál az első vacsorán a koszorúslányok, a másodikon pedig a legények hozták az ételeket az asztalra. A borosüvegeket pedig a vőlegénynek kellett kezelnie. A legények csak a mellettük ülő koszorúslányokat, a vőfély pedig a menyasszonyt szolgálja ki. A vőfélynek még kötelessége mindazt megenni, amit a menyasszony tányérján hagy. Az utóbbi fogyasszon lehetőleg mindegyik fogásból egy keveset. A leányok különösen sok káposztát egyenek, mert attól megszépülnek. Amikor az első pecsenye az asztalra kerül, a rezesbanda játszani kezd. A zenén kívül sok hagyományos tréfa szolgál a hangulat emelésére. Ilyenkor főleg az ifjú párra irányúi a figyelem. Hús helyett csonttal megrakott két tányért nyújtanak nekik. Kis madarat rejtenek két egymásra borított tányér közé. Csokorba vagy sok papírba rejtve porcelán- vagy mézesbábut nyújtanak át nászajándékként. Mindezek célzások az ifjú pár hamarosan bekövetkező családi örömére, de eredetileg valószínűleg varázsszerek voltak. A menyasszony pecsenyéjét rozmaringgal és szalagokkal díszítik fel. Igen gyakori lakodalmas tréfa a menyasszony cipőjének elrablása. Mindenki a vőfélyen gúnyolódik, mivel neki kellett volna a menyasszonyra vigyáznia. Minthogy hamarosan sor kerül a dísztáncra, a vőfélynek ki kell váltania a cipőt.

A második étkezés befejeztével a legény húzza le a cipőt. A kialkudott összeget a menyasszony kapja nászajándékul. Amint a szakácsnő munkájával végez, megjelenik a szobában, kezében nagy merőkanállal, amelyről ruhadarab lóg. A vendégeket mind sorra járva, a következőket mondja: „Ti Kheihin hot tein kiil vepreint". A zenészeket távozáskor szokták megajándékozni.

Amint az ételeket elfogyasztották, következik az egészségre ivás („Gesundheitstrinken"). A „Gesundheitstrinken" után különféle dalokat énekelnek, de ezek az Eh'standslied kivételével nem lakodalmas énekek. Az „Eh'standslied"-del kezdik a dalolást. Utána a menyasszony egészségére énekelnek. A zenekar közben keringőbe kezd. A vőfély néhányat fordul a menyasszonnyal, majd átadja a vőlegénynek. Az „Ehrentanz" befejeztével elkezdődik a várva várt általános tánc.

Mint mindenfelé, Diósdon is az ifjúság legfőbb szórakozása a tánc. Sok helyütt a tánc bekacsolódik a lakodalom minden egyes mozzanatába. Valamikor a lakoma előtt is keringőztek. A visszafojtott jókedv azonban annál erősebben nyilvánul meg, amikor a pecsenye után a zenekar bevonul a szobába. A lakoma végeztével a vendégsereg apraja-nagyja segédkezik a tánchelyiség kiürítésénél.

Alighogy megindul a tánc, a falu legényei az udvaron gyülekezni kezdenek, majd a legidősebb vezetésével az „Eh'standslied"-del elbúcsúztatják a vőlegényt. Az ének végeztével egyenként szerencsét kívánnak a köztük megjelent ifjú párnak. A vőlegény borral és cigarettával kínálja meg őket. Hamarosan ismét énekelni kezdenek, majd a zenekar jelére bevonulnak a lakodalmas helyiségbe. A leányok, asszonyok körben állanak a fal mellett. A legények felkérik őket. Három táncot járnak velük. Elvonulásuk előtt megkapják járandóságukat: egy fertály bort és egy kuglófot, Diósdon azonkívül még egy sonka is jár nekik. Pont éjfélkor következik az est legfontosabb cselekménye, a menyasszonyi koszorú levétele. Ezzel kapcsolatos a menyasszonytánc („Brauttanz").

A „Brauttanz -nál a vendégek mind egybegyülekeznek a táncteremben. A vőfély a következő szavakkal vezeti be: Jeitzt faunkt si te Prauttaunz aun", majd keringő ütemére néhányat fordul a menyasszonnyal, utána átadja az egyik tanúnak, akitől azonban hamar visszakéri, és eltáncol vele a másik tanúhoz. A menyasszonytánc folyamán az előbbi módon a vendégek mind sorra kerülnek, a tanúk után a nyoszolyólány, majd a többi legény és leány, s végül a férfiak és az asszonyok. Számos helyen a menyasszonyi táncot „Ehrentanz"-nak is nevezik, mert megtisztelést jelent a menyasszonnyal táncolni. Csak a büszke menyasszony nem táncol mindegyik meghívottal. Diósdon a vendégek a tánc végeztével pénzdarabot nyomnak a menyasszony kezébe, ezekkel a szavakkal: ,Jeitzt pist a Frau". Néhány évtizeddel ezelőtt szokás volt Diósdon, hogy bizonyos célért, jó szándékért vagy kedves halott emlékére táncoltak, pl. ezzel a felkiáltással:, Jetz tanzen wir für das Glück des Paares, vagy für die verstorbene Mutter, die nicht hier sein kann". Ilyenkor a zenekar gyászindulót fúj, a jelenlevők pedig karjukra hajtják fejüket.

