Előző fejezet Következő fejezet

Vidékünk története a kezdetektől a török kiűzéséig

 

A KÖRNYEZET TERMÉSZETFÖLDRAJZI ÁTTEKINTÉSE ÉS TÖRTÉNETI FÖLDRAJZI ÉRTÉKELÉSE

Földrajzi fekvés1

A Duna jobb oldalán elterülő Pentelei-löszplató magaspartján és az abba bevágódott mellékvölgyben kialakult település a Mezőföld2 keleti határán fekszik. Az Alföldhöz tartozó középtáj domborzati megjelenésében átmenetet képez az eltérő fejlődésű, tagoltabb nagytáj, a Dunántúli-dombság és a kiegyenlítettebb felszínű, szomszédos alföldi középtáj, a Dunamenti-síkság között.

Felszínfejlődés a pliocéntól a holocénig3

Földtörténeti fejlődésében a mai felszíni képet kialakító folyamatok kezdete a harmadidőszak végi pliocén kor eseményeihez (kb. 5 millió évvel ezelőttől) kötődik. A Kárpát-medence lesüllyedt belső területeit borító Pannon-beltenger a szárazföldi területek felszíni lepusztulási anyagából származó feltöltés és a medencealjzat egyes részeinek szerkezeti kiemelkedése következtében fokozatosan visszahúzódott. A Mezőföld területén a tengerfenék üledékei az északnyugati részen erőteljesebben, a délkeleti részen kisebb mértékben emelkedtek ki. A Dunaújváros körzetében elvégzett szerkezetkutató mélyfúrások alapján a tengerben lerakódott kb. 730 méter vastagságú sekély beltengeri agyag-, homokkő, homok- és márgaüledékek váltakozó rétegei alatt a korábbi földtörténeti korok kőzet anyagai - miocén kori vulkánosság riolittufái és ennél mélyebben pedig óidei kristályos palák - találhatók. A medence továbbsüllyedő része felé lejtő területen a pliocén végétől szárazföldi lepusztulási folyamatok zajlottak le. A magasabb felszínek letarolódási anyaga déli és délkeleti irányban a süllyedő alföldi területekre hordódott át.

A negyedidőszak elején (mintegy 1,8 millió éve) az alsó-pleisztocénban a pannon üledék szerkezeti mozgások következtében észak-északnyugat-dél-délkeleti és kisebb északkelet-délnyugati irányú törésvonalak mentén feldarabolódott. Az így kialakult különböző méretű tábladarabok egy része kiemelkedett, más része lesüllyedt. Jelentőssé vált a fluviális (folyók általi) felszínformálás. A már korábban kiemelt szomszédos északnyugati térszínek (Dunántúli-középhegység) felől déli-délkeleti irányba tartó és a szerkezeti vonalakhoz igazodó folyók eróziós (romboló) és kisebb mértékben akkumulációs (felhalmozó) munkája átalakította a korábbi felszínt. Az ekkor kialakult ősvízrajzi kép még sok tekintetben eltért a mai állapottól.

A fluviális felszínalakítás mellett, a mellékvölgyekben az areális (felületi) leöblítő és a szoliflukciós (lejtőfolyásos) folyamatok is megjelentek. A hidegebb, száraz glaciálisokban erőteljesebben, míg a köztük előforduló melegebb, nedves idő szakokban korlátozottabban jelentkező eolikus (szél általi) felszínformálás eltérő hatással járt a vizek menti és az azoktól kevésbé érintett felszíneken. A folyók akkumulációs területein a szél munkája a lerakott hordalékkúpok homokos üledékeiből átmozgatással futóhomok felszíneket alakított ki. A lebegtetve szállított porjellegű hordalékanyag pedig nagy vastagságban rakódott le a köztes térszíneken. Ebből a szél által felhalmozott poranyagból képződött különböző mállási és talajképződési folyamatok révén a térség domináns laza és porózus kőzete, a lösz. A képződési körülményektől és lerakódási helytől függően különböző lösztípusok jöttek létre. Ezek eltérő vastagságú rétegei között pedig - a löszképződésre kedvezőtlen éghajlati időszakban keletkezett - fosszilis talajrétegek vagy folyóvízi homokrétegek találhatóak. Ez a folyamat a Magyarországon létező felszíni lösztakarókat tekintve a Mezőföld keleti peremén kezdődött meg a legkorábban, így itt találhatóak a legidősebb nagy vastagságú eolikus löszképződmények.4

A felső-pleisztocén elején újabb szerkezeti mozgások következtében létrejöt tek a mai állapotot meghatározó domborzati egységek: a Dunamenti-síkságtól elhatároló markáns perem, a meghatározó rögsorok és hátak, valamint a köztük lévő süllyedékek, és kialakultak a mai vízhálózathoz tartozó völgyrendszerek. Az egész pleisztocénban folyó löszképződés és az áthalmozódás következtében igen jelentős területű és vastagságú löszös takaró képződött, amelynek később lesüllyedt részeit mára a folyók hordaléka betakarta.

A holocén (jelenkor) felszínformáló folyamatai közül a löszfelszín átalakulása (löszkarsztosodás, lepusztulási és áthalmozódási formák létrejötte, magaspart erodálódás, csuszamlás), a lejtőformálódás és a fluviális tevékenység (völgyformálódás, alluviális síkok képződése) a legmeghatározóbb.

A tágabb táji környezet: a Mezőföld földrajzi képe

A szerkezeti vonalak által tagolt domborzati egységek és a hozzájuk kapcsolódó morfológiai formacsoportok négy eltérő karakterű térségre tagolják a Mezőföld felszínét.

A Dunántúli-középhegységhez támaszkodik a magasabb helyzetű (átlag 230-250 méter tengerszint feletti), vetődésekkel tagolt pannon rögdarabokkal színesített Észak-Mezőföld. Lapos ívű hátakból, kisebb magasságra kiemelt, enyhe tagoltságú síkságból és az őket körbevevő fiatal süllyedékekből áll a Bakony, Balaton, Sió és a Sárvíz völgye között található Nyugat-Mezőföld. Ezektől kissé eltérő fejlődésű terület a Dél-Mezőföld, amely a felső-pleisztocénig süllyedő terü let volt, így itt vastag, főleg folyóvízi üledék rakódott le, létrehozva az Ős-Sárvíz nagy kiterjedésű, homokból felépülő hordalékkúpját. Magasabb részein folyamatos volt a löszképződés, az alacsonyabb helyzetű hordalékkúpokon jelentős futó homok felszínek is kialakultak.5 Legmélyebben fekvő része a Sió-Kapos-Sárvíz pleisztocén végén kialakult teraszos völgye.

A Duna és a három mezőföldi tájegység között található a 97 és 204 méter tengerszint feletti magasság közötti Közép-Mezőföld. A Dunaújváros tágabb környezetét jelentő kistáj löszformáival a Mezőföld talán legjellegzetesebb része. A közepén északnyugat-délkeleti irányban húzódó, szerkezetileg előjelzett Seregélyesi-völgy és a vele párhuzamosan kialakult, enyhén tagolt síksági típusba tartozó süllyedékterület két, egymástól elváló, kiemeltebb részre tagolja.6 A szerkezeti vonal és a Sárvíz-völgy között húzódik a Sárbogárdi-löszplató. A 150-180 méter tengerszint feletti magasságra emelt kb. 40 méter vastagságú löszfelszínen jellegzetes löszkarsztos lepusztulási formák (löszvölgyek, löszdolinák, mélyutak stb.) találhatóak.

A Seregélyesi-völgy és a Duna között alakult ki a Dunaújváros földrajzi képét közvetlenül meghatározó Pentelei-löszplató. Ez az aszimmetrikusan és féloldala san kibillent plató Észak- és Nyugat-Mezőföld felől enyhe lejtővel emelkedik ki a környező hordalékkúppal borított süllyedékekből, és a Duna mellett, Rácalmás és Dunaföldvár között mintegy 60 méter vastagságú, 180 méter tengerszint feletti magasságot elérő, szerkezeti lépcsőkkel tagolt, meredek, a folyó által alakított magaspartban végződik. A lösztakaró kiterjedése délkelet felé fokozatosan elkeskenyedik.

A felszínt alkotó kőzetek

A Pentelei-löszplató morfológiai formatípusokra, talaj képződésre és a helyi vízhálózatra erőteljesen kiható kőzetanyaga a lösz. Az egymásra rétegzett löszös és nem löszszerű betelepüléseket tartalmazó rétegek együttesét löszösszletnek ne vezik. A dunaújvárosi magaspartba kb. 50 méter vastagságú, a Duna fölé meredek fallal kiemelkedő löszösszlet települt. A 15-19 elkülönülő rétegben 7-9 a hideg, száraz glaciálisokban képződött, eltérő összetételű löszréteg, 2 az idősebb löszöket elfedő hideg, de nedvesebb időszakban lerakódott hordalékkúpi homokréteg és 6-8 a glaciálisok közötti meleg, nedvesebb periódusokban kialakult, az összlet állékonyságát jelentősen befolyásoló talajréteg található.7 A felső mintegy 20 méternyi részén talajrétegekkel elkülönített, fiatalabb homokos és típusos löszrétegek vannak. Ez utóbbiak döntően mésszel cementált homoklisztszemcsékből álló, sárgás színű, egynemű, vízáteresztő, alacsony nedvességtartalmú és porózus kőzetek. Ez a gyenge szilárdságú anyag függőleges textúrájú, repedései vertikális felületűek, ezért tud szinte függőleges falak mentén is megállni. Alattuk jobban tömörödött, agyagosabb összetételű, mészkonkréciós - azaz „löszbabás" -, inkább szürkés színű idősebb, részben átmosott löszrétegek és fosszilis talajjal keveredett löszös üledékek találhatóak.

Dunaújváros körzetében a nagy vastagságú, erőteljesen rétegzett löszkötegek mellett jelentősek a hordalékkúpsíkságokat vékonyabban beborító lejtőtörmelékes, homokos, ún. átmosott lösztípusok és a csak deluviális képződésű löszös üledékek. A lösszel nem takart hordalékkúpi felszíneken (Mezőfalva, Nagyvenyim, Baracs, Kulcs, Rácalmás körzeteiben) folyóvízi homok, lepelhomok és futóhomok található a talajrétegek alatt.

Domborzati egységek és felszínformák

Dunaújváros környezete tagoltabb halomvidékre és síkságra különíthető el. A halomvidék jellegzetes része a löszplató lapos hátú, nagyobb kiterjedésű, kiemelt keleti része, amely a Dunára meredek magasparttal szakad le. Az eróziós-deráziós völgyekkel gyengébben tagolt, vastag lösztakarón kialakult felszínekre egyenletes lejtősödés és ritkább löszpusztulási formakincs (lösszel kitöltött régi eróziós völgyek, aszóvölgyek, deráziós fülkék) jellemző.8 A Dunára néző oldalon a mellékvölgyek mélyülése és hátravágódása megy végbe. A várostól távolabb (Perkáta, Kulcs, Adony térségében) elhelyezkedő, lösszel borított, erőteljesebben tagolt halomvidéket eróziós és deráziós folyamatok alakították. Többnyire száraz völgyek, völgyközi hátak, kiemelt tetők és erőteljesen pusztuló lejtők találhatóak itt.

A síksági térszínek magasabb és alacsonyabb helyzetben lévő hordalékkúp felszínei (Pusztaszabolcs, Baracs térsége) gyengén tagoltak és enyhe lejtősödésűek. A Dunához kapcsolódó alluviális síkság a folyam jobb partján csak kis mértékben (Szalki-sziget környéke és Adony térsége) jelenik meg. Ez az ártéri jellegű felszín nagy kiterjedésben, a folyam bal partján egy másik tájtípushoz tartozóan, a Dunamenti-síkság területén található. A sík területen a Duna mederváltozásá nak enyhe mélyedései - hátai és vizenyős laposok, szikes tavak, övzátonyok, parti dűnék, valamint ártéri munkájának feltöltési (mintegy 12-15 méter vastagságú holocén kori üledék) formái találhatóak. Érdekesség, hogy a város körzetében a Duna ártere a pannóniai felszínen képződött, és azt alakítva arra rakta le üledékét.9

A talajtípusok

Az uralkodó megjelenésű, magas mész- és egyéb ásványianyag-tartalmú alapkőzetből az éghajlati viszonyoktól, a növényzeti borítottságtól függő talaj képző folyamatok kiváló minőségű mezőségi (csernozjom) típusú talajokat hoztak létre. Típusos mészlepedékes csernozjom borítja szinte összefüggően a város területét és környezetét, összefüggésben a kiemelt, tagolt halomvidék és a löszplató kiterjedési területével. Alföldi mészlepedékes csernozjom jött létre a lösszel borított, magasabban elhelyezkedő hordalékkúpsíksági (Pusztaszabolcs környéke) felszíneken. A jó vízgazdálkodású, mészlepedékes csernozjom talajok magas humusztartalmúak, vastag, 1 méter körüli termőrétegük van, ezek következtében igen kedvezőek a szántóföldi művelés számára. Kisebb kiterjedésben jelennek meg a kevésbé kedvező tulajdonságú mezőségi talajtípusok. A Perkátától nyugatra lévő halomvidéken csernozjom jellegű homoktalaj összefüggő területei találhatóak. Réti és öntéscsernozjom képződött a hordalékkúpsíkság alacsonyabb részein és a völgyekben (Adonyi-öblözet és Mezőfalva környéke). A várostól északra (Kulcs-Rácalmás) és délre (Baracs) a magasabb térszíneken a csernozjom talajokkal váltakozva rozsdabarna erdőtalajok, barnaföldek találhatóak. Gyenge minőségű humuszos homoktalaj és futóhomok váztalajok csak kisebb foltokban fordulnak elő Baracs és Mezőfalva között. Lejtőhordalék-talajok a hosszanti, északnyugat-délkeleti irányú völgyekben képződtek összefüggőbb megjelenésben. Az alluviális térszíneken a Dunához kapcsolódva, annak jobb partján, Adony körzetében réti és réti öntéstalaj jellemző a kisebb foltokban közbeékelődő réti csernozjom mellett.10

Éghajlati jellemzők

A Mezőföld találkozási területe az Alföldhöz kötődő meleg, mérsékelten száraz, mérsékelten forró nyarú és a Dunántúl középső részének dombsági, hegyvidéki területeire jellemző mérsékelten meleg, mérsékelten száraz, enyhe telű éghajlati körzeteknek.11

A Közép-Mezőföld hőmérsékleti értékeiben kimutatható kisebb észak-déli különbség. Az évi középhőmérséklet északon 9,8-9,9 °C, délen 10,2-10,3 °C, a vegetációs időszaké 16,1 és 17 °C. A 10 °C napi középhőmérsékleti értéket meghaladó napok száma átlagosan 188-189. A fagymentes időszak hosszában már nagyobb a különbség: északnyugaton 188 nap körüli, délen csaknem 203, míg a Duna mentén 207 napot is elérhet.12 A júliusi középhőmérséklet 21-21,5 °C, a januári -1,5 és -2 °C. A napi értékhez tartozó nyári maximumok és a téli minimumok eloszlása viszont kontinentális. Nyáron kelet felé növekszik, télen pedig csökken a hőmérséklet.13

A besugárzási értékek magasak, a napsütés Dunaújváros körzetében az évi 2100 órát is meghaladhatja. A felhőzet évi átlaga 50% körüli, és ez az érték délkelet felé csökken, a borult napok száma 90 körüli egy évben.

A csapadék mennyiségét tekintve a város környéke a Mezőföld egyik legszárazabb része, az évi átlagos mennyiség 500 és 564 milliméter közötti. A csapadék évi megoszlására jellemző a májusi maximum és a januári minimum, bár a havi értékek között nincs jelentős különbség.14 A tenyészidőszak csapadéka a városnál 305 milli méter, de a 75%-os valószínűséggel várható érték 200-250 milliméter közötti. A térség vízháztartása veszteséges, és az aszályos hőségnapok száma is 25 körüli.15

Természetes növénytakaró

Az éghajlati jellemzőkkel és talajtípusokkal összefüggő természetes növényzet az Alföld flóravidékébe, annak Duna-vidéki flórajárásába sorolható be. A kultúrnövényzet, földhasznosítási formák és a települések között ma már csak töredékesen megtalálható eredeti növénytakaró döntően erdős sztyeppból és kisebb részben zárt erdőből állt.16 Az ősi löszvegetáció megőrzői a művelésre kevésbé alkalmas meredek lösz- és agyaglejtő peremek és a Duna mellett húzódó magaspartok (kivétel a települések területe). A csupasz löszfalak felső peremének hiányos borítású vegetációja az extrazonális és posztglaciális jellegű, sztyeppterületre jellemző seprőfüves növénytársulás. A peremtől távolodva a kisebb mértékű talajpusztulás esetén különböző gyepképző fajokból álló löszpuszta rét alakult ki. A löszön kialakult erdős sztyeppék jellegzetes társulása a törpemandulás cserjés, ahol a sztyepprét fajai keverednek különböző kontinentális tölgyesek fajaival. Zonális erdőtársulás a löszhátak tatárjuharos löszpusztai tölgyese. A homokterületeken az előbbiektől eltérő társulások alakultak ki, többek között homokpuszta gyepek, zárt homokpuszta rétek, fehérnyáras bozótok, homoki tölgyesek. Az ártéri peremeken alföldi jellegű sziki társulások, az ártereken alföldi jellegű mocsárrétek és dunántúli jellegű láprétek voltak jellemzőek.17

Vízrajz

A lösz függőleges textúrájából adódó vertikális beszivárgás következtében a talajvíz jóval a felszín alatt helyezkedik el. Az alacsonyabb helyzetű, vékonyabb lösztakarójú helyeken 2-3 méter, a löszhátak magaspartjain, a különböző löszbe zárt víztartó réteghez (homok és talaj) kapcsolódva, 25-35 méter mélyen talál hatóak a talajvíz lencsék. A városnál18 ezek a pleisztocén homokrétegek 3 méteres vastagságot is elérhetnek. A víz áramlása kelet-délkeleti irányú, és főleg a partfal és - kisebb mértékben - a bevágódott völgyek azok a helyek, ahol forrásokban a felszínre jut. A csuszamlásos anyag által felduzzasztott talajvizet kivezető felső források a város területén kb. 120 méter tengerszint feletti magasságban erednek. A csuszamlásos anyag alatt, a folyó medrében (a Duna által metszett pannon homokrétegek keveredett vizei által táplált) alsó források képződtek.

A magaspart más részein, ahol nincsenek csuszamlási formák, ott a partfal lábánál fakadnak egyszerű talajvíz források. A folyó árterén és szigetein található homokos kavicsrétegek igen kedvező víznyerési lehetőséget biztosító víztartó rétegek.

Rétegvizek alapvetően a felsőpannon víztartó homokrétegekhez kötődnek. A többségében nyomás alatt álló vizet tartalmazó, egymás felett elhelyezkedő rétegek a Közép-Mezőföldön 50-200 méteres mélységben találhatóak.

Bár a tárolt készletek mennyisége nem túl jelentős, többségük kemény vagy közepesen kemény, és jelentős vastartalmú, mégis artézi kutakkal hasznosítható víztartalékot jelent.

A térség vízrajzi viszonyait közvetlenül és közvetve a keleti peremen futó jelentős folyam, a Duna határozza meg. A löszfelszínek völgyeiben a csapadékviszonyokhoz igazodva kisebb, részben időszakos jellegű, ma már csatornákba terelt felszíni vízfolyások találhatóak. A város körzetében a 6-13 kilométer hosszú vízfolyások közvetlenül a Dunába tartanak (Északi-övcsatorna, Nagyvenyim-Baracsi-ér, Nagykarácsonyi-ér, Kertkanális, Dunakömlőd-csatorna stb.). A nyugati oldal vizei a Sárosdi-vízbe és a Dinnyés-Kajtori-csatornába torkollva a Nyugat- és Dél-Mezőföld vízfolyásait összegyűjtő Sárvíz-csatornán és a Sión keresztül jutnak el a Dunába. A folyam középvízi víztükör szélessége a városnál mintegy 480 méter. A szélsőségesen alacsony és magas vízállások közötti különbség akár 7-8 méter is lehet,19 a kisvizek az őszre jellemzőek, míg a magas árvizek általában kora nyárra tehetőek. Gyakran jönnek létre az erre a Dunaszakaszra jellemző téli jégtorlaszok, amelyek jeges árvizeket okozhatnak.20 A kanyarogva bevágódó, középszakasz jellegű folyam nyugati irányba áthelyeződő, több helyen érvényesülő jobb parti, oldalazó eróziója igen nagymértékben alakítja a város partszakaszát. A jelentős szintkülönbségű, bizonytalan egyensúlyú, réteges felépítésű magaspart igen sokszori földcsuszamlása - a gravitációs mozgásokon kívül - ezzel és a Duna által befolyásolt réteg- és talajvízi áztatással, alámosással van szoros összefüggésben.21

Történeti földrajzi értékelés

Egy lokális társadalom a településre jellemző térformák kialakításakor környezetének energikus tényezőire reagál és azokat társadalmi képességei szerint hasznosítva szervezi gazdasági életét. Dunaújváros esetében a helyi energiaként jelent kező földrajzi tényezők a löszfelszínhez és a Duna menti helyzethez kötődnek. A jelentős kiterjedésű, jó minőségű mezőségi talajok és barnaföldek között csak kisebb foltokban és sávokban találhatóak gyengébb minőségű talajok. További pozitív tényező a mérsékelt talajerózió, amelynek következtében a város és környékének talajviszonyai a Kárpát-medencén belül is igen jónak nevezhetőek. Kedvező domborzati adottság a bevágódott mellékvölgyekkel gyengén tagolt löszplató, vízellátás szempontjából pedig a magaspartból fakadó források és a Duna kavicságyából nyerhető vízkészlet, amely ellensúlyozhatja a várostól távolabbi térségek vastag lösztakarójából és a kevés csapadékból adódó vízhiányát. A Duna nemcsak talajvíz bázisként, hanem gazdálkodási és közlekedési színtérként is meghatározó. Árvizei, eróziós és közvetett partalakító tevékenysége révén leginkább a társadalom reagálását igénylő dinamikus tényező.

A mai természeti állapottól való eltérés és az ezzel összefüggő korábbi környezethasznosítási folyamatok rekonstruálásában a kőzettani felépítés, a nagy domborzati egységek és felszínformák, valamint a vízháztartásnak, az éghajlatnak és az élővilágnak zonális jellemzői a társadalom időmértékében mérve változatlannak tekinthetőek. Az éghajlat jelenkori értékei az eltelt két-háromezer évben bizonyos határértékek között periodikusan váltakozhattak. A történeti klimatológiai vizsgálatok alapján jelentősebb eltérések a csapadék mennyiségében és évi eloszlásában az évi középhőmérséklet kisebb ingadozásaival együtt voltak megállapíthatóak. Részben az éghajlati periódusokkal és a bizonyos időszakokban felerősödő antropogén hatásokkal összefüggő vízrajzi változások a felszíni vízfolyások medervonalainak áthelyeződésében (pl. a Duna mederváltozása), völgyi jellemzőinek és vízhozamainak átalakulásában mutatkoztak meg. A legjelentősebb változás a partfal döntően természet általi formálása, pusztulása, valamint a több ezer éve tartó antropogén hatás következtében a természetes növénytakaró és a kultúrnövényzet majdnem teljes cseréje.22

A város és környezetének helyzeti energiái a helyi energiák társadalmi hasznosítása mellett, tágabb térbeli összefüggések által szerveződtek. A tájhatári fekvésből, a mezőföldi és az ártéri gazdálkodás eltéréseiből adódó hatások változó mértékben, de hosszú időszakon keresztül érvényesültek. A Dunához kapcsolódó kettős téráramlási helyzet többségében nyitott térállapotot hozott létre. A folyammal párhuzamos észak-dél iránytengelyű, részben a folyón kialakult vízi, részben a jobb parton kialakult szárazföldi útvonal, valamint az ezeket keresztező dunai átkelési helyzet gyakran kapcsolta az aktív térfolyamatokhoz a településkörnyezetet. Összességében a helyzeti energiatényezők érvényesülése és jelen tősége mindenkor a lokális térség felé irányuló nagytérségi hatásrendszerektől függően alakult.

AZ EMBER MEGTELEPEDÉSÉNEK, JELENLÉTÉNEK LEGELSŐ, KÖZVETETT NYOMAI

„...Az ősember nem tűnt el nyomtalanul [...] Senki sem teremtett közben számunkra új Ádámot és Évát [...] A történész, a régész számára szinte nevetséges a ma használt szó: »első generáció« - vagy akár száz generáció.

Valahogy sohasem vagy csak nagyon ritkán gondolunk arra az egyszerű tényre, hogy valamennyiünknek egyforma számú elődje, őse van. Valamennyiünknek a múltja, a kultúrája az ősember korába, az elfelejtett ősi vadász elődhöz nyúlik vissza."1

Az őskőkor nemrég elhunyt kiváló kutatójának gondolatait szem előtt tartva e sorok írója zavarban van. Még 10-20 (?) ezer évnyi távolságból is anélkül kényszerül rekonstruálni - vagy inkább csak felvázolni - az egykori életet, hogy rendelkezne az akkori emberi jelenlét minden tekintetben hiteles bizonyítékai val. Pedig paleolitikumról, őskőkorról mintegy másfél, néhány kutató szerint már kétmillió évvel korábbi időktől fogva beszélhetünk. Ennek az „előéletnek" a megyére, az országra, a Kárpát-medencére kiterjedő tanulmányozásához a szerző - minthogy kezét a terjedelmi lehetőségek is megkötik - szívesebben bízza olvasóit a megkerülhetetlen kézikönyvekre.2

Említett vadászelődeink emlékeivel kétféle módon is szembesültünk eddig városunkban. A Duna magaspartján folyó ásatások során, többnyire a római kori anyagnyerő- később háztartási és építési hulladékkal betöltődött - gödrök feltárásakor, másodlagos helyzetből számos pattintott kőeszköz került elő az elmúlt évtizedekben. Bár tüzetes vizsgálatuk még hátravan, túlnyomó részük őskőkori eredete eléggé nyilvánvalónak látszik a másik jelenség fényében, amelyhez már közeli ökológiai párhuzamokat hívunk segítségül.

Városunk egy földrajzi szempontból önálló tájegység, a Mezőföld peremére épült, nagyobb részt a Pentelei-löszplatóra, amely a jégkorszak száraz, hideg szaka szaiban képződött s rétegződött fel 50-60 méter vastagságúra. 1955-ben és 1956- ban ennek a löszfalnak két különböző pontján, a vasmű kokszolójának széniszapo- ló medencéjénél és a Pentele városrészben, 7-10 méter mélységben mamutcsontok kerültek felszínre: mamutagyar, valamint egy lapockacsont.3 Később e cson tokat a Természettudományi Múzeumba vitték. Antropogén, tehát emberi tevékenységre utaló vagy emberhez köthető leleteket e mamutcsontok kíséretében nem sikerült ugyan megfigyelni, a keleti Gravetti4 - művelődés Kr. e. 12 500 évvel ezelőtti telephelyét, annak kőeszköz leleteit, tüzelőhely - nyomait azonban nem messze tőlünk - őskőkori dimenzióban egy ugrásra -, Dunaföldváron tárták fel, halomba rakott mamutcsontok társaságban.5 Még további két - térben viszony lag közelálló keleti Gravetti-lelőhely nevét érdemes megjegyeznünk: az éppen kilencven éve ismert Ságvárét, ahol 2 méter vastag meddő löszréteggel elválasztott 2 települési szint volt megfigyelhető: kőeszköz anyag, „parázstartó lyuk", földbe mélyített putri nyomai, csekély mélységű tűzhelyek, hulladékhalmok első sorban tarándszarvas csontjaiból, valamint kőpengék (köztük a messzi Tokaj- Eperjesi-hegységből való obszidián), s a tarándszarvas agancsából készített eszközök: csiszolt élű agancsfejsze, egy csákányszerű eszközfoglalat, egy átfúrt csont pálca, ún. „kommandó bot": kunyhóépítésnél használatos föld- és famunka, né mely kutató szerint kezdetleges földművelés eszközei. Szekszárd-Palánk a másik telep, amelynek lakói inkább halászatra rendezkedtek be: tűzhelynyomok, szigony, pörkölt halcsontok sokasága, őstulok és erdei szarvas maradványai is előkerültek. (Kőeszközei már a mezolitikum, vagyis az átmeneti kőkor felé mutatnak.)6

A partvédelmi ásatásoknál a szinte vakító sárga löszben számtalanszor figyeltünk föl reményt keltő - tűzhelynek vélhető - foltokra, de „felfedezéseink" eleddig negatívnak bizonyultak.7 Kis szerencsével egyszer azonban mégis felkerülhet Dunaújváros neve az őskőkori lelőhelyek térképére. Hasonlóképpen vehet jük számításba a rövid időre való tanyahelyeket létesítő, kóborló vadállataik nyomába eredő, mikrolit (vagyis apró kő-) eszközöket készítő, átmeneti kőkori népesség régészeti nyomainak előkerülését, közvetlenül a drámai erejű életmódváltás előtti időkből.8

AZ ÚJKŐKOR HAGYATÉKA

Az elmúlt néhány esztendő új leletközlései, a - mondhatni - gigantikus méretű leletmentések anyagának előzetes vagy értékelő közzététele nyomán többszö rösét ismerhettük meg a korábban publikált újkőkori leletanyagnak. E közle mények okvetlenül árnyaltabbá tették ugyan a dunántúli neolitikumról való eddigi ismereteket (pl. az egyes csoportok egymáshoz való viszonyában, területi határok kis mértékű módosulásában), de alapjaiban nem változtatták meg őket.1

A mintegy 10-12 ezer évvel ezelőtti globális klímaváltozás megtette hatását. A paraszti termelőgazdálkodás, tehát a növénytermesztés a vadon termő fajta gyűjtögetése helyett, az állattartás (majd -tenyésztés) a vadon élőállat vadászása helyett az őskőkor több százezer évéhez képest forradalmian zajlott le. A neolitikus forradalom fogalmát a Kárpát-medence őskorát is kiválóan ismerő angol kutató, V. Gordon Childe vezette be.2 Neolitikum a neve ennek az új korszaknak (újkőkor, csiszolt kőkor): technikai ismérvet, a kőmegmunkálásának új fajtáját választva a megkülönböztetésre. (Amely mellett természetesen még igen sokáig megmarad a pattintással való kőmegmunkálás: az aratáshoz a sarló kőbetétei pl. csakis így készültek.)

Az első nagyobb, falusias telepek a Közel-Keleten már a Kr. e. 10. évezredben, Délkelet-Európában a 7-6. évezredben jönnek létre, mégpedig az előbbiek expanziójával. Ennek az „elsődlegesen közel-keleti, balkáni jellegű megélhetési stratégi ának"3 a Kárpát-medencébe való benyomulását az újkőkor kutatóinak többsége szinte kanonizálta, némelyek újabban a mítoszok körébe utalják.4 Ami a döntő érv a közel-keleti eredet mellett: paleobotanikai és archeozoológiai kutatások igazolták, hogy a juhnak és a kecskének, valamint az árpának és a búzának vad előzményei csak ott voltak meg ...5

Térségünk átmeneti kőkori népessége aligha tűnhetett el nyomtalanul. Ez a népesség volt a felvevője-befogadója a Balkánon át a Kárpát-medence felé tartó, művelhető földeket kereső embercsoportoknak.

A három őselem: a föld, a víz és a tűz egyesítésének eredményeként létrejövő kerámiaművesség az égetett agyag időtállósága révén a régészeti kutatások leg főbb forrása. (Megjegyezzük azért, hogy edényművesség nélküli neolitikumról is beszél a kutatás; ezek a legkorábbi prekeramikus kultúrák: Elő-Ázsiában, Délke let-Európában a Kr. e. 7. évezredben.)

A célszerű forma, a változatos díszítés a fazekas találékonyságának, szépérzékének a függvénye. Kezdetben nyilván nem volt szükség valami nagy fantáziára; a földművelés megkövetelte tárolókapacitás növelésére egyszerűen lemásolták a kobaktök edényeket, a gyékényből, háncsból fontakat. Az edény mintázata is utánozza esetenként a fonás-, szövésmintát vagy a tökedény karcolatát. A for mai és díszítésbeli különbségek teszik lehetővé a neolitikus kultúrák és csoportok időbeli tagolását.

Az agyagból persze nem csak edények készültek. Úgyszólván nélkülözhetetlen volt az agyag a házépítésnél is, kiégett paticsdarabok (régiesen: szuvatrögök) tömege bizonyítja ezt a kárpát-medencei neolitikus telepásatásokon. A felmenő falak cölöpjeinek közeit vessző-, nád- vagy sásfonat képezte, amelyre az agyagtapasztás került - ez a paticsfal. Agyag volt az alapanyaga a neolitikus művészeti alkotásoknak, a vallásos képzetekhez, a termékenység-varázsláshoz köthető naturalisztikus vagy már elvont állatplasztikának és emberábrázolásnak (pl. az edényre formázva), az „agyagisteneknek", melyek jóindulatát a lakóház és a tartalékélelem nyújtotta „hamis biztonságérzet" mellett is tanácsos volt meg nyerni... E természeti erők kiismerhetetlensége a korai újkőkor emberének betölthette mindennapjait, nem csoda, hogy a leletanyag mennyiségéhez képest egy-egy telepásatáson szinte tömeges (de sírokban sem ritka) ezeknek az agyagplasztikáknak az előfordulása (kivéve - sajnos - városunk neolit leletanyagát, ezt máris előrebocsáthatjuk).

Amiről még általánosságban szót ejthetünk, az a kőkori (csere-) kereskedelem meglepően nagy távolságokat áthidaló igénye és megléte. Illusztrálására álljon itt néhány adat: Észak-Itáliában kárpáti obszidiánt mutattak ki a Kr. e. 7. évezred előtt;6 a Vas megyei neolit kőeszközök közt akadt olyan is, amelynek alapanyaga legközelebb Krakkó, továbbá a Dnyeszter vidékén lelhető fel.7

A kárpát-medencei korai neolitikus kultúrákon - ahogyan népnevek ismeretének híján a régészetben az egységes tárgyi és valószínűleg egységes szellemi hagyatékú népcsoportokat többnyire első lelőhelyük neve után, olykor valamely technikai jelenség alapján megnevezzük - az égeikumi-balkáni fejlődés ismérvei hagytak nyomot. Az Alföldön a Körös-kultúra, a Dunántúl déli részén - mint peremvidéken - a Starcevo-kultúra jelenik meg, vidékünket, a Mezőföldet messze elkerülve. Eddig csak gödreit ismerjük, bár talán van esély kisméretű házak előkerülésére is.8

A középső neolitikumban a szinte az egész Dunántúlt benépesítő népcsoport névadója az élesen bekarcolt, változatosan indázó vonaldíszekkel ékesített edényművesség. Megkülönböztetendő a hasonló alfölditől, a (közép-európai) Dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája nevet kapta (rövidítve VK vagy DVK). E sorok írója a legfrissebb kutatástörténeti összefoglalás nyomában mindössze annyit mer leírni a kultúra eredetéről, kialakulásának helyéről és időpontjáról, más műveltségekkel való kapcsolatáról, hogy mindezen tudnivalók még jó ideig vita tárgyát fogják képezni...9

Ez a folyóvölgyek mentében, löszös földhátakon megtelepedő népesség meglehetősen egységes képet mutat. Sajátos irtásos-égetéses földművelő életmódja következtében - amikor is az erdőből kihasított földdarabot annak „kimerítő" művelése után mintegy visszaadja egy időre az erdőnek, elköltözik, majd jó emberöltőnyi idő után visszatér - nagy kiterjedésű, egyrétegű telepek jönnek létre. Az anyagnyerő gödörkomplexumok mellé 20-40 méter hosszú, 5-8 méter széles, cölöpszerkezetes, ún. nagycsaládi házak épülnek. A századokon át tartó békés paraszti életet követően a kultúra kései szakaszában a telepeket körárok rendszerrel veszik körül, idegen népesség támadásától való féltükben.10

Városunkban a Dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájának ez a régibb korszaka egyetlen cseréppel van képviselve; Intercisából került be ajándékként a múzeumba egy vékony falú, gömbhasú edény oldaltöredéke, kopott felületén is jól látszó indadísszel.11

Tágabb környékünk vonaldíszes telepleleteinek többsége a népesség önálló fejlődésének középső szakaszára, az ún. kottafejes kerámia időszakára esik.12 Ezt követi a dél-szlovákiai első lelőhelyéről Zselíznek nevezett kultúra vagy csoport - immáron városunkban is.

Egészen 1991-ig egyetlen cserepet ismertünk - magángyűjteményből, amely a Zselíz-kultúra tipikus jegyeit viseli magán: merőleges, éles bevágásokkal szaggatott vonalkötegeket, a sávokban vörös és sárga festéssel. Tulajdonosa a pentelei Rácdombon találta. Ezt a magányos edénytöredéket „hitelesítették" aztán ugyan ott egy magánépítkezés gépi alapozásának zselízi szórványleletei. A most már bizonyíthatóan meglevő neolitikum fölé rétegződött fel a bronzkori tell, római sírokat is találtunk, itt állt az Árpád-korban az Andornok-nemzetség vára, itt épült föl a török palánkvár. Pentele legfontosabb régészeti lelőhelyének irányították neki a markológépet! Cserepeinket azért mondjuk szórványleletnek, mert a 160 négyzetméternyi felületen 3 méter vastagságban megsemmisített kultúrrétegek többszáz köbméternyi töltelékföldjének átválogatásával gyűjtögettük össze ezeket a lelet- és rétegösszefüggések nélküli darabokat. Ami még a gép után érintetlen maradt, azt egy nem túl könnyen, de azért „kiküzdött" leletmentésen ástuk ki; így - többek közt - két zselízi gödröt is.13 További másik két hulladékgödör került itt feltárásra két esztendővel később, a rácdombi csatorna- és gázvezetést megelőzően.14 Két zsugorított csontvázat találtunk a gödrök mellett beásva, amiben semmi meglepő nincs: e korban szokványos jelenség a halottnak a lakótelepen való eltemetése. Hogy az elhunytról való gondoskodás késztetése s a vele való bánásmód kényszere képlékeny állapotban van, arra az elkülönült temetők egyidejű megléte utal. E temetőkben is zsugorítva temetik el a halottakat, edény és ékszermelléklettel bőséggel ellátva.15 A halottak eltemetésének nyilvánvalóan egy túlvilágképzetet érintő vallásos-babonás rétege is van, amelynek ingoványos területére nem szeretnék tévedni.

Legszebb zselízi leleteink vékony falú, gömbtestű, néha feketére vagy sötétszürkére polírozott felületű, éles, merőleges bevágásokkal tagolt vonalköteg díszítésű edénytöredékek, egyidejű piros és okkerszínű festés halvány nyomával, két oldaltöredék, emberi lábat formázó fülkiképzéssel,16 nagyméretű, vastag falú hombáredény töredéke, ujjbenyomásos, körömcsipkedéses füzér dísszel.

A Zselíz-kultúra tipikus lakóháza többosztatú, cölöpszerkezetű, ún. nagycsaládi ház. Egy ház csekély részlete került elő a partvédelemnek később áldozatul esett Papszigeten, római telepásatás közepette. Az ásató a Zselíz-kultúrához köti,17 azonban az a néhány cserépnyi neolitikus kerámialelet, amely innen való, a megye neolitikumának legkésőbbi fázisát, a Sopot II. -Bicske-kultúrát (avagy Sopot-kultúrát) látszik képviselni.18 Városunkban és környékén ezek a cserepek a neolitikum utolsó kézzelfogható megnyilvánulásai. A korai bronzkorig vidékünk lakatlannak látszik, leszámítva egyetlen lelőhelyet: a rézkori Balatoni-csoport fiatalabb szakaszának lelőhelyei közt említi Kulcsot a megyei őskori összefoglalás írója.19

Az abszolút kronológia dátumaiként a legújabb mérések adatait adjuk meg, amelyek a korai neolitikumot Kr. e. 6100-6000 - 5600-5500-ra, a középső neoliti- kumot a Kr. e. 5600-5500 - 4900-4800-ra keltezik.20

A TERÜLET A BRONZKORBAN

A hagyományos történeti felfogás szerint a bronzkor kezdetét a bronz ékszerként és szerszámként való felhasználásának megjelenése jelzi. Elnevezését a múlt század folyamán kapta, amikor az evolucionista (fejlődés-) elmélet minden tudományos szemléletet áthatott. Ez a régészet esetében elsősorban technológiai fejlődést, ill. kategorizálást jelentett, amelyben az egyes prehisztorikus korszakokat csupán az egyetemes emberi fejlődés egy-egy lépcsőjeként értelmezték. A bronz előállításához szükséges rézónnal, ill. antimonnal való ötvözése egyértelműen fejlettebb technikai tudást feltételezett a megelőző korban használatos termésréz egyszerű formára kalapálásához képest. Így értelemszerűen a bronzkor fejlettebb kellett, hogy legyen az őt megelőző rézkornál. A régészet ma már inkább az egyes emberi közösségek és társadalmak összetettségének vizsgálatán keresztül igyekszik megismerni és megérteni az írásos emlékanyaggal nem rendelkező népek és kultúrák korát.

Európában, de nyugodtan mondhatjuk, hogy a világon bárhol, ahol egyetemi szinten oktatják Európa őskorát, ott elhangzik, azaz el kell, hogy hangozzék Dunaújváros-Kosziderpadlás neve. A Kosziderpadlásról1 olyan korszakalkotó bronzkincsek (depóleletek2) kerültek elő, melyek a Kárpát-medencei bronzkor mozgalmas időszakának, a középső és késő bronzkor váltásának, az ún. Koszi- der-korszaknak3 adtak nevet. Maga a lelőhely a régi Radartól délre, a vasművel szemben, a Duna-parton elhelyezkedő, különálló magas partszakaszon található. Ez a partszakasz közel négyezer évvel ezelőtt már a bronzkori ember által lakott terület, sőt a későbbiek során megerősített, várszerű telep volt. A földvár - és vele együtt a város - bronzkori története viszont ennél régebbre nyúlik vissza.

Kora bronzkor

Valamikor a Kr. e. 3. évezred folyamán, a kora bronzkor legelején Magyarország egész területén megjelenik az ún. Makó-kultúra emlékanyaga. A kultúra létrejöt tével kapcsolatban jelenleg még találgatni sem tudunk. Annyit lehet tudni csupán, hogy ez a helyenként már bronzöntéssel is foglalkozó művelődés kisebb, egyrétegű telepeken él, melyek néhol sűrűn helyezkednek el. Valószínűleg egy jórészt még mozgásban lévő népességről van szó. Emlékanyagát elsősorban a telepeken talált gödrökből, valamint a jórészt szórványos leletekből ismerjük. A viszonylag kevés fennmaradt edénytípus is a kultúra rövid és mozgalmas életéről kialakított képet erősíti. Az összefüggő településhálózatok és temetők ismeretének hiányában igen keveset lehet megtudni a közösség életéről és a társadalom szerkezetéről. Dunaújváros a kultúra elterjedési területének közepén helyezkedik el, leleteinek előkerülése a város területén mégis várat magára.

Teljesen más a helyzet a 2. évezred legelején, a kora bronzkor második felében Dunaújváros területén és a Duna menti löszháton megjelenő déli eredetű népcso porttal, az ún. Nagyrév-kultúrával. A Nagyrév-kultúra népe Magyarország területére délről, a két nagy folyó (a Tisza és a Duna) mentén, az azokat kísérő löszvonulaton észak felé haladva települt be. Ez a betelepülés nem minden előzmény nélküli, hiszen az ezt megelőző időszakban érkezett már déli eredetű népcsoport a Dunántúlra, az ún. Somogyvár-Vinkovci-kultúra népe, de Dunaújváros környékére nem jutott el. A Kárpát-medencében a neolitikum óta a Nagyrév-kultúra népe az első olyan népcsoport, mely ún. tell-telepeket4 alkotott és hagyott hátra. A tellek megjelenése nem csak formailag jelent lényeges változást. Ezek a telepek ui. olyan letelepedett életformát feltételeznek, amely többek között intenzív földművelésen és több évszázados egy helyben lakáson alapul. Hasonló életforma nagy központjai a Közel-Keleten és a Balkánon voltak. Dunaújváros egy olyan vízparti löszvonulaton helyezkedik el, mely az egyik legfontosabb kialakító tényezője ennek a gazdasági rendszernek, melynek formai megtestesítője maga a tell.

A Nagyrév-kultúra korai fázisára, az Ökörhalom-fázisra jellemző leletanyagot szórványosan meg lehet találni a Duna mentén, a Mezőföldön, a Csepel-szigeten Szigetszentmiklósig, valamint a Tisza középső szakaszán. Önálló együttesként és nagyobb mennyiségben viszont még mindig csak a névadó lelőhelyről, Tószeg- Ökörhalomról5 és annak környékéről, Szolnok-Szőlősihalomról és Rákóczifalva- Kastélydombról6 ismerjük. Dunaújvárosban a Táborállásról szórványként és a Duna-dűlőben, a vasmű építése során feltárt hatalmas kora és középső bronzkori temetőből került elő néhány erre a korszakra jellemző edény.7 Ezek zömök, éles törésvonalú, kettős-kónikus hasú, egyfülű bögrék vagy korsók, hengeres talpas tálkák és bögrék, kónikus tálak, simított nyakú és seprűs aljú fazekak és nagy urnák. Ezen korai korszak edényeinek tipikus díszítése a korsókon és kancsókon időnként feltűnő borda vagy a fazekak nyakára utólag rátett ormótlan kisebb bütykök, valamint a vállon ujjbenyomkodásokkal tagolt vízszintes borda. Az eddig hitelesen előkerült leletegyüttesek többsége sírokból származik, éppen ezért temetkezési szokásaikat ebből a korból jobban ismerjük, mint településeiket. A kultúra legkorábbinak tartott temetőjéből (Rákóczifalva-Kastélydomb) előkerült 9 sírban a Kárpát-medence kora bronzkorának összes temetkezési típusa megtalálható.8 Ezek alapján elmondható, hogy a Nagyrév-kultúra Ökörhalom fázisában zsugorított csontvázas, szórt hamvas, urnás és pitosz-temetkezést9 (Rákóczifalva 114-115. sír) is alkalmaztak. Ennek a rítuskeveredésnek különösen az ad jelentőséget, hogy a kultúra klasszikus fázisára általánosan a halottham vasztás és késői, kulcsi fázisára az urnás temetkezés kizárólagossága a jellemző. Igen nagy valószínűséggel állíthatjuk tehát, hogy az eltérő temetkezési szokások egyidejű használata egy kialakulóban lévő társadalomról nyújt képet. Még nem rögzültek a társadalom teljes egységét sugalló, mélyebb gyökerű szokások. Egy mozgásban lévő vagy éppen csak letelepedett közösségre utal, ahol a halott hamvainak gödörbe helyezésének (szórt hamvas rítus) szokását az itt élő őslakosságtól vehette át, amely lakosság identitását talán még nem vesztette el teljesen. Ősi „nagyrévi" temetkezési szokásnak a zsugorított csontvázas temetkezést lehetne tekinteni, nem csupán azért, mert ezek a sírok rendelkeznek a legkorábbi emlék anyaggal, hanem ez a szokás megmaradt azoknál a csoportoknál, melyek továbbra is szorosabb kapcsolatban maradtak a déli területekkel (lásd az Ada- és Pitvaros csoportokat a Dél-Alföldön).10 A fentiekben ismertetett vegyes rítusú temetkezés felhívja a figyelmet arra a néhány zsugorított csontvázra, mely a Dunaújváros- Duna-dűlőn feltárt közel 1600 síros temetőből került elő. Eddig a 247. számú sírt lehet bizonyossággal a Nagyrév-kultúra korai szakaszába sorolni, a csontváz mel lől előkerült valószínűleg kora nagyrévi urna alapján. Miután ezen temető feltárá sa során sírgödrök megfigyelésére nem volt lehetőség, és tudjuk, hogy a nagyrévi csontvázas sírokban a leletek többsége nem szorosan a test mellett helyezkedett el, így újra meg kell vizsgálni a már említett néhány zsugorított csontváz környékéről előkerült és talán más sírszámon vagy szórványként szereplő mellékleteket. A temetőkben tapasztalt mozgalmasság a korszak településein is tükröződik. A temetők szélesebb elterjedési területével ellentétben ezen fázis leleteit igazán jelentős tellek alján eddig csupán Tószeg-Laposhalmon, Dunaföldváron11 és Bölcskén12 találta meg a kutatás. Egy-egy korai kettős-kónikus, zömök korsó vagy éles hasi törésvonalú, oldalfüles fazék itt-ott előkerül egyrétegű települések anyagából is, de mindig a klasszikusnak számító nyomott, ívelt hasú korsókkal, kancsókkal és bögrékkel együtt.

A kultúra a következő, klasszikus fázisában éri el legnagyobb elterjedési területét. A Tisza mentén északon Fegyvernekig, délen a Tiszazugig találhatók meg a jellegzetesen fényes fekete anyagú, kihajtó peremű, egyfülű ún. „nagyrévi korsók". A Duna mentén a jobb parton Esztergomtól Dunaszekcsőig, ill. a Sió- Sárvíz-Duna közti területen kerülnek elő a klasszikus fázisra az említett korsó mellett jellemző edénytípusok: mint pl. a szűknyakú, nagy hasú urnák simított vállal, a két- vagy négyfülű, kihajtó peremű tálak, seprű díszes fazekak. A korsó kon és kancsókon ekkor megjelenő bordadíszítés megtalálható a Tisza menti csoportban is, de inkább jellemzője a Duna menti Szigetszentmiklós-csoportnak. A telepek ekkor kezdenek igazi tellekké válni. Dunaújvárosban két ilyen, ebben a fázisban alapított tell is található: a Rácdombon és a már említett Kosziderpadlá- son. Ezeken a telepeken tervszerűen épített házakban magas színvonalú bronz öntés, a telepek körül pedig földművelés és az utóbbihoz kapcsolódó járulékos állattartás folyt. A cölöpvázas, tapasztott fonott falú vagy döngölt agyagfalú házakból álló, nem egyszer védett telepek lakosai fejlett kézműiparral rendelkez tek. A nagyobb, központi telepek környékén - valószínűleg azokkal szoros kapcsolatban álló - kisebb telepek hálózata található. Dunaújvárosban ilyen kisebb, a Kosziderpadláshoz köthető telep nyomait a papírgyári zagyolónál és a salakhányónál találták meg. A tell-telepek belső szerkezete állandó mozgást mutat, az egymáshoz közel álló kisebb csoportokat alkotó házak (Tószeg-Laposhalom)13 helye az idők során folyamatosan változik. Néha teljesen újjáépítik a falut, a házakat más és más helyen húzzák fel (Bölcske, Baracs alsó két szint, Százhalombatta), néha még a házak építéstechnikája, mérete és szerkezete is különbözik.14

A telepeken folyó gazdasági élet jelentős színtere az itt található téglalap alakú, általában két helyiségből álló ház, amelyben az egyik, többnyire a kisebbik szoba a konyha vagy gazdasági helyiség volt, egy részén munkagödörrel és tűzhellyel (Tiszaug-Kéménytető, Százhalombatta-Földvár). A másik helyiség a „tisztaszoba" lehetett: elsősorban alvásra és tárolásra használhatták.15 Teljesen egyedinek számít a Kosziderpadláson az egyik ház konyhájából előkerült, agyagból tapasztott kora bronzkori kürtős tűzhely. A 90 centiméter magas tűzhely elülső oldalán volt a tüzelőnyílás, a 80-180 centiméteres platniból egy 40 centiméter átmérőjű kerek lyukat alakítottak ki „kémény" gyanánt.16 Egy ilyen nagy és masszív tűzhely mindenképpen többgenerációs lakóházra utal.