A ,Brauttanz" végeztével a menyasszony a szoba közepén egy székre ül le, a nászasszony kioldja hajából a koszorút, és rögtön be is köti fejét fejkendővel. Ugyanitt gyakran a menyasszony a koszorú levétele után szégyenében kiszalad, vagy a vőfély kivezeti. A fehér vagy szürke selyemből készült fejkendő azt jelképezi, hogy a menyasszony átment az asszonyok közösségébe. A menyasszonyi ruha sem illeti már meg. Mikor ismét megjelenik férje karján, akit szintén megfosztottak rozmaringjától, már az asszonyok viseletét hordja.

Diósdon a koszorú levéteie közben valamelyik fiú titokban vizet önt a menyasszony széke alá. Mikor felkel, a vendégsereg nagy hahotában tör ki.

A vőlegény nem táncol a menyasszonyi tánc alatt. Amint azonban a menyasszony fejét bekötötték, a vőfély a vőlegény elé lejt vele és így szól: „ To pring i ti Praut". A vőlegény visszautasítja: „Tei prauh i neid. I wü si sou hoom, wie si kweist is". A vőfély erre tovább táncol, de egy kör után ismét megáll előtte és megismétlődik az előbbi jelenet. A harmadik alkalommal a vőlegény belenyugszik: „Waun es neid aundescht is, sou nimi, s", majd keringőzni kezd vele. A vendégek ekkor előveszik zsebkendőjüket, korbácsot („Khoabatsch") csavarnak belőle, és addig verik őket, míg csak ki nem jutnak a szabadba. A menyasszonyi tánc befejeztével megterítik az asztalokat a második étkezéshez. A lakoma alatt éri el a jókedv tetőpontját. Ez reggelig tart. Tréfás dalokat és énekeket adnak elő, a leányok férfiruhában, a legények pedig szoknyában és kontyosan táncolnak. A hét órakor tálalt reggeli után a vendégek búcsúzkodása következik. Meghívott és házigazda kölcsönösen kifejezi köszönetét a megtiszteltetésért.

Az új házaspár a lakodalmas házban marad, a zene pedig a vendégeket hazáig kíséri. A legények megkínálják a szembejövőket borosüvegeikből, az ital visszautasítása nagy sértést jelent, Diósdon pedig szerencsétlenséget. A vendégek azelőtt gyakran délig folytatták a szórakozást valamelyik vendéglőben, A férfiak legszívesebben valamelyik pincébe térnek be. De a koszorúslányok sem feküdtek le: hátra volt még az edények széthordása. Mire délben a harang megkondul, a lakodalom minden nyoma eltűnt már, csak az asszonyok beszédében él még tovább több héten, néha éveken keresztül, ami hozzájárult a hagyományok átörökítéséhez egyik generációról a másikra.

A Polgármesteri Hivatal
 
Millenniumi zászlóátadás (2000)
 
Diósd látképe
 
Wágner Ferenc a március 15-ei ünnepségen (1999)
 
Kaptárkő
 
Az alsó kőbánya
 
Az egykori Mariska-lak
 
Konyharészlet(a Fenyves vendéglőben) Szobarészlet (a Tájházban)
 
Szent Gellért szobra a templom mellett
 
„Könyörögjünk! Mindenható örök Isten!"
 
Úrnapi körmenet
 
Átépített pinceház
 
Nepomuki Szent János szobra Anya gyermekével a játszótéren
 
Sándor utca
 
Felújítás előtt az öreg ház
 
A testvértelepülési megállapodást aláírja Nagy István és Reinhard Weinnrich (1989)
 
Az Alsbach-Hähnlein tér Tízéves a testvérkapcsolat
 
Emlékfa-ültetés a templom mellett Néptáncosok
 
Diósdiak Németországban  
 
Ballagás
 
Az iskola épülete
 
Az óvoda
 
Gyermeknapi, Játszóház"
 
„Lovagi torna"
 
Lakótelepi játszótér
 
Munka közben a Multipolár üzemben
 
Öntés a Kludiban
 
A pincesor

SZÜRET

Vajon milyen lehetett a szüret az egykoron neves bortermelő községben? Bizonnyal nem kevesebb várakozás, érdeklődés előzte meg, mint a lakodalmakat - most azonban a férfiak részéről. Hány hektó lesz az idei termés? Hány maligános? Milyen lesz az ár? Jön-e Budafokról kereskedő? A kora tavasztól szinte egész éven át tartó munka gyümölcse október elejére kezdett beérni. Ilyenkor a szőlőcsősz feladata igencsak megsokszorozódott. Lopás nemigen volt, esetleg az utak mentén egy-egy fürt kínálta magát az arra menőnek. Hanem a madarakat, verebeket, seregélyeket kellett távol tartani az édes, érett szőlőfürtöktől.