A telepeken tapasztalható konszolidálódás a temetőkben is megfigyelhető. Erre a fázisra már kizárólagossá válik a halotthamvasztás. Előfordul még a szórt hamvasztásos temetkezés, de a sírok jelentős hányada már urnás temetkezést mutat, mely a kultúra utolsó fázisára döntő többségű lesz. Az ilyen korú teme tőkben már nem fordulnak elő csontvázas sírok. A telepekhez tartozó temetőket viszont nehéz megtalálni, rendszerint véletlenül, leletmentés vagy más korszakok feltárása során mellékkorszakként kerülnek elő, minden bizonnyal a szalma-cell-víztorony lábánál talált sír is egy ilyen temetőhöz tartozik. Valószínűsíthető, hogy a későbbről jól ismert zártabb sírcsoportok már ettól a fázistól kezdődően léteznek, csupán a sírok elhelyezkedése még sokkal lazább, általában 7-9 méter távolságra vannak egymástól17 (Nagyrév18, Szigetszentmiklós, Százhalombatta), viszonylag nagy területet kell ahhoz feltárni, hogy a sírok egymáshoz való viszonya egyértelmű legyen. Ugyanez lehet az oka annak, hogy az ebből a korszakból ismert telepekhez viszonylag nehezen köthetők temetők.

A kultúra Duna menti végső, ún. Kulcs-fázisára a temetkezési szokás teljesen egységessé és kötötté válik, sőt mondhatni kanonizálódik, olyannyira, hogy ebben a fázisban már jelen vannak azok a szabályszerűségek, melyek a Nagyrév kultúrából kifejlődött középső bronzkori Vatya-kultúra temetkezési szokásainak alapját képezik. Kizárólagossá válik az urnás temetkezés, a kerámiamellékletek száma 3-5-re csökken, típusuk meghatározott lesz (urna, tál, bögre), megfigyel-hetővé, ill. hangsúlyozottá válik a törzsi vagy inkább a nagycsaládi sírcsoportok megjelenése, oválisok (Kulcs, Dunaújváros-Duna-dűlő)19 vagy sorok (Szigetszentmiklós20, Dunaújváros-Salakpernye) formájában. A temetőket általában a telepekhez közeli parton, a telephez közel eső oldalán lehet megtalálni. A Dunaújváros-Kosziderpadláshoz tartozó Dunaújváros-Duna-dűlői temető térképén jól látszik, hogy az egykori telepet a temetőjétől egy horhos választja el, amin a telep északi és déli végén lehet átkelni. A Nagyrév-kultúra sírjai erre a két területre csoportosulnak. A fenti jelenségek feltűnése és állandósulása olyan társadalmon belüli átalakulások jelei, melyek a telepeken is tükröződnek.

Ekkortól lehet a telleken teljes konszolidációról beszélni. A házak helye ettől a fázistól állandósul, és vagy a fő égtájakhoz (Tiszaug és Baracs felsőbb Nagyrévrétegei) vagy a löszhát irányához (Tószeg-Laposhalom, Százhalombatta) igazodnak. Ekkor jelennek meg a pompás, gazdagon díszített vagy éppen fehérre meszelt falú házak (Tiszaug, Baracs, Kosziderpadlás).21 Ez a településszerkezetváltás a társadalmon belüli jelentős változással is összefügg. Ennek jele pl. a Kosziderpadláson előkerült palánk-agyag-palánk kerítőfal, mely a nyilvánvaló védelmi funkció mellett a szűken vett település határát is jelölte. Ezzel mintegy elválasztották a lakóterületet a közösség gazdasági területétől. Ez egy olyan szervezett társadalom kialakulását vetíti előre, amellyel a Nagyrév-kultúrából szervesen kifejlődő, középső bronzkori Vatya-kultúrában találkozunk majd.

A kora bronzkor végső fázisában a Kulcs-csoport területén feltűnik egy új és merőben más hagyományokkal rendelkező népcsoport. Ennek a csoportnak a Mezőföldön elsősorban szórványos kerámialeleteit, ill. temetőit ismerjük, településeit nem. Ezt a népcsoportot - jellemző kerámiatípusai22 első azonosított lelő helye alapján - Kisapostag-kultúrának nevezik. Ma már világos azonban, hogy ez a lelőhely a kultúra teljes elterjedési területének a keleti peremén helyezkedik el, és valójában nem is tartozik a törzsterülethez. Inkább kutatástörténeti érdekesség, hogy amikor a kultúra meghatározása történt, a kutatás akkori állása szerint Kisapostag még nem számított peremterületnek.

A Kisapostag-kultúra eredete a Nyugat-Dunántúlon keresendő, mire képviselői megjelennek Dunaújváros területén, ill. a Duna mentén, addigra már birtokba veszik a Dunántúl nagy részét (ez a kultúra első fázisa). Ez a népesség mind társadalmilag, mind gazdaságilag nagyon eltér az itt élő Nagyrév-lakosság hagyományaitól. A Duna menti Nagyrév-területre történő bevonulásuk valószínűleg békés, hiszen a telepeken semmiféle nyoma sincs jelentősebb változásnak: ezt jól tükrözi a papírgyári zagyoló területén található telep, ahol mind a három kultúra (Nagyrév, Kisapostag és Vatya) cserepei előkerültek. Azonban a beköltözés hatása a Nagyrév-kultúra további életében mégis meghatározó, hiszen az új lelet anyag feltűnését követően indul meg az a folyamat, melynek végső eredményeként létrejön a Vatya-kultúra. Azt, hogy ennek a folyamatnak az elindításához és „megtermékenyítéséhez" a Kisapostag-kultúra megjelenésére elengedhetetlenül szükség volt, igen jól és tisztán tükrözik a kerámia leletanyagon észrevehető változások. Azt viszont, hogy a folyamatban pontosan milyen szerepet játszik, ma még nem lehet tisztán látni. A Duna jobb partja és a Sió-Sárvíz közti területen lévő sűrű Nagyrév-településláncolatot látszólag nem érinti az új nép csoport elemeinek megjelenése. A Kisapostag-kultúra törzsterületén talált félig földbe mélyített, négyszögletes, cölöpös szerkezetű házaknak (Szentlőrinc, Balatonlelle, Szeremle)23 még nyomuk sincs sem a már létező településeken, sem más lelőhelyeken. Sőt a telepeken maximum egy-két Kisapostag-bögre vagy inkább annak töredéke található (Kosziderpadlás, Dunaújváros papírgyári zagyoló, Baracs, Bölcske), de ezeken a telepeken nincs sokkal több ilyen korú kerámialelet, mint pl. a Kisapostag-kultúra elterjedési területétől több mint száz kilométerrel keletre található Tisza menti tell-telepek leletanyagában (pl. Tiszaug)24. Egyik leggyakoribb és legjellegzetesebb kerámiatípus a kis, egyfüles bögre kerekded hassal, tölcséresen kihajló nyakkal, perem alatt az igen jellegzetes tekercselt pálcikás mészbetéttel díszített motívummal. A letelepedett és konszolidálódott gazdasági életet élő Nagyrév-kultúrával szemben a Kisapostag-kultúra kerámiaművességének formakincse igen szegényes. Az említett bögretípus mellett egy-egy urna-, fazék- és tálforma ismert csupán. Az urna a kis bögre arányait követi: nagy, gömbölyded hasú, kettő vagy négy kis füllel a has vonalán, melyeket rendszerint egy vízszintes egyenes vagy hullámos vonal köt össze, ami alatt függőleges seprűdíszítés található. Az urnák nyaka is élesen, tölcséresen kihajló, a bögrékhez hasonlóan perem alatti tekercselt pálcikás díszítéssel. A mély, öblös, két- vagy néha négyfülű tálak perem alatti része időnként szintén díszített tekercselt pálcikás mészbetét-motívumokkal. A főző fazekak általában kisebb méretűek, enyhén kihajló peremmel, hengeres nyakkal és ovális, néha kónikus hassal, mely különféle seprűs mintával durvított. A kevés kerámiatípus semmi képpen nem jelent szegényes technikai tudást, hiszen a kis bögrék, ill. az azokhoz nagyon hasonló kis, felfüggeszthető edénykék falvastagsága nagyon gyakran nem haladja meg a 1,5-2 milliméteres vastagságot. Szinte tojáshéjszerűen töréke nyek, amihez hozzájárul a kifinomult technikai tudást bizonyító nagyon aprólé kos és műves tekercselt pálcikás mészbetétágy elkészítése. A fémművesség terü letén hasonlóan kifinomult technikai ismeretet feltételez az a néhány, Dunaújvá rosból is ismert bronz ékszer poncolt motívumával, mely erre a kultúrára a legjellemzőbb.

Azt, hogy itt valóban egy bevándorló népcsoporttal kell számolni, csupán a meglévő Nagyrév-telepek mellett megjelenő Kisapostag-sírcsoportok mutatják25, melyekre többek között a legjobb példát a Dunaújváros-Duna-dűlő szolgáltatja. Itt a nagyrévi telephez (Kosziderpadlás) tartozó 80-100 sírból álló temetőben 30-40 egyértelműen a Kisapostag-kultúrába tartozó síregyüttes is található. Ami talán az egyik legnagyobb értéke ennek a temetőnek, hogy szinte lépésről lépésre nyomon lehet követni anyagában azt az átalakulást, mely a Nagyrév-kultúrát Vatya-kultúrává változtatja. Ennek egyik sarokköve, hogy a Kisapostag- és a Nagyrév-kultúrák integrálódása békés úton ment végbe. Ennek egy mozzanatát örökíti meg az az urna, melynek formai gyökereit a Kisapostag-kultúrában lehet megtalálni, a motívum pedig a Nagyrév-kultúra egyik jellegzetes mintájának nagyon szép példája.

Középső bronzkor

A középső bronzkor Dunaújvárosban, a Kosziderpadláson és a Rácdombon is, valamint sok más hasonló tell-telepen szinte észrevétlenül köszöntött be, hiszen a Nagyrév alaplakosság agyagművességében tükröződő fokozatos változás tulaj donképpen a középső bronzkor hajnalát jelenti. Ennek a változásnak az eredménye az ún. Vatya-kultúra megszületése.

A Vatya-kultúra korai fázisában elterjedési területe egybeesik a Nagyrév-kultúra Kulcs-fázisának elterjedési területével (a Mezőfölddel), annyi különbséggel, hogy a Vatya-kultúra népe átlépi a Dunát, és települései, valamint a hozzá tartozó temetők megjelennek a folyó keleti partja mellett húzódó löszháton.26 Nagy valószínűséggel két alapvetően fontos feltétel szükséges ahhoz, hogy őskori történelme során először népesülhessen be a Duna-Tisza köz homokbuckás vidéke. Az egyik egy klimatikus váltás, mely az addig lakhatatlan mocsaras területet megtelepedésre alkalmassá változtatja. A másik a Vatya-kultúra nagy szabású populáció-növekedése, mely új területek elfoglalását tette szükségessé, s miután a nyugat felé esőterületeket a Kisapostag-kultúrából kifejlődő és eddigre szintén erősödő ún. Dunántúli mészbetétes kerámia népének kultúrája foglalja el, az egyetlen békés megoldásnak a Duna-Tisza köz „meghódítása" tűnik. A komoly népességnövekedés feltételezését alátámasztja az, hogy a Duna-Tisza közében is megjelennek a néha több száz síregyüttest számláló temetők. A teli településformához kapcsolódó földművelő gazdálkodás is inkább a löszös vidék meghódítását részesíti előnyben, mint a dombos és köves Dunántúlét. Az ilyen mértékű népességnövekedésnek elengedhetetlen feltétele a jól megalapozott, biztonságos és folyamatos gazdasági fejlődés és állandósult társadalmi berendezkedés. A Vatya-kultúra ilyen mértékű konszolidációja, mely már a kultúra Nagyrév fázisában elkezdődött, lehet a magyarázata annak az összetett településrendszernek, melyet a Vatya-kultúra népe a Kárpát-medencében egyedülállóként hozott létre. A korai korszakot követően, amikor nyílt falvak rendszerével a kultúra egészen a Vértes hegységig terjeszkedett, kiépít egy földvár rendszert a Solymár- Alcsút-Lovasberény-Pákozd-Aba-Sárbogárd-Igar és a Sió-Sárvíz határolta vonalon,27 ill. keleten a Vác-Mende-Gomba-Nagykőrös-Alpár-Hajós-vonalon. A nyugati lelőhelyeken a telepeket mély árokkal és sáncokkal veszik körül, majd ezen belül kialakítanak egy várrészt, mely valamivel magasabban fekszik. Azokon a helyeken, ahol a földrajzi adottságok lehetővé teszik, az erődítésen kívül még egy külső településsel is számolni lehet (pl. Százhalombatta). Dunaújváros- Kosziderpadláson erre nincs lehetőség, sőt a belső várrész megléte is csak valószínűsíthető (a telep északi felén az erődítés túlsó oldalán, egy mára már elpusztult kisebb településrész, a Kosziderasztal lehetett esetleg a várrész). A kultúra határát jelző földvár rendszer mellett a belső területen is található még egy földvár láncolat a Duna jobb partján Budapesttől a Mohácsi-szigetig (ebbe tartozik a dunaújvárosi Kosziderpadlás is), mely sokkal inkább a Dunántúl és az Alföld közötti kereskedelmi útvonalak és áruforgalom ellenőrzését látja el, minthogy védelmi funkciót töltene be. Ezen erődítési vonalak között számos vatyai telep található. Vannak köztük többrétegű tellek, földvárak - hol Nagyrév-előzményekkel, hol anélkül -, valamint vannak egyrétegű kisebb-nagyobb települések. Ez az összetett települési rendszer rávilágít arra, hogy a Vatya-kultúra közössége saját szállásterületét - és nem csak az egyes telepek közvetlen környezetét - tekinti közösnek, összetartozónak. Ez a szemléletmód olyan össztársadalmi felfogást tükröz, mely saját társadalmát egységnek kezeli. Az ilyen területi elren dezéshez szükséges továbbá megfelelő számú ember, azaz munkaerő, hogy ilyen nagyságrendű építkezéseket hatékonyan és összehangoltan lehessen végezni. Elengedhetetlen, hogy gazdasági megterhelés nélkül át lehessen csoportosítani megfelelő mennyiségű munkaerőt. Mindez azonban erősen rétegzett társadalmat feltételez. A fent elmondottak tükrében elképzelhető, hogy a Vatya-kultúra rendelkezik mindezen tulajdonságokkal, de erre pontosabb választ az emlékanyag mindenre kiterjedő vizsgálata után lehet kapni.

A Vatya anyagi kultúra belső fejlődését és változását legpontosabban a temetőkből előkerülő leleteken lehet nyomon követni. Erre Magyarországon a legalkalmasabb anyag éppen Dunaújvárosból származik, a Duna-dűlői temetőből. A Vatya-edényművesség mindvégig egyszerű és praktikus volt. Kevés, jól bevált edényféleséget készítenek, urnákat/hombárokat, fazekakat, tálakat és egyszerű, gömbölyded hasú fülesbögréket, s ezek a típusok kerülnek az urnasírokba is. A kora Vatya-kerámiára legjellemzőbb, hogy majdnem minden urnának eltérő formája van, szinte alig lehet típuscsoportokat megkülönböztetni. Minden korai urnán nyomon lehet követni vagy az ősi nagyrévi formát, ill. annak díszítő elemeit vagy a kisapostagi hagyományokban gyökeredző formákat. Némely kora vatyai urnán kifejezett archaizálás figyelhető meg, valószínűleg identitásuk meg erősítésére kora nagyrévi jellegzetességekhez nyúlnak vissza. Ilyen pl. a hasvonal alatti ujjbenyomkodásos vízszintes bordadísz és a has ez alatti részének szándékos durvítása,28 valamint a közvetlenül perem alól induló szalagfülek lépcsőzetes kiképzése.29 Ugyanez a kísérletezgetés figyelhető meg a bögrék - néhány ügyet len Kisapostag-utánzat - és a tálak esetében is. A kultúra klasszikus fázisára kialakul az ún. tipikus vatyai urnaforma, melynek hosszú, tölcséres nyaka, erősen kihajló pereme, bikónikus hasa és általában egy vagy két, a nyakon elhelyezkedő szalagfüle van. A jellegzetes klasszikus vatyai korszak tála arányait tekintve szinte tökéletes átmeneti típust alkot a nagyrévi viszonylag lapos, éles törésvonalú tál és a mélyebb, öblösebb kisapostagi táltípus között. Ezek alapján a vatyai tálak magasabbak és hosszabb nyakúak nagyrévi elődeiknél, ugyanakkor a kisapostagi tálakhoz viszonyítva jobban kihajlik a peremük, vállvonaluk élesebben törik és hasuk ugyan mély, de nem olyan öblös. Ehhez hasonló „arany középút" figyelhető meg a fazekak és a bögrék esetében is. A kisebb edények díszítetlenek, a nagyobbakat bekarcolt vonalakkal, mértani mintákkal és girlandokkal díszítik. Talán ezzel az egyszerűséggel függ össze, hogy a Vatya-lakosság ugyanakkor végtelenül nyitott, s a Kárpát-medence szinte valamennyi egykorú kultúrájának edény- és bronzimportja megtalálható telepein és sírjaiban. A vatyai edénymű vesség egyszerű és praktikus mivoltát csupán a kultúra utolsó, ún. Vatya-Koszider fázisában adja fel.

A kultúra temetkezési szokásában is a két „ős" temetkezési rítusát követi. A Vatya-kultúra népe is az urnás hamvasztásos temetkezés hagyományát őrzi. Az urnákban az emberi maradványokat, főleg a hamut és antropológiai sorrend ben a maradék csontokat helyezik el. Dunaújvárosban a Duna-dűlői temető feltárása során lejegyezték az ásatási naplóba, hogy amikor megfigyelhető volt, akkor a koponyacsont maradványok mindig legfelül voltak az urnákban. Az urnákat mindenkor tállal fedik be, melynek hagyománya mind a Nagyrév kultúra Kulcs-fázisában, mind a Kisapostag-kultúrában szokás volt. A Vatya-kultúra az ebből a szempontból szigorúbb és következetesebb Kisapostag-hagyományt vette át, vagyis a tálat mindig fenékkel lefelé helyezték az urna szájába. A bögrék és esetenként a bronzmellékletek elhelyezésében is a Kisapostag-szokásokat követték. Viszont a törzsi vagy nagycsaládi sírcsoportokon belül a sírok ovális vagy csónak alakú elhelyezkedése a Nagyrév-kultúra sajátja, ez olyan mélyen ivódott a Vatya-kultúrába, hogy a több évszázadon keresztül használt Duna-dűlői temetőben ezt végig megtartják, sőt az újonnan alapított sírcsoportok is ugyanezt az alakzatot követik. Igen jelentős tény, hogy a hosszú használati idő és az új sírcsoportok ellenére a több mint 3 hektáros temető egész területén, a mintegy 1600 sír között a feltárók alig találtak egy mást átvágó sírokat, azaz olyat, amikor egy későbbi sír véletlenül belevág egy korábbi sírba. Ennek oka az lehetett, hogy a sírokat kisebb kőkupacokkal megjelölték, melyre más Vatya-temetőkből van adatunk (Kelenföld, Százhalombatta).30 Dunaújvárosban csak itt-ott találtak néhány, a temető nagyságához képest elenyésző számú, kisebb sírhoz tartozó kőlapot. Valószínűleg a kőben szegény területen a későbbi korok lakói széthordták a számukra már semmit sem jelentő kisebb kőrakásokat. A Vatya-kultúra belső fejlődésében a szigorú temetkezési rítus annyiban módosul, hogy a klasszikus fázistól kezdődően a sírokban két tál található, egy kisebb az urna szájában fenékkel lefelé és egy mélyebb, nagyobb az urnára ráborítva fenékkel felfelé. Ettől a szokástól csupán néhány sír tér majd el a kultúra legutolsó, Koszider-fázisában, de azok jelentő sége egészen más, és tulajdonképpen a kultúra végével hozhatók kapcsolatba. Az urnasírokba kezdetben sok lemez ékszert és tűt helyeznek (mind a Nagyrév-, mind a Kisapostag-hagyományoknak megfelelően), majd a klasszikus fázistól ezek a mellékletek jelentősen megritkulnak. Ez az elszegényedés látszólagos csupán, s a lemezékszer divatjának elmúlása mellett inkább társadalmi hangsúlyeltolódást mutat. Semmiképpen nem lehet össztársadalmi elszegényedésről beszélni, hiszen ez az a korszak, amikor míves arany- és bronzfegyverek, szerszámok és ékszerek (Mezőfalva, Ócsa, Ercsi, Kelebia) kerülnek elő.

Elmondható, hogy ezek azok az évszázadok, amikor Dunaújváros őskori fejlődése csúcsára jutott. Ekkor volt a telep és a temető is a legnagyobb kiterjedésű, ekkor laktak a legtöbben a Kosziderpadláson és minden bizonnyal a Rácdombon is.

A Kosziderpadláson, sőt minden tellen, ahol a Vatya-kultúra követi a nagyrévit, szembeötlő szerkezeti változás történik a Vatya-korszakban. A telepen, a házak között és a házak belsejében is nagyszámú gödör jelenik meg. Míg az egykorú kultúrák területéről ismert többi tellen a gabonatárolás és a bronzöntés a külső telepen vagy annak környékén folyik, addig a Vatya-településen mindez a lakóházak közvetlen szomszédságába és területére tevődik át. A Vatya-házak két vagy akár több helyiségből állnak, faluk vagy vert agyagfal, vagy cölöpös szerkezetű ugyanúgy, mint a Nagyrév-házak esetében. A házak belsejében és a közöt tük húzódó szűk utcákban ovális tűzhelyeket és katlantűzhelyeket is találni. Részletes településszerkezetet a nagyszámú későbbi gödör miatt nem lehetett megfigyelni. Ennek pontosabb megismerésére nagy felületen szakszerűen végzett ásatások adhatnak csupán módot.

A Vatya-kultúra bronzművességéről ugyanaz a nyitottság mondható el, mint kerámiaművességéről. A használatban lévő bronz ékszerek, szerszámok, -fegyverek és kisebb számú öntőminták alapján megállapítható, hogy a Vatya- bronzművességet szoros szálak kötik déli és nyugati területekhez egyaránt. A kultúra korai szakaszára annyira jellemző (kevés bronzot igénylő, öntést és öntőformákat nem vagy alig igénylő) lemez, ill. hajlított ékszerek egy déli, kora bronzkori bronzművességhez kapcsolják, sőt annak tulajdonképpeni továbbfejlesztése található meg a Vatya-kultúrában. Ugyanehhez a déli körhöz köti az a Duna-dűlői 960. számú sírból származó kétrészes öntőminta, ami már fejlett bronzöntési technika ismeretét feltételezi. Ebben a korszakban a sírokból előkerülő tűtípusok nagyrésze a közép-európai, ill. a kelet-alpi bronzműves hagyományokhoz csatolja. Szintén közép-európai eredetű a Duna-dűlő A 39. számú sírjából származó nyélcsöves harci fokos is. A 68. számú sír urnáján egy déli eredetű tőrtípus ábrázolását látni, mely a Vatya-bronzművesség igen szoros kapcsolatát mutatja mind a déli, mind az erdélyi középső bronzkori fémműves központokkal.

Ugyanakkor a széles kapcsolatrendszerre utaló bronztárgyak mellett31 számolni kell önálló és jelentős helyi bronzművességgel is. A Vatya-kultúra lesz a lemez ékszerek gyártási központja, valamint elsődleges felhasználója. A kultúra sajátosságának lehet tekinteni a Duna-dűlői temetőből ismert, töredékekben előkerült lemezdiadémát, mely ritka ugyan, de a kultúra területéről több példány is előkerült. Ezen ékszer előállításához viszonylag kevés nyersanyag szükséges, díszítése sem igényel különleges technikai felkészültséget - többségük egyszerű, poncolt pontsor díszítésű -, mégis használati módja, ill. kis számú előfordulása az ékszer szimbolikus jelentését, státuszjelző szerepét mutatja. A bronzművesség, ill. a bronz leletanyag ilyen nagy változatossága széles körű kapcsolatrend szert feltételez, mely alátámasztja azt a nézetet, miszerint a Vatya-kultúra népe a Kárpát-medence keleti és nyugati fele közötti kapcsolatrendszer ellenőrzését látta el.

Koszider-korszak

A bevezetőben már említett, Dunaújvárosról elnevezett korszak a híres bronz kincsek előkerülését követő évtizedekben csak egy összetartozó bronzművességet jelölt. Ezeknek a kincseknek köszönhetően a Kárpát-medence területén több tucat bronzkincs, ill. depólelet került a „helyére" egységes horizontban. Az azóta eltelt időszakban elvégzett számtalan modern ásatás és előkerült leletanyag módosított megvilágításba helyezte az említett kincshorizontot. Kiderült, hogy itt nem csupán egy kincselrejtési hullámról van szó, hanem hosszabb és összetettebb folyamatról, tehát már egy egész korszakról lehet beszélni. Dunaújváros nem csupán névadó helye ennek a korszaknak, hanem a korszak megértéséhez kulcsfontosságú terület is. A már oly sokat emlegetett, a Duna-dűlőben talált bronzkori temető az ebben a korszakban végbemenő változások nyomon követéséhez is igen jó alapot nyújt.

A kora bronzkor óta folyamatosan „épülő" tellek utolsó fázisára az egész Kárpát-medencére kiható változás a jellemző. Változás érezhető a több évszázados konszolidációt tükröző leletanyagban, valamint az ebben a korszakban a telepeken elrejtett kincsek (főleg bronz ékszer és szerszámkészletek) megjelenésében is. A kerámiaanyagban mind a Duna, mind a Tisza menti nagyobb telleken gyökeres változás figyelhető meg. Szinte minden edénytípuson (tálakon, bögré ken éppúgy, mint fazekakon és urnákon) különböző méretű és számú bütyökdí szítés figyelhető meg. Azokon a területeken (pl. a Füzesabony- vagy Gyulavar-sánd-kultúra területein), ahol a bütyökdíszítés része volt a korábbi edényműves- ségnek, még ott is feltűnő a bütykök méretének, ill. számának növekedése. Ekkor jelennek meg szinte minden tell felső részében az ún. svéd sisak alakú tálak, valamint a korábban csak déli területeken meglevő ansa lunatás fülkiképzés. Általános jelenség a kultúrák kerámiaanyagának keveredése az egész Kárpátmedencén belül. A korábban egyszerűnek és praktikusnak jellemzett Vatya-edényművesség teljesen átalakul, s megjelennek a korábbihoz képest túlburjánzó díszítések. Formakincse kisebb mértékben változik, de a díszítésben kifejezett játékosságot, kísérletezgetést és próbálkozásokat lehet megfigyelni, mint pl. a Duna-dűlői anyag némely tálján található bütykök tizenkétszeri körülárkolása vagy körülkerítése. Arra, hogy pontosan mi és hogyan történt, ma még nem tudunk megnyugtatóan választ adni. Annyi azonban bizonyos, hogy ebben az időszakban Nyugat-Európa felől, pontosabban a dél-német területekről egy kisebb néphullám, az ún. Halomsíros-kultúra népe érkezik a Kárpát-medencébe. Azt, hogy ez a nép nem egyszeri hullámban érkezett Magyarország területére, hanem folyamatos betelepüléséről van szó, jól mutatja a Duna-dűlői temető töretlen használata. A Kosziderpadlás legfelső szintjéről ismert Halomsíros-edény mellett a temetőben megjelennek a Halomsíros-kultúra hátonfekvő csontvázas és urnás sírjai. Ekkortól érdekes keveredés figyelhető meg a temető leletanyagában. Kifejezetten Vatya-formájú urnákon Halomsíros bordás, ill. sávozott függő háromszög-díszítések jelennek meg, valamint az urnákban a Halomsíros-kultúra sírjaira jellemző bronzmellékletek (sarlótűk, korongcsüngők, karperecek) találhatók. Ugyanakkor gyakori, hogy a legszebb koszideri csüngők, ékszerek vagy szerszámok csontvázak mellől kerülnek elő.32 Valószínűleg nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a leletanyagban tükröződő érdekes szimbiózis hű képet ad a való életben is létező együttélésről.33

Arra azonban, hogy ez a szimbiózis állandósuljon, már nem kerül sor. A magyarországi tell-kultúrák életének vége szakad a második Halomsíros-hullámmal, a telepek megszűnnek, lakatlanná válnak. A Kosziderpadláson és a Duna-dűlőn pl. a mai gyeptakaró alatt közvetlenül a középső bronzkor végi településnyomok, ill. leletanyag található. A Rácdombra is csak jóval később telepednek emberek újra.

Késő bronzkor

Dunaújváros őskori „fénykorának" tulajdonképpen a két jelentős tell felhagyásával vége szakad. Érdekességként megjegyzendő, hogy a máshonnan több száz síros temetőkkel képviselt Halomsíros-kultúra nem található meg Dunaújváros területén. A fiatalabb, szintén sok lelőhelyről ismert Urnamerős-kultúra megtelepedésének is alig van nyoma. E műveltségnek vidékünkön Váli-kultúra néven elkülönült csoportját reprezentálja egy pentelei lelőhelyű füles bögre a Szent István Király Múzeum gyűjteményében34, továbbá az Intercisa Múzeum 1967-es papszigeti ásatásán előkerült két jellegzetes darabja: egy erősen kopott, oldalán ferdén árkolt, grafitos (?) táltöredék, valamint egy perem fölé húzott fülű bögre töredéke.35 A jóval későbbi Hallstatt-kultúra népe sem lakott itt. Erre magyarázat talán a tellek kialakulásához elengedhetetlen löszplatóban keresendő. A középső bronzkoritól teljesen eltérő gazdálkodást folytató későbbi kultúrák számára valószínűleg nem megfelelő ez a löszös vidék. Emellett ezen kultúrák számára a Duna határvonalat jelent, nem pedig összetartó elemet, mint a korábbi kultúrák esetében.

Azt, hogy a késő bronzkorban ez a terület mégsem volt teljesen elhagyatott vidék, az Intercisa Múzeum állandó kiállításában is bemutatott néhány késő bronzkori kard, fegyver, ill. bronz szerszám jelzi, melyek legtöbbje a Dunából került elő. Valószínű, hogy e tárgyak vallási szertartás során jutottak a folyóba.

KÉSŐ VASKOR: A KELTÁK

Évszázados hagyományú korszakbeosztásunk szerint a késő vaskort a Kr. e. 5. század végétől, a kelták1 feltűnésétől számítjuk hazánkban. E korszak egészen Pannonia, vagyis a Dunántúl római megszállásáig tart. Másik elnevezése is van ennek a négy évszázadnak - a név egyszersmind művészeti stílust is jelöl: La Tène-kor vagy La Tène-kultúra, a svájci Neuchâtel-tó partján feltárt kelta lelő hely nevéről.

Az indoeurópai nyelvcsalád nyugati ágába tartozó kelták - az ókori görög és latin források keltoi vagy galatai, celtae vagy galli (összefoglaló) néven említik őket - délnyugat-németországi, északkelet-franciaországi és svájci őshazájukból rajzottak ki, nyugatra a brit szigetekig, kelet felé először csupán a mai Csehországig. A 6-5. századi vagyonos kelta törzsi arisztokráciáról számos fejedelmi temet kezés és számos kincslelet tanúskodik.

A mai Magyarország területén való megjelenésük - Sopron környékén, a Du nakanyarban - itáliai, római „kalandjukkal" esik egybe. (Róma kirablása; 387).2 Még később, a 4-3. század fordulóján újabb csoportok indulnak útnak. A kudarcos balkáni hadjárat ad nyomatékot a különféle törzsek kárpát-medencei megtelepedésének.3 A Kr. e. 3-2. század (másképpen a La Tène C korszak) volt a „keltizálódás” fénykora, amint azt a birituális (tehát hamvasztott és csontvázas temetkezést egyaránt tartalmazó) temetők leletanyaga mutatja. A sírmellékletek többnyire tükrei az élők társadalmi rétegződésének. A viselet mindenesetre jól rekonstruálható belőlük. A kelta hódítók férfiai eleinte többnyire gyalogos, később lovas harcosok voltak; kétélű kardjukat lánccal kötötték a derekukra, pajzs maradványa, lándzsa, vaskés van sírjukban. A női sírok leggyakoribb ékszerleletei a dudoros, hólyagos bronz karperecek, a három vagy négy félgömbből álló bronz bokaperecek, kisebb vagy nagyobb méretű bronz- és vasfibulák, üveg karperecek. Jellegzetes melléklete a tehetősebb nők sírjának a zománccal ékesített bronz övlánc, és mindkét nem sírjában lehetséges ékszerlelet a bronz nyakperec, annak egyszerűbb vagy díszesebb kivitelében. A harcosok és a „köznép" sírjaiból szolidabb bronz vagy vas karperecek, különféle vas eszközök (kés, juhnyíró olló, borotva) és a korongolás ellenére is változatos formájú és méretű edények kerülnek elő.

Városunk nem bővelkedik kelta leletekben.4 A lentebb ismertetendő éremkincset, valamint a Dunából és a dunai sóderból előkerült tárgyakat leszámítva valamennyi dunapentelei-dunaújvárosi kelta régiség sírból származik avagy sírleletként valószínűsíthető.

A legrégebben számontartott dunapentelei kelta lelet egy háromtagú hólyagos boka- vagy lábperec a Magyar Nemzeti Múzeumban.5 Mind a régészeti, mind a hadtörténeti gyűjtemény vásárolt lándzsacsúcsokat,6 továbbá nem is egy bronzfibulát szereztek meg innen. Köztük két, lánccal egybefűzött korai La Tène-fibulát, melyeknek elsőként csak fényképét publikálták.7 A legszebb pentelei leletnek szerencsére közelebbi származási helyét is tudjuk: Tóth István táborállási földjéről jutott a Nemzeti Múzeumba a század elején egy emaillal (zomán-cozással) díszített, tófejben végződő kapcsokkal ellátott öntött bronz övlánc.8 A kutatás a vezsenyi (Szolnok megye) női sír párhuzamaként a Kárpát-medencei, ún. magyar típusú övláncok sorában tartja számon.9 A fentieken kívül a kelta leletkataszter három kisebb edénykét említ még egy budapesti magángyűjteményből.10

A Duna-dűlői bronzkori nagytemető feltárásakor, számszerűen annak sírjai közé besorolva, az 514. számú hamvasztásos sír kelta volt. A már feltáráskor is sérült, töredékes, hiányos - elszántott - urnában a hamvak fölött a következő mellékletek voltak: meghajlított, köpűs vaslándzsa, vasolló, amelynek egyik hegye letörött, vas karperec egymásra hajlított végekkel, nyélgombos vaskés (vagy inkább borotva), egygombos vasfibula. 11 A feltáró egy összehajtott, ezüstnek vélhető (azóta elvesztett) lemezt említ még. 12

Egy évvel később a vasműtől délre, az energiafejlesztő vízlevezetőjénél, az ún. zagyolónál földkitermeléskor két csontvázas sírt sértettek meg. Az egyikből 2 darab kéttagú, négyhólyagos, nagyméretű, súlyos bronz bokaperecet és egy ket tős kúpos csuprot szerzett meg az Intercisa Múzeum - az előbbiek ma állandó kiállításunk látványos darabjai -, a másikban egy csupor volt.13

1960-ban az épületelemgyár betonútjának alapozásakor, a bronzkori nagyte mető újabb urnasírjai mellett egy földbe szúrt kelta lándzsa került felszínre, sírnak azonban nem volt nyoma.14 - Az utóbb felsorolt három lelet egy vagy két temetőhöz tartozik, település nyomára eddig nem sikerült ráakadni.

Hogy lajstromunk - közel - teljes legyen: dunai sóderkotrásból származó három további vas lándzsacsúcs, valamint egy töredékes vasolló került be a múzeumunkba.15

A sírok vastárgyai, továbbá a különféle vas szerszámleletek magas színvonalú vasművesség tanúi. A kelta kovácsmesterség termékei, egyszersmind fejlett mezőgazdaság bizonyítékai a különféle földműves vas szerszámok: az ekepapucs, a sarló, a kasza és a juhnyíró olló. A jól kidolgozott formák széles körben terjednek el, és a középkorig szinte semmit nem változtak.16 A gyepvasércből nem túl magas hőfokú kemencében előállított nyersvas kereskedelmi felhasználására utalnak a Dunából a város alatt kikotort kettős piramis alakú nyersvas rudak.17 A kelta kor utolsó évszázadának magaslati telepein, az oppidumokban már ipari negyedek s bennük speciális műhelyek jönnek létre, mint pl. a művészi kivitelezésű kardok kovácsainak műhelyei.

Vidékünkön nincs magaslati telep, telepeink zöme csekély kiterjedésű major vagy tanya, nyomaikat csak a városon kívül sikerült eddig felfedezni s részben feltárni.18 Legközelebbi és legismertebb magaslati település a gellérthegyi oppi- dum, kifejlett fazekascentrumával s annak jellegzetes termékével, a római hódítás után is háborítatlanul tovább élő sávos festett kerámiával.19

Hazánk területén nemcsak a fazekaskorong, hanem a pénz is a keltákkal jelenik meg először. Kereskedelmi kapcsolat révén avagy idegen zsoldban már évszázadokkal korábban megismerték, de saját pénz verésére csak a 3. századtól adják fejüket a kelták. Kezdetben görög érméket utánoznak, leggyakrabban II. Philipposz makedón uralkodó (359-336) babérkoszorús Zeus-fejet, hátlapján lovast ábrázoló négydrachmésait. (A kelta pénzverés centrumokhoz köthető önálló, törzsi jellegű volt.)20 Az érmék a kelta művészet sajátos emlékcsoportja, fejlődésük a felismerhetőség rovására történő stilizálásig terjed. A rajtuk látható jelképek: küllőskerék, koszorú, triskeles (hármasforgó), pontkör, spirál.

A vasműtől délre, a 146. magassági ponttól 600 méterre - kukoricakapálás közben - egy kb. 300 darabból álló ezüst éremleletre bukkant Butyorka János óvárosi lakos. A Nemzeti Múzeum ebből 280 négydrachmést szerzett meg - összsúlyuk 3708 gramm -, a többi magánkézben maradt.21 Ezekből a találó később 5 darabot múzeumunknak adott el.22 A Karl Pink által meghatározott, több altípusba sorolható éremleletet, amelynek legközelebbi párhuzama megyénkben, a ma Gárdonyhoz tartozó Zichyújfaluban került napvilágra, első publikálója a Kr. e. 90-es évekre, újraközlője a 2. századra keltezte, ennél azonban korábbi lehet.23

Említenünk kell még, hogy dunaújvárosi magángyűjtők révén két valódi görög ezüstpénz is múzeumunkba került.24

A Kr. e. 1. század közepének különféle hadieseményei következtében a törzsi szállásterületek átrendeződtek. Ez a vidék az eraviscus törzs szállásterülete lett, a Dunántúli-középhegységtől a Dunáig és a Sióig. A törzsek élete a római politikai formációban is csaknem zavartalan, a korábbi időszakok településformáinak - Nagyvenyimen tapasztalható - változatlanságára a kerámia- és eszköztípusok továbbélése a bizonyíték. Az eraviscusok kerámiaművessége némely római forma átvétele mellett is hagyományőrző, legszebb példája ennek a nagyvenyimi csá szárkori festett urna25 a kelta hitvilág szimbólumaival: a küllős napkerékkel, a fenyőgallyakkal, a futó-ugró agancsos állatokkal. Földrajzi értelemben legközelebbi analógiájaként a Kálvária utcai vicus egyik gödréből került elő egy festett fenyőág- és pelta-díszes edénytöredék. - A bennszülött lakosság emléke a római kőplasztikában és az írásbeliség révén a kelta nevek sírkőre vésésével maradt fenn igazán.

 

RÓMAI KOR

INTERCISA HADTÖRTÉNETE

1-2. század

Augustus császár (Kr. e. 31 - Kr. u. 14) expanziós politikáját római alaposság, óvatosság és elővigyázatosság jellemezte. Elsősorban egy gazdaságilag és földraj zilag, másodsorban pedig etnikailag elhatárolható terület teljes meghódítása volt a stratégia célja. Pannonia1 meghódítása is összefüggött a birodalomnak a Dunáig való kiterjesztésével; nem annyira a folyami határok kialakítása, mint inkább a folyami szállítás megoldása volt fontos a római vezetők számára. Utak híján, ill. a szárazföldi közlekedés lassúsága miatt a Duna és a Rajna volt az a közlekedési és kereskedelmi út, amely Európa belső területeit a tengerekkel összekapcsolta.2

A hódítást követő több mint fél évszázad alatt római csapatok csak a belső területeken, a Borostyán út és a Száva torkolata felé vezető út mentén állomásoztak, ahol belpolitikai feladataik is voltak. Noha a mai Dunántúl területe is kétség telenül római fennhatóság alatt volt, itt feltehetően szövetséges rendszert alakí tottak ki. Pannonia provinciává való szervezésére ténylegesen valószínűleg csak Claudius (41-54) alatt került sor.3 A civitasokba szervezett bennszülött közössé gek katonai irányítás alatt álltak, amely azonban lehetővé tette a törzsi arisztok rácia felemelkedését, a gazdasági életben pedig a római eredmények fokozatos átvételét.4

A Kr. u. 1. század nagyobbik felében a külpolitikai helyzet úgy alakult, hogy nem kellett ellenséges betörésektől tartani. Mind a Dunától északra lakó germánokkal,5 mind pedig a Tiberius (14-37) uralkodása elején betelepülő szarmatákkal6 sikerült olyan szövetségi szerződéseket kötni, amelyek azután hosszú évtizedeken keresztül biztosították a békés kapcsolatokat.

Dunaújváros térségének a kelta eraviscusok7 voltak az őslakói, de a szó szoros értelmében vett Intercisa területén eddig még nem kerültek elő kelta emlékek. A fennsíkot északon övező völgyben még felbukkanhatnak ugyan a bennszülöt tek emlékei, ez azonban nem okozna lényeges változást a kérdés megítélésében, mivel a római település legjelentősebb és legnagyobb része nem itt, hanem a fennsíkon található. Ezzel a jelenséggel más erődítmények esetében is találkozunk. Amíg ui. a kelta települések mondhatni spontán módon és csak a földrajzi körülmények figyelembevételével alakultak ki, addig a római katonai települések helykiválasztásában a stratégiai szempontok voltak a döntőek. Voltaképp Inter- cisa nevét is a római határvonal leírásából ismerjük. span class="felsoindex">8 A táborok egymástól átlagosan 20 kilométerre épültek, minden esetben úgy, hogy a Duna partján futó fontos katonai utat, a limes-utat át lehessen vezetni rajtuk. A táborhelyek kiválasztásá nál ezenkívül ügyelni kellett arra is, hogy partközelbe essenek, lehetőleg olyan helyre, ahonnan a túlsó oldal a legjobban belátható. Az sem volt közömbös, hogy a tábor közelében hol lehetett kikötni, valamint az, hogy a kiválasztott hely lehetőleg folyami átkelő közelében legyen.

Intercisa a Csepel-sziget déli végénél levő átkelőhely közelében épült egy patak torkolatánál, ahol a kikötőt is megfelelően ki lehetett alakítani. Az innen felvezető út hamarosan becsatlakozott az északról, Adonyból (Vetus Salina) érkező limes-útba, és a lejtő aljában két ágra szakadva vezetett a fennsíkra. A rövidebb, meredekebb út szinte egyenes vonalban vezetett a porta principalis sinistrához, vagyis az erőd északi kapujához, míg a valamivel lankásabb másik út a mai Pincesoron nyújtott könnyebb feljutási lehetőséget a nehéz szállítmányok részére. A település szintjére eljutva, balra kanyarodva a hátsó kapun, a porta decumanán keresztül lehetett a castellumba bejutni, míg az egyenesen tovább vezető út a polgári település egyik fő közlekedési útvonala lett. Az erődítmény a lösz fennsík északi végében épült, tehát közvetlenül a szakadozó part szélén, ahonnan tiszta időben az Alföld több (római) mérföldnyi területét lehetett átte kinteni és megfigyelés alatt tartani. Mindezeket összevetve az előbb mondottak kal látható, hogy Intercisa topográfiai helyzete mindenben megfelel a stratégiai követelményeknek, és így nem csodálkozhatunk azon, hogy nem bennszülött településből nőtt ki, hanem teljességgel római alapításúnak tekinthető.

A legkorábbi római leletek, amelyek legkésőbb a Flavius-korra (az 1. század utolsó harmadára) keltezhetők, az egykori Papszigeten9 kerültek elő, ezzel szemben az erőd területén ilyen korai leletek nem mutathatók ki. Valószínű tehát, hogy a legkorábbi tábor nem azon a helyen épült, ahol a későbbiek, hanem távolabb. Ennek azonban még nem sikerült a nyomára bukkanni. Egyetlen, bizonytalan nyomként az az árokszakasz10 utal rá, amely a déli nagytemető feltárása idején került napvilágra a Papsziget magasságában. Ha ez az árok egy 1. századi tábor védőárka volt, akkor ez azt jelenti, hogy a katonai létesítmény helyét később csaknem 500 méterrel északabbra jelölték ki.

Az 1. század utolsó negyedében megváltozott az addigi békés, nyugalmas külpolitikai helyzet.11 Ezidőben, Vespasianus (69-79) idején jelenik meg Interci sában az első csapat: az ala Asturum II.12 Domitianus császár (81-96) többször személyesen is kénytelen volt részt venni a dák háborúkban; sok gondot okozott a szarmaták és germánok nyugtalankodása is. A fenyegető helyzetben már nem bizonyult elegendőnek a tartomány addigi fegyveres ereje; újabb és újabb csapatok érkeztek nyugatról, és építették fel táboraikat a Duna mentén. Pannonia szempontjából talán a legjelentősebb a részleteiben kevéssé ismert szarmata háború, amely 90-92 között zajlott, részben a provincia területén, részben pedig az Alföldön. A harcok méreteire jellemző, hogy a szarmaták egy teljes légiót, a XXI rapaxot megsemmisítettek. Bár pontos adataink nincsenek, csaknem teljesen biztosra vehető, hogy az ala I Augusta Ituraeorum ekkoriban, a hadjárat idején vagy közvetlenül utána érkezett Intercisába. Palánktábora a Papsziget szomszédságában állt. A csapatot leváltó lovasalakulatok előbb a 101 táján érkező ala I Britannica civium Romanorum, majd az Aquincumból idevezényelt ala I Tungrorum Frontoniana.13

Első alkalommal a 117-119 közötti szarmata háború idején lépett ellenség Intercisa földjére.14 A betörő szarmatákat, akik gyújtogatva rabolták végig a Vetus Salina (Adony) - Intercisa közötti térséget, csak komoly küzdelmek árán tudták a római csapatok elűzni. A háborút, amely a nemrég meghódított Daciára is kiterjedt, igen nagy horderejű védelmi intézkedések követték. A birodalom határainak stabilizálására törekvő Hadrianus (117-138) a források szerint komolyan latolgatta Traianus (98-117) hódításainak, így Daciának a feladását. Ekkor érkezett az ala I Thracum veterana sagittaria15 Intercisába, és valószínűleg ennek a csapatnak tulajdonítható a tábor áttelepítése véglegesen a későbbi kőerőd helyére. Ez a csapat sem maradt azonban soká Intercisában, csak mintegy tizenöt évig, amikor Camponába (Nagytétény) távozott. Helyére ismét egy lovascsapat, az ala I civium Romanorum16 érkezett, amely egészen a markomann háború végéig állomásozott Intercisában.

Ha lehetett is korábban élet Intercisában, feltétlenül ez az a mozgalmas korszak, amelyben a római település kifejlődött. A település legfontosabb része természetesen a katonai erőd, a castellum volt, amely ugyan menettáborok for májában, de immár időtálló létesítményekkel épült meg. Az erőd főútja a rajta keresztül haladó limes-út volt, a via principalis, amelyet két végén nagy fa kapu tornyok zártak el. Erre merőlegesen haladt a másik főút a castellum tengelyében: az ellenség felé eső része a via praetoria, hátsó felének neve via decumana. Ezek végeinél is kapuk voltak, Intercisában azonban a porta praetoria a partomlások áldozatául esett. A főutak kereszteződésénél emelkedett a principia, a parancsnoki épülettömb, amelyben a hivatali helyiségeken kívül a római istenek szentélye, a csapatjelvények terme is helyet kapott, udvarán pedig, ha szűken is, de fel tudott vonulni szemlére az egész csapat. A principia mellett kapott helyet a csapat lovagrendű parancsnokának a szállása, a praetorium, valamint más hivatali épületek, raktárak. Távolabb, elsősorban a retenturában épültek meg a le génységi szállások. Itt, az erőd hátsó, nyugati részében lehettek az istállók is. Az erőd falait földsánc alkotta, amelyet a külső oldalon fapalánkkal erősítettek meg úgy, hogy az oltalmat nyújtson a földsánc tetején szolgálatot teljesítő katonák nak is. A déli oldalon gyeptégla fal biztosította a földsáncot. A palánkon kívül húzódó árok ugyan a töltés földanyagának kiemelése miatt keletkezett, de ellenséges támadás esetén a védmű megközelítését is megnehezítette.

A legkorábbi intercisai palánktáborból csak feltételezett árka vált ismertté, a kőerőd alatt fekvő palánktábor maradványai17 azonban már több helyen előkerültek. E tábor építésére a 2. század elején került sor.18 Mivel a kőerőd nem pontosan a palánktábor helyén épült, a korábbi védőárkot betömték. A betöltött árkok és a palánk oszlopainak nyomai ásatással fellelhetők voltak, így a palánktá bor méreteit meg lehetett állapítani. Szélessége 163 méter volt, hosszúsága pedig a kőerőddel való összevetés alapján 200 méter körül lehetett. Meglevő hosszúsága 180 méter, s mivel a magaspart legszélén is még egyenes irányban halad a védő árok, ívben való bekanyarodásának helye már nem maradt meg. A palánktábor déli kapujánál fatorony állt, amelynek vaskos faoszlopai közül kettő előkerült. Ugyanitt a gyeptégla fal alsó sorát is sikerült feltárni. A principia területén ugyancsak faoszlopok és alapárkok jelezték, hogy a tábor főépülete eredetileg is itt épült meg. A barakkok és egyéb építmények közül csak néhány kisebb részlet ismert.

Intercisa első helyőrségei 500 fős lovascsapatok voltak, ezzel összhangban áll a palánktábor mérete. Polgári személyek nem élhettek az erődítményekben, így ezek körül mindenütt kialakultak kisebb-nagyobb települések. A katonák törvé nyes házasságot nem köthettek, de a római vezetés nem tiltotta meg, hanem elnézte, hogy családot alapítsanak. Házasságukat a hosszú, 25 éves szolgálat után törvényesítették. A katonák családjai általában helyőrségről helyőrségre követték a családfőt, és ők alkották az erődök közelében kifejlődött polgári települések lakosságának talán legnagyobb hányadát. Rajtuk kívül számolni kell a katonasággal mindig is sodródó kereskedő-markotányosok csoportjával, hosszabb egy helyben való tartózkodás, a végleges erődkiépítés után pedig kézművesekkel, földművesekkel. Idővel a bennszülöttek soraiból is egyre többen kerestek megélhetést a forgalmas katonai centrumok közelében. Hamarosan a leszerelt katonák is megjelentek a polgári településeken, családjuk körében, akiknek utódai többnyire vállalták a katonai szolgálatot, de azok is, akik nem, igyekeztek szülőhelyükön maradni, és polgári foglalkozásukkal is a katonaság igényeit elégítették ki.

A békés fejlődésnek a 167-ben kitört nagy markomann-szarmata háború vetett véget.19 A hosszú, 14 évig tartó háború nagy megpróbáltatásokat okozott nemcsak Pannoniának, hanem az egész birodalomnak is. A hadműveleteket több éven keresztül maga a császár, Marcus Aurelius (161-180) irányította. Intercisa néhány más településsel és erődítménnyel együtt csak 178 táján, egy nagy erejű szarmata betöréskor pusztult el.

Intercisa újjáépítése és virágkora (180-260)

A nagy háború 180-ban történt lezárása után, Commodus (180-192) uralkodása idején kezdődött meg az újjáépítés, természetesen előbb a katonai létesítménye ké. A munkálatokat máraz ala I civium Romanorumot felváltó szíriai cohors I milliaria Hemesenorum végezte, amely felállítása után alig egy évvel, 176-ban került Intercisába.20 Egy ebből az időből származó töredékes építési felirat talán éppen a castellumban végzett munkálatokat örökítette meg. A pusztulás után szükség is volt a nagy építkezésre. Az erőd nagy része leégve, romokban hevert, palánkja is erősen megrongálódott. Az új erődöt azonban már az ezer fős csapat igényeinek megfelelően - és az eddigre általánossá váló módon - kőből építették meg. A munkához hatalmas mennyiségű építőanyagra volt szükség, amit a budai hegyek bányáiból vízi úton juttattak el Intercisába. Az eltelt évtizedek alatt azonban már felfigyeltek a magas löszpart mentén jelentkező omlásveszélyre, amely a castellumnál a mainál jóval nagyobb mértékű lehetett, mivel az éppen ott kanyarodó Duna erősen alámosta ezt a partszakaszt. Az új erődöt a palánktá bor helyén, de 20 méterrel hátrább vonva tűzték ki. A kőerőd valamennyivel szélesebb lett a palánktábornál, mivel másfél méter széles falait a korábbi védőárok külső szélének vonalában emelték. Mivel a magas part peremén előkerült a délkeleti saroktorony hátsó fala és az erődfal észak felé kanyarodó ívének indítá sa, a kőcastellum Duna felőli oldalából csak mintegy 10 méter hiányzik. A magas kőfal körül 4-5 méter mély, 8-10 méter széles árkot ástak, amiben a terepsajátsá gok miatt ugyan csak ritkán volt víz, a falak megközelítését viszont megakadályozta. A kétszárnyas oldalkapuk fölé fa kaputornyok épültek, ezekben őrség tartózkodott. A környék állandó szemmel tartása végett és ostrom esetén természetesen arra is szükség volt, hogy a védők a falak teljes vonalában tudjanak küzdeni. Éppen ezért a kőfal megépítése után magas földtöltést emeltek a fal mögött, ahonnan már át lehetett látni a fal koronája fölött. Az építkezéskor meglevő szintet jó mutatja a széles sávban lehullott habarcsréteg. Valószínű, hogy a javítások idején a földtöltést részlegesen elbontották, mivel a legalsó habarcsréteg fölött több meszes réteg figyelhető meg.

Át kellett építeni a castellum belső épületeit is, és mivel a csapat nem 500, hanem 1000 főből állott, nagyobb befogadóképességű legénységi szállásokat kellett emelni, feltehetőleg a korábbi istállók területének a rovására (a kisebb lóállomány miatt úgyis kevesebbre volt csak szükség). A gyalogos egység részben lovasított volt, de nem valószínű, hogy 200-nál több lova lett volna. A legsürgő sebb feladatot a principia újjáépítése jelentette.21 A csaknem 40 méter széles és hosszú épülettömb 17 méter széles, oszlopcsarnokos udvart fogott közre. A patkó alakú épülettömb négyzetes helyiségekre volt osztva, a középső, fő helyen volt a tábor szentélye. Délnyugati sarkában nagyméretű, terrazzópadlós helyiség bontakozott ki a feltárás során, melyet fűtőcsatornákkal láttak el. A tüzelőhely a nyugati oldalon kívülről hozzáépített praefurniumban volt. Az oszlopokkal övezett udvar nagy lapos kövekkel volt burkolva, és a délkeleti sarokban volt a több mint 100 köbméteres ciszterna. A vízgyűjtő falait és a közepe felé enyhén lejtő fenekét a szokásos módon alakították ki, vagyis az erős habarccsal kötött kőfalat terrazzóréteggel vonták be. A porticussal övezett udvarból nyílt a basilica, amely nek északi végében volt a szónoki emelvény, keskeny támfalának alapozása megmaradt. Itt, a basilicában, a táborszentély bejáratának két oldalán állították fel néhány évtizeddel később Septimius Severus (193-211) és fiai, majd más császárok, végül pedig Trebonianus Gallus (251-253) csaknem kétszeres élet nagyságú bronzszobrát. Erre utal a három, eredeti helyén előkerült bázistalapzat.

Ekkor épült az az épület is, amely a praetentura, vagyis az erődnek a via principalistól keletre eső felében, ennek a jobb oldali részében állott. Egyik helyi ségében földbe mélyített, téglalap alakú nagy medencét alakítottak ki, amelyet terrazzóval, cementszerű, vízzáró habarccsal burkoltak. A medence fürdőhöz vagy víztároló medencéhez tartozott. Erre az időre tehető a praetorium kőépüle tének az első periódusa is.22 Középső terében öt pár oszlop sorakozott, félköríves apszisa hatszögletű agyagtéglákkal volt burkolva. Az apszis mindkét oldalán egy- egy négyzetes helyiség volt, ezeket padlófűtéssel látták el. A palotát, amely a cohors tribunusának rezidenciája volt, gazdagon díszítették freskókkal és stukkó val. Déli és keleti oldalát porticus szegélyezte, amelynek járószintjén Septimius Severus egy 198-ban vert denariusa került elő.

A barakkokból keveset ismerünk, teljes egészében eddig még egy sem került feltárására. Ilyenek a feltárt kőépület részek a principiától délnyugatra és az erőd keleti részén több helyen, így a via praetoria mentén is.23 Analógiákból ismerjük szerkezetüket: az egy-egy hosszú barakkban kialakított 10 contuberniumban (helyiségben) 1 centuria legénysége, 80 katona lakott. Az épület előtt hosszú tornác húzódott, egyik kiszélesedő végében a centurio (tiszt) lakhelyével.

Ekkoriban építette ki a csapat az erőd út- és csatornahálózatát is. Az erődöt keresztirányban átszelő széles utakat kezdetben csak sóderrel és kőzúzalékkal fedték, de a 3. század elején, valószínűleg Severus Alexander (222-235) uralkodá sa idején nagy kőlapokkal burkolták. Az azonos anyag és kivitel alapján feltehe tően ekkor készült el a principia udvarának kövezete is. A mellékutak sóderes burkolatot kaptak. A felszíni vizek elvezetése a csúszásra hajlamos lösztalajon különösen fontos volt. Éppen ezért a főutak mindkét oldalán, a mellékutaknak pedig a tengelyében kőlapokból és téglákból összerótt, nyitott csatornát építettek ki. A felszíni vizek egyik fő gyűjtője a kelet felé lejtő, teljes egészében föltárt és rekonstruált via praetoria két csatornája volt, amelyek a Duna irányába vezették a vizet. Talán nem tarthatjuk teljesen véletlennek, hogy az erődből éppen a via praetoria vonalában volt a legnagyobb omlás. A nagy, félköríves beszakadást valószínűleg az itt még a föld alatt, romjaiban is üzemképes, kövezett árkokban áramló nagy vízmennyiség okozta.24

A hemesai cohorsnak azonban nemcsak az erődítményen belül voltak feladatai. Minden katonai egység megépítette a maga fürdőjét, a legiók az erőd terüle tén, a segédcsapatok pedig rendszerint azon kívül. Intercisában először talán a principia közelében létesült a fürdő, de ennek a Severus-korban való fölszámolá sakor már a castellumtól északra építették meg az újabbat.

Az intercisai helyőrséghez tartozott a limes egy meghatározott szakasza is. Arra nézve, hogy az egyes limes-szakaszok hogyan voltak felosztva a csapatok között, alig van adatunk, de azt bízvást feltételezhetjük, hogy a közvetlen környék s talán inkább a déli irányban következő szakasz felügyelete és ellenőrzése volt a hemesai cohors feladata.25 A 180-as évek közepéről olyan burgus-feliratokat ismerünk, amelyek később Intercisába kerültek. Az azonos szövegű feliratok szerint a Dunán való titkos átkelések megakadályozására Commodus császár őrtornyokat építtetett.26 Ezek azok a megfigyelő állások lehettek, amelyeket távol az úttól, közvetlenül a lösz fennsík Dunára néző peremén emeltek. Ilyen burgus állt Dunaújváros déli részén is, a mai Duna sor déli végénél, de a Koszider-padlás vagy a vasmű salakhányója területén is.

A helyőrségnek kellett természetesen a fontos hadiutat is megépíteni, karban tartani. A Duna mint közlekedési út mellett ez volt a legfontosabb olyan út, amelyen a Duna menti tartományok katonai és polgári forgalma zajlott. A limes-út sóderes burkolatát a 2-3. század fordulóján többször is javították. A légifelvételeken az út mint világos, fehér csík jelentkezik Intercisa és Annamatia (Baracs) között. A limes-út mentén mérföldkövek is álltak, rajtuk az éppen uralkodó császár neve és címei, s az esetleges javítások említése mellett minden esetben feltüntették a hely Aquincumtól mért távolságát. Ezért tudjuk, hogy Intercisa 46,5 római mérföldnyire feküdt a tartomány székhelyétől (1 római mérföld = 1480 méter), ami kilométerre átszámítva megfelel a tényleges távolságnak.

A 2. század végén kezdődő és a 3. század közepéig tartó fellendülés, Intercisa kiteljesedése és virágkora a korábbi gazdasági alapokon nem következhetett volna be. Az összrómai és a helyi feltételek olyan szerencsés találkozására volt szükség, amely mindezt lehetővé tette, és Intercisa esetében elmondhatjuk, hogy ez valóban megtörtént. A markomann-szarmata háborúk után érkező szír helyőrség és a keleti provinciák polgár telepesei biztosították a helyi feltételeket. Ez a lakosság, melyet elhagyott hazájában sok évszázados városi kultúra vett körül, új lakóhelyén is igyekezett megteremteni és kialakítani az otthoni körülményeket. A Severusok dinasztiája pedig különösen kedvezett Pannonia hadseregének. Mindez együttesen odavezetett, hogy Intercisa méreteiben és jelentőségében megnőtt, polgári települése megindult a városi fejlődés útján. Valószínűleg ekkor népesült be nagyobb mértékben a fennsíktól északra levő völgy, amelynek dunai végénél a kikötő lehetett. Ebben a nagy változásban, azaz abban, hogy Intercisa messze túlszárnyalta a hasonló jellegű katonai határtelepüléseket, szerepet játszott a hely kedvező földrajzi fekvése, valamint az a tény, hogy mintegy 50 mérföldes körzetben nem akadt városias település. Ez a magyarázata annak is, hogy Interci- sában beneficiarius állomás működött. A beneficiarius feladata a település és környéke közbiztonságának őrzése volt. 27 Az egyik felügyelőt név szerint is ismerjük, ez az a Cosmius nevű vámtisztviselő volt, aki a zsinagógában egyszersmind a kántori teendőket is ellátta.

Nagy lendületet adhatott Intercisa fejlődésének a két császári látogatás is 202- ben és 214-ben.28 Talán Septimius Severus látogatásának hatására építették át a principiát, és alakították ki a via principalis egy szakaszát is átfedő hatalmas csarnokát. Ezzel a principia teljesen zárt épülettömbbé vált. Ugyanekkor állítot ták föl basilicájában a császár és két fiának szobrát, amelyekből a bázisok talapza tai és Septimius Severus csaknem kétszeres életnagyságú bronzszobrának homloktöredéke maradt meg. A bázisok 4 vagy 6 szépen faragott kőlapból összeállí tott posztamensek voltak, amelyek elülső lapján a cohors I Hemesenorum rótta le hódolatát a császári felségnek. Egy bázis sem maradt ránk teljes egészében, de ennek ellenére nagy biztonsággal lehetett összeállítani és kiegészíteni egy Caracalla-bázist a nyilvánvalóan összetartozó kőlapokból. Fedőlapjának tetején egy csaknem kétszeres életnagyságú, lépő bronzszobor bemélyített lábnyomai láthatók; a szobor stabilitását hátul két beólmozott vasrúd adta meg.29

Intercisa igen sokat köszönhetett a Severus Alexander uralkodása idején meg nyilvánuló keletbarát politikának. Éppen ezért nem tekinthetjük véletlennek, hogy legnagyobb számban ennek a császárnak az idejéből maradtak ránk felira tok, köztük jó néhány olyan, amely Severus Alexandert dicsőíti. A feliratok között több olyan is található, melyeken az emlék állítója nem valamely személy volt, hanem collegium, vagyis egy meghatározott cél elérése érdekében létrehozott közösség. A collegiumok részben a vezető istenek és az ő tiszteletükkel szorosan összefonódó császárkultusz ápolói voltak, részben pedig profán, gyakorlati felada tokat láttak el, pl. a tűzoltást vagy a collegium tagjainak méltó körülmények közt való eltemetését. Tevékenységüket magister irányítása alatt fejtették ki. Collegiu mi szervezetekről általában csak városi jogú településeken tudunk, de a severusi kormányzat kivételesen katonáknak is megengedte collegiumok alapítását.

Intercisa aranykorának a belpolitikai zűrzavar és a külső támadások vetettek véget.30 A szír helyőrség utolsó feliratos emléke a Trebonianus Gallus császár üdvéért állított feliratos bázis 252-ból. 253-ból már egy elrejtett éremkincs jelzi a belső zavarokat. A település teljes pusztulását a 259-260 táján bekövetkezett, mindent elsöprő barbár támadás okozta. A támadást Pannonia-szerte elrejtett éremkincsek jelzik. Az Intercisától délre fekvő kis római településen, de a közeli Nagyvenyimen is ekkor rejtette el vagyonát menekülő tulajdonosa. Ekkor pusztult el az a díszes épület, amelyben egy díszkocsi maradványai feküdtek, de a padlófűtéses ikerház is; az egyik falának tövében egy ebből az időből származó kisebb éremlelet is előkerült. A virágzó település néhány nap alatt füstölgő rom halmazzá vált, maga alá temetve mindazt, amit szorgalmas kezek évtizedek munkájával építettek.

Intercisa a késő római korban

Intercisa sokáig nem tudta kiheverni a nagy pusztulást. A castellum erősen megrongálódott. A lakók elszéledtek éppúgy, mint 100 évvel korábban, de most nem következett gyors újjáépítés, mint akkor, aminek nagyrészt a helyzet általános rosszabbodása volt az oka.31 A birodalom véres háborúkat folytatott a fenyegetően fellépő germán törzsekkel és az általuk szorongatott régi barbaricumi népességgel, akik időről időre megkísérelték kierőszakolni a biztonságosnak tartott római határok mögé való beköltözést. A helyzetet a belső egység szinte folyamatos hiánya csak súlyosbította. Sok problémát okozott a gazdasági élet romlása, a kereskedelmi kapcsolatok gyengülése, az infláció és az ideológiai válság; ezek leginkább az önellátásra képtelen katonai területeken éreztették hatásukat. Javulás csak Aurelianus (270-275) és Probus (276-282), véglegesen pedig Diocletianus (284-305) korával kezdődött. A bevezetett reformok új alapokra helyezték a gazdasági életet, különválasztották és újjászervezték a tartományok közigazgatását és a hadsereget, végül a kereszténység elismerésével, majd uralkodó vallássá emelésével az állami ideológiát is megváltoztatták, s a külső és belső bajoktól szorongatott birodalmat ki tudták vezetni a válságos időszakból.

Jelentős események mentek végbe ebben az időben a Duna túlsó partján is. Egyre újabb és újabb germán csoportok nyomultak be a Kárpát-medencébe, meg bontva ezzel az ott élő népek etnikai-politikai egyensúlyát. Ennek volt kényszerű következménye Dacia feladása 271-ben, de a szorongatott szarmaták bebocsátást kierőszakolni kívánó sorozatos támadásai is. Előfordult ugyan, hogy egyes csoportjaikat betelepítették a birodalomba, de később Constantinus mégis más megoldást választott. A Dunakönyöktől a Vaskapuig ívelő nagy sáncrendszer épült, amely az Alföld jelentős területeit ölelte át, és elválasztani volt hivatott a szarmatákat és a germánokat.32 A demarkációs vonal tiszteletben tartásáról a római csapatok gondoskodtak. A sáncrendszer - bár az időnként fellángoló küzdelmeket nem tudta megakadályozni - Valentinianus haláláig (375) és az azt követő nagyobb megmozdulásokig állt fenn.

A nagy támadás során a cohors I Hemesenorum nagyrészt felmorzsolódhatott, a csapatot ettől kezdve legalábbis már nem említik. Valószínűleg a csapat jogutódjának tekinthető és helybeliekből állhatott az equites sagittarii nevű egység, azt azonban, hogy mikor szervezték meg, adatok hiányában nem lehet megállapítani. Valószínűleg a 320-as évek második felében került mellé egy újabb csapat, a cuneus equitum Dalmatarum, további erősítésként pedig az alföldi sáncrendszer összeomlása után, 378-380 között érkezett egy újabb egység, a cuneus equitum Constantianorum a veszélyeztetettebbé vált határszakasz biz tosítására. A barbár nyomást azonban sem ez, sem az egyéb intézkedések nem tudták feltartóztatni. 379-380-ban bekövetkezett az első erőszakos barbár letelepülés Pannoniában Alatheus és Saphrax vezetésével. Ettől kezdve az egyre gyérülő források mind rosszabb hírekről számolnak be. A gyengülő római hatalom nem tudott ellenállni a germánok, majd a hunok növekvő nyomásának, és az 5. század elejétől gyakorlatilag alig számolhatunk a központi hatalom irányító erejével. A határvédelem az 5. század elején a talán akkor épített kis, toronyszerű erődítésekből állt.33 Mind nagyobb méreteket öltött az elvándorlás, és amikor 433-ban a tartományt átadták a hunoknak, már csak a földjükhöz, megszokott környezetükhöz ragaszkodó szegényebb, de kétségtelenül nem jelentéktelen számú réteg élt régi lakóhelyén.

A körülményeknek megfelelően Intercisa külső képe is nagymértékben átala kult a késő római korban. A legnagyobb átalakulások a castellumban történtek. A háborús sérülések kijavítása után jó ideig nem változott meg az erőd szerkezeti képe és védelmi rendszere. II. Constantius (337-361) alatt, talán az újabb csapat érkezésekor, jelentős változtatásokat hajtottak azonban végre.34 Közülük a legfontosabb, hogy az új taktikai elveknek megfelelően messze kiugró tornyokat építettek, így az ostromló ellenséget oldalról is lőhettek. Ebből a célból mind a négy sarkon nagy, kiterített legyezőre emlékeztető alakú tornyok épültek, és mivel a porta decumanának nem volt különösebb gyakorlati haszna, egy patkó alakú toronnyal elzárták. Ezek az átalakítások természetesen a külső árok módosítását is szükségessé tették, az ui. eddig a fal közvetlen közelében húzódott, csak mintegy méternyi széles körüljáró választotta el tőle. Az új védőárok átlagosan mintegy 9 méternyire húzódott a faltól, így az új tornyokat elkerülte, ill. azokat is körülvette.

Az erőd belső területén is jelentős változások mentek végbe. Az épületek omladékában gyakran fellelhető, női munkára utaló tárgyak, pl. az orsógombok arra engednek következtetni, hogy az erőd addig tisztán katonai jellege módosult, és fokozatosan erődített településsé kezdett átalakulni. A szolgálati idő alatti házassági tilalmat már Septimius Severus feloldotta, így természetesnek vehető, hogy a katonacsaládok beköltöztek a nagyobb biztonságot nyújtó erőd falai közé. Emiatt a korábban szigorúan alkalmazott barakkalaprajz és az ehhez kapcsolódó contubemium-rendszer fellazult. Nagy építkezések folytak az erődfal belső oldalán körös-körül, az elbontott földsánc helyén. A korábban védelmi szempontok miatt szabadon hagyott sávot most teljesen beépítették úgy, hogy az épületsorok külső falát maga az erődfal alkotta, bejáratuk pedig az ezzel egy időben kikövezett, a főfallal párhuzamosan körbehaladó via sagularisról nyílt.

Ezt az épületsort több helyen is sikerült megismerni. Az erőd déli kapujának mindkét oldalán nemcsak az derült ki, hogy miként alakították ki ezeket a kőépületeket, hanem az is, hogy a legutolsó periódus a Valentinianus halála utáni időre tehető. A keleti oldal megmaradt részeit a partrendezés során lehetett feltárni. A via sagularis külső oldalán egy többperiódusú tornácos épület húzó dott, előbb fából, majd kőből. II. Constantius idején a tornácot is beépítették. Ugyanezen a szakaszon egy bronz- és vasfeldolgozó műhely működött ekkoriban. Figyelemre méltó a rendkívül tűzveszélyes tevékenységnek az erődön belüli gyakorlása, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.

Az átépítések során kissé átalakították a principiát is. Oldalszárnyainak belső falait lebontották, és az így kialakult nagy tereket döngölt agyagpadlóval látták el. A ciszternát is ekkoriban töltötték be. Láthatóan minden szabad helyet beépí tettek, így a praetorium porticusát is helyiségsorrá alakították át.

A római uralom és jelenlét felbomlása fokozatosan következett be Intercisában. A 4. század végén nemcsak a római katonaság szervezete és ereje roppant meg a birodalom határa mentén, hanem a gazdasági ereje is. Theodosius halálával (395, mely egyben a Római Birodalom végleges kettéoszlásának is az éve) Pannonia-szerte megszűnt a határmenti katonaság zsolddal való ellátása. Ebből a tényből azonban nem az következik, hogy feladták Pannoniát. A nehéz körülmények között új módon kísérelték megszervezni a határvédelmet. Már korábban is jelentős létszámú barbár csoportokat engedtek be a birodalomba, Pannoniába is. Ezekhez járultak a hadrianopolisi végzetes vereség (378) után erőszakosan betele pülő barbár csoportok.

Az intercisai erődben végzett kisebb javítások, átalakítások az erőd meglétét és használatát bizonyítják. A szervezett katonaság a zsoldozás megszűntéig itt tartózkodott, ezután azonban a helybeliek vették át a határvédelmet, akik cseré be a forrásokból ismert harmadolási elvnek megfelelően a környező földek egy részét birtokba vehették. A kornak jellemző lelettípusa a besimítással díszített kerámia, ilyen edények az erőd egyik 5. századi vályogépületének a romjai közül kerültek elő, de legalább ilyen fontosak a nyugati temetőben és más, az erődhöz közel fekvő temetők anyagában felbukkanó kerámia újabb típusai. Használóik közül került ki az Intercisát védő katonaság, amely az utolsó római újjászervezés, katonai építkezés idején, a 4. század legvégén vagy még inkább az 5. század első évtizedében itt is megépítette a létszámának inkább megfelelő, vastag falú, több emelet magas, toronyszerű erődítményét, amint azt néhány más erőd területéről is ismerjük.

Intercisa térségének szerződésbe foglalt, a hunoknak történő átadásával 433-ban semmilyen lényeges etnikai változás nem járt. Akik addig helyben maradtak, később sem vándoroltak el. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Intercisa népessége még évszázadokon keresztül tovább élt volna. A település lassú elhalá sának az oka a külső körülményekben keresendő. Megváltozott a hatalmi helyzet, eltolódtak a hatalmi súlypontok, érdekhatárok, és megszűnt az az ok, amely Intercisa kiépítését annak idején indokolta, azaz megszűnt a Duna vonalára vonatkozó védelmi kötelezettség. Kedvező földrajzi fekvése és hellyel-közzel még álló épületei azonban továbbra is nagy vonzerőt gyakoroltak a népvándorláskor népeire.

INTERCISA „POLGÁRI" TELEPÜLÉSE ÉS LAKÓI

A limes táborainak kiépítésével minden bizonnyal egyidőben létrejönnek „polgári települések": (a nem katonák, vagyis civilek lakta) táborvárosok és -falvak. Az ún. canabae (eredeti jelentésében barakkok, bódék) a legiok táborai (castrumok) melletti városias települések (canabae legionis). A szó valószínűleg a katonai zsargonból vált közigazgatási kifejezéssé. A kisegítő csapattestek táboraihoz (castellum) kapcsolódó telep neve, a vicus gyakran kap a szakirodalomban auxiliaris jelzőt. A vicus militaris szószerkezet a katonai táborokhoz való kötődést rögzíti (vicus-nak neveztek ugyanis városrészt, kerületet, sőt utcát is).

Az auxiliaris táborok melletti települések a 2. század elejétől a 3. század közepéig, második harmadának végéig rendelkezhettek a canabae legionisokéhoz hasonló önkormányzattal. A különbség - a legújabb kutatások alapján úgy tűnik - inkább a territorium és a lakosságszám nagyságrendbeli eltérésében keresendő. (A rendelkezésre álló adatok szerint még településszerkezeti azonosságok, hason lóságok is kimutathatók.) Az auxiliaris vicus szervezete a veterani et cives Romani (veteranusok és más római polgárok) volt, élén magister állt. A vicusokban akár a városi jogú települések tanácsaihoz hasonló irányítási szervezettel is számolhatunk. Ezzel összefüggésbe hozható egy decuriókat (városi tanácstagokat) említő intercisai felirat is.1 Egyre több adat vonatkozik auxiliaris vicusban működő collegiumokra (egyesületekre) is. Intercisában a Severus-korban több ilyen vallási célú szervezet működött.

Az intercisai vicus és castellum Magyarország legjobban feltárt római lelőhe lyei közé tartozik.2 El kell azonban mondani, hogy az ásatások jobbára leletmentések voltak. Az 50-es évek előtt a pentelei földtulajdonosokkal történő egyezkedések alapján volt lehetséges egy-egy földrészlet megásása olykor versenyfutásban a környéket fosztogató műkincsrablókkal. A vicus területén Dunaújváros építésekor sem nyílt lehetőség módszeres feltárásokra, rohammunkában kellett az épülő házak alapjait kutatni. Az eredményeket a század közepén két hatalmas kötetben tették közre. Az azóta eltelt időszak régészeti munkálatainak tudományos feldolgozásával és értékelésével adós a kutatás: jóformán csupán előzetes jelentések láttak napvilágot. Érthetően jelen monográfia e fejezete sem vállalkozhat a hiány pótlására, szerzője a szakirodalomból ismert adatok, ill. saját ásatásai és leletmentései alapján vázolja az intercisai vicus militaris területi kiterjedését, periodizációját, mutatja be egyes épületeit s a település egykori lakóit.

A vicus periodizációja, településszerkezete

Dunaújváros legkorábbi római kori leletei a későbbi táborhelytől délkeletre kerültek elő a Duna-part egy sajátos, vízmosások által szigetszerűvé alakított, kb. 90 méter hosszú és 30 méter széles szakaszán (Papsziget). A természetes árokrendszert felhasználva és továbbalakítva a telep csupán egyetlen úttal kapcsolódott a fennsíkhoz. A legkorábbi leleteket egy nagyméretű cölöpépületben találták. Később az egész területet beépítették kőalapozású, vályogfalú lakóházakkal és gazdasági épületekkel.

A palánktábor kori vicus sokban nem különbözött a papszigeti településtől, a castellum környékén, főleg a dél felé kivezető út mentén épültek föl favázas, sártapasztásos lakó- és gazdasági épületei. A tábortól mintegy 200 méterre előke rült a kb. 6 méter széles, alapozás nélküli, kavicsburkolatú út egy szakasza is. A felszínbe mélyedő párhuzamos árkok minden bizonnyal az úton haladó kocsik kerekeitől származtak.

A 2. század elején lezajlott szarmata háborút követően nemcsak a katonai tábort építik újjá. A harcok nyilván nem kímélték a polgári települést és lakóit sem. A régi utat többé nem használták, nyomvonalát beépítették. A település nagysága jelentősen nem változott. Északi határát jelzi a mai Pincesor helyén feltételezhető római út déli végétől a papszigeti telep bejárója felé ívelő gödörsor: a nagyméretű, 20-25 méter átmérőjű bányagödrökből termelték ki az építkezésekhez használt löszt. A részben földbe mélyített lakógödrök és gazdasági épüle tek falai vesszőfonatos, vert falú vagy vályogtéglás szerkezetűek voltak. A nyugati tartományokra jellemző favázas és boronaházak nyomai Intercisából nem ismertek (ettől persze még lehettek). Bár a legmeghatározóbb építőanyag tovább ra is a vályog volt, néhány kőépület és kőalapú, vályogtéglás épület már e korszakban is állt. Feltételezhető, hogy már ekkor is valamilyen egységes rendszerhez igazították a házakat.3

Intercisa virágkora a markomann-szarmata háborút követő két-három emberöltőnyi időszak (180-260). A hemesai cohors katonáinak első feladata a tábor újbóli megerősítése volt. A védművek és a belső épületek helyreállítása egyben nagyszabású átépítéseket is jelentett. A katonai táborok bizonyos létesítményei, melyek egy castrum legionis esetében a falakon belül nyernek elhelyezést, az auxiliaris táborokból - a helyszűkéből adódó szükségből - kiszorulnak a vicus militaris castellumhoz közeli pontjaira, és ezeket a katonaság mellett a civil lakosság is használhatta.

Így az auxiliaris vicus állandó eleme a fürdő: balnea, balneae, balineae (a thermae kifejezést a nagyobb fürdőkomplexumokra használták) - legalábbis a régebben kutatott és jobban feltárt britanniai és germaniai limesen tett megfigye lések ezt mutatják. A pannoniai kisegítő táborok és táborfalvak esetében lényegesen kevesebb adat áll rendelkezésünkre, s ezek is megoszlanak.4 A tartománynak a mai Ausztria területére eső részéről, Petronellből (Carnuntum) tudunk az auxiliaris tábor 3. századi fürdőjéről, a klosterneuburgi táborban lévő kisebb fürdőt I. Valentinianus halála után kibővítették, és átalakították más rendeltetésű épületté. A magyarországi limes-szakaszon a barátföldpusztai (Quadrata) táborban előkerült 4. századi kis, hypocaustumos épület lehetett a castellum fürdője. Bizonytalan a nagytétényi (Campona) retenturában feltárt hypocaustumos építmény fürdőként való azonosítása. A castellum falain kívülre telepített fürdő került elő Győrben (Arrabona), távolabb, a frons decumanán (a tábor hátsó traktusa mögött). Ács-Vaspusztán (Ad Statuas) még a 19. században találtak egy padlófűtéses épületet, talán a castellumhoz tartozó fürdőt. A Visegrád-gizellamajori erőd északnyugati saroktornyába építették be a fürdőt. Ulcisia Castra (Szent endre) fürdőjét a tábor és a Duna közti szakaszon azonosították, Albertfalván a castellumtól északra volt lokalizálható. Matrica (Százhalombatta) esetében a korábban fürdőnek tartott épülethez újabban más rendeltetést kapcsoltak, s a katonai fürdőt a tábor északi oldalánál, a Duna-parton a múlt században megásott és lerajzolt hypocaustumos épületben látják.5 A déli limes-szakaszon Malata (Banostor) bizonyosan fürdőnek tartható padlófűtéses, apsisos épületét, mely szintén a táborfalakon kívül helyezkedett el, később ókeresztény sírkápolnának használták.

A másutt általánosnak mondhatóval ellentétben - úgy tűnik - Pannoniában helyenként belső épület a fürdő. Elképzelhető magyarázat, hogy a késő római időkben, amikor a castellumokat Pannonia-szerte amolyan erődített teleppé alakítják, a fürdőket is a táborfalakon belülre helyezik (Quadrata, Visegrád-Gizella major). Intercisában6 a 2. század végén a porta principális sinistrától (itt ez az északi kapu) északra mintegy 50 méternyire építenek fürdőt. A 4. században azonban már nem használják, egyik részén lakóépület áll, s nem tudni, hogy ekkor hol van a fürdő.

Az épületet feltehetően kelet felől lehetett megközelíteni: a mai Kálvária utcával többé-kevésbé párhuzamosan, ill. helyenként azonos nyomvonalon részben ma is kivehető a tábor felé egyenletesen emelkedő római út vonala. Az építmény sajnos nem tárható fel egészében, déli részét az újkorban pinceásások kal elbontották. Épen maradt északi traktusa (a teljes objektum mintegy fele, inkább kétharmada, kb. 400 négyzetméternyi terület) 6 helyiségből állt. Az északkeleti oldalon kibontott terem Duna felőli harmadát két igen rossz állapotú, nagyjából négyzetes medence foglalta el. Épen maradt viszont egy harmadik, kisebb méretű terrazzós burkolatú kád, s egy nagyobbrészt az újkorban elbontott, szintén terrazzós medence északi része, melyből ólomcső vezette a vizet a téglákkal kirakott csatornahálózatba. Az északnyugati terem egésze alatt hypo- caustum-rendszer húzódott: a felső padlót téglaoszlopok tartották. Az egyes helyiségek padlóját különböző méretű téglával fedték. Az ásatások során körvonalazódó „fürdőút" rendje szerint tehát a hideg vizes helyiségsor (frigidarium) a keleti, a meleg vizes (caldarium) a nyugati oldalon kapott helyet. A kettő közti folyosószerű tér lehetett az izzasztó. A látszólagos egyszerűség jól átgondolt tervezés, építés és több száz éves gyakorlati tudás eredménye, hiszen az épület tájolásának meghatározása, a fürdés klasszikus rendjének megszervezése, a terek célszerű megválasztása, a fűtés technikai megoldása a birodalomban mindenhol általános volt. Az építőanyag-felhasználást a sok és sokféle tégla teszi jellegzetessé. A fürdőépület pompáját a színes, geometrikus és növényi ornamentikával díszített vakolaton kívül stukkórelief is emelte, ablakaiban táblaüvegek voltak. Nyilván az épület szerkezeti eleme lehetett a telken szórványként előkerült két profilált párkánytöredék is. A fürdőt működése idején legalább egyszer felújították: a belső átalakítások során (faragott kőoszlopokkal felcserélve a megroggyant téglaoszlopokat) megerősítették a padlófűtés szerkezetét, és átfestették a díszítővakolatot.

A mai Öreghegyi utca túloldali (fürdővel szemközti) telkén még a század elején ásták ki egy kőépület alapjait. Bár a jelentésben a régész teljes föltárást említ, az alaprajzot nézve ez vitatható. Az épület szerkezeti jellegzetességeiről nem tudunk meg semmit, a föltáró viszont részletesen ismerteti a kiugróan sok bélyeges téglát, s ezek alapján katonai építkezésre következtet.7 A falak tájolása és az előkerült építőanyag (főleg a bélyeges téglák) után föltehető, hogy a ma radványok nemcsak egykorúak a fürdővel, hanem kapcsolatban is álltak vele.

Az Öreghegyi utca ugyanis valószínűleg a fennsíkról lezúduló víz által kimosott árokban alakult ki, s a római korban még nem létezett. Sajnos épp emiatt a két épület egymáshoz tartozásának hipotézisét még a század elején megismert terü let újbóli, hitelesítő ásatásával sem, vagy csak kivételesen nagy régész szerencsével lehet igazolni.

A katonaság élelmezése nem lehetett egyszerű feladat, s csakis szervezetten volt megoldható. A nagy mennyiségű élelmiszer (elsősorban a gabonafélék) táro lására hatalmas központi raktárakra, ún. horreumokra volt szükség. Ilyen célra szolgálhatott a castellumtól délre, a limes-út nyugati oldalán feltárt körülbelül 11 méter x 19 méteres gazdasági épület az út mentén álló ház udvarában.8 Északi és déli fala kőalapozású volt, a felmenő fal szerkezetét 5, egymástól egyenlő távolságra elhelyezett oszlop teszi jellegzetessé. Magát a falazatot valószínűleg vályogtéglákból rakták. A másik két oldalról sártapasztással ellátott deszka vagy vesszőfonadék zárta a (tetőt is tartó oszlopsorral tagolt) teret.

A táborból kivezető út keleti oldalán, a vicus déli szélén, a limes-út korábbi szakaszára ráépítve egy sokhelyiséges épület mintegy 21,5 méter x 17 méteres részét tárták fel.9 A kötőanyag nélküli, ún. száraz kőalapozású épületnek minden bizonnyal a felmenő falai is kőből voltak. Nyugati oldalán 3 kisebb helyiség volt, keleti oldalukat egyetlen nagyobb terem zárta le. Ezt a középső részen 4 oszlop tagolta, ezek tartották a tetőszerkezetet. Az épület egyes szobáit padlófűtéssel látták el, falait színes, növényi ornamentikájú freskó és stukkó díszítette, abla kaiban üvegtáblák voltak. Egy sárvári feltárás eredményei alapján a maradványok intercisai útállomásként határozhatók meg.10 A nagy terem döngölt agyagpadlóján, az épület pusztulási rétegébe szilárdan belekötve a régészek egy díszkocsi maradványaira bukkantak. A kocsi - valószínűleg befogott lóval - akkor kerülhetett ide, amikor gazdája kétségbeesetten próbálta javait menteni egy pusztító, ellenséges támadás elől valamikor 259 vagy 260 körül. A romok későbbi, de még ókori elplanírozásakor a kocsi sok alkatrészét (vereteket és a kerekeket), hátsó részének darabjait megtalálták és kiemelték. A helyszínen az első tengely maradt a hozzá tartozó részekkel in situ (eredeti helyzetben) - alkalmat adva a részleges rekonstrukcióra.11

Az 1-2. században falusias jegyeket mutató polgári település, mely korábban csak a tábortól délre helyezkedett el, ez idő tájt lényegesen megváltozott. A kor viszonyai között Intercisa „lakótelepe" egyre inkább városias vonásokat öltött. A feltárt épületmaradványok és a számos gödör kirajzolják azt a területet, amely re Intercisa vicusa fénykorában kiterjedt. A régebbi földkitermelő gödröket fel töltve messze kitolták a telep határait (nyugati, délnyugati irányban a fennsík széléig, délen is nagyjából 300 méterrel „lentebb" a tábortól), s beépítették a castellum északi oldalát is. Az 1970-es évek elejének nagy ásatásain megfigyelhetővé vált a korábban kifejezetten városi jellegzetességnek tartott, szabályos utca rendszer: a tájolás alapján két fő, egymáshoz kapcsolódó egység rajzolódott ki. Egyik a castellumot észak-déli irányban átszelő útra, a másik a Pincesor helyén volt útra tájolva. A tábortól délre is dokumentálható volt az utcákkal körülvett lakótömbszerű beépítés (insula-rendszer). A vicus egyes helyein egész telkek nyomait sikerült rögzíteni, ahol árkokkal határolták a lakó- és melléképületeket. E korszakban - a már hagyományos vályogfalazat mellett - általánossá válik a kőépítkezés, tömeges méretűvé a Severus-korban lett. A legimpozánsabb épületek a castellum északi és déli oldalán, a katonai út mentén emelkedtek. Egyszerűbb házak a település külső részén, leginkább a délnyugati sávban kerültek elő. A Papszigeten és a tőle délebbre eső partmenti sávban főleg a korábbi periódusokra jellemző faszerkezetű gödörházak nyomait tárták fel. A legsűrűbben beépített terület a tábor környéke volt, a településszerkezet a vicus széleinél lazább. Feltehető, hogy a központi részeken lakók gazdasági építményei messzebb, a vicus peremén álltak.12

A fennsíktól északra, az öreghegyi lejtőkön több ponton is előkerültek kőépületek: (a leletanyag alapján leginkább) lakóházak maradványai a táborba vezető útra tájolva. A mai Hegyekalja utcában közműépítések árkaiban jelentkeztek egy nagyméretű, padlófűtéses ház részletei.13 A táborhoz közelebb, a katonai fürdőtől keletre, a római út túloldalán tártak fel kőalapozású, vályogfalú, de gazdag belső díszítésű épületeket. A nagyjából a Pincesor helyén haladó római úthoz rendezett házak maradványai a castellum északnyugati sarkától nyugatra és északnyugatra előkerült romok. A saroktorony előterében a század eleje óta ismert 2 kőépítmény is: építési technikájuk ugyan hasonló, de tájolásuk némileg eltér. Északabbra egy díszes épület falai maradtak meg márványburkolatot utánzó 2. századi falfestés sel. A romok talán egy, a félkörösen lejtő területet lezáró egykori oszlopcsarnokhoz tartoznak.14 Kicsit messzebb egy kőalapozású, vakolt vályogfalú ház két helyisége került elő. Legnevezetesebb lelete - egy Iuppiternek állított oltár mellett - egy égetett agyag kapumakett (H)ILARUS FEC/IT PORTA(m) FEL(iciter) (Hilarus készítette a kaput szerencsésen) felirattal.15 Hilarus nevű fazekas működött Aquincumban a 2. század közepe és 3. század közepe között (szép, szólólevelet ábrázoló bélyegzőmintájának hátuljára gondosan bekarcolta a nevét).16 Hogy a makett milyen célból készült, s milyen úton-módon jutott Intercisába, nem tudni. Az újabb aquincumi ásatások alapján arra lehetett következtetni, hogy a modell a legiostábor egyik kapuját ábrázolja. Ez esetben viszont csakis a 3. század végén készülhetett, vagyis mestere nemigen lehetett a szólóleveles bélyegzős Hilarus. 17

A castellumtól délnyugatra áll az intercisai vicus egyetlen helyreállított s megtekinthető épülete, az alaprajzi sajátossága után ikerháznak is nevezett lakóház.18 A száraz kőalapozású épület felmenő falai nem maradtak meg, csak feltételezhetjük, hogy ezek is kőből voltak. Északnyugati-délkeleti irányú középső fala két szimmetrikus részre tagolja a nagyjából négyzet alakú házat. Mindkét félben az előtérből egy terrazzóval burkolt folyosószerű helyiség vezet a legnagyobb szobába és egy másik, kisebb lakószobába. Az északi oldal kb. 5,5 méter x 6 méteres, döngölt agyagpadlójú, amolyan konyhaszerű helyiségeinek meghatározó eleme egy-egy félköríves, imbrexekkel (fél hengerpalást alakú tetőfedő cserép pel) körberakott kemence, nyitott tűzhely. A füstgázok nagyobb részét (s vele a meleg levegőt) a középső helyiségek padlója alatti csatornába vezették, ahonnan a falhoz, a vakolat alá falazott üreges téglák (tubuli) során át távozott. A lakók nak sok gondot okozhatott a padlófűtés: többszöri javítások nyomait lehetett rögzíteni a feltárás során. Az épületben sok freskó- és stukkótöredék került elő, ezekhez hasonló stukkó- és vakolatanyagot egy közeli szemétgödörben találtak: a ház pusztulása után ide szállították az omladékot.

A lakóépületekhez sütőkemencék, kutak, olykor külön, a löszfalba vágott pincék tartoztak. A gazdasági udvarok melléképületei jobbára fából és vályogból készültek. A vicus lakóterületéről természetesen a különböző műhelyeket praktikus okokból szigorúan elkülönítették.

A polgári település körül már a 2. századtól feltűnnek a jellegzetes római gazdasági egységek, a villák. A szó - modern jelentésétől eltérően - nem építészeti kategória, nem egyetlen épület, még kevésbé magányos lakóház, hanem egy mezőgazdasági egység üzemeltetéséhez szükséges gazdasági és lakóépületek együttese.19 Többnyire kerítéssel zárt tág térben magába foglalja a különböző melléképületeket, a birtokon dolgozók házait (villa rustica) és a tulajdonos városi kényelemmel ellátott lakóépületét (villa urbana). Az előkerült maradványok alapján Intercisa vicusán kívül több helyen is következtethetünk villagazdaság létére. A legtöbb adat a vasútállomás mögötti Fűzfás-dűlőből áll a rendelkezésünkre.20 Itt két ízben is folyt föltárás, amelyeknek eredményeképp egy öthelyiséges, rizalitos, északkeleti oldalán tornáccal bővített villa rustica került elő a castellumtól mintegy 2 kilométernyire. A vicus militaristól délre (túl a római temetőn) egy épület apsisos záródású maradványait tárták föl. Felvetődött, hogy a késő római temetőhöz tartozó keresztény bazilika lenne, de a környező sírok földjébe keveredett stukkótöredékek bizonyítják, hogy a 4. században már elpusztult az épület. A romok közelében talált faragott kövek, oszloplábak, falfestménytöredékek, de leginkább egy ólom vízvezeték cső darabja is villára utalnak.21 Részben topográfi ai, részben régészeti kutatások igazolnak villát, ill. kisebb telepet a Lebuki-patak- nál és a Hunyadi utcában. Sírok kerültek elő a Naposparton is. A gyártelep területén több ízben is folyt leletmentés. Nem dönthető el, hogy pontosan melyik majorságra és telepre vonatkoztatható az Intercisában előkerült Iuppiter oltárkövén szereplő vicus Caramantesium et villa. Ugyancsak az auxiliaris vicustól független épületet jelezhetnek az intercisai domus Heraclitianát említő feliratok.

Intercisa a 259-260 táján bekövetkezett elsöprő erejű barbár betörés során néhány nap alatt porig ég. Ekkor pusztul el a díszkocsis ház és az ikerház is. A menekülők - reménykedve a visszatérésben és az újrakezdésben - földbe rejtik értékeiket (az ikerház egyik faltövében és a gyártelepen éremleletekre bukkantak a föltárók). Többé nincs hír a hemesai cohorsról sem.

Az új csapat természetesen a tábort és a katonai épületeket újította fel. A késő római korban a vicus fokozatosan összezsugorodott a tábor környékére, ill. nagy jából a 2. századi vicusterületre húzódott vissza. A 3. századi táborfalu egy részén temetőt nyitottak. A 4. század a módszeres bontásé. A fürdő köveit még az alapokból is kiszedik, megpróbálkoznak a padlóburkoló téglák fölfeszegetésével is (de ezek összetöredezhettek, s a sikertelen kísérletezgetéssel fölhagytak). Az elhordott építőanyagot valószínűleg a castellum megerősítéséhez használják föl. A fürdő középső részén kőalapozású, vályogfalú, döngölt agyagpadlójú épületet emelnek. A frigidarium téglapadlója a ház udvarának burkolata lesz (az ép téglák a téli hónapok fagya következtében teljesen összerepedeztek, szétfagytak): őrlőkő került elő itt. A valahai középület civil rendeltetéséről árulkodnak a „női leletek" is (hajtűk, orsógombok, -karikák). A „szomszédos" építmény hasonló sorsát mázas kerámia, bronztükör, csonthajtűk és 4. századi pénzek bizonyítják.

Új építkezésről alig, s csak a tábor környékéről tudunk. A porta decumanával („hátsó" kapuval) szemben nagyméretű kőépületet emeltek. A többosztatú házat nyugat felől, a pincesori útról lehetett megközelíteni, itt előkerültek a küszöbkö vek is. A forgó- és retesznyílásokból meg lehetett állapítani, hogy az épületnek nagy, kétszárnyas, kocsival való beállásra is alkalmas kapuja volt.22 Kissé távo labb, az út másik oldalán apsissal záródó kis épület nyugati része látott napvilágot. (Keleti, bejárati része megsemmisült korábban). A félköríves záródású részt a padló egy lépcsőnyi szintkülönbsége és a lépcső szélén két oldalról induló diadal íves falkiképzése választotta el a keleti, valószínűleg téglalap alakú helyiségtől. Ókeresztény kápolnaként való értelmezése bizonytalan: az alaprajzi és épület morfológiai jellegzetességeken kívül leletanyaggal nem lehetett bizonyítani. Újabban az épületet a 3. századi vicus területére telepített késő római temetőhöz tartozóként említi a szakirodalom.23 A temetőkápolnák azonban a sírok között, a temetőben állnak, itt pedig túl nagy a távolság. A castellumtól délre egy korábbi, vert falú épület elplanírozott és megemelt szintjén kőalapozású, többosztatú ház maradványait lehetett - sajnos csak nyomokban - megfigyelni.

A 4. század közepétől a táborban is gyakorivá válnak a női viselet és a házi munka tárgyai (hajtűk, ékszerek, eszközök) a leletek között. Itt is, ahogy provinciaszerte, beköltöznek a nagyobb védelmet biztosító táborfalak közé. Érthető okokból a gabonatárolót is betelepítik: Valentinianus idején a via praetoria nyu gati végére egy horreumot építenek. A castellum egyre inkább erődített teleppé válik. A század közepén egy bronz (kiöntős) lemezkancsókat javító műhely is működik a keleti traktusban.

A császárkorban mindvégig használatosak a kis méretű, félig földbe mélyített, fa szerkezetű építmények: részben lakóházak, részben gazdasági épületek. A késő római időben ezt a háztípust kő tűzhellyel bővítik. Intercisából, a castellumtól délre eső terület kőalapozású, agyagpadlós házai között 3 ilyen is előkerült - mindegyikben bőséges leletanyaggal, minden kizárólag népvándorlás kori népek re utaló nyom nélkül. A házakat legkésőbb a 4-5. század fordulójára lehetett keltezni.24

Intercisa lakossága

A vicusok birodalomszerte kimutathatóan egyidőben jönnek létre a limestáborokkal. Bár a provincia őslakosságának (területünkön a kelta eraviscusoknak) vicusbeli jelenléte is igazolható - elsősorban a névanyag és az ábrázolások alapján, másodsorban egyéb régészeti leletanyaggal -, arányaiban a bennszülöttek száma alig haladhatta meg a 20-25%-ot,25 s a rómaiakat megelőző telepeik nem, csak szórványos régészeti emlékeik kerültek elő Intercisából. A 2. század második felére, végére a romanizáció hatására a „bennszülött" névadás eltűnik, s a sír köveken a római megjelenésű férfi mellett asszonyának kelta viselete (turbánszerű fejfedő, szárnyas vagy csokorfibulák, torques vagyis nyakperec) árulkodik csak.

A vicusban élők másik csoportja a katonákkal együtt költözködő civileké: eredetileg szükségképpen idegenek (a csapatot követő iparosok és kereskedők, jósok és papok, színészek, táncosok és muzsikusok stb.). A települések lakosai persze a katonák hozzátartozói is. A katonák a császárkor első két századában hivatalosan nem köthettek házasságot. Az epigráfiai emlékanyagban azonban már a 2. századtól feleségek szerepelnek (korábban a katonák asszonyait élettárs ként tüntették föl a feliratokon). Septimius Severus rendelete, mely már engedélyezte a házasságkötést, csak legalizálta a kialakult gyakorlatot. Ekkortól az is egyre gyakoribbá vált, hogy a katonák nem a táborban, hanem valójában a családjukkal laktak a vicusban, s „dolgozni jártak" a castellumba. A hadsereg az utánpótlást is a táborfalu vagy esetleg a távolabbi környék fiataljaiból sorozta, a leszerelt katonáknak (veterani) nem osztottak földet, szolgálatukat pénzadománnyal váltották meg. Egész katonacsaládok alakulhattak ki, ahol a mesterségbeli tudás apáról fiúra szállt.

Intercisa a szarmata front stratégiailag fontos pontjaként a 2. századtól keletről kap csapatokat. A század végétől a hemesai cohorsszal nagy számban költöznek be szírek és más kis-ázsiaiak. A cohors I milliaria Hemesenorum a feliratok tanúsága szerint nem, vagy legalábbis rendszertelenül rekrutált helyben, s itt tartózkodásának közel 80 esztendeje alatt az állományt rendre keletről, Hemesa környékéről s valószínűleg elég gyakran Thraciaból egészítették ki. A hosszú, 25 évi szolgálat után leszerelt katonák azután - ma is érthető okokból - nem tértek vissza, ahol gyakorlatilag új életet kellett volna kezdeniük, hanem véglegesen a vicusban telepedtek le zárt közösségben.

Intercisa virágkorában a keleti elemek nem csak katonaként éltek itt, a polgári foglalkozást űzők egy része idetelepítette vállalkozását. A kereskedőként is jó hírnévnek örvendő szírek diaszpórája birodalomszerte erősödött ez idő tájt.

A hadsereggel s a civil lakossággal együtt az egyre terjedő keleti misztériumvallások papjai is feltűntek. A keletiek között jól elkülöníthetőek a zsidók. A már említett Cosmius felirata26 nemcsak azért fontos, mert a férfi civil foglalkozásának megnevezésével utal a vicus kereskedelmi szerepére, hanem azért is, mert itt említődik meg a telep zsinagógája is.27 A feliratokban egyébként más zsidó nevek is azonosíthatóak. 28

A lakosság késő római összetételét felmérni nem, legföljebb megbecsülni lehet, ui. ekkorra eltűnnek a „beszélő" források: a 3. század végétől szinte teljesen megszűnik a sírkőállítás szokása. A kérdésekre legpontosabban a 4. századi teme tők anyagának teljes feldolgozása után lehet választ adni. Viszont a római politi ka klasszikus, bevált eleme a kisebb-nagyobb barbár csoportok birodalomba tör ténő betelepítése a határmenti béke érdekében. Intercisában legkorábban - már a 3. század végétől - a szarmaták jelennek meg, a germánok később nyernek bebocsáttatást.