Csőszlányok kocsija (1961)
 
Szüretelők (1927)
 
Csőszlány és csőszfiú (1930) A kisbíró szüretkor (1958)
 
Hund Károly és Bunth Erzsébet(1938) Wágner Margit és Varga Lajos(1939)

A szüret időpontját a Hegyközség jelölte meg. Ekkor a pincékben, présházakban lázas munka vette kezdetét, a szüretre készültek. Frissen letakarítva, lemosva, helyére kerültek a kádak, szüretelő eszközök, a szőlődaráló, szőlőprés, szűrő és a különböző fából készült edények. Az óboros hordókat feltöltötték, hogy minél több üres hordó álljon rendelkezésre a must fogadására. A férfiak ilyenkor a munka közben szomszédolásra is szakítottak időt, egymás óborát kóstolgatták sonka, kolbász, pogácsa mellett, és megbeszélték a szüret várható eredményét. A szüret első fontos feladata az időpontok egyeztetése volt a község háromnégy fuvarosával: mikor, hová vigye az üres kádakat, és hozza el a kitaposott szőlőlét a présházhoz. A „Gesetirrfeiern" - öt-tíz ember kényszerű munkaszünete üres edény hiányában - komoly gondot okozott a szüret menetrendjében. A szüret időszakában ünnepi hangulat töltötte el a falut. A fuvarosok színes szalagokkal díszítették a lószerszámokat. Ostoraik végéhez zsinórt kötöttek, amely fokozta a csattogtatás erejét, a szüretelők vidámságát és egyúttal jelezte a türelmetlenül várakozóknak, hol-merre járnak a faluban, a határban.

Októberben a reggelek már elég hűvösek, ködösek, párásak voltak, ezért 9-10 óra felé kezdődhetett meg a szüret. Ilyenkor mindenfelé vödörrel a kézben feltűntek a szüretelő csoportok, rokonok, barátok, szomszédok. Jó hangulatban, vidáman kezdték el a szőlő szüretelését. S a határ hamarosan hangos volt a kiáltástól: Putn! Putn! Hívták a puttonyost, mert megtelt a vödör. Egykét puttonyosra mindenképpen szükség volt, általában a legényeknek volt ez a feladatuk. Négy-öt vödör szőlővel megtelt a puttony.

Első időkben még nem darálták a szőlőfürtöket, hanem egy kádban megtaposták. Az így összetört fürtöket, szőlőszemeket lével együtt a kocsira lánccal erősített, nagyobb nyílással rendelkező lajtba öntötték és a présházhoz szállították, ahol aztán feldolgozták. A pincékben, présházakban csak férfiak dolgoztak. A szüretelők hangulata egyre jobb lett, igen tartalmas reggeli után a bor is jobban csúszott. Délben általában gulyáslevest ettek, jó sok hússal megtöltve. Közben minden szüretelő gazdát meglátogattak a csőszök, akik egész évben vigyázták a termést. Jó bőséges szüretet kívántak a gazdáknak, akik aztán egy-két pohár bor és némi díjazás mellett megköszönték a csősznek, hogy jó őre volt a határnak.

A szüret befejeztével az asszonyok hazamentek, a férfiak meg a présházba, ahol közben igen megszaporodott a munka. Voltak olyan szüretek régen, amikor cigányzenészek járták a pincéket. A serény munka közben nótázásra is jutott idő, mert a préselést nem volt szabad elsietni. A szüret közben a szép, egészséges csemege szőlőfürtöket a szélső sorba leterített szőlőlevelekre rakták, végül kosarakba összegyűjtötték, és a présházban lévő úgynevezett szőlőszobában az ott felállított tartószerkezetre felakasztották, előtte a rossz, sérült szőlőszemeket lecsipkedték. Az így tárolt szőlőt naponta szellőztetni kellett, majd később kénezéssel tartósították, s karácsony táján jó pénzért értékesítették.

A szüret végeztével, amikor a must már a hordókba került, elmostak minden edényt, eszközt. A pincét, présházat kitakarították. Néhány liter óbort felhoztak a pincéből, mert a must néhány nap után forrni kezdett, és ilyenkor napokig a pince sem volt látogatható. Akkor lehetett lemenni a pincébe, ha az égő gyertya nem aludt el. A türelmetlenségnek több áldozata is volt, többek közt a sógorom, Denkinger Mihály is így távozott közülünk.

A szüretből visszamaradt törkölyt fémhordókba rakták és agyaggal lefedték. Januárban, amikor már az első borfejtés megtörtént, az ott visszamaradó seprűvel együtt Takács István Sashegyi úton lévő pálinkafőzőjében kifőzték. A lefőzött pálinkának körülbelül a fele került haza, a többi a főzés díjaként és adóként ott maradt.

Közben megjelentek a pénzügyőrök, akik ellenőrizték az újbor mennyiségét, hogy a bejelentés helyes volt-e. Továbbá az óbor mennyiségét is leellenőrizték és az adóíven feltüntették.

A szüreti bál résztvevői (1948)
 
Beérkezett a menet (1960)

Szüreti mulatság

Amikor a szüret a falunkban már befejeződött, az egyik októberi vasárnap megrendezték a szüreti mulatságot. Eredete az 1920-as évekre vezethető vissza, és talán legjellegzetesebb példája a német hagyományrendszer nyitottá válásának. Híres magyar borvidékekhez hasonlóan a diósdi „csőszlányok" is

színpompás magyar népviseletet öltöttek, a „csőszfiúk" pedig rámás csizmába bújtatták lábukat, fejükre pántlikás kalapot helyeztek, kezükbe meg tarka szalagokkal díszített csőszbotot fogtak.

A szüreti menet a Wéber vendéglő előtt sorakozott fel, ahol a táncmulatságot tartották. A menet innen indult. Elöl a zenekar lovas kocsin, majd a csőszfiúk lovascsapata következett, utánuk ugyancsak lovas kocsin a csőszlányok vidám csoportja. A menet élén hintóval a bíró a bírónéval haladt. Időnként megállt a menet, a kisbíró fergeteges dobszóval vonta magára a figyelmet. A menet végén rozoga kocsival, melyet hol egy szamár húzott, hol pedig egy kivénhedt gebe, a cigányok haladtak és az egész menetet a gyerekhad kísérte. A többórás menetelés után a menet végül visszaérkezett a vendéglőhöz, ahol ünnepélyesen feldíszített táncterem várta a vendégeket. A falakat, a mennyezetet szőlőlevelekkel díszítették, föntről szőlőfürtök csüngtek. Tánc közben a legények fel-felugrottak, hogy egy-egy fürtöt csenjenek párjuknak, de a csőszök, csőszleányok résen voltak, s az elkapott tolvajt a bíró elé vitték, aki kiszabta a büntetést.

A szüreti mulatság a falu közösségi életének gazdagodását jelentette. Hosszú előkészítésre volt szükség, majd minden család részvételére. Szerepe azonban a szórakozás volt. Nem volt mögötte mitikus hiedelem, vallásos gyakorlat, és a szőlőtermelés megszűntével a gazdasági élettel sem volt kapcsolata. Az évszázados népszokásokkal ellentétben alig élt meg negyedszázadot.

EGYÉB SZOKÁSAINK

Az emberek életében mindig voltak olyan munkák, amelyek a faluban élők együvé tartozását erősítették, ugyanakkor lehetőséget teremtettek a közös munka mellett bizonyos „szórakozásra" is. A most említésre kerülő szokások elsősorban az őszi, téli hónapok jellemzői.

Kukoricafosztás

Késő ősszel, amikor már elég rövidek a napok, reggelente deres a határ, takarítottuk be a már száraz száron lógó kukoricacsöveket. Ilyenkor már csak a sárguló tök volt társa a kukoricának kinn a földeken. A leszedett kukoricacsöveket a sor mellé halomba gyűjtöttük, majd lovas kocsival szállítottuk haza, a tökökkel együtt. Szüleim csak annyi kukoricát termeltek, amennyi az állatok ellátásához szükséges volt, ezért a kukoricafosztás nálunk nem volt különösebb esemény. Néhány este alatt elvégeztük, néha a szomszédok segítségével, aztán felkerült a padlásra, hogy jól kiszáradjon. Gyermekkoromban azért az ősz nem múlt el úgy, hogy ne nyújtott volna valamilyen élményt a kukoricafosztás.

Nővéreim Schóber Mihály vendéglős kukoricaföldjeit művelték a termés 1/4 részéért. A termés szétosztása már a kukoricatöréskor megtörtént. Három kosár oda, egy kosár ide. Schóberéknél a fészer, mely az udvarban volt (abban az épületben, melyet 2000-ben elbontottak), teljesen megtelt kukoricával. Több estén át tartott a kukoricafosztás nővéreim és udvarlóik, szüleim és a szomszédok részvállalásával. A felnőttek énekeltek, anekdotáztak, nekem az volt a feladatom leendő sógoraim megbízásából, hogy piros kukoricacsöveket keressek, amit aztán odaadtam nekik. Az volt a szokás, hogy amelyik legény piros színű kukoricacsövet talál, leendő párjától csókot kap. Mondanom sem kell, milyen izgalommal végeztem megbízatásomat, hiszen három helyre kellett keresnem az igen becses piros színű kukoricacsöveket. Ahogy így visszaemlékszem, igen nagy sikerem volt.

A kukorica fosztásakor a legszebb belső, finomabb leveleket külön kellett gyűjteni, ezzel tömték ki a szalmazsákokat. A szebb kukoricacsöveket sem fosztották meg teljesen, hanem a három belső levelét visszahajtották, kukoricafonatot készítettek. Volt, amikor a fonat háncsa a két métert is meghaladta. Ezeket aztán felaggatták a padlásra vagy az eresz alá száradni.

Ezen közös munkák segítségével igencsak erősödött az együvé tartozás érzése. Egyik helyen befejeződött a kukoricafosztás, mentünk hát a másik helyre, és így tovább, amíg minden szomszédnál, rokonnál el nem végeztük. Ebben az időben ezek az esték jelentették az egyedüli szórakozást, kemény egész napi munka után a játékos örömöt.

Sorozás

A sorköteles legények minden évben októberben mentek sorozásra, amelyre hivatalos felszólítást kaptak. A megadott időben a községháza előtt gyülekeztek, és együtt indultak a sorozóhelyre. Eleinte lovas kocsival mentek, később már autóbusszal.

Dél körül érkeztek vissza. Gyakran zenekar várta őket, és zenekísérettel vonultak egyik vendéglőből a másikba. Végül oda tértek be, ahol a záró mulatságot tartották, oda már a kedveseiket is elvitték, hogy aztán együtt ünnepeljék legényéletük e jeles napját.