Az évtizedek óta folyó kutatás, a hatalmas leletanyag dacára is nehéz megválaszolni olyan egyszerűnek tűnő kérdéseket, mint pl. hányan laktak Intercisában, mekkorára tehető a lakosság lélekszáma a település fénykorában. A többféle, kiindulópontul kínálkozó adat közül legbiztosabb a cohors milliaria 1000 fős létszámához viszonyítani. Figyelembe véve, hogy a katonák zöme családos em ber volt bizonyára több gyermekkel, hogy a leszerelő katonák a vicusban maradtak, hogy az önellátásra berendezkedni nem tudó hadsereg mellett iparosok és földművesek dolgoztak, hogy a szírekkel nagy számban érkeztek kereskedők is, nem túlzás 3-4000 körüli lakosságszámot becsülni. Még akkor sem, ha az ipari és földműves tevékenység egy részét nyilván a katonák maguk végezték.

A hivatalos, állami istenségek (Iuppiter, Iuno, Minerva), a katonaság körében kedvelt Mars, Victoria és Fortuna, valamint a Pannoniában különösen gyakran feltűnő Silvanus mellett Intercisában Hemesa isteneit (Deus Sol Elagabalust és Diana Tifatinát) övezte kiemelt tisztelet. Bár templomaik nem maradtak fenn, több felirat is tanúskodik róluk. Egy építési felirat szerint (az istenpár férfi tagjának,) Deus Sol Elagabalusnak a szentélyét a 202. évi császárlátogatáskor emelték. Az intercisai domborművek egyik legszebbike, a fürdőző Dianát ábrázo ló mitologikus relief29 talán az istennő templomában állhatott.

Mithras tisztelete - bár szórványosan utalnak rá nyomok már a 2. századtól - általánossá a 3. században válik. Intercisából 3 domborműve, ill. -töredéke30 ismert. A legépebb is sajnos másodlagos felhasználási helyén került elő egy késő római sír fedlapjaként. Pannonia legkvalitásosabb Mithras-reliefe31 azt a jelenetet mutatja, amikor a világosságot szimbolikusan megjelenítő ifjú ledöfi a sötétség és terméketlenség bikáját. A küzdelem rendkívül szuggesztív ábrázolása az ikonográfiai szabályokat követve készült. Mithras phrygiai ruhát visel, fején csúcsos sapkát. Térdével a bika hátára támaszkodik, szinte lefogja az állatot, bal karjával orránál, ill. pofájánál megragadva hátrafeszíti a lerogyó állat fejét, s leszúrja. A kultusz egyéb szereplői is felfedezhetők körülöttük. Az állatok (skorpió, kígyó, kutya) is a bika legyőzésére szövetkeztek Mithrasszal. Két oldalukon a pirkadat és az alkonyat megtestesítői, Cautes és Cautopates állnak. Fölöttük, a dombor- mű sarkaiban a Nap és a Hold isteneinek (Sol, Luna) szekerei. Intercisában az előkerült kultuszemlékek alapján több szentélyt is feltételeznek: kettőt a vicuson belül, egy harmadikat azonkívül.32

Az egyiptomi istenek pannoniai kultuszához szolgáltat adalékot egy Serapis- fejes kőberakású aranygyűrű.33

A vicus keresztény közösségének nagyságára vonatkozóan annak ellenére sincs adatunk, hogy a 4. században már szabadon gyakorolhatták vallásukat. Viszont nemcsak hitükről, hanem gazdagságukról, s így nyilván társadalmi súlyukról is tanúskodik használati és dísztárgyaik kivételes sorozata (valószínűleg tehát első sorban a római lakosság tagjai vallhatták kereszténynek magukat). E tárgyak ritka, jelentős darabja Pannonia két fondo d'orójának egyike.34 Az aranyfóliával díszített üvegmedalion valójában egy üvegtárgy alj töredéke, melynek ábrázolása egy három tagú családot mutat. A férfi, nő és gyermek mellképe fölötti felirat jókívánság: VIVO INNOCENTI CUM TVIS IN DEO (a szöveg Innocentust élteti övéivel az Úrban). A bizonyosan kora keresztény emlékek zöme azonban nem ilyen sajátos; többnyire a közhasználatú, keresztény szimbólumokkal, jelekkel díszített tárgyak utalnak használóik, tulajdonosaik vallására. Ezek némelyike olykor rávilágít arra a különleges folyamatra, hogyan olvasztja magába a kora kereszténység az ókor mitológiai hagyományát. Az Orpheusos ládikaveret előkerülésekor valóságos régészeti szenzációnak számított.35 A majdnem négyzetfor ma bronzlemez nagyobb részét kör alakú mezőben mitológiai jelent tölti ki. Középen ülve vagy inkább fél térdre ereszkedve pengeti hangszerét Orpheus, akit állatok vesznek körül (nyúl, kecske, szarvas előtte, delfin, kígyó, madár a lábainál, oroszlán, medve, majom mögötte), a háttérben lombos fák látszanak, az egyik ágon énekesmadárral. A lemez négy sarkában lényegesen kisebb körmezőkben, ill. fönt, középen fekvő oválisban további díszítmények kaptak helyet. Közülük a bal alsó teszi vallástörténeti ritkasággá a ládikaveretet. Ide Krisztogramot (Krisztus „felkent" jelentésű, görög eredetű nevének – Χριστος - első két betűjéből álló jelet) komponált az ókori mester. Az egyik legszebb görög mítoszt a tárgy keresztény készítője és használója könnyen értelmezhette az ószövetségi Dávid király törté neteként.

Intercisa lakói - mint a vicusok esetében ez általánosan megállapítható - elsősorban a katonák és veteranusok, ill. családtagjaik voltak. A hadsereg békeidőben a szokott katonai tevékenységen (újoncok kiképzése, gyakorlatozás) túl gazdasági (ipari és mezőgazdasági) tevékenységet is végzett.

A (castellumon kívüli) középületek építése és karbantartása, szükség esetén renoválása a katonaság feladata volt. A munkákhoz elengedhetetlen téglamennyiséget központi műhelyek állították elő. A közeli vicusokban folyó hasonló munkálatok összehangolására is utalhat, hogy Intercisa fürdőjéből, ill. a szomszédos épületmaradványból és a matricai (százhalombattai) mansióból is nagy számban kerültek elő az Exercitus Pannoniae Inferioris bélyeges téglái, s viszonylag magas arányban ezeknek monogramszerűen ligáit változata.

Intercisában a castellumtól délnyugatra, a fennsíkon tártak fel olyan nagyméretű, kis-ázsiai eredetű égetőkemencét,36 mely a szír mesterek közvetítésével kerülhetett ide. Nem feltétlenül téglaégető (még csak abban sem lehetünk biztosak, hogy a katonaság számára égettek-e itt), méretei minden esetre alkalmassá teszik erre is. A majdnem teljesen épen maradt kemence falait a pontosan megfa ragott lösz alkotta. Munkagödrének átmérője meghaladta a 2 métert. A déli oldalába vágott szűk nyíláson át táplálták a tüzet. A tűztér meglepően mély, a több mint 5 méteres szintkülönbség miatt csak meredek, földbe vájt lépcsősoron át lehetett megközelíteni. A tűztér V keresztmetszetű oldalfalait és a föléjük emelt 4 boltívet vályogtéglából rakták. A rostélyt, melyre a kiégetendő árut helyezték, úgy alakították ki, hogy a boltívek között szakaszosan eltömött rése ket hagytak. Az objektum ritka jó állapotban van, mindössze az eredetileg is a föld fölé emelkedő kemencebúb hiányzik. A maradványokat - várva a helyreállításra és bemutatásra optimális időket - a feltárást követően homokkal föltöltve visszatemették. A katonai téglavetők, s a polgári település kisebb fazekasműhelyei a fennsík északi lejtőjének aljában sejthetők. A terület századok óta beépí tett, leletmentés csak az egyik pentelei ház udvarán folyt, ennek során egy kisebb kemence került elő. 37 Az intercisai régészeti leletanyag alapján - függetlenül attól, hogy magukat a műhelyeket sikerült-e megtalálni vagy akárcsak lokalizálni a műhelykörzetet - biztosan állítható, hogy a vicusban mécses- és terrakottafigura gyártás folyt. Egy peremdarab FEROX bélyegzője38 akár az egyik helyi mester nevét is őrizheti, bár az edény az ókor porcelánjának tartott, Pannoniába elsősor ban importáruként kerülő ún. terra sigillata utánzata. Sigillatagyártással pannoni ai fazekasok is kísérleteztek Aquincumban, Savariában, legközelebb pedig Gorsiumban. Termékeik azonban rosszabbak voltak a galliai és germaniai manufak túrák gyártmányainál.39

A kézművesműhelyeket - már csak tűzbiztonsági okokból is - szigorúan a település szélére telepítik (mint pl. a fazekasműhelyt a castellumtól északra a 3. században). Egy kisebb ipari centrum ezzel az általános szokással szemben a castellum tőszomszédságában, a védműrendszertől alig néhány méternyire ka pott helyet a vicus és a tábor között.40 Ez csakis azzal magyarázható, hogy e műhelyek a hadsereghez kapcsolódtak valamilyen módon. 19 kisméretű olvasztókemence került elő, mind vas és bronz hevítésére szolgált, ércből ezekben nem lehetett fémet előállítani. Sikerült azonosítani egy fújtató kőalapjait is. A mű helyek berendezésének nyomaiból, ill. a kevés szerszámból semmi sem utalt a termékekre. Egy évekkel később, a vicus szélén feltárt szemétgödör leletanyagát az ásatók kapcsolatba hozták a műhelyekkel.41 A gödörben többek között öntő mintákat találtak, melyekkel hagymafejes fibulákat, kulcsokat, különféle karikákat, övcsatot, kanalat stb. gyártottak. Mivel egy kivételével mindegyik mintának csak az egyik fele volt meg, az is általában törötten, ez valóban műhely hulladéknak tartható. Az egyszerű használati tárgyak készítésével és javítással is foglalkozó 3. századi műhelysor azonban feltehetően nem csak kizárólagosan a katonaság részére dolgozott. A közeli üvegműhely kemencéjének környékén mázsaszám ásták ki az üvegolvadékot és -salakot. Persze itt is inkább csak egy szerűbb tárgyak készülhettek. Korábbi időben egyébként tímárműhely működött itt. Csontfeldolgozásra utaló nyom több helyen is mutatkozott. A faanyag megmunkálásáról - még ha esetleg kisüzemi módon folyt is - nincs adatunk, hiszen maga a termék pusztult el. A szövés-fonás az asszonyok otthoni feladata volt.

Magától értetődően a vicusok folytattak mezőgazdasági tevékenységet is a lakóterületeken (s a temetőkön) túli földeken, a környező villagazdaságokban. Intercisa közelében az említetteken kívül Kisapostag határából tudunk 4. századi villáról gazdasági épülettel. Földművelésre elsősorban a szerszámleletek (sarlók, kapa, kerti kapa, kasza) alapján következtethetünk. Az intercisai szőlőtermelésre a néhány szőlőmetsző kés melletti bizonyíték a Papszigetről előkerült nagy, terrazzóval bélelt kőmedence, musttároló. Egy hasonlót az észak felé kivezető út közelében találtak. A háziállatok közül főleg szarvasmarhát, kisebb arányban kis kérődzőket és sertést tartottak. Az albertfalvi és camponai archaeozoológiai feldolgozások alapján feltételezhetően Intercisa gazdaságaiban is sok volt a ló és házi szamár. Az eszközök itt is árulkodnak: zabla, billogvas, vakaró, birkanyíró olló stb. került elő Dunaújváros római rétegeiből.

A helyi termékek és termények nem elégítették ki a hadsereg és a lakosság igényeit. Még a napi fogyasztási cikkekből is behozatalra szorultak. Az import áru jobbára a birodalom valamely más tartományából érkezett. A limestáborok körül szerveződött települések komoly és fizetőképes piacot jelentettek a nyugati provinciák árucikkeinek: kerámiafélék (főleg terra sigillaták), bronz- és üvegedé nyek, -tárgyak, ékszerek, s persze déligyümölcs, fűszerek, bor, olaj találtak itt gazdára. A keleti termékek egy része jellegénél fogva nem maradhatott meg (pl. illatszerek), más részük pedig valószínűleg nem kereskedelmi forgalomban jutott ide. A castellumban talált csontok tanúsága szerint a katonák még tevéket is hoztak magukkal.42

Az áruszállítás leginkább vízi úton történt. Voltaképp már a kora császárkor ban a határalakítás lényeges szempontja volt, hogy lehetőség szerint a nagy európai folyamok alkossák, mert a szállítás, hadseregellátás és egyáltalán a biztos összeköttetés csak így volt megteremthető. Intercisa kikötőjének maradványait vagy nyomait nem sikerült azonosítani, helye valahol az Alsófoki-patak torkolatának körzetében gyanítható. Két közvetett adatunk is van egy-egy Intercisánál elsüllyedt hajóról. A század elején kotrási munkák közben egy ólomládika da rabjaival többszáz római pénz került elő Szalkszentmártonnál.43 A másik adat sajnos bizonytalanabb, s ma már teljességgel ellenőrizhetetlen. Eszerint a Duna-dűlői bronzkori feltárások során mesélték a régészeknek, hogy a 1930-as évek ben egy Dunát kotró gép elakadt munka közben, s csak nagy nehézségek árán tudták egy római hajó orr-részét a vízből kiemelni. Az egykori hajó orrán a farészekre erősítettek egy csaknem másfél méter magas, szárnyas bronz Victoria- szobrot.44

A távolsági kereskedelemben Intercisa tranzitállomásként is részt vett, innen is indult szárazföldi út Daciába. A Cosmius-felirat révén régóta ismert az interci sai vámállomás. Meglétéről azóta más feliratok is tanúskodnak. A Barbaricum- ban napvilágra került római (elsősorban pénz- és terra sigillata-45) leletek az útvonalat is kirajzolják: Intercisából Szabadszállás felé tartott, majd Csongrád és Szentes között lépte át a Tiszát az út, s futott Sebesvár (Bologa) felé. A szarmaták földjét átszelő kereskedelmi út természetesen megkönnyítette a barbárokkal való kereskedést is. Olyan távolsági kereskedők tevékenységével is számolni kell, akik árukészletüket kifejezetten a barbárok számára állították össze: a szarmatá kat a Daciából érkező sószállítmányok háborítatlansága fejében láthatták el jó minőségű római áruval. A csempészek ellen minden esetre őrtornyokat építettek a Dunánál.

INTERCISA TEMETŐI

Intercisa temetői1 a vicus militaris mindenkori határain kívül helyezkedtek el. Bár szórványosan kisebb síregyüttesek is előkerültek az ipartelepen, a Fűzfás-dűlőben, a Naposparton, a Rácdombon, de ezek inkább a környező majorságok hoz és kisebb telepekhez tartoztak. Az intercisai temetők tömbjei sok ezer sírral a kor szokásainak megfelelve a településekről kivezető utak mentén, a táborfalu széleinél kezdődtek, s a 3. században szinte teljesen körbevették.

Voltaképp az itt előbukkanó leletekkel indul a lelőhely előbb inkább módsze res rablása, jó évszázaddal később tudományos kutatása. A 19. század folyamán a hely kincskeresők és sírrablók zsákmányszerző területévé válik. Gyakran akadunk mai ásatások során is rablóásatások - pentelei szóhasználattal: ragázások - nyomaira. Ezek révén jutottak leletek külföldre, szerencsés esetben múzeumok ba, sok azonban nyomtalanul eltűnt a fokozatosan élénkülő, s csillapíthatatlanul falánk műkincs-kereskedelemben. A fosztogatások megakadályozására és a ragázók megelőzésére kezdődtek a Magyar Nemzeti Múzeum ásatásai 1903-ban. A régészek a terepmunka mellett sokszor valóságos hajszát indítottak egy-egy darab megszerzéséért.2 A feltárások és vásárlások útján gyarapodó intercisai lelet anyag a Magyar Nemzeti Múzeum és a székesfehérvári Szent István Király Múzeum gyűjteményeit gyarapította egészen 1951-ig, a helyi múzeum megalapításáig. Ma már sok ezer sír több tízezer mellékletét és Pannoniában kiemelkedően sok sírkövet, sírépítmény részletet őriznek e múzeumok.

Legkorábban az Intercisából dél felé kivezető út nyugati oldalán alakult ki a temető.3 Később is ezt a sírmezőt használták, de a sírok megjelentek már az út másik felén is. A késő római korban egyes sírok keleten egészen a magaspart széléig elértek. Az ún. nagytemető mellett a vicus felhagyott részein is temetőt nyitottak a tábortól délnyugati irányban és az Öreghegy északi felén.

A korai római temetők meghatározó rítusa a hamvasztás, melynek igen sok változata élt egymás mellett. A hamvasztás történhetett egy központi égető helyen (ustrinum publicum): ennek nyomai Intercisából nem ismertek. A hamvakat kő- vagy kerámiaurnába helyezték. Intercisából egyetlen kirabolt, fedél nélküli kőurnát, egy négyszögletes ossuariumot ismerünk.4 A halottat eléget hették a már megásott sírgödör mellett vagy fölött is, s a maradványokat be húzták a gödörbe, vagy a halotti máglya egyszerűen beroskadt (szórt hamvas temetés). Ha a halottat felöltöztetve égették el, viseleti tárgyai (fibula, csat, veretek, hajtűk, ékszerek stb.) is megégtek. A túlvilágig vezető útra adott mellékletek elhamvasztására nem mindig került sor. A 2. századtól a rítust felváltja a csontvázas temetkezés szokása. Intercisa legkorábbi temetőjében a szórt hamvas és csontvázas sírok együtt kerültek elő. Ez a kettősség itt viszonylag sokáig megfigyelhető, mivel a keletiek nagyobb része is a hamvasztást választotta.

A 2. században az eraviscus törzsi arisztokrácia sajátos temetkezési szokása a kocsitemetkezés.5 Az elnevezés a mellékletadás különös, barbár pompát tükröző, gazdagságot fitogtató formájára utal, amikor a halottal egy egész, jól felszerelt kocsit, sőt a lovakat is elföldelik. 1880-ban és 1881-ben régiségkereskedőktől vásárolták azokat a kocsiszekrényt borító lemezeket és iga-, valamint lószer számdíszeket, melyeket első közlője feltételesen dunapentelei lelőhelyűnek írt le.6 A kocsitemetkezésekkel összefügg a kocsijelenetes sírkövek állításának szokása: mindkettő a civitas Eraviscorum területére koncentrálódik.

A csontvázas temetkezés a császárkor második felére válik általánossá, a 3. század közepétől Intercisa temetőiből eltűnnek a hamvasztásos sírok. Sokat vitatott kérdés ez a rítusváltás, okát mind ez ideig nem sikerült meggyőzően megtalálni.

A sírgödrök legáltalánosabban egyenes falúak, de a szórt hamvas és a csontvázas sírok között is előfordulnak ún. padkás sírok, ahol a sírgödör valamelyik fala vagy szemközti falai 1, 2 vagy akár 3 lépcsővel szűkülnek a gödör alja felé. Ezekre a padkákra mellékletek is kerülhetnek. Az intercisai padkás sírok indították azt a vitát, hogy keleti vagy nyugati csoportok hozták-e magukkal ezt a rítust - a kutatás nem tudott még egyértelműen dönteni. A tokodi temető feltárása vetette fel azt a lehetőséget, hogy egyszerűen csak „biztonságtechnikai" megoldásról van szó: a mély sírgödröt az omlásveszélyes talajban csak így lehetett kiásni. Az ún. padmalyos síroknál a függőleges sírgödörből oldal irányban az egyik hosszanti oldalba vágott fülkébe vagy aknába helyezték a halottat, majd a sírgödör felől a nyílást téglákkal lezárták (ez a sírtípus csak csontvázas temetkezésnél figyelhető meg).

Az elhunytat kinyújtóztatva, háton fektették a sírba, karjai a test mellett voltak, esetleg a medencére, ritkábban a mellkasra hajlítva. Az ún. zsugorított temetkezés szokása, amikor a halottat oldalára fordítva, szinte magzati helyzetben temetik el, a 3. század végétől a 4. század végéig élt Intercisában. A sírok egy része egyszerű földsír, melybe a halottat gyékénybe, textíliába, bőrbe vagy fakéregbe csavarva eresztették. Sajnos ezek nyomai a legritkább esetben maradnak meg. A nagyméretű kovácsoltvas szögek és olykor a famaradványok alapján mondhatjuk, hogy a többnyire fenyőfából készült, ládaszerű koporsók mellett a fatörzsből kivájtak használata is szokásos volt. Az egyik legutóbbi (gazdag, 3. századi) temetkezésnél lehetett megfigyelni a sírgödör 4 sarkában egy-egy téglalap alakú kisebb bemélyedést, valószínűleg a koporsó lábainak a nyomát.7 A sírgödröt igen gyakran téglákkal rakták ki (pl. alul), vagy fedték le (vízszintesen, háztetőszerűen vagy rézsútosan), sokszor magát az egész sírt tegulákból (peremes tetőfedő tégIákból) vagy falazótéglákból állították össze. Diocletianusnak és két társcsászárának hódoló karcolat: felirat és rajz látható egy sír teguláján.8 A szöveges ajánlás: DOMINIS NOSTRIS / DIOCLETIANO ET MAXI/MIANO ET CONSTANTIO / NOBILISSIMIS CAES(aribus), vagyis „a mi urainknak, Diocletianusnak, Maxi- mianusnak és Constantinusnak, a legnemesebb császároknak" egyúttal datálja is a leletet a 3-4. század fordulójára. A szöveg alatti bájosan esetlen figurális ábrázoláson egymás mellett két alak látható, alattuk pedig egy nagyobb és egy kisebb állat, melyeket egy-egy figura szemből épp ledöf. A képmező önmagát ismétlő karcolatának magyarázata Diocletianus császár életrajzában található. A hagyomány szerint a még fiatal tisztnek azt jövendölték, hogy császár lesz, ha egy vaddisznót megöl. A jóslat szép meséjének keletkezési körülményeit nem ismerjük, de Diocletianus valóban maga döfte le nyilvánosan vetélytársát, s a császár gyilkossággal gyanúsított Aper neve tényleg vadkant jelent. Kőfalazású, ill. korábbi sírkövekből, elbontott építészeti tagozatokból megépített sírok is előkerültek. Ízekhez részben a Dunán szállítottak máshol felszámolt temetőkből régi sírköveket és - töredékeket, részben helyieket használtak fel. A 4. századra datálható téglalap alakú, belül vakolt, boltozott sírkamrákat is sikerült feltárni.

Elsősorban a tehetősebbek engedhették meg maguknak a szarkofágtemetkezést. A díszes, faragott kőkoporsókat eleinte nem is földelték el, ott sorakoztak a településről kivezető utak mentén. Később, a 4. századtól kerülnek a föld alá - védekezve az elburjánzott rablások és fosztogatások ellen. Ezek a késő császárkori szarkofágok már sima kőládák. A halottak maradványai a levegőtől elzárt helyen mumifikálódhattak. Bár a római korban sem példa nélküli a tetem megőrzésére tett kísérlet, nem bizonyítható mindig a szándék.9 Intercisa kőkoporsói túlnyomó részben a cohors I milliaria Hemesenorum tagjainak és veteranusainak készültek.10

A sírok, ill. a tetem tájolása mint a temetkezési rítus etnikumra esetlegesen utaló jellegzetessége a 3-4. századi temetők vitatott kérdése. Annál is inkább, mert ásatási megfigyelések arra is utalnak, hogy a sírokat valamiféle parcellarend szerhez igazítják.11 A barbároknak tulajdonított tárgytípusok késő római emlékanyaggal keverednek. Az etnikai hovatartozást vizsgálva figyelembe kell venni, hogy a római ipar éppúgy kiszolgálhatta a barbár megrendelők igényét is, arról nem is szólva, hogy együttélés esetén valamilyen fokú keveredés, mely pl. a családi, rokoni viszonyokban is megjelenik, kizárhatatlan.

A halottak mellé az ételt, italt többnyire kerámia-, ritkábban (a tehetősebbek sírjaiban) üveg- vagy bronzedényekben helyezték el, így elsősorban tálalóedények (tálak, korsók, bögrék) kerülnek elő. Általános melléklet a pénz (a Túlvilág folyójának révészét meg kellett fizetni) és a mécses (a fény, a láng szakrális jelentése napjainkig élő ősi hagyomány). A női sírokban gyakoriak az ékszereket, tükröt, hajtűt, fésűt tartalmazó ládikák és az illatszeres üvegcsék (balsamariumok), a férfiak mellett a tűzszerszámok és kések. Intercisa gazdagságáról a nemesfém ékszerek magas aránya is tanúskodik. A sok szép arany ékszer közül is kitűnik egy aranyfoglalatú onyx gemma a 3. századból. A kameo12 a termékeny ség és a biztonságos jólét szír istennőjét ábrázolja. Dea Syria egy oroszlán hátán ül, bal kezét az állat fején nyugtatja, jobbjában lótuszvirágot tart. Tisztelete a szír lovas íjászcsapathoz kapcsolható. Érdekes azonban, hogy kultuszának emlé kei a provinciában máshol nagyobb számban kerültek elő, mint épp Intercisában, ahonnan ez az egyetlen ábrázolása. Szerszámok, munkaeszközök ritkán kerülnek a sírba, inkább olyan használati tárgyak, melyek utalnak gazdáik foglalkozására (pl. írókészlet, tintatartó, az asszonyok orsói). A fegyver szintén ritka melléklet, hiszen ez állami tulajdon volt, nem temethették el. A katonaság temetke zése egyébként sem különíthető el minden esetben a polgári lakosságétól. Béke időben közös temetőbe helyezték el halottaikat a rómaiak, s a túlvilági útra is hasonló mellékletekkel látták el őket. A mellékletadás természetesen a rítuson kívül mindenkor az általános és egyéni gazdasági helyzet függvénye volt. A sírokat már az ókorban is fosztogatták, a nyomokból ítélve akár nem sokkal a temetés után. A bolygatott sírok leletanyaga olykor azonban felülmúlhatja az érintetlenekét is.13 Nem tudjuk, mit vittek el a legutóbbi nagyobb temetőfeltárás 38. számú sírjából, az otthagyott övkészlet (csat és veretek) páratlanul szép. A nagy, négyzetes csattestet sakktáblaszerűen felerősítve ezüst- és bronzrozet ták díszítették, a széles övön propeller alakú ezüstlemezek sorakoztak. 14

A sírok jelölésének egyszerűbb módjait (sírhantokat, fejfákat) nem ismerjük. A sírkövek, -sztélék sokszor több családtag nevét is feltüntetik. Az intercisai sírkövek is hosszúkás, téglalap alakú mészkő tömbök, előlapjukon faragással, több megfigyelés szerint festve. A sírkő alsó negyede, harmada sima: ez a rész a földbe süllyedt. Fölötte keretbe foglalva a szöveg olvasható. A halott vagy halottak mellképszerű domborműve legfölül látható. A kövek timpanonos, akroterio nos lezárásúak.15

Egyes köveknél a szövegmezőt és a képmezőt egy frízszerű rész választja el áldozati vagy kocsijelenettel. A túlvilágra tartó utazás, kocsiút ábrázolása a szimbolikus jelentésen túl a halottak valóságban is megtett utolsó útját mutathatja. A kocsin karosszékben ülő, lepellel letakart utas (vagy utasok) maga a halott. Az emlékek között egy önálló intercisai csoport is elhatárolható, s a 2. század máso dik felére, esetenként a 3. század elejére keltezhető: ezeken négykerekű, lapos kocsi látható. A megformálás kvalitásában is kivételnek számít egy szépen profilált kő: a frízszerű domborművön (sírépítmény része lehetett) vágtató lovak húzzák a kétkerekű kocsit, melyet szintén vágtató kísérő követ.16 Olykor együtt, külön keretben fordulnak elő ezek a kocsijelenetes és lakoma- vagy inkább áldozati jelenetes reliefek. Az áldozati és kocsijelenet ilyen együttese különösen az intercisai bennszülött családi sírköveken gyakori. Ennek jellemző példája Demiuncus és családjának köve.17

A cohors I milliaria Hemesenorum sírkövein áldozati jelenetekkel ritkábban találkozunk. Egy nagyobb csoportot a borostyánindás keretelés, egy másikat a kagylós, mellképes fülke jellemez, általános a térkitöltő növényi ornamentika. A 3. század első évtizedeiből való egy intercisai kő, mely töredékesen, felirat nélkül maradt meg. Az oszlopos fülkéből, babérleveles koszorúkeretből kitekintő fiatal nő finom vonásai, hosszúkás arca, egyszerű hajviselete, a portrészerű mellkép sejtelmes nyugalma magával ragadta az emlék publikálóját, s olaszos hevü lettel Intercisa szépének (la bella d'Intercisa) nevezte.18 A sírkőállítás szokása a 3. század közepétől lassan megszűnik.

Sokszor emeltek nagyobb síremlékeket, egész sírkerteket, épületet. A sír-aediculák 3 oldalról zárt, két oldalsó elemének külső felén domborműves díszűkőlapokból összeállított fülkék voltak. Az elhunytaknak vagy szobrot állítottak a belső térbe, vagy az oldalfalakon örökítették meg őket reliefeken. Intercisából csak oldalfalakat ismerünk, mivel legtöbbjük másodlagosan, sírokba építve ma radt ránk, más részük pedig szórvány. A 2. század közepétől a 3. század közepéig datálhatóak. Egy intercisai leletpár a romanizált bennszülött népesség igényeinek kiszolgálására „szakosodott" kőfaragók működésére utal. Bár az elhunyt férfi és nő alakját jól láthatóan más-más kéz faragta, díszítőrendszerében igen közel áll egymáshoz két oldalfal: összetartozónak tűnnek.19 Lehetséges, hogy valahol egy központi műhelyben összeállításra kész fülkéket készítettek a helyi lakosság számára, s a falakra utólag faragták rá az elhunytak képmását.20

Nagyobb, több részből összeállított sírépítményekhez tartoztak azok a dom- borművek, melyek az ábrázolás témáját sokszor a római birodalom keleti provinciáiban továbbélő hellenisztikus hagyományokból merítették. Különösen nagy számban kerültek elő Hercules-jelenetek,21 de emlékezetes az Orpheus-kő,22 s akadnak a trójai mondakört megidéző reliefek23 is. Nem tud a kutatás magyarázattal szolgálni, de Pannoniában a legtöbb ilyen domborművet Intercisában találták, sajnos ezeket is 4. századi sírokban, másodlagos lelőhelyen. Míg a legtöbb ábrázolás a történet egy dramatizált pillanatát ragadja meg, Intercisában van néhány dombormű, amelyen a legendák alakjaival azonosult holtakat portrészerűen örökítették meg.24

Egyes kőfaragványokból valószínűsíthető, hogy Intercisában is elterjedtek voltak a családi sírkertek. Ilyenek nyomai Aquincumban az Aranyhegyi-árok római temetőjében kerültek elő.

A KÁLVÁRIA UTCAI ÁSATÁS

Az északi táborárok és a porta principális sinistrától a Duna-part, ill. a limes-út felé lejtő meredek út - a mai Kálvária utca - által határolt terület a lösz fennsík partsávjának (a Duna felőli oldalon omladékos, egykori - mindkét irányból mélyen a löszfalba nyúló, részben már betemetődött pincéktől is szabdalt) legészakibb nyúlványa volt.

A löszfalon gyakori omlásveszély elhárítására, a löszre épült toronyházak süllyedését előidéző víznyelők megszüntetésére kisebb-nagyobb megszakításokkal majd' három évtizeden át tartott a partvédmű építése városunkban.1 A befeje zéshez közeledvén, a castellum alatti támfal építéséhez a Mélyépítési Tervező Vállalat a Kálvária utcai partszakaszt jelölte ki földnyerő helyül. Ez az észak felé egyre keskenyedő és erősen lejtő, a Duna irányában már a római korban is többszöri omlástól szabdalt, a legutolsó ideig konyhakertként és gyümölcsösként művelt földnyelv régészeti szempontból nemcsak ismeretlen volt, hanem Intercisa kutatói számára érdektelennek is látszott.2

A még Dunaújvárosban is szokatlan méretű leletmentésen feltártuk az inter cisai építkezések egyik fő anyagnyerő helyének háztartási és építési hulladékkal megtöltött óriási bányagödreit, kiástuk öt kőalapú, vályogfalú ház maradványa it, feltártunk továbbá 150 sírt, három kutat, kemencéket.3

A hulladékgödrök rétegződései őskori teli-ásatások látványát idézték, a szintkülönbség helyenként az 5 métert is elérte. A gödrök anyagában az Intercisában jól ismert lelettípusokat találtuk. Unikumnak számító lelet azonban a kelta hagyományokat továbbvivő kora császárkori edényművesség termékének, egy világos okkerszínű fazéknak a válltöredéke, barnásfekete festésű, szélesebb sávokkal elválasztott mezőkben fenyőág- és pelta- (görög pajzs) dísszel. Térben legközelebbi párhuzama a nagyvenyimi festett urnának.4 Egy amforatöredékek kel telt gödör érdemes még külön említésre, valamint egy másik, amelybe egy csontfaragó mester műhelyforgácsait hordták ki.

Az ásatás legfőbb hozadékául az építéstechnikai megfigyelések szolgáltak. A gödrök fölébe épített 5 ház közül minden tekintetben a II. számú méltó legin kább a figyelemre. 16 méter x 10,5 méteres (részben kiásott) 5, döngölt agyag-, ill. vályog-, majd terméskő alapra vályogtéglából felrakott falú, hat helyiséges, cseréptetős épület volt, két terrazzós padlójú szobájának egyikében csatornaszerkezetű padlófűtéssel. A ház alatti korábbi gödrök laza kitöltése nem adott szilárd alapot, ezért a 70 centiméter szélesen megásott alapárokba igen erősen beledöngölték - több sorban - a más-más minőségű vályogot, erre rakták - csupán földbe ágyazva - a terméskő alapot. A felmenő falak 50 centiméter x 50 centiméteres vályogtéglából épültek. A padlófűtéses szobában fél méter magasan megmaradt a fal a piros, zöld, fehér, sárga, szürkéskék és fekete színezésű, növényi ornamenti kájú freskóval. A mennyezet és a felmenő fal találkozásánál figurális stukkópárkány, ill. -fríz ékesítette ezt a szobát.6 A ház keleti zárófalát még a római korban alapjáig kiszedték. A helyiségek közötti átjárásra egy helyen volt biztos támpontunk, a főbejárat ismeretlen. A ház építésének idejét szerencsés körülmény segí tett meghatározni: az egyik válaszfal lebontásakor a kőalap és vályogfal között találtuk Septimius Severus jó állapotú kisbronzát (194 utáni veret), Caracalla 212 utáni ezüstpénze jött elő egy helyütt a ház omladékrétegéből. Az alapozás az ingatag altalaj miatt az erős döngölés ellenére is megsüllyedt, a falak a tetőzet terhelését nem bírták el. A két északi helyiség elplanírozott omladékán téglatöredékekből, s kisebb kövekből összerótt alapozású, primitív padlófűtéssel ellátott épület állt később. Maximianus (286-310) alig kopott középbronza keltezi. A II. ház délkeleti helyiségét az 5. század elején ismét lakóhellyé alakították. Döngölt agyagpadlójú, kezdetleges tűzhelyű, ún. barbár ház volt ez, amelyet a padlón talált bronz lemezfibula datál. A Kálvária utcai barbár ház léte egyike azoknak az 5. századi lakottságra utaló jelenségeknek, amelyek egyelőre laza szálon kapcsolódnak Intercisa késő római életéhez.

A többi ház feltárásánál észleltekből csak azokat az elemeket említem, amelyek a fentiektől eltérőek. A második legnagyobb - 13, ill. 12 méter hosszan kutatható - ház főfalának kőalapját sóderes habarcsba rakták, egy másik többosztatú háznak kőalapja csak a korábbi gödrök fölött volt, másutt a 60 centimé teres vályogfalakat a tiszta löszre kezdték alapozni. A küllemre talán igénytelen lakóház komfortját falfűtéssel növelték: a padlószint fölött közvetlenül képezték ki üregesre a falat építői; a füstgázok elvezetésének helyét két ponton is megtaláltuk, a tüzelőhelyre viszont nem leltünk rá. A padlón, ill. az omladékban talált pénzek a 3. század elejétől, első feléből valók. Volusianus (251-253) egy-egy érméjével keltezett két sír vágja a falakat, a ház tehát már romos volt ekkor.

Szólni kell még egy impozáns megjelenésű kemenceféleségről - magunk közt katonai pékségnek neveztük. Vastag, átégett vályogomladék lebontása után egy csaknem szabályos kerek - 3,40 méter x 3 méteres - vörös tapasztásfolt bontakozott ki környezetéből, vályogperemmel körülvéve. A másfél-két centiméter vas tag tapasztás alatt apróra tört, habarcsba ágyazott tégladarabokból két réteget, ezalatt újabb, erősen átégett tapasztásréteget találtunk. Az építmény metszette a III. számú ház vályogfalát, míg nyugati oldalát későbbi objektumok rongálták. (Alatta, a korábbi gödrök egyikében egy vaskohó nagy mennyiségű salakja volt.) A téglatöredékek rétegződésének célja a jó hőtartás biztosítása volt. Tüzelőnyílást nem találtunk.

A 150 síros, kettős rítusú temetkezőhely nem teljes, számos sír eshetett áldozatul a partomlásoknak, éppúgy, mint a partéli házak. A gödrökbe és a házakba beásott sírokat néha több méteres szintkülönbségekkel találtuk. Nem „szabályos" temető sírjai voltak ezek, a temetés rendkívülisége többnyire jól látszott. Háborús halottaknak, járvány áldozatainak gondolhatjuk e valaha voltakat. Mú zeumunk római sírleleteit mindenesetre még így is néhány olyan szép és különle ges darabbal gyarapítottuk, mint amilyen pl. a 100. számú sír arany fülbevaló párja, avagy a 121. számú sír arcos edénye. A pénzmellékletes sírok legkésőbbikét Claudius Gothicus (268-270) pénze keltezte.

A PENTELEI ÖREGHEGY ÉS INTERCISA ERŐDJÉNEK TÖRTÉNETE A KÉSŐ RÓMAI IDŐKTŐL A TÖRÖK KIŰZÉSÉIG (324-1686)

A római építőtégla alakját formázó, 175 méter x 205 méteres alapterületű castel- lum (amely távolról sem annyira torz alaprajzú, mint az 1970-es évek elején történt „újramérése" nyomán manapság közölni szokták) 130 centiméter vastag, alig 80-100 centiméter mélyre alapozott, legfeljebb 5-6 méter magas kőfalai nem voltak képesek komoly ostromot kiállni, nem is arra a célra épültek. A késő római korszaktól kezdve azonban a birodalom valamennyi határán tartós védelemre kellett felkészülni. A Dunának az Inn folyó torkolatától a Fekete-tengerig terjedő középső és alsó szakaszán Nagy Konstantin 324-337 között elrendelte és végre is hajtatta az erődök átépítését. Ennek során - sok más castellumhoz hasonlóan - Intercisa erődje is mind a négy sarkára a fal síkjából messze előre ugró, ún. legyező alakú tornyokat kapott, a nyugatra nyíló kaput, a porta decumanát pedig patkó, pontosabban nagy U betű alakú toronnyal zárták el, nyilvánvalóan hason lót emeltek a Duna felőli porta principia elé is. Az utóbbi ugyan nyomtalanul elpusztult, a keleti saroktornyok maradványai azonban azt bizonyítják, hogy a castellum akkoriban még a Duna felől is megközelíthető és támadható volt.1

Az új tornyok 220-240 centiméter vastag falait 380-400 centiméter mélyre alapozták, magasságuk Ausztriában és Bulgáriában épségben fennmaradt egyko rú, ugyanilyen tornyok alapján 14-16 méter volt.2 Ahol a tornyok a földből kiemelkedtek, ott mintegy méternyi-másfél méternyi magasságban spoliából (zsákmányból), vagyis szétszedett épületek küszöb- és ajtókeretköveiből, elbon tott síremlékek köveiből és nagyméretű sírkövekből rakták a falat, ezek a súlyos, faragott kövek a legerősebb faltörő kosoknak is ellenálltak. A tornyok teteje lapos volt, s „tüzérséget", vagyis íjvető gépeket helyeztek rájuk (íjvetőgép alkatrészét Intercisából is ismerjük): ezek olyan erejűek voltak, hogy egy jól célzott lövéssel képesek voltak a lovast és lovát együtt átlőni. Az egész erőd, tehát a tornyok elé is a korábbinál szélesebb, mintegy 4-5 méter mély védőárkot ástak, az erődbe csak az északi és déli kapukhoz vezető fahidakon át lehetett bejutni.

Néhány, az íjvető gépek holt terébe eső, az erődhöz nem messze fekvő épületet (pár kisebb északi és nyugati lakóházat) leszámítva az egész „polgári" települést lebontották, irgalmatlanul eltüntették az utak mentén sorakozó sírépítmé nyeket, szarkofágokat, sírköveket is. Az utóbbiak egy részét beépítették a tornyokba, más részükből, főleg a sírkövekből földbe süllyesztett sírkamrák, sírládák lettek, a szarkofágokat is földbe ásták.3 Vagyis a falaktól 50-60 méterre kezdődő, jól belőhető sík előteret alakítottak ki. Nem volt azonban tilos ettől kezdve a korábbi településen temetkezni, emiatt a legkésőbbi temetők egy része egyre közelebb került a castellumhoz. A hatalmas tornyokat a katonaság birodalomszerte kaszárnyának és raktárnak (többek között gabonaraktárnak, „silónak" is) használta. A katonák családtagjait az erődbe költöztették, sokfelé egészen a falakig érő, a falakra támaszkodó új épületsorokba, ilyenek Intercisában is épültek.

Nincs nyoma, hogy ezt az Intercisát s lakóit a következő száz évben (330-430 között) jelentősebb támadás vagy pusztítás érte volna, a hátsó kapuhoz vezető via decumana melletti késői katonai raktárban (az ún. B. épületben) talált össze égett vassisakok gondatlanságból keletkezett tűznek is áldozatul eshettek.

Intercisa életében az utolsó nagy változást a „post-valentinianusi-kor" (I. Valentinianus, 364-375) - amelyet helyesebb lenne „theodosiusi-kornak" nevezni (I. Theodosius, 379-395) - hozza, amelyben a határerődök elvesztik korábbi szerepüket és jelentőségüket. Ékes bizonysága ennek a limes-erődök ún. „beszű-kítése", amelynek során a korábbi castellum valamelyik sarkába, az erőd megma radt jelentőségétől függően 20 méter x 20 métertől 50 méter x 50 méterig terjedő alapterületű lakótornyokat emeltek, a nagyobbaknak szűk udvaruk is volt. A német szakirodalom nyomán Restkastellnek, „maradékerődnek" szokták nevezni őket, valójában azonban sokkal inkább a középkori donjonok (lakótornyok) római elődei. Falaik 2- 3 méter vastagok voltak, magasságuk ismeretlen, mivel csak lepusztult maradványaik vannak. Egyébként ugyanazon a veszélyes közép- és al-dunai határszakaszon találhatók, mint a konstantini tornyos erő dök, sőt még feljebb is, a raetiai Dunaszakaszon.4 A defenzívában lévő késő római kormányzat már legfeljebb egy-egy szakasznyi (numerus) katonaságot volt képes a határerődök egy részében állomásoztatni. Ezek a 40-50 főnyi limitanei (határőr) egységek képtelenek lettek volna a korábbi nagy castellumok védelmére, ezért zárkóztak a régi erőd valamelyik sarkába épített toronyerődökbe. A „szűkítés" minden bizonnyal Intercisában is megtörtént, a castellum retenturájának délnyugati sarkában, amely ma is 150-170 centiméterrel kiemelkedik az erőd lejtős belső síkjából. Korábban nem számoltak vele, annak ellenére sem, hogy már Paulovits Istvánnak feltűnt 1926-ban: „a délnyugati sarok hatalmasan kiszökellik". Ásatást azonban nem lehetett itt végezni a szőlőskertek miatt, egyelőre ma sem kutatható a magasfeszültségű vezeték hatalmas vastornya alatt. Ugyanakkor e sorok írója által megfigyelt létezését az a Soproni Sándor is elismerte, aki a késő római Restkastellekre először felfigyelt! - az intercisai a nagyobb, 50 méter x 50 méteres alapterületű lakótornyok közé tartozhatott. Csaknem egyedülálló, hogy nem az ellenség felé néző sarokba építették, aminek az a magyarázata, hogy Intercisa „Achilles sarka" éppenséggel ott volt, ahová a tornyot építtették s nem a Duna fölötti löszplató keskeny sávjában. Egyébként soha nem fogjuk pontosan tudni, mi volt Intercisa s az alatta 40-50 méter mélyen folyó Duna viszonya: már akkor is szakadékos, meredek volt-e a part vagy kissé meneteles, csak az biztos, hogy már az első, vékonyfalú kőerődöt 20 méterrel nyugatabbra vagy „beljebb" vonták a part szélétől. 150 évvel később a rómaiak azáltal, hogy a Duna felé is túlméretezték a tornyokat, maguk idézték elő Intercisa keleti falának és tornyainak későbbi leszakadását.

Intercisa lakossága a római kor legvégén (400-433) már vagy az erőd belsejébe vagy a castellumtól, a Duna-parttól és az északi völgytől egyaránt védett kis északi platóra szorult vissza. A castellum délkeleti negyedében a legkésőbbi periódust kutató egyedüli ásatás (1965/1969) tárta fel az A/l-nek nevezett házat. Ez a törmelékkőre alapozott agyagfalú ház valamikor kigyulladt és berendezésével együtt leégett, az egészet a házmaradványra roskadt vastag törött tetőcserép réteg borította. Az utóbbi, vagyis a legkésőbbi római szint feletti törött tetőcse répréteg általában jellemző a castellum és környezete legkésőbbi épületeire, a csak alapozásukban kőre rakott, szárított vályogtégla falak szétmállottak, a tető cserepek a padlóra hulltak. Az A/l. ház vályogfalai nem követték a korábbi katonai épületek irányát, padlója döngölt agyag volt, kövekkel körülrakott tűz helye is valósággal őskori jellegű. Ugyanakkor a padlón szétszóródott vas szerszámok jellegzetes késő római készítmények, s bármily szokatlan is a mindenben barbár betelepülőket és hatásokat szimatoló kutatásunknak megszokni: a késői mázas és korongolt római kancsókkal, bögrékkel, tálakkal együtt használt, besimított rácsmintával díszített korsók is minden kétséget kizáróan késő római készítmények.5 Pontosan ugyanilyenek a castellumtól északnyugatra talált, ill. az Öreghegy más pontjairól múzeumba került, korábban „hunnak-hunkorinak", később „foederati" kerámiának tartott besimított díszítésű korsók.6 - Más kérdés, hogy a forma és díszítésmód egyidejűleg a Kárpát-medence nem római lakosságá nál is elterjedt. Ez a „római - barbár" kettősség tükröződik az Intercisa késő római temetőiben nem ritka, sokszögű gombbal végződő bronz és ezüst (ún. poliéder) fülbevalókban7 és a díszített vagy díszítetlen félkörű fogantyús csontfésűkben,8 - római hatásra mindkettő általánossá válik a „barbár" népek 4-5. századi viseletében, eredetüket nem is nagyon lehet vagy érdemes kutatni. Van azonban Intercisában három fontos, korjelző tárgy, amely külön méltatást érdemel. Az egyik egy gót típusú, kisméretű lemezfibula, amelynek a kapcsoló részét fedő hosszanti lemezét „gót módon" letörték, nyilván a tulajdonosnő halálakor tették szándékosan használhatatlanná. Ez a fibula azonban római bronzöntvény, díszítésmódja is római.9 Ép testvéreit a nyugat-pannoniai Oszlopból (Oslip) és Ternitzből ismerjük,10 vagyis pannoniai római mester foglalkozott készítésükkel germán meg rendelők számára. Majdnem ugyanez mondható a castellum északkeleti sarok tornyán kívül egy sekély szemétgödörben talált bronz lemezfibuláról,11 amelynek párjai, testvérei felerészt görög-római városokból-erődökból (Brigetio, Carnuntum, Burgenae, Chersonesos, Pantikapaion stb.), nagyobb részt azonban már a Barbaricumból ismertek.12 Végül de nem utolsó sorban a teljes mivoltában késő római nyugati temető 1993. számú szabályos, jólépített római téglasírjában római mázas korsóval és római bronzcsattal eltemetett férfiú lábánál talált aranyo zott ezüst díszcsat az igazi meglepetés. Ezt nyilvánvalóan bőrövvel együtt helyezték „római-barbár" módon a halott lábához. Pontosan ugyanaz az elterjedé se, mint az előző fibulának. Egyik részük görög-római városokból, ill. temetőik ből került elő (Tanais, Pantikapaion, Brigetio, Savaria, Emona, Aquincum, vala mint Intercisa), nagyobb részük azonban ezúttal is a Barbaricumból, különböző népek sírjaiból és telepeiről.13 Az utóbbiak közti sok csonka, sérült példány azt bizonyítja, hogy a díszcsatokat is római, ill. „késő antik" mesterek készítették. Intercisában a három tárgy nagyjából időrendben haladva 400-433 közé tehető, s mindhárom még a római uralom korából származik. Koruk jól megfelel az Intercisában talált legkésőbbi római pénznek, Honorius császár (395-423) veretének.14

A lakótornyokat védő katonák és a még szilárdan álló falak mögé húzódó civilek a Duna mentében végig biztosíthatták volna a római élet és civilizáció bizonyos folyamatosságát, ha vidékünk is úgy került volna „barbár" nép uralma alá, ahogyan a Nyugat-Római Birodalom többi tartományai. A Dunántúl keleti kétötödére kiterjedt Valeria provincia azonban a nagy kivétel: ezt III. Valentinia- nus nevében Aetius patricius 433-34-ben úgy engedte át Ruga hun nagykirály nak,15 hogy előtte - épp úgy, mint 160 évvel korábban Daciából - kivonja a katonaságot és kitelepíti a lakosságot. Pontosabban: az utóbbit áttelepíti Pannónia Príma és Savia tartományok mögé, a két nevezett tartományból elvett, ettől kezdve Valeria mediának („középső" Valeriának) nevezett területre. Ide telepíti a mi korábbi „külső” Valeriánk lakosait, „belső” Valeriának egy itáliai késő római közigazgatási egység számított.16

A kitelepítés súlyos történelmi következményekkel járt, a mi Valeriánk területén - szemben a birodalom minden más területével, utóbbiakba a magyar Nyugat-Dunántúlt is beleértve - egyetlen ókori helynév és földrajzi név sem maradt fenn. Amiként a kitelepített Daciában sincs helynév-folyamatosság, nem volt, aki az újonnan beköltözőknek átadja a korábbi neveket. Az Arrabo (Rába) torkolatától a Dravus (Drava) torkolatáig csak az újkor régészete azonosítja majd - kínnalkeservvel! - a római maradványokat az ókor írott forrásaiban szereplő igazi neve ikkel. Előtte a középkor és korai újkor másfél évezrede semmiféle ókori forrásban nem szereplő, maga gyártotta latin nevekkel ruházta fel a romokat, Aquincumot pl. Sicambriának nevezte. Kedvelt műnév volt a Potentiana, amellyel hol a nagytétényi, hol a százhalombattai, hol az adonyi, hol pedig a pentelei romokat illették különböző humanisták. Míg a Duna melletti főút sokszor leírt és ókori eredetű térképen is ábrázolt katonai állomásainak, településeinek az 1780-as évektől kez dődően sikerült ókori nevüket visszaadni, addig a Valeria belsejében csak a római uralom utolsó évszázadában kiépült nagy katonai támaszpontoknak, soktornyú erődítményeknek (Környe, Ságvár, Alsóheténypuszta, Fenékpuszta) nevét máig sem lehetett megnyugtatóan azonosítani. Jegyezzük meg mindazonáltal azt, hogy Intercisát Pentelével (ill. fordítva is) Schoenvisner István, a budapesti egyetem első régészprofesszora azonosította 1780-ban.17

A nevek ismerőivel együtt a városi élet s a városi építészet ismerői is eltávoztak, lakatlan kísértetvárosokat hagyva maguk után. Meg leendő kőbányákat a 700 évvel később építkezni kezdő középkori magyar állam számára olyan vidéke ken, ahol 100 kilométerekre található egy-egy kőfejtő. Emiatt vidékünkön a római romok szétbontása, kibányászása s újra felhasználása egészen a 20. század közepéig tartott, s alighanem ma is tartana, ha Intercisa nem vált volna bekerített köztulajdonná. A környék többi római romterületét csak a törvény védi - vagyis leginkább csak a Jóisten.