Azok kalapját, akik beváltak, piros-fehér-zöld szalag díszítette, az alkalmatlanokét fekete szalag. Az utóbbiak előnye az volt, hogy nem kellett bevonulniuk, ezért jó pár korsó sört vagy fröccsöt fizethettek a bevált újoncoknak. A besorozott fiatalemberek október l-jétől a következő év októberéig újoncoknak számítottak, csak ezután vonultak be tényleges katonai szolgálatra. Bevonulásukkor katonaládát kaptak a barátoktól, rokonoktól.

Disznóölés - disznótor

A tél első várt eseménye a disznóölés volt. Szinte minden család hizlalt sertést, volt, amelyik kettőt-hármat is. Már tavasszal megvásárolták a malacokat, de legkésőbb a májusi érdi vásáron. A sertések etetése nálunk legalábbis mindig édesanyám, nővéreim feladata volt. Krumplival, korpával, nyáron a határban termett tökkel, árpával, majd ősszel kukoricadarával etették őket. Természetesen a háznál keletkezett ételhulladékot moslék formájában ugyancsak a disznókkal etettük fel.

A disznóölések általában már november végén, december elején megkezdődtek. Ennek előfeltétele volt, hogy legyen szabad böllér és kemény téli fagyos idő. Ilyenkor kora reggel, még sötétben, de itt-ott a lámpák alatt a csikorgó, szikrázó havas úton vállukra akasztott, gyékényből font szatyorral, imbolygó léptekkel jöttek-mentek a böllérek. A gyékényből font szatyorban a disznóöléshez és -feldolgozáshoz szükséges szerszámok, kések, kaparók, hurkatöltő és patyolattiszta hófehér kötények, törlőruhák lapultak.

A disznóölésre való felkészülés már két-három nappal előbb elkezdődött. Előkerültek a nagyobb főzőkanalak, szűrők, darálók, edények, tálak, lábasok, hurkapálca, pótbél besózva, fűszerek, rengeteg fokhagyma megtisztítva, kockára vágott zsemlye, apróra vágott vöröshagyma, melyet az utolsó este üvegszerűre megpirítottak. Helyére került a rénfa, a forrázó teknő a forgatóláncokkal, „hockstock" („Hockstock" - a különböző böllérműveletekre szolgáló, fatörzsből készítetett asztal), az üst mellé a tűzifa, különböző méretre vágva.

A levágásra kiszemelt disznók utolsó este már nem kaptak enni.

Gyermekkoromban lefekvés előtt még előkészítettem a bakancsomat, csizmámat, megnéztem még egyszer a disznókat, és nagyon megsajnáltam őket. Édesanyámat megkértem, hogy kora reggel kellő időben keltsen fel és én tele öntudattal és önbizalommal, mintha a nap sikere csak tőlem függne, gyorsan felöltöztem és a nyári konyhában csatlakoztam a felnőttekhez. Sürgés-forgás közepette vártuk, hogy az üstben forrni kezdjen a víz, mire a böllér megérkezik, minden rendben legyen. Még egy utolsó megbeszélés, majd 6 órakor megjelent a böllér, mire a szerszámait szép sorban kirakta, a víz lobogni kezdett (mert akkor jó a forrázáshoz), egy kupica pálinka, majd elindultunk a disznóól felé.

A férfiak a disznót a lábainál fogva kirángatták a disznóól elé, és oldalra fektették. Nekem a disznó farkát kellett szorosan megfogni, nehogy elszaladjon, mondta a böllér. Első alkalommal még arra is megkért, hogy szaladjak el, hozzak egy tányért, mert az első hurkát én kapom.... Következő évben már ügyeltem arra, hogy ez újra ne történjen meg.

A disznóból kilövellő vért mindig Margit nővérem fogta fel egy tálba és szünet nélkül keverte, hogy meg ne alvadjon. Mikor a disznó már megadta magát és megnyugodott, a forrázó kádba került. Forrázás közben igyekeztünk a lehető legjobban megtisztítani a szőrzetétől, körmeitől. Az első forrázás után kiemeltük a kádból, és egy létra segítségével a forrázó tetejére fektettük. Itt újabb forrázás után megmostuk, majd késsel tisztára borotváltuk. Aztán sikálókefével még egyszer lemostuk, és felakasztottuk a rénfára, fejjel lefelé lógatva.

Ezután a hasánál felvágva a böllér a belsőségeket kiemelte, majd a disznót félbe vágta, a fejét is, kiszedte az agyvelőt a két fél fejből. A félbevágott disznót még egyszer kívül-belül kefével, vízzel tisztára mostuk. Közben megkezdődött a belsőségek feldolgozása. A még meleg belsőségről leszedték a zsiradékot, majd szétválasztva alaposan kimosták, többször is. A vékonybelet a kolbász töltéséhez, a vastagbelet a májas és véres hurka részére, a gyomrot, a hólyagokat pedig disznósajt töltésére készítették elő. Közben megkezdődött a fél disznók feldarabolása. Az üstben már főtt a hurkának való belsőség, máj, tüdő, szív, zsiradékok. A konyhában már készült a rendkívül finom savanyú leves, melyet a hurkatöltés előtt kínáltak a résztvevőknek.

A májas és a véres hurka közel a délidőhöz készült el. Diósdon a hurka kissé eltérő módon készült, mint az ország más részein. A felfogott és megszűrt vért egy nagy keverőtálba (veidling) öntötték, majd belekerült az apróra vágott zsemlyekocka, pirított hagyma és végül a fűszerek, paprika, só, majoránna és némi zsiradék. A jó alaposan összekevert tölteléket az előkészített hurkapálcával lezárt vastagbélbe töltötték, majd ismét lezárták hurkapálcikával. A májas hurkát úgy készítették, talán még most is, hogy az üstben megfőtt májat, tüdőt, zsiradékot húsdarálóban ledarálták, majd keverő edénybe tették. A fűszerezés eltért a véres hurkáétól, majd bélbe töltötték.

Az így elkészült hurkákat az üstbe rakták és addig forgatták forró vízben, míg a hurkapálcikával megszurkált hurkából már nem szivárgott ki a benne lévő zsiradék. Óvatosan kellett forgatni és szurkálni a hurkát, mert volt úgy, hogy szétfőtt, felrepedt. Az így elkészült hurkából egy-egy véres és májas hurkát, edényben hurkalevest vittünk kóstolóként a rokonoknak, amiért mindenhol egy szép almát kaptunk. A megmaradt hurkalevest félretettük a megmaradó zsiradékokkal együtt és szappant főztünk belőle. A következő komolyabb munka a kolbász készítése volt, amit aztán rudakra aggattunk, majd következett a disznósajt, ami elég időigényes munka volt. Addigra már a hangulat is emelkedettebbé lett. Eközben a konyhában már kellemes illatok terjengtek: készült a disznótoros vacsora is. Mielőtt asztalhoz ültünk volna, a padláson lévő fakádakban bepácolták a későbbiek során füstölésre kerülő húsokat, és egymásra helyezték a füstölési sorrendnek megfelelően, végül fokhagymás vízzel meglocsolták.

A jól megérdemelt disznótoros vacsorát jó hangulatban fogyasztották el, volt, mikor még nótára is sor került.

Barátok a Fenyvesben (1996)

Tollfosztás

Gyermekkorunkban, amikor még az autók nem verték fel a port az utcán, csak néha haladt el egy-egy lovas kocsi előttünk, lehetősége volt mindenkinek, hogy kacsát, libát neveljen, „akik" a dióskertben, réteken nyugodtan legelhettek. Este aztán libasorban hazavonultak, és reggel kezdődött minden elölről.

Amelyik libacsapat napközben tilos helyre tévedt, esetleg egy zsenge kukoricásba, azokat behajtották a községháza udvarára, ahonnan némi büntetés befizetése után térhettek haza. Emlékszem, a kis sárgapihés kacsák, libák részére mindig az árok széléről kellett csalánt szednem, melyet apróra vágtunk, és kukoricadarával megszórva megetettük a kicsinyekkel. A nagyobbak már legeltek, kukoricadarát kaptak, és az ünnepek, főleg a búcsú előtt hizlalásra fogtuk őket: naponta tömtünk beléjük néhány marék vízben áztatott kukoricát, amit türelemmel elviseltek. A kacsák, libák, ahogy növekedtek, első tollaikat elhullatták, de mire számukra az élet befejeződött volna, egy-két alkalommal megkopasztottuk őket és az így összegyűjtött tollat télen pihévé dolgoztuk fel. A legszebb téli foglalatosság az asszonyok, gyerekek részére a tollfosztás volt. Az asszonyok, lányok már délután egybegyűltek, körülülték a konyha közepére rakott asztalt és tollat fosztottak. Óvatosan beszélgettek, és vigyáztak arra, hogy ne kelljen köhögniük, vagy tüsszenteniük, mert akkor aztán az egész konyhában kavargott, szállt a toll.

Eleinte békésen elviselték jelenlétemet, de ahogy egy-két alkalommal belefújtam a tollhegybe, már a konyhán kívülre kerültem. Ez így ment heteken át, amíg minden háznál végére nem értek a tollfosztásnak. Minden családnál a munka befejeztével áldomás volt, ahol aprósüteménnyel, teával köszönték meg a segítséget. Ezeket soha nem hagytam ki, viselkedésemmel igyekeztem kiérdemelni a részvételt. Felejthetetlen délutánok voltak ezek még a gyermekek számára is. A pihetoll aztán az ágyneműbe került és a leány hozománya, kelengyéje lett.

Téli örömök

Gyermekkoromban az időjárás nem volt olyan szeszélyes, rapszodikus, mint manapság. A tél menetrendszerűen megérkezett, s vele a Mikulás, aki szinte mindig télen szánkóval hozta ajándékait. Az utcákat, utakat nem sózták fel, az egyetlen védelem az volt, hogy kis keskeny csíkban a házak lakói felszórták hamuval a járdákat.