A hunok

A Valeriát ellenállás nélkül s üresen birtokba vevő hunok számára nem volt jelentősége az egykori római limes-erődöknek. Nyugati határaik messze voltak a Dunától, pár év múlva pedig egészen az Alpokig tolódtak ki. A dunai átkelőhely fölött messze távolig terjedő kilátást nyújtó lakótoronyba mégis kisebb hun őrség költözött. Egyik vezetőjük halálakor törhették össze - sajátos halotti rituáléjuk szerint - azt a három függőleges bordával díszített rézüstöt, amely a legnagyobb méretű késői hun üstök egyike lehetett.18 Remélhetőleg egyszer még további töredékei is előkerülnek, más késő római erődökből is rendszerint több (sokszor égett) üstdarab ismert.19 A mi nagy oldaltöredékünket a lakótoronytól északra az egykori katonai raktár épülettörmelékébe ásták bele, mintegy rejtették el. A lakótorony, ill. a délnyugati legyező alakú torony külső oldalán elhagyott - a 4. században a föld színéről „letörölt” - római telepbe beásva került elő a toronyban lakók egyik családtagjának, egy 6 év körüli kislánynak a magányos sírja. A kislány sajátos „római-barbár" ékszerekkel volt felcicomázva, füleiben poliéder gombos ezüst fülbevalókat, nyakán üveggyöngyökből fűzött nyakláncot viselt, ezüstcsattal záródó öve is volt. Vállain a hun idők jellegzetes ékszere, ezüstből öntött cikádák díszítették vagy fogták össze a ruhát.20 Egyenesen meglepő párja van sírunknak Matrica (Százhalombatta) castellumának délkeleti tornyán kívül, szintén korábbi római törmelékbe ásva. Ott ugyan a kislánynak csak egy ezüst cikádája volt, amely egy másik egyszerű fibulához társult, viszont szép üvegpoharat is temettek mellé.21 Az Intercisa-Matrica-típusú cikádák a hunkor ékszerei (nem rokonai s nem kortársai a Pannoniában gyakori, Intercisából is ismert nagyméretű bronz cikádáknak) a hunoktól megszállt más római erődökben (pl. Celamantia, Burgenae, Viminacium) is, legszebb párhuzamai mégis hunkori barbaricumi sírokból (Nagysáró, Kistokaj) kerültek elő.22 Sajátos hunkori, ill. hun férfi és női ékszer a vajaskifli alakú arany hajfonatkarika, ilyenekből kettőt is elveszítettek az Intercisa castellumában lakó hunok.23 A hunokkal hozható kap csolatba néhány bajuszos férfiarcot, ill. férfi figurát ábrázoló préselt bronzlemez24 is, de ezeknek sajnos nem ismert a közelebbi előkerülési helye. Annál jobban ismertek a castellumban s a körülötte széles körben szemétgödrökből előkerült íj merevítő csontlemezek lelőkörülményei, mivel ma már vagy 25-30 hiteles példányt tartunk számon. Ezek kivétel nélkül 2. század végi és a 3. század első feléből származó reflex-íj töredékek. Az íjakat a szíriai Homsból (Hemesából) Intercisába vezényelt szír lovas íjászok, a cohors Hemesenorum sagittariorum equitata katonái használták és készítették,25 nincs közük a méretben és szerkezetben másféle hun csontmerevítős íjakhoz!

Germánok

A hunok eltávozása (455) után Intercisa erődje sok évig üresen málladozott. Csak nem sokkal 500 előtt költözött a falak közé egy germán, feltehetőleg szvéb nemes úr és családja, akik a kor szokása szerint megpróbálták valamelyik római épületet lakhatóvá tenni. Az antik hagyományokat tisztelve ők sem temetkeztek a falak közé. Az úrnak a Duna fölötti fennsík peremén lévő sírja 1904 tavaszán a folyóba szakadt, csak egy aranyveretes markolatú kardot sikerült belőle megmenteni.26

Felesége vagy más női hozzátartozója sírjára valahol férje egykori sírja közelében bukkantak rá 1913-ban. Leletei hiánytalanul múzeumba kerültek. Vállain szép aranyozott ezüst fibulapár díszítette a derékban vascsatos övvel összeszorí tott ruhát. A fibulák közeli rokonai, szinte műhelytestvérei egy előkelő gepida asszony Gyulán talált sírjából ismert fibuláknak - vagyis egy vándorötvös munkái, de az sem kizárt, hogy vándorkereskedő révén került az egyik a Dunántúlra, a másik a Tiszántúlra. Az intercisai szvéb asszony haját kétoldalas csont sűrűfésű vel fogta össze, nyakában borostyán- és üveggyöngyökből fűzött nagy, színes nyakláncot viselt, övéről színes üveg orsógomb függött le. Sírjába szép girlanddíszes zöld üvegpoharat tettek s egy meglehetősen barbár jellegű, mégis koron gon készített csuporba valamiféle ételt vagy italt mellékeltek.27 Mindkettőt az ősi germán hitvilág hagyományait követve; ezek a germánok még aligha voltak buzgó keresztények.

Merő véletlen, hogy a vidéket 510-568 között benépesítő germán langobardok régészeti emlékei eddig nem kerültek elő Intercisából, sőt Dunaújváros területéről, holott Rácalmáson egy elhagyott római őrtoronyban nagyon is gazdag langobardok éltek s körülötte temetkeztek. Déli szomszédságunkból, Annamatia (Baracs) castellumából és Dunaföldvárról is ismertek leleteik. Egy Mathasvintha monogramos bronzpénz28 mégis döntő bizonyíték arra, hogy Intercisa castellu mának is langobard ura volt. Mathasvintha Nagy Theoderiknek, Itália gót királyának unokája volt. Nagyapja halála után egy évtizeddel az ifjú hercegnő kezének megkérésével és elnyerésével legitimizálta uralmát a gótok újonnan válasz tott királya, Vitigis (536-540). Az I. Iustinianus császárral és hadvezérével, Belisarral élet-halál harcban álló Vitigis Bizánc-ellenes frank-langobard-gepida s természetesen itáliai gót szövetséget kívánt összehozni, követei megfordultak Wacho langobard király Pannoniájában is. S bár egyedül a langobardoknál nem jártak sikerrel, mégsem kizárt, hogy velük jutott a rendkívül ritka ravennai veretű pénz Intercisába.

Az avarok

A langobardok elvonulása (568) utáni évtizedekből még az iménti pénzhez ha sonló közvetett megtelepedésre utaló lelet sem ismert a pentelei Öreghegyről. 600 körül s után azonban - mondhatnók váratlanul - több hullámban az ázsiai avarok már hazánkban született második nemzedékének képviselői telepednek meg a magas fennsíkon. Dél felé közvetlenül a római temetők határát mindmáig jelző nagy szakadékon túl építik fel falujukat.29 Ez jelzi, hogy az antik temetőt még mindig jól fel lehetett ismerni, területét az ismeretlen holtak iránti tisztelet ből vagy babonás félelemből gondosan elkerülték. Az avarok az elsők, akik félig földbe süllyesztett földházaik kemencéit római kövekből és téglatöredékekből barkácsolták össze, állapotukból következtetve ezeket a castellum körüli civil település házainak elmállott maradványaiból gyűjthették. Az avarok főnöke In tercisa falai között lakott, de nem tudni, hogyan s hol. Jelenlétét egy unikális lelet bizonyítja, egy közép-ázsiai szogd vagy perzsa eredetű sisak aranyozott bronz csúcsa, tetején egy fémcsővel, amely korabeli ábrázolások szerint a sisakot díszítő lófarok vagy tolldísz rögzítésére szolgált,30 emiatt nevezik tollforgónak. Maga a sisak eredetileg 23 darab ívelt vaslemezből állt. A vasat vagy a rozsda marta szét, vagy csak elveszett róla a tollforgó. Hasonló, de szerényebb kivitelű, vaslemezek ből álló avar sisak Légrádnál a Drávából került elő, míg egy harmadik, még kevésbé díszes vassisakot egy avar úr lovas sírjában, az Aranka folyó közelében, Németszentpéteren bizánci aranypénz, Heraclius császár 616-625 közt vert solidusa keltez.31 A sisak rendkívül ritka régészeti lelet, az intercisai sisakcsúcs díszes, aranyozott volta pedig önmagában véve is jelentős katonai méltóságviselőre utal.

A sisakkal egykorú észak-itáliai, alpesek-vidéki inkább férfi, mint női „ékszer" egy egyenlőkarú bronzfibula, amelyet szintén a castellumban vesztett el tulajdonosa.32 Minden bizonnyal Intercisa falai között élt az a négy „fejedelmi" rangú személy is, akiknek családi temetője a 7. század utolsó harmadában az Öreghegyen két római temető közti sávban volt. A négyből a három férfiút felszerszá- mozott lovával, s díszes aranyveretes övvel, az egyetlen asszonyt ametiszt csüngős arany fülbevalókkal és kerek aranybrossokkal temették el. Bizánci pénzük nem lévén, a férfiak mellé másvilági „kapupénznek" vékony aranylemezből ki nyírt kerek pénzutánzatokat tettek. Ezek az 1908-ban talált híres sírok a „Tóti-puszta-Igar-Dunapentele" lelőhelyekkel jellemzett „onogurnak" gondolt új be vándorlók vezérleletei közé tartoznak.33

Az Öreghegyen a 7-8. század folyamán rendszeresen megújított vagy újratele pült avar falvak és temetőik a dunaújvárosi avarok színes történetébe tartoznak, ott esik róluk szó. Intercisát vagy környékét 796 nyarán elérték Nagy Károly fia, Pippin, Itália királya vezetésével a frank-bajor-langobard hadak,34 az avarok önálló politikai uralma itt biztosan véget ért. Arra nézve azonban, hogy mindez mit jelentett a helyi egyszerű emberek-lakosság életében, egyelőre nincsenek megbízható régészeti, még kevésbé írásos adataink.

Honfoglalás és kora Árpád-kor

Amikor a magyar honfoglalók első katonai csoportjai 900-ban megszállják a Keleti Frank Birodalom legkeletibb határtartományát, a „Mark Pannoniát", akkor Intercisa körfalai már 720 évesek voltak, s tornyai, bástyái is 670 évvel azelőtt épültek. Az utóbbi idő óta biztosan nem renoválták a védműveket, a belső, eredetileg is nagyobb részt vályogépületek pedig már rég elmállottak. Mivel a honfoglalást megelőző két évszázadból nem ismert emberi készítmény az erőd belsejéből, erős a gyanú, hogy a Duna fölötti magas fennsíkon a mostoha időjárásnak kitett egykori castellum siralmas állapotban lehetett. A honfoglaló, „kalandozó" katonai vezetők és családjuk Intercisától messze délre, a vasművel párhuzamos dunai horhosok egyikében ütötte fel jurtáját, s a mai vasmű területén temetkezett.35 Tulajdonképpen részletkérdés - soha nem is fog pontosan kiderülni -, hogy a Dunától hetedik évszázada alámosott, irtózatosan túlsúlyosra átépített keleti erődfal tornyostól, bástyástól ekkorra már leszakadt-e avagy még csak leszakadóban volt; az erőd vár céljára már alkalmatlanná vált. Falai mégis bizonyos védelmet nyújtottak a szélviharok és tolvajok ellen, s a körárokkal együtt kiváló karámnak szolgáltak akár egész marhacsorda számára is. Nem csoda hát, ha a magyar köznép - s nem is a szegényebbje - birtokba vette Intercisa maradványait, aminek az a legfontosabb bizonyítéka, hogy a 10. század folyamán az erőd közvetlen közelében, az akkor még nem létező pincesori mély- út nyugati oldalán temetkezett. Itt mintegy 45 síros temetőjüket sikerült feltár ni,36 az erőd belsejéből azonban nem ismerjük biztos nyomukat (hacsak egy 1903-ban múzeumba került honfoglaló „pitykét" nem tekintünk annak,37 ami nem zárható ki). 1965 előtt szakszerű ásatást csak nagyon kis területen lehetett a castellum belsejében végezni. Azóta lehetne, de nincs rá erő, idő és pénz.

Ma már az is nagyon valószínű, hogy az államalapítás utáni legkorábbi település is az Öreghegyen volt s nem lenn, a falu mai területén. A 11. századi falusi köznépi temető az Öreghegynek a falu fölé nyúló (mára nagyrészt már legyalult) északi nyúlványán volt,38 alighanem az egyik itteni sírban találták a század elején Szent István ezüstpénzét.39 Ez a kora Árpád-kori temető nagyon késői római sírokból álló temetőrészre települt rá, mindkét korszak emberei ugyanott laktak s ugyanazon a porta principalis sinistrán (vagyis az északi kapun) vitték ki s temették el halottaikat.

A 11. századból a tatárjárásig egy másik falu is volt az újvárosi fennsíkon, ennek kerek földkemencés házai, árkai, külső kemencéi ismertek, jól keltezhető, 11-12. századi leletei vas- és cserépbográcsok, hajkarikák, sőt bizánci ereklyetartó bronzkereszt.40 Ez a mongoloktól elpusztított névtelen falu nem a völgyben ekkoriban már létező Pentele őse volt, annak a története a patakok között fog kibontakozni.

Intercisa castellumában egy biztosan az erőd belsejében talált 12. századi bronz fejesgyűrű41 a legkésőbbi középkori lelet. Amikor gazdája elvesztette, akkor már évtizedek óta kőbányául szolgált az erőd. Köveiből építették a szigeti Szent Pantaleon monostort, a falu és a környék templomait, köztük a Dunaújváros déli határában feltárt „Pusztaszentegyházat”42 is. 1526 augusztusában a Mohácsra tartó Brodarics kancellár még szemrevételezi az itteni római romokat. Utolsó maradványait a török bontja el karavánszeráj- és dzsámi-építkezés céljára, - amikor 1686-ban az antik romokat előszeretettel kutató és feltérképező olasz hadmérnök ezredes, Luigi Marsigli először Pentelén jár, már nem sokkal többet lát a castellumból annál, mint amennyit ma is látni lehet.43

AZ AVAR KOR (6-9. SZÁZAD) DUNAÚJVÁROS TERÜLETEN

Alig egy évszázad múlt el Attila, a hunok nagy királyának halála (453) után, amikor újabb ismeretlen lovasnép kopogtatott Európa kapuján, az avarok.1 Nevüket és eredettörténetüket a bizánci császári udvar írott forrásaiból ismerjük. A Belső-Ázsiában létrejött türk kaganatus rohamos gyorsaságú terjeszkedése során 552-ben űzte el a kínai forrásokból zsuan-zsuan néven ismert törzseket. A türkök elől a távoli rokonaikhoz, a közép-ázsiai heftalitákhoz (hunok) menekülő népesség a későbbi avar államalakulat egyik alkotó eleme lett. A türk terjeszkedés 557-ben a heftalitákkal együtt további nyugat felé történő költözésre kényszerí tette őket.

A végül is a Kárpát-medencébe települt avarok - írásos forrásokból ismert - kettős eredetét a temetkezési szokások és a fegyverzet különbözősége is mutatja. Belső-Ázsiából ered a részleges lovastemetkezés szokása, a hamvasztás. A lószer- számzat, a kengyel, a markolatkarikás kard. A fazekasságban a csücskös peremű edények. Közép-Ázsiából származik a csuklózsinóros kard, a bőrsisak fémcsíkok kal, a fülbevalók, a nemesfém edények, amelyeket helyben legjobban a nagyszentmiklósi kagáni kincs szemléltet. A közép-ázsiai 6-7. századi falfestmények vezéreinek és kíséretüknek öltözete feltűnően hasonlít az avarokéhoz. A fémedé nyek formája és díszítése rokon a perzsa ötvösművészettel, ami szintén nem véletlen, hiszen a heftaliták a Perzsa Birodalom szomszédai voltak. Görög források is említik a perzsa uralkodó és az avar kagán diplomáciai kapcsolatát. Ez a kép egészült ki és színesedett a dél-ukrajnai sztyeppéken leigázott népek anyagi és szellemi kultúrájával. A fazekasipar jellegzetes edénye, a szürke kerámia is erről a területről eredeztethető. A kapcsolatok kimutathatók a csontfaragásban is. A csont, a fém időtálló, a fafaragások és a textíliák elenyésztek a földben. A népi kismesterségek egymástól nagy távolságra történő megjelenése is bizonyítja, hogy nem csupán uralkodó elitek, harcos rétegek területszerzéséről van szó, hanem tíz- vagy százezernyi pásztor, földműves (szolgáló néptömegek) áttelepe-déséről, a mesterségek folyamatosságáról a vándorlások alatt is.

Az avar társadalom egy uralkodónak engedelmeskedett, a kagánnak, az Ég fiának. A kagáni székhely az avar szállásterület közepén, a Duna-Tisza közén helyezkedett el. Egyetlen, csaknem teljes kagáni sírunk Kunszentmiklós-Bábony-ban került elő a hetvenes évek elején aranyveretes koporsóval, három aranyvere tes övvel, fegyverekkel, aranyedénnyel stb. Tágabb körzetében korábban is ismerte már a kutatás a kagán uralma alá tartozó családtagok és a főbb tisztségviselők (tarkánok), vezérek sírjait gazdag arany és ezüst tárgyakkal ellátva a túlvilági útra. A vezérek kisebb területek irányítói voltak.

Az 570-626 közötti évek a Bizánc elleni hadjáratokkal, sarcolásokkal teltek el. A békeidőszakokban a császár 573-tól évente 60 ezer, 578-tól 80 ezer, 584-tól 100 ezer, 604-től 120 ezer, majd 622-tól kezdődően 200 ezer solidust fizetett a béke megváltásaként. Egy solidus 4 gramm körüli színaranyat tartalmazott. A 6-7. század fordulóján ilyen formában több tonnányi arany áramlott az Avar Biroda lomba, melyet elsősorban az uralkodó család, a vezérek és katonai kíséretük osztott el. Jutott azonban bőséggel a harcosoknak, a közrendű szabadoknak is, amit a temetőkben talált nemesfém ékszerek, fegyverzetek, övveretek, lószer számdíszek mutatnak.

626-ban a perzsákkal szövetségben került sor Bizánc ostromára. Az avar had erő olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy szinte egy csapásra összeomlott a katonai hatalom, megbomlott a belső rend. A Kárpát-medence nem sztyeppe. A kedvező földrajzi körülmények hamarosan háttérbe szorították a nomadizálást, a letelepült földműves-állattenyésztő gazdálkodással szemben. A 6. század végétől kialakulnak az állandó falvak, a maguk földműves lakosságával, természetbeni szolgáltatásaikkal, kismesterségeikkel. A harcos réteg a kagán állandó hadseregéből és a határokon őrző szolgálatot teljesítők családjaiból állt. A korábbi fegyveres utánpótlás, amelyet a szabad pásztorok jelentettek, elapadt, akárcsak a bizánci arany. A sírmellékletekben a fegyverek helyére szerszámok kerültek: sarló, kapa. Az elszegényedés megfigyelhető: arany- és ezüst- helyett egyre inkább szinte kizárólag csak bronztárgyakat találunk.

A betelepülő avarok életmódjára, társadalmi rendjére a temetőtípusok nyújtanak felvilágosítást. Az avar szállások java részére ekkoriban a néhány tíz sírból álló temetők a jellemzők, amelyek nyilván egy-egy nagyállattartó család vagy nagycsalád téli szállása (aul) mellett keletkeztek. Az aulok mellett a 7. század elejétől jelentek meg az állandó falvak, mellettük az állandó temető. Ezek a falvak általában 8-10 házból álltak, de a házak száma sokszor ennél több is volt, néha a százat is elérte. Egy-egy település lakossága egyidőben 50-200 fő között lehetett. Az eddig megismert házak a félig földbe süllyesztett, cölöpvázas korai középkori eurázsiai háztípusba tartoznak, délre néző bejáratukkal szemben földbevájt ke mence vagy kőből rakott tűzhely szolgált a sütésre, főzésre. A kenyérsütő kemencék a házakon kívül voltak, ugyanúgy földbe mélyítve, cölöpszárnyékkal ellátva. A házak mérete kicsi, általában 6-8 négyzetméter volt. Nincs adatunk a faépítészetről, de a lovukkal együtt temetett, arannyal felékszerezett harcosok és családjaik nyilván nem ilyen „putrikban" laktak.

A 670-680-as évek táján mélyreható változásnak lehetünk szemtanúi az Avar Birodalom életében. A változások a sztyeppén lezajlott eseményekkel álltak összefüggésben: a terület lakóinak egy része az Avar Birodalomba települt, a kagán alattvalója lett övéivel együtt. A népesség sokszorosára növekedett, az avar leletek a Bécsi-medencéig megtalálhatók. Az új emberek új temetkezési szokáso kat, új ékszereket, új fegyverzetet, új kézműves kultúrát honosítottak meg. A leletek egy része: az ékkőbetétes lemezveretek, a férfiak hajfonatdíszei, a varkocsszorítók, a pofarudas zabiák, a falerák közép-ázsiai eredetre vallanak. Bizánci kapcsolatokról, Fekete-tenger környéki rokonságról árulkodnak a női mellboglárok, fülbevalók stb.

Átalakult a társadalom szerkezete, új hatalmi központok jöttek létre. Az avar kor középső szakaszában és a késő avar korban a kagán már nem teljhatalmú egyeduralkodó. Hatalmán keleten a jugurrussal, nyugaton a tudunnal osztozik. A határokon fegyvereikkel eltemetett harcosok temetőit, a belső részeken kisebb területi vezérek hatalmi központjait találjuk. Közelünkben ilyen Ozora-Tóti- puszta, Igar. Ezeknek voltak alárendelve a kisebb rangú vezéri családok (pl. Dunaújváros-Öreghegy).

A késő avar kor köznépének temetőit több mint ezer helyről ismerjük. Ezek sírszáma 300-1300 között változik, ami nagyon különböző nagyságú falvakról tanúskodik. A fegyverrel temetkező, valószínűleg hivatásos katonaelemeket eb ben az időben már csak a birodalom szélein és a stratégiailag fontos pontokon lehet fellelni. A belső területek falvaiban békés, letelepült lakosság élt. A lótartás csak az erre a célra kiválóan alkalmas sík területen dominál. A juh helyébe szinte kizárólag a szarvasmarha lép. A sírmellékletekben gyakori a paraszti életmódra utaló melléklet: szarvasmarha-, sertés-, szárnyas húsok csontjai, tojások, vala mint a főzelékfélére utaló fazék maradt meg. A temetőkben mintegy 10%-nyi falusi vezetőréteg figyelhető meg (díszes bronzveretes övvel eltemetett férfiak, felékszerezett női családtagjaikkal). A többség munkából élő szegényember volt, de a két réteg rokoni kapcsolatait igazolja, hogy meghatározott rend szerint egy temetőben temetkeztek.

A 8. század elejétől alapvetően megváltozott a fémművesség. A korábbi préselt, kivágott arany-, ezüst-, bronzlemez díszek helyébe bronzöntvények léptek. A nyersanyagot a hajdani Pannonia gazdag római bronzszobor anyaga szolgáltat ta. Az öntéssel a fantázia is tágabb teret nyert. A fából faragott öntőminták leképezték a gazdag textil- és fafaragás ábrázolásokat. Az öntvények egy része teljesen realista: liliomok, szőlőindák és -fürtök, gránátalma, nyúl, vadkan, madarak, lovak, halak, tófejek. Más részük a hitvilággal, az eredetmondákkal, a mitikus ősökkel, hősökkel kapcsolatos: képzeletbeli griffek (szárnyas, sasfejű, oroszlán- testű lények), állatküzdelmi jelenetek mutatják a közös származástudatot. A nagy szíjvégek ábrázolásain többnyire két griff támad egy patás állatra: őzre, szarvasra, tehénre. A sztyeppén évezredek óta létező motívum némileg összecseng a magyarok eredetmondájának egy részével, amikor is Hunor és Magor űzi a csodaszarvast. Néhány bronzöntvény és csontfaragás a sámánhitre utal: életfa motívumokat, ló alakban megjelenített sámánokat ábrázolnak bikamaszkkal a fejükön. A kereszténység már az ázsiai területeken sem volt ismeretlen a sztyeppei népek előtt. A Fekete-tenger mellékén, Bizánc közelségében, a Kárpát-medencében nyugat felől már erősebb hatások érték a keresztény vallás részéről az avarságot. Egyházszervezetről nem tudunk, de térítő papok jártak az avarok között. A kereszténység fő hordozója azonban a bizánci területekről elhurcolt, áttelepített kézműves lakosság és családjuk lehetett. A keresztény szimbolika (halak, szembeforduló galambok, nyakban hordott ereklyetartók, keresztek) jobbára a női sírok leleteire jellemző, de megtalálható a férfiak övdíszeként préselt vereteken, övcsatokon is.

 

A Mezőföld tájbeosztása és vízrajza
A MEZŐFÖLD:    I. ÉSZAK-MEZŐFÖLD:    1. ÉRD - ERCSI-HÁTSÁG    2. VÁLI-VÍZ SÍKJA
3.  VELENCEI-TÓMEDENCE    II. NYUGAT-MEZŐFÖLD:    4.  SÁRRÉT    5.  SÁRVÍZ VÖLGYE    6.  ENYINGI-HÁT
7. KÁLÓZ - IGARI-LÖSZHÁTAK    III. DÉL-MEZŐFÖLD:    8.  SIÓ-VÖLGY
IV.  KÖZÉP-MEZŐFÖLD:    9.  PENTELEI-LÖSZTÁBLA    10.  SÁRBOGÁRDI-LÖSZTÁBLA    B DUNAMENTI-SÍKSÁG
 C DUNÁNTÚLI-DOMBSÁG    D DUNÁNTÚLI-KÖZÉPHEGYSÉG

 

Dunaújváros környezetének domborzati egységei (I—IV.) és felszínformái
I. LÖSZTÁBLA   II.  ERÓZIÓS-DERÁZIÓS HÁT    III.  HORDALÉKKÚPSÍKSÁG    IV. ÁRTÉRI SÍK
1. ERÓZIÓS TEKTONIKUS MAGASPART    2. ERÓZIÓS-DERÁZIÓS VÖLGY    3. DERÁZIÓS VÖLGYFÜLKE
4. VÖLGYI VÍZVÁLASZTÓ   5.  HORDALÉKKÚP    6. ERÓZIÓS TANÚHEGY    7.  ERÓZIÓS-DEPLÁCIÓS TANÚHEGY
8. VIZENYŐS TERÜLET   9. TELEPÜLÉS

 

Dunaújváros környezetének felszínalkotó kőzetei és genetikai talajtípusai
Kőzetek:    L TÍPUSOS LÖSZ   HL HOMOKOS LÖSZ    IL ÁTTELEPÍTETT LÖSZ    1HL ÁTTELEPÍTETT HOMOKOS,
 AGYAGOS, KAVICSOS LÖSZ   LH LÖSZÖS HOMOK   LAH LÖSZÖS, AGYAGOS HOMOK   KH MURVÁS, KAVICSOS
FOLYÓVÍZI HOMOK    DH SZÉLBÚJTA HOMOK   IHA ISZAPOS, HOMOKOS, AGYAGOS ÁRTÉRI ÜLEDÉK
L1 LÖSZÖS, LÖSZISZAPOS ÁRTÉRI ÜLEDÉK    Talajok:    1. BARNA ERDŐTALAJ   Z. TÍPUSOS MÉSZLEPEDÉKES
CSERNOZJOM    3. ALFÖLDI MÉSZLEPEDÉKES CSERNOZJOM    4.  RÉTI CSERNOZJOM    5. CSERNOZJOM JELLEGŰ
HOMOK-TALAJOK   6. GYENGÉN HUMUSZOS HOMOKTALAJ    7. FUTÓHOMOK-VÁZTALAJ    8. RÉTI TALAJ
9. RÉTI ÖNTÉSTALAJ    10. LEJTŐHORDALÉK-TALAJ

 

Dunaújváros régészeti lelőhelyei
1 TÁBORÁLLÁS: BRONZKOR, VASKOR (KELTA)    2 RÁCDOMB: NEOLITIKUM, BRONZKOR, RÓMAI KOR,
ÁRPÁD-KOR, KÖZÉPKOR, TÖRÖK KOR    3 LEBUKI-PATAK VÖLGYE: RÓMAI KOR    4 ÖREGHEGY: NEOLITIKUM,
BRONZKOR, RÓMAI KOR, AVAR KOR, HONFOGLALÁS KOR, ÁRPÁD-KOR    5 NAPOSPART: RÓMAI KOR
SIMONYI-DŰLŐ: AVAR KOR    7 DUNA-DŰLŐ: BRONZKOR    8 KOSZIDERPADLÁS: BRONZKOR
9 PUSZTASZENTEGYHÁZ: ÁRPÁD-KOR    10 VASMŰ TERÜLETE: BRONZKOR, VASKOR (KELTA)
11 PAPÍRGYÁRI ZAGYOLÓ: BRONZKOR

 

Edénytöredékek a neolítikumból

 

A Nagyrév-kultúra jellegzetes leletei Dunaújváros területéről

 

Bronzkori tűzhely a Kosziderpadlásról

 

A Kisapostag-kultúra dunaújvárosi leleteiből

 

Vatya kerámiatípusok

 

Bronzkori urnasír metszete

 

Nagyrévi motívumokkal díszített Kisapostag-urna

 

Urna a Duna-dűlői temetőből, déli eredetű tőrtípus ábrázolásával

 

A Koszider-korszak jellemző leletei

 

Lánccal egybefűzött két korai La Téne-fibula

 

Etnailos bronz övlánc lófejes kapcsokkal

 

Festett kerámiaedény töredéke a Kálvária utcából

 

Az intercisai katonai tábor alaprajza (Visy Zsolt nyomán)

 

A Notitia Dignitatum lapja Intercisa feltüntetésével

 

Íjmerevítő csontlemezek

 

Agyag kapumakett

 

Intercisai katonák sírkövei

 

A Kálvária utcai ásatás

 

Az öreghegyi római fürdő feltárása

 

Intercisai oltárkövek

 

Cosmius-kő

 

Ládikaveret Orpheus ábrázolásával

 

Demiuncus és családja sírköve

 

Orpheus-dombormű

 

Kerámiaedények az intercisai castellum utolsó korszakából (Bóna István nyomán)

 

Bronzfibula a Kálvária utcából

Aranyozott ezüst díszcsat

 

Leletek egy hun kislány sírjából

 

Avar övveret

 

Sisak aranyozott bronz csúcsa

 

Kislány sírja a honfoglalás korából (Bóna István nyomán)

 

Leletek a pincesori 40. századi temetőből (B. Horváth Jolán nyomán)

 

Árpád-kori, földbe mélyített ház maradványai (Bóna István nyomán)

 

Pusztaszentegyháza templomának alaprajza (Bóna István nyomán)

 

Leletek Pusztaszentegyház templom körüli temetőjéből (Bóna István nyomán)

 

Fentele környéke a középkorban (Érszegi Géza nyomán)

 

A termékfelesleg a vásárokon cserélt gazdát divatcikkekért, eszközökért, agyag edényekért. A késő avar kor divatcikkei a gyöngysorok (újdonság a dinnyemag alakú gyöngy), bronz karperecek, üveggömbös bronz fülbevalók. A fazekastermékek között új a sárga színű kerámia, amely közép-ázsiai rokonságot mutat. Felületüket gyakorta díszítették festéssel, melyek ábrázolástöredékei a bronzmű vességgel csengnek össze. Az avar gazdaság az európai kereskedelem peremére szorult, elvétve találkozunk idegen földről jött áruval, akkor is többnyire luxuscikkel (üvegedények). Ugyanígy hiányoznak az avar kori mesterek termékei a környező területeken.

A Frank Birodalom terjeszkedése során 791-ben érte el az avarság nyugati határait. Az avar seregek egy ütközetben vereséget szenvedtek ugyan a Bécsi erdő mellett, ezt követően visszavonulva, a felperzselt föld taktikáját alkalmazva merítették ki ellenfelük erejét. A frank sereg a Rába-torkolatig jutott előre, majd visszavonult. A következő években belső háborúk foglalták le és őrölték fel az avarok fegyveres erőit. A belső háborúkban a kagán és a jugurrus is elesett. A nyugati részek ura, a tudun sietve Aachenbe ment Nagy Károly udvarába, és megkeresztelkedett. 795-ben Erik friauli őrgróf seregei akadálytalanul vonultak át a Dunántúlon, hogy betörjenek a Duna-Tisza közére, a kagáni székhelyre. A hadjáratot Nagy Károly fia, Pippin 796-ban megismételte, ezzel teljessé vált a kagáni kincstár kifosztása, a maradék katonai ellenállás legyűrése. Az avar hatalom teljes pusztulását jelentette Krum bolgár kán hadjárata 803-ban, amelynek következtében a Tisza-Maros vidéke és Erdély bányái a bolgárok fennhatósága alá kerültek.

A vazallus avar állam a frank Pannonia részeként 829-ig létezett a Rába folyótól nyugatra. 870-ben egy forrás még említ adófizető avarokat. Az írott és a régészeti források alapján mondható, hogy a frank uralom nem terjedt túl a Rába- Balaton vonalán. A Kelet-Dunántúlon, az Alföld északi részén az önálló állam alapítására képtelen avar kori falvak élték a maguk szegényes életét. Az avarok továbbélésének egyik bizonyítéka nevük fennmaradása helynevekben, ami a népesség folyamatosságát jelzi (uarchion - Várkony). Számos honfoglalás előtti bolgár-török jövevényszavunkat is itt, a helyben talált avar kori népektől vehettük át a 10. században (pl. koporsó). A 8-9. század háborúiban, az azokat követő járványokban megcsappant létszámú népesség - különösebb nyomot nem hagyva maga után - beolvadt az Árpáddal jövő honfoglaló magyarok népébe.

Avar kori falvak és temetők Dunaújváros területén

Dunaújváros mai közigazgatási területén belül az őskortól kezdve lakott helyeket viszonylag jól ismeri a régészeti kutatás. Az avar kori lelőhelyek száma - a földrajzi viszonyokból következtetve - nemigen gyarapodhat. A mai település határok nem azonosak az avar kori törzsi, nemzetségi, családi birtokokkal és azok határaival. Dunaújváros közvetlen körzetéből is számos avar települést és temetőt ismerünk. Az itt előkerült lelőhelyek tágabb összefüggésekben elemezhetők.

Már a múlt században és a századfordulón is kerültek szórványos leletek a Magyar Nemzeti Múzeumba és a székesfehérvári Szent István Király Múzeumba:2 kora avar kori fokosok, háromélű nyílhegy, korai avar kori lószerszám, kiöntőcsöves szürke korsó római kori házak törmelékéből és késő avar kori szórványos leletek: harcicsákány, vas oldalpálcás zabla, griffes övdíszek és falerák, hullámvonaldíszes edények.

1966-ban és 1970-ben a partvédelmi munkálatokkal kapcsolatosan kerültek elő egy avar kori település objektumai, ilyen kiterjedésben elsőként az országban.3 Mintegy száz avar kori földbe mélyített lakógödör, kemencék, árokrendszerek, gödrök kerültek feltárásra. A leletanyagban kora és közép avar kori kerámiatöredékek, vas- és csonteszközök, agyagmécses, orsókarikák és orsógombok voltak.

A település a Duna 50 méter magas lösz fennsíkján fekszik. Északi határa a római korban is létező „nagy szakadék” volt. Ettől északra feküdt Intercisa késő római kori temetője (délkeleti temető). A település déli határát a kis szakadék jelölte ki. A déli rész kevésbé védett volta miatt az avar korban hármas árokkal, sánccal vették körül. A korai avar házak a természettől is védett területen belül, viszonylag sűrűn egymás mellett létesültek. A közép avar telep ettől 3-400 méterre nyugatra került felszínre, a házak egymástól távol, 50-100-150 méterre, tanyaszerűen helyezkedtek el.

A 7. század első évtizedében létesített állandó téli szállást egy kora avar népcsoport. Árkokkal határolt területen jurtákban és földbe mélyített alapú sátrakban élt egy-egy család vagy nagycsaládi közösség. A téli szállás néhány évig létezett.

Néhány évtizeddel később, feltehetőleg a 626. évi vereségek következménye ként a peremekről kiszoruló újabb csoport vette birtokba a fennsíkot. A telep házait a Dunára merőleges, egymással négyszögben találkozó árokrendszeren belül építették fel. Házaikat földbe mélyítették. Tetőzetüket rendszerint a házak hossztengelyének végein beásott két ágasfa tartotta. A házbelső észak-északkeleti sarkában kő tűzhelyet építettek. Noha a település kétségtelenül nagyállattartás sal foglakozó népesség szállása volt, már nem minden házat hagytak el tavaszon ként. Az otthonmaradottak a szomszédos földeket művelték, a Dunában halásztak. Félig paraszti életmódra utalnak a házakban talált szárnyasok csontjai is.

A települést néhány évi vagy évtizednyi fennállás után, valószínűleg nyáron és hirtelen hagyták el lakói. Nincs kizárva, hogy az esemény összefüggésben állt a 630-as évek közepén lezajlott bolgár lázadással és a nyomukban kitörő belső küzdelmekkel.

Nem sokkal később újabb avar csoport települt meg ugyanazon a helyen. Házaikat déli irányba néző félkör alakban, jurt-táborszerűen ásták földbe. Telepüket háromszoros sáncgyűrűvel vették körül. Néhány nagyállattartó család szállása lehetett, földműveléssel csak a veteményeskertben foglalkozhattak.

A harmadik korai avar település életének ismét egy váratlan esemény vetett véget; az éppen lakott házakat hirtelen hagyták el lakóik. Feltételezhető, hogy az esemény a 670-es években lezajlott bolgár beköltözéssel magyarázható. Az avar kagán által betelepített bolgárok egyik vezére a Mezőföld déli részén ütötte fel szállását (Tótipuszta - Igar). A mai Fejér megye déli részét felosztották alattvaló ik, családtagjaik és népük között. A vezér katonai kíséretének családi temetői tágabb körben kerültek elő (pl. Iváncsa, Dunaújváros-Öreghegy).

Dunaújvárosban az Öreghegyen a korai avar falu közepétől alig 100 méterre, 1908-ban találták meg egy rangos előkelő családjának kis temetőjét.4 A római kori temető sírjaira ásva 4 közép avar kori sír került elő, három férfi és egy nő. Az I. sírban lovával eltemetett harcos feküdt, arany fülbevalóval, varkocsszorítóval, aranylemezekkel díszített szablyával, szájában aranylemez sírobulussal. Lova nyergére erősítették tegezét, melyet indadíszes csontfaragvány díszített, benne 5 nyílheggyel. A tegez mellett volt csontmerevítős reflex-íja, mellette egy lőportar tószerű csonttárgy (sótartó). A lónak pofarudas zabiája, kerek talpú kengyele volt. A II. sírban harcos nyugodott lovával, aranylemez veretes övvel, csontmerevítős íjjal. Lován egyenes talpú kengyel, pofarudas zabla volt. A III. sír lovasé volt, arany fülbevalókkal, varkocsszorítókkal, aranylemezes díszövvel, tegezzel, nyíl heggyel. A IV. sír női: ametiszt csüngős arany fülbevalóval, préselt aranykorong ruhakapoccsal, lábánál kézzel formált edénnyel.5

A köznép az Öreghegy nyugati felén telepedett meg. Az egymástól nagyobb távolságra lévő házak tanyaszerű település képét mutatják. A nagy portákat körülárkolták. Nemcsak a település módja, a sírok leletanyaga változott meg, hanem a településen előkerülő mindennapi használati eszközök, edények is mások, mint a kora avar koriak. Az Öreghegyre valóban új keleti népcsoport érke zett. A falu temetője az Öreghegy nyugati lejtőjéről ismert.6 A közép avar kori előkelő és kísérete egy-két évized múltán elköltözött innen.

A késő avar korban ismét találunk településnyomokat az Öreghegyen, három szabadtéri kemence került elő igen késői leletanyaggal keltezve.7 Griffes-indás övdíszekkel, késői keramikával felszerelt temetőjük a közép avar kori „fejedelmi" temető és a közép avar település között került elő.8

Az Alsófoki-patak mentén 1979-től végeztünk feltárásokat egy korábban már ismert avar kori temető körzetében.9 Az első években a patak partján rábukkan tunk az avar kori közösség falujára. A falu feltárásával párhuzamosan sor került a temető teljes napvilágra hozatalára is. A Pálhalma felől északnyugat-délkeleti irányban folyó Alsófoki-patak a Baracsi útnál derékszögben északi irányt vesz, egy enyhe lejtésű domboldalt vesz félkörbe. A patak északi oldalán a víz mellett hosszan elnyúlva találjuk a település objektumait. A különösebb rendszer nélküli falu laza szerkezetű, tanyaszerű település. Az építmények néhol kisebb csoporto kat alkotnak, néhány ház és kemence egymáshoz közel áll, köztük 40-100 méteres üres terület. A falu közepe táján egy nagykiterjedésű, vastagon döngölt agyag padló került elő, mely eredetileg is fedetlen, szabadtéri volt. Ez lehetett a falu közösségi életének: gyűlésnek, mulatozásnak, mezőgazdasági tevékenységnek (cséplésnek) a színtere.

A településen talált árkokat a patakra merőlegesen ásták meg. A domb lejtése irányában futó árkoknak egyfelől tanyákat elhatároló, másfelől talaj- és esővízelvezető szerepük volt. Ez utóbbi a félig földbemélyített építmények esetében lényeges, különösen a helyi lösztalajban, ahol egy-egy nagyobb nyári zápor özönvízszerű következményekkel járhatott.

A település első lakói a korai avar korban telepedtek meg. Az első telepesek nem voltak sokan, 1-2 nagyállattartó család téli szállása, tanyája állhatott itt. Emellett szól a kevés korai leletanyag, a szürke kerámia, amely azonban néha még a közép avar kori temetőkben is felbukkan. A település egy-két nemzedéken át, valamikor a 7. század első felében létezett. A korai avar kor második szakaszá ban (620-670) az öreghegyi települések azonban rangosabbnak látszanak.

A település a közép avar korban ismét megújult, majd folyamatosan laktak itt a késő avar korban is. A 670-es évektől egyidőben 5-8 családdal számolhatunk. A telepen talált leletek és objektumok túlnyomó része ebből a korból való.

A település elhagyásának ideje a leletanyagból nem keltezhető évre pontosan. Eddigi feltárásaink alapján az egyik legfiatalabb (korban hozzánk közel álló) építmény egy szabadtéri kemence lehetett. A kemencét utóbb szemétgödörnek használták. A betöltésben 8. századi sárga kerámia töredékei kerültek elő. Erre a szeméthalomra föld került, majd a környékbeli római kori villákból származó kövekkel hordták tele. A követ a házban lévő kemencék építőanyagául vagy fenőkő készítésére használták. A kövekből nem sokat dolgozhattak fel, mert a kőrakás teteje a szántás alatt kezdődött, azaz gyűjtőik elköltöztek innen.

A települést a lakók „nyugodt" körülmények között hagyták el. Erre utal, hogy egyetlen építményben sem került elő hirtelen otthagyott, ép lelet, valamennyi feltárt építményt módszeresen kiürítették. A település legkésőbbi épületei azok lehetnek, amelyekből leletanyag sem került elő, vagy olyan kevés, hogy az a későbbi talaj műveléssel is odakerülhetett.

A település elnéptelenedése legkorábban a 9. század első harmadában követ kezhetett be, nem is annyira az idáig el nem hatoló Karoling és bolgár hadjáratok közvetlen, mint inkább közvetett következményeként - talán egy önkéntes elköltözéssel.

A település temetőjének tárgyi hagyatéka megerősíti az imént leírtakat. A teljes temető 387 sírját sikerült feltárni. A temető nyugati szélét egy vízmosás pusztította el, az elpusztult terület nagyságából ítélve eredetileg 400 körüli lehe tett a sírok száma. Az első telepesek a házaik feletti dombtetőn nyitották meg temetőjüket. A 6-7. századi temetőrész kevés sírja egy-egy gazdagabb lovas sír köré csoportosulva került elő. A közép és késő avar kori sírok családi, nagycsaládi sorokba rendeződnek, az egyes csoportok mellékletadása eltérő gazdagságot tük röz. Talán az öreghegyiek költöztek át ide, a szélvédettebb helyre, a fennsíkon hagyva földműveléssel, halászattal foglalkozó köznépüket.10

A temető vélhetően vagy tudhatóan gazdag sírjait az avar kor minden szaka szában folyamatosan kirabolták. A rablás akkor történt, amikor a sírhant még látszott, mert a rablógödrök - takarékosan - csak az értékeket rejtő helyre, a mellkasra irányultak, ahonnan elérhették a veretes övet és a nyak, a fej ékszereit. A sírok helyét talán valamiféle fejfaszerűség is jelölhette, amelynek mára már persze nem maradt nyoma (keleti példákból ismerünk többféle felszíni sírépít ményt).

Szinte minden sírban koporsó nyoma látszott. A száraz lösztalaj jól konzer válta a deszkákat. A sírok java részében megfigyelhető volt, hogy nem a temetés számára készült koporsóba helyezték a halottat, hanem - ahol lehetett - már korábban is használt ládába. Az avar kor népei a házakban ilyen ládákban tartották ruháikat, s talán erre is feküdtek.

A halotti torokon fogyasztott élelem egy részét túlvilági útravalóként az elhunyt mellé helyezték a koporsó lezárása előtt. Gyakori az agyagedény, amely be a pépes ételt vagy italt tették. Csaknem valamennyi sírban volt állatcsont (eredetileg főtt hús vagy sonka), néha tojás. A tojásokat a halott lába vagy keze mellé helyezték. Mivel a tojások a temetőben elszórtan, nemre és kora való tekintet nélkül kerültek elő, gyanítható, hogy nem a termékenységkultusszal függött össze sírba tételük, hanem inkább azzal, hogy az illetők a kora tavaszi időben hunytak el, amikor is a pásztorok valami húsvétszerű ünnepséget tartot tak, így a toron fogyasztott tojásételből is jutott a sírokba. A keresztény húsvét egyébként is a pogány kultuszkörből eredeztethető.

Az elhunytakat teljes öltözetükben temették el. A női sírokban ékszerek (fülbevalók, karperecek, gyöngyök, mellboglárok, gyűrűk) voltak a használati eszközök (kések, tűtartók, orsógombok) mellett.

A férfiak közül a rangosabbak díszes préselt vagy öntött, nemesfém bevonatú bronzveretes öveket viseltek. Némely harcos sírjában fülbevaló és varkocsszorító is volt. A fülbevaló viselete az előkelő, méltósággal bíró avar férfiak viselete volt, tehát nem divat, hanem rangjelző. A szegényebb férfiak egyszerű bronz- és vascsatos öveket hordtak, amelyről késük, tűzszerszámuk függött alá.

Az eltemetett férfiak számához viszonyítva feltűnően magas a lovas sírok száma: negyven. Majdnem minden harmadik férfit lovával együtt temették el! Az avar korban szokatlanul ritka arány nem magyarázható csupán a helyi közös ség hagyományaival, ilyen nagyszámú lovastemetkezés csak a társadalom felső és középső vezető rétegei körében, valamint a határt és a stratégiai pontokat védő, fegyveres szolgálatra kötelezett közösségeknél tapasztalható. A lovas sírok széles rítusvariációt mutatnak: a gazdája mellett, de külön sírba temetett ló éppúgy előfordul, mint a gazdájával közös sírba, különböző oldalra és irányba fektetett lovak. A lovakat felszerszámozva helyezték a gazda koporsója mellé, a közös sír néha még külön cölöpökön álló deszkaborítást is kapott.

A temető fegyvermellékletekben szegényes: tőr, fokos, kopja. Két sírból került elő sír-obulus, a túlvilági útra a halott szájába tett pénzt helyettesítő aranyla pocska. Az aranylemezek a bizánci adók megszűnte után a solidusokat pótolták. Mindkettő női sírban volt, arany fülbevalóval és kettős kúpos orsógombbal. Mindez a 7. század utolsó harmadára utal.

Talán a visszajáró halott rontásától való félelem emléke, hogy néhány sírban az elhunytakat hasra fektették, vagy más esetben - az amúgy rendes méretűre kiásott sírban - teljesen összezsugorítva (összekötözve ?) helyezték nyuga lomra.

Az egyik csontvázon sikeres koponyaműtét nyomát fedeztük fel. A lékelt koponya műtéti helyén megindult a csontképződés, a beteg jócskán túlélte az „orvosi" beavatkozást.

A temető használati idejét (6. század vége - 9. század első harmada) és a sírszámot figyelembe véve az Alsófoki-patak menti avar falut egyidőben mintegy 40 személy, 5-8 család lakhatta.

PENTELE A KÖZÉP- ÉS KORA ÚJKORBAN1

Dunaújváros területe a 10-13. században a régészeti leletek alapján

A honfoglaló magyarok 900-ban, a velük szövetséges keleti frank uralkodó, Arnulf (887-899) 899. december 8-án bekövetkezett halála után foglalták el a Dunántúl területét. Jelenleg két olyan temetőt, ill. temetkezést ismerünk Dunaújváros területéről, amelybe ebben a korszakban, tehát a 10. században temet keztek. Közülük az egyik - egy kislány magányos sírja - azon kevés Fejér megyei sírokhoz tartozik, amelyeket a honfoglaló magyarság előkelőihez, az ún. vezető réteghez köthetünk, vagyis ahhoz a csoporthoz, amelynek tagjai részt vettek a kalandozásokban, és a zsákmányolt kincsekből elsősorban részesedtek.

A kislány sírjára a vasmű területén, az akkori radiátorgyár bővítésekor bukkantak, és a hitelesítő ásatás során nem kerültek elő újabb sírok. A korabeli szokásoknak megfelelően a halottal együtt eltemették egy megnyúzott ló bőrét - benne a koponyával és a lábszárcsontokkal - lószerszámostul, hogy majd a túlvilágon szolgáljon tovább gazdájának. A kislány nyakába aranylemezekből összeállított nyakláncot akasztottak, amelynek különös része volt még egy bronzból öntött szíj függesztő. Ezt formája, díszítése alapján a 9-10. században a Karoling Biroda lomban készítették, de magyar gazdája nem eredeti rendeltetésének megfelelően, hanem ékszerként viselte. Nemezruhájának szegélyére aranyozott bronzlemezeket, ujjára pedig ugyancsak aranyozott bronzpántot varrtak. Végül valamilyen kásaszerű ételt is adtak mellé hullámvonallal díszített kis csuporban.

Hogy a család hol ütötte fel a sátorfáját, nem tudjuk. Ugyanez a helyzet a Pincesortól nyugatra talált, ugyancsak 10. századi temető használóival - ők talán a római tábor falai közé húzódtak be, ami nem lenne példa nélküli. Mindenesetre a környéken nem került elő a temetővel egykorú település, a castellumnak pedig jelentős részei nincsenek még megkutatva. A 45 síros kis temetőből a köznépi viseletre jellemző ékszerek kerültek elő: egyszerű és pödrött végű haj karikák, három szálból sodrott, hurkos-kampós zárószerkezetű bronz nyakperec, üveggyöngyök, aranyozott bronz ruhadíszek, különböző átmetszetű bronzgyűrűk.2 A halottak egy részét 4-5 centiméter vastag deszkákkal kibélelt sírgödörbe fektették, a többieket valamilyen szövetbe göngyölve, esetleg e nélkül temették el. Talán ugyanebből a temetőből került a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményé be a századelőn az a mára már elveszett verettöredék, amely egy csüngős ruha dísz alsó tagja volt.

A temető használatával a 10. század utolsó harmadára felhagytak, a 11. száza di népesség a castellumtól északra, az Öreghegy peremére temette halottait.3 Innen, egy feldúlt sírból származhat az az államalapító királyunk által veretett ezüstpénz, amely 1911-ben került a székesfehérvári Szent István Király Múzeum gyűjteményébe.4

A kórháztól és a Vigadótól keletre, a Duna-parton 11-13. századi falu részletét sikerült feltárni. A települést árkok határolták, amelyek néhol üres területet zártak közre - alighanem az állatok számára elkerített állásokat. A 2,3-3,2 méter x 3,2-3,5 méteres házakat földbe mélyítették, de hogy járószintjük eredetileg mennyire mélyedt a földfelszín alá, azt pontosan nem tudjuk, mert a tereprendezés során csaknem teljesen eldózerolták őket. Más, hasonló korú falvakban az épületek mélysége nemegyszer eléri a másfél métert is. Néhol sikerült megfigyelni a bejáratukhoz levezető lépcső maradványait. A házak nyeregtetővel épültek, rövidebb oldalaik közepén egy-egy cölöplyuk jelzi a szelement tartó ágasfák helyét. Általában a bejárattal szemközti sarokból kiindulva vájták bele a földbe a kemencét, aminek nem volt külön kéménye - a füst a kemence száján keresztül elárasztotta az egész házikót. Több ház „padlójába" 30-40 centiméter mély gödröt, ún. munkagödröt ástak, az asszonyok ezek szélére ülve, lábukat lelógatva kényelmesebb testhelyzetben végezhettek egyes tevékenységeket. Néhány épületben nem volt kemence, ezek gazdasági épületként, pl. állatok tartására szolgál hattak. A házak között szintén földbeásott kemencék kerültek elő 140-150 centiméter átmérőjű ovális, tapasztott tüzelőtérrel, valamint gödrök, amelyeket eredetileg termények tárolására használtak, utóbb jónéhányuk szemétgödörként végezte. A szokványos orsókorongokon, fazék- és üsttöredékeken kívül egy vasüst ritkaságszámba menő darabjai is előkerültek. Ugyanerről a területről származik egy, a század elején talált ereklyetartó bronzkereszt.

A város déli határában, a múlt században még a Puszta Szent Egyház nevet viselő dűlőben olyan falunak a temploma és temetője került elő, amelynek egykori nevét nem őrizte meg oklevél. A tekintélyes méretű (14,6 méter hosszú és 8,6 méter széles) egyhajós, félköríves szentéllyel záródó templomot vörösmárvány törpeoszlopok díszítették. A templom és kerítése közötti sírkertben, az ún. cinteremben 211 (12-13. századi) sírt tártak föl, az Árpád-kor jellegzetes ékszereivel, S-végű haj karikákkal, lunulával, azaz félhold alakú függővel, üveggyöngyökből fűzött nyakláncokkal. Egy-egy sírba vassarlót és patkót tettek a babonás rokonok, nehogy a halott visszajárjon. Az elhunytak egy részét koporsóban vagy deszkákból összeállított szerkezetekben temették el, de előfordulnak kőpakolásos sírok is, az egyik csecsemő fölé pedig szabályos kis kőépületet emeltek. A tatárjárás idején elpusztult templom köré még az 1270-80-as években is temetkeztek, ezekből a sírokból V. István (1270-1272), IV. (Kun) László (1272-1290) és II. (Nagy) Ottokár cseh király (1253-1278) pénzei kerültek elő. A temetőhöz tartozó, ismeretlen helyen állt falu sorsa valószínűleg a lassú elnéptelenedés volt.

Pentele monostora

A Duna egyik szigetén álló, Szent Pantaleonról elnevezett monostort 1238-ban említi először oklevél. Az Andornok-nemből származó apát, bizonyos Bánk, az ugyancsak Andornok-nembéli Rasló, Márton, Hejdur, András és mások pert indítottak Miklós alországbíró előtt Pósa ispán fia, Péter ellen, aki megpróbálta rátenni a kezét az Andornok nevű várhoz tartozó földek egy részére, amelyet két kis folyó vesz közre. A vitatott területről Péter is azt állította, hogy örökjogon birtokolja, így Miklós alországbíró párbajra, vagyis istenítéletre szólította fel a peres feleket. Ezek aztán inkább kitértek a duellum elől, és megegyeztek, hogy a két folyócska közötti vitatott föld kétharmad része az apáté és az Andornok-nem többi tagjáé lesz, Csetény falu felé eső egyharmada pedig Péteré, azzal a feltétellel, hogy a patakokat sem észak, sem dél felé nem lépi át, hasonlóképpen a Duna felé sem terjeszkedhet. A földet a Dág falusi Jakab fia, Simon mérte ki.

A birtokló Andornok-nemről ezen az említésen kívül szinte semmit nem tudunk. Mivel a nemzetség neve a görög Andronikosz „magyarosított" változata, elképzelhető, hogy a névadó ős görög földről bevándorolt és a magyar király szolgálatába állt hospes, vagyis vendég volt.

A két patak, amelyek a szöveg értelme szerint a Dunába folynak, a mai Felsőfoki- és Lebuki-patakkal azonosítható. Az oklevél ugyan nem említi, hogy a nemzetség vára5 hol állt, de a szűkebb környéken a mai Rácdombnál nem nagyon találhattak alkalmasabb helyet vár építésére. Szerkezetéről, anyagáról semmit nem tudunk, és ezúttal a párhuzamok sem segítenek: a korszak magánkézben levő, ún. „kisvárai" kőből és fából egyaránt épülhettek, szerkezetük, méretük igen változatos. A vártól elválaszthatatlan suburbium, váralja település a Lebuki- és az Alsófoki-patak közötti területen lehetett, innen került elő a bizánci uralkodó, III. Niképhorosz (1078-1081) solidusa (aranypénze) és egy vele nagyjából egykorú arany fülbevaló.6

Ugyancsak az Andornok-nemé lehetett a szigeten fekvő monostor. A névadó szent, a görög Panteleémón (a név jelentése „mindenkin megkönyörülő") legendája szerint orvos volt, és a Diocletianus császár korabeli nagy keresztényüldözés idején lett a tiltott vallás mártírja, tisztelete a szoros bizánci kapcsolatokkal rendelkező Itálián keresztül terjedt el Nyugat-Európában. Hogy a monostor lakói milyen szerzetesrendhez tartoztak, az nem derül ki az oklevélből, Panteleémónt pedig keleti és nyugati szerzetesek egyaránt választották templomuk patrociniumának, vagyis védőszentjének. Csak közvetett adat alapján lehet arra következtetni, hogy mégis inkább görög regula szerint élő szerzetesekről van szó. A következő század egyik peres irata ui. úgy tudja, hogy Pentele monostorában egykor görög apácák laktak. Mint látni fogjuk, a monostor rövid ideig valóban a veszprémi beginák birtokában volt, ők viszont nem görög apácák. A megoldáshoz úgy jutunk el, ha feltételezzük, hogy a környékbeli lakosok emlékezetében az egymásra következő birtokosok jellemző vonásai összemosódtak: a beginák előtt tehát görög férfi szerzetesek élhettek Bánk apát irányítása alatt.

A kolostor alapításának ideje szintén ismeretlen, arra csak abból lehet követ keztetni, hogy miután a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka 1054-ben kölcsönösen kiátkozta egymást - és ezzel kezdetét vette a nyugati és keleti egyház máig tartó schismája, szakadása -, egy keleti rítusú monostor alapítása a Nyugathoz csatlakozó Magyarországon nem valószínű, kivéve talán a jó bizánci kapcsolatokkal rendelkező I. Géza király (1074-1077) uralkodásának éveit, aki VII. (Dukasz) Mihálytól (1071-1078) még koronát is kapott - a Szent Korona alsó, ún. görög részét. A királyság első évtizedeiben alapított monostor eredetileg királyi tulajdonban lehetett, és adományozás révén kerülhetett az Andornokok kezére a Duna jobb parti faluval együtt. A monostor szerkezete örökre titok marad, romjai a századfordulón végzett folyamszabályozási munkáknak estek áldozatul: 1903-ban felrobbantották, és a zátonnyal együtt, ame lyen volt, kikotorták. Az 1901-ben készült felmérés szerint a rommező a Szalki- szigettől északra helyezkedett el, kiterjedése 140 méter x 160 méter volt. A romok között a leírás szerint kardot, sisakot találtak. A Nemzeti Múzeumba került kövek minden bizonnyal a castellumból származtak - a római romokat évszázadokon keresztül kőbányának használták Európa-szerte. Lázár deák térképén - amelyről később még lesz szó - a Pentele melletti szigeten egyhajós, torony nélküli templom látható, amelynek nyugati homlokzatát három ablak tagolja. A templomhoz délről csatlakozó alacsonyabb épület a szerzetesek lak része lehetett. Az ábrázolást többé-kevésbé hitelesnek tekinthetjük, mivel Lázár deák maga utazott végig Magyarországon, a monostor romjait láthatta, és a Duna mellett futó úthoz rajzolt épületek valóban mind egyedi vonásokkal rendelkeznek.

A tatárjárás, úgy tűnik, nemcsak az Andornokok várát és monostorát pusztította el, hanem magát a nemzetséget is. A tatárok kivonulása után ui. IV. Béla (1235-1270), akire a rokonság nélkül kihalt Andornokok birtoka visszaszállt, a monostort új patronusnak, a Zsadány-nembéli Gábor (avagy Gáborján) mesternek adja, hogy hozassa rendbe az épületet, telepítsen bele szerzeteseket, a szét szóródott népet pedig hívja vissza. Erre azonban 1263-ig sem került sor, Gábor a monostor javainak jövedelmét is saját hasznára fordította. Béla király ezért a monostor kegyúri jogát bárói egyetértésével elvette Gábortól és fiaitól, és a kan cellárnak, Fülöp esztergomi érseknek adományozta. A monostort azonban csak nem állították helyre, így aztán hamarosan új gazdára lelt: IV. László a veszprémi Szent Katalin-zárda apácáinak adja át. Az adományozásra valószínűleg 1275 szeptemberében került sor, ekkor ui. a másik veszprémi monostor apácái is birto kot kapnak Lászlótól, mégpedig a szomszédos Tyúkoson. Két év múlva a monos tor ismét gazdát cserél: László, bárói és nemesei egyetértésével, ezúttal visszajuttatja Zsadány-nembéli Gábor mester fiainak, Gáborjánnak, Jakabnak és Domonkosnak, akik a Győr várát elfoglaló II. Ottokár, cseh király elleni harcokban kitüntették magukat.

A Zsadány-nem később két ágra szakadt, egyik a Szentkirályi nevet vette föl, a másik - a Pentelétől északra fekvő falvakról - a Szigetfőit, később az Almásit. A nemzetség két ága megoszthatta egymás között pentelei birtokát: a nyugati részt a Szentkirályiak, a keleti, Duna mentit az Almásiak kapták. Utóbbiak számára a következő száz év meglehetősen sok bosszúságot hozott.

A Becsei contra Almási per

Károly Róbert (1301-1342) trónra kerülésével új családok emelkedtek föl, ezek közé tartoztak a Becseiek is. Becsei Imre, barsi ispán, lévai várnagy - aki majd a Záh Felicián-féle merénylet megtorlásában is szerepet játszik - 1317-18-tól kezdve egyre-másra szerezte a Duna bal partján a birtokokat: Károly előbb neki adományozza Szalkot, 1320-ban Petlendet vásárolja meg Szalki Mihály fia, Miklós alispántól a hozzá tartozó halászóhelyekkel, azaz tanyákkal együtt, négy évvel később pedig Szalki Mihály fia, Dés adja el neki Beledülését a Dunában fekvő Bődszigetén lévő halászóhelyekkel együtt. Az 1329-ben kirobbanó perben Becsei bemutat még egy adománylevelet, amely a király régebbi, 1301 és 1323 között használt pecsétjével hitelesített oklevél átirata - ezt a király újabb pecsétje hitelesíti. Tartalma szerint, talán az első és utolsó birtokszerzés - tehát 1317- 18 és 1323 - között Becsei még azt is eléri, hogy Károly Róbert neki adományozza azt a dunai szigetet, amelyen Pentelemonostora állt.

A környék új földesura és a dunai halászatban szintén érdekelt Almásiak között, úgy tűnik, azonnal súrlódások támadtak. 1324-ben Bálint turóci prépost és a konvent egyezséglevélben szabályozza a Szalk és Pentele között folytatott halászatot.7 Az igazi per 1329-ben tör ki: Becsei azt állítja, hogy Pentele és Pentelemonostora két külön birtok, és annak igazolására, hogy utóbbi az ő jogos tulajdona, felmutatja az imént említett, azóta megsemmisült oklevelet. Druget János nádor október 30-án a budai káptalant kéri fel, hogy járják be Pentele határait, mivel Almási Kakuk, János és Pál ugyancsak magának követeli jogos örökségét. A határjárás - úgy látszik - meghiúsult, mert 1330. április 17-én - egyébként napra pontosan Záh merényletével egy időben - már a székesfehérvári káptalan jelenti Drugetnek, hogy Pentelemonostora határait Szigetfőtől a székesfehérvári káptalan Süld (vagy Sild) nevű birtokáig bejárták, annak, valamint a monostor és három halásztanya birtokába az Almásiakat - a jelentős királyi „hátszél" ellenére - beiktatták. 1330. április 23-án Gáborján fia, Gebő átíratja Károly Róbert kancelláriájával IV. László 1277-es oklevelét, amely bizonyítja, hogy a vitatott birtok valóban az Almásiak tulajdona.

Az 1324. évi oklevél alapján nem elképzelhetetlen, hogy az említett Károly-féle adománylevél hamisítvány. Nem tudjuk ugyan, hogy Bálint prépost hogyan döntött, de a későbbiek ismeretében valószínűnek tűnik, hogy a vita a környéken régebb óta birtokló Almásiak győzelmével végződött. Az egyezség után 5 és az állítólagos adományozás után 5-12 évvel Becsei egy olyan oklevél átiratával rukkol elő, amelynek eredetije nem maradt fenn. Érthetetlennek tűnik, hogy ha Becseinek királyi adománylevél állt rendelkezésére, miért várt volna a pereskedés sel 1329-ig. Ha valóban csak 1329-ben felbukkanó hamisítványról van szó, az is érthetővé válik, hogy Gáborján fia, Gebő miért csak 1330 áprilisában íratja át IV. László azon oklevelét, amely vitathatatlanná tette volna a tulajdonjog kérdését, ha Becsei adománylevele már előbb is létezik, az Almási-Szentkirályi család erre valószínűleg korábban sort kerített volna. Végül, de nem utolsó sorban: amikor - mint majd látni fogjuk - 1409-ben Becsei leszármazottja, Bátmonostori Töttös László szintén magának követeli Pentelemonostorát, több olyan oklevelet, ill. oklevélátiratot nyújt be a székesfehérvári káptalannak, amelyekkel igazolni véli jogigényét. Ezek között viszont nem szerepel semmiféle adománylevél, sem eredeti, sem átirat.

A pergyőztes Almásiak, Miklós fia Pál és János - Kakuk időközben meghalhatott -, úgy látszik, a későbbiekben pénzzavarba kerültek, mert 1350. augusztus 31-én a székesfehérvári káptalan előtt elzálogosították Berényi János fiának, Pálnak 16 márkáért Pentele kétharmad részét a hozzá tartozó tanyákkal és a Szent Pantaleon egyház kegyúri jogával együtt. Ez utóbbi természetesen nem a szigeten álló, elhagyott monostor, hanem a falu temploma.

A Szűz Mária-kolostor contra Almási per

Úgy tűnik, az Almási-birtokok könnyű zsákmánynak ígérkeztek. Miután a Pentelével északnyugaton határos Csetény falut megkapják Mária királynőtől (1382- 1395), a veszprémvölgyi apácákhoz kerül az 1238-as pereskedés során keletkezett oklevél is. Ez - mint emlékszünk - Csetény falu és az Andornok-várhoz tartozó földek határát rögzítette. Ezt akarják aztán valamilyen formában a Pentelemonostora megszerzésére indított perükben az apácák felhasználni. A per során azonban az őket képviselő Vízközi Tamás diák, hogy kedvezzen Almási Mihálynak és Tamásnak, leszakította az oklevelet hitelesítő pecsétet. Az eredetit 1398. január 14-én átíratják a kárvallottak a veszprémi káptalannal. 1401. április 10-én - biztos, ami biztos - Zsigmond királlyal (1387-1437) is átíratják a káptalan átiratát - ezzel a királyi hitelesítéssel függ össze a Szűz Mária-kolostor Szent Pantaleon monostorát illető perének említése. A perről a továbbiakban nem tudunk, de az biztos, hogy a birtok az Almásiak kezén maradt.

A 14. század során Pentele neve még egyszer, ez esetben mellékesen szerepel egy perben. 1382-ben a Szigetfőn birtokló veszprémvölgyi apácák megvádolják Almási Pál fiát, Tamást és Almási János fiát, Miklóst, hogy jogtalanul elfoglaltak bizonyos területeket az ő birtokaikból. A határjárásból kiderül, hogy a 16. század ban Almásba beolvadó Szigetfő délről volt határos Pentelével, valamint, hogy az apácák követelése megalapozatlan volt.

A Töttös contra Almási per

A Becsei Imrétől származó Bátmonostori Töttös család 1409-ben úgy érezte, elérkezett az idő, hogy valóra váltsák a dédpapa álmát. Töttös László fia, László június 9-én hivatalos levélben tiltakozott Zsigmond király előtt, hogy Almási Mihály és Tamás elfoglalták az ő Pentelemonostora nevű birtokát. Az ellenséges kedés valójában már korábban kirobbant, ha ugyan egyáltalán megszűnt a két család között. Rozgonyi Simon országbíró június 11-i okleveléből ui. kiderül, hogy Almási Mihály is pereli Töttös Lászlót, az ui. még 1407-ben fogságra vetette két jobbágyát a Penteletanyája nevű Almási birtokon, amire Töttös válasza az volt, hogy az eset valójában az ő Szalktanyája nevű birtokán történt. Igaza bizonyítására mindkét fél okleveleket mutat be: Almási a székesfehérvári káptalan 1330. április 17-i levelét és az ugyancsak a fehérvári káptalan által kiállított 1350. augusztus 31-i oklevelet, amely igazolja, hogy az Almásiak pentelei birtokaik egy részét a hozzá tartozó halásztanyákkal együtt elzálogosítják, Töttös László mester a budai káptalan 1324. évi - Becsei birtokszerzéseit igazoló - okleveleit, valamint a Petlend megvásárlását igazoló 1320. április 6-i oklevél 1334. július 3-i átiratát. Rozgonyi nem tudott dönteni az oklevelek alapján, ezért a kalocsai káptalant kérte fel, hogy járják be a szóban forgó Szalk, Beledülése és Petlend nevű halásztanyák határait a Duna mentén Szigetfőtől Süldig - vagyis azt a területet, amelynek birtokviszonyait 1330-ban a székesfehérvári káptalan egyszer már tisztázta. Nem kétséges, hogy Töttöséknek magas pártfogói voltak.

Töttös László azonban nem jelenik meg a határjáráson, a kalocsaiak kénytelenek hát dolguk végezetlenül hazamenni. 1410. február 15-én Rozgonyi Simon a szekszárdi konventet kéri fel a határjárás elvégzésére, de Töttös ismét nem jelenik meg a kitűzött időpontban. Harmadjára a székesfehérvári káptalanhoz fordul Rozgonyi 1411. január 4-én, és ezúttal végre Töttös is tiszteletét teszi a konvent küldöttei előtt. Ekkor azonban a már bevált trükkel áll elő: a vitatott tanyákat - csakúgy, mint az elfogott jobbágyok eseténél - máshogy nevezi meg, mint az Almásiak, ezért 1411. szeptember 15-én a fehérváriak is csak sikertelenségükről számolhatnak be Rozgonyinak írott levelükben.

Három év szünet következik a perben, amelyet Töttös László a felkészülésre fordít. 1413. június 14-én Rozgonyival átíratja Nagy Lajos (1342-1382) 1382-es oklevelét, amely a Szigetfő falujába beolvadt Tyúkos és Pentele határát rögzítet te.8 Töttös Szalk nevű birtoka ui. pont ezek szomszédságában feküdt a túlparton, és úgy látszik, ezen a módon lehetőség nyílt megkérdőjelezni a Dunában levő sziget vagy legalább egy részének tulajdonjogát. 1414-ben aztán Zsigmond parancsára a szekszárdi konvent bejárta Szigetfőtől Süldig a Duna partját, és meg határozta Pentele határait ezekhez, valamint a túlparti Szalkhoz képest. Ezután az áradó Dunának a szélességét két szakaszon - a szigetfői rév alatt és Penteleszigete alatt, Töttös bal parti Csabony birtokánál - megmérték, és hosszirányban megfelezték: a jobb parti rész birtokába Almási Mihályt, a bal partiba Töttös Lászlót iktatták be. Úgy tűnt, a hosszú per - legalábbis egyelőre - befejeződik. Zsigmond azonban elégedetlen volt az ítélettel, mert az eredményt Töttös szá mára kedvezőtlenül befolyásolta az áradás, és ezért új határjárást kezdeményezett. A per ekkor újabb váratlan fordulatot vett: 1415. július 25-én Zsigmond levélben utasította a szekszárdi konventet, hogy az újabb eljárást halasszák el, mert Töttös László részt vesz a török elleni boszniai hadjáraton. Az Almásiak szerencséjére László mester soha nem tért vissza.

Ez persze nem jelentette azt, hogy az Almásiaknak többé nem volt dolguk a Töttös leszármazottakkal. 1448. június 17-én Garai László nádor a székesfehérvári káptalanhoz és Fejér megyéhez fordult, hogy vizsgálják ki Almási Péter, ill. fiai, Pál és Mihály vádjait, akik azt állítják, hogy Töttös László 40 szalki és csabonyi jobbágya a Dunán átkelvén Szentkirályi János fia Miklós jobbágyaival együtt megölte Almásiék két, Csabonyból áttelepült, Csabonyi nevű jobbágyát. A konvent és a megye a dolgot kivizsgálta és igaznak találta, de hogy a folytatás mi lett, nem tudjuk.

Egy nyugodt évszázad

A hosszú pereskedés után - eltekintve persze a századközepi csetepatétól - viszonylag békés évszázad köszönhetett az Almásiakra, mert alig maradt fent olyan oklevél, amely Pentelét említi.

Az egyik ilyenben 1424. február 18-án Zsigmond utasítja a székesfehérvári káptalant, hogy - az Almásiakkal rokon - Szentkirályi Gebő fia Pál fia Jánost iktassák be Almás, Pentele és Gáborjántelke reá eső részének birtokába, amit a testület el is végez. A most az egyszer előforduló Gáborjántelke elnevezés a Pentele és Süld határán levő birtokrész elnevezése lehetett.

Egy 1469. augusztus 26-i irat pedig arról számol be, hogy Vince, pentelei plébános és társai öt aranyforinttal tartoznak a veszprémi püspöknek az apostagi és almási tizedek fejében. A plébánia a szigeti monostor pusztulása után vehette át annak védőszentjét. A 14. század - teljesnek korántsem nevezhető - pápai tizedjegyzékeiben ugyan nem említik, ennek ellenére bizonyos, hogy ekkor már létezett. Az először az 1350. évi zálogügyletben szereplő plébánia jelentőségét mutatja, hogy a szomszédos falvak templomai a penteleieknek a leányegyházai, filiái. A Lázár deák térképén látható templomtorony kerek ablaka - ha hiteles az ábrázolás - gótikus átépítésre utalhat, amit valószínűsít egy, a faluban talált gótikus kőtöredék is.

Pentele első térképi ábrázolása

Lázár deák említett, 1522-ben készült, de csak 1528-ban kiadott térképén, amely először ábrázolja egész Magyarország területét, megtaláljuk Pentelét is, a Pentele melletti Duna-szigeten pedig a már említett nyeregtetős épületet, bizonyos „Monstor Butibulas”-t. A Lázár deák munkáját használó Wolfgang Lazius 1552-es térképén is szerepel „Monstor Butybulas”. A szigetre rajzolt monostor ezúttal már lényegesen tekintélyesebb, nem beszélve a török hadszínteret ábrázoló 1556- os Lazius-féle térképről, amelyen ráadásul a valóságnál jóval délebbre terpeszkedő Csepel-sziget Paks térségébe szorítja le a szigetet monostorostul. A monostor titokzatos névadójával más forrásokban is találkozunk. A nagyhatalmú Fuggerek „nyugdíjba vonult” faktora (megbízottja), a besztercebányai Dernschwam János 1553-ban csatlakozott a Verancsics Antal és Zay Ferenc vezette követséghez, amelyet Ferdinánd király (1526-1564) indított útnak Isztambulba, hogy kieszkö zöljék a várva várt békét Szulejmán szultánnál (1520-1566). Odafelé sajnos hajóval utaztak, így július 26-án a Ráckevétól Tolnáig tartó utat egyhuzamban tették meg, a közbe eső településekről Dernschwam naplója ezért egy szót sem szól. Az 1555-ben szárazföldön hazatérő utazó augusztus 3-án haladt át a „kicsi Pentele falun, ahonnan az a Buti Balázs eredt, aki az egyik királytól kapott kiváltság alapján egy év leforgása alatt sok apácát anyává tett".

Hasonlót mond „amaz trágár Balázsról" Bornemisza Péter is: „az apácák közt némává tette magát és meghasasította őket; és királyné asszony előtt azból szerzett csúfságot”.

Jogos a kérdés: ki lehetett az a vérbő tréfacsináló, aki csúfot űzött az álszent apácákból. A válasz meglehetősen prózai: valószínűleg senki. Olyan anekdotával van itt dolgunk, amelyet a középkorban alighanem Európa-szerte ismertek, és néha le is írtak. A pentelei történet nem az első lejegyzése ennek az adomának, a nagy olasz mesélő, Boccaccio is megírta a Decameronban. A harmadik nap első novellája szerint egy bizonyos Lamporecchióból származó Massetto9 némának tetteti magát, és beáll kertésznek valamely apácakolostorba. A kíváncsi apácák mind versengenek abban, hogy véle háljanak, míg végül szegény Massetto meg egyezik a férfiasságának utoljára behódoló zárdafőnöknővel, hogy rendtársnői a továbbiakban csak szigorú beosztás szerint látogathatják. Az apácák eztán elhitetik a környékbeliekkel, hogy imáik hatására Massetto visszanyerte szavát, és megteszik a zárda ispánjának. Az áldásos tevékenysége következtében megpénzesedő és többszörös apává vált furfangos fickó öregkorában „gyakorta hajtogatta magában, hogy íme, így bánt el Krisztus azzal, ki őt felszarvazta”. Szorgos irodalomtörténészek valószínűleg további párhuzamait keríthetnék elő a történetnek, nekünk elég annyi, hogy ha a legendás Buti Balázs valaha valóban élt is, a nevéhez kapcsolt esetekhez eredetileg valószínűleg semmi köze nem volt.

Pentele és a nagypolitika

Pentele igen szomorú körülmények között csöppent bele a világpolitikába. 1526. augusztus elején a török ellen vonuló II. Lajos (1516-1526) tábort vert a falutól délre húzódó lösz fennsíkon. A hadjárat menetét megörökítő szemtanú, Brodarich István szerémi püspök, kancellár és a magyarok történetét a 16. század végén megíró Istvánffy Miklós beszámolója megegyezik: a fiatal király Ercsiből indult, seregével itt töltötte az éjszakát, másnap reggel - jól kikövetkeztethetően -, augusztus 2-án fogadta az erdélyi vajda, Szapolyai János követét, Bácsi Györgyöt, és még ugyanez nap reggel továbbvonult Földvárra. Mindketten megemlékeznek a Pentelén látható római romokról, Istvánffy még azt is tudni véli, hogy ez volt az egykori - valójában sosem volt és mindig máshová helyezett - Potentiana, ahol Attila, a hunok vezére vívta első csatáját a rómaiakkal. Négyszáz évvel később, a hadjáratról megemlékezni kívánó penteleiek két római mérföldkövet állítottak fel a mai Béke tér helyén. Az ún. Lajos-kövek ma a múzeum udvarán láthatók.10

A magyarok számára tragikusan végződő augusztus 29-i ütközet után Nagy Szulejmán lényegesen gyorsabban vonult végig a Duna jobb partján, mint ellen fele. A Tolna és Buda közötti települések neveit nem jegyzik fel a hadjárat eseményeit megörökítő hadinaplóba, de a szeptember 6-i tábor helye - „közepes távolságú állomás a Dunához közel, miután egy nagy város (nyilván Földvár mezővárosa) mellett elhaladtunk, s még jó darabot mentünk" - nem lehet más, mint a Pentelétől délre húzódó fennsík. A falu nevét csak 1529-ben említik meg, amikor Szulejmán segítséget nyújt az általa támogatott magyar királynak, Szapolyainak (1526-1540) a Habsburg-házból származó másik magyar király, I. Ferdinánd ellen. A Bécs sikertelen ostromával végződő hadjárat során az itt táborozó törökök feljegyezték, hogy az út a falu közelében erősen összeszűkül, nehezen járhatóvá válik. Utoljára az 1543-as hadjáratot megörökítő Matrakcsi Nászuh-féle Szulejmánnáme térképein szerepel Pentele környéke: a szultáni se reg sátrait a Baracs és Adony közötti területen tüntetik fel. A térkép érdekessége, hogy a muzulmán térképészet szabályai szerint delelt, vagyis felső éle a déli égtáj felé néz, ennek ellenére a helységek a Dunától balra, tehát nem a folyás szerinti jobb, hanem a bal oldalon vannak feltüntetve. Ebből és a helynevek torz alakjaiból (Adony helyett Adui) ítélve a térkép készítője a hadjáraton nem vett részt, a kapott információkat pedig alaposan összezavarta, ezért hiteles forrásként nem vehető számba. Ettől függetlenül fölöttébb valószínű, hogy a törökök a már jól ismert lösz fennsíkon táboroztak ezúttal is.

A már említett Verancsics-féle követség nem az egyetlen volt, amelyik a környéken átutazott, de mivel ezek hajón tették meg az utat, csak a vidékről alkotott általános benyomásaikat írják le, legfeljebb a nagyobb települések, pl. Adony nevét említik. 1591-ben Vratislav Vencel naplójából ítélve talán a pentelei szőlőskerteknél köt ki a követet szállító hajó, hogy az utasok elköltsék ebédjüket.

Pentele a török feudalizmus rendszerében

1541-ben Szulejmán elfoglalta Buda várát, és az elkövetkező évek várháborúi során a magyarországi török hódoltság területe a sokszorosára bővült. Az új területeken kiépült a török közigazgatási rendszer, s hogy a továbbiak jól érthetők legyenek, szükséges egy rövid kitérőt tenni, amely során áttekintjük a török adminisztráció alapjait.

A törökök - a Bizánci Birodalom példáját követve - nem választották külön a polgári és a katonai közigazgatást. A meghódított területeken nagyobb tartományokat, ún. vilájeteket (avagy ejáleteket, „tartományokat") hoztak létre, ezeket- mivel az élükre kinevezett polgári és katonai ügyeket egyaránt intéző tisztviselőket beglerbégnek hívták (akik aztán megkapták a pasa címet is) - beglerbégség nek is nevezték. A vilájetek több szandzsákra (avagy livára, „megyére") oszlottak, élükön a szandzsákbéggel (avagy mir-i liva), ezeket pedig kisebb náhijékre („járásokra") tagolták. A vilájetek pénzügyeit a mál defterdári intézte az alája beosztott defterdárok segítségével, a jogszolgáltatást (és mellette a katonai-polgári adminisztráció ellenőrzését, kiegészítését) végző személy a kádi volt.

Ugyancsak bizánci jellegzetességnek tekinthető, hogy a Török Birodalomban - a nyugat- és közép-európai példával szemben - nem alakult ki olyan nemesi réteg, amelynek a hatalmát örökletes földbirtoka képezte volna. Az adminisztra tív feladatokat ellátó vagy katonai szolgálattal tartozó személyek (eltekintve a készpénzben fizetett zsoldosoktól, köztük pl. „Begtas kertjének virágai"-tól, a janicsároktól) meghatározott időre szolgálati birtokokat kaptak. A birtokosok és birtokaik jövedelmi kategóriájuk alapján osztályokba soroltattak: a 20 000 akcse (török pénznem, 50 akcse = 1 gurus = 1 magyar forint) jövedelemhatár alatti birtokosokat tímár-, a 20 000 és 100 000 akcse közötti birtokosokat ziámet-, a 100 000 akcse fölötti jövedelmet élvezőket hász-birtokok illették meg. A katonai szolgálattal tartozók birtokaik nagysága szerint katonákat állítottak ki a szultán hadjárataira. Ugyancsak hász-birtoknak nevezték a szultán közvetlen hatalma alatt maradt birtokokat is - általában ezek biztosították a legnagyobb bevételt.

Az adózásra kötelezettek összeírásának - amelynek főbb szempontjait a kánunnáme rögzítette - több fajtája van. A dzsizje-deftert (-jegyzéket), amelybe az állami fejadót fizető rájákat (adófizető alattvalókat) jegyezték fel, évente megújították. Szandzsák-defterek (más néven tahrir-defterek) Magyarországon általá ban tízévenként készültek, a tímár-defterek pedig az adott terület magánbirtoko sait írták össze. A különféle defterek egymásra épültek: a dzsizje-defterek alapján írták be a szandzsák-defterbe az állami fejadót fizetőket, utóbbiak isztambuli ellenőrzése után állították össze a tímár-deftereket. A szandzsák-defterekben először is feltüntették a dzsizje- vagy harádzs-adót fizetők számát. Ezt azok fizették, akiknek legalább 300 akcse értékű ingatlanjuk volt, de a papok és bírók felmentést kaptak alóla. Az adó összege 50 akcse volt, ami 1 magyar forintnak felelt meg, ezért szokták filori-adónak (a magyar forrásokban császár adájának) is hívni (a befizetendő összeg később 60, majd 66 akcséra nőtt). A dzsizje-adót fizetők hadjárat esetén rendkívüli hadiadót is fizettek, ennek neve avariz-adó volt. Alóla csak vár- vagy hídjavítási munkát végzők kaphattak felmentést, ezeket müszel- lemnek nevezték. A felsorolt állami adókon kívül természetesen földesúri adót is fizetni kellett, ennek első eleme a kapuadó (reszm-i kapu avagy iszpendzse) volt, amelyet ugyancsak minden dzsizje-adóra kötelezettnek fizetnie kellett (bár gyakran előfordul, hogy a kapuadót fizetők száma magasabb a dzsizjét fizetők számánál), és szintén 50 akcsét tett ki. Ehhez járultak még a különböző terményekre, állatokra kivetett tizedek, amelyeket három év termésátlaga alapján határoztak meg. Ezenkívül további adófajták is előfordulnak az összeírásokban, pl. meny asszonyadó, bírságpénz, hordóadó. A falu határához tartozó, de gazdátlanná lett földek, mindenekelőtt a magyar földbirtokos majorsága szultáni rét lett, amelyet a kincstár bérbe adott az ún. tapu, vagyis birtoklási illeték ellenében, és persze a terménytizedek megfizetésének feltételével. Az egyes adónemek évről évre gyarapodtak.

Pentelét a budai vilájet budai szandzsákjába, azon belül a budai náhijébe sorolták be. A budai szandzsákot 1546-ban, 1559-ben, 1562-ben, 1570-ben, 1580-ban, 1590-ben és 1613-ban írták össze, de az 1570-es és 1613-as defterek elvesztek. A 17. századra sajnos igen meglazult az adminisztratív fegyelem, és már csak a régi deftereket újították meg, így pl. az 1613-as defter is az 1590-es adatok alapján készült.

A Pentelére vonatkozó összeírások főbb tételei a következők:

családfők száma
nőtlen fiaik száma
családfők nőtlen testvéreinek szama
egyéb nőtlenek száma
összeírtak száma
dzsizje- fizetők száma
földesúri jövedelmek összege
1546
27
5
3
1
36
14
2900 akcse
1559
28
22
1
1
52
14
5000 akcse
1563
36
22
-
-
58
36
7916 akcse
1580
37
5
-
-
42
36
8000 akcse
1590
36
16
-
2
54
30
8000 akcse

A birtok haszonélvezői:

1546 - szultáni hász-birtok,
1559 - a korkmazi párkán várnagyának tímár-birtoka,
1562 - Hamza bég, isztolni belgrádi (székesfehérvári) szandzsákbég hász-birtoka,
1580 - Merni aga ziámet-birtoka,
1590 - nincs adat a haszonélvezőre.

Milyen következtetéseket vonhatunk le a fenti adatokból? Szembetűnő a várható földesúri jövedelmek ugrásszerű növekedése 1546 és 1559 között, amit nem magyarázhat meg a kapuadó fizetésére kötelezettek körének kiterjesztése (1546-ban 14 kapu után 700 akcse, 1559-ben 15 kapu után 750 akcse, ezzel szemben 1562-ben már 29 kapu után 1450 akcse). Az meglehetősen valószínűtlen, hogy Pentele rájái váratlanul csaknem kétszer annyit termeltek volna, mint előző évben. A hirtelen változás oka az lehet, hogy Pentelét tímár-birtokként a központi szervek alaposan „felértékelték" - ez a felértékelés azonban feltétlenül indokolt lehetett, és inkább az első defter készítői becsülték alá a falu teljesítőké pességét. Ugyancsak nem lehet a fejlődés jeleként értékelni, hogy a családfők és a dzsizje-fizetők száma az 1559 és 1562 közötti három évben megnőtt. A természe tes szaporulat ennél lényegesen alacsonyabb népességgyarapodást eredményezett volna, a 16. századra is jellemző pusztásodás és a környékbeliek Pentelére telepedése pedig szintén nem lehetett ilyen nagymértékű. Az adózók számának növekedése nem pentelei sajátság: részint pontosabbak lettek az összeírások, részint az 1560-as évektől valamennyi családfőre, ill. önálló keresőre kiterjedt a dzsizje-fizetési kötelezettség. A korábban említett 1448-as nádori levél felsorolja a hatalmaskodásban érintett 19 jobbágyot, akik a megosztott Pentele egyik felén éltek, ez alapján a falu teljes lakossága egy évszázaddal korábban is annyi lehe tett, mint a 16. század második felében. A 36-37 családfő alapján becslést tehetünk a 16. század második felében itt élt népesség számára: a családfők számát öttel szorozva 180-185 főt kapunk. Összehasonlításképpen: a szomszédos simontornyai náhijében, amely Fejér megye délnyugati részét is magába foglalta, 1565 és 1580 között 140 fő körül mozog a települések átlagos lélekszáma.11 Pentelét ennek alapján az átlagosnál nagyobb falunak tekinthetjük.

Nem lehet komolyan venni a kerek számokat sem - a 2900, 5000, 8000 akcse kalkulált összeg, a tényleges bevétel nyilván ettől eltérő volt. Tájékoztatásul a szomszédos lakott falvakból várható földesúri jövedelmek összege:

  1546 1559 1562 1580 1590
Almás
12 240 akcse 26 332 akcse 48 862 akcse 45 000 akcse 45 000 akcse
Venyim
5 200 akcse 7 957 akcse 16 942 akcse 25 500 akcse 25 500 akcse

A Penteléről származó földesúri bevételek - elhagyva a kapuadó összegét - részletezve:

1546 1559 1562 1580 1590
búzatized
80 kile (800 akcse) 263 kile (3156 akcse) 250 kile (3000 akcse) 200 küe (2800 akcse) 210 kile (3150 akcse)
kevert tized
62 kile (310 akcse) 27,5 kile (165 akcse) 111 kile (636 akcse) 50 kile (400 akcse) 52 kile (468 akcse)
musttized
500 pint (1000 akcse) 42 pint (84 akcse) 200 pint (500 akcse) 100 pint (400 akcse) 105 pint (525 akcse)
lencse- és babtized
- 22 akcse 40 akcse 50 akcse 40akcse
lentized
- 15 akcse 75 akcse 50 akcse 750 akcse
kendertized
- - 100 akcse - -
kincstári rét jövedelme
60 akcse - - - -
széna- és tűzifaadó
- - 580akcse 1000 akcse 750 akcse
szalma ára
- - - 50 akcse 10akcse
báránytized
- 20 (300 akcse) 33 (495 akcse) 40 (600 akcse) 17 (340 akcse
méhkastized
5 - 150 50 55
sertések száma
5 39 270 75 10
bírság pénz
10 akcse 175 akcse együtt 300 akcse 300 akcse
mennyasszonyadó és hordóadó
- - 200 akcse - -

A táblázathoz a következő megjegyzéseket kell fűzni: a kile korabeli mértékegység, 25,65 kilogramm búzának, ill. 22,25 kilogramm árpának felel meg, egy pint 1,69 liter. A kevert gabona elnevezés az árpa, köles, rozs és zab gyűjtőneve. Valószínűtlen, hogy a len vetésterülete 1580 és 1590 között a tizenötszörösére nőtt volna - mint fentebb láttuk, az 1580-as és 1590-es földesúri jövedelmek gyakorlatilag megegyeznek, aminek az az egyszerű oka, hogy az utóbbi évből származó összeírást készítő hivatalnok tipikus bürokrata módjára az 1580-as összeírás alapján készítette el a deftert - így valószínűleg jelentős kényelmetlenségektől sikerült megkímélnie magát. Az egyes bevételi tételeken némileg változtatott (200 kile búza helyett 210 kile, 50 kile kevert gabona helyett 52 kile, 100 pint must helyett 105 pint), hogy az összeírás olyan legyen „mintha", és miközben más tételek értékét csökkentette, hogy a végösszeg stimmeljen, a lentized értékét jelentősen megnövelte. Magyarázatra szorul az 1546-os és az 1562-es musttized közötti nagy eltérés. Kézenfekvő volna valamilyen hadjárat pusztításával összekapcsolni a csökkenést, de éppen ezekben az években nem tudunk ilyenről Pentele környékén. Sokkal inkább itt is az első defterbe felvett adatok bizonytalanságáról van szó: az 1546-os évhez képest jó háromszorosára nőtt a búzatized 1562-re - ebben az esetben alulbecsülték a várható jövedelmet, a szőlőnél pedig felül. A hordóadó a borkereskedelemre kivetett illeték, de tekintve, hogy csak az 1562-es évnél szerepel más adófajtákkal összevonva, a 200 akcsét ebben az esetben is a bírságpénz tette ki.

Az, hogy 1546-ban nincs feltüntetve a len-, bárány- stb. tized, természetesen nem azt jelenti, hogy az illető termény vagy állat ismeretlen lett volna a pentelei- ek számára. Az adónemek - már említett - folyamatos gyarapodása a török hódoltság idején általános jelenség.

A legnagyobb bevételt a gabona-, azon belül is a búzatermelés biztosította. A jövedelmek között nem szerepel a haltized, pedig valószínűnek tartható, hogy a penteleiek továbbra is foglalkoztak halászattal.

A penteleiek ezenkívül az Adony és Almás közelében fekvő Szentiván-puszta12 (ami nem azonos a mai Alsószentivánnal) egy részét is megművelték, 1562-ben 100 pint tizedet fizettek itteni széleik után. (Szentivánnak egyébként igen jelentős szőlei lehettek: az említett évben az adonyiak 2050, a lóréviek 352, a ráckeveiek 264, a makádiak 132, a simonfaiak és almásiak 100-100 pint musttizedet fizettek, de ezenkívül még mohamedánoknak is volt itt 1,4 hektár szőleje!) 1559-ben egy müszellemet írtak össze. Tekintve, hogy ekkoriban Pentelén még nincs palánkvár, az illető az Adony mellett épült párkánnál, Korkmaznál („Nem fél”) teljesíthetett szolgálatot.

Pentele a magyar feudalizmus rendszerében

A török hódítók Magyarországon olyan jelenséggel találták szembe magukat, amely az egyetemes történelemben is páratlan: az idegen betolakodók uralmát csak átmenetinek tekintő magyar nemesek mindent elkövettek, hogy az adószedés és igazságszolgáltatás révén biztosítsák jogigényüket a hódoltságban maradt birtokaikra.13 Időben és térben változott ugyanennek az adóztatásnak és jogszolgáltatásnak a sikeressége, de nem lehet kétségünk afelől, hogy ha a török helyőr séggel rendelkező Földvár lakosaitól is behajtották a magyarok a járandóságot, Pentele lakosai sem kerülhették el a kettős adóztatást. A földesúri adóztatás az első évek sokkhatása után - mindenekelőtt a nagyobb várak sikereinek hatására - fokozatosan megerősödött.

Hogy az Almási nemzetség mikor és milyen körülmények között halt ki, nem tudjuk. Mindenesetre 1560. február 7-én Ferdinánd király Pentelét - Almással és Apostaggal, valamint más Fejér megyei birtokokkal együtt - Pákosi Paksy Jánosnak (Komárom megyei ispán, komáromi várkapitány, 1560. április 10-étől báró) és testvéreinek, Lajosnak és Jóbnak adományozta, pontosabban megerősítette őket a család által már korábban birtokolt javak tulajdonjogában, mivel a birtok jogot igazoló okleveleik elvesztek. Az ilyenkor szokásos beiktatást 1562. március 2-án végezte el az esztergomi káptalan Komáromban.

Hogy a penteleiek földesúri adóztatása milyen rendszerességgel folyt, mekkora volt a befolyó jövedelem, azt források híján sajnos nem tudjuk. A jobbágyok valószínűleg itt is pénzbeli megváltást, censust fizettek a telekhasználatért, amit esetleg a falu egy összegben fizetett ki a Paksyaknak. A készpénzfizetésnek az az előnye is megvolt, hogy nem kellett a terményeket kiszállíttatni a királyi Ma gyarország területére. Egy adat arra utal, hogy legalábbis egy bizonyos időszakban a földesúri jövedelmeket Palota hajtotta be Penteléről. A Palotához tartozó lakatlan települések 1617-ben készített listáján14 ui. szerepel Penteles, amit két Fejér megyei faluval lehetne azonosítani: a Duna melletti Pentelével, ill. Sárpentelével. Utóbbi a székesfehérvári szandzsák összeírása szerint legkésőbb 1582 óta puszta volt, így nem illik rá a palotai lista előtt álló megjegyzés: „Possessiones olim ad arcem Palota spectantes quae modo desertae habentur.” Vagyis: egykor Palotához tartozó (lakott) falvak, amelyek most lakatlanok. A felsorolásban szereplő, korábban lakott falvak ui. alig vitathatóan a tizenötéves háború (1593-1606) során pusztultak el. Azt ugyan nem lehet kizárni, hogy Sárpentelére valamikor 1582 és 1593 között jobbágyokat telepítettek, de erre utaló adat egyelőre nincs. A szóban forgó listán viszont szerepel több olyan név is, amely a Paksyak nak adományozott falvak felsorolásából is ismerős: Szentiván, Almás és Hard. Közülük az első azonosítása gyakorlatilag lehetetlen, mivel a palotaiak maguk is sikeresen telepítettek a lakatlan Sár melletti Szentivánra, bár az sem elképzelhe tetlen, hogy az egy említés mögött két Szentiván húzódik meg. Almás azonosítása Rácalmással szintén nem problémamentes, mivel a Székesfehérvártól északra fekvő Magyaralmásra is gondolhatnánk, de ennek az mond ellent, hogy az Északi-Bakony-Székesfehérvár-Fertő vonaltól északra a palotaiak nem nagyon merészkedtek - nem véletlen, hogy a palotai iratokban szereplő Igar falut nem a Móri-árokban fekvő, Magyaralmással szomszédos egykori faluval azonosítják (noha az 1582 körül is lakott volt), hanem a megye déli részén, a Sár közelében található településsel. Végül Hard esetében az azonosítás vitathatatlan: arról a Paksyak birtokában levő faluról van szó, amely a megye déli részén, Alsószent iván mellett volt valaha. A Paksyak Fejér megye déli részén levő falvai közül nem szerepel az 1617-es palotai listán Szedreg, Baracs és Apostag, de utóbbi kettő a defterek szerint lakatlan puszta. Szedreg hiánya ugyan magyarázatra szorul, de az 1617-es lista nem tökéletes: hiányzik belőle több olyan település, amelyet korábbi palotai iratok említenek, pl. Dudar, Nána, Tés, Peremarton, Szentmárton, Bika. A fentiek alapján elképzelhető tehát, hogy olyan jelenséggel van dolgunk, ami nem példa nélküli: a Paksyak Palotán szolgáló katonáknak adták bérbe Fejér megyei birtokaik jövedelmét, köztük Penteléét.

A decimát, vagyis az egyházi tizedet jóval rendszertelenebbül hajtották be a hódoltsági területekről, mint a földesúri járandóságokat. A kamara nem ritkán kibérelte a végvárak számára, csökkentve ezzel a védelmi rendszer fenntartásá nak költségeit - a kifizetett összeg természetesen alatta maradt a ténylegesen behajtható adónak -, de gyakran maga a földesúr vette azt árendába, hiszen az egyházaknak amúgy sem lett volna módja a behajtásra.

Az állami adóterhek legfontosabb eleme a dikális, más néven rovásadó volt, ami a rendkívüli hadiadó rendszeressé válásával alakult ki, összege a 16. század első felében 1-2 forintot tett ki, később folyamatosan növekedett. Kisebb megter helést jelentett a jobbágy háztartásokra kivetett portális adó. Emellett a hódoltsági falvak lakói is tartoztak gratuitus laborral, vagyis várrobottal a legközelebbi magyar végvárhoz, amit - főleg a távolabb fekvő települések - pénzen is megválthattak. Sajnos éppen Fejér az a megye, amelyik a királyi adóval elszámoló kama rai iratokból hiányzik. Ez persze nem azt jelenti, hogy a jobbágyság mentesült volna az állami adó megfizetése alól. A török uralom alá került megye ui. mint önálló közigazgatási egység megszűnt létezni, területét a két szomszédos megye, Komárom és Veszprém között osztották fel - 1586-ban Paksy Györgyöt a győri káptalan már Veszprémben iktatja be Kulcs és Szentiván puszták birtokába. Arra vonatkozó adat ugyan nincs, hogy az állami adót ki hajtotta be Penteléről, de következtetni lehet rá. A közelben levő Venyimet, Előszállást, Karácsonyszállást ui. Palota híres kapitánya, „a nagy Thury György" kapta. Valószínű, hogy a szomszédos falvakat mint magánember látogató Thury egy füst alatt a környék „hivatalos ügyeit" is elintézte, vagyis behajtotta az adót. Arra, hogy Pentele ennek ellenére nem szerepel a kimutatásokban, lehet magyarázatot találni. Ez ui. az a korszak, amikor hónapokig, néha évekig „se pénz, se posztó" nem jutott a magyar végvári katonáknak, így a túlélési stratégiáknak akkor is fontos elemét képezte a „pénzügyminisztérium" kijátszása.

A „rövid" 17. század

A történészek gyakran emlegetik a „hosszú" 19. századot, amely a francia forra dalomtól az első világháborúig tartott, ennek példájára beszélhetünk Pentele „rövid" 17. századáról, amelyet két nagy háború fog közre: a „tizenötéves" és a Magyarországot felszabadító, amelyik Bécs török ostromával (1683) kezdődik, majd a karlócai békével (1699) végződik. Az 1593-ban kezdődő nagy háború Pentelét is súlyosan érintette. A környék lakossága nagyobb részt a királyi Ma gyarország területére menekült a pusztítva járó hadseregek elől: 1594-ben Szinán nagyvezér vonult erre, hogy Győrt megostromolja, 1601-ben, többszöri sikertelen kísérlet után a keresztények bevették Fehérvárat, ezt követően végigpusztították a Duna menti török táborokat. 1608-ban Maximilian Brandstätter szerint a környék teljesen elhagyatott, mint láttuk, ez a helyzet még 1617-ben is.

A lakosság visszatelepedése csak ezután vehetett nagyobb lendületet, ugyan akkor megjelentek az első rác, vagyis szerb bevándorló csoportok. Ezek beköltözése nem volt új jelenség, összefüggött a török terjeszkedéssel. Az ország koráb ban színmagyar déli, bácskai, temesközi részét ekkor már gyakran „Rácországnak" nevezik a források. Az ország belsőbb részére azonban csak a tizenötéves háború pusztulása után jutnak el nagyobb számban, bár úgy tűnik, a környékre még ekkor sem. A Duna mentén 1658. április első hetében átutazó svéd Claes Brorsson Rålamb beszélt az egyik település lelkészével, aki szerint errefelé min denki református. Ugyancsak keresztényekről, vagyis nem ortodox szerbekről szól pár évvel később Heinrich Ottendorff, aki az 1662-63. évi követség tagja volt.

A század első felében, valószínűleg 1634-ben Hüszein budai pasa palánkvárat építtetett a mai Rácdombra. Az építkezés célja az volt, hogy megakadályozza azokat a rajtaütéseket, amelyeket magyar katonák hajtottak végre a faluhoz közeli lösz mélyúton: 1609. augusztus 7-én valószínűleg itt támadták meg Bá thory Gábor fejedelem követét, Keresztesi Pált, Haszan budai pasa 1630. augusz tus 23-i levele szerint itt raboltak ki tatai és komáromi katonák egy kereskedő karavánt, pár hónappal később ugyan ő újabb rajtaütésről tudósítja Esterházy Miklós nádort. A portyázók egyik vezérét név szerint ismerjük a levélből. Egy bizonyos Dombai ő, akiről dűlőt neveztek el Pentelén - a család egyébként Fejér megyei birtokokkal is rendelkezett, így nem meglepő a jó helyismeret. Azt már Evlia Cselebitói tudjuk, hogy 1661 második felében, miközben a törökök Erdély ben hadakoztak, a keresztények felégették a palánkot. Ugyancsak a híres török utazó meséli el, hogy a helyreállításra már a következő évben sort kerített Iszma-il, budai pasa. „Először is egy fejedelmi dzsámit (templomot) építtetett" a három száz katona által védett palánkba, amelynek alaprajza négyszögletes volt, és Ottendorff rajza szerint sarkainál kerek bástyák emelkedtek, kapuit tornyok erősítették, nyugaton mély árok védte. A váralja település száz házból állott, húsz bolt is volt benne, valamint fogadó az utasok számára. A törökösen hánnak nevezett fogadó mellett egy Liber Paternak szentelt római oltár állt, amelyet a lóra szállók zsámolynak használtak. A Pentelén Evlia Cselebivel egy napon, 1663. július 14-én átutazó Ottendorff rajza segít eligazodni a falu topográfiájában: a török - pontosabban török szolgálatban álló rác - katonaság és polgári lakosság települése a mai Magyar utca és Táltos utca környékén lehetett, a keresztények lakta rész a Frangepán utca és Pentelei Molnár János utca tájékán, a szerbül Agragyénak („váralja") nevezett részen volt. Valószínűleg ezek azok az évtizedek, amikor a háborúk során egyre pusztuló magyar lakosság mellé, helyére egyre több rác költözik Pentelére.

Míg a török uralom első feléből bőségesen rendelkezünk Pentelére vonatkozó gazdaságtörténeti adatokkal, addig a 17. század sajnos fehér folt ebből a szem pontból, mert nem maradtak ránk defterek. A korszak általános jellemzője, hogy a magyar földesuraknak általában problémát okozott a szerbek betelepülése, a törökökkel jó kapcsolatot tartó rácok ui. igyekeztek kibújni a kettős adóztatás terhei alól. A „rác-kérdés" főleg éppen a Dunántúlon volt jelentős, de a magyarok végül is rá tudták szorítani az új telepeseket az adó megfizetésére. Könnyebbsé get jelentett így is számukra, hogy a portális adó és a tized megfizetése alól mentesültek, bár a közeli Ercsiben éppen arra hivatkozva emelték a rácok summáját - vagyis azt a pénzösszeget, amellyel a jobbágyi szolgáltatások egészét válthatta meg egy-egy falu -, hogy nem tartoznak dézsmával a katolikus egyháznak. A század utolsó negyedében a királynak fizetett állami adóterhek Fejér megyében is megnőttek, ami aztán magával vonta a török adók emelését is.

Konkrét ismeretekkel csak a hódoltság utolsó éveiről rendelkezünk. 1689-ben, a nagy felszabadító háború idején, alig három évvel Buda visszafoglalása után a kamara (kincstár) összeírást készíttetett a még török uralom alatt álló területekről, köztük csaknem egész Fejér megyéről. Eszerint Pentelén 40 lakott és 50 lakatlan házat találtak az adminisztrátorok, ami egybevág Evlia Cselebi adatával. A pusztulás, elnéptelenedés hatalmas mérete mellett még valamit érdemes meg jegyeznünk: maga a 40 ház is magasabb szám, mint a 16. századi defterekben fennmaradt családszámok. Ha ehhez hozzászámítjuk azt az 50 házat, amelyben valamikor még éltek, arra következtethetünk, hogy Pentele lakossága a 17. század során igen jelentősen megnőtt, még ha figyelembe vesszük is, hogy a 16. századi török összeírásokból is kimaradhatott a családfők egy része. Ismét érde mes a környező települések hasonló adatait szemügyre venni: Venyimen a defte rek 1580-ban 70 családfőt említenek, az 1689. évi összeírás 40 lakatlan házat, Almáson ugyanekkor 77 családfőt, ill. 60 lakatlan házat. Ha az vitatható is, hogy milyen módszert alkalmaznak az egyes összeírások, és hogy mennyire pontosak, az már aligha, hogy Pentele és szomszédjainak viszonyában alapvető változás állt be: a környék legkisebb falva a 17. század során - nem utolsó sorban a katonai tábornak köszönhetően - maga mögött hagyta az egyre zsugorodó szomszédo kat, nyilván lakosságuk egy részét is magába olvasztva.

A másik összeírás 1702-ben készült, és közli, hogy mekkora adót fizettek a penteleiek török földesuruknak, akinek a neve nem derül ki. E szerint az egyes telkekre nehezedő terhek a szokásosak: évi 1 forint (ez a kapuadó), tizedek, 1 pint vaj, ezenkívül 13 forintra rúgott a szultánnak fizetett járandóság, és emellett robotot is kellett teljesíteniük.

Pentele felszabadítása

1686. június 18-án a Szent Szövetség csapatai Lotharingiai Károly herceg irányításával hozzákezdtek Buda ostromához. A török felmentő sereg, élén Szulejmán nagyvezérrel, júliusban ért Magyarországra, és a keresztény vezérek Pálffy Károly altábornagyot küldték egy nagyobb lovasegységgel felderítő útra. Pálffy mintegy 1500 katonájával július 20-án vágott neki a portyának, amelyről Ottlyk György számolt be naplójában. A csapat Földvár után, július 23-án vagy 24-én találkozott szembe és ütközött meg a török elővéddel. Pálffy gróf az erősítésként mellé rendelt Czobor Ádámot huszárjaival együtt visszaküldte az ostromló seregekhez, maga pedig Pentelén maradt, hogy figyelje a törökök mozgását. 2-3 nap itt tartózkodás után indult vissza Budára, és 29-én már személyesen jelentett a törökök előrenyomulásáról. A fősereggel együtt utazó erdélyi követ, Baló Mátyás naplója szerint a nagyvezér augusztus 10-én vonult el „Pentelyi" mellett. Hogy a pentelei palánknak, ill. katonaságának mi lett a sorsa a magyar portya során, nem derül ki a beszámolókból.

A felmentő sereg augusztus 14-én vereséget szenvedett a szövetségesektől, Budát szeptember 2-án a keresztények bevették. A visszavonuló törökök szeptember első hetében érkeztek ismét Pentelére. Itt a nagyvezér szeptember 5-én levelet íratott Bádeni Lajoshoz a porta főtolmácsával, Alexander Maurocorda-tóval. A békeajánlatnak természetesen semmi hatása nem lett, a menekülő ellenséget üldöző Lotharingiai Károly szeptember 9-én érkezett Pentelére, és tábort ütött a falutól délre a fennsíkon - a falu ezután már nem kerül vissza a törökök kezére. A többszöri hadjárás során letarolt környéken a lovak számára már nem volt elég fű, ezért Károly még ezen a napon elrendeli egy hajóhíd készítését - a ránk maradt térkép szerint - Pentele és Dunavecse között, hogy a túlpartra járhassanak legeltetni. A vezérek 10-én innen küldik Pálffyt a császárhoz, hogy tájékoztassák a hadjárat menetéről, maguk pedig 11-én és 12-én helyben maradtak. Az itt-tartózkodás meglehetősen viszontagságos volt. A teljesen elpusztított területen fa sem lehetett sok, mert több vezér is tűz nélkül maradt a három nap alatt. A mocsaras környéken maga Lotharingiai Károly is vérhast kapott, csak egy hét múlva, 19-én kezdett jobban lenni.

A fahiány az 1687-es hadjárat idején is bosszúságot okoz a keresztényeknek. Ezúttal június 14-én vonulnak Pentelére Adonyból. Az ismét felállított pentelei hajóhíd az összeköttetés lehetőségét biztosította a dunántúli és inneni csapatok között: Károly június 16-án, Földváron írott levelében azt ajánlotta Bádeni Lajos nak, hogy itt keljen át a Dunán. A fővezérrel az egész hadjárat idején elégedetlen kedő őrgróf a javaslatot nem fogadta el. A hadjárat a nehézségek ellenére végül fényes sikerrel záródott: augusztus 12-én Nagyharsánynál és Mohácsnál sikerült szétzúzni a török sereget.

FORRÁSOK ÉS FELDOLGOZÁSOK

A környezet természetföldrajzi áttekintése és történeti földrajzi értékelése

  1. A város és környezetének részletes földrajzi feldolgozása: Ádám László - Boros Ferenc (szerk.): Dunaújváros földrajza. Földrajzi Monográfiák X. Budapest, 1979. (a továbbiakban: Dunaújváros földrajza).
  2. A Mezőföld természetföldrajzi feldolgozása: Marosi Sándor - Szilárd Jenő (szerk.): A dunai Alföld. Magyarország tájföldrajza I. Budapest, 1967. (a továbbiakban: A dunai Alföld).
  3. A különböző természetföldrajzi területekhez használható kiegészítő tematikus térképlapok: Magyarország Nemzeti Atlasza. Budapest, 1989.
  4. A dunai Alföld 255.
  5. A dunai Alföld 259.
  6. Marosi Sándor - Somogyi Sándor (szerk.): Magyarország kistájainak katasztere l-II. Budapest, 1990. 107. (a továbbiakban: Kistájkataszter).
  7. Dunaújváros földrajza 24.
  8. A dunai Alföld 257.
  9. Dunaújváros földrajza 28.
  10. Dunaújváros földrajza 75.
  11. A dunai Alföld 263.
  12. Kistáj kataszter 109.
  13. A dunai Alföld 263.
  14. A dunai Alföld 266.
  15. Dunaújváros földrajza 77-78.
  16. A dunai Alföld 285.
  17. A dunai Alföld 287-288.
  18. Dunaújváros földrajza 31.
  19. Dunaújváros földrajza 64.
  20. Dunaújváros földrajza 61.
  21. Dunaújváros földrajza 36.
  22. A Kárpát-medence korábbi történeti időszakokra jellemző természeti állapotának rekonstrukciója a történeti földrajzi irodalomban igen részletesen kifejtett, különösen a honfoglalás körüli és középkori idő szakokra vonatkozóan. Összefoglaló értékelés Frisnyák Sándor: Magyarország történeti földrajza. Budapest, 1995. 213. Történeti tájtípusok meghatáro zásában Somogyi Sándor tipológiái a meghatározóak (lásd Frisnyák 9.). A témával kapcsolatos bőséges irodalmi összegzést közöl Györffy György – Zólyomi Bálint: A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezred előtt. In: Kovács László (szerk.): Honfoglalás ésrégészet. Budapest, 1994. 13-27.

Az ember megtelepedésének, jelenlétének legelső, közvetett nyomai

  1. Gáboriné Csánk Vera: Az ősember Magyarországon (a továbbiakban: G. Csánk). Budapest, 1980. 252.
  2. Fejér megye paleolitikumát Makkay János foglalta össze: A kőkor és a rézkor Fejér megyében. Fejér megye története I/1. Székesfehérvár, 1970. 9(5)-52(48). (a továbbiakban: Makkay) - A további tájékozódást segítő munkák: Bóna István - Gábori Miklós: Az ókor története I. Budapest, 1964; G. Csánk; Gábori Miklós: A késői paleolitikum Magyarországon. Régészeti Tanulmányok III. Budapest, 1964. (a továbbiakban: Gá bori 1964); Gábori Miklós: A régibb kőkor Magyaror szágon. In: Székely György (főszerk.): Magyarország története I. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, 1984; Vékony Gábor: Az emberiség története. Korszerű történelem középiskolásoknak. Budapest, 1993; Vértes László: Az őskőkor és az átmeneti kőkoremlékei Magyarországon. A Magyar Régészet Kézikönyve I. Budapest, 1965.
  3. Bóna Istvánná: Újabb mamut-lelettel gazdagodott a Sztálinvárosi Múzeum. Sztálinváros, 1956. január 26.
  4. Az ökológiai hasonlóságnak inkább megfelelő lösz- paleolitikum elnevezést ajánlja T. Dobosi Viola: Ma gyarország ős- és középsőkőkori lelőhelykatasztere. Archaeologiai Értesítő 102. 1975. 64-76.
  5. Csalogovits József: Őskori leletek Dunaföldváron. In: Tolna vármegye múzeumának újabb szerzeményei. I. 7-14, 31-32. Holub József (szerk.): Tolna vármegye múltjából 2. Pécs, 1936; T. Dobosi, Viola: Mesolithische Funde in Ungarn. In: Aktuelle Fragen der Bandkeramik. Székesfehérvár, 1970. 40.
  6. Gábori 1964. 39-51. IV-VII. táblák; Vértes 186-196. LIII-LVI. táblák.
  7. Legutóbb Dobosi Viola vizsgálta meg egyik lelőhe-lyünket: Régészeti Füzetek 45. 1993. 37.
  8. Makkay 14(10).

Az újkőkor hagyatéka

  1. Bánffy Eszter - Bondár Mária - M. Virág Zsuzsanna: Évezredek üzenete a láp világából. (Régészeti kutatások a Kis-Balaton területén 1979-1992). Kaposvár- Zalaegerszeg, 1996. 16-43. (a továbbiakban: Bánffy- Bondár-M. Virág); Kalicz, Nándor: Die Keszthely- Gruppe der Transdanubischen (Mitteleuropäischen) Linienbandkeramik im Lichte der Ausgrabung in Kus tánszeg (Westungarn). Communicationes Archaeolo-gicae Hungariae 1991. 5-31; Makkay, János -Stamini, Elisabetta -Tulok, Magdolna: Excavations at Bicske-Galagonyás (III). The Notenkopf and Sopot-Bicske Cultural Phases. Societá per la Preistoria e Protostoria della Regione Friuli-Venezia Giulia. Quaderno 6-1996. Trieste, 1996; Nagy Emese Gyöngyvér: Az alföldi vonaldíszes kultúra kialakulása. A Debreceni Déri Múze um Évkönyve 1995-1996. Debrecen, 1998. 53-86. (a továbbiakban: Nagy: általános kutatástörténeti kép a Dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájáról is); M. Virág Zsuzsanna: Újkőkori és középső rézkori telepnyomok az M0 autópálya szigetszentmiklósi szakaszáról. In: Régészeti kutatások az M0 autópálya nyomvonalán I. Budapest, 1992. 15-60. További, haszonnal forgatott és szívesen ajánlott irodalom: Bökönyi Sándor: „Vadakat terelő ju hász...". Az állattartás története. Budapest, 1978 (a továbbiakban: Bökönyi); Kalicz Nándor: Agyagistenek. A neolitikum és a rézkor emlékei Magyarorszá gon. Budapest, 1970; Kalicz Nándor-Makkay János: A neolitikus Sopot-Bicske kultúra. Archaeologiai Ér tesítő 99. 1972. 3-14 (a továbbiakban: Kalicz- Makkay 1972); Kalicz, Nándor-Makkay, János: Süd-liche Einflüsse im frühen und mittleren Neolithikum Transdanubiens. In: Aktuelle Fragen der Band keramik. Székesfehérvár, 1972; Makkay János: A kőkor és a rézkor Fejér megyében. Fejér megye története I/1. Székesfehérvár, 1970 (a továbbiakban: Mak kay 1970); Makkay János: A bicskei neolithikus telep és temető. Az István Király Múzeum Közleményei D. sorozat Székesfehérvár, 1975 (a továbbiakban: Makkay 1975); Makkay János: A magyarországi neolitikum kutatásának új eredményei. Budapest, 1982; Oates, David -Oates, Joan: A civilizáció hajnala. Budapest, 1983; Pigott, Stuart: Az európai civilizáció kezdetei. Budapest, 1987; Raczky Pál: A házba való temetkezés szokásának kezdetei Délkelet-Európá ban. In: Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. Budapest, 1982. 17-26. Regenye Judit: A Sopot- kultúra lelőhelyei a Balaton-felvidéken. Communica tiones Archaeologicae Hungariae. 1996. 23—42; Титовранний u средний неолит Дунантула. Археология Венгрии. Каменный Веқ . Мосқва, 1980. 250-316.
  2. Childe, V Gordon: Az európai társadalom őstörténete. Budapest, 1962. 38.
  3. Raczky Pál: Az első paraszti falvak a Közép-Tisza vidéken az újkőkor elején. In: Vendégségben őseink háza táján. Szolnok, 1996. 23.
  4. Károlyi Mária: Történelem távolnézetből – helyünk az őskori Európában. Vasi Szemle L. 1996. 2. (a to vábbiakban: Károlyi 1996) 166.
  5. Bökönyi 79. (uo. a „neolitikus fejlődés európai gócairól" is)
  6. Károlyi 1996. 169; T. Bíró Katalin: A kárpát-medencei obszidiánok vizsgálata. Archaeologiai Értesítő 108. 1981. 203-204.
  7. T. Bíró Katalin: Őskőkori és őskori pattintott kőeszközeink nyersanyagának forrásai. Archaeologiai Értesítő 111. 1984.42-52.
  8. Bánffy-Bondár-M. Virág 16.
  9. Nagy 53-59.
  10. A körárok-rendszerekre másféle magyarázatok is születtek: Károlyi Mária: Az újkőkor kutatásának tíz esztendeje Vas megyében (1973-1983.) Vasi Szemle XXXVIIII. 1984. 3. 431-432.
  11. Intercisa Múzeum régészeti gyűjteménye (a továbbiakban IM) 74.2.4. Makkay a neolitikus lelőhelyek hiányát a partomlások számlájára írja (Makkay 1970). Csakhogy a városi, városkörnyéki terepbejárá sok sem hoztak eredményt. Perkáta határában van egyetlen, neolitikusnak meghatározható lelőhelyünk két cseréppel: IM 95.3.1-2. Hatházi Gábor terepbejárása 1991. Erdős Ferenc - Hatházi Gábor (szerk.): Perkáta története. Perkáta, 1996.
  12. Makkay 1970. 28. Többek közt Bicske-Galagonyás korai része, Sukoró-Tóradűlő.
  13. Az építési engedély kiadása lelkiismeretlenül, az IM szándékos megkerülésével történt. B. Horváth J. ásatása. Régészeti Füzetek 48. 1997. 8-9.
  14. Sajnos a majd 200 méter hosszúságú, de csak alig 2 méter szélesre engedélyezett (kialkudott) leletmen tési szelvényben (inkább csak árokban) eleve csekély volt az esélyünk házak megfigyelésére, hiszen nagy jából tudni lehetett, mire számíthatunk: mély bronzkori és igen-igen mély török gödrökre, amelyek kiváló leletanyagot tartalmaztak, de nagy rombolást végeztek. B. Horváth J. ásatása. Mindkét ásatás „ka landjairól": Múzeumi Hírlevél. 1994. június; Heti Nemzeti Újság 1994. július 15.
  15. Makkay 1975.
  16. Hasonlót közöl Regenye Judit: Adatok a határvonal módosulásához a zselízi csoport késői szakaszában (néhány Balaton körüli lelőhely alapján). Pápai Mú zeumi Értesítői. 1995. 141. L.t.1.
  17. Vágó Eszter ásatása, Régészeti Füzetek 21. 1968. 24.
  18. Jellemző darab egy vastagfalú edény oldaltöredéke, fölfelé álló, nagy, hegyes bütyökkel. IM leltározat lan. Hasonlót közöl Kalicz-Makkay 1972. 2. kép 3; Makkay 1970. 15. kép 6.
  19. Makkay 1970. 37(33) és 16 (12), elterjedési térkép.
  20. Nagy 58.

A terület a bronzkorban

  1. A lelőhely neve eredetileg Koziderpadlás (a Kozider szó kecskelegelőt jelent), az eltérő írásmód egy köz tes nyelvújítási fázisnak köszönhető.
  2. A régészet azonos vagy különböző eszközök azonos korban történő nagyszámú összegyűjtését és egyidejű elrejtését, „deponálását" nevezi depóleletnek.
  3. A Koszider-korszak a Kárpát-medence középső bronzkora utolsó néhány évszázadának megkülön böztető elnevezése. Ezekben az évszázadokban a korábban békésnek mondható fejlődés hirtelen megváltozik, és általános mozgalmasság érzékelhető. Ez az első olyan bronzkori időszak, amikor szinte tömegesen rejtenek el bronzkincseket.
  4. A tell arab szó, mely dombot jelent. A régészet a hosszú ideig tartó, állandó egyhelyben lakás által hátramaradt mesterséges „halmokat" nevezi tellnek.
  5. Bóna, István: The Cemeteries of the Nagyrév Culture. A lba Regia II—III 962-63. 11-23. (a továbbiakban: Bóna 1962); Tompa, Ferenc: 25 Jahre Urgeschichts forschung in Ungarn 1912-1936. Berliner Jahrbuch für Vor- und Frühgeschichte 24-25.
  6. Csányi Marietta: A nagyrévi kultúra leletei a Közép- Tiszavidékről. Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 1982-83. 33-65. (a továbbiakban: Csányi 1982-83)
  7. Bóna 1962. 14.
  8. Csányi 1982-83. 53-55.
  9. Ritkán előforduló temetkezési mód: csecsemő vagy kisgyermek szűk aljú és szájú, hasas edényben történő eltemetése.
  10. Bóna, István: The Peoples of Southern Origin of the Early Bronze Age in Hungary I — II. A lba Regia IV-V 1965. 17-64.
  11. Szabó Géza: A Dunaföldvár-Kálvária teli-település kora bronzkori rétegsora. A Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve XVII 1992. 79.
  12. Poroszlai, Ildikó: Bölcske-Vörösgyűrű 141-142. in: Bronzezeit in Ungarn. Frankfurt am Main, 1992 (a továbbiakban: Poroszlai 1992).
  13. Banner, János - Bóna, István - Márton, Lajos: Die Ausgrabungen von L. Márton in Tószeg. Acta Ar-chaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae X 1957. 1-140.
  14. Bóna István: A Nagyrév-kultúra településeiről. A Tapolcai Városi Múzeum Közleményei 2. 1991. 73-82. (a továbbiakban: Bóna 1991); Bóna, István: Bronze zeitliche Tell-Kulturen in Ungarn. 19. (a továbbiak ban: Bóna 1992); Poroszlai 1992. 141-145 és Százhalombatta-Földvár 153-155; Vicze, Magdolna: Baracs- Földvár 146. (a továbbiakban: Vicze 1992) – utóbbi három megjelent in: Bronzezeit in Ungarn. Frankfurt am Main, 1992.
  15. Csányi, Marietta - Stanczik, Ilona: Tiszaug-Ké ménytető. In: Bronzezeit in Ungarn. Frankfurt am Main, 1992. 115-119; Poroszlai Ildikó: Ásatások a százhalombattai bronzkori földvárban (1989-1993). In Ásatások Százhalombattán. Százhalombatta, 1996. 5-15.
  16. B. Vágó Eszter: Jelentés a sztálinvárosi állami múze um 1957. évi tevékenységéről. A Fejér Megyei Múzeumok évi jelentése 1957. évre. 39-41.
  17. Bóna 1962. 17.
  18. Csányi Marietta szíves szóbeli közlése.
  19. Bóna, István: The Early Bronze Age Urn Cemetery at Kulcs and the Kulcs Group of the Nagyrév Culture. A lba Regia I 1960. 7-15.
  20. Kalicz Nándor - Schreiber Rózsa: Bronzkori urnatemető Szigetszentmiklós határában. Ráckevei Múzeumi Füzetek 2. 1995.
  21. Bóna 1991; Bóna 1992; Vicze 1992.
  22. Mozsolics Amália: A kisapostagi korabronzkori ur natemető. Archaeologia Hungarica XXVI 1942.
  23. Bándi Gábor: A dél-dunántúli mészbetétes edények népe kultúrájának elterjedése és eredete. Dunántúli Dolgozatok 4. 1967; Honti Szilvia - Kiss Viktória: Középső bronzkori leletek Somogy megyéből. Somogyi Múzeumok Közleményei XII 1996. 17-38.
  24. Csányi Marietta - Stanczik Ilona: Előzetes jelentés a tiszaug-kéménytetői bronzkori teli-telep ásatásáról. Archaeologiai Értesítő 109. 1982. 239-254.
  25. Bóna 1992.20
  26. Vicze, Magdolna: The Bronze Age Urn Cemetery of Szalkszentmárton-Cifrahíd. In: IV. Internationale Archäologische Studentenkonferenz. 1985. 87-92.
  27. Bóna, István: Die Mittlere Bronzezeit Ungarns und ihre Südöstlichen Beziehungen. Archaeologia Hun garica IL 1975. 51-52, 1. térképmelléklet; Kovács, Tibor: Befestigungsanlagen um die Mitte des 2. Jahr tausend v. u. Z. in Mittelungarn. In: Beiträge zum bronzezeitlichen Burgenbau in Mitteleuropa. Berlin-Nitra, 1982. 279-291.
  28. Csányi 1982-83. 55.
  29. Csányi Marietta szíves szóbeli közlése.
  30. Érdy János: Kelenföldi pogány sírok. Archaeologiai Közlemények II 1861. 29-45; Poroszlai Ildikó: Vatyai urnatemető Százhalombattán. Archaeologiai Értesítő 117. 1990.203-314.
  31. Bóna István: Bronzkori övkapcsok és diadémák. Archaeologiai Értesítő 86. 1959. 49-59; Bándi, Gábor: Ursprung der Metallschmiedekunst der Vatya-Kultur. Móra Ferenc Múzeum Évkönyvel964-65. 39-47.
  32. A kutatás feladata, hogy az egész Kárpát-medencében a Koszider-korszak folyamán kialakult egységes bronzművességben elkülönítse a helyi előzmények ből kifejlődő típusokat az új népességgel érkező típusoktól.
  33. A Koszider-korszak legfrissebb, egész Kárpát-medencére kiterjedő részletes tudományos igényű összefoglalását lásd: Bóna 1992. 32-39.
  34. Szent István Király Múzeum gyűjteménye (a továbbiakban: SZIKM) 8253: Petres, Éva: Früheisenzeitliche Funde im Komitat Fejér. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae IX 1958. 304. II. T. 8.
  35. IM közületien.

Késő vaskor: a kelták

  1. Kézikönyvek, összefoglalások - további bőséges irodalommal: Filip, Jan: A kelta civilizáció és öröksége. Budapest, 1966; Hunyady Ilona: Kelták a Kárpát medencében (Die Kelten im Karpatenbecken). Dis- sertationes Pannonicae II. 18. Budapest, 1942, 1944. (a továbbiakban: Hunyady 1942-44.); Márton Lajos: A korai La Téne-kultúra Magyarországon. Archaeologia Hungarica XI. 1933. (a továbbiakban: Márton); F. Petres Éva: A kelták Fejér megyében. Fejér megye története I/3. Székesfehérvár, 1971. (a továbbiakban: F. Petres); Szabó Miklós: A kelták nyomában Magya rországon. Budapest, 1971. (a továbbiakban: Szabó 1971); Szabó Miklós: Pannonia a római foglalás előtt (La Tène kor). In: Pannonia régészeti kézikönyve. Budapest, 1990. (a továbbiakban: Szabó 1990); Sza bó, Miklós: Les Celtes de L'Est. Le Second Age du Fer dans la cuvette des Karpates. Paris, 1992. (a további akban: Szabó 1992); Szabó Miklós - F. Petres Éva: A keleti kelta művészet. Székesfehérvár, 1974. (a to vábbiakban: Szabó-Petres 1974)
  2. Szabó 1971. 11-14; Szabó 1990. 16; B. Kutzián, Ida: Some New Early Finds in the Northern Danube Basin. In: The Celts in Central Europe. Székesfehérvár, 1975. 35-46; Uzsoki András: Előzetes jelentés a ménfőcsanaki kelta temető ásatásáról. Arrabona 12. 1970. 17-57; Uzsoki, András: Ménfőcsanak. In: Cor pus of Celtic Finds in Hungary I. Transdanubia I. Budapest, 1987.
  3. A hellenisztikus hatást sem nélkülöző leletanyag mellett igazi görög tárgy is került már elő magyarországi kelta lelőhelyről; a delphoi „rablóhadjárat" zsákmánya a Magyar Nemzeti Múzeum híres szobi kantharosza. Szabó 1971. 16, 83. 5. kép. - A harcosok sírleleteinek finomabb periodizációja és a történeti kép árnyalása: Szabó Miklós: Kelta harcosok Delphoi előtt és után. Antik Tanulmányok. XXXVIII 1994. 37-56. bőséges irodalommal. Ugyanott a balkáni invázió másféle értelmezéséről.
  4. Ámbár a Fejér megyei kelta leletek utolsó összefogla lásában felsoroltakénál számuk valamivel nagyobb; a Hunyadi-féle leletkataszter adatait figyelmen kívül hagyva, a dunaújvárosi múzeum működése előtti időkből csak egy szórvány lábperecről és egy szórvány övláncról esik említés: Petres 148(26).
  5. Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye: (a további akban: MNM) 247.1875: Hunyadi Ilona: Kelták a Kárpát-medencében. Leletanyag. Régészeti Füzetek 2. Budapest, 1957, 72. (korábban Hunyady; a továbbiakban: Hunyadi 1957)
  6. Hunyadi 1957. 72; Jelentés a Magyar Nemzeti Mú zeum 1909. évi állapotáról. Budapest, 1910.
  7. MNM 3.1933: Márton 1933. 94. 26. kép
  8. MNM 47.908, Hunyady 1942-44. XXXIV t. 4-5; Hunyadi 1957. 72. (Minthogy más övláncról eddig nem tudunk, azonos a szórványként említett darab bal, lásd 4. jegyzet.)
  9. Stanczik, Ilona - Vaday, Andrea: Keltische Bronzegürtel „ungarischen" Typs im Karpatenbecken. Folia Archaeologica 22. 1971. 14. 20. Abb. 4/1; Szabó-F. Petres 1974. 77. (A lánc a leltározáskor mért hosszához képest az idő múltával megrövidült.)
  10. Schmidt-gyűjtemény, Budapest: Hunyadi 1957. 72.
  11. Intercisa Múzeum gyűjteménye: (a továbbiakban IM) 73. 1.1-5.
  12. IM Adattára 2. sz.: a Duna-dűlői 1951. évi ásatás naplója.
  13. B. Kutzián Ida és Barkóczi László jelentése, 1952. nov. 4-11, IM Adattára 6. sz.
  14. B. Vágó Eszter jelentése, 1960. IM Adattára 117. sz.
  15. IM 58.16.1.1, 58.17.1.1, 61.75.1, 72.7.1.
  16. Egy különös temetkezési szokás, a vasfegyvereknek a sírba helyezés előtt való többszöri meghajlítása, összegörbítése kétkedővé tesz bennünket a vasművesség magas nívóját illetően. Polübiosz (Kr. e. kb. 200-120) írja a gall harcosokról, hogy kardjuk hegye visszafordul, pengéje elhajlik, s lábbal kell kiegyenesíteniük, hogy újra használhassák. Historiae II 33. 2-4.
  17. MNM 62.63.1-4: Szabó Miklós: A kettőspiramis alakú vasrudak kérdéséhez. Archaeologiai Értesítő 93. 1966. 249-253. Kísérő leletek híján késő vaskori keltezésükben publikálójuk bizonytalan (Szabó 1971. 37).
  18. Nagyvenyim, bennszülött telep házai, gödrei - B. Vágó Eszter ásatási jelentése, IM. Adattára 84. sz. Kishantos környéke, terepbejárás, B. Vágó Eszter je lentése, IM Adattára 130. sz. - közlésük előkészületben. Pongrácz Zsuzsanna: Római kor. 53-54, 61. és illusztrációk. In: Erdős Ferenc - Hatházi Gábor (szerk.): Perkáta története. Perkáta, 1996.
  19. B. Bónis, Éva: Die spá'tkeltische Siedlung – Gellért hegy-Tabán in Budapest. Archaeologia Hungarica XLVII 1969.
  20. Szabó 1971. 43; Szabó 1990. 29.
  21. MNM Éremtár 5.1.1959.1-280: Kerényi András: Sztálinvárosi kelta éremlelet. Numizmatikai Köz löny LVII-LIX. 1959-1960. 3-6. I. tábla (a továbbiak ban: Kerényi 1960); Fitz, Jenő (szerk.): Die Fund münzen der römischen Zeit in Ungarn. Bonn-Buda pest, 1990 (a továbbiakban: FMRU 1) 193-199.
  22. IM (numizmatika) 61.2.1-61.6.1. Az éremlelet darab számát tekintve különféle adatok keringenek. 1966- ban a dunaújvárosi múzeumban 330 darabról tudnak (Bóna István - B. Vágó Eszter: Képek Dunaújváros múltjából. Dunaújváros, 1966. 13.). A számontartottnál nagyobb számú érméről esik azóta is említés, nem tudni, mi ebből a mesés túlzás. Mindenesetre nemcsak közszájon forgó történetről, hanem közkézen forgó érmékről, valamint ezek vasműbeli sokszorosításáról is hallott nem egy munkatársam.
  23. Kerényi 1960. 6; FMRU 1. 193-199 (K. Bíró-Sey). Megyénkbeli verőműhelyt lehet gyanítani, Petres 1971. 137 (15). A zichyújfalusi típusú pénzekkel kö zeli rokon Audoleontos-pénzek tanúsága szerint ér méink valójában még a Kr.e. 3. században készültek, Kerényi datálása legfeljebb elrejtésük idejéhez állhat közel. Lásd ehhez Szabó, Miklós: Audoleon und die Anfänge der ostkeltischen Münzprägung. Alba Regia
    XX 1983. 43-56.
  24. IM (numizmatika) 72.2.1. Fejér megyei származásukat publikálójuk fenntartással kezeli, Torbágyi, Melinda: Griechischer Münzumlauf im Karpatenbecken. I. Periode: Philipp II, Alexander der Grosse und Lysimachos-Münztypen Acta Archaeologica Acade miae Scientiarum Hungaricae XLIII 1991. 28. 49.
  25. B. Vágó, Eszter: Kelten- und Eraviskengraber von Nagyvenyim und Sárkeszi. Alba Regia I 1960. 54-58, 62. 7-8. kép.

RÓMAI KOR

Intercisa hadtörténete

  1. Pannonia provincia nevét a régészeti fejezetekben a szakmában általánosan elfogadott és használt latinos változatában írjuk. A latin kiejtés szerint a hangsúly a röviden és emeltebb hangon ejtett o hangon volt.
    Pannoniára vonatkozó általános összefoglalások: Barkóczi, László: The Population of Pannonia from Marcus Aurelius to Diodetian. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae XVI 1964. 257-356. (a továbbiakban: Barkóczi); Fitz Jenő: Pannonok évszázada (Pannonia 193-284). Budapest, 1982. (a továbbiakban: Fitz 1982); Fitz, Jenő (szerk.): Die Fundmünzen der römischen Zeit in Ungarn. Bonn- Budapest, 1990; Hajnóczi J. Gyula: Pannónia római romjai. Budapest, 1987. (a továbbiakban: Hajnóczi 1987); Mócsy, András: Die Bevölkerung von Pannonien bis zu den Markomannenkriegen. Budapest, 1959. (a továbbiakban: Mócsy 1959); Mócsy András: Pannonia a korai császárság idején. Budapest, 1974. (a továbbiakban: Mócsy 1974.a); Mócsy András: Pannonia a késó'i császárkorban. Budapest, 1974. (a továbbiakban: Mócsy 1974.b); Hajnóczi Gyula - Me zős Tamás - Nagy Mihály - Visy Zsolt (szerk.): Pannonia Hungarica Antiqua. Budapest, 1995. (a továbbiakban: Pannonia Hungarica Antiqua); Mócsy András - Fitz Jenő (szerk.): Pannonia régészeti kézi könyve. Budapest, 1990. (a továbbiakban: Pannonia régészeti kézikönyve); Der römische Limes in Un garn. István Király Múzeum Közleményei A sorozat 22. 1976. (a továbbiakban: RLU); Tóth István: A ró maiak Magyarországon. Budapest, 1975. (a továbbiakban: Tóth); Visy Zsolt: A római limes Magyaror szágon. Budapest, 1989. (a továbbiakban: Visy 1989) Mivel szorosan véve Intercisáról olyan sok feldolgozás látott napvilágot, az áttekinthetőség kedvéért itt kiterjedt bibliográfiai összegzést adunk:
    Alföldy Alföldy, Géza: Collegium-Organisationen in Intercisa. Acta Antiqua Academiae Scientia rum Hungaricae 6. 1958. 177-198.
    Baua Balla, Lajos: Syriens de Commagene en Pan nonie Orientale (A propos d' un einscription d'In- tercisa). Acta Classica Universitatis Scientiarum Debreceniensis 16. 1980. 69-71.
    Bende - Hadházy Bende Csaba - Hadházy Aba: Rómaikori épület bemutatása Dunaújvárosban. Műemlékvédelem XX 1976. 168-170.
    Fitz 1955 Fitz Jenő: Őrtornyok Intercisa és Annama- tía között. Archaeologiai Értesítő 82. 1955. 69-79.
    Fitz 1962 Fitz, Jenő: Intercisa. in: Pauly-Wissowa Realencydopadie der dassischen Altertumswis- senschaft. Suppl. IX, Stuttgart, 1962. 84-103.
    Fitz 1968.a Fitz, Jenő: Die Domus Heraclitiana in Intercisa. Klio 50. 1968. 159-
    Fitz 1968.b Fitz, Jenő: Römische Inschriften im Komitat Fejér. Alba Regia VIII-IX 1967-68. 197-214.
    Fitz 1970 Fitz Jenő: Római kor. Fejér megye története I/4. Székesfehérvár, 1970.
    Fitz 1972 Fitz, Jenő: Les Syriens á Intercisa. Collection Latomus 122. Bruxelles, 1972.
    Fülep Fülep, Ferenc: New Remarks on the Question of the Jewish Synagogue at Intercisa. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae XVIII 1966. 93-98.
    Intercisa I Barkóczi László - Erdélyi Gizella - Fe- renczy Endre - Fülep Ferenc - Nemeskéri János - R. Alföldi Mária - Sági Károly: Intercisa (Duna- pentele - Sztálinváros) története a római korban I. Archaeologia Hungarica XXXIII 1954.
    Intercisa II R. Alföldi, Mária - Barkóczi, László -Fitz, Jenő - Sz. Póczy, Klára - Radnóti, Aladár -Salamon, Ágnes - Sági, Károly - Szilágyi, János - B. Vágó, Eszter: Intercisa II. (Dunapentele) Ge- schichte der Stadt in der Römerzeit. Archaeologia Hungarica XXXVI 1957.
    Kőhegyi Kőhegyi Mihály: Római pénzforgalom és kereskedelem az Intercisa - Csongrád közötti útvonalon. Cumania I 1972. 103-113.
    Lőrincz 1975 Lőrincz Barnabás: Vezető a Dunaúj városi Múzeum kőtárához. 1975.
    Lőrincz 1979 Lőrincz, Barnabás: Pannonische Stem-pelziegel II. Limesstrecke Vetus Salina - Intercisa. Dissertationes Archaeologicae II/7. 1979.
    Lőrincz 1992 Lőrincz, Barnabás: Zu den Inschrif ten von Intercisa. Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik 93. 1992. 117-
    Lőrincz 1996 Lőrincz Barnabás: Vezető az Intercisa Múzeum római kőtárához. Dunaújváros, 1996 (Lőrincz 1975. második, javított kiadása).
    Lőrincz-Szabó Lőrincz, Barnabás - Szabó, Klára: Neuere Forschungen in dem Auxiliarkastell in den Jahren 1983-1984. Akten des 14. Int. Limes-kongresses in Carnuntum, 1986. Der Römische Limes in Österreich 36/2 1990. 739-744.
    Lőrincz-Szabó-Visy Lőrincz, Barnabás - Szabó, Klára - Visy, Zsolt: Neue Forschungen im Auxiliarkastell von Intercisa. Studien zu den Militär- grenzen Roms III. Stuttgart, 1986. 362-368.
    Lőrincz-Visy 1976 Lőrincz, Barnabás - Visy, Zsolt: Neuere Inschriften aus Intercisa. Alba Regia XV 1976. 199-216.
    Lőrincz-Visy 1980 Lőrincz, Barnabás - Visy, Zsolt: Die Baugeschichte des Auxiliarkastells von Inter cisa. British Archaeological Reports Int.Ser. 71. 1980. 681-701.
    Oroszlán-Nacy Oroszlán Zoltán - Nagy Tibor: Megjegyzések Intercisa történetének új feldolgozásához. Archaeologiai Értesítő 82. 1955. 230-244.
    Paulovics Paulovics István: A dunapentelei római telep (Intercisa). A maradványok története, a ku tatások irodalma, 1926. évi leletek. Archaeologia Hungarica II 1927.
    RIU 5 Fitz, Jenő: Die römischen Inschriften Ungarns 5. Intercisa. Bonn - Budapest, 1991.
    Salamon Salamon Ágnes: Csontműhely Intercisá- ban. Archaeologiai Értesítő 103. 1976. 207-215.
    Salamon-Barkóczi Salamon, Ágnes - Barkóczi, László: Archäologische Angaben zur Geschichte des pannonischen Limes - Gräberfelder von Intercisa I. Mitteilungen des Archäologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften 4. 1973. 73-95.
    Solin H. Solin: Zu pannonischen Juden. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae XLI 1989. 233-
    Szabó 1979 Szabó, Klára: Tombeaux des environs d' Intercisa. Alba Regia XVII 1979. 251-262.
    Szabó 1984 Szabó Klára: Rómaikori fémművesség nyomai Dunaújvárosban. Dunai Vasmű 1984. 4. 61-67.
    Szabó 1986 Szabó, Klára: Vierzehn Bronzegefasse aus der Lagerwerkstatt von Intercisa. Akten des 14. Int. Limeskongresses in Carnuntum 1986. Der Römische Limes in Österreich 36/2 1990. 745- 751.
    Tóth-Visy Tóth, István - Visy, Zsolt: Das Große Kultbild des Mithraums und die Probleme des Mithras-Kultes in Intercisa. Specimina Nova 1985. 37-56.
    Vágó 1959 B. Vágó Eszter: Új mérföldkövek az In tercisa és Mursa közötti útvonalon. Archaeologiai Értesítő 86. 1959. 73-75.
    Vágó 1960 B. Vágó, Eszter: Kelten und Eraviskengräber von Nagyvenyim und Sárkeszi. Alba Regia I 1960. 43-62.
    Vágó 1961 B. Vágó Eszter: Késő római sírok Inter- cisában és Bölcskén. Archaeologiai Értesítő 88. 1961. 264-272.
    Vágó 1963 B. Vágó Eszter: Dunaújváros története az őskortól a középkorig. In: Üzenet. Dunaújváros, 1963. 97-
    Vágó 1965 B. Vágó Eszter: Intercisa. A Dunaújvárosi Múzeum kiállítása. 1965.
    Vágó 1969 B. Vágó Eszter: Előzetes jelentés az 1957-1968. évi intercisai ásatásokról. Alba Regia X 1969. 166-
    Vágó 1970.a B. Vágó, Eszter: Ausgrabungen in In tercisa (1957-1969) Alba Regia XI 1970. 109- 119.
    Vágó 1970.b B. Vágó, Eszter: Neue Inschriften aus Intercisa und Umgebung. Alba Regia XI 1970. 120-132.
    Vágó-Bóna 1966 Bóna István - B. Vágó Eszter: Képek Dunaújváros múltjából. 1966.
    Vágó-Bóna 1976 B. Vágó, Eszter - Bóna, István: Der spatrömische Südostfriedhof. Die Graberfelder von Intercisa I. Budapest, 1976.
    Vezető Dunaújváros története az őskortól napjainkig. Vezető az Intercisa Múzeum állandó kiállításában. Dunaújváros, 1979.
    Visy 1969 Visy, Zsolt: Inschriften und Zeichen auf den Terra Sigillaten von Intercisa. Alba Regia X 1969. 87-99.
    Visy 1974 Visy Zsolt: Előzetes jelentés Intercisa 1970-72. évi föltárásáról. Alba Regia XIII 1972. 245-257.
    Visy 1977 Visy Zsolt: Intercisa. A római kori Duna újváros. Budapest, 1977.
    Visy 1978 Visy, Zsolt: Intercisa - ein römisches Grenzkastell am pannonischen Limes. Das Altertum l978. 106-111.
    Visy 1980.a Visy, Zsolt: A Late Roman Building from Intercisa and the Notita Dignitatum. British Archaeological Reports Int.Ser. 71. 1980. 703-714.
    Visy 1980.b Visy Zsolt: Római jelzőtomyok és a limes-út Intercisa térségében. Archaeologiai Értesítő 107. 1980. 166-175.
    Visy 1982 Visy, Zsolt: Die Denkmaler des Kaiserkultes in Intercisa. Wiss. Zeitschrift der Hum boldt Universitat zu Berlin 31. 1982. 303-304.
    Visy 1983 Visy, Zsolt: Basen und Fragmente von Kaiserstatuen in Intercisa. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae XXXV 1983. 73-85.
    Visy 1985.a Visy Zsolt: A dunaújvárosi római utazókocsi rekonstrukciója. Archaeologiai Értesítő 112. 1985. 169-180.
    Visy 1985.b Visy, Zsolt: Orientalische Grabkam- mern in Intercisa. Festschrift für A. Betz. Wien, 1985. 631-637.
    Visy 1986 Visy, Zsolt: Die Ergebnisse neuerer Luft- bildforschungen am pannonischen Limes. Der pan nonische Limes zwischen Dunaújváros und Szekszárd. Akten des 14. Int. Limeskongresses in Car nuntum 1986. Der Römische Limes in Österreich 36. 547-560.
    Visy 1989 Visy Zsolt: A római limes Magyarországon. Budapest, 1989.
    Visy 1994 Visy, Zsolt: Erfahrungen bei der Restaurierung römischer Baudenkmäler im Archaologischen Park Intercisa (Dunaújváros). In: G. Precht (Hrsg.): Grabung - Forschung - Präsentation. Xantener Berichte 5. 1994. 71.
    Visy 1996 Visy, Zsolt: Die Wagendarstellungen der pannonischen Grabsteine. Pécs, 1996.
  2. Mócsy 1974.a 37-42, Pannonia régészeti kézikönyve 31-34.
  3. A korábban feltételezett, Kr. e. 12-9-re tett teljes katonai hódítás és megszállás csak a Dráva-Száva közére és részlegesen a Borostyánkő út sávjára (a későbbi Pannonia nyugati szélére) terjedhetett ki. A különböző nézetekhez és vitához lásd Mócsy András fentebb idézett munkáit, valamint Tóth Endre: Megjegyzések Pannonia provincia kialakulásának kérdéséhez. Archaeologiai Értesítő 108. 1981. 13-33 és Fitz, Jenő: Die Verwaltung Pannonies in der Römerzeit (a továbbiakban: Verwaltung) I. Budapest, 1993. 32-37.
  4. Pannonia régészeti kézikönyve 59-61.
  5. Mócsy 1974.a 45-47, újabban Nagy, Tibor: Die Regierungsjahre des C. Caesars mit besonderer Rücksicht auf Illyricum. Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae 19. 1981. 337-362. és uő: Die Nordpolitik des Tiberius an der Mitteldonau. Die zweite Mission des Drusus Caesar und die Errichtung des Regnum Vannianum. Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae 41. 1989. 61- , az egyéb népekhez újabban lásd Visy, Zsolt: Cotini in Pannonia. Specimina Nova 9. 1993. 5-12, (továbbiakban: Visy 1993.a)
  6. A szarmata jazigoknak az Alföld északi felére való betelepülési ideje a pannon-dalmata lázadás (Kr. u. 6-9.) és Kr. u. 50 (Tacitus egy adata szerint ekkor már régen itt laknak) közé tehető. Tiberius alatti, az 1. század második évtizedére szűkített betelepülésükhöz lásd Mócsy, András: Die Einwanderung der Iazygen. Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hun garicae 25. 1977. 439-446. A betelepülés idejét ké sőbbre teszi Fitz, Jenő: Die Eroberung Pannoniens. ANRW II/6 1977. 552; Verwaltung 108.
  7. Lásd a késő vaskorról szóló fejezetet. Megjegyzendő azonban, hogy míg az eraviscusoknak kelta törzs ként való azonosítása egyértelműen helyes, a törzs területükön élő késő vaskori és kora római lakosság régészeti és epigráfiai anyaga más etnikai jegyeket is visel, elsősorban illyr jelleget. Lásd legutóbb Visy 1993.a. A Dunaújváros környékén eddig előkerült ré gészeti anyag azonban teljes egészében kelta.
  8. A név latin eredetű, jelentése közben, közé vágott, (a közepén) kettémetszett. Feltehetően nem a vízmo sásoktól szabdalt terepre utal - hiszen ilyen másutt és sokfelé volt, mégsem hemzsegnek a hasonló tövűhelynevek -, hanem arra, hogy egy adott határszaka szon Vetus Salina (Adony) és Annamatia (Baracs) között, egy újabb tábort létesítettek. - Visy 1989. 97. Intercisának a Dunaújváros területén található cas tellummal és településsel való azonosítását az Iti nerarium Antonini útikönyv mérföldadatokat is tar talmazó felsorolása tette lehetővé: az Aquincum és Intercisa között távolságra megadott 46,5 mérföld pontosan megfelel az óbudai legios tábor és a dunaújvárosi castellum között lévő távolsággal. Ezen kívül csupán egy említése ismert: a késő római Notitia Dignitatum helyőrségjegyzéke.
  9. A magas part peremén markánsan elkülönülő terület leletmentésére 1967-ben került sor B. Vágó Eszter és Visy Zsolt irányításával. Visy 1969. 88. és térkép a 93. oldalon; Vágó 1970.a 113.
  10. Uo. 112: két, egymástól 100 méter távolságban hala dó párhuzamos, V-keresztmetszerű árok került elő. Ha valóban egy földtábor árkairól van szó, a száz méteres belvilág legfeljebb csak egy ötszáz fős co horsnak nyújthatott elegendő szélességű teret.
  11. Visy, Zsolt: Der Beginn der Donau-Kriege des Do mitian. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae XXX 1978. 37-60. Lásd újabban K. Strobel: Die Donaukriege Domitians. Antiquitas 1/38, Bonn, 1989, amit azonban egyes helyeken kritikával kell olvasni, vö. Visy Zsolt: Recenzió K. Strobel tanul mányáról. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae XLIV 1992. 449-453.
  12. Lőrincz 1992. 117-
  13. Intercisa korai csapattörténete meglehetősen hipotetikus. A korábbi kutatás tévesen számolt itt a cohors I Alpinorum equitata csapattal, amelyik azonban soha nem állomásozott itt. Az epigráfiai adatok rendezésével előbb Fitz Jenő határozta meg a korai csapat történetet (Fitz 1972. 41.), amin Lőrincz Barnabás egy felirat pontosabb értékelésével az ala I Flavia Augusta Britannica milliaria egységének az ala I Bri- tannica csapatára való változtatásával (Die Ala I Bri tannica in Pannonien. Acta Archaeologica Acade miae Scientiarum Hungaricae XXIX 1977. 363-367.) helyesbített.
  14. Noha a Barkóczi László által felhozott érvek (Intercisa II. 504.) azóta részben elestek, kétségtelen, hogy ebben a háborúban, amikor Róma Pannonia Inferior és Dacia kormányzását egy kézbe volt kénytelen összevonni, az Aquincumtól délre eső határszakasz súlyosan károsodott, vö. Mócsy 1974.a 104.
  15. Fitz 1972. 41.
  16. Visy Zsolt: A pannoniai katonai diplomák kryptotopográfiai csapatfelsorolása. Antik Tanulmányok 32. 1985-86. 18-45.
  17. Intercisa I. 22-28; Visy 1972, 245-; Lőrincz-Visy 1980. 681-; Lőrincz-Szabó-Visy 362-368; Lőrincz-Szabó 739-
  18. Lőrincz Barnabás és Szabó Klára feltevését (Lőrincz- Szabó), miszerint a 2. század első feléből származó leletek eddigi hiányából a palánktábor Antoninus Pius korára való építésére kellene következtetni, egyelőre túlzónak tartom.
  19. A markomann-szarmata háborúról a legújabb magyar nyelvű összefoglalást lásd Pannonia régészeti kézi könyve 37-41. A hiányos források nem teszik lehetővé az eseménytörténet teljes és pontos rekonstruálását, vö. A. Birley: Marcus Aurelius, London, 1966; Alföldy, Géza: Der Friedensschlufi des Kaisers Commodus mit den Germanen. Historia 20. 1971. 84-109. és uő: P. Helvius Pertinax und M. Valerius Maximianus. Situla 14/15. 1974. 199-215, valamint újabban H. Friesinger - J. Tejral - A. Suppner (szerk.): Markomannenkriege. Ursachen und Wirkungen. Brno, 1994.
  20. Sándor Soproni: Die Caesarwürde Caracallas und die syrische Kohorte von Szentendre. Alba Regia XVIII 1980. 39-51.
  21. Feltárása 1973 és 1976 között folyt, lásd Visy Zsolt évi jelentéseit a Régészeti Füzetek I. sorozatában,
    valamint Visy 1977. 15-16.
  22. Első ízben Mahler Ede tárta föl részlegesen (Dunapentelei ásatásaim 1908-ban. Archaeologiai Értesítő 1908. 343-350. és A Nemzeti Múzeum ásatásai 1909-ben. Archaeológiai Értesítő 1910. 117-123), majd B. Vágó Eszter végzett újabb kutatásokat (Vágó 1970.a 110-), újabb részleteit Visy Zsolt (Visy 1972. 246) és Lőrincz Barnabás (Lőrincz-Szabó) tárták föl.
  23. A régebbi ásatásokhoz összefoglalóan lásd Intercisa I. 16-20, az újabbakhoz Vágó 1970.a 112; Visy 1972. 246; Lőrincz-Szabó-Visy 362-368; Lőrincz-Szabó 739-744.
  24. A ciszternához és a vízellátáshoz, valamint a felesleges vizek elvezetéséhez lásd Visy, Zsolt: Die Wasser versorgung und die Brunnen in Intercisa. Anthaeus, év nélkül
  25. Visy Zsolt: Pannoniai limes-szakaszok légifényképeken. Archaeologiai Értesítő 105. 1978. 235-259; Visy 1980.b 166-175; Visy 1986. 547-560; Visy 1989. 96- 103.
  26. Soproni, Sándor: Zu den Burgusbau-Inschriften von Commodus. In: Festschrift für Jenő Fitz, Székesfe hérvár, 1996. 91-94.
  27. Lásd ehhez legutóbb E. Schallmayer: Der römiche Weihebezirk von Osterburken I. Corpus der greich ischen und lateinischen Benefiziarier-Inschriften desRömischen Reiches. Forschungen und Berichten zur Vor- und frühgeschichte in Baden-Württemberg 40. Stuttgart, 1990.
  28. Fitz Jenő: Septimius Severus pannoniai látogatása i.u. 202-ben. Archaeologiai Értesítő 85. 1958. 156- 173, uő: When was Caracalla in Pannonia and Dacia? A lba Regia VI-VII1965-66. 202-
  29. Visy 1983. 73-85.
  30. Általában lásd Alföldi András: Aquincum a későrómai világban. In: Budapest története I/2. Budapest, 1942. 670-746; Mócsy András: A „pannon vezérszerep" okai és következményei. A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Osztályának Közleményei II 23. 1974. 67-; Alföldy, Géza: Die Krise des Römischen Reiches. Geschichte, Geschichtsschreibung und Geschichtsbetrachtung. HABES 5, Stuttgart 1989. Pannoniához: Pannonia régészeti kézikönyve 44—45; Intercisához: Barkóczi László (Intercisa II. 523-531).
  31. Lőrincz-Visy 1980. 681-
  32. Soproni Sándor: Limes Sarmatiae. Archaeologiai Értesítő 96. 1969. 43-53. A történeti értékeléshez lásd még uő: Der spatrömische Limes zwischen Esztergom und Szentendre. Das Verteidigungssystem der Provinz Valeria im 4. Jahrhunder. Budapest, 1978.
  33. Soproni, Sándor: Die letzten Jahrzehnte des pan nonischen Limes. Münchner Beiträge zur Vor- und Frühgeschichte 38. München, 1984. szerint ezek az erődök közvetlenül a hadrianopolisi csata (378) után épültek, valószínűbb azonban, hogy évtizedekkel később, feltehetően az 5. század első évtizedének má sodik felében, lásd Visy Zsolt: Recenzió Soproni Sándor kötetéről. Századok 122. 1988. 697-699.
  34. Lőrincz-Visy 1980. 681-701; Lőrincz-Szabó-Visy 362-368; Lőrincz-Szabó 739-744.

Intercisa „polgári" települése és lakói

  1. RIU 5. 1122. A fejezet szerzőjének nagy segítségére volt Kovács Péter doktori értekezése az auxiliáris vicusokról (Vicus és castellum kapcsolata az alsó-pan noniai limes mentén. Studia Classica. Universitatis Catholicae de Petro Pázmány Nominatae Series Historica 1. Piliscsaba, 1999. a továbbiakban: Kovács), itt mond köszönetet, hogy betekinthetett a fejezetírásakor még megjelenés előtt álló kéziratba.
  2. Intercisa vicusának feltártsága Visy Zsolt szerint meg haladja a 60%-ot. (Tóth-Visy 1985)
  3. Bóna-Vágó 1976
  4. A pannoniai fürdőkről általában lásd Hajnóczi Gyu la: Pannónia fürdőépítészete. Építés- és építészettu domány 6. 1974. 63-100, az auxiliáris fürdőkről Pannonia régészeti kézikönyve 94-103.
  5. Kovács 64-66, 85
  6. Az intercisai auxiliaris tábor „korai" fürdőjéről RLU 103; Visy 1977. 11, 16. Ez az azonosítás azonban bizonytalan, a via principalistól keletre feltárt medencerészlet nem feltétlenül tartozott fürdőépület hez. A külső fürdőépületről lásd Pongrácz Zsuzsanna ásatási jelentéseit: Régészeti Füzetek 46. 1994. 37- 38; 48. 1977. 37, tudományos feldolgozása előkészületben.
  7. Mahler Ede: Pannoniai feliratos emlékek. II. Közlemény Archaeologiai Értesítő 27. 1907. 242-246.
  8. Visy 1972. 248-249.
  9. Visy Zsolt jelentése: Régészeti Füzetek 28. 1975. 54: 73/6. ház; Visy 1977
  10. Gabler, Dénes: Römische Strassenstation von Sárvár. Communicationes Archaeologicae Hungariae 1991. 39-84.
  11. Visy 1985.
  12. B. Vágó Eszter jelentései: Archaeologiai Értesítő 91. 1964. 255; 97. 1970. 309; Régészeti Füzetek 21. 1968. 24.
  13. B. Horváth Jolán, Régészeti Füzetek 46. 1994. 38; 48. 1997. 37, Pongrácz Zsuzsanna leletmentése 1998- ban
  14. Paulovics István: A dunapentelei ásatás. Archaeo logiai Értesítő 46. 1932-33. 160.
  15. 15 MNM 66.1906.352: Fitz 1982. 79, 91. kép és Pannonia régészeti kézikönyve 184 (korábbi irodalom mal), valamint Instrumenta Inscripta Latina. Das Römische Leben im Spiegel Kleininschriften. Aus-stellungskatalog. Pécs, 1991. 101-102. Nr. 122.
  16. Kuzsinszky Bálint: A gázgyári római fazekastelep Aquincumban. Budapest Régiségei XI 1932. 12, 216, 226. ábra
  17. Pannonia régészeti kézikönyve 184. további hivatkozással.
  18. Visy 1972. 247: 71/8. ház.
  19. A római villagazdaságokról, ill. központi épületeikről bővebben B. Thomas, Edit: Römische Villen is Pan nonien. Budapest, 1964; Bíró, Mária: Roman villas in Pannonia. Acta Archaeologica Academiae Scientia rum Hungaricae XXVI 1974. 23-57, valamint az építészeti vonatkozásokra szorítkozva Hajnóczi Gyula: Pannónia villaépítészete. Építés- és Építészettudomány 7. 1975. 3-61; újabban összegfoglalóan Pannonia régészeti kézikönyve 222-234.
  20. Az első leletmentés eredményeit az 1980-as években erősítették meg, ezzel kapcsolatban lásd Zarnóczky Attila Régészeti Füzetek 39. 1986. 40.
  21. Intercisa I. 41.
  22. Visy 1972. 247: 71/6. ház.
  23. Pannonia Hungarica Antiqua 75.
  24. Bóna István: VII. századi avar települések és Árpád-kori magyar falu Dunaújvárosban. Fontes Archaeo- logici Hungariae. Budapest, 1973. 68-69. Datálásuk-kal kapcsolatban lásd még Visy 1972. 247.
  25. Összefoglalóan Kovács 142-144.
  26. MNM 154.1874.2: RIU 5. 1051.
  27. A Cosmius-kő feliratának olvasatával legutóbb Gáspár Dorottya foglalkozott. Új megközelítése és értel mezése megerősíti Hampel József század eleji véleke dését, s így alapvetően módosítja a forrás történeti szerepét. „Így a felirat Intercisa zsidó lakosságára nézve semmi információt nem tartalmaz, ha ugyan Intercisában egyáltalán számolhatunk zsidó lakossággal." Ezúton mondok köszönetet Gáspár Dórának, hogy betekintést engedett készülő tanulmányának kéziratába.
  28. Intercisa I. 216-217.
  29. IM 67.2.344.5: Lőrincz 1996. 13, Nr.9 (korábbi iroda lommal); legutóbb: Religions and Cults in Pannonia. A Szent István Király Múzeum Közleményei A sor. 33. 1998. 89. Nr. 129.
  30. MNM 14.1907.7 és 92.1913.22.
  31. IM 75.67.1: Visy 1977. 29-30, 24. kép.
  32. Fitz 1970. 167; Tóth-Visy 47.
  33. IM 94.13.11: Pongrácz Zsuzsánna Régészeti Füzetek 47. 1996. 36; Gesztelyi Tamás: Pannoniai vésett ékkövek. Budapest, 1998. 141. Nr. 37.
  34. MNM 63.5.1: Barkóczi, László: Pannonische Glas funde in Ungarn. Studia Archaeologica IX. Budapest, 1988. Nr. 551, 217, Taf. LXV, CXVI (korábbi iroda lommal); A másik fondo d' oro Dunaszekcsőn (Lu gio) került elő. A mai napig élő technika komoly szaktudást igényel: kész, kihűlt üveglemezek közé aranyfóliából kivágott képet helyeznek, majd a lapo kat összedolgozzák.
  35. Már csak azért is, mert kétszer találták meg, ponto sabban két darabja különböző módokon jutott múzeumba: 1903-ban vásárlással szerezte meg a lemez alsó részét a Magyar Nemzeti Múzeum, másik felére 1967-ben, ásatáskor bukkantak, az 1023. sírban. Az eredeti ma a Nemzeti Múzeumban található, az Intercisa Múzeumban másolatban látható. Intercisa II. Nr. 10.F, 325, Taf. LXIII. 10, Vágó 1970.a 109-120, 117, Taf. XLVII.2; Vágó-Bóna 1976. 57. Taf. 14, XXII. 1. (Egyébként nem ez az egyetlen ilyen külön leges sorsú intercisai lelet, mely előkerülve „magára talál".)
  36. Visy 1972. 248: 70/1. kemence.
  37. A kemencékről és tűzhelyekről Visy 1972. 249.
  38. IM 78.17.737: Vezető ll.
  39. Pannonia régészeti kézikönyve 181.
  40. Visy 1972. 248: 70/2. épület.
  41. Szabó 1984. 4.
  42. Visy 1977. 27; Bökönyi, Sándor: Camel sacrifice in Roman Intercisa. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae XLI 1989. 399-404; Bartosiewitcz, László: Camels in antiquity: the Hungarian connection. Antiquity vol. 70, Numb. 268 (June 1996) 448; Pannonia régészeti kézikönyve 201; Kirchhof, Anita: Kamele in Pannonien. Communicationes Ar chaeologicae Hungariae 1999. 88.
  43. Intercisa I. 119, 122. A szalkszentmártoni mangura- (római pénz-) gyűjtésről lásd Őri Zoltán: Monostor romjai a Dunában. Együtt írjuk a város történetét. Dunaújvárosi Hírlap 1996. febr. 24, 5.
  44. IM Adattára 2. sz.: a Duna-dűlői 1951. évi ásatás naplója, 98-99.
  45. Gabler, Dénes - H. Vaday, Andrea: Terra Sigillata im Barbaricum Zwischen Pannonien und Dazien. Fontes Archaeologici Hungariae. Budapest, 1986.

Intercisa temetői

  1. A temetkezés és a halottkultusz pannoniai szokásairól lásd Lányi Vera és Mócsy András összefoglalóját Pannonia régészeti kézikönyvében (243-253).
  2. A küzdelmes, sokszor sajnos sziszifuszi munka állomásairól híven számolnak be az ásatók: Hekler Antal és Mahler Ede, később Paulovits István, majd Orosz lán Zoltán a Magyar Nemzeti Múzeum jelentései ben és az Archaeologiai Értesítő lapjain. Az egyik első siker tanulságos történetét Mahler Ede nyomán az Intercisa Múzeum római kőtári vezetőjében újra közöltem (Pongrácz Zsuzsánna: Az intercisai kőemlékek története. In: Lőrincz 1996. 7-8.).
  3. Publikálása előkészületben.
  4. 1949. évi 97. sír: Intercisa I. 80, 85.
  5. K. Palágyi, Sylvia: Die römischen Hügelgraber von Inota. Alba Regia XIX 1982. 7-93.
  6. Hampel József. Archaeologiai Értesítő 2. 1882. 75-
  7. 1993. évi 5. sír: közöletlen, ásatási jelentés: Pongrácz Zsuzsánna Régészeti Füzetek 47. 1996. 36.
  8. IM 70.1078.7: Vágó-Bóna 1976. 66-68. 185. Taf. 30. 2. Taf. XX, legutóbb (korábbi hivatkozásokkal) In strumenta Inscripta Latina. Das Römische Leben im Spiegel Kleininschriften. Ausstellungskatalog. Pécs, 1991. 177. Nr. 314.
  9. A témával kapcsolatban megjelent legutóbbi publi káció is kitér az intercisai példára: Póczy Klára: A pannoniai későcsászárkori múmiatemetkezések néhány tanulsága. Budapest Régiségei XXXII 1998. 59- 76.
  10. A faragott kőemlékekről összefoglalóan lásd Erdélyi Gizella: A római kőfaragás és kőszobrászat Magya rországon. Budapest, 1974. (a továbbiakban: Erdélyi)
  11. Vágó-Bóna 1976. 145.
  12. A kétrétegű követ úgy faragták, hogy a sötétkék hát térből kidomborodik az ábrázolás (kámeo). IM 67.2.302.2: Bóna-Vágó 1966. 17. V. 4; Vágó 1971. 119. Taf LIII. 3; Visy 1977. 28.kép; legutóbb: Re ligions and Cults in Pannonia. A Szent István Király Múzeum Közleményei A sor. 33. 1998. 111. Nr. 223; Gesztelyi Tamás: Pannoniai vésett ékkövek. Budapest, 1998. 144-145. Nr. 9.
  13. 1993. sír: erről bővebben Visy 1977. 38-39.
  14. IM leltározatlan, közöletlen
  15. A görög építészettől átvett szakkifejezés, a tympanon szó eredetileg az épületek (templomok) lapos hajlású, háromszögű oromzatát jelentette. A akroterion ennek csúcsát és két szélét díszítette.
  16. IM 55.4.1: Lőrincz 1996. 12, a kő előkerüléséhez adalék: Őri Zoltán: Monostor romjai a Dunában. Együtt írjuk a város történetét. Dunaújvárosi Hírlap 1996. febr. 24, 5.
  17. RIU 5. 1224.
  18. Erdélyi 50.
  19. Intercisa I. 150-151; Erdélyi 87. 106-107. kép
  20. Erdélyi 88.
  21. MNM 97.1903: Heracles és Hesperida (Intercisa I. Nr. 189.), 65.1905.2: Pihenő Heracles (Intercisa I. 256. Nr. 185.), 66.1906: Heracles és Hesione (Intercisa I. 257. Nr. 195.), 30.1909.3: Heracles a vad kannal (Intercisa I. 257. Nr. 194.), 90.1909.2: Győzel mes Heracles (Intercisa I. 256. Nr. 188.), 100.1912.118: Heracles és Alketris (Intercisa I. 257. Nr. 192.), 97.1913: Heracles és Alketris (Intercisa I. 258. Nr. 197.); Erdélyi 135-137.
  22. MNM 22.1905.28: Intercisa I. 255. Nr.182; Erdélyi 138.
  23. MNM 27.1903.2: Aeneas menekülése (Intercisa I. 256. Nr. 183.), 33.1903.3: Hector meghurcolása (In tercisa I. 258. Nr. 198.), SZIKM 8030: Aeneas menekülése (Intercisa I. 256. Nr. 184.); Erdélyi 139-141.
  24. Erdélyi 134.

A Kálvária utcai ásatás

  1. A város biztonságát szolgáló munkák óhatatlanul együtt jártak régészeti lelőhelyek megsemmisülésével is, hiszen a partvédmű építése kezdetben csupán a rézsűzést jelentette. Ezek az ún. partvédelmi (meg előző) leletmentések hozták felszínre - délről észak felé haladva - az első közép-európai avar települést, ugyanott Árpád-kori falut; Intercisa legkorábbi kor szakának házait a Papszigeten, ugyanott az emberi megtelepedés első hiteles (mert korábban csak szór ványleletből ismert) nyomait, még feljebb a késő római délkeleti temető nagy tömbjét: 10 esztendei szünet után a Sasbércen, az erődtől délre a vicus néhány házát, partmenti hulladékgödreit, egy korábban érdektelennek látszó, majdnem ismeretlen római temetőt, alatta bronzkori gödröket, az erődben a via sagularist kísérő épületsor egy részét, valamint az északkeleti saroktorony maradványait. A partvédelmi „nagyberuházások" - akárcsak velük párhuzamosan a ma Rómainak nevezett városrész építése Intercisa polgári települése és temetői helyén, nemkülönben egy másik városnegyed, Újpentele építése - Dunaújváros régészeti topográfiája, de az egyetemes archeológia szempontjából is hallatlan előnnyel jártak tehát. - Az Újpentele városrészben, az egykori Simonyi dűlőben és a Szilvásban avar telep és temető került feltárásra. E sorok írója felhasználja az alkal mat, hogy felhívja a figyelmet egy dunaújvárosi rossz hagyományra, a „névmegvonásra". Dunaújváros ön kormányzata új várostérképet jelentetett meg még 1998 nyarának elején. E térképről eltűnt Újpentele jó ideje polgárjogot nyert neve, éppen úgy, mint Pente-léé. Újtelep, Óváros van helyettük. Vajon miért szúrta a kiadó szemét az ősi Pentele név?
  2. Mahler Ede összefoglaló ásatási térképén nincs rajta a Kálvária utca (Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum 1911. évi állapotáról. Budapest, 1912. 154.), a későbbi közlemények (Paulovics, Intercisa I.) térképein is csak periférikusan. Egyetlen kisebb leletmentés volt itt: Nagy Jenő telkén, a Kálvária utca Duna felőli oldalán megmaradt magántelken 3. századi sírok ke rültek felszínre. B. Vágó Eszter rövid jelentése 1959-ből. IM Adattára, 117. sz.
  3. Régészeti Füzetek 38. 1985. 40-41. A mintegy 1500 négyzetméternyi római kori - igen változatos - ása tási felületet még újkori élelemtároló vermek is tarkították. A Kálvária utcai leletmentés járulékaként, az zal egy időben, egy terasszal lejjebb folyó leletmenté sen egy nagyméretű újkori (18. századi?) kőházat, továbbá földbevájt putrikat, gazdasági épületeket, kemencéket tártunk fel.
  4. B. Vágó 1960. 54-58, 62, 7-8. kép (lásd 36. oldal és 25. jegyzet a 395. oldalon). E kerámiaféleség részletes elemzése: T. Maróti Éva - H. Vaday Andrea: Kora császárkori figurális díszítésű, festett kerámia Pannoniában és a szarmata Barbaricumban Studia Comitatensia 9. 1980. 95-177.
  5. Teljes egészében feltárni nem lehetett, maradványa az ásatással határos magánkert alá nyúlik be. A kézirat lezárása után, 1999 nyarán Pongrácz Zsuzsánna leletmentése során e maradvány is felszínre került.
  6. Hasonlók már a század eleji ásatások egyikén is kerültek elő: Intercisa I. 23. kat. 6. II. t. 1.

A pentelei Öreghegy és Intercisa erődjének története a késő római időktől a török kiűzéséig (324-1686)

  1. A késő római erődépítésekről összefoglalóan: Johnson, Stephen: Late Roman Fortifications. London, 1983. The Frontiers II: The Danube, 169-195 és James L. Lander, James L: Roman Stone Fortifications: Varia tion and Change from the First Century A. D. to the Fourth. Los Angeles, 1984. 263-270, 317-346, 379- 384.
  2. Az ausztriai limesről legújabban: Friesinger, Herwig - Krinzinger, Fritz: Der römische Limes in Österreich. Wien, 1997, az al-dunai limesről és erődökről összefoglalóan: Ivanov, Teofil: Abritus. Sofia, 1980. 153-229.
  3. A feliratos, domborművekkel díszített szarkofágokat a Kr. utáni 3. század végéig az utak mellé állították, Intercisában viszont valamennyi másodlagosan felhasználva, földbe ásva került elő.
  4. Soproni, Sándor Nachvalentinianische Festungen am Donaulimes Studien zu den Militärgrenzen Roms III. Stuttgart, 1986. 409-415.
  5. IM 68.129.1-18, 77.215.1-3. Az A/l. házról és benne talált edényekről: Bóna István: A hunok és nagykirá lyaik. Budapest, 1993. 236-237, 67. kép 1-12 (a to vábbiakban: Bóna 1993).
  6. Besimított díszítésű késő római korsók Intercisából: MNM 118.1907.179 - az 1/1907. épületből, valamint szórványok SZIKM 3117. és 11507. Mindhármat közölte Póczy Klára (Intercisa II. 77-78. 115. Kat. 125; 127. Kat. 379-380. XIX. t. 18 és 46. kép 102). Kelte zésükhöz Bóna István: A népvándorlás kora Fejér megyében. Fejér megye története I/5. Székesfehér vár, 1971. 7. 1. kép 1. - A szóban forgó keramika késő római eredetét igazolta Ottományi Katalin munkás sága, legutóbb: Késő római kerámia a leányfalui őrtoronyból. Studia Comitatensia 22. 1991. 5-144 és Eine Töpferwerkstatt der spätrömischen Keramik mit Glättverzierung in Pilismarót-Malompatak. Acta Ar chaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae XLVIII 1996. 71-133.
  7. MNM 21.1906.12-13, 18-19 Intercisa 1/1906. és 4/ 1906. sírjából, továbbá MNM 73.1913.79 és 97.1913.77 Intercisa 63/1913. és 195/1913. sírjából, Sági Károly (Intercisa II. 563. 611. 614) és R. Alföldi Mária (Intercisa II. 432-436. Nr. 4 és Nr. 52-53. 93. kép 1-2). Római eredetükről: B. Vágó, Eszter - Bóna, István: Der spatrömische Südostfriedhof. Die Grä berfelder von Intercisa I. Budapest, 1976 (a további akban: Vágó-Bóna 1976) 196-198.
  8. MNM 43.1904.42, 32.1906.45 és 97.1909.161. – az utóbbi Paksi István szőlőjéből, a castellumból. R. Al földi Mária (Intercisa II. 486-495. Kat. 1; Kat. 6=Abb. 110; Kat. 107=84, t. 10-11) germánnak/gótnak tartja őket, hasonlóképpen Salamon Ágnes: Csontműhely Intercisában. Archaeologiai Értesítő 103. 1976 (a to vábbiakban: Salamon) 214, 4. kép 2-3. - A délkeleti temető 128. és 1308. sírjában talált példányok alapján késő római eredetüket valószínűsítik: Vágó-Bóna 1976. 198-201, uo. a korábban találtakkal közeli rokon fésűk a XLV.t.1-2. számon.
  9. SZIKM 3042. Első közlése rajzban Bóna István - B. Vágó Eszter: Képek Dunaújváros múltjából. 1966 (a továbbiakban: Vágó-Bóna 1966) 22, IX. t. 3. Fényké pen közli Salamon 214. 4. kép 5-6 ua. németül in: Mitteilungen der Archaologischen Instituts der Un garischen Akademie der Wissenschaften 6. 1976. 53. Taf. 33. 3. - típusát, készítési technikáját félreismerve a gót kisméretű lemezfibulák közé sorolja, párhuzamait gót leletekben keresi.
  10. Oszlop: Holl, Angelika: Zwei völkerwanderungszeit liche Fibeln aus dem Burgenland. Annalen des Naturhistorischen Museums in Wien 85. 1983. 40-44. Taf. I.1. - a szerzőnő is - Salamon Ágnest követve - összetéveszti a keleti germán ún. kislemez fibulákkal. Ternitz: Behrens, Gustav: Katalog Merowingerzeit. Römische-Germanisches Zentralmuseum, Katalog 13. Mainz, 1947. 70 és Friesinger, Herwig - Adler, Horst: Die Zeit der Völkerwanderung in Niederösterreich. St. Pölten - Wien, 1979. 25. 35. 14. kép A.
  11. IM leltározatlan, közületien. B. Horváth Jolán 1984. évi ásatása, Dunaújváros-Kálvária utca. A 3. század ban elpusztult II. római ház fölötti ún. barbár házré tegből.
  12. A fibula-típust megkísérelte összefoglalni Bierbrauer, Volker: Bronzene Bügelfibeln des 5. Jahrhunderts aus Südosteuropa. Jahresschrift für Mitteldeutsche Vor geschichte 72. 1989. 141-160. - „Természetesen" egy nemrég talált romániai fibula nyomán (egy szász városka román nevén!) „tipologizálja" a mi 100 éves leleteinket is (Typ Bratei), amelyeket 1966-ban csu pán „emlékeztetőül" rajzolt le a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán, a fibula másik válto zatát is egy cseh városkáról (Vy škov) keresztelte el.
  13. Intercisa Múzeum 1973. évi lelete, B. Horváth Jolán ásatása. Rajzban bemutatta Bóna 1993. 235. Nr.5. - a 66. képen láthatók a párhuzamok is.
  14. Magántulajdonban. Fitz, Jenő (szerk.): Die Fund münzen der römischen Zeit in Ungarn. Bonn-Buda pest, 1990 (a továbbiakban: FMRU 1) 233. Nr. 1571.
  15. És nem Attilának! A népvándorlás korról és az igazi hun hatalomról alig tudó szakemberek s nem szakemberek csak egyetlen hun nevet ismernek és hajtogatnak: az Attiláét!
  16. Tóth Endre: Provincia Valeria Media. Acta Archaeo logica Academiae Scientiarum Hungaricae XLI 1989. 197-226 - régészetileg-történetileg alátámasztja Bóna 1993. 46-48.
  17. Intercisa kutatástörténetére ma is alapvető: Paulovits István: A dunapentelei római telep (Intercisa). A ma radványok története, a kutatások irodalma, 1926. évi leletek. Archaeologia Hungarica II 1927. 7-12.
  18. MNM 97.1909.250. Pozsgay István szőlőjéből, cas tellum. Szerepét és jelentőségét már az első híradások felismerték: Hekler Antal, Archaeologiai Értesítő 30. 1910. 32 és Márton Lajos, Praehistorische Zeit schrift 4. 1912. 185. A töredék közlései: Alföldi András: Leletek a hun korszakból és ethnikai szétválasz tásuk. Archaeologia Hungarica IX. 1932. 34, 16. kép; Takács, Zoltán: Catalaunischer Hunnenfund und seine ostasiatische Verbindungen. Acta Orientalia Hung 5. 1955. 145-146, Abb.4; Kovrig, Ilona, Folia Arch 23. 1972. 106, Abb. 10. kép. - Talányos, hogy Radnóti Aladár (Intercisa II. 219. Kat. 29) miért nem ismerte fel, „jelentéktelen töredéknek" írja.
  19. A hun rézüstökról legutóbb összefoglalóan: Bóna 1993. 131-139. 14. kép 1-8. 34-36. kép.
  20. IM 75.8.1-8. Visy Zsolt: 5. századi sír Intercisában. Archaeologiai Értesítő 108. 1981. 211-217. 1-4. kép
  21. SZIKM 11675, 1-2, 5, Dormuth Árpád ásatása. Kovács Péter: Régészeti kutatások a százhalombattai római katonai táborban. Communicationes Archaeologicae Hungariae 85. 1997-1995. Uő: Excavation in the Ro mán Fort at Százhalombatta (Matrica) 1993-1995. Roman Frontier Studies 1995. Oxford, 1997. 427.
  22. Legutóbb: Bóna 1993. 181-182. 225. 34. kép
  23. MNM 30.1909.47. Tiszuczky szőlő és 97.1909.247. Pozsgay István szőlője, mindkettő a castellumban. Közöletlenek, az előzőt említi Bóna 1993. 226. F. 12.
  24. MNM leltározatlan, elveszett. Paulovits István: Késő római és kora népvándorláskori ládikaveretek. Ar chaeologiai Értesítő 1940. 68-74, XVII. t. és Radnóti Aladár (Intercisa II. 351. Kat. 120. 302. 66. kép). Mind ketten barbár ládikavereteknek tartják. Az utóbbi ren deltetést vonta kétségbe Bóna 1971. 9. és 1. kép 1, valamint Bóna 1993. 214. 9. kép 3. kivágás céljából préselt hun díszítményeknek tartva őket.
  25. Az Intercisában előkerült íj merevítő csontok kizáró lagos római voltáról Bóna István (Vágó-Bóna 1976. 243) és Bóna 1993. 212. mindkét helyen Salamon dolgozatának tételes cáfolatával.
  26. MNM F 4.1904. az Ujváry szőlőből. Ugyanakkor az előzetes jelentések már a Dunából származónak jel zik: Archaeologiai Értesítő 24. 1904. 442 és Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum 1904. évi állapotáról 1905. 35. Publikációja a MNM irattári anyaga alapján - helyesen - az előzőt valószínűsíti: Kiss, Attila: Völker wanderungszeitliches, germanisches Langschwert vonDunapentele /Dunaújváros. Alba Regia XIX 1981. 145-146. Abb. 1-2. Taf. I. la.
  27. SZIKM 3109-3115. Marosi Arnold, Archaeologiai Ér tesítő 37. 1917. 5-7. - A provinciális régészet saját leleteként kezelte a tétel élén szereplő girland díszes üvegpoharat: Benkő Andrea: Üvegcorpus. Régészeti Füzetek II. 11. 1962. 149, 29. t. 9, valamint Radnóti Aladár (Intercisa II. 162-163. Kat. 147. 33. t. 11). Ennek következtében a sírlelet többi darabját a pohár nélkül dolgozta fel Kovrig Ilona: Germán lelet Gyuláról. Folia Archaeologica 6. 1954. 86-91, XXI-XXII. t. Első együttes közlése rajzban: Bóna-Vágó 1966. 22- 23. X. t. 1-2. 4-9. Bóna 1971. 13-14. 48. 7-8. fotótáb la. A szétválasztás okozta zavarról: Vágó-Bóna 1976. 189. 83. j.
  28. MNM É (I)A 1904-1905, jelenleg nem található. FMRU 1. 223. Nr. 1572.
  29. Bóna István: VII. századi avar települések és Árpád kori magyar falu Dunaújvárosban. Fontes Archaeologici Hungariae, Budapest, 1973. 62- (a továbbiak ban: Bóna 1973).
  30. MNM 52.1911.8. Közli: Werner, Joachim: Germania 51. 1973. 286. Taf. 26. 2a-2b.
  31. Légrád: Vinski, Zdenko: Šljem epohe seobe naroda. Starohrvatska prosvjeta III. 12. 1982. 14-15. XV. t. 1-1a; Németszentpéter: Dörner, Egon: Mormînt din epoca avar ã la S înpetru-German. Studii şi cercetãri de istorie veche 11. 1960. 423-433. 3. kép 1. 4. kép 1a-b. és saját rajzok.
  32. MNM 30.1909, Körösztös Márton szőlője. Egyetlen közlése: Fettich Nándor: Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez. Archaeologia Hungarica XXXI 1951. 46. 32. t. 8-8a. A típushoz: Deutsches Archaologisches Institut, Die langobard ischen Fibeln aus Italien. Berlin, 1950. 63, Taf. 45 (J. Werner), valószínűleg alpesi római népesség jellemző ékszere, vö. Tamis, Ferdinando: II Capitaniato di Agordo Galle origini al domino veneto. Ritrovamenti archeologici. Feltre, 1961. jellegzetes leleteit.
  33. MNM 78.1908.170-262, 266-429, Rákics Dániel földje. Hekler Antal: Avarkori sírok Dunapentelén. Archaeo logiai Értesítő 29. 1909. 97-105; Fettich Nándor in Marosi Antal - Fettich Nándor: Dunapentelei avar sírleletek. Archaeologia Hungarica XVIII 1936. 9-17. I—VI. t; Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei. Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 1982-1983. 120-125. 15-16. t. (7. és 10. = I—II. sírok); Garam Éva: A dunapentelei avar kori sírok katalógusa. Archaeo logiai Értesítő 121-122. 1994-1995. 131-154.
  34. Legutóbb: Bóna István: Az Avar Birodalom végnapjai. In: Kovács László (szerk.): Honfoglalás és régészet. Budapest, 1994. 73-74.
  35. IM 69.1.1-8. Radiátorgyár. Bóna István: Honfoglalás kori magyar sír Dunaújvárosban. Archaeologiai Értesítő 98. 1971. 170-175.
  36. IM 74.1.1-74.15.3. B. Horváth Jolán: A dunaújváros öreghegyi honfoglalás kori temető. Alba Regia XVII 1979. 275-296.
  37. MNM 40.1903, elveszett. Jelentés a Magyar Nemze ti Múzeum 1903. évi állapotáról. 1904. 33; Hampel József: Újabb tanulmányok a honfoglalási kor emlé keiről. Budapest, 1907. 113. és rajz.
  38. B. Horváth Jolán-Pongrácz Zsuzsánna jelentése: Ré gészeti Füzetek 45. 1993. 36-37.
  39. SZIKM 1911.253, elveszett.
  40. Bóna 1973. 80-84. 13-18. tábla és 33-38. tábla. A Hauser-szőlőből származó bizánci bronz kereszt: MNM 98.1912.12, vö. Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum 1912. évi állapotáról. 1913. 42. Első közlése Bárány-Oberschall Magda: Byzantinische Pektoral kreuze aus ungarischen Funden. Wandlungen christ liche Kunst im Mittelalter. Baden-Baden, 1953. 207, l/a.
  41. MNM 92.1913.16, Tiszuczky-szőlő, castellum. Kö zöletlen.
  42. Bóna, István: Arpadenzeitliche Kirche und Kirchhof im südlichen Stadtgebiet von Dunaújváros. Alba Regia XVI 1978. 99-157.
  43. Intercisa erődjének sorsa a középkorban és kora új korban a pusztulásig: Bóna István: Dunapentele tör ténete a honfoglalástól a 19. század közepéig. (Második, bővített kiadás.) Dunaújváros, 1997. 3-5. 14- 15. 30-31. 62 és 11. kép.

Az avar kor (6-9. század) Dunaújváros területén

  1. Az avar korról összefoglalóan: Székely György (fő szerk.): Magyarország története I. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, 1987. Az avarok. 310-346.
  2. Bóna István: A népvándorlás kora Fejér megyében. Fejér megye története I/5. Székesfehérvár, 1971 (a továbbiakban: Bóna 1971).
  3. Bóna István: VII. századi avar települések és Árpád kori magyar falu Dunaújvárosban. Fontes Archaeologici Hungariae. Budapest, 1973. (a továbbiakban: Bóna 1973).
  4. Hekler Antal: Avarkori sírok Dunapentelén. Archaeologiai Értesítő 29. 1909. 97-105.
  5. Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei. – Die grossen Avarenfunde des 19. Jahrhunderts. (Zusam menfassung). Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 1982-83. 120-125. (a továbbiakban: Bóna 1982-83).
  6. Bóna 1973. 84.
  7. Visy Zsolt leletmentése 1971-ben: Régészeti Füzetek 25. 1972. 48. Ennek közelében újabb részleteket tárt fel Pásztor Emília 1984-ben: Régészeti Füzetek 38. 1985. 63.
  8. Bóna 1971. 52; Bóna 1973. 84.
  9. Fülöp Gyula: Fejér megye az avar korban. A Dunaúj városi avar kori telep és temető. Régészeti kutatások a Dunántúlon 3. István Király Múzeum Közleményei D. sorozat 158.
  10. Dunaújváros közigazgatási határában, Pálhalmán is kerültek elő avar kori sírok. A rangos öreghegyi család katonai kíséretéhez tartozhatott az itt is az Al sófoki-patak mellé letelepült közösség. A leletmentésen előkerült tíz közép avar kori sír közül az egyik férfi bronzveretes övet viselt, a temetőnek ebben a részében egy lovas sír volt. Makkay János leletmentése: Archaeologiai Értesítő 93. 1966. 29; Bóna 1971. 52. 2. kép

Pentele a közép- és kora újkorban

  1. A korszak történetére vonatkozó általános feldolgozások: Székely György (főszerk.): Magyarország története I. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, 1987. és Pach Zsigmond Pál (főszerk.): Magyarország története III. 1526-1686. Budapest, 1985.
    Pentele közép- és kora újkori történetével foglalkozó feldol gozások és forrásgyűjtemények: Bóna István: Duna- pentele története a honfoglalástól a 19. század köze péig a már eddig is ismert, valamint újonnan bevont adatok alapján. Dunaújváros, 1991 (a továbbiakban: Bóna 1991); Bóna István: Dunapentele története a honfoglalástól a 19. század közepéig a már eddig is ismert, valamint újonnan bevont adatok alapján. Du naújváros, 1997. (Második, bővített kiadás) (a továb biakban: Bóna 1997); Érszegi Géza: Dunapentele a középkorban. Fejér Megyei Történeti Évkönyv (a továbbiakban: FMTÉ) 9. 1975. 7-42; Érszegi Géza: Ok mánytár Dunapentele középkori történetéhez. FMTÉ 12. 1978. 285-291; Jenei Károly: Források Dunapentele történetéhez 1546-1864. FMTÉ 9. 1975. 123-162. (ezen belül török kori dokumentumok 124- 126.); Károly János: Fejér vármegye története IV. kö tet. Székesfehérvár, 1901. 36-50; Nagy Lajos: Dunapentele története 1526-1849. FMTÉ 9. 1975. 43-122. (ezen belül a török kor tárgyalása 43-45.). Az ezen munkában szereplő forrásokat, feldolgozásokat hely kímélés céljából általában hivatkozás nélkül haszná lom.
  2. 2 A Pincesortól nyugatra feltárt temetőből előkerült gyűrűkhöz hasonlót találtak Szombathelyen, amelyet a publikálók a 9. század végére datálnak. Kiss Gábor - Tóth Endre: A szombathelyi Szent Márton templom régészeti kutatása 1984-1992 (Előzetes jelentés a feltárt 9-13. századi emlékekről). Commu- nicationes Archaeologicae Hungariae 1993. 175-199. A szóban forgó gyűrű datálásáról a 185. oldalon és a 187. oldal táblázatában.
  3. B. Horváth Jolán és Pongrácz Zsuzsánna jelentése: Régészeti Füzetek 45. 1993. 36-37.
  4. SZIKM 1911.253. Nincs meg.
  5. Fejér vármegye kialakulása: Kristó Gyula: A várme gyék kialakulása Magyarországon. Budapest, 1988 (különösen 243-246). Az Andornok-várra vonatkozó adat értékelése ugyanitt, a 175. oldalon. Kristó itt azokat az eseteket tárgyalja, amikor a földvár és a hozzá kapcsolódó várbirtok körül nem szerveződik megye. Az Andornok-várnak semmi köze a kérdés hez: semmi adat nem utal arra, hogy valaha is királyi tulajdonban állt volna, és - mint arra Bóna 1997 nyomatékosan utal - nem is volt „földvár", hanem „terrestre castrum", vagyis „szárazföldi vár", szemben a szigeten épült monostorral. Alighanem az An dornokok építették, de hogy milyen építőanyagból, azt nem tudjuk. A 12-14. századi ún. „kisvárak"- hoz: Horváth László (szerk.): Várak a 13. században. A magyar várépítés fénykora. Castrum Bene 1989. Gyöngyös, 1990.
  6. IM 68.130.1. közöletlen
  7. Az 1324-es oklevél latin regesztája: Fejér, Georgikus: Croatiae ac Slavoniae cum regno Hungariae nexus et relationes. Budae, 1839. 159. oklevél: „Valentinus, Praepositus Conuentus B. V. de Thurocz A. 1324. Literae contractuales possessiones Duna Pentele, Szalk Sz. Márton, ac piscationes Danubiales conce rnentes. Anno 1324. etc." Ugyanez magyarul: Blazovich László (szerk.): Anjou-kori oklevéltár VIII. Bu dapest-Szeged, 1993. 306. 609: „Bálint turóci prépost és a konv. egyezséglevele Duna Pentele, Szalk, Szt. Márton birtokokról és a Dunán folytatott halászatról." Az oklevéltár készítői csak Fejér latin nyelvű munkájának ismeretében készítették regesztájukat, ami félreértésre vezetett. Fejérnél, mint láttuk, való ban „Szalk Sz. Márton" - nem pedig „Szalk, Szt. Márton"! - szerepel, ez azonban nem azt jelenti, hogy az oklevélben Szalkról és a 14. században még valóban külön településnek számító Szentmártonról - más néven Lovászföldéről - van szó. Fejér egysze rűen a maga korának, a 19. század első felének a helyneveit adta meg - ezért szerepel a középkori Pentele helyett is Duna Pentele, ami a 14. századi oklevelekben nem fordul elő.
  8. Az 1382. évi oklevél - amely nem azonos Garai Miklós nádor 1382. október 11-i oklevelével - 1413. június 14-i átiratának regesztája: Zsigmondkori oklevél tár IV (1413-1414). Budapest, 1994. 192. 757. oklevél: „[jún. 14.] (in Wissegrad, 45. die [oct. Georgii]) [Rozgonyi Simon országbíró] [Bathmonostra-i László fia:] László mester kérésére átírja [I. Lajos] 1382 [...] hatodik napján in Wissegrad kelt privilégiumának azt a részét, amely szerint Thykus, más néven Zygetfew birtok határait Almas-i Mihály Penthele/Pentele bir toka felől úgy jelölték ki, ut primo in portu Danubii a plaga meridionali a parte possessionis Penthele duas metas terreas erexissent, et abhinc versus partem occidentalem directe procedendo per bonum spati-um in quodam monte similiter duas metas terreas cumulassent. A leírásra azért van szüksége László mesternek, mert Zalk nevű birtoka penes easdem possessiones Zygetfew et Penthele commetanealiter adiaceret. DL 79181. (Zichy cs. zsélyi lt.)"
  9. Massetto da Lamporecchio története: Boccaccio: De- kameron I — II. Fordította: Révay József. Budapest, 1963. I. 200-206. 20. századi példák arra, hogyan épülnek be Boccaccio novellái a paraszti folklórba: Nagy Olga: Boccaccio-novellák széki folklorizációja. Népi kultúra - népi társadalom. XIII. Budapest, 1983. 237-253. A két változatban is szereplő Masset- to-történet főhősének nevét az egyikben Mártonra magyarosította a mesélő'. A történet sajnos hiányzik György Lajos feldolgozásából: A magyar anekdóta és egyetemes kapcsolatai. Budapest, 1934.
  10. IM 85.1.1, 85.1.2, legutóbb (a korábbi irodalommal) Pongrácz Zsuzsánna: Az intercisai kőemlékek története. In: Lőrincz Barnabás: Vezető az Intercisa Mú zeum római kőtárához. Dunaújváros, 1996. 7-8.
  11. A török adminisztrációra, a defterek gazdasági és demográfiai forrásként való felhasználására: Dávid Géza: A simontornyai szandzsák a 16. században. Budapest, 1982. (a továbbiakban: Dávid).
  12. Az említett Szentivánról Csánki a következőt írja tör téneti földrajzi munkájában: „Az Adony és Rác-Almás közti vidéken feküdt s (legalább részben) a budai prépostságé volt. Ma is meg van Előszállás és Alap közt: Alsó-Szent-Iván puszta néven." Ez természetesen képtelenség, az Adony és Rácalmás közti Szentiván nem lehet azonos a mai Alsószentivánnal. Farkas Gábor, Alsószentiván történetének írója ugyancsak összekeveri a két település 16-17. századi történetét: Farkas Gábor: Alsószentiván. FMTÉ 13. 1979. 145-176. (a továbbiakban: Farkas). Hogy az egymástól meglehetősen távol fekvő Almás, ill. Szedreg környéki Szentivánnak semmi köze egymáshoz, egyértelműen kiderül a török defterekből: előbbi a budai, utóbbi a simontornyai szandzsákhoz tartozott, előbbi puszta, utóbbi lakott falu volt - Szentiván puszta: Káldy- Nagy Gyula: A budai szandzsák 1559. évi összeírása. Budapest, 1977. 49, valamint a térképmelléklet, Szentiván falu: Dávid 130. 152-153. stb. A kettő meg különböztetéséhez persze nincs szükség a török iratokra, elegendőek a magyar oklevelek. „Possessiones Almás, Pentele, Apostagh, Hard, Szent Ivány, Zedreg..." adományozására 1560. február 7-én került sor, utóbbi három birtokába a beiktatást I. Ferdinánd 1561. július 9-i levele alapján az esztergomi káptalan végzi el 1562. március 2-án. „Duo praedia Kuwch( = Kulcs) et Zenth Ivan vocata in Comitatu Albensi Sedis Solth (!) existentia habita ..." adományozására 1581. április 10-én kerül sor, a beiktatást I. Rudolf levele alapján a győri káptalan végzi el 1586. március 20-án. Az okleveleket közli Károly János: Fejér vármegye története III. kötet. Székesfehérvár, 1899. 480- 483. (a továbbiakban: Károly 1899), V kötet 1904. 595-606. Károly, aki hosszú éveken át készítette monumentális munkáját, úgy tűnik, hogy az „Alsó-Szent-Ivány (puszta). Hajdan Zedreg" címet viselő fejezet megírásakor még csak az 1560-as oklevelet ismerte, a későbbiekről ui. nem szól - Károly 1899. 130. A hiányt az V kötetben pótolta a „Rácz-Almás. Alsó Sz.-Iván, Kulcs." című fejezethez kapcsolódóan, de a két Szentivánt ekkor sem különböztette meg. Az eltérő szóhasználat (possessio, praedium), az eltérő időpontok és a Szentivánokkal együtt kezelt falvak, ill. puszta egyértelművé teszik, hogy a Paksyak két Szentivánt is birtokoltak a megyében. Hogy Kulcs és Szentiván pusztáról mint Fejér megye Solti székében található helyekről beszél az oklevél, kissé zavaró, Szentiván ui. Fejér megye Duna-Tisza közi részén is volt. A kételyeket azonban eloszlatja az említett 1562. március 2-i oklevél, amely Almást és Pentelét ugyan csak „in Albensi sedis Soot" levőnek tudja. Csak a rend kedvéért: Farkas olyan adatokat is Alsószentiván tör téneténél tárgyal, amelyek valójában a Fejér megye dunántúli részén található négy Szentiván közül egy harmadikra, a Sár mellettire vonatkoznak. Mivel Alsószentiván lakott falu volt, a jobbágytelepítésre vonatkozó adatok nem vonatkozhatnak rá. „Duna- Szentiván" ugyan lakatlan, de kevéssé valószínű, hogy Palota kapitánya olyan pusztára telepítsen lakosokat, amely a vár érdekeltségi területének a határán volt, nem beszélve a Kajászó-völgyi Szentivánról. Pálffy Tamás telepítése tehát valószínűleg „Sár-Szentiván"-t érintette, amit szintén a - Farkas számára még isme retlen - török összeírás bizonyít. A Pálffy által telepí tett legtöbb jobbágy nevét (lásd Farkas 146.) ui. meg találjuk a székesfehérvári náhije Szentiván falujának lakosai közt (Vass Előd: A székesfehérvári nahije rész letes összeírása - Mufasszál deftere, III. Murád szul tán korából 1574-1595. FMTÉ 19. 1989. 137-163. Szentiván a 145. oldalon.). Ezek a következők: Lukács Demetre, Márkus Imre, Almádi Balázs, Ivánka Petre. A török összeírások egy bájos tulajdonságának kö szönhetően még azt is megtudhatjuk, hogy a telepí tett jobbágyok egy része Mórról érkezett. Az összeíró biztosok ui. az elköltözött jobbágyokat nem ritkán a régi és az új lakhelyen is nyilvántartásba vették: Káldy-Nagy Gyula: Harács-szedők és ráják. Török világ az XVI. századi Magyarországon. Budapest, 1970. 83. Ez történt ebben az esetben is: Móri falu lakói között jó néhány Szentivánról ismerős nevet találunk, köztük van a magyar forrásban is említett Ivánka Petre és Lukács Demetre, utóbbinak talán a testvére lehet az a Lukács Máté, aki Gergely fiával együtt ugyancsak mind a móri, mind a szentiváni listán sze repel. Az egyezések magas száma kizárja a véletlent, sőt egy újabb azonosításhoz segít minket. Móri falu nál ui. szerepel a magyar forrás Ferdes Pétere Fürdős Petre név alatt, Szentivánnál viszont ez a név a jogos várakozás ellenére hiányzik, csak egy bizonyos Kódus Petrével találkoztunk. Bár ezt a defter kézbe vétele nélkül merészség kijelenteni, de az a gyanúm, hogy a kettő egy és ugyanaz. A Kódus név arab betűs átírása ui. J»>!fi, , a Ferdes-Fürdősé pedig talán i>*> lehetett az eredetiben - a kettő közötti különbség paleog ráfiai szempontból minimális, és ismerve a török iratok bolhabetűit, a téves olvasat vagy a tollhiba nem elképzelhetetlen. Ezzel a talán megengedhető javítással az 1576-os magyar forrás hét jobbágya közül ötnek a nevét sikerült megtalálnunk az 1582 körül keletkezett török defterben.
  13. Magyar struktúrák működése a hódoltságban: Szakály Ferenc: Magyar intézmények a török hódoltságban. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 21. Budapest, 1997. Sajnálatos hiba, hogy a főszövegben - és Szakály 1981-es, a hódoltsági magyar adóztatásról szóló könyvében - még a helyes Petele alakban szerep lő helység nevébe a névmutatóban beszúrtak egy 'n' betűt, így az „Pe[n]tele (Fejér megye)" formában jelent meg, azt a benyomást keltve, mintha Penteléről lenne szó. Az adatok valójában a Sárvíz melletti Petele/Pö tölle falura, pusztára vonatkoznak. 14 A Várpalotához tartozó falvak 1617-es összeírása: Urbáriumok. XVI-XVII. század. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Maksay Ferenc. Budapest, 1959. 171-173. Az urbáriumot kiadó kutatók Duna- pentelével azonosítják a vitatott Pentelét, a török kori Dunapentele történetét megíró Nagy Lajos nem említi az adatot, Bóna István pedig Sárpentelére vonatkoztatja (Bóna 1991. 9; Bóna 1997. 12).

 

  
Előző fejezet Következő fejezet