A lovas kocsik helyett megjelentek a csilingelő lovas szánok, hófehér volt minden, a falu úgy nézett ki, mint egy meseország. Mindenkinek (már a gyerekeknek) volt szánkója fából, vasból, saját készítésű, üzletben vásárolt. Emlékszem az első szánkómra. Amikor megkaptam, végtelenül boldog voltam. Az évek során csak én növögettem, a szánkó meg olyan maradt, mint volt. Édesapámmal szinte minden nap felmentük az ófaluban lévő pincékhez, hogy ilyenkor télen szánkóval egy nagy fonott kosár répát hazavigyünk a teheneknek. A Kossuth Lajos utca végén a sarkon volt a Zsigmondi-féle vasüzlet. Lajos bácsi mint jó kereskedő kirakta az üzlet elé a különböző méretű és anvagú szánkókat. Mikor először arrafelé menve megláttam őket, kissé lemaradtam apám mögött, mert az egyik szánkó igencsak megtetszett nekem. Másnap, harmadnap egyre jobban lemaradtam, egyre tovább nézegettem, szinte már beszédbe is elegyedtünk a kiszemelt szánkóval, barátok lettünk. Negyednap csoda történt. A túlterhelt kis szánkóm, mely oly nagy örömöt szerzett mindig, közel a vasbolthoz felmondta a szolgálatot. Eltört az egyik lába, a kosár répa terhét a másik láb nem bírta elviselni, és hamarosan az is eltört, a répa meg szanaszét gurult a hóban.

Behavazott faluközpont

Apám töprengett, most mi legyen. Hamar a segítségére siettem: De hiszen itt van a vasbolt tele szánkóval! Még oda sem értünk és én igen nagy szakértelemmel már magyaráztam, hogy nekünk - ilyen célra - milyen szánkó felel meg leginkább. Odaértünk az üzlet elé, a kiszemelt szánkó szinte kilógott a sorból, kellette magát, mondom apának: „Jé, pont ilyen kell!" Apám megfogadta tanácsomat, én meg rohantam vissza az új szánkóval, rátettem a kosarat meg a régi törött szánkót, összeszedtem az összes szétgurult répát. Mire apám kijött a jó meleg boltból, én már ott vártam a rakománnyal együtt. A kis szánkómat azért rendbe hoztuk, kicseréltük a törött lábát is. Ha csak egymagam szánkóztam, akkor mindig azt vittem magammal. Történt egyszer, hogy a szomszédunkban lakó Bánlaki Aranka, kivel nagyon jó barátok voltunk, annak ellenére, hogy néhány évvel idősebb volt nálam, szánkózni ment Zsidákovits Jánossal (Pék Janival), de csak úgy mehettek el, ha - köcöléknek - én is velük megyek.

A két homokbánya között nagy és veszélyes szánkópálya volt. Először ők indultak, majd később én követtem őket a kis szánkómmal, hason fekve. Ragyogóan ment minden. Harmadszorra is így kezdődött, de az ugrató után felborultak. Számomra, illetve szánkómnak, mivel rajtuk is átmentem, kissé hosszúnak bizonyult az ugrató. Mire ismét talajt éreztem, már csak én csúsztam tovább, mert a szánkómnak mind a négy lába eltört. Nehezen összeszedtem a szánkó maradványait, hónom alá fogtam őket, és hazaballagtunk. így, eléggé megviselt állapotban a helyére tettem, mégis csak az első kedvenc szánkóm volt.

Nagyon jó szánkópályáink voltak, kettő a faluban, kettő meg a falun kívül, a Hexenbergen, a Boszorkány-hegyen, valamint a már említett homokbányák között. Oda csak akkor mentünk ki, ha több időnk volt. A faluban levő pályák közül a Baross utcai tanulópályának felelt meg, a középső utca felső végétől balra, Denkinger Mátyásék előtti utcácskában lévő pálya már sokkal gyorsabb, veszélyesebb volt. (A pálya felét most már bekerítették, és egy nem abba a környezetbe illő házzal részben lezárták.) A pálya teteje Horváth Imruséknál volt. Este szánkózás után majdnem mindig rendbe hoztuk: havat vittünk a lekopott részekre, majd vízzel fellocsoltuk, hogy jó jeges legyen. Néha gondot jelentett, hogy a középső utcába befordulhassunk. Gyakran a betonhíd alatt kötöttünk ki. Vasárnap szinte az egész falu kint volt ezen a szánkópályán. Az utcai világítás lehetővé tette, hogy még este is szánkózhassunk. E szórakozáson kívül még korcsolyázásra is volt lehetőségünk, mert a mai Csapágygyár alsó részén, a legelőnél két tó volt, melyek közül a nagyobbik szinte teljesen befagyott, a kisebbik ugyancsak, de ahol a víz befolyt a tóhoz, ott eléggé elvékonyodott a jég. Többször kipróbáltuk, ki meri legjobban megközelíteni a befolyás helyét. Akinek legjobban sikerült, már mehetett is zoknit és cipőt szárítani az egyik fűzfa korhadt és üres törzsébe rakott tűzhöz. A fűzfáról képünk is van, melyen jól látható, alul raktuk a tüzet, felmásztunk és belógattuk a lábunkat.

A nagyobbik tó jege nem volt alkalmas korcsolyázásra, mert a jeget feltörték és lovas kocsikkal a jégverembe szállították, ahol szinte egész éven át megmaradt. Az egyik ilyen jégverem ott volt, ahol most az új gyógyszertár épült. Ma már se tó, se szánkópálya.

Pinceszerezés

A hosszú téli estéken a legények havonta egy-két alkalommal elmentek pinceszerezni, hol egyikük, hol másikuk pincéjébe beszélgetni. A füstölt kolbász, sonka fogyasztása bizony a bor mennyiséget is megnövelte, és ilyenkor gyakran forduit elő, hogy éjszakába nyúlt a mulatozás, mely aztán néha különböző csínytevésekre bátorította a legényeket. Például az üzletek tábláit felcserélték, a kocsik kerekeit leszedték, a kapukat kiemelték stb. Ezekből a huncutságokból harag soha nem keletkezett, hiszen akivel megtörtént, valamikor szintén részese volt ezeknek a mulatozásoknak. A kolbászt és a sonkát leginkább lányos házaknál gyűjtötték össze: egy-két ember szóval tartotta a családot, egykettő meg addig a kamrában járt, és a begyűjtött elemózsiát a pincébe vitte. Legénykoromban ez a szokás még megvolt. Emlékszem, volt olyan lányos mama, aki azzal dicsekedett, hogy tőlük mennyi mindent vittek el a legények. Még olyan eset is megtörtént, hogy a kamrából az ott függő kolbászt hosszú kampós bottal a szellőző ablakon átemeltük, és amikor már nem értük el, egyes jóságos háziak közelebb rakták az ablakhoz a kolbászt. Ez a világ elmúlt.

Pinceszer a 90-es évek elején

Jégvágás

A XIX. század végi Magyarország legtöbb községében és városában, ahol tó volt, télen jeget vágtak. A jeget a nyári melegben gyorsan romló húsfélék eltartására, italok hűtésére vermekben tárolták. Diósdon több jégverem is volt. A Schóber vendéglős és hentes családnak a mai gyógyszertár helyén, Polacsek hentesnek a Baross utcában, Mihalek hentesnek a Száraz háznál az Apponyi út felső végén. A községi jégverem a Tájházzal szembeni pince helyén, a Denkinger család átalakított pincéjében volt.

Az itt tárolt jeget pl. temetői célokra (halottak tárolásánál) használták fel. Amint hidegre fordult az idő, figyelni kezdték a jég hízását, vastagodását. Sok munkát adott a kásás jég, amikor a víz a beleesett hóval együtt fagyott meg tej színű jéggé. A vágók az acélos jeget szerették, amikor nappal is fagypont alatt maradó hőmérsékletnél a tiszta víz áttetsző, könnyen törhető jéggé fagyott össze. Ha a jég vastagsága elérte a 10-12 cm-t, megkezdték a vágást. Vékonyabb jeget csak akkor vágtak, ha már nem várhattak hidegebb időt, s így a jég vastagodására már nem volt kilátás. A megkívánt vastagságot a jég leginkább január derekától február közepéig érte el. A mondás is azt tartotta - a legjobb a februári jég.

A jégvágók reggel nyolc óra körül mentek ki a tóra. A jég vágását beljebb, a mélyebb víznél kezdték meg. A jégtáblát a vízben könnyebben buktatták, és könnyebb volt a kicsúsztatása a rakodóhelyhez. Egy kocsira 10-12 mázsa jeget tettek fel, és azonnal el is szállították a jégverembe. A legjobb jégverem 2-3 méter mély volt, négyszögletes alakú. Tetejük náddal fedett, a nád remek szigetelő anyag volt. A verem föld feletti részénél kettős falat raktak és a két fal közötti rést ugyancsak náddal töltötték ki. A jéggel megrakott kocsi odaállt a verem szájához és a kocsis a jégtáblákon felállított csúszdán juttatta a verembe jeget. A becsúsztatott nagyobb táblákat összetörték és kitöltötték a verem üresebb részeit. Csizmájukra zsákot vagy rongyot csavartak, így óvták a jégszilánkoktól lábbelijüket.

A jeget törés közben kétszer megsózták, főleg a kásásat, azért, hogy olvadjon s a lecsöpögő víz kiszorítsa a levegőt, majd így jégheggyé fagyjon össze. Melegebb időben, amikor már nappal állandóan olvadt a jég, beszalmázták. Ehhez legjobb a zabszalma volt, mert az jobban lapult a jéghez és így jobban szigetelt. A jégvágásnak speciális szerszámai voltak, melyek a helyi kovácsműhelyben készültek. Legfontosabb szerszámok a fejsze, a csáklya, a kapocs és a jégtoló villa. A csúszásveszély miatt volt, aki jégpatkót tett a csizmájára, ami 34 cm-es hosszú karmokkal volt ellátva és szíjjal a csizmára lehetett erősíteni. A jég a jégvermekben általában a következő időszakig megmaradt. Kiszedéskor óvatosan kellett lépkedni, főleg a fal mellett, mert ott 30-40 cm rés keletkezett az olvadás miatt. Könnyen lecsúszhatott az ember a fal és a jég közé. Ha a közelben ilyenkor nincs valaki, az illető ott leli a halálát, megfagy.

Diósdon a jégvágást és behordást a kocsmárosoknak és henteseknek általában jó ismerőseik végezték, télen ráérősebb férfiak. Pálinkával, forralt borral, kolbásszal kínálták őket. Amikor megtelt a jégverem, ünnepséget is csaptak.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet