Dunapentele-Dunaújváros a török kiűzésétől a rendszerváltásig

DUNAPENTELE A 17. SZÁZAD VÉGÉTŐL A 19. SZÁZAD KÖZEPÉIG

Dunapentele a török kiűzése után

Bécs 1683. évi sikertelen ostroma után a Török Birodalom pozíciói hamarosan meggyengültek Magyarországon. Az európai hatalmakat tömörítő Szent Szövet ség támadásai nyomán néhány év alatt a török uralom összeomlott. 1686-ban Buda és Belgrád visszafoglalása a Duna menti útvonal Habsburg-kézbe kerülését is jelentette. Ekkorra a pentelei palánkvárat is elhagyta őrsége, rác lakossága is elmenekült a dél felé vonuló császári hadak elől. A létbiztonság a megyében csak 1688. május 19-e, Székesfehérvár bevétele után - Fejér megye török alóli végleges felszabadulásával - erősödött meg.1

Mielőtt lakói elmenekültek volna a mezővárosként - Marktflecken - emlegetett településből, egy utólag készült, a török hódoltság végért vonatkozó összeírás szerint ötven házból állt az agrártelepülés, a mai Frangepán utca délkeleti részét képező halmazos utcaszerkezetű településrész, a törzslakosságtól Agragyénak hívott terület (a török erődítményben negyven házat laktak katonák). A harcok elől elköltözött rácok zöme 1690-ben visszatért Pentelére, s a palánkon belül telepedett le. Kezdetleges körülmények között, földbe vájt házakban élt a Rácdombnak nevezett emelkedésen, a középkori templom helyén álló török dzsámi köré csoportosulva.2 Az osztrák kormányzás időszakának újdonsült falva három évig adómentességet kapott, 1693-tól mind a földesúri, mind az állami szolgáltatásokat ki kellett elégíteniük az itt lakóknak. Ez azonban a fokozott igénybevétel, a szeszélyes időjárás miatt vontatottan valósult meg; a háborús idők is kihatottak a termékenységre és a termelékenységre. Radics János földvári provizor a pénzügyi adminisztratúra területi képviselője nehéz feladatot vállalt a század utolsó évtizedében a királyi tized behajtásával. A Habsburg Birodalomhoz került magyarországi területek pénzügyeit a bécsi kamara alá rendelt budai kamarai adminisztráció irányította tisztviselőin keresztül, akik nem csak a királyi adók beszedésével, hanem a népességnek és gazdasági erejének összeírásával, a talpra állítandó gazdaság helyreállításával is foglalkoztak. A hódoltság korszakának végén a település jó mezőgazdasági adottságait ki tudta használni: erdejük ugyan nem volt, de - a Duna szigetén - gyümölcsössel rendelkeztek, s szőlőben, szántóföldi terményekben, állataik számára rétben és legelőben nem szűkölködtek. Ezzel szemben a „felszabadulás" után több alkalommal már 1690-ben, majd 1693-ban sáskák, illetve hörcsögök pusztították el a termést.3

Súlyosabb és a lakosságra nézve kiszámíthatatlanabb s éppen ezért kevésbé elviselhető terhet jelentett a Magyarországon 1683-tól bevezetett porció, a katonai elszállásolás megkövetelte természetbeni szolgáltatások, melyek mértékét fokozta a település földrajzi helyzete (a Duna menti főútvonalon feküdt). 1695-ben a porciót Pentelén Tolna vármegye kaparintotta meg. A porció pénzben való beszedésével vagy megtérítésével kapcsolatos visszaélések gyakoriak voltak az azzal megbízott tisztviselők és a katonai parancsnokok részéről. 1700-ban Albert Benedek szolgabíró a pentelei lakosok szerint a beszállni készülő szász ezred számára készpénzben beszedett porciót elsikkasztotta, amit a katonák természetesen újra megvettek rajtuk.4 Ugyanebben az évben a következő lakosokkal követtek el jogtalanságot (gyakori eset volt, hogy a megszabott mértéken túli szolgáltatásokat a hadsereg nem egyenlítette ki): Jezan Ferenczevics, Veszelen, Radoicza Kovács, Bobrozász Kender, Stoiko Buiakovics, Ignatius Venivat, Joanes Stetta, Michael Katona, Milos és Vucaden Mészáros. 1698-ban a hadsereg a településre kihelyezett ökrök eltartására kötelezte az ottlakókat, de erre a penteleiek széna hiányában nem voltak képesek.5

A szolgáltatások (s nem csak a királyi adók) állandó mozgásban tartották a település rác lakosságát; a tiszttartókat elvándorlással fenyegették. 1697-ben a bécsi kormányzat a beszállásolás és a háború sújtotta országrészek, valamint a lakosság megsegítésére felállította az úgynevezett subdelegált katonai commissiót Budán, de az Pentelén - látszólag - jótékony hatást nem eredményezett. 1697-ben a penteleiek megtagadták az adófizetést, 1698-ban nagy részük elköltözött lakóhelyéről. 1700-ban a Meszlényi János alispán által összeállított jegyzék is praediumnak tünteti fel Pentelét. A lakosok menetrend szerinti menekülése a hatóságok számára szinte szokványossá vált. Radics János jól látta ennek hátrányait: ha a szokatlanul nehéz terhek miatt a lakosság elszéled, a falvak tolvajok és rablók otthona lesz, akik miatt a királyi és postaúton a közlekedés nem lesz biztonságos.6

A település török kor utáni első részletesebb összeírása 1696-ban készült el, mely a lakosok - szám szerint 56 jobbágy és az 1690-től a telepítést vezető s ezért adómentességet élvező bíró (Stanok) - nevét is tartalmazza az egyes jobbágyok vetés- és szőlőterületének nagyságán kívül. A rác lakosok jobbára csak egyelemű névvel szerepelnek a jegyzékben, amelyek nagyrészt keresztnevek, egy-két eset ben apai vagy családnevek, illetőleg későbbi forrásokban családnévként fordulnak elő ebben az alakjukban (Ferencovich, Kovács). A lakosok 589 pozsonyi mérő szántóval (egy pozsonyi mérő szántóföld körülbelül 600 négyszögöl, 62,5 1 vető magot fogadott be) és 202 kapás (azaz egy napszámos számára ugyanennyi napi munkával megművelhető) szőlővel rendelkeztek. Az 57 családfő közül 16 egyál talán nem birtokolt szántóterületet, de közülük hatnak volt szőlője. A szőlőkul túra jelentősége és a zsellérek részesedése a szőlőművelésben a 19. századi tendenciák és a szőlőhegyi életforma felé mutat.7 Valószínűleg az 1698. évi nagy elköltözéssel kapcsolatosak egy századforduló körüli forrás adatai, amelyben csak 39 családfőt regisztráltak. A lakosság csökkenésével párhuzamosan az általuk hasznosított területek nagysága is szűkült. Az irat készítője 23 jobbágytelket elhagyatottan talált, a penteleiek 42 fertály (azaz 10 és fél kapás) szőlőt vontak ki a művelésből. A település földterületét csaknem ugyanabban az évben igen eltérő méretekben adták meg: 361 7/ 8 pozsonyi mérő, illetőleg 510 hold [egy magyar hold 1200 négyszögöl] szántó; 117 és 400 szekér szénát termő rét. 1701-ben 57 jobbágynak 84 ökre, 72 tehene, 59 lova, 72 borja, 273 darab juha és kecskéje valamint 20 méhkasa szerepel.

1702-ben két szőlőhegyet is említ az összeíró (egy 183 és egy 800 kapásat - az utóbbit éppen nem művelik). 1701-ben már (1696-hoz képest) réttel, kaszálóval és legelővel is rendelkeztek a pentelei gazdák. A századfordulón készült összeírásban egy malmot regisztráltak, amelyet két kerékkel szereltek fel, 1702-ben két dunai malomról szóltak. Az étrendet meghatározó és kereskedelmi bevételeket hozó termelési ág a halászat, melyet a jobbágyok szabadon űzhettek a helyi borkereskedelemmel szemben, ugyanis a falusi kocsmában csak fél esztendőig árusíthatták boraikat, de ebből átlagosan száz forint jövedelme származott a falunak. A lakosok a Penteléről délre fekvő elpusztult Baracs határát is használták, de az eltiltó levelek tanúsága szerint még Simontornyáig is elmentek - jogalap nélkül - szénát kaszálni.8

A településen áthaladó fontos útvonalhoz kapcsolódva császári postaállomás állt Pentelén. A görögkeleti vallású rác lakosság saját pappal (kalugyerrel) rendelkezett a Rácdombon álló templomához. A 17. század második felében a Nagy Lajos királytól szerzett adomány óta Paksot is birtokló Paksy család fiágon kihalt, a pentelei uradalmat (Pentelén kívül Baracs, Kisapostag és Pázmándpuszta tartoztak ide) a leányágak örökölték (a 17. század végén ezek: a Nyakas, Jármy, a Daróczy, a Becsky és a korompai Holló családok). A település birtokosa a török kor végén Paksy Anna férje, Daróczy István, akinek tényleges fennhatósága volt a falu fölött az adóösszeírásoknak a magyar földesurat érintő kimutatásai szerint.9 A település lakosainak a hódoltság korában tekintélyes tehertételt jelentett a két (török és magyar) földesúrnak történő adózás. A török fennhatóság megszűnésével a jobbágyok joggal várhatták adóterheik csökkenését. Az újratelepült Pentele lakosai 1693-tól, a szabad évek elteltével, ezzel ellentétben a Paksy-örökösöknek a hódoltság kori szolgáltatások körülbelül tízszeresét fizették: 4-5 aranyforint és egy karmazsin csizma helyett egy összegben 100 magyar forintot követelt tőlük a birtokosokat képviselő Daróczy István.10 Ezen kívül a földesuraknak jövedelmezett a kétkerekű dunai malom évi egytalléros cenzusa, a mészárszékben vágáson ként járó kilenc krajcár, valamint a kocsma bevétele (évente átlagosan 100 forint).11 A Magyar Kamara budai kirendeltsége megpróbálta a földbirtokosok visszaéléseit megakadályozni, hisz a magas állami igények kielégítése megkövetelte ezt, de eredménytelenül. Daróczy rendszeresen beszedette - pénzben - a korábbiakhoz képest magas úrbéres szolgáltatásokat, több jobbágyot be is börtönöztetett. Az állami terheken túl a földesúri kizsákmányolás is a pentelei lakosok helyzetének rákfenéjévé vált.12

A neoacquistica commissio tevékenységének köszönhetően 1700 végén a királyi kamara a Paksy-örökösök birtokait (köztük Pentelét is) a család magvaszakadása miatt - a Nagyszombati Kerületi Táblabíróság döntésével ellentétben - fiskális kezelésbe vette, majd összeírta. A Paksy család utódlását igazoló iratok kevésnek bizonyultak. Az örökösök (Paksy Klára, Holló Zsigmond, Bogdány György, Nyakas Miklósné, Csaba Istvánná, Jármy Ferenc, Jármy Andrásné, Jár my László) pentelei birtokrészeiket Paksy Anna fiának, ifjabb Daróczy Istvánnak elzálogosították 2500 forintért, hogy ezt az összeget az örökségért folytatott perre fordíthassák. Az atyafiak kötelezték magukat, hogy ugyanekkora értékű jószággal kárpótolják Daróczyt, amennyiben a pentelei birtokot nem kapják vissza a kincstártól. Ez a birtokosváltozás a lakosokból lelkesedést váltott ki. A pereskedés eredményeként azonban a Paksy-örökösök- jelentős összeg, 32 ezer forint ellenében - bő másfél év múltán visszakapták Tolna, Fejér, Komárom, Pest- Pilis-Solt, Csongrád, Szabolcs, Bihar, Békés, Pozsega és Kőrös megyékben lévő birtokaikat. A felvett kölcsön zálogaként 1703-tól Daróczy István már I. Lipót adományaként (s részben zálogbirtokosként) foglalta el Pentelét.13

Dunapentele és a Rákóczi-szabadságharc

II. Rákóczi Ferenc 1703. május 6-án nevezetes brezáni kiáltványában a Habsburg-hatalom ellen harcba szólította Magyarország nemes és nemtelen lakóit. Felhívása csaknem minden társadalmi rétegnél fokozatosan meghallgatásra talált. A vármegyei nemesség csatlakozása a parasztfelkelésként induló mozgalomhoz jelezte a Habsburg-abszolutizmus tizenöt év alatt véghezvitt önkényeskedései, az elviselhetetlen mértékűvé vált terhek elleni tiltakozást. 1703. július végén az ország északkeleti végéből induló kuruc csapatok elérték a Tiszát. Budán a kamarai adminisztráció zárlatot rendelt el a Duna vonalánál. A pentelei, érdi, ercsi és adonyi bírákhoz és esküdtekhez fordulva megparancsolta, hogy a réveket, hajókat, csónakokat a jobb parton tartsák, idegeneket ne engedjenek át a folyón. A part menti községek vezetői vagyonukkal feleltek az utasítás teljesítéséért.14

1692-től a pentelei rácok katonai szolgálatot is teljesítettek (a királyi rendelet ellenére nem mentesültek az állami adóterhek alól). Kapitányuk jelentős pozícióval rendelkezett a településen: a földesúri szolgáltatások nem terjedtek ki rá, szabad menetelű lakos volt, némelyik forrás a dux címmel említette. Jelen volt akkor, amikor a királyi kincstár 1700 végén lefoglalta a falut, szerepelt egy 1702. évi attestatión (Ladislaus Penteley), feltehetően, mint a környező rác települések katonáskodó elemeinek is a parancsnoka.15

Rákóczi már 1703. augusztus 9-i kiáltványában csatlakozásra szólította fel a szerbeket, a Duna-Tisza közén lakókat sikerült is pártjára állítani. A másik oldalról is igyekeztek kihasználni a rácok katonai erejét. Schweidel Jakab Antal budai főhadbiztos a megye tudta nélkül a Duna melléki rác falvakat katonaállításra szólította fel, a déli határőrterületeken és a jelentősebb várakban fegyveresen szolgálatot teljesítő rácokhoz hasonlóan Rákóczi csapatai ellen kívánta őket felhasználni. Adony, Ercsi, Hamzsabég (Érd), Tárnok, (Rác)almás, Batta (Százha lombatta), Pentele, Perkáta elöljáróitól 56 lovas és 29 gyalogos jól felfegyverzett ember kiállítását kérte; Penteléről 15 lovasnak és 5 gyalogosnak kellett Budára mennie. A nyolc település közül Pentelére számítottak a leginkább Budán, valószínűleg azért, mert az itteni rácok korábban is jelentős szerepet vállaltak a császári hadszervezetben.

A rác falvak a vármegye közgyűléséhez fordultak, ismertetve a főhadbiztos rendelkezését. Kérésükben arra hivatkoztak, hogy fegyveres embereik nincsenek, mivel nem rabló martalócok, hanem békés gazdálkodók. A Duna-parti, Fejér megyei rácok - a dokumentum tanúsága szerint - elhatárolták magukat a Habsburg-önkényuralmat kiszolgáló, a szabadságharccal szemben fegyveres szolgálataik felajánlásával fellépő társaiktól. Ez nem véletlen, hiszen ezek a falusi településen élő, főleg állattartással foglalkozó délszlávok nem részesültek a Csernoje vics Arzén vezette rácokhoz hasonló mértékű kiváltságokban (mint korábban szó volt róla, a gyakorlatban fizetniük kellett az állami adókat). Erre levelükben is hivatkoznak: „az Posta útban lakván az szüntelen alá s föl járó Németek alá való Forspontozás miatt úgyis majd el fogyatkozunk". 1703 nyarán a kanizsai (Nagy kanizsa) vár lebontására saját pénzükön fogadott embereket kellett küldeniük. A rác települések is 1692-tól fogva, mióta a török kiűzése után a vármegye újjáalakult, annak hatósága alá tartoztak, ezért csak a megye utasításait fogadták el. A Fejér megyei rác települések az I. Lipót biztosította kiváltságokkal határőr kerületekbe, illetőleg fontos várakba (mint Fehérvárra is) letelepített pravoszláv szerbekkel ellentétben nem azonosultak a hatalomnak fegyveres szolgálattal adózók szerepkörével: „az ilyen állapot, őfelsége szolgálata nem hat vagy hét helyet, hanem az egész nemes vármegyét illeti."16

A vármegye meg is tiltotta a rácoknak, hogy Budára katonákat küldjenek, de miután Rákóczi csapatai elfoglalták Szolnokot, s már-már Budát fenyegették, a budai várőrség parancsnoka a vármegyétől kérte - uralkodói érdekre hivatkozva -, hogy küldje el a kért rác alakulatot, s a vár megerősítésére munkásokat rendeljenek.

A rácokat rövidesen kivették a vármegye joghatósága alól, a haditanács budai bizottságának rendelték alá. Nem látták célszerűnek ugyanis, hogy a rácok népe és katonasága a magyarokkal keveredjen, de nem a két nép közti esetleges ellenségeskedés okán, hanem az eredményesség, a rácoknak a háborúban való könnyebb felhasználása céljából.17 Mindez félig-meddig kimondva is a szabadságharc nemzeti (minden adófizetőt, s ezzel együtt az urakat is kiuzsorázó német és rác katonaság elleni) jellegét ismerte fel és ismeri el: az elkurucosodó érzelmű vármegyei vezetőkkel szemben kívánt védekezni. Ennek ellenére - a többi Fejér megyei rác településhez hasonlóan - nincs tudomásunk arról, hogy a pentelei rácok a kurucok ellen szervezett martalócok egységeibe álltak volna be, illetőleg hogy a szabadságharccal szimpatizáltak volna. Mindenesetre az elkövetkező években állandó létbizonytalanság jellemezte az ő életüket is, mint Fejér vármegye egész lakosságáét; magatartásuktól függetlenül - amit a fent említett hadtoborzó levél mutat - az egyik fél katonaanyagnak, a másik pedig a békés élet felprédálójának, azaz ellenségnek tartotta.

1704 januárjában Székesfehérvárra bevonultak Károlyi Sándor kuruc generális csapatai; csak néhány hónapig maradtak, de ez év májusától a megye délkeleti részén ismét megjelentek a kurucok, s 1708 végéig kezükben tartották a Mezőföldet. A megyeszékhelyet még egyszer nem sikerült elfoglalniuk, ennek ellenére 1706 tavaszán a kurucpárti megyei nemesség a fehérvári királyhű megyeszerve zettel szemben létrehozta saját kuruc vármegyéjét, amelynek hatóköre a megye déli részére, így Pentelére is kiterjedt. A területeket és az ott élő lakosságot az átvonuló hadakon kívül a fehérvári, simontornyai és budai rác katonaság fosztogatta s pusztította. Így a Fejér megyei rác települések lakóival szemben is ellenérzésekkel viseltettek a magyar falvak lakói és a kuruc csapatok. A Duna menti rác falvak 1703 végétől a megye hatásköréből kiestek, a lakosságra, a szabadságharc vége felé dúló pestisjárványra vonatkozó adatok Penteléről nem ismeretesek.

A kuruc háború a szolgáltatásokat viselő lakosság terheinek valamelyes enyhülését hozta - legalábbis az államhatalom felől. Az 1711-ben trónra kerülő III. Károly elődeinél (főleg I. Lipótnál) toleránsabban viseltetett a magyarok iránt. A korábbi századokban elszenvedett pusztítások kiheverésére gyakorlatilag csak ezután kerülhetett sor Pentelén is.18

Dunapentele népessége és társadalmi viszonyai a 18. század első felében (Az 1715. és 1720. évi összeírás)

Az 1708-1711. évi országos pestisjárvány feltehetően Pentelén is éreztette hatását - adataink nincsenek ezt illetően -, a családfők száma a szabadságharcot követően készült első (az 1715-ös országos) összeírásban kevesebb, mint 1703 előtt (34-ről 29-re csökkent). Öt évvel később viszont némi emelkedést tapasztalhattunk: 32 adózót írtak össze (pedig a ház nélküli zselléreket, a subinquilinusokat fel sem vették a lajstromba). A szántókat két nyomásban művelték, egy részét őszi, másik részét tavaszi vetés alá, az ugaroló (földpihentetéses) három nyomásos gazdálkodás még nem terjedt el. Elsőpentelei jelentkezéséről, 1761-ból - egy megyei jelentés alapján - van adatunk. Míg a rétek és szőlőskertek egyenletesen oszlottak meg az úrbéres lakosság között, a szántóterület elég nagy határértékeket mutatott: 1715-ben 4 1/2 - 51 1/2 , 1720-ban 2-54 pozsonyi mérő között szóródott a területe. 1715-ben három lakos nem birtokolt szántóterületet. A szántóföld területe 1715-ben 527 1/2 pozsonyi mérő, 1720-ban nem mutatkozott nagy eltérés: 531 pozsonyi mérőt tett ki. 1720-ban - 1715-höz képest - 84 kaszás rét helyett csak 72 1/2 -et, a 67 kapás szőlőheggyel szemben csupán 60-at vettek számba. Az őszi vetés négy és félszeres, a tavaszi három és félszeres termést eredményezett. A földeket közepesen termékenyeknek ítélték meg, amelyeket nehezen műveltek és hat ökörrel szántottak. Egy 1727-re datálható összeírásban viszont két gazdának van csak négy ökre, a többieknek 1-3 (összesen 28 jobbágynak 53 db); a lovak száma még kevesebb volt (22 jobbágynál van 24 db). Eszerint a gazdák a nagyobb mezei munkák alkalmával, közös erővel dolgoztak - főleg a kisebb igaerővel rendelkezők. A réteken termő széna minőségét jónak, a legelő mennyiségét elegendőnek találták a hivatalnokok, sőt 1720-ban a legelő egy részének kiadásából (a fűbérból) 50 rajnai forint bevétele származott a településnek.

A szőlőhegy rossz minőségű, 1715-ben egy kapás szőlő egy urna, 1720-ban másfél urna bort adott, amely olyan silány volt, hogy még egy évig sem lehetett eltartani. Ennek ellenére könnyen el tudták adni boraikat, mivel a környező területeken nem volt jelentősebb szőlőhegy. Pentelén erdő nem volt, a tűzi- és épületfát öt mérföldről hozták. Kedvező földrajzi helyzetüket kihasználták a jó termésből keletkező terményfelesleg értékesítésében. Ezt leginkább a Duna vízi útja tette lehetővé, ugyanis innen érkeztek - elsősorban Buda felől - a gabonakereskedők. Az eladott szemesterményből évente 60 rajnai forint volt a gazdák haszna. Az összeírás adataiból elénk táruló vagyoni differenciálódás, telekaprózódás már egy jóval korábbi folyamatot tükrözött. 1715-ben a telkes jobbágyok 18- 51 1/2 pozsonyi mérő, 1720-ban 23-54 pozsonyi mérő szántót, a házas zsellérek 1715-ben 4 1/2 - 15 1/2, 1720-ban 9-27 pozsonyi mérőt bírtak. Ez azt mutatja, hogy a jobbágyi kategóriák, illetve a telekméretek nem állapodtak meg, különösen a jobbágyot a zsellértől elválasztó határ mosódott el.

Az adózók összeírásánál is érdekes észrevételeket tehetünk: ugyanazon családfők, illetve családnevek az összeírásokban hol megjelennek, hol eltűnnek. Ez magyarázható a be- és elköltözés hullámzásával, az összeírás hiányosságaival s más okokkal is (más néven írják össze az adott személyt, mert több néven nevezték, mert régi nevét elhagyta, s új néven vették jegyzékbe, mert az összeíró önkényesen járt el, különösen tekintetbe véve az itt előforduló szláv neveket, amelyek írásban akár a személy azonosíthatatlanságát eredményező torzuláso kat is szenvedhettek), hogy csak a leggyakoribbakat említsem.

A következőkben az 1715-ben és 1720-ban összeírt személyeket állítom egymás mellé, fogódzókat keresve a népmozgásra; illetve ezen források kritikai jellemzőire és keletkezésük körülményeire igyekszem rávilágítani a vizsgálat szempontjai által megengedett mértékben. Párhuzamosan közlöm a két összeírás személyneveit, a bizonyosan vagy valószínűleg összekapcsolhatókat egymás mellett.

Mint a két forrás közlésének rendjéből is kiderül, 15 személy egyértelműen összevethető, bár a lejegyzés nehézségei miatt két egyforma névalak nem fordul elő, sőt számos nevet erősen torzult alakban jegyeztek le: Grasits ~ Gertselits, Brony ~ Brottyo, Stennia ~ Stetin, Saslia ~ Sassin (Szaszin családnév a mai magyar névállományban is megtalálható); egy esetben a jogi helyzet kapcsol egy személyhez két eltérő névalakot (Rácz ~ Szabados). Négy névpárnál az azonos névviselőt csak feltételezni lehet (eltérő névelemek, olvasati nehézségek stb. miatt). A két összeírás fennmaradó 14, illetőleg 17 neve nem vethető össze egymással a jelenlegi ismeretek alapján.19

A népesség változásai

Néhány évet előre ugorva 1726-ban ismét azt tapasztaljuk, hogy több család költözött el Penteléről, illetve az alacsonyabb társadalmi helyzetet vállalta a kisebb adózás érdekében.20 Feltehetően a következő években készült az a megyei összeírás,21 amely - a lakosság számához mérten - jelentősebb betelepülésről tanúskodik, és elindítja a 17. század közepe óta jellemző etnikai, népességi kép átalakulását a rác településen. A változás jeleit mutatja az összeírás névanyagá nak vizsgálata, összevetése az előszállási római katolikus egyház anyakönyvében 1727-tól felbukkanó pentelei személynevekkel. Az a tény, hogy az adatsor megyei használatra készült, teljesebb körű merítést, nagyobb pontosságot ígér, mint az országos adóösszeírások. A családok száma eléri a 17. század végi létszámot; 59 családfőt írtak össze a bíróval és a hadnaggyal (dux) együtt: Steph.[anus] Bajo (bíró), Joan.[nes] Klobucsár, Mich. [ael] Szabados (dux), Joan.[nes] Oravecz, Nicol.[aus] Varga, Mar.[tinus] Varga, Mich. [ael] Tott, R. Ign.[atius] Perkáta, Tho.[masus] Jovicza, Joan.[nes] Totth, Pau.[lus] Novák, Joan.[nes] Pentelej, Grego.[rius] Kiss, Jacob.[us] Novák, Venyimi Milivoi, Jacob.[us] Pintér, Rako Nyegoza, Mich. [ael] Görbe, Mathi.[as] Csobanczaj, Nyesko Pasy, Zivko Kiss, Petr.[us] Sztáraz, Step.[hanus] Laikovicz, Geor.[gius] Hosszu, R. Radovany, Petr.[us] Deák, Mich. [ael] Kiss, Stanko Mészáros, Joan.[nes] Tárnoky, Szavo Adony, R. Lambits, Szavo Csobán, Rako Csobanczaj, Geor.[gius] Majursicz, Kiss Szava, Todor Bosa, Bogoza Rako, Veza Kiss, Stanyi Mier, Lucas Stankovicz, Kiss Novák, V.[idua] Stojan, Josep.[hus] Tarany, Paul.[us] Radomér, Nico.[laus] Novak, Joa.[chim] Csíkos, Mich. [ael] Esztergamy, Adamus Kiss, Andr.[eas] Totth, Honcz, Geor.[gius] Totth, Petrus Paruta, Jacobus Totth, Joannes Illcsik, Simon Totth, Joseph Hanák, R. Sztano, Zivko Czedulia, Mittér Busza.

Ha a névsort az 1715. és 1720. évi országos összeírással vetjük össze, a mennyi ségi különbségen túl feltűnik az utóbbi fél évszázadban Pentelén nem tapasztalt nem délszláv etimonú családnevek jelentős száma, amelyek magyar (Mich. [ael] Görbe, Joa.[chim] Csikos [inkább személynév, vagy a 'csík' halnévből alakult foglalkozásnév rejlik benne], Mar.[tinus] Varga), vagy felvidéki (szláv [tót]) név viselőre utalhatnak (Joan.[nes] Oravecz, Petrus Paruta, Joseph. [us] Hanák, Jo-an.[nes] Klobucsár). Hat személy viseli a Tott(h) nevet, amelyet a 18. században már az észak-magyarországi szlávok népneveként alkalmaztak, vagy már a középkor folyamán elmagyarosodott személyeket jelöl, semmiképpen sem ortodox szerbeket, akikre a magyarban ebben a korban a rác elnevezés élt. De a rácoknál is felbukkan magyar etimonú újdonsült családnév (Kiss), ahol a keresztnevek figyelmeztetnek a délszláv személyre: Veza, Zivko, Szava. A délszláv nevet viseld új személyek - amennyiben ténylegesen sem Pentelén laktak ez idáig - a rác települések közti belső vándorlás eredményeként jutottak ide, amire sokuk családneve vagy akként használt ragadványneve utal (Perkáti, Venyimi, Tárnoky, Adony, Esztergomy, Tolnai, Ertsy, Vukováry, Fejérváry s talán Csobánczaj, Ta- rany - ez utóbbi az 1768. évi úrbéri tabellán Taranyi alakban látható). Ercsi János több társával Perkátáról érkezett 1720 eló'tt (például Kiss Novák 1715-ben még a perkátai összeírásban szerepel).22 Szembeötlő a három év neveit vizsgálva egyes személyeknek, neveknek a már említett búvópatakként való viselkedése. Sok család folyamatosan Pentelén tartózkodik, az 1715-ben felvett Sztaracz Petkó, Petko Iovicza, Majorszia Radósza 1720-ban ugyan nem, de 1727-ben szerepel, vagy utódjában jelen van. Az új lakosok közül kikerülő, az 1727. évi előszállási római katolikus anyakönyvben szereplő Tóth János, Tóth András, Pintér Jakab (Pintér János viszont már az 1720. évi összeírásban előfordul), valamint több (az 1727. évi összeírásba fel nem vett) társuk szervezett telepítés eredményeként kerülhetett a rác Pentelére, s az egykori Tót utca (a mai Petőfi Sándor utca) neve őrizheti emléküket. Nem lehetetlen, hogy a telepítés vezetője az a Joannes Klo-bucsár volt, aki az 1727-es összeírásban a bíró és a település hadnagya között foglal helyet, és hozzájuk hasonlóan - kedvezményként, vagy mert szabadmenetelű személy volt - nem fizetett adót.23 Az 1778. évi egyházlátogatási jegyző könyv említi, hogy már csak három-négy szláv [szlovák] család maradt, akik még eredeti nyelvüket beszélik. (Természetesen nem a rácokra gondol a vizitáció szövege, hisz például a szerbeket 1783-ban is „more antiguo solum Ilirice", azaz délszláv anyanyelvükön oktatja tanítójuk. A magyar ajkú lakosok ekkor még nem lehettek annyian, s feltehetőleg okuk sem volt arra, hogy külön utcában telepedjenek le, a tótokkal kerülhettek egy helyre.24

A település fejlődésének az állatállomány csökkenése azonban nem kedve zett, az 1725-tól visszatérő marhavész meggyengítette a lakosság gazdasági erejét, elégedetlenné tette helyzetével szemben, sokan választották a vándorbotot. 1734-ben felerősödött ez a tendencia, a rácok sorozatos beadványokkal ostromolták a vármegyét: „...ebben az három Esztendőben sok condescensiok miatt utolsó romlásra jutottunk, úgy annyira hogy mostan közzülünk sok vagyon a' ki egy darab kenyére sem virad. Mihez képpest kérjük alázatossan Nagyságtokat s kegyelmeteket méltoztatnék Nagyságtok kegyelmetek Atyai szemeivel reánk tékintenj, és ezen Esztendőbéli Quantumot megh engednyi. Mert ha Nagyságtok s kegyelmetek raitunk nem könyörül éppen megh nem maradhattyunk, hanem kéntelenek leszünk lako hellyeinket pusztán hadny és máshova buidosny."

Valamennyi levelükben marháik pusztulására hivatkoztak, amely a túlzott állami terhekből következő igénybevétel eredménye. Az egy családra eső követelés a sorozatos elköltözések miatt (nyolc jobbágy hagyta el Pentelét) egyre emel kedett. Ugyanebben az évben adott engedélyt a földesúr a Duna túlsó partján lakó dunaegyházi jobbágyoknak, hogy a több terhet el nem viselő falu és a penteleiek által művelt Kisapostag határában szántsanak.25 Az eddigi lakosság teherviselőképességének csökkenése a település birtokosát, Daróczy Katalint Fe jér megyei birtokai központjának megerősítése érdekében cselekvésre ösztönözte, hisz Penteléről jelentős pénzbevételei származtak. 1736-ban a földbirtokos negy ven magyar gazdát fogadott be: „...mostani lakóhelyek kicsinsége és gyarlosága miatt folyamodtak volna hozzám és Pentele névö Nemes Fehér vármegyében lévő Falumnak böveb szaporab megh szalitására kivánkosztanak, abbéli kívansagokat megh halgatván s a köz jót és föllyeb titulált Kegyelmes Urunk eö Fölséghe szolghálattyát az által gyarapítani kívánván, adtam engedelmet és szabadságot nevezett Magyar Gazdáknak, hogy emiétett falumban külömb uczát szakasztván, mostani Rácz Jobbágyém szomszédsághaban ottan magok számára hazakat épétessenek s ahoz mind szanto földbül mind pedighlen Rétbül proportio [arány] szerint elegendo provisiojuk [ellátásuk] légyen. Ellenben pedigh emiétett Magyar Gazdák minden visza alkudás nélkül csendessen és Rácz Jobbagyimai jó szomszédságban és egyességben élni és a' midön N. Vármegyéiül megh engedendö szabad idejek kitelik a' közönséges terhet viselni és szenvedni ... köteleszték magokat."26

A telepítési szerződés 1736. április 9-én kelt, az új telepesek adómentességet viszont csak a következő év február 8-án nyertek a vármegyétől. A megtelepedett negyven gazda többirányú zaklatásnak volt kitéve. A falu vagyonosabb rác lakói háborgatták és a katonai beszállásolással valamint fuvarozással tehetségük feletti mértékben megterhelték őket a falun belül - állapította meg a vármegye közgyűlése által az adó arányos kivetésének kidolgozásával megbízott bizottság. A telepesek két-három év adómentességet kértek sérelmeik kárpótlásaként, a megyei közgyűlés három évet ítélt meg nekik.27

Nem kell sokat várnunk az újabb, most már tartósnak bizonyuló betelepítésre - ezúttal római katolikus vallású magyarokból, 1743-1744-ben. A mozgalom az új földesúr, Rudnyánszky József nevéhez fűződik. A telepesek nagyobb számban érkeztek, mint 1736-ban. A betelepülés után készült egyházi összeírás szerint, mely a római katolikus jobbágyokat vette számba, 124 jobbágy és 29 zsellér család élt Pentelén, akik közül a körülbelül 15, már az 1720-as években is itt élő családot levonva 130-135 telepes családot kapunk. A betelepülés tehát több mint hatszáz fővel növelte Pentele lakosságát.

Az új lakosok részben a Magyar utcába, az elhagyott házakba költöztek, s újakat is építettek, részben pedig a Tót utcában telepedtek le. Megjelenésükkel a rácok kisebbségbe kerültek (körülbelül 35 családot tett ki közösségük), s a többségében magyar új telepesréteg tovább erősödött, s részint - elköltözésekkel - folyamatosan cserélődött az elkövetkező években, de magja 1744-ben alakult ki. 1768-ban már azt vallják: „...semmi puszta helly [azaz: elhagyott telek] sincsen ezen hellységhbéli lakosok köszt, mert naponként inkáb szaporodik, hogy sem fogyna."29

A határ megállapodása

Pentele területe már a török hódoltság kora előtt középkori méretéhez képest megnövekedett, magába olvasztotta a közelébe eső elpusztult falvakat (Süld, Csetény). Az északról szomszédos Szigetfő vagy Tikos a 16. században olvadt Rácalmásba,30 de határa még a 18. század első felében is elkülönült a lakott faluétól. A török korszak alacsony népsűrűsége lehetővé tette, hogy a tizenötéves háborút követő időszaktól eltekintve lakott és a 17. században felduzzadt mező városka lakossága mezőgazdaságilag uralja a térséget a század folyamán. A keresztény uralom kezdetén még fennállt a földesúri hatalom hiányát kihasználó birtokjogilag zavaros állapot, illetőleg a gyér lakosság nagyobb mozgásteret kí vánt. Így találjuk a penteleieket például 1702-ben Simontornyán, ahol lekaszálták a szénát. 1701-ben Pentele határához tartozott egy Duna-sziget (a Szalki-sziget) fűzfákkal és gyümölcsössel, és a Perkáta irányába eső praediumot (pusz tát) is említik, amely minden bizonnyal az egykori Csetény falu határa lehetett. Itt az agrár művelési ágak nagy része jelen volt: szántóval, kaszálóval, legelővel, szőlőheggyel egyaránt rendelkezett a praedium. A Paksy-örökség Fejér megyei részéhez tartozó lakatlan Baracs és Kisapostag területét, melyek - noha egyazon földesúr tulajdonát képezték - megőrizték határaik önállóságát, Pentele lakosai a török kortól kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal használták. A földhasználatot a Paksy-örökösök birtoklásának ténylegessé válásától kezdve rövid időtartamú (néhány évre vagy egy esztendőre szóló) szerződés (contractus) alapján tették jogszerűvé. A penteleieknek elsősorban Kisapostagon, de Baracson is a Solt székhez tartozó Dunaegyháza jobbágyaival kellett osztozniuk, ami a Duna melléki terület hagyományos bal parti kapcsolataira vezethető vissza.31

1744-ben a penteleiek Baracs szántóit használták, tizedet fizettek érte a föl desúrnak; 1754-ban, majd 1775-ben a dunaegyháziak is béreltek földet, nyolcadot fizettek utána. 1788-ban a penteleiek néhány évre kiszorították őket a bérletből.32 Kisapostag földjei 1734-tól folyamatosan a dunaegyháziak kezén voltak szűk telki állományuk pótlására.33

Pentele északi határait a Rácalmáshoz tartozó Szigetfővel a 18. század első felében erősítették meg. A határvonal gyakorlatilag megegyezett az 1482-ben felvett állapottal; a Duna-parttól nyugat felé indulva a „Földvára vezető közönséghes uton által ... Csetenj névü völgyön Baranjazó [Bárányaszóra] vezető egy közönséghes csapás mellett ... eléri „Tykus, más néven Szegetfő", Pentele és „Csetény nevű föld" határát. Pentele nyugati, Venyimpuszta felé eső határvonalának megszilárdításáról (ott, ahol most Mezőfalvával szomszédos Dunaújváros) egy 1781-ben készült határleírás tanúskodik. A település és a puszta határát a „Venyém"-ről Pentelére és a „Venyém"-ről Rácalmásra vezető út metszi át.34

Pentele birtokosai a 18. század elejétől

A királydaróci Daróczy család egy ága (Daróczy Zsigmond révén) Szatmár vármegyéből került Tolnába a Paksy családba beházasodva, fiával, Istvánnal halt ki a fiág 1709-ben. A Daróczy család címere: kék pajzsban zöld halmon arany fészekben ülő pelikán három fiát vérével eteti. A sisakdísz: a sisakból kiemelkedő griff jobbjában három nyilat tart. A címertakarók kék-arany, illetőleg vörös-ezüst színűek. Daróczy István a birtok nagy részét lányára, Száraz György feleségére, Daróczy Katalinra hagyta, akinek - bár egyik társbirtokosa, Guthy Erzsébet 1731-ben lemondott birtokjogairól - a Paksy-örökösökön kívül most már testvéreivel, később azok családjaival kellett osztoznia annak hasznában. Száraz György 1724-1730 között a királyi ítélőtábla tagja (személynök), 1731-ben nyerte el a bárói címet, s azzal egy időben nevezték ki a királyi udvari kancellária tanácsosává. A családi címer négyes osztású. Az első és negyedik vörös mezőben arany nyeregtakarós fehér lovon lovagló páncélos vitéz, aki kék sisaktollat visel, és jobb kezében arany lándzsát tart; a második és harmadik arany színű mezőben zöld dombon vörös csizmájú kék ruhás magyar ember áll, fején prémes, kék föveg, kezében írótollat tart. A pajzs fölött bárói korona és azon két koronás sisak. A jobb oldali sisakon két fekete elefántormány közt a pajzsban is ábrázolt páncélos lovas áll, a bal oldali sisakból pedig a pajzs második és harmadik mezőjében látható magyar ruhás alak emelkedik ki. A pajzstakarók jobbról ezüst és vörös, balról arany és kék. A Száraz család csak leányágakon élt tovább, az egyetlen fiúutód, Száraz Tamás gyermektelenül halt meg. Daróczy Katalin 1742-ben bekövetkezett halála után özvegye az örökség kormányzását a legidősebb Száraz lányra, Juliannára és férjére, Rudnyánszky Józsefre bízta, miután osztozkodott a másik két lány (Erzsébet és Kata) családjaival (az Újváry, további házasság révén a Nicolatti, valamint a Brenner leszármazókkal).35

A 18. század közepén a birtok kétharmadát Rudnyánszky József tartotta kezében. A családnak az Árpád-korra visszanyúló nemesi eredete, a közéletben betöltött szerepe és birtokai a Paksy-örökség továbbvitelében bízvást jó előjelnek bizonyulhattak. A család örökösödési politikája, a leszármazottak életvitele azonban a birtokok, a vagyon szétzilálása felé mutattak. Rudnyánszky József, Nyitra vármegyei nemes a királyi tábla ülnöke, majd a hétszemélyes tábla bírája, az aranysarkantyús vitéz címet nyerte el. A család ősi címere kék színű pajzsban zöld halmon, zöld tölgyfa alatt lépő fekete medvét ábrázol, a címerpajzs felső sarkaiban arany csillag és ezüst hold látható. Az udvari szolgálat meghozta eredményét: Rudnyánszky József 1773-ban utódaival együtt elnyerte a bárói címet (a címer szirén alakú telamonokkal egészült ki).

1752-ben Pentele harmadrészén tizennégy birtokos osztozott, Rudnyánszky Józsefnek 1768-ban 91 jobbágya volt. A település birtokosainál, a nagybirtokos Rudnyánszky családot is beleértve, a birtokaprózódás került egyre inkább előtérbe. Rudnyánszky Józsefnek tizenhárom gyermeke született, akiket nem zárt ki az osztozkodásból. Az utódok egy része részjószágait eladva csökkentette az egy kézben lévő birtoktestet. A 18. század végére a Rudnyánszkyak már csak Pentele harmadát bírták. A részbirtokok felvásárlásával a helyben lakó vagy majorságukat kiépítő kisebb birtokosok erősödtek meg. A Becsky és a korompai Holló családok kihalásával birtokrészeiket leányágon a Cseh, Egerer és Kornis családok vették át.

A század második felében nősült be a pentelei földesurak közé a Csiky, Tahy, a szentgyörgyi Horváth, a nemeskéri Kiss, a Rosty, Aszalay, a Mondbach és a gyulai Gaál család.36

Az úrbéresek helyzete Mária Terézia úrbéri rendeletéig

Ismeretes, hogy a pentelei jobbágyok már a török időkben tartós érvényű egyezség alapján teljesítették - pénz- és terménybeli - szolgálataikat mind a földesúrnak, mind a török államnak. Korábbi fejezetben tárgyaltuk a katonaságnak természetben kiszolgáltatott állami terheket (hosszúfuvar, beszállásolás, portio). Az állami terméstizedet és a pénzben szedett adók kirovását, beszedését a királyi provizor irányította. Egy-egy település a teherbíróképesség megállapított egységének (dica) a pillanatnyi erejéhez, lakosságához, tehetségéhez viszonyított többszörösét fizette. A Pentelére kiszabott dicamennyiség 1703-1704-ben több mint 157, 1730-ban 102 1/2 , amely után 415 forint 12 1/2 dénár adót fizetett a település. 1700 körül a földesúrnak 100 forint cenzust fizettek a jobbágyok. Ez ugyanebben az időben telkenként 3 forintra rúgott.37 A püspöki tizedet a főpap megbízottjain keresztül szedette be; 1732-ben Daróczy Katalin földesúr árendálta az egyházi adót, azonban megtagadta annak további fizetését. Jogainak Acsády Ádám veszprémi püspök Ányos György viceispán (alispán) útján szerzett érvényt. A megyéspüspök ezentúl a püspökmegye teljes tizedbevételét egyetlen vállalkozónak (Horányi Gábornak) adta bérbe („plenipotentiarius arendator universarum Decimarum"), aki az egyes települések földesuraival állapodott meg a tizedjövedelmek beszedéséről. Több levél bizonyítja az árendátor kapcsolatát Rudnyánszky Józseffel Batta és Pentele tizedeinek ügyében.38 Padányi Biró Már ton püspök folytatta elődje, Acsády Ádám módszerét a tized bérbeadásával kapcsolatban: 1752-ben továbbra is Horányi Gábor az egyházi tized főárendátora. Úgy tűnik azonban, hogy Koller Ferenc, a következő püspök visszatért Acsády Ádám be nem vált módszeréhez - a tized beszedését közvetlenül a földesúrra bízta, így neki gyűlt meg a baja 1764-ben a báránytizedet megtagadó pentelei bíróval és jegyzővel.39 A püspök saját megbízott tizedszedője, Egyed Ignác útján szerette volna ezentúl beszedni a termény-, bor- és báránytizedet (illetve a tized bárányok helyett fizetett bárányonkénti 60 krajcárt), de Rudnyánszky József tiszttartója, Oroszy János ezt megakadályozta. Így a püspökség követelései egy részét csak katonai erővel tudta behajtani. Rudnyánszky József jobbágyai közül húszan tartottak juhokat, a nem Rudnyánszky részen (melyet ekkor az 1761-es osztályegyezség alapján a Tahy, Csiky, Nicolatti és Csákány család birtokolt ténylegesen) 23 birkatartó jobbágy élt. Utóbbiak 778 birkával rendelkeztek, amelyek után 43 forint 76 1/2 krajcár dézsmajövedelme maradt a püspökségnek a tizedszedőt illető 1/16 -od levonása után.40

A földesúr és a jobbágyok közötti első szerződés az 1736. évi - amint azt a népesedés alakulását tárgyaló fejezetben láthattuk - nem tartós, szervezett telepítés során maradt fenn:

1. A telki állomány (szántó, rét), a szőlőművelés lehetőségének birtoklása ellenében minden esztendőben összesen háromszáz rajnai forintot kötelesek fizetni, olyan engedménnyel, hogy a cenzust két részletben, Szent György és Szent Mihály napján róhatják le. A contractus úgy ebben, mint a többi pontokban is egyetemlegesen adja meg a szolgáltatások mikéntjét, mennyiségét, a teljes összeg telekmérethez alakított differenciálásáról nincsen szó.
2. Mivel a földesúr jobbágyai munkaerejét a gazdálkodásban nem veheti igénybe - tudniillik ekkor még nem épült majorság a földesúri birtokon - ingyenmunkájuk megváltásáért évi 50 (két részletben 25-25) forintot kell adniuk.
3. A helység kocsmáiban Szent György-naptól Szent Mihályig az úr, az év másik felében (Szent Mihálytól Szent György napjáig) a falu méretheti ki borait. Az urasági vendégfogadó haszna, a bormérés joga természetesen egész évben a földesúr joga. Daróczy Katalin engedélyezi, hogy az új magyar gazdák az eddigi községi kocsma mellett (amelyet a rácok tartanak kezükben) saját utcájukban építsenek csapszéket, továbbá mészárszéket is emelhetnek a Magyar utcában.
4. A mészárszékek jövedelme a törvény szerint a település földesurát illeti. Daróczy Katalin a magyar hússzéket a magyar gazdáknak adja bérbe, egy évre 20 rajnai forintért és két [bécsi] mázsa (100 font, azaz 56 kg) faggyú ellenében. Kötelezi a bérlőket, hogy neki és tisztjeinek olcsóbban mérjék a húst.
5. Jelentős úrbéri teher a rác és magyar jobbágyoktól egyaránt megkövetelt fuvar, a terménykilenced és a házankénti konyhai szolgáltatások (culinaria): kappan, tyúk, vaj.

A következő évben (1737-ben) a magyar jobbágyok kibérlik az urasági vendégfogadót igen magas - évi 400 forint - árendát fizetve. A megnövekedett lakosság gazdasági erejét jelzi, hogy 1738-ban a földesúri kilencedre és az egyházi tizedre a pentelei határban termett gabonájuk után 975 kereszt (28 kévével számolva), 74 kéve és 129 4/5 petrence gabonát fizettek, ugyanakkor a kisapostagi cenzusos földekről 256 kereszt (26 kévéből rakott), 67 kéve és 56 8/9 petrence szemes terményt adtak. Mindez összes termésük ötöde volt.41

1744-ben Rudnyánszky József, az új földesúr, az elszököttek helyére - céljai megvalósítása érdekében - új telepeseket hozva újabb szerződést köt a jobbágyok számára sokkal súlyosabb feltételekkel. A contractus egyaránt vonatkozik a régi és új, rác, magyar és más nemzetiségűekre:

A pentelei jobbágyoknak az 1768. évi úrbéri vizsgálat során tett vallomásuk szerint az 1744. évi szerződésben foglalt kötelezettségek csak öt-hat évig voltak érvényben, Rudnyánszky József a szolgáltatásokat évről évre módosította, növelte, főleg a megállapított évenkénti egy nap hosszúfuvar nem elégítette ki a majorság igényeit; egésztelkes gazda a maga erejével, két féltelkes pedig összefogva évente négy-öt hosszúfuvart teljesített.

Az 1768. évi úrbéri rendezés és körülményei

Az 1761. évi pentelei jobbágymozgalom az 1768. évi fejlemények előzményének tekinthető. Amikor a Daróczy-örökösök átvették birtokrészeiket Pentelén, az úrbéresek - azt remélve, hogy panaszaikra orvoslást találnak - a földesurakat az 1744-ben megkötött contractus azon pontjainak betartására kérték, amelyek szerint a földbirtokos elegendő szántóföldet, rétet biztosít a jobbágyoknak, s lehetővé teszi a baracsi földek használatát. A kasznár válaszát („hanem tetczik Isten hírével el mehettek"; „akár két s három Gazda egyikünk, egyikünk, helyébe találtatik") a helyzetükből kivezető úttal egyezőnek vélték, s sokan az elköltözést választották. A település szökését Rudnyánszky József a vármegye segítségével azonban megakadályozta, a főkolomposokat a megyei áristomba zárták. A jobbágyok gazdasági helyzetét megvizsgáló Vörös Zsigmond szolgabíró szerint az egész telkes jobbágyoknak három nyomásban, nyomásonként 40-40 (pozsonyi) mérős földje van őszi és ugyanennyi tavaszi gabona alá. (Ez természetesen erős túlzás volt.) A mozgalmat a hatalom eszközeivel letörték. A bezárt parasztokat a tömlöcben tartás költségeinek kifizetésére kötelezték, le kellett bontaniuk a Dunán - átvándorlás céljából - épített akadályaikat, s addig nem távozhattak a börtönből, amíg újra engedelmességet nem fogadtak földesuraiknak.44

Az úrbéresek mozgolódása 1766-ra vált megyei jelenséggé. (1765-ben Vas és Zala megyében törtek ki zavargások a földesúri terhek miatt, amelyek 1766-ra több dunántúli megyére átterjedtek.) Fejér megye alispánja már április elején a vármegye nemesi közgyűlése elé terjesztette, hogy több falu lakosai elégedetlenek uraikkal terheik mértéke miatt. A kérdést a megyegyűlés napirendre tűzte. A közgyűlés a helytartótanácsnak jelentést tett a jobbágyság nyugtalanságáról, ugyanis számos helyen megtagadták a szolgáltatások fizetését földesuraiknak, panaszt emeltek uraik ellen, az urasági tiszteket elkergették a falvakból. A vármegye félt attól, hogy a földesurak nincsenek biztonságban házaikban, gyújtogatás- tól kell tartaniuk. Pentelén is hasonló események zajlottak. A lakosok az elöljárók vezetésével - panaszaik orvoslásában a jogi utat, a megyei hatósághoz való fordulást mellőzve - az urasági tiszteket erőszakkal eltávolították a helységből (a provizor házát megtámadták, a provizor elmenekült, a baracsi ispánt pedig megverték). Az erőszakoskodókat Rudnyánszky József a megye börtönébe záratta, de a megye vezetése megígérte nekik, hogy méltó sérelmeiket úriszéken vizsgálják és oldják meg. Ezzel párhuzamosan a megye megintette azokat az urakat, akik ellen panaszt emeltek, s arra kötelezték őket, hogy haladéktalanul érdemben foglalkozzanak a jobbágyok ügyeivel. Rudnyánszky József megígérte, hogy a bebörtönzötteket kiengedik, de a jobbágyok mégis megtagadták a robot teljesítését. A helytartótanács (amelyet a királynő, Mária Terézia már 1765 októberében utasított, hogy úrbéri bizottságot állítson fel saját kebelén belül a jobbágypanaszok kivizsgálásának meggyorsítására) rendeletben nyugalomra intette a parasztságot, kérte, hogy sérelmeivel - törvényes úton - a hatósághoz forduljon; a helytar tótanács szabályrendeletet bocsátott ki az úrbérrendezéssel kapcsolatban.45 Mindez azonban nem éreztette olyan gyorsan hatását, hogy az indulatokat lecsillapította volna. A parasztok tovább lázongtak, a szolgáltatásokat saját tetszésük szerint teljesítették, megtámadták az országúti utasokat, megverték és kifosztották őket, egyre több helyen nevezték magukat kurucoknak. A vármegye elhatározta, hogy az elégedetlenkedő helységek közelében katonaságot helyez el.46 Már az elöljárók lefogása sem vezetett eredményre a renitensek lecsillapításá ban; némely településen a földesúr rétjeit a jobbágyok lekaszálták és maguk közt felosztották, a gabonát behordták a tized és kilenced kivétele előtt, a robotot felvevő helységeket pedig tűzzel fenyegették meg. Rudnyánszky József is azt panaszolta a megye nemesi közgyűlésének, hogy jobbágyai tiszteletlenül visel kednek vele, vetését lekaszálják és elhordják. A megye elkészítette az úrbérnek (jogoknak és szolgáltatásoknak) egy megyeileg szabályozott rendszerét, de ez ellen a jobbágyok tiltakoztak; az alispán szerint királyi döntésre, regulációra vártak.47 Július végén a közgyűlés elrendelte, hogy a súlyos terheik miatt panaszkodó penteleiek földesurait a szolgabíró intse meg, s szólítsa fel őket, hogy a vitás ügyet úriszéken rendezzék. Augusztus elejére a megyei börtön már megtelt a lázongásokban részt vevő jobbágyokkal. A közgyűlés határozatait végrehajtó katonaság intézkedése nyomán augusztus közepén érte el csúcspontját Pentele térségében a lázadás pattanásig feszült hangulata, mikor egy rácalmási jobbágy Székesfehérvárra kísérésekor Perkátán a katonákat is megtámadták.48

Mária Teréziának a jobbágy-földesúri viszonyt államilag szabályozó rendelete 1767. január 23-án jelent meg. A rendezést maga az uralkodó indította el, mivel az 1764-1765. évi országgyűlésen alkotmányos úton az állami adózás alapját jelentő jobbágyság érdekében a földesúri terheket szabályozó törvényt nem al kottak és az 1766-os év parasztmozgalmai tovább élezték a jobbágy, a földesúr, a megye és az állam viszonyát. A vármegye elrendelte, hogy a jobbágyok az új úrbéri szerződések elkészüléséig a korábbi szokásos munkákat és szolgáltatásokat teljesítsék. Az addigi contractusok egyelőre érvényben maradtak. Az úrbérrendezés lebonyolítására Mária Terézia megyénként királyi biztosokat nevezett ki (Fejér megyébe Győry Ferencet). A rendezés során össze kellett írni az úrbéres népességet, vagyonuk (teljesítőképességük) adta a kiszabandó szolgáltatások alapját. A megyei közgyűlés kijelölte az összeírási munkákat végző megyei tiszt viselőket (Pentelére Pribék Lászlót, a megyei táblabíróság ülnökét és Nedeczky Adalbertet küldték ki). A megyei küldöttek állapították meg a jobbágyok által használt föld mennyiségét, a szolgáltatások alapját. A tisztviselők a falvakban az addigi állapotokkal kapcsolatban kérdéseket tettek fel. A válaszokból kiderült - a korábbi szerződésekben elmondott dolgokon kívül -, hogy a település nem rendelkezett saját malommal, s a lakosok gabonájukat a közeli dunai malmokhoz vitték őrletni. A communitas rétje átlagosan 20 szekér szénát termett, és kaptak a földesúrtól 36 mérő szántót is, amit tavaszi gabonával vetettek be.49 Az össze írók előzetes felvétel alapján határozták meg, hogy minőségük alapján hány osztályba kell sorolni a szántókat, a réteket, melyik község hova tartozik. 1767. március 23-án a megye a falvakat - adottságaik alapján - három osztályba sorolta: Pentele az elsőbe került (szántói, legelői jók, piaci lehetőségei megfelelőek), szántóit első osztályúnak ítélték, s ez alapján egy egész telekhez 22 hold szántót számoltak. A helység rétjei - mint a korábbi panaszokból is kiderült - a gazdálkodáshoz, állattartáshoz nem elegendőek, és a megyei átlaghoz hasonlóan gyenge minőségűek (a rendezetlen vízrajzi körülmények eredményeként is). A megyei előterjesztésben telkenként 8 kaszás rétet javasoltak az első osztályú helységek úrbéresei számára. Pentelén viszont 3 kaszásnyi volt a legnagyobb rét egy úrbéres kezében. Miután Mária Terézia átnézte a megyei javaslatokat, felülbírálta a rétkérdést - egy telekre 12 kaszás (egy kaszás megegyezik egy szekérre való réttel, akkora terület, amelyet egy ember egy nap alatt kaszált le) rétet ítéltek meg, a kívánalom és a valóság közti különbséget szántóföldben kellett pótolni a végrehajtás során. Vörös Ignác alispán véleménye a rendezésről: „...mind a földesuri hatalom és szabadság nagy sérelmet veszen, mind pedig a szegénység ezen a földön végső romlásra jut." A keretek tisztázása után a tisztviselők ismét kimentek a falvakba, a helyi jellegzetességekkel és a teleknagyságra vonatkozó döntéssel kiegészítették a nyomtatott, szöveges urbáriumot, majd hitelesítették azt. Ezt követően a telekméreteket ellenőrizték, az egyes jobbágyokat, telkük nagyságát, földesúri adózásuk számbeli adatait rögzítették az úrbéri tabellán. Az összeírás 1767. szeptember végére befejeződött, a jobbágyság megnyugodott; megkezdődött az adatok letisztázása.50 A felméréssel, összeírással párhuzamosan a megye új közigazgatási beosztást kapott. Három járásra osztották, Pentele a Csákvári járás (Processus Csákváriensis) része lett.51 Az urbáriumot Pentelén 1768. április 22-én hirdették ki Piller Mátyás bírósága idején. Az összehívott jobbágyokkal ismertették az irat tartalmát, amelyet Vadász István, Pálinkás István, Mato Jaczko esküdtek is elláttak kézjegyükkel.52

Az urbárium mellett készítettek egy olyan jegyzéket is, amely a ténylegesen birtokló földesurak szerint veszi sorra a jobbágyokat. Rudnyánszky József 98, Száraz Erzsébet 50, Daróczy Rozália (Csikyné) 6, Tahy Ádám 4, a Jármy család 1 jobbágytelek fölött rendelkezett.

A pentelei úrbéri tabella - két jegyzék összevetése alapján - a következő jobbágycsaládfőket tartalmazza: Piller Mátyás, Tóth György, Pálinkás István, Kiss János, Füstös György, Füstös János, Vadász István, Görbö Jakab, Magyar Miklós, Fekete Márton, Jovicza Miklós, Jovicza Mihály, Csépi Péter, Görbe Márk, Prola Péter, Vaszo Vészo, Radomer Miklós, Golop Péter, Bajo Jakab, Agárdi Fe renc, Tarneki János (valószínűleg elírás Tárnoki helyett), Máto László, Sándorovics Fülöp, Tarányi Emánuel, Szabó Stanislaus (egésztelkesek); Radics János, Németh Márton, Csikos János, Borbély András, Göbölös István, Takács Ferenc, Szlimák János, Somogyi Márton, Baksa István, Kovács Mihály, Pivonka Pál, Farkas János, Szarvas János, Dobronovszky Tamás, Hegedős Miklós, Kósa Ferenc, Kátli József, Körmendy György, Siros Mihály, Csépi Simon, Zsifko Todor, Agárdi Gergely, Sztankovics György, Taranyi János, Zsifko Velicsko, Csépi Sava, Nedelko Sztanimer, Herman Jakab, Peröcsényi Mátyás (féltelkesek); Gazo Márton, Kovács Márton; Gyurinka Ferenc, Takács Pál, Csordás András, Mészáros Mihály, Ujbányai Mátyás, Csehi János, (Ifj.) Mészáros Márton, (Id.) Mészáros Márton, Fandli Márton, Pintér János, Szücs Márton, Ráko Illés, Tarányi János (negyedtel kesek); Berekszászi László, Perkátai Máté, Dudás Mihály, Bistyány Péter, Takács Előd (Primus), Nevlaha János, Asztalos István, Vincze István, Fodor József, Batlak Pál, Csonka János, Kökény Mihály özvegye, Németh Péter, Végh Mihály, Németh Ádám, Kovács György, Rekenye János, Konkoly Mihály, Tóth Mihály, Dudás András, Kovács Miklós, Nagy János (nyolcadtelkesek), Naszvadi János, Kovács Mihály, Sebeházi Péter, Vecsey Pál, Gulup Pál, Pintér Mihály, Kiss Szavo, Majorsics György, Vesza Jovicza, Kiss Novák Sztoján, Kiss Novák Jován, Novák Mihály (egésztelkesek); Tóth Tamás, Takács István, Molnár Ferenc, Németh József, Szabó János, Mészáros János, Szabó József, Skrovanyek János, Horváth György, Pintér Miklós, Hindi István, Radomér Péter, Osztovics István, Ráko Pál, Kolonics Ferenc, Simony György (féltelkesek); Szabados György, Varasdi János, Czifra András, Bobék András, Poczik Lipót, Maxim Rako, Németh János, Ninko János, Martinkovics Mátyás (negyedtelkesek); Végh István, Faragó György, Csikos István, Csermák György, Fogas János, Herdina Miklós, Fekete József, Paksi István, Magyar István (nyolcadtelkesek); Juhász János (egésztelkes); Janik Ist ván, Nagy Mihály (féltelkesek); Oravecz József, Vadász Márton, Cserveni János, Németh György, Nagyházi István, Pocsik Antal, Fodor Ferenc (negyedtelkesek); Ercsinátz Száva (egésztelkes); Takács Mihály, Brunovszki András, Szabó vagy Bucsnyik Tamás, Szasz Pál, Kocsis Ferenc özvegye, Ska(r)licsek Tamás, Gelicze János, Perkátai Fülöp özvegye, Viola György (házas zsellérek).

Az úrbéri tabella helytörténeti szempontból értékes forrás, jó adatokat szolgáltat a jobbágycsaládok vagyoni helyzetére, pontosabban az egyes családok és az úrbéres közösség kezében levőház vagy házas jobbágytelek mennyiségére: meg adja a belső telek nagyságát, és az adott telekre jutó szántó és rét területét. A házas zsellérek 1/32 - 1 1/2 , a telkes családfők 1/8 - 2 pozsonyi mérő belsőségen laktak, a szélső értékekre mindkét csoportnál csak egy-egy példa akad. A telki állomány a megyeileg meghatározott mennyiségtől eltért. Egy egész telekre 32 7/8 hold (azaz 65 6/8 pozsonyi mérő) szántó esett a tabella szerint a rendezésben előírt 22 hold helyett és csak 3 szekérre való rét a 12 szekérre való (kaszás) helyett. A tabellán feltüntetett adatok a felmérés időszakának megfelelő állapottal egyez nek, amint azt az ugyanekkor készült összeírás mutatja. A tabellán szerepel a megszabottnál kisebb belső telek és rét pótlására juttatandó szántóföld területe is. A teljességhez hozzátartozik, hogy az összeírásban szerepel két családfő, akik nem kerültek fel az úrbéri tabellára: Taranyi Jovica féltelkes és Vecsei András negyedtelkes jobbágy. A tabella alapján Pentelén az úrbérrendezés idején 148 telkes jobbágy - 39 egésztelkes, 47 féltelkes, 31 negyed- és 31 nyolcadtelkes, egyikük tulajdonképpen zsellér volt, mert házzal nem, csak külső telekkel rendelkezett - és 9 házas zsellér élt.

Az 1740-es években készült egyházi összeíráshoz képest az úrbéri tabella nem jelez lakosságnövekedést, bár a tabella csak az úrbéres földdel vagy házzal rendelkezőcsaládfőket mutatja. A telkesek 74 3/8 úrbéri telken gazdálkodtak. Az úrbéres földterület 2713 17/64 holdat tett ki, amiből 2431 2/8 hold szántó, 223 1/8 hold rét (ha egy szekér szénát termő rétet egy holdnak veszünk), 117 25/32 pozsonyi mérő (58 57/64 hold) beltelek. A pentelei telkes jobbágyok az egész telekre előírt 22 hold szántónál többet birtokoltak (32 7/8 holdat), rétjük viszont csak legfeljebb negyede volt a megállapítottnak. A hiányzó mennyiséget a szántók többletéből pótolták. Az urbárium előírása szerint a rétek a szántók felét adták volna, de Pentelén a szántóterületnek csupán a 9%-át érték el, arányuk rendkívül alacsony volt.

Pentelén az úrbéres családfőkre jutó telkek átlagos mértéke megközelítette a fél telket (0,47). Ez a megyei átlagnál (0,43) valamivel több. Az urbáriumban szereplő úrbéresek 96%-a telkes jobbágy - ez igen jó aránynak tűnik az egész Dunántúlt vizsgálva. Még az 1773. évi dicalis összeírás adatait figyelembe véve (170 úrbéresből 40 a zsellér) is eléri az 1768-as megyei értékeket.

A jobbágyok terheit együttesen a következőképpen állapították meg: 4103 és fél nap marhás és a zselléreknek 162 nap gyalogos robot, vagy a marhás helyett 8207 nap gyalogos szolgálat, 157 forint pénzszolgáltatás, 449 1/4 font (egy font 0,56 kg) fonás, 74 3/8 icce (egy budai icce 0,85 1) kifőzött vaj, 149 1/4 kappan, 149 1/4 csirke, 898 1/2 tojás a terménykilenced mellett. Az urbárium a házas zsellérekre esztendőnként 1 forint cenzust és 18 nap gyalogos robotot szabott ki.53

Néhány évvel később 1773-ban 178, 1774-ben 167 jobbágycsaládot írtak össze Pentelén; az úrbéres szántóterület 1773-ben 2228 hold, a rét 835, 1774-ben a szántó, 2232, a rét 861 hold. 1773-ban - a dicalis összeírás szerint - 68% telek volt a faluban. 1812-ben a helytartótanács azt állapította meg, hogy 1768-ban, az úrbéri tabella összeállításakor a pentelei jobbágyok telekméreteiket rosszul vallották be.54

Az 1744. évi szerződés, illetőleg az 1768. évi kérdőpontokban a korábbi szolgálataikra, helyzetükre adott válaszok és Mária Terézia urbáriuma között a következő összevetésekre érdemes felhívni a figyelmet:

1. Az urbárium 2 pozsonyi mérőben határozza meg a beltelket, a felvett állapot ennél egy kivétellel kisebbnek mutatja a belsőséget. Az urbárium a beltelkek kiegészítését írja elő- ha csorbát szenvednek - a külső állományból.
2. A kültelek nagysága 35 7/8 hold föld három nyomásban egy egész telekre. Az urbárium 34 holdban szabja meg az egész telek méretét. Ez némileg kevesebb az addigi állapotnál.
3. Az urbárium bevezetése előtt a jobbágyoknak nem voltak jelentős gondjaik a legelő nagyságával és minőségével. Az urbárium előírja, hogy a földesúrnak - amennyire a határ engedi - a közös legelőből helyet kell biztosítania a jobbágyok állatainak, de bizonyos legelőrészeket el lehet zárni kizárólag a majorság vonósmarhái számára. A rendeletnek e pontja a legtöbb helyen azt eredményezi, hogy fokozatosan megtiltják - tilos kijelölésével - a jobbágyok állatainak legeltetését a határ jelentős részében.
4. 1768 előtt 450 forint cenzust fizettek, az urbárium ezt az összeget jelentősen mérsékelte (157 forint).
5. Hiába ír elő jóval kevesebb földbért Mária Terézia rendelkezése, a robot kérdésében a szokásban volt mennyiséghez képest nagyságrendjében elviselhetetlenebb mértéket követel (egész telkestől 52 nap igás vagy 104 nap gyalogos robot évente). A rendeletben előírt robot 3,5-4-szerese az 1744. évi egyezségben szereplő, illetőleg a ténylegesen végzett ingyenmunkának. A robot tűnik az urbárium egyik legteljesíthetetlenebb pontjának a pentelei jobbágyok számára. Eredeti contractusuk szerint általában csak az idénymunkák (vetés, aratás, kaszálás, terménybetakarítás) során vették a földesurak igénybe a jobbágyok ingyenmunkáját.
6. 1768 előtt minden terményből kilenceddel tartoztak. Az urbárium rendelkezése szerint a beltelken, valamint a rét és beltelek kiegészítésének számító szántóföldön termelt veteményekből nem kellett kilencedet adni. Az urbárium a kilencedszedőknek eddig adott fizetségeket is eltiltotta.
7. Az 1744-es contractus családfőnként évi egy hosszúfuvart írt elő, ez valójában négy-öt menet is volt. Az urbárium szelídebben kezelte ezt a kérdést: négy egész telkesre számítva állapított meg évi 1, legfeljebb 2 nap járóföldre teljesítendő fuvarozást.
8. Az 1744-es szerződés és az 1768-as urbárium konyhai szolgáltatásai nagyjából azonosak voltak, a jobbágyoknak az úrbéri felméréskor tett vallomása szerint az uraságok ezeken túl még két borjút, egy sertést és egy bárányt is kértek.
9. A contractus és az urbárium a birtokos tudtához kötötte az egyébként szabad költözést. Emellett Rudnyánszky József az eladott házak, szőlők vételárának tizedére tartott igényt.

Mária Terézia urbáriuma számos olyan kérdést tárgyalt, amelyek a pentelei úrbériség írásos dokumentumaiban nem merültek fel, illetve nem örökítődtek meg. 55

Az urbárium bevezetése ellen - nyilván a legsúlyosabb tehertétel, a robot mértéke miatt - a jobbágyok, képviselőiken keresztül, Rudnyánszky Józsefhez fordultak: „...az elöbenyi kegyes contractusa szerént megh tartani méltóztassék Nagyságod [...] Urbarium szerént ki essendő földeken és Pentelei határban semmi egyébb haszon vétel nincsen csupán szántásnál, már ha attul el essünk utolsó romlásra jutunk, a mintis már Borju, Ló legelő mezőt Tiszt Uraimék Méltósághos Uraságok számára elfoglaltták, és jó darabot megis szántattak..." A jobbágyok kérelme találkozott Rudnyánszky József igényeivel, akinek kezdetlegesebb majorsági gazdálkodása miatt inkább a földbérre volt szüksége készpénzben, mint a kiterjedt gazdálkodást feltételező nagy mennyiségű ingyenmunkára.

1769. január 1-jén a jobbágyok új szerződést kötöttek a legnagyobb földesúrral, a kisebb birtokosok és úrbéreseik közt az 1744. évi contractus maradt érvényben. Mintegy 160 hold földet tartoztak évente háromszor megszántani, őszi és tavaszi gabonával elvetni, learatni és betakarítani. 100 szekér szénát voltak köte lesek Baracson vagy Pázmándpusztán a birtokosoknak kaszálni, behordani. El kellett látniuk az urasági gabona kezelésével, tisztításával, dunai hajókhoz (kereskedőknek) vagy Téténybe szállításával kapcsolatos munkákat. A kukoricáskertek teljes művelése, a szántók trágyázása is az ő feladatuk volt. A kilencedet szokás szerint továbbra is beszolgáltatták. A dézsmaszedők fizetését a jobbágyok biztosították. A szerződés a levélhordás kötelezettségét is fenntartja, amit az urbárium csak a roboton belül engedélyezett. A termelt rostnövények után fonalat kellett adniuk.

A konyhára évente 100 tojással, 300 tyúkkal, 10 lúddal, másfél akó vajjal, 2-2 borjúval, sertéssel és báránnyal tartoztak. Az eladott ház és szőlő eladási árának továbbra is tíz százalékát kellett befizetniük az uradalmi pénztárba. A mészár széket a korábbi feltételekkel ezután is a község használta. A legelőterület csök kenése miatt az igás és fejős marhák legelőjének érdekében szabályozták a juhtartást, amelyet csak a marhával rendelkező jobbágyoknak engedélyeztek; az egész telkeseknek legfeljebb 60 fejős juhuk lehetett.

A szerződés 1806-ig volt érvényben, amíg a jobbágyok szolgáltatásai a compossessorok gazdálkodásának igényeit kielégítették.56

Egyházak Pentelén a 19. század közepéig

A 17. század végi szerb lakosság a görögkeleti (ortodox) vallást követte. A század végén egyházközségük már rendelkezett pappal (pópával) - amint arra a történeti részben említett források is utalnak. Károly János szerint 1696-ban alapították a görögkeleti plébániát.57 Az ortodox egyház működéséről keveset tudunk, helyi történetének feldolgozásához a megfelelő források nem állnak rendelkezésünkre. Károly János közli az 1778 és 1884 között működő papok névsorát: 1778-1788 Andrejevics Döme, 1788-1797 Popovics Péter, 1799-1819 Jovanovics János, 1820-1825 Mirkovics Izsák adminisztrátor, 1825-1832 Obrádovics István, 1832- 1835 Grigics Dragutin, 1836-1839 Dimitrievics Vazul, 1839-1856 Csupics Márk, 1857-1861 Ergovics Uliszej adminisztrátor, 1861-1868 Sztepanácz Simon, 1868- 1884 Masztanovics Vazul. 1884-től Jankovics György rácalmási lelkész gyakorolta a lelkipásztori teendőket.58 A plébánia anyakönyvei 1752-től maradtak fenn, vegyes iratanyaga a 19. századtól.

A görögkeleti plébánia egyházkormányzatilag a szentendrei székhelyű Budai Ortodox Szerb Püspökséghez tartozott.59 A rácok „első foglalás"-ából következik, hogy a templomépítésre alkalmas magaslatot, a Rácdombot, ahol a középkori templomból átalakított mohamedán mecset is állt, vették birtokba - a törökök kivonulása után - templomépítési céllal. A gyülekezet 300 fő körüli létszámának megfelelően nem volt szükségük nagy istentiszteleti épületre, a Carolina Resolutio pedig nem is engedélyezte, hogy az egyszerű épületre tornyot emeljenek.60 Mária Terézia 1769. júniusi rendelete megtiltotta, hogy a görögkeleti papok plébániájukon kívül tevékenykedjenek. Ennek szellemében nehezményezte a dunaföldvári plébános, hogy a pentelei pópa a tanács engedélye nélkül temetett Földváron.61 Egy 1776-os egyházmegyei összeírás szerint 294 az ortodox vallású lakosok száma (173 a 15 éven felüli) - ez körülbelül 40 családot jelent (az 1753- 1754-es egyházi összeírás is 40 rác házat említ). Az 1786-1787-es egyházi összeírás 329 görögkeleti (53 házban), 1349 római katolikus, 10 izraelita lakost (2 ház tartás) jegyzett fel.62

II. József Türelmi Rendeletével csaknem egyidőben a rácok engedélyt kaptak a helytartótanácstól arra, hogy rossz állapotban lévő oratóriumuk helyére szilárd anyagból új templomot építsenek. Ezt az épületet ábrázolta a II. József-féle katonai felmérés is Gr[iechische] K[irche] felirattal. A templom szerb hagyományú, alacsony típusú ikonosztázionát a feltehetően Ráckevén dolgozó moschopolini (az Ohridi-tó mellől származó) festőcsoport tagja készítette az 1780-as években.63 A görög nem egyesült egyház templomát Mirlicziani Szent Miklósnak szentelték. Az egyház 1793-as évszámot tartalmazó 1844. évi pecsétlenyomata is a szentet ábrázolja.64 A felekezet temetője a Temető utca alsó részének északkeleti oldalán volt. A pópa hívektől kapott javadalmának része, hogy a rác hívek egy kétlovas kocsit szerelnek fel, és évente két szekér szénával látják el.65

A protestáns betelepülőkről A népesség változásai című fejezetben volt szó. A protestáns vallásúak száma a 19. század közepéig elenyésző, az 1830-as évekig 10 alatt marad, 1848-ban 42 református és 8 evangélikus lakosról tudósítanak.66

A 18. század első évtizedeitől szórványosan letelepedő római katolikus vallású lakosokat a paphiányban szenvedő területeket ellátó, dunaföldvári központtal működő mariánus ferences szerzetespapok gondozták. Az új római katolikus vallású lakosokat Előszálláson jegyezték be a ferences barátok az egyház anya könyvébe. 1735-ben nyílott a felekezet első temetője, amelyet az 1800-as évek elejéig használtak. 1736-ban Pentele már Adony filiája. A katolikusok számuk növekedésével 1743-ban nádtetős, vertfalú (sárból tapasztott) kápolnát építet tek. A parasztház módjára épült kápolnában szegényes oltár, előtte fa harangláb állt. 1745-ben az új telepescsoport Antalffy Bonaventura ferences szerzetes személyében saját lelkészt hív Pentelére a nagyszámú hívő lelki életének rendszeres ápolására. A ferences lelkész - Adony filiájának adminisztrátoraként - adományokból tartotta fenn magát. 1751-ben Huly Éliás, ugyancsak ferences szerzetes követte. Az adminisztratúra kezdetével egy időben indult a pentelei önálló anyakönyvezés is. Királyi rendelet értelmében s Padányi Biró Márton püspök tevé kenységének köszönhetően 1752-ben a ferences szerzetesek helyét egyházme gyés plébánosok vették át. Pentele első, a világi egyháztól üdvözölt plébánosa Gyenge István lett (1758-ig), aki már az Adonytól független, önálló plébániát vehette birtokba.67 1748-ban a földesúr, Rudnyánszky József úgy döntött, hogy az egyházi szertartásokhoz méltóbb templomot emeltet - hívei kérésének is engedve - Pentelén. A püspök, Padányi Biró Márton júliusban engedélyezte Milldorfer György adonyi plébános számára a templom alapkövének letételét. A templom, melyet a püspök elég tágasnak ítélt, még ugyanebben az évben elkészült, s december 21-én szentelte fel Padányi Biró Márton.68 A templom Szentháromság titulust nyert. Patrocíniumát Szentháromság vasárnapja utáni nyolcadik napon ülték meg. A templom titulusát tükrözte az egyház 1848-as pecsétje, mely a Szentháromság három személyét ábrázolja. Körirata: „D. PENTELEI M:VÁ- ROS KATH: SZ: EGYHÁZ PECSÉTJE 1848".69 A templomban padokat, szószéket, orgonát és keresztelőkutat is felállítottak. Egyetlen oltárát Szent József és Szent Julianna szobrai díszítették. Az épületben állt még egy Szentháromságot, valamint Máriát és a gyermek Jézust ábrázoló szobor. A templom tornyát - melyben három harang szólt - vörösre festették. Az egyház javadalmához 20 kapás szóló tartozott, a plébános éves jövedelme 1754-ben 212 forint 68 krajcár (a filiákról, Rácalmásról, Baracsról és Rácalmás leányegyházából, Nagyvenyimről érkező bevételekkel együtt).

A ház, melyben a plébános lakott, szegényes kivitelű, nem illendő egy plébániához.70 Új plébániát a kegyúr 1759-ben építtetett. A plébános jövedelmét az egyházközség és Komjáthy Márton plébános (1758-1784) között 1758-ban meg kötött szerződés biztosította. A plébános negyed teleknyi szántóföldet kapott három vetőben a tanító és az urasági vendéglős földje mellett, művelését azonban maga vállalta. Ezenkívül még kender- és kukoricafölddel is rendelkezett. Ha a földesúr a telket nem engedi át a lelkésznek, a község 100 forintot fizet kárpótlásul. A pap egyösszegű pénzbeli ellátmánya 60 forint évente. Természetben kap 8 öl fát, fél pozsonyi mérő búzát páronkét (ha nem művelheti telkét, akkor egy-egy mérőt minden házaspártól), 4 szekér szénát, 12 icce vajat, 50 csibét, 200 tojást. A misebort (mely esztendőnként két akóval számolható) a plébános fizeti, az ostyasütő költségeit pedig a község. A különböző alkalmakra szedett stóla pénz is a lelkész jövedelmeit növeli: kereszteléskor 28 és fél dénár, bérmáláskor (beavatáskor) 11 és fél dénár, felnőttek (gyónóképesek) temetésére 50 dénár, kisgyerekekére 25 dénár, esküvőkor 1 forint, énekes mise mondatásáért 1 forint, ha a menyasszony más helységbe megy férjhez, 2 forint jár neki. A plébános a hívek termésének 1/16-od részére (a sedecimára) is jogosult. Ez 1805-ben 28 ke reszt búzát, 8 kereszt árpát, 8 kereszt zabot és 9 urna bort tett ki.71

A népesség növekedésével párhuzamosan (1748-ban 495, 1760-ban 731, 1778- ban 1020 hívőt regisztráltak az összeírások) a templomot kinőtte a gyülekezet. Rudnyánszky József 1769-ben meghosszabbította a jelenlegi templom helyén állt épületet, és erősebb kőtornyot emeltetett a régi fatorony helyébe. Az épület belső berendezése is bővült. Az új templomban már három oltár állt: a régi Szentháromság-oltáron kívül egy oltárt Szent Ajának szenteltek, a harmadik oltár pedig csak a 19. század elején nyerte el patrocíniumként a Fájdalmas Szüzet. A hívek keresztet állítottak a templom előtt és a temetőben. Az utóbbi kereszt lehetséges, hogy a század végért elpusztult, mert az 1805. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv nem említi, 1818-ban már öt keresztképpel díszített feszület állt a plébánia területén: a nagyvenyimi, rácalmási, földvári utak településről kivezető vége mellett, a templomnál és az 1805-ben kihasított új temető mellett. A plébános mellett 1778-ban már káplán (segédlelkész) is dolgozott (ő látja el a rácalmási filia híveit is). A templomi szolgálatok ellátásában gondnok (syndicus, 1805-ben Nyuli Mihály), egyházfi (ő látja el a harangozó feladatait is) és sekrestyés segédkezett. A gondnok művelte az egyház szőlejét, melyhez egy bánom-völgyi pince tartozott. A gondnok 10 forintnál is kevesebbet kapott munkájáért. A harangozás díja 1781-ben 5 forint volt. A plébánia feladatához tartozott az is, hogy gondoskodjék a szülések levezetését és a gyermekágyas nők gondozását végző bábákról. 1778-ban egy bába volt, munkájáért 18 krajcárt kapott szülésenként, 1805-ben már ketten segédkeztek a gyermekek világra jötténél: Kovács Katalin és Zsebeházy Katalin, 1818-ban pedig Kovács Katalin és Major Anna. A 18. század folyamán s még a 19. század első harmadában is a katolikus plébánosnak és helyettesének a magyaron kívül szüksége volt a német és szláv nyelvek ismereté re. A szlávra a lassan beolvadó tót népesség, a németre pedig a rendszeresen átvonuló és itt állomásozó zömében német ajkú katonaság miatt. A mise az 1770-es években már csak magyarul folyt, de a tótul beszélő hívek anyanyelvü kön gyónhattak. A császári katonasággal sokszor akad baja nem csak az elöljáró ságnak, hanem a lelkésznek is.72 1768-ban a megyei törvényszékre kerül az az ügy, amely szerint a településre beszállásolt német és rác katonák a lakosok anyagi kihasználásán, garázdaságon kívül a plébános személyét is becsmérelték.73 A nyelvtudást a plébános káplánjától is megkövetelte. Ennek hiányában kérte Patzona Ferenc (1784-tól 1804-ig állt a plébánia élén) káplánja eltávolítását.74

1784-tól Nagyvenyim, 1788-tól Felső-Baracs megszűnt a pentelei plébánia filiája lenni, 1784-ben viszont Dunaegyházával együtt öt olyan leányegyház volt, melyeket a pentelei plébániának kellett egyházi szolgáltatásokkal ellátnia.75 Patzona Ferenc plébános 1798-ban a szolgáltatásokról új (kiegészítő) szerződést kötött a dunapenteleiekkel és a rácalmásiakkal. E szerint a hívek házaspáronként évente 30 krajcárral (úgy nevezett lecticalis pénz vagy párbér), a lecticalis búza helyett 1 rajnai forinttal tartoztak. A korábban meghatározott stólának csak a felét kellett fizetniük, kétlovas kocsit kellett tartaniuk a lelkésznek (illetőleg a káplánnak), s ahhoz két szekér szénát adni. A plébános vállalta, hogy minden vasárnap és ünnepnap misét mond.76 1803-ban a helytartótanács engedélyezte, hogy a papoknak járó fizetséget a hívek készpénzben egyenlítsék ki. Erről a község és a plébános már 1804. május 24-én megállapodott. A párbér, gabona, a javadalmi föld művelése és a stóla helyett 700 forintot fizettek a hívek, a többi természetbeni szolgáltatás viszont fennmaradt. Ezeket (fa, széna, misebor, kony hára való) 1808-ban szintén pénzváltságra módosították, - így összesen 900 forintot kapott a lelkész. Annyi kitételt tartalmazott a kiegészítő szerződés, hogy ha a pénzt nem lehet beszedni, vissza kell térni az 1758. évi contractus- hoz.77

A 19. század első évtizedeiben erősen éreztette hatását a plébánia patrónusa, a Rudnyánszky család dunapentelei (s gyakorlatilag általános) gazdasági pozícióinak meggyengülése, amely a helyi birtokok fokozatos elvesztésében nyilvánult meg. Az egykori fényét elvesztett földbirtokos család nem tudta ellátni a templom és plébániaház fenntartását. A plébános már 1809-ben kérte a templom bővítését (a megnövekedett lélekszám valamint az idénymunkások magas száma miatt) és a plébánia felújítását. Az előbbi kérés nem teljesült, a plébánia újjáépítésére - hosszas huzavona után - 1823-ban került sor a Budai Magyar Királyi Helytartótanács 5080, Vurum József püspök 1500 forintos támogatásával a fehérvári Grundböck Ferenc tervei szerint.78 A templom bővítése csak fél évszázaddal később valósulhatott meg, 1862-1864-ben Borckert Ferenc - a vallásalap megbízásából - alapjaiból építette újjá a régi helyen a templomot. Dunapentele plébánosa 1804-1806 között Luffenbach János, 1806-tól 1847-ig Dobos János volt.79

A 18. század utolsó harmadából vannak az első adataink a zsidók - egyelőre szórványos - dunapentelei megjelenéséről. Az 1776. évi egyházi összeírás szerint - bizonytalan olvasat alapján - 4 zsidó lakosa volt Pentelének, s egy zsidó vallású gyermek született a helységben. A II. József-kori népszámlálás két családban 10 személyt jegyzett fel (egy 1789-es összeírás Izsák zsidót négy, Abraham Herslit öt fős család élén nevezte meg).

E néhány család vegyeskereskedést tartott fenn - saját vagy bérelt házában. Ebben az időszakban említik „a Penteley uj Boltos Zsidó”-t. 1782-ben Rudnyánszky József tiszttartója a község költségén épített s a megye kezelésébe átkerült kvártélyházhoz tartozó strázsaházat árendás zsidónak adta ki.80

A zsidók száma a 19. század elején lassan emelkedett, 1818-ban 21-en, 1832-ben 30-an, 1837-ben már 130-an laktak Dunapentelén. 1828-ban négy zsidó családról tudunk az összeírás alapján: Müller Ferenc (községi italmérő), Lustig Verona, Lustig Ábrahám, Bruck Ádám (vegyeskeredkedő) és Kron (elírás: Khon helyett).81 Az egyik Müller nevű Pentelére került zsidóról legendák keringtek.82

Az 1848. évi zsidó összeírás alapján a Schlesinger és Lampl család is Dunapen telén élt. Ekkor összesen 24 családot jegyeztek fel a következő családfőkkel: Steiner Salamon (kereskedő), Lusztig Salamon (kocsmáros), Bruck Ábrahám (ke reskedő), Bruck Bernát (boltos), Bruck József, Seiber Ferenc (fakereskedő), Khon Salamonné (kocsmáros), Khon Sándor (szabó), Schlesinger Leopold (bugyros), Krausz Ábrahám (rongyszedő), Lederer Leopold (házaló), Stein Dávid (szabó), Lampl Simon (boltos), Seibl Móric (üveges), Friedman Dávid (boltos), Iglan Ábrahám (koldus), Berger Ádám (német varga), Schwartz Dávid (rongyszedő), Leichtner Adolf (boltos), Silberstein Dávid (pálinkafőző), Herczeg József (sakter-megbízott), Müller Ignác (szabó), Gottlieb Ignác (nincs keresete) és Vinter Mózes (rongyszedő).

Megfigyelhető, hogy a kereskedelemmel, szolgáltatással foglalkozó zsidó lakosság ugrásszerű megnövekedése - a település mezővárossá nyilvánítását követően - az 1830-as években következett be. A hitközség megalakulásával 1833-ban létesült a Chevra Kadisa, 1835-ben épült fel a római kori Intercisa zsinagógája után ismert második a Magyar utcában, Mérey László földbirtokos kölcsönéből. A hívek lelki gondozását szerződtetett rabbi végezte. 1848-ban az állatok rituális levágását végző sakternek megbízottja élt a mezővárosban. A zsidó temető pedig a Duna-parton, a mezőváros északkeleti végében, a lisztraktárak mellett léte sült.83

Dunapentele a 18. század második felében

A II. József-kori katonai felmérés nagyobb falunak nevezi Dunapentelét, ahol több szilárd épület és két erős templom valamint postaház áll. A völgyben fekvő településen átvezető zimonyi postautat jelentősége miatt igyekeztek rendszere sen karbantartani; 1832-ben az egész Duna melléken felmurvázták.84

A lakosság száma a 18. század utolsó harmadában fokozatosan emelkedett. Az 1771. évi római katolikus egyházi összeírás alapján a falu mintegy 1300 lelkesre tehető, 1784-ben a II. József elrendelte népszámlálás végrehajtásakor 1802 lakost írtak össze. 1818-ban az az évi katolikus egyházmegyei schematiz- mus szerint 2082 volt a lakosok száma.85

Egy - az 1789. évre készült - megyei összeírás a háztartások gabonatermését és gabonaszükségletét mutatja. A forrás 262 családfőt sorol fel (az egyedülállótól a 18 fős nagycsaládig), összesen 1532 személyt összesítve. Az összeírás a francia forradalom évének katasztrofális termését tükrözi: 2871 pozsonyi mérő őszi gabona után 4386 mérő, 2409 1/2 mérőnyi tavaszi vetésből 3591 pozsonyi mérőt takarítottak be. Ez messze nem fedezte az egy főre számított 12 mérős szükségletet, ugyanis 17 509 mérő őszi és 2130 1/2 tavaszi gabona hiányzott annak kielégí tésére (eladni csak 166 mérő tavaszi termést tudtak).86 A népességnövekedés táplálója csak részben a betelepülés, jelentős a természetes szaporodás mértéke. 1771-ben a római katolikus lakosság 42%-a 14 éven aluli! A népességfölösleg elhelyezését részint a telekaprózódás, részint új zsellérházak építése oldotta meg a római katolikus népesség lakta Magyar, Tót és későbbi Cigány utcából az Aranyvölgy, a Hegyek és a Lebuk területére költözéssel. A telekaprózódás mérté ke a század utolsó harmadában lassan csökkent, s a 19. század elején szűnt meg. Az 1/8 telek nem életképes gazdaság, a 19. század első évtizedeiben növekszik a telekméret és az egy teleknél több földet használó jobbágyok száma. A szegény és elszegényedett réteg további területeket épít be: a Temető utca szérűskertjeit, a Duna-part egy részét. Az elszegényedett földnélküliek a nagyobb gazdáknál és a majorságokban vállaltak munkát, valamint szőlőművelésből tartották fenn magukat. 1773-ban a szőlőhegyeknek (Öreghegy, Táborállás) csak 3,5%-át birtokolták zsellérek, 1828-ban már 45%-át. Pincesorok épültek ki az Aranyvölgyben (a Kálvária-hegy oldalában), a Bánumban és a Hegyekben.87

A Rudnyánszky vagyon említett hanyatlásával a 18. század utolsó évtizedei ben a birtokos nemesek száma is növekedett. Az 1820-as években a Rudnyánszky-utódokon kívül, akik 40%-ot tartottak kezükben, Mondbach Károly kamarás, Orosz József, Tahy László, Rosty Károly, Cseh László, Csabai Antal, Becsky János, Máriássy Dénes, Bemrieder József, Jankovics Vince és Gaál János birtoká ban volt Dunapentele. A 18. század végén a következő uradalmi kézben lévő épületekről vannak adataink: a Rudnyánszky család urasági háza, ahol az intéző lakott (a Magyar utca 35-37. szám alatti klasszicista oszlopos épület), a magtár, az uraság bormérése, a hajdú háza, a tehenész háza, az uradalmi kovács és kerékgyártó háza, a kasznár háza; az urasági nagy vendégfogadó (később közbirtokossági kocsma) az uradalmi orvos lakásával és bolttal. A község fél évig a vendégfogadóban árusította borait. A fogadó fele 1798-ban a Rudnyánszky, negyede a Rosty, utolsó negyede a Mondbach család tulajdona. Rosty Pál birtokában az urasági (curialis) házon kívül a béresház, a magtár, az úgynevezett Csehi- és Précsényi-ház, szérűskert s a dunai révnél álló csárda volt. Az 1884. évi kataszteri térkép megengedi azt a feltételezést, hogy a 19. század első felében három - díszkerttel csinosított - birtokközpont volt Dunapentelén (az oszlopos Rudnyánszky-házon kívül - attól délre - a Magyar utcában és a Rácdomb északi részén).88

A napóleoni háborúk hatása

A nagy Rudnyánszky-birtok a családtagok (Rudnyánszky József és Száraz Julian na gyermekeinek) tékozlása miatt lehanyatlik, 1788 és 1790 között királyi adminisztratúra alá helyezik, ami azonban tovább fogyasztja a vagyont. 1808-ban - özvegy Száraz Julianna halála után - gyermekei tizenhárom részre osztották fel egymás közt a birtokot, amelyeket lassanként eladtak vagy zálogbirtokosok használtak. Egy-egy birtokrész 162-166 hold szántót foglalt magába, 5-6 job bágy (2 1/2 jobbágytelek) és 5-7 zsellér tartozott hozzá. 1842-ben 5 rátát a Mérey-fivérek, egyet a Máryássyak, kettőt Horváth Gábor örökösei árendáltak.

A legnagyobb birtokos Mondbach Károly lett, aki korábbi földjeihez öt Rudnyánszky-rátát vásárolt meg. Mérey Sándor és László pedig - azon túl, hogy saját birtokaik is voltak - 1825-től öt Rudnyánszky-részt vettek zálogba, amelyeket sajátjukként kezeltek a birtoktagok tulajdonjogát vizsgáló 1842. évi perig.89

A 18. század utolsó harmadától a birtokosok „étvágya" mind határozottabb lett, s a jobbágyi szolgáltatásokon is módosítottak. A Rudnyánszky család 1789-ben megújította a jobbágyokkal az 1768-ban kötött szerződést: évente 450 rajnai forint cenzust fizetnek a jobbágyok, 100-100 pozsonyi mérő őszi és tavaszi gabonát kell elvetniük, learatniuk és behordaniuk. Baracson és Pázmándpusztán 100 szekér szénát kötelesek kaszálni, kazlazni a közbirtokosság számára. Robottal tartoznak a pentelei magtárnál, a baracsi majorban; hosszúfuvar, levélhordás, a majorsági szántók trágyázása is terheli őket. Konyhai szolgáltatásaik évente: 1000 tojás, 305 tyúk, 10 lúd, másfél akó vaj, 2 borjú és 2 bárány. A többi compossessornak a jobbágyok azonban továbbra is az 1744. évi megállapodás alapján adták szolgálataikat. Az eltérő adózás szembefordította a compossessorokat a Rudnyánszky családdal. Ugyanebben az időben éreztette hatását a napó leoni háborúk agrárkonjunktúrája is. 1794-ben megyei vizsgálat lebbentette fel a fátylat a dunapentelei úrbéri viszonyokról: Mária Terézia úrbéri rendeletét nem hajtották végre, a 26 évvel korábban megalkotott úrbéri tabellát nem vezették be. A Rudnyánszky családnak voltak ugyan béresei, igaz, nem nagy számban (az uradalom 1798-ban húsz igásökörrel rendelkezett) s idénymunkásaik is (aratás, szüret idején több napszámost szerződtettek), de az árutermelésbe való bekapcsolódáshoz olcsóbb volt az ingyen munkaerőt felhasználni. Több haszonnal járt az allodiális földeket megműveltetni, mint azokat a jobbágyoknak bérbe adni.90 A földbirtokosok az urbárium bevezetésén kívül a határt is át akarták rajzolni. Az úrbér szerinti jobbágytelkek kimérésekor a jó minőségű legelőket (így az ökör- és borjúmezőt) szántónak törték fel, a vízmosásos szántóföldeket pedig legelőnek minősítették. Az úrbérrendezésről végül 1804-ben döntöttek a közbirtokosok; a jobbágyok ellenkezése mellett („nagyobb izetlenségektől is tartani lehet") a hely tartótanács 1807 júliusában elfogadta a regulációt. A jobbágyok az urbárium bevezetését megtagadták, és a kimért külső fundusokat nem fogadták el. A megye a megyei főügyészt és Modrovich Ignác alszolgabírót küldte a helyszínre, akik azt jelentették, hogy hosszú várakozás után az előttük megjelent jobbágyok, akiket testi fenyítés kilátásba helyezésével is igyekeztek a földek felvállalására rábírni „egy szivvel lélekkel" úgy nyilatkoztak, hogy mihelyt a földesurak őket illendően kifizetik, készek egész helységestül felkerekedni, és másutt lakóhelyet keresni, hogysem az urbáriumot elfogadják. Minden jel arra mutatott a kiküldöttek jelentése szerint, hogy a parasztokat valaki bujtogatja, akinek személyét azonban nem tudták kinyomozni. A közgyűlés ezután Zlinszky Ignác táblabírót, a megyei főügyészt és a járási szolgabírót küldte ki Dunapentelére azzal az utasítással, hogy a megyei strázsamester és néhány katona kíséretében a legnyakasabb parasztokat hozzák be a megye börtönébe, a többi parasztot pedig bírják rá a telkek felvállalására.91 A jobbágyok ellenkezése érthető volt, hisz új telkeik összesen 2187 holdat tettek ki, 372 holddal csökkent a használatukban lévő terület nagysága, robotterheik pedig jóval nagyobbak lettek. A földesurak a ki nem osztott korábbi úrbéri földeknek csak egy részét minősítették cenzuális földnek (a Táborálláson), a többit a majorsági földhöz csatolták. A helység hatá rát és az úrbéreseket 24 földesúr közt osztották fel. Az úrbéresek a reguláció előtt végül is a kényszer hatására meghajtották a fejüket, de a következő évben már panasszal fordultak a vármegyéhez, mely szerint szántóik telkenként nem érik el a 14 pozsonyi mérőt, 10 mérő mag vethető csak beléjük, réti földjeik 12 hold helyett 6-7 holdnyit tesznek ki. A vetőnként megígért 3 hold cenzuális földet nem adták még ki, s amit ki is mértek, azt az ökör- és borjúmezőből foglalták el, ez pedig a marhatartást veszélyezteti. A földesurak kenderföldet sem adtak ne kik, holott az urbárium szerint rostnövényekből is adózniuk kell. A panaszok kivizsgálásával megbízott főszolgabíró megállapította, hogy a földeket jól mérte ki a megyei földmérő. Elérte, hogy a borjúmező helyett másik legelőt kapjanak, s vonós marháiknak is saját legelőjük legyen, ahol birkák nem legelhetnek.92 Az úrbérrendezés iratait a helytartótanács 1812-ben hagyta jóvá, a pentelei rendezés ben érdemleges, az életbe léptetett szokásokat érintő változtatásokra nem került sor.93

A legelő kérdése azonban továbbra is élő problémája maradt a jobbágyközösség nagy részének. Mivel a legelőt közösen használták (földesurak és jobbágyok), a nagy állattartókat semmiben sem korlátozták: ,,...a' napról napra több ágokra oszló, 's ennél fogva szaporodó földes uraságok, és ezeknek szaporább árendásaik, minthogy birka tartásukba semmi határszabás, vagy mérsékelés nintsen, a' ... legelőt, mely természete által már úgy is elvadult, a' Jobbágyokra nézve haszonvehetetlenné teszik." 1822-ben a község Ludik Mihály bíróval a telkesek legelőilletőségének kiosztását kérte. Az urbárium behozatala „...előtt sok esztendőkkel, ugy szintén ez ideig a rendkévől való Birka tartás, szokásban maradott...". A 198 házas zsellér, 155 telkes jobbágy közül 29 jobbágy mintegy 2500 birkát tartott Pentelén. Ők és juhászaik nem csak a legelőket, hanem minden őszi és tavaszi vetésüket, réti földjeiket lelegeltették, s még a szőlőhegyekben is tetemes károkat tettek. Mindennek ellenére a „Birkákrol legkevesebbet sem contribuálnak [adóznak], és a mellett az adózó Lakos jobbágyok elégtelenek a vonyos marha tartásaikra nézve, a Tekintetes Földes Uraságaiknak, a Tekintetes Nemes Vármegyének, és a mindennapi Transenának [átvonuló katonai alakulat] eleget tenni...". A helység határának nagy részét árendában tartó urak is „szintén a Birkáik számát szaporittani igyekeznek...". A panasz 1822. július 9-én került a megyei közgyűlés elé, és támogatták a jobbágyközönség kérését, hogy a közös legelőt válasszák szét, a leendő községi legelőn pedig tiltsák meg a birkatartást.94 Az ügy azonban csak több mint egy év múlva, 1823. október 20-án került úriszék elé a község ismételt kérésére. A jobbágyok az úriszék ülésén a Téglaházi legelőt külön kérték a forspontos lovak legeltetésére. A közbirtokosok fiskálisa megjegyezte, hogy a jobbágyok legelőhiányában az általuk távoli vidékekről fogadott fűbéres marháknak is szerepe van. Mindkét fél kérte, hogy vizsgálják meg a legelők minőségét. A perkátai és rácalmási köztiszteletben álló személyekből álló bizottság 1823. október 20-án a helységtől délre az úrbéri, majorsági, cenzuális földek és a Duna között fekvő, egyik felében vízmosásokkal, partszakadásokkal tarkított mezőt szemlélte meg. Mivel a legelő „ember emlékeztétől fogva sem nem miveltetett, sem nem javíttatott", füve elvadult, különböző mezei lágyszárú növényeket termett (vadeper, szőrfű, kakukkfű, kutyatej, sikárfű), a mélyebben fekvő területek alkalmasak igazából legeltetésre. A szakértők egy év múlva, az 1824. szeptember 29-én tartott úriszék alkalmával szemrevételezték a többi területet: a Földvári út mellett fekvő Alájáró és a venyimi határra dűlő Szilia nevű cenzuális földeket, a helységtől északra található Táborállási és Téglaházi legelőket, valamint a réti földeket. A cenzuális föld jó minőségű, kiváló legelő lehet belőle. A legelők részben vadmezők, részben - ahol marhaállás volt - legeltetésre a legalkalmasabbak, az úrbéri földek mellett fekvő azon területek pedig, amelyeket a földesurak szeretnének felcserélni az eddigi réti földekkel, kedvező fekvésűek és földjük megfelelő minőségű takarmány termelésére. A per folyamán a jobbágyok képviselője telkenként 16 hold (1200 négyszögöllel számítva) legelőt kért a 2665 1/4 hold területű közlegelőből. A közbirtokosok is hajlottak a közlegelő megosztására (valószínűleg tartottak a jobbágyok által tartott állatok mennyiségétől), nekik is céljuk volt a legelőterület növelése, minőségének javítása, Ők igényelték a cenzuális és réti földek felmérését, melyek nem szerepeltek a per tárgyában, és javaslatot tettek arra, hogy azokat legelőre (a már kihasznált, feljavításra váró részekre) cseréljék, az intenzíven művelt területet pedig a földesurak ugarnak meghagyva kiváló legelőként használhatják. Az úriszék 1824. szeptember 29-én hozta meg ítéletét. A 78 és egynegyed jobbágytelekre, az extraserialisták (javadal- mazottak) 6 és fél telkére (római katolikus plébános 1 1/2, tanító 1/2, görög katolikus lelkész 1, jegyző 1/2 , mészárszék és vendégfogadó 2, község 1) és a 201 házas zsellér számára 1200 magyar hold kiterjedésű legelőt ítélt. Az úrbéresek legelőjét a Téglaházi és Táborállási legelőben adták ki, a hiányzó részt pedig a határ déli részén, a Kisapostagi határra dűlő és az úrbéri szántók végében fekvő közlegelő ből kellett kihasítani, s a legelővé alakítandó cenzuális földekből is kaptak egy darabot. Megegyeztek abban, hogy a Kisapostagi határra dűlő (Alájáró) és a Szilia nevű cenzuális földeket legelővé alakítják, s az úrbéri földek mellett hasítanak ki új cenzuális földet a közlegelőből. A réti földek helye is megváltozott, az úrbéresek földjeivel egy tagba került. A jobbágyok a Posta utat marhacsapásnak használták.95 Az úriszék a következő napon, 1824. szeptember 30-án kimondta, hogy a jobbágyok nem tarthatnak juhokat. A helytartótanács a törvényszéknek a perben hozott ítéletét jóváhagyta.96

A határ átrendezése azonban 1826-ban is folytatódott. A jobbágyok az október 26-i úriszék során csereszerződésre léptek a földesurakkal. A régi közlegelőből a közbirtokosoknál maradt „part allai", 217 holdnyi legelő, kivéve a révhez tartozó 16 holdat (a kenderáztatóval együtt a jobbágyoké lett), s a cenzuális földekből is kaptak 325 holdat. Az úrbéresek ellenben visszaadtak a földesuraknak a Táborállási cenzuális földekből 436, a Borjúmezőből 67, a Lómezőből pedig 46 holdat (összesen 549 magyar hold területet). A cenzuális földekért ezentúl holdanként 3 ezüst krajcárt fizettek egy esztendőre. Vállalták, hogy az átvett földeken nem telepítenek szőlőt. A földbirtokosok (és bérlőik) is tagosították birtokaikat, a Rudnyánszky-örökösök allodiális földjei a Bodzás- és Krivalya-völgybe (Osztály dűlő) kerültek. A szerződéssel növekedett a minőségük miatt csak legelőnek megfelelő földek területe.97 Ez elősegítette a település lakóinak gazdagabb és kevésbé tehetős rétege közötti ellentétek éleződését. A szerződés eredményeként a jobbágyok közlegelője 1135 hold és 418 négyszögölre csökkent.

Az 1831. évi országos kolerajárvány nagy próbatétel volt a helység lakossága számára, Dunapentele a megye keleti határán lévén az elsők között szenvedett a betegség pusztításaitól. Katonaság állomásozott a mezővárosban, hogy a megye határainál a vesztegzárat megőrizze, amely végletekig súlyosbította a már amúgy is válságos helyzetet (a jobbágyok nem gondoltak az aratással), végül a földesurak átvállalták a katonák ellátását. A település lakóinak körülbelül 10%-a (260 fő) esett - a korabeli szóhasználattal élve - az epemirigy áldozatául.98

Az úrbéresek zöme és a földesurak, valamint a település vezetése közti ellentét az 1832-1836. évi reformországgyűlés után került felszínre, mikor a lakosság -Szórád Márton csizmadiamester révén - megismerte az új törvények úrbériségre vonatkozó részeit. A jobbágyok képviselői két törvénycikkbe „kapaszkodtak bele": az egyik kimondta, hogy nyolc úrbéres zsellért egy egész telekre számolt legelőjárandóság illet meg, a másik szerint, ha az urbáriumot erőszakkal vagy fondorlattal vezették be, fel lehet azt bontani. A jobbágyok az 1744-es állapothoz szerettek volna visszatérni - elképzelésük illuzórikus volt -, amikor a földesurak és árendásaik még kevésbé intenzíven használták ki a falu határát. Szembefordultak a legutóbbi szerződéseket megkötő, illetve fenntartó és kiszolgáló elöljáróság gal, a falu ládáját - amelyben a hivatalos okmányokat őrizték - követelték az 1836. december 4-i megmozduláson, valamint a jegyzővel is le akartak számolni (őt okolták a községi kocsma bérbeadásával). Néhány öreg jobbágy emlékezett arra, hogy „...az Urbarium bejövetelekor vitatván a régiek ezen Contractus levelünket ugyan ... egy álló esztendeig a földeket nem is művelték mindaddig, még arra az illető és akkori tisztviselők által fenyitték alatt nem erőtettek és nem kényszeritettek."99 A megyehatóság felfigyelt a készülődő zendülés hevére, és a lázongók élén álló Szórád Mártont és Précsényi Pált 1837. január 11-én letartóztatta, több jobbágyot pedig megbotoztatott a helyszínre érkező szolgabíró. A felsőbbséggel szembenálló penteleiek ügyében 1837. április 21-én hoztak ítéletet: Szórád Mártont két év fogságra, 200 pálcaütésre, Précsényi Pált másfél év, Szlávik Mártont fél év, Székelyi Istvánt két hét börtönre ítélték.100

Gazdaság és társadalom a 19. század első felében, a település mezővárosi rangra emelkedése

A Domahidy Antal királyi és Modrovich Ignác megyei kiküldött tisztviselők által 1828. augusztus 5-én elvégzett országos összeírás dunapentelei kötete jól mutatja a 19. század első fele úrbéres lakosságának helyzetét a néhány éve kezükben levő földterületet meghatározó földrendezés után. Szántóföldjeik 2177 pozsonyi mérőt tesznek ki. Egy pozsonyi mérő vetés átlagosan a vetőmag, a kilenced és a tized leszámításával két pozsonyi mérő termést ad (kevert búzából, őszi tisztabúzából, zabból egyaránt). A gabona értéke (a megelőző hét év átlagát számolva) mérőn ként 47 krajcár mindhárom gabonafélét figyelembe véve. Egy pozsonyi mérő szántó megművelése - tavaszi és őszi vetést egyaránt tekintve - 42 krajcár. A gabona értékéből levonva 52 krajcár hasznot számíthatunk egy pozsonyi mérő vetésterületre. A szántóföldek mellett 622 kaszás területű rétet írtak össze (egy kaszás rét két pozsonyi mérőnyinek felel meg). Ezek a rétek nem mások, mint az úgynevezett réti földek (agri pratales), melyekből 12 hold jár egy egész telekhez, 3 vetőben (s harmad részét ugaron hagyják), takarmánynövényekkel (mivel széna nem terem) vetik be: például moharral, kukoricával. A réti földekből származó jövedelem - ha a költségeket leszámítjuk - 1 pozsonyi mérő esetén 1 forint 17 és fél krajcár. Megjegyzendő, hogy ezeket a földeket trágyázták. A föld birtoklása alapján osztályozható az úrbéres népesség, ki milyen mértékben részesül ezekből a javakból birtokosként. Az úrbéres földek - különböző arányban - 159 telkes jobbágy birtokában vannak. Számuk alig haladja meg az 1768. évi adatokét. Ha hozzátesszük, hogy az úrbéres földterület az urbárium bevezetésével (1808-ban) csökkent, a lakosság viszont több mint duplájára növekedett (1771-ben 1300 körüli, 1836-ban 3161 a száma),101 akkor 60 év távlatában egyáltalán nem beszél hetünk telekaprózódásról. A lakosok nagyobb részét - ha az összeírások oda is sorolták őket - nem lehet az úrbéres jelzővel illetni. S ugyan egy bérleteket is felvállaló, béreseket alkalmazó egész telkes jobbágy életszínvonalát - nyilvánvalóan - nem sok család érte el. Akik nem rendelkeztek úrbéres földdel, azok megélhetésüket a társadalmi és gazdasági munkamegosztásnak megfelelően más forrásokból biztosították. A telkesek differenciálódása a következőképpen alakult: másfél telkes: 1, egész telkes: 24, háromnegyed telkes: 10, ötnyolcad telkes: 2, féltel kes: 51, háromnyolcad telkes: 3, negyed telkes: 67, nyolcad telkes: 1. Saját házá ban lakó zsellért 181-et, úrbéres házzal nem rendelkező zsellért 82-t írtak össze.

Szőlőt 205 és fél pozsonyi mérőnyit regisztráltak. Egy kapás szőlőből (amiből 3 tesz ki 1 pozsonyi mérőt), 1 forint 6 krajcár volt a hasznuk. Egy pozsonyi mérőnyi szőlőből 6 urna bort termeltek, amelyet urnánként 1 forintért értékesí tettek. A helységben két éve ültettek 280 pozsonyi mérő szőlőt, amely után művelőik hat évi adómentességet kaptak.102 Korábban már szó esett a zselléri szőlőbirtoklás századfordulón történő előretöréséről. A 181 házas zsellérből 107 (csaknem 60%-uk), a 82 ház nélküli közül 22 (27%-uk) saját szőlővel rendelke zett, a szőlőbirtokok területe házas zsellérek esetében egy-másfél, házatlanoknál fél-kettő pozsonyi mérő között változik (csak néhány egész telkes szőleje éri el a 3 mérőset). Az újonnan telepített nagy szőlőterület jelzi az egzisztenciateremtés egyik kapaszkodóját. Az adózó szőlők nagysága és zselléri birtoklási aránya jelzi a szőlőbirtok szőlővidékekhez közelítő szerepét a létfenntartásban.103

A népesség anyagi jólétéhez, illetőleg a földműveléshez való képességét jelzi az állatállomány. A fejős tehenek évente öt hónapon keresztül adnak tejet, napi másfél médiát (icce). Egy tehén összesen 1 forint 39 krajcár tiszta hasznot hoz (borját és trágyáját is felszámítva). Tejelő tehenet csak 64 darabot írtak össze a településen. Egy gazda általában egy, ritkábban két tehenet tart. A zsellérek közül tíz házas zsellérnek van tehene (egyikük molnár, másikuk kereskedő), kettőnek ökrei is vannak, egynek pedig lova is, tehát van munkájuk, illetve igavonóikkal mezőgazdasági munkát vagy fuvarozást tudnak vállalni. Az igavonásra használt ökrök száma feltűnően alacsony: 92, annál több a lovaké: 322. Úgy tűnik, az utóbbiak kezdik kiszorítani az előbbieket. 9 fél-, 5 háromnegyed és 14 egész telkes egy pár, egy-egy háromnegyed és féltelkes, 4 egész telkes birtokol két pár ökröt. A telkes jobbágyok 21%-a rendelkezik csupán ökörfogattal (az egész telkesek negyede nem). A két ökörtartó ház nélküli zsellér egyike a mészáros (4 pár ökörrel), valamint Grimsperger János (2 pár ökörrel), aki 200 forintot fizetett egy évre valamely nemesi előjog bérletéért. Tehetősségét jelzi, hogy 2 lován, tehenén, disz naján kívül 4 szolgát is tart. Ók ketten - feltehetően - a helység legtehetősebbjei a nem nemesek között. A jobbágyoknak lovuk általában egy pár (egy fogat) akad, néhánynak három is. Tizenegy házas zsellérnek is van egy pár lova. Talányos viszont, hogy tíz jobbágy neve mellett egyetlen igázható állat sem szerepel (1 nyolcad, 4 negyed, 1 ötnyolcad, 2 háromnegyed és 2 egész telkes esetében).

Az úrbéresek háztartásaikban 105 egy évnél idősebb sertést birtokolnak. Főleg a telkesek, de 11 házas zsellér is rendelkezik ivarérett sertéssel. Ők többségükben más javakat is magukénak mondhatnak az összeírás szerint. Birkája az 1826. szeptember 30-i úriszéki döntésnek megfelelően nincsen a jobbágyoknak. Az úrbéresek elitje az a néhány ember lehetett, aki szolgát vagy szolgálót alkalmazott (összesen 27-et), illetőleg árendát fizetett (Holcinger Mihály a halászatért évi 28, Kresztits Péter kereskedő 40, Veisz János a mészárszékért 50, Tóth János a dunai révért 120, Sneider Mihály a vendégfogadóért 380 forintot). Talán allodiális földek árendájaként fizet Fekete József, Mato Kresti, Tóth Mihály, Matlag József, Fekete József (!), Fekete Mihály, Szili Márton 140, Grimsperger János 200, Ketner József, Tomka Márton, Farkas József, Grimsperger János (!), Tóth János (a rév bérlője) 280 és Fekete György 420 forint árendát. De ezek a mennyiségek szerénynek tűnnek más ismert bérleti díjak mellett (Tóth János jobbágy 1811-1812-ben Rácalmáson 920 forintért, 1813-1816-ban pedig Baracs- és Pázmándpusztán 1100 forintért bérelt földesúri birtokot).

Saját úrbéri illetőségükön kívül az igás fogatot birtokló lakosok mind Dunapentelén, mind a környező pusztákon rendszerint földeket vesznek bérbe. A zsellérek a szőlőben és aratáskor keresnek napszámot. 1776-ban 144 szolga rendű személyt írtak össze családtagjaikkal együtt, bár ebben feltehetően a földesurak alkalmazottai is szerepelnek; 1828-ban három uradalmi szegődményest tüntet fel az összeírás.104

A település lakói a megyén belül Székesfehérvárra (5 mérföldre), a megyén kívül pedig Dunaföldvárra (3 mérföldre) jártak piacra. A társadalmi képet tarkítják az alamizsnákból élő koldusok. 1776-ban 23 személyt soroltak ebbe a kategóriába, 1818-ban 9 paupert (szegény) és 9 koldust, 1828-ban egy koldust (Nagy Péter, fél mérőnyi szóleje is van) említettek, 1848-ban a zsidó Iglan Ábrahámról állapították meg a megyei összeírók, hogy koldus.105

Iparosok és kereskedők Dunapentelén

Iparosok, mesteremberek a 18. század közepén jobbára a község vagy a földesurak szolgálatában álltak (kovács, kerékgyártó, mészáros), illetőleg a dunai malmok ban dolgoztak. Ez a kézműipari ág tett szert a legnagyobb jelentőségre a települé sen, mivel a Duna két partján hosszú mérföldeken keresztül nem volt más őrlési lehetőség, csak a Duna melléki malmos helyeken. A dunai malmok száma az 1760-as években tíz körül mozgott. A Szalki-sziget déli végénél a révház közelében cövekelték le őket a meder fenekére levert malomkarókhoz. Birtokosaik tehetősebb, az agrártermelésben kisebb vagyonra szert tett jobbágyok, nemesek, földbirtokosok és molnármesterek voltak, nem csak pentelei, hanem szalkszent mártoni, tasi, kiskunlacházi lakosok is. A dunai (pentelei) molnárok céhes keretek közt dolgoztak már az 1740-es években a székesfehérvári német molnárcéh Duna melléki filiáléjának tagjaiként. A legkedvezőtlenebb helyzetben a Pest megyei nem nemes malomtulajdonosok voltak, akik Fejér és Pest megyének, Pentelének is taksát fizettek a malom után, a pentelei földbirtokosnak 1753-ban malmonként két körmöci aranyat, másfél kila (körülbelül egy pozsonyi mérővel - 62,5 liter - egyezik meg) búzát kellett adniuk, a katonaság több mint két forintot szedett be tőlük. A molnárok bérét is fizették; a céhbe 1779-ben 5 forint 14 dénárt és 1 forint taksát adtak be. A megyei molnárcéh a Pentelén, Adonyban, Ercsiben, Érden működő leánycéhet 1779-ben túlzott önállósága miatt felszámolta. A pentelei molnárok és malmosgazdák gróf Nádasdy Ferenc főispánhoz fordultak a filiálé megszüntetése miatt, és a céhszabályok magyar nyelvű kiadását kérték tőle. A főispán engedélyezte, hogy ismét fiókcéh létesüljön Dunapentelén. A nagy létszámú és erős pentelei molnárközösség önállósodási törekvései végigkísérték a 18. századot. 1798-ban az anyacéh ismét a Duna melléki molnárokra tett panaszt a vármegyénél, mivel nagyfokú önállóságra téve szert, inasokat szegődtettek, legényeket szabadítottak föl. Kérték, hogy privilégiumaikat a céhládákkal együtt vegyék el. A székesfehérvári székhelyű céh ellenkezésének azonban csak a századfordulóig volt foganatja. 1805-ben - mivel királyi rendelet is lehetővé tette - a dunapentelei molnárok is saját privilégiumért folyamodtak a vármegyéhez. Igényük már a megyei molnárcéh törekvésével találkozott, akik kérik, hogy „a Dunai Molnárok a Pataki Molnároktól egiszen el választassanak 's külön Czéht formállyanak azon okbol, hogy az Patak Malmok tulajdonságai, és eszközei a Dunaijakétól majd nem egészszen különböznek, és igy a pataki a Dunai malmon, a dunai a pataki malmon tökéletesen nem tud dolgozni, azon kivül azt magok is a Dunai molnárok véghez vinni kivánnák."

Megalakult a dunapentelei dunai molnárok céhe. A céh pecsétjén a következő felirat olvasható: MOLNAR●C●PETS[ET]●DUNA●PENTELE. A pecsétkép álló oroszlánalakoktól közrefogott stilizált hajómalmot ábrázol. A céh elöljárói 1820-ban: Nagy Imre céhmester, Lehoczky József, Szüts Mihály atyamester, Kováts József alcéhmester, Szabó János, Kováts József öreg céhmester, Lehoczky Antal céh jegyző.

1774-ben 5 1/4 vízimalom található a penteleiek birtokában. A század elején a megye 16, 1804-ben a földesurak 10 malom működtetését engedélyezték, ennél azonban jóval több malom lehetett: 1828-ban 16 1/2, 1833-ban 18 1/4, 1843-ban 20 1/4 malom volt a penteleiek birtokában. 1828-ban 26 pentelei molnárt, illetőleg gazdát írtak össze, továbbá két úrbéres jobbágy is rendelkezett egy-egy malom felének a tulajdonával. 1819 tavaszán súlyos baleset történt, a malmok olvadás utáni kikötésekor 18 dunapentelei lakos fulladt a folyóba.106

A helybeli iparosokról valamivel kevesebb adat maradt fenn. Számuk 1774-ben 21. II. József népszámlálása csak 4 kézművest jegyez fel, nyilván csak azokat, akik ebből a munkából éltek, s az egész év folyamán művelték azt. 1828-ban 34 iparral foglalkozó úrbérest írnak össze (1 mészáros, 1 kerékgyártó, 1 pintér, 1 lakatos, 4 kovács, 1 fazekas, 1 asztalos, 2 szabó, 16 takács, 1 szűcs, 5 csizmadia). Közülük 23 házas zsellér, 11 pedig más házában lakik. Teljes évben a mészárossal együtt csupán négyen dolgoznak (egy kovács, a fazekas és a pintér). Csupán két takácsnak van egy-egy segéde, illetve a mészárosnak, Veisz Jánosnak 4 szolgája. Ő a település egyik legtehetősebb úrbéres adózója: nyolc ökre, egy tehene, két lova van, feltehetően a mészárszék árendálásán kívül (amiért 50 forintot fizet a földesuraknak) földeket is bérbe vesz. Visszaélései és a céhszabályzat megsértése miatt azonban (állítólag döghúst is kimért) a céhből is kizárták, ügye törvény szék elé is került.107

A zsellérek egy része tehát kézműiparból próbált megélni. De az iparosok jelentős hányada is rendelkezett szólőbirtokkal (személyenként 1/2 - 1 pozsonyi mérővel) tizenhatuknak 10 pozsonyi mérő szőleje volt. Szórád Márton csizmadiának például, aki 1828-ban házatlan zselléri státuszban szerepel, vagyonának 1842. évi felbecsültetésekor szőlején kívül a határban úrbéri telke, sőt malma is van. A molnárokén kívül időszakunkból a takácsok leánycéhének létéről maradtak fenn feljegyzések. 1846-ban a takácsok az asztalos- és kádármesterekkel együtt folyamodnak a vármegye hatóságához, hogy céhszabadalmakat nyerhes senek el. Ehhez a céhhez csatlakozott a többi - eddig független - iparos is.108

A 18. század folyamán csak néhány ember foglalkozott kereskedéssel Pentelén. Az 1774. évi dicalis összeírás szerint két kereskedő lakott a helységben. 1774- ben vette bérbe Czimmer Erzsébet a Bölcskén lakó Meskovics Klára pentelei telkén álló kis boltot évi 40 forintos árendáért - apróságokon kívül pálinkát is árulhatott - ,de a nagyobb compossessorok zaklatásai miatt 1782-ben fel kellett hagynia foglalatosságával. Ugyanebben az időben az ortodox vallású görög Popovits Lázárról tudunk, aki iparcikkekkel kereskedett a nagy vendégfogadó udvarában, valamint egy zsidó kereskedőről. A plébános eltérő vallásuk miatt a katolikus ünnepeken akadályozta őket a kereskedésben: „a Penteley uj Boltos Zsidónak [értsd: zsidó] pedig mind vasárnapokon mind más ünnepeken nyitva meg szen vedi". 1737-ben az urasági vendégfogadón kívül a magyar és a rác lakosoknak is volt egy-egy csapszékük. A század végére emelkedik az italmérések száma: a közbirtokossági kocsmán kívül a Rudnyánszky család is tart fenn egy bormérést (nem közös a faluval), Rosty Pál béresházának és az úgynevezett Précsényi- háznak árendátorai is bort árusítanak, a dunai révnél is áll egy csárda. Az 1828. évi regnicolaris összeírás három kereskedőt említ: Kresztits ~ Krisztits Péter és Popovits Péter sóval, vassal, vászonnal s más dolgokkal, Bruck Ádám kis árucik kekkel (cum minutiis) foglalkozó vegyeskereskedő. Mindhárman saját házukban laknak, Popovits és Kresztits egy-egy szolgával is rendelkezik, Kresztits Péter 40 forint árendát fizet a földesuraknak. Müller Ferenc a község italmérője, Kohn (minden bizonnyal ez a helyes alak Kron helyett) Salamon pedig kocsmát tart fenn. Az 1830-as évektől számos zsidó család került a mezővárosba, a kereskedők száma is növekedett. A zsidók 1848. évi megyei összeírása szerint közösségükben három kereskedő (ebből egy fakereskedő), négy boltos, három rongyszedő, egy bugyros, egy házaló és két kocsmáros élt.109

A nagyobb compossessorok mellett is találunk nemesi jogokat őrző lakosságot Pentelén. Az 1828. évi nemesi összeírás szerint számos kisnemes élt paraszti sorban, úrbéres vonzatúnak tekintett házában: Nagy Imre, Móró József, Heinrich György, özv. Heinrich Imréné, Báthori János, id. Lehocky József, Lehoczky József, Lehoczky József, Lehoczky Antal, Lentulai János, Hunkár Pál.110

Az etnikai képet színesíti a cigányok jelenléte Dunapentelén. A II. József uralkodása alatt készült összeírások szerint négy cigány család élt letelepedve a községben (a Nyáry, a Lakatos és az Oláh család két ága) - összesen 23 gyermekkel. Nyári János kovács volt, a többi családfő pedig napszámos munkát vállalt, földbirtokuk nem lévén.111 A családok száma a természetes szaporodás és a beköl tözések (valószínűleg Adonyból a Vas és Babai, Perkátáról a Kovács és Sallai) következtében gyarapodott. Az 1830-as években az Oláh, Lakatos, Kovács, Lukács, Vas, Bokor, Jónás, Babai, Sárosdi család tagjai éltek Dunapentelén. Telepü léshelyükről kapta a század folyamán a Cigány utca a nevét.112

A település elöljárósága differenciálódik, a bíró és az esküdtek maguk mellé a pénzügyek intézésére 1819-tól már adószedőt is választanak.113 A község házaiban laknak a település alkalmazottai, 1828-ban a ló- és ökörpásztor, a kondás és a csordás. A település növekedése, a korábban ismertetett lehetőségek révén a jobbágyság egy nem túl szűk rétegének anyagi gyarapodása, s öntudatuk erősödésé vel párhuzamosan került sor arra, hogy Dunapentele földbirtokosai a helytartó tanácshoz fordultak 1830-ban, hogy a helységben évente, négy országos és heten te két hetivásárt engedélyezzen. Megyei vizsgálat után, az uralkodó 1833-ban adományozta a mezővárosi rangot Pentelének, évente négy országos és hetente egy hetivásár tartására hatalmazta fel a települést az engedménylevél.114 A lako sok tudatában azonban a mezővárosi érzés a megelőző évszázadban is élt, hisz az elöljáróság a Dunaújváros mai címerében is látható motívum, az evangéliumi zászlót tartó bárány pecsétképe közé vésett felirat - a falusi jogállása ellenére - mezővárosnak nevezi Pentelét: SIGILLUM OPPIDI PENTELE.115

A POLGÁRI FEJLŐDÉS ÉVSZÁZADA (1848-1944)

Forradalom és szabadságharc másfél esztendeje. (1848-1849)

Dunapentele a 19. század közepére Fejér megye egyik jelentős településévé fejlődött. 1833-ban a mezővárosok sorába emelkedett, az évente tartott négy országos vására révén regionális kereskedelmi jellege mind hangsúlyosabbá vált, amelyet az is erősített, hogy Budáról a Délvidékre (Eszék) vivő fontos szárazföldi út szelte át, s a vízi útvonalat illetően pedig a Duna „teremtett" kapcsolatot közelebbi és távolabbi vidékek piacaival.

A reformkor pezsgő gazdasági, szellemi élete sem maradt hatás nélkül. Eredményesen védték meg az úrbéresek a földesúri önkénytől a használatukban levő földeket, legelőik biztosításával az állattartást, állattenyésztést óvták meg, közvetlenül biztosították azt az igaerőt, amely a mezőgazdasági ingatlanok művelésében elengedhetetlenül szükséges volt. Szervezettségükre a Szórád Márton csizmadiamester személyével egybekapcsolt parasztmozgalom utalt. Érdekeik védelmére a dunai molnárok is önállóságukért küzdöttek. Nem lehetett hatás nélküli az 1840-ben megalakult Fejér Megyei Olvasótársaság sem, amelynek ún. kültára (fiókkönyvtára) a szomszédos településen, Rácalmáson működött, s az 1844-ben zászlót bontó védegyleti mozgalom is követőkre találhatott a mezővárosban.

Az 1848. évi polgári forradalmat megelőző másfél évtized változásokat eredményezett. Megerősödött egy jómódú paraszti réteg, tehetős iparosok és kereske dők (közöttük jelentős számban zsidók) laktak a mezővárosban. A polgári átala kulás helyi erőforrásait a fentebb említett rétegek képviselői jelentették.

Az 1848. március 15-én Pesten kirobbant forradalom híre futótűzként terjedt megyeszerte. Székesfehérvár polgárai március 16-án éltették a forradalmat, s hamarosan csatlakozott a vidék lakossága is. Fejér megye a többi törvényhatósághoz hasonlóan egy megbolydult méhkashoz hasonlított. Lelkesedés és elégedetlenség egyszerre és egy időben volt jelen. Dunapentele lakóinak hangulatáról viszonylag későn - a pesti események után két héttel - kapunk hírt. A megyei adminisztrációt a járási szolgabíró 1848. március 30-án arról értesítette, hogy Perkátán, Hercegfalván, Rácalmáson, Adonyban és Dunapentelén a nép „a törvény által nyerendő szabadságait a legnagyobb háladatossággal és köszönettel fogadta." Korántsem lenne teljes a forradalom első napjainak közhangulatát Nagy Sándor szolgabíró idézett véleményével zárnunk. Elégedetlenség alakult ki a megismert törvényjavaslatokkal, különösen a jobbágyfelszabadítás hiányosságaival, ellentmondásaival szemben. Rácalmáson a házas zsellérek a közbirtokosokkal kötött szerződések további érvényessége ellen tiltakoztak. A köz- és vagyonbiztonság védelme érdeké ben a község „vagyonos" rétegéből megalakult a nemzetőrség. Hamarosan Duna-pentelén is a lelkesedést elégedetlenség váltotta fel.1

A Fejér megyében kialakult válságos helyzetről értesülő közigazgatási vezetők - élükön Zlinszky István alispánnal - arról határoztak, hogy április 3-ára megyei közgyűlést hívnak egybe, amelyre a nemességen kívül meghívták a mezővárosok, falvak képviselőit is. A vidéki lakosság küldöttei nemzeti színű zászlókkal fellobogózott szekereken érkeztek Székesfehérvárra, s „oly számosan jelentek meg", hogy a tanácskozást a megyeháza udvarán kellett megtartani. A Székesfehérvá ron 1848. április 3-án megtartott tanácskozás, ha jogilag nem is, de gyakorlatilag az első népképviseleti gyűlés volt a megyei közigazgatás történetében. Miután ismertették és értelmezték a parasztságot leginkább érdeklő törvényjavaslatokat (a közteherviselésről, az úrbéri szolgáltatások utólagos állami kárpótlással törté nő megszüntetéséről, az egyházi tized eltörléséről szóló törvényjavaslatokat) panaszok, sérelmek sora hangzott el. A megyei adminisztráció vezetői, akik a tanácskozástól az elégedetlenség lecsendesítését remélték, céljukat nem érték el. Az egyik járási főszolgabíró arról tett említést, hogy a küldöttek visszatérve falvaikba „talán ferde fölfogásból vagy rossz, ingerlő szándékból otthon hazug és ámító híreket, beszédeket tartottak társaik között, amilyenekről az országgyűlési követek levelében szó sem volt."2

Ellentmondásos helyzet alakult ki Dunapentelén is. A telkes jobbágyok az általuk művelt úrbéres szántók, rétek és legelők tulajdonosai feudális kötöttségektől és szolgáltatásoktól mentes szabad birtokosok lettek. Elsősorban a szőlő- dézsma változatlan fennmaradása ellen tiltakoztak. Az úrbéres zsellérek - házzal rendelkezők és más házában lakók egyaránt - azért tiltakoztak, mert föld nélkül, üres kézzel lépték át a polgári átalakulás küszöbét. Sújtotta őket a szőlődézsma is, hiszen a zsellérhelyzetűek közül 162-en rendelkeztek szőlővel.

Hátrányosan érintette a mezőváros lakóit a földesúri haszonvételek változat lan volta. Továbbra is földesúri privilégium maradt a malomtartás, kocsmatartás, halászat, vadászat stb. Dunapentele szőlőművelői Szent Mihály-naptól Szent György-napjáig (szeptember 29-étől április 24-éig) mérhettek bort. A malom tulajdonosok a földesuraknak éves bérleti díjat, ún. helypénzt fizettek, malmon ként 40 ezüst forintot.

Az elégedetlenség elkeseredést szült, nem egy esetben hangzott el Pentelén is: „majd akkor leszünk katonák, ha a földeket egyformán elosztják, addig menjenek az urak (katonának)". A mezővárosban kialakult helyzetet Kosaras Péter zsellér, Hauzer József molnár és Keller József kádármester összegezte, s juttatták el Táncsics Mihály lapjához, a Munkások Újságához.

„Itt a panasz kétféle, u[gy] m[int].

1.ször. Mi sokan vagyunk, kik másból nem élhetünk, mint csekély kis szölleink termése után. De mivel a Regále még mind ekkoráig el nincs törölve: alig tengődhetünk, boraink mind megvannak, mert senki meg nem veszi, mivel a földesurak nemcsak hogy a nagy vendégfogadókban saját termés[ű] boraikat méretik, hanem azon kívül arra is vetemednek, hogy a többi kis korcsmákra is licitálnak, hogy sokszor boraikat esztendőkig kimérethessék. Így hát a mi borain kat senki meg nem veheti; pénzre szert nem tehetünk; a szent célra többet nem adhattunk, mint garasokat. A szőlőmunka [a] nyakunkon, és munkáltatni nem tudjuk, a gaz öli el szölleink gyümölcsét, s így lep meg utóbb bennünket a szegénység. Szíveskedjék tisztelt polgártárs működni, az utálatos Regále eltörlésén minél előbb, mert bizony mondom, országszerte többen is vagyunk, kik e miatt ott is vakarjuk, hol nem viszket.

2.ik panasz. Nekünk szegényeknek az uraság ros[s]z borát 10 krajcárért innunk kell, pedig ha Regale nem volna, 5 s 6 krajcáron ihatnánk a tiszta jó bort. Milly nagy jót tenne velünk a kegyes ministerium, hogy ha polgártársunk kérésére minél előbb olvashatnánk a szent léleknek vigasztaló levelét.

Ugyanezen levelünkben megkérjük tisztelt polgártársat, hogy az itt feltett kérdésünkre szíveskedjék törvényesen felvilágosítást adni s felelni:

A dunai molnárok, ha malmok van, még ah[h]oz karó is kell, mi a malmot tartsa a vízen. Ha ez is megvan, még a malmának semmi hasznát nem veheti, míg helye nincs: tehát hogy malmát vízre felállíthassa, kell neki 3[00] vagy 400 forinton helyet venni. A midőn ez is meg van, az uraságok helypénzt vesznek minden malomtól 40 forintot ezüstben. - Eddig ez így volt, de mivel ezen adónk nem contractus (szerződés) szerint volt intézve, hanem az urbarialis adó módja szerént volt behozva: mi molnármesterek úgy gondoljuk, hogy többé nem vagyunk kötelesek malmainkból fizetni a volt uraságoknak, - hiszen miénk a malom, a karó és a helyi? A víz pedig úgy is elfolyna, ha rajta malom nem volna is, tehát miért fizessünk?

Második kérésünk, hogy szölleink többnyire contractus szerint 6-tod dézsmára vannak, erre nézve mit remélhetünk? A jó atya csak egyik gyermekét jutalmazta meg, vagy mi is remélhetünk jó atyáinkkal nyereményt?

Tisztelt Polgártárs! A legszükségesebbet majd kihagyánk, kik a haza veszélyes állását már több helyeken olvastuk. Tehát látjuk, hogy elég nagy ... szükség van arra, hogy a nemzet fegyverrel tudjon bánni. Bizony fájdalom, hogy tán országszerte kevés helyeken gyakoroltaik a fegyverforgatás, mert nincs ki parancsolja. Én is mint nyugdíjas lovas katona, milly nagy szerencsémnek tartanám, hogy ha itt nálunk a már összeírt 275 őrsereget fegyvergyakorlatba hozhatnám. De ha nincs a ki parancsolja, a mit Tisztelt Táncsics polgártárs utóbbi híradójában vélünk közlött, t[udni] i[llik] hogy fegyverre! fegyverre! hí bennünket, miért nem jön a mindeneket igazgató ministeriumból kemény parancsolat, hogy az őrseregek fegyvergyakorlatra szorítassanak?, mert ha tovább hagyjuk, körmünkre ég a tapló."3

1848 március végétől nemcsak a dunapenteleiek adtak hangot elégedetlenségüknek, hanem a környező településeken is megmozdulásokra került sor. Elsősorban az Adonyban, Perkátán és Rácalmáson történtek hatottak a mezőváros lakosságának hangulatára. Adonyban a volt jobbágyok és zsellérek az uradalom erőszakos legelőfoglalásának felülvizsgálatát kérték a megyétől. A helyszínre érkező szolgabírót már az egybegyűlt és „nyugtalan" nép várta. Nyári János zsellér szállt szembe az adonyiakat lecsendesíteni akaró szolgabíróval: „... nem kellene egyéb, ezeket az urakat, különösen a szolgabírót, megkövezni. Miért szólnak és hoznak annyi igazságot?-" - hangoztatta. Nagy Sándor, a kerület szolgabírája a zsellért vasra verette, majd a mezővárosi bírónak adta át. Távozása után száznál is többen, jobbára zsellérek, vasra vert társuk szabadon bocsátását követelték. A bíró - látva „az általános lázadást" - a bebörtönzöttet bilincseitől megszabadította. Az adonyi zselléreket a kirendelt katonaság segítségével sike rült lecsendesíteni, ugyanis a „nyugtalan nép a sor katonaság megérkeztével azonnal egészen lecsillapodott."4

Május első napjaiban még Adonyban tevékenykedett a megyei csendválaszt mány, amikor a perkátaiak megmozdulásáról kaptak tudósítást. Perkáta lakosai a földesúr, gróf Győry László kastélya előtt gyülekeztek, s az uradalmi levéltárból úrbéri irataikat, az úrbéri tabellákat tartalmazó „veres táblás könyvet" követel ték. Kocsmákat nyitottak a községben, a tilalom ellenére szabadon mérték ki boraikat. Perkátán is a sorkatonaság állította helyre a rendet.5

Rendkívül feszült légkörben került sor a megye állandó bizottmányának meg alakulására. A helységekben zajló parasztmozgalmak az osztályellentétek kiszélesedésével fenyegettek, a konzervatívok és a nemzeti liberálisok között pedig elmélyültek az ellentétek. A nemesi közgyűlés feladatát, a törvényhatóság veze tését a megváltozott viszonyok hatására nem tölthette be. A megyei hatóság ideiglenes gyakorlásáról szóló 1848:XVI. törvénycikk végrehajtását Szemere Ber talan belügyminiszter irányította, aki a megyei közigazgatásban bekövetkezett változásokat az alábbiakban összegezte: „Alkotmányunk ... a törvényhozásnál fogva egészen új alapon és egészen új elemekből épül fel. A hűbéri rendszert a népképviselet, a kiváltságokat a jog, az osztályok közötti különbséget az egyenlőség, az önkényt pedig a felelősség váltotta fel..." A törvényhatóság előtt álló feladatok meghatározásakor elrendelte, hogy Fejér megyében május 1-jén, vagy az azt követő napok egyikén közgyűlést kell tartani, amelyre a falvak és mezővá rosok képviselőit is meg kell hívni. Szemere utalt arra is, hogy a megalakítandó megyei bizottmányba „a tagok a polgári állapotra leendő figyelmezés nélkül választhassanak meg."6

Az 1848. május 1-jén a nemesi közgyűlés helyébe lépő megyei bizottmány tagja lett Dunapentele képviseletében a földbirtokosok részéről Mondbach Károly, s a lakosság érdekeinek kifejezésére és védelmére a mezővárosi bíró és jegyző. A határozat a bíró és a jegyző személyét illetően pozitívnak mondható, hiszen a tisztségek betöltői a forradalmi átalakulás és nemzeti szabadságküzdelem hívei nek bizonyultak. Nem mondható el ugyanez a földbirtokosról; ugyanis Mondbach Károly annak a rétegnek volt képviselője, amelynek tagjai ideiglenesen szerepet vállaltak a forradalmi átalakulás sodrában létrejött testületekben, így a megyei bizottmányban, majd 1848 decemberétől szembefordultak a szabadságküzdelmet vívó nemzettel, nyíltan az osztrákok kiszolgálói, s a világosi fegyverletétel (1849. augusztus 13.) után kibontakozó megtorlás helyi szervezői és szorgalmazói lettek. 7

Fejér megye közigazgatási beosztásában is változásokra került sor. A Sármellé ki járást hat, a Csákvári járást öt, a Bicskei járást négy szolgabírói kerületre tagolták. Dunapentelét Adonnyal, Hercegfalvával és Rácalmással együtt a Csákvári járás V. kerületébe sorolták. A kerülethez tartoztak a következő népesebb külterületi lakott helyek és puszták: Dajapuszta, Előszállás, Alsóbaracs, Felsőbaracs, Karácsonyszállás, Kokasd, Kisapostag, Mélykút, Sismánd, Nagyvenyim és Kisvenyim. A szolgabíró személyében is változásra került sor; Nagy Sándort az ellentmondásos politikai nézeteket valló Podhorszky Napóleon váltotta fel. Podhorszky szolgabíró - Mondbach Károlyhoz hasonlóan - 1848 decemberétől fordított hátat a forradalom és szabadságharc ügyének. Fejér megye ideiglenes megszállásának időszakában - 1849 január-április - hivatalt vállalt, s együttműködött a császári hatóságokkal, valamint megyei kiszolgálóikkal is. 8

A polgári forradalom első hónapjaiban létrejött megyei bizottmány összetétele, majd a kerületi átszervezést követő személyi változások egyértelműen nem a forradalom és szabadságharc híveit erősítették. A vázolt ellentmondások azonban nemcsak Dunapentelét jellemezték, e helyütt elegendő csupán arra utalnunk, hogy azok áthatották a megyei adminisztrációt is. Egyszerre és egy időben volt jelen a mezőváros lakosságának többségét magával ragadó forradalmi, sőt az áprilisi törvények korlátait lebontani akaró szellem, s az a kiváró, majd nyíltan ellenforradalmi törekvés és magatartás, amely a földbirtokosok egyes tagjait és a kerületi közigazgatás vezetőjét jellemezte.

Az elmondottak azonban nem gátolták az áprilisi törvények közül a mezőváros lakosságát közvetlenül érintő nemzetőri összeírás végrehajtását, valamint a népképviseleti országgyűlési választások előkészítését és lebonyolítását. A „Dunapentele mezővárosban levő nemzeti őrsereg összeírását" 1848. május 28-án fejezték be. A nemzeti őrseregról szóló törvénycikk szerint a nemzetőrség feladata a közbiztonság, a vagyonbiztonság és a belbéke biztosítása volt, s a mezőváros lakói közül tagjai lehettek mindazok a gazdai hatalom alatt nem levő 20 és 50 év közötti férfiak, akik fél telekkel felérő mezőgazdasági ingatlannal (24 magyar hold) vagy évente 100 forint jövedelemmel rendelkeztek, továbbá a földbirtoko sok és a szellemi foglalkozásúak (lelkészek, tanítók, jegyzők, orvosok, mérnökök stb.). Tagjait nemzetiségi és felekezeti hovatartozás nélkül tömörítő, közbizton sági feladatokat ellátó fegyveres testületben földbirtokosok, értelmiségiek, tegnapi jobbágyok, kézművesek és iparosok kaptak helyet, a vagyoni cenzus korlátozó volta ellenére a helyi társadalom meghatározó rétegeit és személyeit tömörítette. A nemzetőrség tagja lett 3 földbirtokos, 7 értelmiségi, 150 közpolgár (földműves), 63 kézműves és kereskedő (a kézművesek és iparosok között 11 zsidót írtak össze), továbbá 14 polgár, akiknek szociális helyzetét illetően az özvegy, nyomo rult, beteg megjegyzést tüntették fel. A nemzetőrségnek 237 tagja lett, nem tekintve a súlyos szociális és egészségügyi helyzetűeket, szolgálatra, fegyvergyakorlatokra alkalmasnak 223 főt ítéltek. A nemzetőrség alaki és fegyvergyakorlatai nem valósultak meg töretlenül. Jovanovics Tódor kereskedő a nemzetőrök ideig lenes kapitánya június közepén arról számolt be, hogy - feltehetően az érdekte lenség, a mélyben ott lappangó ellentmondások miatt - a gyakorlatok nem voltak rendszeresek.9

A közügyekben aktív részvételt biztosító 1848:V. törvénycikk, amely népkép viseleti alapra helyezte az országgyűlés alsótáblája tagjainak megválasztását, eltörölte a feudális rendi képviseletet. A nemesség megtartotta szavazati jogát, az értelmiség is aktív választójoghoz jutott, s jelentős vagyoni cenzushoz kötve szavazhatott a megerősödő polgárság, az iparosok és kereskedők, valamint a legalább 1/4 úrbéri telekkel rendelkező földműves is.

Az országgyűlési választásokról szóló törvény Fejér megyében 5 választókerü let kialakítását tette lehetővé. Székesfehérvár szabad királyi város pedig önálló választókerületet alkotott. Dunapentelét a rácalmási választókerületbe sorolták, ahová a népesebb települések közül a székhelyközség Rácalmás, Hercegfalva, Perkáta, Sárosd, Adony, Seregélyes, Gárdony, Ráckeresztúr és Baracska, valamint több puszta is tartozott. Az 1848. évi népességi adatok szerint 29 175 fő élt a kerületben. A választójoggal rendelkezők összeírása nem maradt fenn, így csak arra következtethetünk, hogy a választópolgárok száma nem haladhatta meg a lakosság 10 százalékát. Dunapentele esetében pedig megközelítette a 250 főt.

A rácalmási kerület választóinak és a követjelölteknek a figyelme júniustól a választásokra összpontosult. Fokozódott az agitáció, a politikai szempontoktól sem mentes küzdelem. Rácalmáson Fiáth István, Rosty Zsigmond, Éjszaky Károly, Horváth László és Kovachich Őszint léptek fel. Valamennyien birtokos nemesek, s a reformkori megyei közélet ismert személyiségei. Az 1848. június 20-án megtartott választáson Domokos Imrének, a választókerület elnökének felszólítására a választók többsége Fiáth István hantosi birtokos nevét kiáltotta, mégis név szerinti szavazást rendelt el, mert 13 választót a közfelkiáltás nem nyugtatott meg. A szavazatok leadásának megkezdése után Kandó József - a megye volt alispánja - a szavazás azonnali befejezését követelte, mert - vélemé nye szerint - Fiáth megválasztását a közfelkiáltás során már eldöntötték. Kandó javasolta a Rosty-pártiaknak, támogassák a megye reformkori ellenzékének ismert alakját. Hasonló értelemben szóltak támogatóikhoz Éjszaky, Kovachich és Horváth is. Fiáth Istvánt „egyesült akarattal" a rácalmási kerület országgyűlési képviselőjévé választották. Meg is hálálta a bizalmat, a forradalmi átalakulás és a szabadságküzdelem egyik tántoríthatatlan hívének bizonyult politikust 1848 decemberében Sopron, 1849 tavaszán Tolna vármegye kormánybiztosává nevez ték ki.10

1848 szeptemberében, amikor Jellasics horvát bán a bécsi udvar támogatásával több mint 50 ezer főből álló osztrák-horvát haderő élén megkezdte támadását Magyarország ellen, hősi helytállásra került sor Dunapentelén is. Jóllehet a fő hadmozdulatok elkerülték a térséget, mégis szeptember 25-étől, Székesfehérvár elfoglalásától az ozorai diadalig (1848. október 7.) nemzetőrök és népfelkelők felügyeltek a rendre, a dunai átkelőhelyre és a Budáról Eszékre vezető országút pentelei szakaszára. Együttműködtek Görgey Artúr honvéd őrnaggyal, akit gróf Batthyány Lajos miniszterelnök Csepel-sziget katonai parancsnokává neve zett ki. Görgey feladata nemcsak a sziget, hanem a dunai átkelőhelyek biztosí tása is volt.11

Görgey szeptember 25-én érkezett Szigetújfalura. Egysége egy zászlóaljból és tüzérségből állt. Megérkezése után két századot és nyolc ágyút szálláshelyén, Lórév térségében pedig 1/2 üteggel megerősített két századot helyezett el. „A szigetet meg fogom tartani! A földnép hangulata jó" - írta Batthyánynak. Ma roknyi zászlóalját (600 fő) a verbászi táborból Dunaföldvár-Dunapentele térségébe megérkezett s 1505 főból álló Hunyadi-csapattal erősítették meg.12 A Pákozd-Sukoró térségében megvívott ütközet a magyar honvédsereg győzelmével zárult. Hatására és Kossuth Lajos hívó szavára a távolabbi vidékek lakói is fegyvert ragadtak. Görgey a pentelei és az adonyi révnél tartotta a legcélszerűbb nek a Duna bal partján gyülekező felkelők összevonását. Az Ercsi, Adony és Dunapentele térségében tapasztaltakat összegezve fogalmazta meg: „Csak most erélyt, csak most erőfeszítést és mentve vagyunk, mert a nép - könnyezve írom - a nép velünk tart!" Október 2-án bontakozott ki a 9000 főből álló horvát tartalékhadtest elleni hadművelet, amelynek fő hadszíntere Tolna és Fejér megye terüle tére koncentrálódott. Karl Roth császári tábornok csapatai Ozoránál a további ellenállást céltalannak ítélték, s letették a fegyvert Perczel Mór ezredes és Csapó Vilmos őrnagy egységei előtt.

A polgári átalakulás és a nemzeti függetlenség védelmében megtett erőfeszítéseket siker koronázta. Jelentősebb összefogást követelt az 1848 decemberében kibontakozó osztrák ellentámadás. December 2-án lemondatták a trónról V. Ferdinánd osztrák császárt és magyar királyt, s jogellenesen I. Ferenc Józsefet magyar királlyá nevezték ki.

A trónbitorlást december 13-án a Windisch-Grätz tábornagy által vezetett osztrák hadsereg támadása követte. A móri ütközetvesztés (1848. december 30.) után megkezdődött Fejér megye megszállása. 1849. január 3-án Petrichevich Horváth János császári ezredes alakulata megszállta a megye székhelyét, s a Székesfehérvárról elmenekült megyei tisztikart arra kötelezte, hogy foglalják el hivatalukat. A forradalmat, a nemzet szabadságküzdelmét vérbe fojtani akaró császáriak részben az erőszak, a korlátlan katonai hatalom, részben a tudatos megtévesztés eszközével éltek a megszállt területeken. Ezt a kettősséget fejezte ki Petrichevich Horváth ezredes „Figyelmeztetés!" című felhívása is. „Hagyjon fel minden... honpolgár a fegyverforgatással, hagyjon fel a politikával! Vegyék a honpolgárok szívesen ezen tiszta szívből eredő figyelmeztetésemet..., mert a katonaság... a béke, a nyugalom, a közjólét szellemében és érdekében jár el."13 A felhívással azonos időben jelent meg a megyében gróf Wrbna császári altábornagynak, a budai katonai kerület parancsnokának proklamációja, amelyben az ostromállapot bevezetését tudatta. Feloszlatta a nemzetőrséget, gyülekezési tilalmat rendelt el, s a császáriak hatáskörébe utalta az útlevelek kiállítását, érvényesítését és láttamozását is.14 Úgy tűnt, hogy az osztrák erők győzelmet aratnak; a honvédsereg harc nélkül feladta az ország székvárosát, az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés Debrecenbe menekült, s a Dunántúl jelentős részét megszállva tartották a császáriak. Fejér megye északi területe az osztrák csapatok felügyelete alá került. Elfoglalták Székesfehérvárt, s a törvényhatóság más vidékein is súlyosbodott a helyzet.

Ebben a helyzetben bontakozott ki a dunapentelei elöljárók és a lakosok többségének nem néhány napra korlátozódó, hanem az ideiglenes megszállás közel négy hónapjára jellemző ellenállása. Szembeszálltak a császári ezredes parancsával, majd Gyulai Gaál Ede császári és királyi biztos utasításával is. Január 13-án az elöljárók távolmaradásukkal tiltakoztak az I. Ferenc József iránti hűségnyilatkozat aláírása ellen. A megszállókkal és megyei kiszolgálóikkal együttműködő Podhorszky Napóleon szolgabíró Gaál Ede utasítására kerületébe sietett. Az ott tapasztaltakról jelentette: az adonyiak és a dunapenteleiek a hűségnyilatkozatot megtagadták. Dunapentele elöljárói azzal érveltek, „minek az írásbeli hódolat, ha már úgy is meghódították a megyét fegyverrel". Hercegfalva és Rácalmás helységek pedig feltételekhez kötötték hűségüket. Csak abban az esetben ismerik el - hangsúlyozták - Ferenc József „királyi herceget" uralkodónak, ha megkoronáztatja magát. A rácalmásiak azt is követelték, hogy I. Ferenc József előbb esküdjön fel a magyar alkotmányra és az 1848. évi törvényekre. A pentelei postamester, Maár Ignác is szembefordult a megszállók utasításával, a posta épületének bejárati kapuját nem festette át császári - fekete-sárga - színekre. Podhorszky szolgabíró a kerületébe tartozó helységek elöljáróit részben mentesíteni akarta a felelősség alól, véleménye szerint azért nem fogalmazták meg hűségnyilatkozatukat, mert félnek a nép bosszújától.15

A szolgabíró küldetése eredménytelennek bizonyult. A történtekről értesülő Windisch-Grätz tábornagy március 19-én rendkívüli biztosi feladatok ellátásával bízta meg Gaál Ede császári és királyi biztost. Az ellenállás szétzúzása, a „rebellisek" letartóztatása és az osztrákoknak nem engedelmeskedő helységek példás megbüntetése volt a feladata. Eljárásában támogatta Petrichevich Horváth János ezredes egysége is. A „törvényes rend" helyreállítása érdekében több, Pest, Fejér és Bács-Bodrog megyei helységben büntető intézkedéseket foganatosítottak. Kiskő rösön 30 foglyot ejtettek. Kalocsára 3544 forint hadisarcot vetettek ki, és a város tanácsát is átszervezték. Március 27-én érkeztek Dunapentelére. A hűségnyilat kozat visszautasítása miatt 1505 forint hadisarcot követeltek. Ugyancsak meg büntették Rácalmás lakóit is.16

Az expedíció annak ellenére, hogy több helység hódolatát kierőszakolta, csak napokra biztosította a rendet. Erőszakos fellépésük, a terményfoglalások, a lakosságra kivetett hadisarc olaj volt a tűzre. A honvédsereg győzelmes tavaszi hadjá rata, az osztrákok visszavonulása nemcsak a Habsburg-ellenes hangulatot növelte, hanem a megszállt területek lakosságának nyílt szembenállását is kiváltotta.

Napról napra tarthatatlanabbá vált a megszállók és kiszolgálóik helyzete. Népfelkelők 15 főnyi csapata április 12-én éjszaka megtámadta Cecét. Sixty Ferenc főszolgabírót elfogták, és magukkal vitték Dunaföldvárra, ahol közel 400-500 felkelő tartózkodott. A gerillacsapat elsősorban a Duna mentén fekvő települések lakosságát mozgósította. A Duna bal partjáról átkelő népfelkelők megjelen tek Dunapentelén is. Elfogták, majd Dunavecsén kivégezték a megszállókkal együttműködő Durcsák János pentelei földbirtokost.17

1849. április 25-én a hajnali órákban a megszállók elhagyták Székesfehérvárt, Fejér megye felszabadult a császári megszállás alól. Irányi Dániel kormánybiztos felhívással fordult a megye lakosságához, arra kérte a polgárokat, hogy az ellenség megsemmisítéséig támogassák a honvédsereg felszabadító harcát: „Fel lelkes magyar nép! Föl a haza szabadsága és függetlensége nevében!"18

Fejér megye Duna jobb parti településein néhány nappal később már általános volt a lelkesedés. A visszavonuló osztrák erők parancsnoka, Welden tábornagy április 20-án elrendelte Pest kiürítését és a császári-királyi erők visszavonulását Komárom, illetve Eszék irányába. Az osztrák fősereg utolsó egységei április 25-én hagyták el az ország székvárosát. Jellasics 13 000 főből álló hadteste élén pedig megkezdte elvonulását Eszék térségébe. A Duna jobb partján levő településeken általános rémület lett úrrá. A forradalom vezetői, a megszállókkal szembefordulók Jellasics bosszújától tartva elmenekültek. Ez történt Dunapentelén is, a forradalom és szabadságharc helyi vezetői nem várták meg a hadtestet, annak megérkezése előtt elhagyták a mezővárost. Jellasics hadteste április 27-én és 28-án vonult át Dunapentelén. Nem helytálló tehát az a korábbi megállapítás, hogy „Jellasics Pentelén tartózkodásáról és a magyarok (!) elmeneküléséről ... írásos feljegyzések nincsenek."19

Április utolsó napjaiban, május elején állt helyre a lakosság nyugalma. A császári és királyi hatóságokkal együttműködő elöljárókat elmozdították, s a mezőváros bírójává Téglás Jánost választották, visszahívták a jegyzői feladatok ellátására Varga Mihályt. Róla jegyezte meg a birtoktársai véleményét is ösz- szegző Mondbach Károly: „...a pentelei jegyző minden eleitől fogva, ab anno 1848. 15. márciustól fogva [a] legdühösebb pártütő volt..." Az elöljáróság tagja lett Tóth János és id. Tóth József (mindketten egésztelkesek), Matlag Mihály és Petrovics János (mindketten féltelkesek), a zselléreket Éliás József és Benkes István képviselte. Az elöljárók között találjuk Jovanovics Tódort, akit 1848 nyarán a nemzetőrök ideiglenes kapitányává választottak. Jovanovics szerb családi nevét a forradalom és szabadságharc hatására Jánosira magyarosította (arra nincs adatunk, hogy a névmagyarosítást a Belügyminisztérium jóvá is hagyta).20

Személyi változások bontakoztak ki a megyeszékhelyen is. Fejér megye és Székesfehérvár szabad királyi város kormánybiztosává gróf Batthyány Istvánt nevezték ki, aki 1849. május 10-én átszervezte a megye bizottmányát, a megszállókkal együttműködőket eltávolította hivatalából. Az újjászervezett megyei bizottmányban az alábbi dunapentelei lakosok kaptak helyet: Jovanovics (Jánosi) Tódor, Zsebeházi György, Éliás József, Keller József, Lampl Simon, Téglás János és Varga Mihály.21

1849 júliusában ismét feszült helyzet alakult ki Fejér megyében; július 12-én megkezdődött a megye északnyugati, majd középső vidékének megszállása. Több mint egy hónapig tartó ellenállás után, szeptember 19-étól (Székesfehérvár elfoglalása) törték meg a megye lakosságának ellenállását. Ebben az időszakban ismét a császáriak oldalán léptek fel a dunapentelei földbirtokosok, s támogató ra, szövetségesre találtak a római katolikus lelkész, Zalay Ferenc személyében.

A szabadságharc végnapjaiban a lakosság jelentős része megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a Székesfehérvárról Rácalmásra menekült megyei bizottmány Duna pentelénél átkelt a folyón, s Kunszentmiklósra vonult. A megyét elhagyta a kormánybiztos is, tanácstalanság lett úrrá a falvakban és mezővárosokban. Holott a déli és a Dunával határos keleti területek megszállására július végéig nem került sor. Dunapentele, Hercegfalva és Előszállás térségében egy huszáregység tevékenykedett. A honvédalakulat a dunai átkelőhelyeket és azok közvetlen környékét biztosította.22

A szabadságharc fel-fellobbanó lángja a világosi fegyverletételt követően el hamvadt. Szeptember 19-én osztrák alakulatok vonultak Székesfehérvárra, s néhány nap alatt befejezték a megye megszállását is. Félelem és rettegés lett úrrá; ismert lett a császáriak kegyetlen megtorlása, lelkészek és polgárok kivégzése (Nagyigmándon kivégezték a csákberényi római katolikus plébánost és a református lelkészt, Pesten, az Újépületben - a világosi fegyverletétel másnapján - hat székesfehérvári polgárt ítéltek por és golyó általi halálra).23

Dunapentelén Mondbach Károly állt a megtorlást szorgalmazók élére. Au gusztus 28-án egy osztrák szakasz érkezett a mezővárosba, s letartóztatták Téglás János bírót, aki nem veszítette el lélekjelenlétét, megszökött letartóztatói elől, s a Dunát övező erdős rengetegben keresett menedéket. Varga Mihály forra dalmi szellemű jegyző letartóztatására és bebörtönzésére 1849 decemberében került sor.

A szabadságharc leverése utáni hónapokban kiépülő önkényuralmi rendszer megyei hivatalnokai a lakosság általános hangulatát jellemezve arra mutattak rá, hogy az értelmiség tagjai közül csak kevesen hűek az uralkodóhoz, a nép pedig „...még most is ... egyre várja a hazát s monarchiát tönkre tenni igyekezett kárhozatos nép boldogítókat, kapja, hordja, terjeszti a veszedelmes értelmű híreket, s úgy mondva, csak úgy neszez, hogy a lazítók által agyába vert szerencsétlen szabadság és commonismus eszméit hol nyílik alkalma újra élet be léptetni...?"24

A mezőváros évtizedei a kiegyezésig. A jobbágyfelszabadítás gyakorlati végrehajtása

A szabadságharc leverését követő hónapokban a megtorlás helyi eseményei, az aradi és a pesti kivégzésekről szóló hírek félelmet keltettek. Nyugtalanság volt tapasztalható a dunapentelei zsidóság körében, ugyanis a magyarországi izraelitákra a szabadságharc támogatása miatt hadisarcot vetettek ki. A földműves népesség az úrbéres viszonyok visszaállításától, a jobbágyfelszabadítás eltörlésétől tartott.

Földesurak és volt jobbágyok ellentéte a jobbágyfelszabadítás végrehajtásának kérdésében összegződött. Az 1848. évi IX. törvénycikk szabad paraszti birtokká tette az úrbéres földeket és a zsellérek legelőilletőségét. A szántók, rétek, legelők kimérése, telekkönyvezése a szabadságharcot követő évtized meghatározó gazdasági kérdésévé vált. A gazdálkodás, a földművelés biztonsága egyaránt érdeke volt a földesuraknak, a tegnapi jobbágyoknak és zselléreknek. A szőlődézsma és a hegyvám eltörléséről szóló képviselőházi határozatot (1848. szeptember 15.) az uralkodó megsemmisítette, megváltásukról az 1853. évi úrbéri pátens nem rendelkezett, s csak a kiegyezés után, 1868-ban került sor a szőlőbirtokok után járó tartozások kötelező megváltására (1868. évi XXIX. törvénycikk).

Dunapentelén az úrbéri egyezség előkészítése 1853-ban kezdődött, s fél évtized múltával, 1859-ben fejeződött be. Szabad paraszti birtokká lett 5016 magyar hold, ugyanakkor a földesurak birtokállománya elérte a 7000 magyar holdat (egy magyar hold = 1200 négyszögöl). Az úrbéri egyezség végrehajtásával a 20. század közepéig lényegesen nem módosuló birtokstruktúra alakult ki. A 100 holdon felüli birtokok a művelés alá vont terület 58 százalékát tették ki, míg a paraszti kis- és középbirtokok a mezőváros (1872-tól nagyközség) határának 42 százalé kára terjedtek ki. A birtokszerkezet kedvező volta jelentős ellentmondást tartalmazott: 201 volt házas zsellér csak legelőilletőséggel rendelkezett, s részükre csupán 274 magyar holdat mértek ki. Tehát a szociális ellentéteket az 1859-ben végrehajtott úrbéri egyezség nem tompította, sőt felerősítette, az 1860-as évek közepére a lényegében földbirtokkal nem rendelkező családok száma meghaladta a 270-et, ez pedig a családok több mint 28 százalékát jelentette (a családok száma 954; földesúri családok 11, birtokos földművesek 669, birtokkal nem rendelkező család 274). A polgári társadalom kialakulásának időszakában Dunapentelén adott volt a közép- és nagybirtok munkaerő-szükséglete, a módos paraszti gaz daságokban időszakosan alkalmazott napszámosok rétege.25

Fényes Elek Magyarország geographiai szótára című művében így összegezte ismereteit Dunapenteléről: magyar mezőváros Fejér vármegyében, a Duna jobb partján, Budától délre négy postaállomásra, saját postahivatallal és a postai küldemények továbbítására váltással is rendelkezik. Adony és Dunaföldvár között terül el. Lakja 2340 római katolikus, 130 görögkeleti, 40 református és 90 zsidó. Római katolikus és görögkeleti temploma, nagy vendégfogadója és sok dunai malma van. Tágas határa igen termékeny, rétjei kétszer kaszálhatók. Szőlőhegye jó minőségű vörös bort ad, juhtenyészete és halászata is figyelmet érdemel.26

Több mint egy évtizeddel később, 1863-ban Zách József reáliskolai tanár a helyszínen gyűjtött statisztikai adatokat az alábbiakban összegezte. Lakóinak száma 3235, felekezeti megoszlásuk: 2862 római katolikus, 195 görögkeleti, 29 református, 8 evangélikus és 141 zsidó. Anyanyelve szerint 3000 magyar, 195 szerb és 40 német. Határának területe 12016 magyar hold és 847 négyszögöl, amelyből

A földesúri birtokok összes területe elérte a 7000 magyar holdat, amely 11 birtokos család között oszlott meg, a legnagyobb földesúri birtok meghaladta az 1400 holdat, a legkisebb mindössze 130 holdat tett ki. Jelentős birtokosok: Rajcsányi Istvánné, Mondbach Sándor, Rosti Pál, Durcsák Jánosné, báró Lippné, Ullmann Vilmos, Janitsáry Szilárd.

A paraszti birtokosok között 16 családfő rendelkezett 48 magyar holdnyi területtel, 6 családfő 36 holdas, 80 családfő 24 holdas, 96 családfő 12 holdas területen gazdálkodott. A középbirtokos földműves réteg az úrbéri egyezséget követő esztendőkben megerősödött, s a Dunaföldvárra vezető út keleti és nyugati oldalán tanyai szervezetű gazdálkodásba kezdett. Az 1860-as évek közepéig 20 tanya épült, amelyek központjában lakó- és gazdasági épületeket emeltek.

A mezővárost jellemző szociális feszültségek abból adódtak, hogy 201 család csupán legelővel rendelkezett (egy-egy család legelőilletősége alig haladta meg az egy magyar holdat). 120 család nem rendelkezett mezőgazdasági ingatlannal, 150 család pedig csak szőlőterületet művelt. Megtévesztő a korabeli statisztika adatsora, ugyanis a polgári társadalom viszonyai közepette továbbra is a feudális viszonyokból eredő kategóriák szerint sorolta be a lakosságot. A házas zsellérek és a szőlőművelők között vette számba az iparosokat és kereskedőket. Ezen réteg hez 182 család tartozott, részletezve: asztalos 5, ács 3, bábos és mézeskalácssütő 1, bognár 1, csizmadia 8, esztergályos 2, gépész 1, kereskedő 26, kőműves 4, kovács 6, kádár 3, kocsmáros 10, kalapos 2, kötélgyártó 1, kéményseprő 1, lakatos 1, molnár 80, mészáros 2, órás 1, szabó 7, pék 1, szűcs 2, takács 14. A polgári viszonyok hatására létszámában az értelmiségi, hivatalnoki réteg is növekedett; 2 lelkész (1 római katolikus, 1 görögkeleti), 3 tanító (1 római katolikus, 1 görögkeleti, 1 izraelita), 2 orvos, 3 gazdatiszt, 1 gőzhajózási hivatalnok, 1 jegyző és 1 mérnök látta el egyházi, oktatási, gazdasági, egészségügyi és hivatali feladatait. Összesen 13 család alkotta a helyi értelmiségi és hivatalnoki réteget.27

Dunapentele mezőváros lakosságának foglalkozás szerinti megoszlása: föld birtokos 11,6 százalék, értelmiségi és hivatalnok 1,36 százalék, iparos és kereske dő: 19,08 százalék, földműves, földművelésből élő 78,40 százalék.

A polgári átalakulás első másfél évtizedét a fellendülés, a módos paraszti, az iparos és kereskedő réteg megerősödése jellemezte. Az egészségügyi ellátásban is változásokra került sor. 1864-ben gyógyszertár létesült. A „Szentháromsághoz" címzett gyógyszertár első tulajdonosa Árvay Gyula, majd 1865-től Orororszky Béla, s 1874-tól Wagner Ferenc.28 A gazdasági fellendülés időszakában 1862 és 1864 között - a régi templom helyén - építették fel a Szentháromság plébánia templomot, amelynek költségeit a kegyúri jogokat gyakorló Katolikus Vallásalap biztosította, a római katolikus lakosság a közmunka-kötelezettség terhére kézi- és igásnapszámmal járult hozzá az építkezésekhez.29

A gazdasági fellendülést több válságjelenség törte meg; 1863-ban marhavész pusztított a mezővárosban, 1866-ban a tavaszi fagy, majd az aszály a lakosság 20-25 százalékát illetően ínséget idézett elő. A kiegyezés megkötését és a polgári közigazgatás kiépülését gazdasági visszaesés, hanyatlás vezette be.30

A polgári közigazgatás kiépülése, a helyi társadalom önszerveződése

Dunapentele közigazgatásában, a polgári szervezetek létrejöttében a kiegyezést (1867) követően alapvető változások következtek be. Az önkormányzat kereteit az alaptörvények, az 1871:XVIII. és az 1886:XXII. törvénycikk, a helyi társadalom önszerveződésének folyamatát a gazdasági, kulturális, közbiztonsági egye sületek határozták meg. Az 1871. és 1886. évi, a községek rendelkezéséről szóló törvények alapján Dunapentelét a nagyközségek közé sorolták, azaz önállóan látta el a nagyközségre hárult szervezeti és költségvetési feladatokat. Felügyeleti hatósága a Rácalmási, majd 1878-tól az Adonyi járási főszolgabíró. Közvetítésével érintkeztek a vármegyével, és a főszolgabíró volt az elsőfokú közigazgatási hatóság, valamint a kihágási bíró is.

A második községi törvény végrehajtásának időszakában Dunapentele lakosa inak száma 3549, a lakóházaké 683, területe 8837 katasztrális hold és 206 négyszögöl. Az önkormányzati feladatokat a képviselő-testület és az elöljáróság látta el. Tevékenységüket a községi segéd- és szolgaszemélyzet egészítette ki. A nagy község képviselő-testülete 36 főből állt, amelynek 50 százalékát, tehát 18 főt, a legtöbb adót fizetők (virilisek) adták, további 18 tagját pedig a választójoggal rendelkező lakosok közül választották. A rendszerint negyedévenként ülésező testület hatáskörébe tartozott a szabályrendelet-alkotás joga, az éves költségvetés megállapítása, a községi törzsvagyon kezelése és állandó gyarapítása, a közmunkák meghatározása, a községi pénztárak kezelése, a szociális gondoskodás. Továbbá a segéd- és kezelőszemélyzet létszámának megállapítása, az elöljáróság tagjainak megválasztása és felmentése, a községi illetőségi és letelepedési ügyek.

Dunapentele nagyközség első tisztviselője a bíró volt, feladatai ellátásáért évente 150 forint fizetésben részesült, s megillette házának tűz elleni biztosítása is. Az 1886. évi községi törvény végrehajtásának időszakában Fischl Antal, majd 1888-tól Nyuli János töltötte be a bírói tisztséget. A nagyközség adminisztrációját a jegyző vezette, éves fizetését 483 forintban állapították meg. Ezen kívül megillette a jegyzői lakás használata, 24 magyar hold szántóföld és öt magyar hold rét hozama. A 19. század utolsó harmadában Szép Antal a nagyközség jegyzője. Az elöljáróság további tagjai: a helyettes vagy törvénybíró, a 12 esküdt, a közgyám, a községi pénztárnok, az adópénztárnok, a körorvos és az állatorvos. A segéd- és kezelőszemélyzetet a segédjegyző, az írnok, a szülésznő, a szolgaszemélyzetet a két kisbíró, a két éjjeliőr és a községi kertész alkotta.31

A polgári közigazgatás kiépülésének időszakában két jelentős személyiség alakította, formálta Dunapentele szellemi arculatát. Rosti Pál és Janitsáry Szilárd járultak hozzá a genius loci, a hely szellemének kialakulásához. Virilis jogon tagjai voltak a nagyközség képviselő-testületének, 1872-tól Fejér Vármegye Törvényhatósági Bizottságának. Tágabb értelemben nemcsak Dunapentele formálói voltak, hanem a megye szellemiségének alakításában is pozitív szere pet töltöttek be.

Rosti (Rosty) Pál 1830. november 29-én született Pesten. Apja, Rosty Albert Békés vármegye főjegyzője, majd alispánja. Anyja Eckstein Anna. Az ifjú Rostit a polgári forradalom és szabadságharc lelkesítette, a Károlyi-huszárezredben szolgált. A világosi fegyverletétel (1849. augusztus 13.) után sógora, Trefort Ágoston segítségével előbb Münchenbe, majd Párizsba emigrált. Münchenben a természettudományokkal, különösen kémiával foglalkozott, Párizsban a fényképészet kötötte le figyelmét. Alapos földrajzi és néprajzi ismeretekre is szert tett. 1856. augusztus 4-én hajóra szállt, és az Amerikai Egyesült Államokba utazott. Felkereste Texast, majd Mexikót, a közép-amerikai szigetvilágot és Havannát. Két és fél évi tartózkodás után 1859. február 26-án érkezett vissza hazájába. Élményeit és tapasztalatait az Úti emlékezetek Amerikából című művében tette közzé (Pest, 1861.). Tudományos körökben is feltűnést keltett munkája; 1861-tól a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1860-tól hol Pesten, hol Dunapentelén élt, 1860 decemberében a megyei bizottmány tagjai sorában találjuk. Az ország székvárosában a szellemi élet egyik megbecsült tagja, sógorai, Eötvös József és Trefort Ágoston révén a vallás- és közoktatásügyek beavatott ismerője. A dunapentelei iskolaszék elnökeként „lankadatlan buzgalommal" látta el feladatait. Az 1870-es évek elején súlyosan megbetegedett, a fővárosból Dunapentelére költözött, s a „ritka, szép és gazdag rózsagyűjteményéről nevezetes kerti Tusculanum-ban lakott." Itt érte a halál 1874. december 7-én. Végakarata szerint a pentelei római katolikus temetőben helyezték örök nyugalomba. 32

Legendák sokasága övezte a Janitsáry családot s az 1850-es évektől Duna- pentelén élő Janitsáry Szilárdot. Nagy Iván, a hazai nemesi családok egyik legki válóbb ismerője szerint a Janitsáry család Görögországból a 18. század végén érkezett hazánkba. Hamarosan jelentős birtokokra tettek szert Komárom, Krassó és Temes vármegyékben, majd a 19. század közepétől Dunapentelén is. A családi vagyon megalapozója Janitsáry Miklós, a magyarországi hajózás és gabonakeres kedelem egyik úttörője Komáromban telepedett le. Érdemeit az uralkodó, V. Ferdinánd azzal ismerte el, hogy 1836-ban nemesi rangra emelte, s a családnak a krassó megyei Dragomirest kincstári helységet adományozta, ezzel egy időben a dragomiresti előnév használatával ruházta fel.

Janitsáry Miklós gyermekei közül Döme az 1847. évi országgyűlésen Komárom szabad királyi város követe, Mihály császári és királyi lovaskapitány, Szilárd pedig dunapentelei birtokos. Jelentős szerepet töltött be a mezőváros, majd nagyközség életében. Tagja lett a megyei törvényhatósági bizottságnak, s az 1872. június 19-én megtartott országgyűlési választásokon a rácalmási kerület - ide tartozott Dunapentele is - országgyűlési képviselője lett. 1893 júliusában hunyt el.33

A polgári közigazgatás kiépülésének időszakában több törekvés, rétegekhez, csoportokhoz kötődő érdek kapott nyilvánosságot. Kezdetét vette a helyi társadalom önszerveződésének folyamata, amely a civil szervezetek létrejöttével egyesületekben, társaságokban öltött testet.

A több mint másfél évtizedig tartó gazdasági fellendülést az 1866. évi májusi fagy, majd az aszály törte meg, s az 1870-es évek elején fellépő ipari, gazdasági, termelési és értékesítési válság mélyítette el. A megyére jellemző viszonyokat az alábbiakban összegezte Miske Imre alispán: „... megyénk sem maradt egészben ment azon két, nagy csapástól, mely a közelebb lefolyt évben hazánkat éré, s melyhez hozzájövén még a kereskedelmi és iparos világban Európa nagy részében és közvetlenül nálunk is bekövetkezett zavarok és bonyodalmak, és az azok szülte pénztelenség..."34

Dunapentelén földművesek, iparosok és kereskedők a válság negatív hatásainak ellensúlyozására 1872. október 1-jén önsegélyző egyesületet hoztak létre. Tagjainak száma meghaladta a 270-et. A Dunapentelei Önsegélyző Egylet továb bi sorsa nem a kezdeti várakozásnak megfelelően alakult. Az általános „pénzte lenség miatt" hat esztendei működés után, 1878 tavaszán felszámolták.35

Az 1872. évi VIII. törvénycikk a céhrendszert számolta fel, hatására szabad ipargyakorlás valósult meg. A korábban céhszervezetbe tömörült iparosok ipar társulatokat hoztak létre. A gazdasági válság a dunapentelei ipartársulatok létrejöttében is megmutatkozott. A mezőgazdasági termékek feldolgozását biztosító molnár céh tagjai 1872. december 17-én - érdekeik védelmére - megalakították a Dunapentelei Molnár Ipartársulatot. A társulat 40 tagból állt, s az elnöki feladatok ellátásával Hauzer Ferencet bízták meg, a vezetőségben kaptak helyet Jancski Mihály jegyző, Rehus Mihály, Murger Ferenc, Rekenye János és Czékli József malomtulajdonosok. A gazdasági válság ellenére életképesnek bizonyult a molnár-ipartársulat, bevételei és kiadásai évek múltával is kedvező egyenleget mutattak.36

Az általános szegénység miatt nem alakítottak ipartársulatot a csizmadiák és cipészek, valamint a takácsok, asztalosok, kötélgyártók, kádárok és szabók. A volt csizmadia és cipész céh 13 tagja az alábbi nyilatkozatot adta ki: „Mi alulírt Duna Pentele csizmadia és czipész czéh tagjai ezennel kijelentjük, miszerint csekély számunknál fogva és szegénységünk miatt képesek nem vagyunk ipartársulattá alakulni, és már [az] 1873-ik évben feloszlottunk ..."37

A gazdaságban meglevő ellentmondások azonban nem hatottak bénítóan az oktatás, a kultúra területén. Dunapentelén is jelentős erőfeszítéseket tet tek a népiskolai törvény megvalósítására (1868:XXXVIII. törvénycikk), s an nak végrehajtásával egy időben, 1870. január 18-án alakult meg a település első, polgári értékeken alapuló és azokat kifejező kulturális egyesülete; a Dunapentelei Kaszinó (Casinó) Társaság. Alapvető céljaik között említették meg: „Társas egybejövetek által a társaság saját helyiségében a tisztességes, kedélyes társalgást Dunapentelén elősegíteni. Tagjainak hírlapok, folyó- és röpiratok, könyvek és egyéb hasznos olvasmányok - valamint társasjátékok által szellemi foglalkozást, okulást, úgy szintén tisztességes időtöltést és kedélyes mulatságot szolgáltatni." A kaszinó alapító tagjai között találjuk Rosti Pált, ifj. Újvári Józsefet, Kohn Rezsőt, Tichy Jakabot és a közigazgatási vezetők közül Szép Antal jegyzőt. Tagjainak száma az 1870-es évek közepén megközelítette a 80 főt.38

Szűkszavú hírlapi tudósítás szól a Dunapentelei Korcsolya Egyletről, amely 1876. február 17-én „... fényes sikerű táncvigalmat rendezett igen sok vidéki vendég részvételével".39

A gazdasági társulások, önsegélyző, kulturális és sportegyesületek létrejötté nek első kezdeményezői a polgári réteg tagjai voltak. Szerepet töltöttek be a polgári magatartás meghonosításában, s közvetve hatottak a lakosságra is. Az összejöveteleken véleményt cseréltek, s közhangulatot formáltak.

A fentiekben vázolt gazdasági válság hatására a szociális feszültségek jelentő sen megerősödtek. 1875-ben az évi 50 forintot meg nem haladó kötelezettséggel terhelt lakók adófizetésének szüneteltetését kérte a főszolgabíró. A főispánhoz eljuttatott kérelemben „valóban szerencsétlen községnek" nevezte Duna pentelét, s az adófizetés évi összegét illetően a legszegényebb rétegek érdekében emelte fel szavát.40

A lakosság 25-30%-át sújtó válság közepette előbb megértőkre, majd követők re talált a nazarénusok mozgalma, amely veszélyt jelentett a katolikus egyházra és a polgári államrendre. A nazarénusok - az anabaptistákhoz hasonlóan - csak a felnőttek keresztségét ismerték el, a keresztségen és az úrvacsorán kívül az összes keresztény szentséget elvetették. A nazarénusoknak tilos volt az eskütétel, a fegyverhasználat, és az állami szervek fennhatóságát sem ismerték el. Kommu- nisztikus tanokat is megfogalmaztak; arról szóltak, hogy a hatalmat a nép fogja gyakorolni, és a földi javakat egyenlően osztják fel. A nazarénusok mozgalma 1869-tól volt megfigyelhető Dunapentelén, s „fő prófétájuk" Király Bálint bognár lett. A hatóság 1875 elején tartóztatta le a szekta vezetőit: Király Bálintot, Ludik Andrást, Novák Pált, Rekenye Györgyöt, Györffy Sándort, Györffy Istvánt, Szlávik Györgyöt és Szakács Ferencet. A legfőbb ítélőszék 1875. november 19-én mondott ítéletet felettük. Király Bálint büntetése letöltését alig kezdte meg, két héttel az ítélet kihirdetése után elhunyt.41

Az 1870-es évek közepétől lassú gazdasági fellendülésnek vagyunk tanúi. A folyamat főbb eredményei: közegészségügyi kör alakul Dunapentele központtal, 1882-ben községházat építtetnek, megtörténik a Duna Adony és Rácalmás közötti part rendezése, s 1896-tól vasútvonal szeli át a nagyközséget. Ez utóbbi beruházás megvalósultával a település „kitört" a járási székhely, Adony és Dunaföldvár szorításából. Megerősítette kistérségi kereskedelmi, gazdasági központ jellegét, s a dunai gőzhajózás mellett a vasúti szállítások kiaknázásával egyre határozottabban a főváros, Budapest felvevő piacaira történő termelés valósult meg. A nagybirtokok mellett megerősödött a piacra termelő, módos paraszti réteg, amely a Bács-Bodrog megyei Bácsgyulafalváról érkező, tanyai gazdálkodást folytató földművesekkel tovább terebélyesedett.

Ugyanakkor a 19. század utolsó évtizedében a szocialista mozgalmak hatásai is érvényesültek, s a katolikus néppárt mindinkább konfrontálódott a nemzeti liberális mozgalmakkal. A századfordulótól a politikai küzdelmek mind határozottabban érhetők tetten a nagyközség históriájában is.

A polgári kori közegészségügyi törvény értelmében orvosi kör alakult; Duna- penteléhez tartozott Baracs és Kisapostag is. A körorvos feladatait dr. Strasszer Lipót látta el. Az állategészségüggyel összefüggő kötelezettségeket Bruck Mór állatorvos teljesítette. Az egészségügyi alapellátáshoz kapcsolódott a szülésznő és a bábák munkája. Az 1880-as évek elején a szülésznő Berger Anna, a bábák Molnár Anna, Király Erzsébet, Horák Anna, Sánta Ilka és Friedmann Erzsébet.42

A képviselő-testület 1882. február 10-én döntött arról, hogy a „nyomorúságos viskónak mondható" községháza helyett új épületet emelnek. A költségek meg közelítették a 3000 forintot, ennek biztosítására a Magyar Földhitel Intézettől kölcsönt vettek fel. A határozatot, amely ellen a lakosok egy jelentős része tiltakozott, a megyei törvényhatósági bizottság jóváhagyta, s 1883-ban kényelmes és tágas községházat vett birtokba a képviselő-testület és az elöljáróság. Változásra került sor a közbiztonság szervezetében, a megye felügyelte csendbiztosok, pandúrok feladatait az állami csendőrség vette át. Dunapentelén csendőr őrs alakult, s a helyi csendőrségi laktanya céljára az elöljáróság egy lakóházat bérelt.43

Kezdetben riadalmat, majd tiltakozást váltott ki a Szalki-szigeti Dunaág szabályozása. A folyam középső szakaszának rendezési tervében az említett Dunaágat - amely 600 méter hosszú és 200 méter széles - gáttal elzárják, és a vizet a főágba, a kunsági partok felé terelik. A terv ellen a községi elöljáróság, a földbirtokosok és a közegészségügyi szempontok miatt a körorvos is tiltakozott. Gazdasági érdekek motiválták a tiltakozókat; 35 dunai vízimalom sorsa került veszélybe, amelyek közel 300 lakos megélhetését biztosították, de veszélybe került azok megélhetése is, akik fuvarozással és halászattal egészítették ki keresetüket (ezek számát 400 főben jelölte meg az elöljáróság). Kiemelten szóltak a Dunaág szere péről az állatok itatásában is. A körorvos azzal érvelt, hogy az elterelendő terület több mint 300 katasztrális holdat érint, s a terv megvalósulása esetén mocsarak, pangó vizek, posványok keletkeznének, amelyek közegészségügyi szempontból egyaránt veszélyt jelentenek a lakosságra és az állatállományra. Végül kompromisszumra került sor, Dunapentelének a folyamhoz kötődő érdekei nem sérültek, s a képviselő-testület 1886-ban szabályrendeletet alkotott a vontatóutakról és a szabad kikötésről. Majd 1913-ban szabályozta a község tulajdonát képező, a szabad kikötő mellett létesített rakparton elhelyezett áruk után fizetendő díjakat, amelyek nem elhanyagolható tételt jelentettek a bevételek között.

A Duna Fejér megyei szakaszának rendezése a biztonságos hajóközlekedéssel és az árvízvédelemmel függött össze. Jóllehet Dunapentelét a magas löszfalak megvédték az áradásoktól, ugyanezt nem mondhatjuk el a többi Duna menti településről. Az 1876. évi árvízről, az okozott károkról az alábbiakat jegyezte meg a megye alispánja: „... körülbelül 8740 hold volt e megyében víz alatt, éspedig Érden 2000, Battán 1000, Ercsiben 4000, Iváncsán 800, Adonyban 800 s Rácalmá son 140 hold... Az árvíz által okozott kár... 165 384 Ft-ra megy."44

A vízi útvonal szabályozása mellett a szárazföldi közlekedés biztosításában is döntő változások bontakoztak ki. Fejér megye egyik kezdeményezője volt a helyiérdekű vasútvonalak kiépítésének, amelyek a megyét átszelő fő vasútvonalakkal egy-egy regionális központon át teremtettek kapcsolatot. Ezen helyiérdekű vasútvonalak a székesfehérvár-bicskei és a székesfehérvár-sárbogárdi vasút vonalak voltak. Az 1895. évi XX. törvénycikk alapján a kereskedelemügyi minisz ter 1895. június 22-én engedélyezte a Fejér és Tolna vármegyei helyiérdekű vasút megépítését. A két megye és az érintett települések összefogásával megépült pályatest Pusztaszabolcsnál létesített kapcsolatot a budapest-pécsi vasútvonallal, s a befogadó állomástól Adonyon, Rácalmáson, Dunapentelén, Hercegfalván, Dunaföldváron át Paksig közel 100 ezer katasztrális hold mezőgazdasági terüle tet csatolt közvetlenül a vasúti hálózathoz. A beruházást Dunapentele lakossága is támogatta, a képviselő-testület 120 ezer korona értékű részvényt vásárolt.45

A vasútvonal megépítése a kereskedelmi lehetőségek kiszélesítését jelentette. A penteleiek számára már nemcsak a Duna jelentett kapcsolatot a távolabbi vidékekkel, hanem a vasúti pályatestek is.

Dunapentele a századfordulón

A századfordulón felerősödő politikai indíttatású mozgalmak a községben is követőkre találtak. Az 1890-es évek második felében agrárszocialista mozgalmak robbantak ki Fejér megye falvaiban, közöttük Dunapentelén is. 1897 nyarán a birtokosok az aratók követelésére az aratórészt felemelték, a gabona 10. részét kapták meg.46 1898. február 6-án szocialista népgyűlést tartottak, amelyen a szociáldemokrata párt budapesti szónoka - Schwarz József pék - a nép általános helyzetéről, valamint a párt célkitűzéseiről tartott előadást. A mérsékelt hangvé telű és politikai tartalmú beszéd nem nyugtatta meg az agrárnincsteleneket. A népgyűlést követően azt hangoztatták, hogy kedvezőtlen feltételek mellett munkát nem vállalnak.47 1898 nyarán a 12. részért vették fel a munkát, augusztusban a 400 aratómunkás közül csupán 170 dolgozott. A községi elöljáróság összeírta a munkanélkülieket, de „... még idáig semmi sem történt érdekükben" - jegyezte meg a Népszava tudósítója.48

A szociáldemokrata párt megerősödő befolyását az is bizonyította, hogy Rekenye György és társai munkás önképzőkör megalakítására tettek kísérletet. Az egyesület célkitűzéseit, az alapító tagokat a főszolgabíró jellemezte: „... ezen kör tisztán és kizárólag csak szocialista eszmék terjesztésével és ápolásával fogna foglalkozni, mert a kérvényezők valamennyien ismert szocialisták, s mi több, közöttük többen rendőri felügyelet alatt állnak mint közártalmi egyének." A belügyminiszter az egylet megalakítását nem engedélyezte.49

A munkás önképzőkör tehát nem alakulhatott meg, a szociáldemokrata párt agitátorai a képviselő-testületi választásokon újabb támadásba lendültek. A választók közül többeket meggyőztek, az eredményről a Népszava 1900. január 4-én számolt be. „Dunapentelén elvtársaink szép győzelmet arattak a községi választásoknál. Kilenc képviselőt és öt póttagot kellett választani. 14 helyre 13 elvtársunk választatott meg." A képviselő-testület tagja lett Kincses István, Pintér Ignác, Balázs István, Farkas Mihály, Farkas György, Nyuli György és Rekenye György.50

A szocialisták növekvő befolyásának ellensúlyozására mozgásba lendültek a hivatalok. A földművelésügyi miniszter Tóth Gáspár aratómunkást 400 korona pénzjutalomban és dicsérő oklevélben részesítette. A szolgabíró adta át a jutalmat, s a megjelent cselédek, aratómunkások előtt a szocialista mozgalom kártevéseiről beszélt. Felszólalt Pődör István rácalmási plébános is, aki munkálkodásra buzdította a jelenlévőket.51

Részben az agrárszocialista megmozdulások ellensúlyozására a polgári erők és törekvések újjászervezésére került sor. Az első kezdeményezés a Katolikus Néppárt megalakulását követően bontakozott ki. Büttel Károly plébános, aki 1886-tól látta el a római katolikus hívek lelki gondozását állt a szervezőmunka élére. 1895. február 6-án alakult meg a Dunapentelei Katolikus Kör. Az egyesület főbb feladatai közül kiemelte a községben lakó katolikusok szellemi, társadalmi és anyagi érdekeinek előmozdítását, a hasznos ismereteknek és a jó erkölcsöknek a katolikus vallás szellemében való emelését, a katolikus öntudat felkelését és ápolását. Egyértelművé tették álláspontjukat; a katolikus kör céljaival ellentétes politikai törekvések, szellemi alkotások, könyvek és hírlapok, a bennük megfogalmazott szellemiség nem kaphat helyet a katolikus körben („...úgy a politika, mint minden olyan könyv vagy újság, mely a kör... céljával ellentétben áll, ki vannak zárva").52

Szélesebb társadalmi alapon szerveződött újjá a polgári erőket nem csak katolikus alapon tömörítő egyesület, a Dunapentelei Polgári Kaszinó. Az alakuló, újjászervező közgyűlésre 1901. december 29-én került sor. Egy esztendő múltával, 1902. november 9-én a kaszinó ifjúsági tagozata, a Dunapentelei Ifjúsági Önképzőkör kezdte meg tevékenységét. Az ifjúsági egyesület elnökének tisztségét Hauzer Pál töltötte be.53

Szávits Miklós földbirtokos kezdeményezésére 1905. január 8-án jött létre a Dunapentelei Polgári Olvasókör, amelybe beleolvadt a négy esztendővel korábban megalakult polgári kaszinó. Szávits Miklós a 20. század elejétől lett egyik meghatározó személyisége a nagyközségnek. 1867-ben született a Torontál vár megyei Padé nagyközségben. A temesvári hadapródiskola elvégzése után katonai szolgálatot teljesített. Közel két évtizedet töltött katonai pályán, 1894-ben tartalékos állományba helyezték. Ekkor kötött házasságot Janitsáry Máriával, s lett a család dunapentelei birtokának tulajdonosa. A 19. század végén 400, a 20. század elején már közel 600 katasztrális holdon gazdálkodott. Birtokain tejtermelő gazdaságot és angol sertéstenyészetet hozott létre.54

Politikai törekvések mentén, 1905. február 26-án Függetlenségi és 48-as Kossuth Kör alakult Dunapentelén. Alapszabályban rögzített célkitűzéseiket az alábbiakban összegezték: „A Dunapentelei Függetlenségi és 48-as Kossuth Körnek célja a magyar állami függetlenségi eszme fejlesztése, a nemzeti ünnepek napjának, emlékének kegyeletes megtartása, s ekképpen a magyar nemzet történelmének ápolása, terjesztése, a társadalmi tennivalóknak hazafias szel lemben való végzése, Magyarország érdekének minden téren való biztosítá sa. 55 Az 1905-ben kirobbant nemzeti ellenállási mozgalom hatására megalakult függetlenségi kör az első világháborúig meghatározó politikai erővé vált, s elsősorban a római katolikus plébános vezette katolikus körrel konfrontálódott. Ligday Károly - 1908-tól plébános Dunapentelén - a római katolikus ünnepekre és a lelki gyakorlatokra hivatkozva kérte Fejér vármegye főispánját, gróf Széchényi Viktort, hogy a Függetlenségi és 48-as Kossuth Kör 1911. december 31-ére meghirdetett szilveszteri táncmulatságát tiltsa be. „[A] Dunapentelei 48-kör 1911. év Dec. 31-kén esti 7 ór[a] kezdetével nyilvános táncmulatságot rendez. Én, mint r. k. plébános teljes erőmmel tiltakozom az ellen, és pedig két okból:

Ligday plébános kérelme meghallgatásra talált nemcsak az Adonyi járási főszolgabírónál, hanem a megye főispánjánál is. A mind határozottabban feléledő politikai küzdelmek időszakában készült tájékoztató jellegű felmérés szerint Dunapentele választójoggal rendelkező polgárai (számuk 293 fő, az összlakosság mindössze 8,05 %-a) közül mintegy 120 fő a kormánypártot, 40-50 fő a katolikus néppártot, közel 110-120 fő a függetlenségi és 48-as Kossuth pártot támogatta.57

Az I. világháború és a forradalmak (1914-1919)

Az 1914 nyarán kirobbant első világháború az országos közhangulathoz hasonlóan reményeket keltett, a hadba vonulókat a vasútállomáson búcsúztatták. A lelkesedést csakhamar kétkedés váltotta fel; mind több család élt hadisegélyből, a család eltartása, a földek megművelése az asszonyokra, a gyerekekre és az idős család tagokra hárult. 1914 telén a község az uradalmak támogatásával ideiglenes katonai kórházat rendezett be. Gáspár Károly vezetőjegyző szervezte a kórház beren dezésével, majd működtetésével összefüggő feladatokat. A sebesültek gyógykezelését Strasszer Lipót körorvos látta el. Az áldozatvállalás számtalan példájáról tett tanúbizonyságot a lakosság; befogadta a Délvidékről, majd 1916 nyarától az Erdélyből érkező menekülteket, s 1915-től rendszeresen jegyzett hadikölcsö nöket is.58

A háború hatására felerősödtek a szociális ellentétek; a férfi munkaerő nélkül maradt családok jelentős erőfeszítések árán tudták földjeiket megművelni, az uradalmak munkaerő-szükségletét az orosz hadifoglyok biztosították. A hadisegélyek kiutalása késett vagy el is maradt. 1915-tól már a hadi özvegyek és az árvák ellátására is fel kellett készülnie az elöljáróságnak.

A világháború első két esztendejében a hadba vonultak száma megközelí tette a 350 főt. Zömében a császári és királyi 26. és 69. gyalogezredhez és a magyar királyi 17. honvéd gyalogezredhez vonultak be. A hősi halottak száma 1916 végén tíz fő volt, ketten az olasz, nyolcan pedig az orosz fronton lelték halálukat. A háború további esztendei súlyos áldozatokat követeltek. A bevonultak száma elérte a 650 főt, a frontokon és a hadifogolytáborokban 154 dunapentelei hunyt el.59

A mezőgazdasági termelés, annak ellenére, hogy a császári és királyi hadsereg, illetve a magyar honvédség részéről a termények iránt minden korábbit meghaladó kereslet mutatkozott, különösen a világháború utolsó két esztendejében stagnált, majd csökkent. Az uradalmak is csak részben pótolhatták a kiesett munkaerőt. Már 1915 nyarán orosz hadifoglyok érkeztek a josefstadti táborból Dunapentelére, 1917-től pedig a kis- és középbirtokosok is foglalkoztattak hadi fogoly munkaerőt.60

Súlyos helyzetbe kerültek a bevonultak családjai, a részükre havonta biztosított 15 korona segély nem enyhítette gondjaikat. Nikolics Mihályné (67 éves) fia bevonulását követően albérletbe költözött, a bérleményért havonta 30 koronát fizetett. Kegyes Márton családja (4 kiskorú gyermek) nem részesült segélyben, mert a felesége dohánykertészettel foglalkozott. Kovács Józsefné a család tulajdonában levő ingatlanok egy részét értékesítette. Csak kivételes esetekben siettek a családok, az idős szülők megsegítésére a hatóságok. Farkas József kisbirtokos hét fia és két veje teljesített katonai szolgálatot. I. Ferenc József 1916. november 5-én jutalomban részesítette, magánpénztárából 500 koronát és egy, az uralkodó monogramjával ellátott ezüst órát adományozott részére.61

1918 őszén a frontokról hazaözönlő katonák a háborús vereség és a helyi közállapotok hatására elégedetlenséget robbantottak ki. Kezdetben az elöljáróság, különösen Gáspár Károly vezetőjegyző és a kereskedők ellen léptek fel, majd a képviselő-testület lemondását követelték. A polgári demokratikus forradalom győzelmének helyi hatása elsősorban abban mutatkozott meg, hogy a lakosság egy jelentős része radikalizálódott. November első napjaiban a szocialista eszmék és törekvések is hangot kaptak. A közbiztonságot sem a tekintélyében megtépázott elöljáróság, sem a csendőrőrs nem tudta fenntartani. A frontokról hazatérő katonák „uralták" a települést.

Ebben a feszült helyzetben alakult meg a Dunapentelei Nemzeti Tanács, amelynek elnökévé Szávits Miklós földbirtokost választották. A forradalom sodrában létrejött testület a rend és a nyugalom helyreállítását tartotta elsődleges feladatának. Megbízható egyénekből, harctereken szolgált katonákból megalakí tották a nemzetőrséget, amelynek parancsnokává Kallós Dezső főhadnagyot nevezték ki. A közellátás rendezése érdekében a hazatért katonáknak, családjaiknak „ínséggabonát" osztottak, a segély mértéke családonként nem haladta meg a 90 kilogrammot. Úgy tűnt, hogy a Szávits Miklós vezette nemzeti tanács és a belterület, valamint a puszták, tanyák közbiztonságát ellátó nemzetőrség úrrá lett az október végén, november elején kialakult közállapotokon.62

1918-1919 fordulóján mégsem a helyi viszonyok stabilitása következett be; Dunapentelén is megerősödött a szociáldemokrata párt befolyása. Petrovics István vezetésével magalakult a földmunkások szövetségének helyi csoportja. A zömében cselédeket, napszámosokat és kisbirtokosokat tömörítő szervezet a földkérdés radikális megoldását, a demokratikus földosztás mielőbbi megvalósítását hangoztatta. A földmunkások törekvéseit karolta fel az ugyancsak 1918 decemberében létrejött szociáldemokrata párt helyi szervezete. A pártszervezet ben az iparosok meghatározó szerepet töltöttek be.

Gyors balratolódás következett be, a párt- és a földmunkások szervezete egységesen lépett fel, s a földkérdés megoldása lett a helyi társadalom alapvető politikai mozgató ereje. Földosztást hirdetett a kormány, földosztást követelt az agrárnépesség többsége. Háttérbe szorult a nemzeti tanács, a szociáldemokrata párt helyi szervezete lett a meghatározó politikai erő, s 1919. március elején a helyi hatalmat is átvették. 1919. március 8-án a munkástanács elnökévé Gecse Zsigmondot választották. Tagja lett a testületnek Horváth Ferenc, Lengyel Jó zsef, Kain Gusztáv és Schwantner József.63

A Dunapentelén lezajlott változásokat a megyeszékhelyen bekövetkezett politikai fordulat is befolyásolta. Fejér Vármegye Törvényhatósági Bizottsága 1919. február 3-án tartott közgyűlésén bizalmatlansági indítványt fogadott el a Berinkey-kormány ellen. A kormányszervek és a szociáldemokrata párt is felléptek a határozat ellen, s a megyei adminisztráció irányításában a hatalom átvételé re felkészült szocialisták megerősítették pozícióikat. Fejér megyében 1919. március 21-e, a tanácsköztársaság kikiáltása előtt több helységben a hatalom ideiglenes gyakorlására munkástanácsok alakultak. A folyamatnak volt része a dunapentelei munkástanács megalakulása is.64

A tanácsköztársaság kikiáltását követően változások sora következett be. A munkáshatalom iránt reményeket táplálók: cselédek, napszámosok, iparosok, hamarosan csalódásuknak, majd elégedetlenségüknek adtak hangot. A tanács kormány nem adott helyt a földosztásnak, hanem a nagybirtok szocializálása mellett döntött. Április közepén az uradalmak területén, mintegy 3500 holdon termelőszövetkezetek alakultak.

Az 1919. április 7-én megtartott választások a március elején megalakult munkástanács tagjait erősítették meg, ugyanakkor további tagokkal bővült a helyi hatalmat gyakorló munkás-, katona- és földművestanács. A 40 főből álló testület 28%-a az agrárploretárok, 37%-a a kisbirtokosok, 25%-a az iparosok sorából került ki. Az egyéb foglalkozásúak, tisztviselők, alkalmazottak 10%-ot tettek ki. A munkástanács intézőbizottságának (direktórium) elnökévé Gecse Zsigmondot választották.65

Nem bizonyult néphatalmi szervezetnek a munkástanács, az önkormányzati funkciókat sem tölthette be, ugyanis erőteljes centralizáció bontakozott ki. Fel adatköre rendeletek és utasítások végrehajtására zsugorodott. Az agrár nincstelenek a földosztás elmaradása, a közellátás további romlása miatt fejezték ki elégedetlenségüket, a birtokos parasztság pedig a szocializálás további folytatásától tartva fejezte ki aggodalmát. A tanácshatalom bázisának gyors csökkenéséhez vezetett a gabona- és állatrekvirálások folytatása. Az elmondottak kifejeződtek abban is, hogy több esetben került sor a direktórium elnökének lemondására, illetve felmentésére. Április végén Gecse Zsigmondot Fekete József követte, majd május közepétől Gerendai Gyula cipész töltötte be az elnöki tisztséget.

A dunapentelei munkástanács a közellátás megoldatlan volta miatt rendszeresen összeütközésbe került a lakosság nagy részével, s az iparosok is elégedetlenségüknek adtak hangot, mert elmaradt az alapanyag-ellátás, s ennek hiányában nem tudtak dolgozni, nem jutottak megrendelésekhez. Április közepén a megyei közellátási politikai megbízott sürgős segítségét kérte a munkástanács; só, cukor, petróleum sem volt a községben.66

Súlyos gondok jelentkeztek a gabona- és kenyérellátást illetően is. Az elégedetlenség csillapítására a malmok készleteit foglalták le. A szocializált termelő szövetkezetek megyei központja vizsgálatot kezdeményezett, s megállapították, hogy „...a dunapentelei községi tanács a fennálló tanácsköztársasági rendeleteket mellőzi, és túlkapásai folytán a mai viszonyok között az élelmezés terén káros zavarokat idéz elő."67

A munkáshatalom két hónapja alatt a tanács és a direktórium fokozatosan elveszítette a lakosságra gyakorolt hatását. A megyei szervek a közellátás érdekében tett intézkedéseket sem méltányolták. A módos paraszti réteg szembenállása kezdetben burkolt, majd nyílt ellenállásban fejeződött ki. A hadsereg lóállományának feltöltése a konfliktusok sorát indította el. Május 17-én több középparaszti gazdaságot sodortak súlyos helyzetbe azzal, hogy a nyári betakarítási munkák megkezdése előtt egy-egy lovat lefoglaltak.68

A lakosság körében mind határozottabban jelentkező elégedetlenség ellenállást, helyi megmozdulást váltott ki. Június 5-én cselédek, aratómunkások, termelőszövetkezeti tagok gyülekeztek a direktórium épülete előtt. Élelmet, élelmezésük javítását követelték, s tiltakoztak az értéktelen fizetési eszköz, az ún. fehér pénz ellen is. A munkástanács úrrá lett az elégedetlenségen; a megyei direktóriumhoz eljuttatott táviratban a történtek jelentőségének csökkentésére törekedve fogalmazták meg, hogy „... a sztrájknak ... politikai mozgalom [jellege] nincs, kizárólag a közélelmezés és a pénz elfogadása végett történt. A polgárság nyugodt, dolgozik. A panasz a termelőszövetkezet ellen irányul... "69 Az elégedetlenség jellegének megítélése nem bizonyult egységesnek, hol panaszról, hol sztrájkról tettek említést. Az események azt bizonyították, hogy a munkástanács helyi vezetői elszigetelődtek.

A Duna bal parti községeiben (Solt, Apostag, Szalkszentmárton) kibontakozó tanácsköztársaság-ellenes felkelés visszhangra talált Dunapentelén is. Június 21- én felfegyverzett csoportok keltek át a folyón. Megadásra kényszerítették a dunaföldvári vörös őrséget, s megindultak Dunapentelére. Hideg Lajos, a vörös őrség helyettes parancsnoka katonai erősítést kért és kapott Székesfehérvárról. A II. hadtest állományából 150 főből álló egység meghátrálásra kényszerítette a felfegyverzett csoportot, és a Dunáról támadó monitort is visszaverték.70

1919. augusztus 1-jén a Forradalmi Kormányzótanács és a pártvezetőség lemondott. Ez a proletárdiktatúra végét jelentette. Dunapentelét 1919. augusztus 24-én a dunai flottillához tartozó angol egység szállta meg.71

A forradalmakat követően Dunapentelén is megtorlásra került sor. Kain Gusztávot, Németh Mihályt, Paksi Györgyöt, Vagyóczki Mihályt tettlegesen bántal mazták. Kallós Dezsőt, a nemzetőrség, majd a vörös őrség parancsnokát Nagyka nizsán tartóztatták le, több mint 9 évi börtönbüntetéssel sújtották. A kaposvári megyei börtönben hunyt el. Gerendai Gyula Ausztriába, Gecse Zsigmond Romá niába emigrált.72

Az 1918. október 31-ét megelőző közállapotok helyreállítása gyors ütemben bontakozott ki, megkezdődött az elöljáróság és a képviselő-testület újjászervezése. A tanácsköztársaság alatti helyi vezetők háttérbe szorultak. Augusztus második felétől újabb megtorlásra nem került sor, a rendezett állapotok létrejöttében szerepe volt a nagyközséget és térségét biztosító angol katonai alakulatoknak is, amelyeknek személyzete 1919. november 21-én hajózott el.73 Szeptember 6-án a második Friedrich-kormány küldöttei tartottak népgyűlést. A nyugodt, visszafogott légkörben zajló összejövetelről fennmaradt jelentés szerint a nép „...a központból jött embereknek hisz." A közhangulatot illetően általános megállapítások fogalmazódtak meg, a zsidókat tették felelőssé a történtekért. Az izraelitákról szólva a székesfehérvári katonai körletparancsnokság egy év múltával is azon véleményének adott hangot, hogy a zsidók a fennálló államrendre veszélyt jelentenek. A hatóságok sommás ítéletei a polgári társadalom konszolidációjának megerősödésével fokozatosan enyhültek. A helyi lakosság és a dunapentelei zsidó hitközség jelentősebb ellentétek nélkül élt egymás mellett a második világháború időszakáig.74

Dunapentelén a polgári társadalom megerősödését nemcsak a magántulajdon helyreállítása jelentette, hanem a helyi vezető réteg ismételt megerősödésre is. Egyesületek, polgári szervezetek jöttek létre, s a világháborút követően fellépő gazdasági válság ellenére jelentősnek mondható beruházásokra került sor.

Régi és új vezető réteg talált egymásra, a két pólus közötti összekötő kapocs szerepét a közigazgatást illetően Gáspár Károly vezetőjegyző, a birtokosokat illetően pedig Szávits Miklós és Sigray Béla jelentette. Gáspár Károly 1889-ben született, az érettségi letételét követően jegyzői oklevelet szerzett. Három évig Székesfehérvár város levéltárában volt napidíjas. 1911-ben Dunapentelén vezető jegyzővé választották. Tevékenységének kiemelkedő időszaka az 1920-as évekre esett. Több egyesület és a termelők érdekeit egyesítő szövetkezet alapításában vett részt. Kezdeményezésére beruházásokra, utak, járdák építésére, az áramszolgáltatás bevezetésére került sor.75

Az első világháború utáni években vezető szerephez jutó birtokos, ipari vállal kozói réteg tagjai közül kiemelendő Kobialka György és Simonyi Nándor. Mind ketten annak a mezőgazdász, mezőgazdasági vállalkozó rétegnek voltak képvise lői, akik ismereteik, szaktudásuk révén jutottak birtokokhoz. Kobialka György 1877-ben a Heves megyei Toporcon született. A középiskola négy osztályának elvégzése után gazdálkodással foglalkozott, s 1897-ben már 60 holdas birtokot vezetett. A 20. század elején Miskolcra költözött, ahol egy ipari vállalkozás pénztárnoka, majd a Hangya szövetkezet üzletvezetője lett. A tanácsköztársaság bukása után költözött Dunapentelére, ahol 100 holdas mezőgazdasági ingatlant vásárolt. Virilis jogon lett tagja a képviselő-testületnek, s a helyben alakult tejszövetkezet elnökének feladatkörét is ellátta.76

Simonyi Nándor 1885-ben született Budapesten, a mezőgazdasági akadémiát Magyaróváron végezte. A tehetséges gazdálkodó 1911-ben 264 holdas gazdaságot vásárolt Dunapentelén, s néhány esztendő múlva a nagyközség megbecsült pol gára lett.77 Az új szemléletet megtestesítő gazdálkodók mellett nem hanyagolhatók el azok a személyek, akik az 1920-as évektől a település szellemi arculatát meghatározták. Többek között Mészáros István apátplébános, Hajas György, az állami iskola igazgatója, Piry Sándor körorvos, Hegedűs Ignác állatorvos, az ipari vállalkozások, szövetkezetek vezetői.78

A polgári társadalom konszolidációját elősegítették a különböző pénzintézetek, szövetkezetek. Megalakult a Dunapentele-Rácalmási Takarékszövetkezet. 1920-ban jött létre a Dunapentele és Vidéke Hitelszövetkezet, a Hangya Fogyasztási Szövetkezet, s 1930-ban a tejtermeléssel foglalkozó gazdák megalapították a Dunapentele és Vidéke Tej szövetkezetet. A Dunavidéki Ipari és Kereskedelmi Részvénytársaság malmot és villanytelepet működtetett. Magánvállalkozásban működött a Bruck-féle gőzmalom, a Téglás testvérek malomipari vállalkozása, a Horváth-féle daráló és fűrésztelep, valamint az első építőipari üzem, a Krausz és Fiai cementáru-készítő.79 Dunapentele az 1920-as évektől megőrizte, ill. megerő sítette kistérségi központ jellegét. Az ipari vállalkozások, pénzintézetek, értékesí tő és fogyasztási szövetkezetek átszőtték a helyi társadalmat, munkahelyeket biztosítottak, s a gazdasági válságok ellenére biztonságot teremtettek. Ugyanakkor nem oldották fel a társadalmi feszültségeket, az első világháború utáni esz tendők egyik alapvető problémája a földosztás megoldása volt.

Az 1919 őszétől feléledő politikai küzdelmek egyik alapkérdése a földreformról szóló törvény megalkotása volt. A Dunapentele lakosságának többségét alkotó agrárnincstelenek és törpebirtokosok az 1920-ban megalakult nemzetgyűléstől várták a földosztás megvalósulását. Várakozásukat csak részben fejezte ki a Nagyatádi Szabó István személyével egybekapcsolt földreform (1920: XXXVI. törvénycikk), amely házhelyeket és néhány holdas parcellákat juttatott megvál tás ellenében a nincsteleneknek, a háború rokkantjainak és a hadiözvegyeknek. A törvény végrehajtásának előkészítésére 1922. február 3-án került sor, a megala kult bizottság tagja lett Szávits Miklós birtokos, Kobialka György birtokos, Németh István földműves, Csupity Péter földműves, Vaskó István napszámos, Murger Mihály iparos és Nagy Pál tanító.80

A Nagyatádi-féle földreform a birtokviszonyokban lényeges változást nem eredményezett, mindössze 178 katasztrális hold szántót parcelláztak, s 116 házhelyet mértek ki. A község határának területét figyelembe véve a kiosztott és felparcellázott terület mindössze 3,32 %-ot tett ki.81

A nagybirtok megoszlása az 1930-as évek közepén az alábbiak szerint alakult. Öt gazdaság tartozott az 500-1000 holdas birtoknagysághoz. Dóra Szilárd pálhalmai gazdasága 713, Franki Zsigmond szedrespusztai gazdasága 598, Sigray Béla sándorházai gazdasága 784, Szávits Miklós janicsárpusztai gazdasága 588 katasztrális holdat tett ki. A statisztikák ezen kategóriába sorolták Dunapentele nagyközséget a maga 857 holdas területével, azonban ennek több mint 90%-át a terméketlen területek (utak, dűlőutak, vízmosások) alkották. 100 holdat meghaladó birtokot művelt Peretsényi György (231 hold), Tóth Antal (172 hold), Kobialka György (100 hold) és Simonyi Nándor (264 hold).

A földművesek tulajdonában levő mezőgazdasági ingatlanok rendkívül szórt birtoktestekből álltak. 83

A paraszti birtokok összesen 4296, a 100 holdat meghaladó birtokok 4541 katasztrális holdat tettek ki. A népesség száma 1930-ban 3905 fő, azaz egy lakosra átlagosan 2 hold és 400 négyszögöl jutott. Az adott gazdálkodási, termelési szervezet mellett a nagyközség népességmegtartó-ereje elérte a csúcsát. A lakosság felekezeti megoszlása: római katolikus 3554, görög katolikus 5, reformá tus 148, evangélikus 33, görökkeleti 70, izraelita 94, egyéb 1 fő.84

A 20. század harmincas éveiben a zsidó hitközség közel 100 éves múltra tekintett vissza. Az 1920-as évek közepétől a politikai tartalmú előítéletek csökkentek. A két világháború közötti időszakban a felekezethez közel százan tartoztak, közülük 32 fő volt adófizető polgár. Nevezetesen: 1 gazdálkodó, 1 tanító, 12 kereskedő, 1 ügyvéd, 1 köztisztviselő, 1 nagyiparos, 1 orvos, 2 magántisztviselő, 2 vállalkozó, 6 iparos, 2 magánzó, 2 főt egyéb foglalkozási kategóriába soroltak. A hitközség a sárbogárdi rabbisághoz tartozott, 1888-tól működött az izraelita nőegylet, 1910-ben dolgozták ki a hitközség alapszabályait, amelynek megújítására 1933-ban került sor. A hitközség elnökének feladatait Farkas Sámuel látta el. További tisztségviselők: Hegedűs Nándor alelnök, Szekulesz Mihály pénztáros, Farkas Mihály gondnok, Kramer Simon jegyző és anyakönyvvezető.85

A két világháború közötti időszakban polgári kezdeményezések, civil szerveződések - hasonlóan a 19. század második feléhez - formálták, alakították a község arculatát. Lakossági kezdeményezésre készült el az első világháború hősi halottainak emlékműve. Bory Jenő szobrászművész alkotásának leleplezésére 1924. november 16-án került sor.86

1924-ben alakult meg a Dunapentelei Levente Egyesület.87 A katolikus ifjúság összefogására 1926. február 21-én jött létre a Dunapentelei Katolikus Legényegy let. Az alakuló közgyűlésen 86-an vettek részt. Az egyesület vallási, erkölcsi, kulturális és hazafias szellemének alakításában Mészáros István plébános, Pintér Ferenc tanító, Nyuli György ifjúsági elnök, Baksa Mihály ifjúsági alelnök, Farkas László könyvtáros, Fekete István pénztáros vett részt. A tagok között 63 földmű vest és gazdasági alkalmazottat, 9 iparost és kereskedőt találunk. Tagja volt az egyesületnek Gáspár Károly vezetőjegyző és Tóth György községi bíró is.88

A katolikus legényegylet ápolta a település jeles szülöttjének, Pentelei Molnár János festőművésznek az emlékét, aki 1878. május 8-án született. A Békésgyulán 1924. november 10-én elhunyt művész síremlékének elkészítését a képviselő testület is támogatta, s utcanévadással is kifejezte a lakosság tiszteletét.89

Az 1935. október 20-án megalakult Dunapentelei Polgári Lövészegyesület a földbirtokosokat, a módos gazdákat és az értelmiségieket tömörítette. Az egyesület létrejöttének fő szorgalmazója - Gáspár Károly nyugállományba vonulását követően vezetőjegyzővé választott - Palágyi (Plettler) József volt.90 Az 1929- 1933. évi gazdasági világválság utáni esztendők egyik legjelentősebb összefogása a gazdakör megalakulása volt. Az egyesület megalakulásának előkészítésében Preiner István plébános és Haffner Ferenc, a Fejér Megyei Gazdasági Egyesület titkára vett részt. Az alakuló közgyűlésre 1937. április 11-én került sor, ahol a kis- és középparasztság képviselői mellett megjelent Farkas Elemér országgyűlési képviselő és Simonyi Nándor földbirtokos, a Magyar Élet Pártja helyi tagozatának elnöke is. A gazdakör nem kisebb feladatot tűzött maga elé, mint Dunapentele község gazda sági érdekeinek előmozdítását, mezőgazdaságának felvirágoztatását. Politikai té ren a gazdakör tagjainak többsége a független kisgazdapárthoz kötődött.91 Az egyesület szerepe és jelentősége már az 1939. évi országgyűlési választásokon is megmutatkozott, az adonyi választókerületben fellépő Kádár Antal kisgazdapárti jelöltre a dunapentelei választók adták a legtöbb szavazatot.92

Az egyesületek megalakulásának sorában polgári szerveződés megszüntetésé re is sor került. 1941. március 23-án, több évtizedes működés után a polgári olvasókör utolsó közgyűlését tartotta. Megemlékeztek Farkas Miksa könyvtáros ról, aki „...több mint 40 évig volt könyvtárosa a körnek, és mint ilyen lelkiismeretes pontossággal és fáradhatatlan buzgalommal, önzetlenül végezte tisztsége teendőit."93

Dunapentelén a kibontakozó gazdasági fellendülést a második világháború törte meg. A kormányzat 1940-tól korlátozta a gabona- és tengerikészletek piaci értékesítését, állami felvásárlást rendelt el. 1941-ben bevezette a személyre szóló vásárlási könyvet a közszükségleti cikkekre, majd a cukor- és zsírfejadagokról rendelkezett, 1942-ben pedig a liszt- és kenyérjegy került forgalomba.

1941-tól mind gyakoribbá váltak a katonai szolgálatra, frontszolgálatra szóló behívások. 1943 januárjától, februárjától, a 2. magyar hadsereg doni katasztrófájától mind gyakrabban érkeztek a hősi halált halt katonákról az értesítések. Szülők, feleségek, gyermekek gyászolták az elhunytakat. 1944. március 19-éig - hazánk német megszállásáig - viszonylagos nyugalom jellemezte a községet. A háború első esztendei alatt a sokgyermekes családok jelentős támogatásban ré szesültek. Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) keretében átadták az első lakóépületeket. Dunapentelén a kialakuló telepet az 1941-ben tragikus körülmények között elhunyt gróf Teleki Pál miniszterelnökről nevezték el.

Magyarország német megszállását követően a zsidó családok deportálására került sor, s 1944 novemberében a háború pusztításától fenyegetett területté vált Dunapentele.

DUNAPENTELE OKTATÁSÜGYE A 17. SZÁZAD VÉGÉTŐL A 20. SZÁZAD KÖZEPÉIG

A kevés forrás, mely Dunapentele 18. századi iskolai viszonyaira vonatkozik, nem tesz lehetővé átfogó oktatástörténeti elemzést, ezért jószerivel meg kell elégednünk az adatok forrásközlés szintű ismertetésével.

1769. november 9-én Mária Terézia a Magyar Királyi Kancelláriát az elhanya golt magyar népoktatás megjavítására utasította. Ennek hatását 1770-71-ben mérték fel. Az összeírások adatai hiányosan maradtak fenn, de a belőlük levonható következtetések szerint a görögkeleti népoktatás elmaradt a katolikus és protestáns felekezetek oktatási színvonala mögött.1

Emiatt örömteli tény, hogy Dunapentelére vonatkozóan találunk forrásokat, s ezek azt valószínűsítik, hogy Pentelén a rác nemzetiségű, görögkeleti vallású lakosság az 1740-es évek elejétől tartott fenn iskolát. Az iskolaszervezés dátumát a harminc évvel később kelt források alapján nem egyértelműsíthetjük, de működését joggal feltételezhetjük az 1770-71. évi összeírás előtt.2

Az 1770-es évek elején az iskola egy „saját tulajdonú" épületben működött, amely két szobából, valamint konyhából állt. Fenntartását és a tanító megválasztását a görögkeleti közösség végezte. A Jaksity Iván által közölt forrás szerint a tanító igen szorgalmas volt, nem tudható viszont, hogy az iskolai kötelezettsége mellett végzett-e más munkát is. Évi fizetése 11 forint készpénz és 14 mázsa búza volt, de az összeírás alkalmával nem tudták megállapítani, hogy a szülők is fizettek-e neki a tanításért. Diákjait írásra, olvasásra és a hit elemeire oktatta.

A tanulók számát az összeírás nem tüntette fel. Az iskola látogatottsága a téli hónapokban nem volt megfelelő. Ez nagyon meglepő, mert adatok sokasága tanúskodik arról, hogy általában a téli időszakban látogatták a legtöbben az iskolát. Az iskolával kapcsolatos ügyeket, a szükséges kiadások költségeit, valamint a templom pénztárával kapcsolatos tennivalókat a dunaföldvári Vastagh János intézte.3

A Helytartótanács 1770. szeptember 17-én kelt rendelete szerint az iskolák összeírását évről évre meg kellett (volna) ismételni. 1778. március 16-án erre újra nyomatékosan felhívták a figyelmet. Fejér megyében is csak 1781. április 3-án készült el a népiskolák összeírása. Ezt a járási főszolgabírák a helyszínen végezték, és a valóban iskolába járó gyerekeket vették figyelembe. E szerint Pentelén 6 katolikus fiú és 9 lány látogatta az iskolát. A görögkeleti iskola nem szerepel az összeírásban.4

A következő korszak, amelyből érdemleges adatok állnak rendelkezésünkre, az 1840-es évek időszaka. Fejér vármegye 1841. április 20-ától 27-éig folytatólagosan tartott közgyűlése elrendelte a népiskolák összeírását, amit a helybeli lelkészek segítségével kellett elvégezni.5 A Dunapenteléről készült jelentés szerint a 48 óhitű (azaz görögkeleti vallású) házaspár gyermekei „iskolával ellátottak" ugyan, de az épület kicsi, s olyan rossz állapotú volt, hogy a tanítónak saját szobájában kellett tanítania. A fűtést a mezőváros adta.6 Az iskolában nem volt pad, a könyveket és íróeszközöket a szülők szerezték be. A tanító tanítóképzőt végzett, segédtanító nem működött. Munkájáért minden házaspártól másfél pozsonyi mérő búzát és ugyanennyi árpát kapott. Ezen felül a mezővárostól készpénzjuttatásban részesült. Hivatalába a főesperes nevezte ki, felügyeletével kapcsolatban a „... helybéli... Joánovics Tivadar az, aki a budai... esperessel levelez".7

Hittanra, olvasásra, írásra és számvetésre tanította (volna) rácul és magyarul a tanítványait. A jelentés szerint azonban az óhitűek gyermekeik nevelésére kevéssé ügyeltek. Az összeírt 5-12 éves korú 15 fiú és 9 lány közül nyáron senki, télen mindössze egy fiú látogatta az iskolát.

Míg az 1840-42. évi összeírások elsősorban az oktatás személyi és tárgyi feltételeit vizsgálták, a következő esztendőkben a tanuló is az érdeklődés középpontjába került. Többek között anyagi körülményeit is felmérték. Jólelkű adakozók jóvoltából először 1843 tavaszán utalt ki segélyt a megye azoknak a tanulóknak, akiknek taníttatását nem hanyagság vagy rosszakarat, hanem valós szegénység gátolta. Újabb segélyosztás céljából 1846 áprilisában íratta össze a megye a szegény sorsú tanulókat. Ennek következtében fizetett Malesevits János iskolafelügyelő 10 váltóforintot és 32 dénárt a dunapentelei görög vallású iskolás szegény gyermekek részére kiosztott könyvért és ruhaneműért, mint azt a Csupits Márk lelkész, Jovanovits Theodor „lokális director" és Plávsich György tanító által aláírt nyugta tanúsítja.8

Egy 1847-es adat szerint a dunapentelei rác iskola kertjéből egyre nagyobb területet mosott el a Duna, olyannyira, hogy hamarosan az iskolaépületet is veszélyeztette.9

A katolikus hívekhez a török uralom alatt - jó esetben - egy-egy vándor ferences barát jutott el. 1712-ben Fejér megyében - Móron, Ercsiben és Érden -összesen három plébános tevékenykedett.10

Dunapentele katolikus híveit 1736-ig a dunaföldvári ferences misszió paszto-rálta.11 Ezt bizonyítják az előszállási római katolikus anyakönyvekben 1727-től szereplő pentelei vonatkozású bejegyzések.12 Pentele 1736-1745 között Adony filiája.13 Arra vonatkozóan, hogy a lelkipásztori teendőkön kívül a ferencesek oktatással kapcsolatos feladatokat is elláttak volna, nincsen adat.

Az 1747. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben a tanítók közül a legjobb minősítést a pentelei mester, Körmöczi János kapta feddhetetlen életvitele és dicséretes kötelességtudása miatt, amit a tanulóknak a hittan elemeire és az írás olvasásra való tanításában mutatott. Javára írták, hogy a magyaron kívül a német nyelvben is járatos volt. Évi 45 forint jövedelemmel bírt.14

Önálló iskolaépületről 1760-tól beszélhetünk Pentelén. Az iskolára, az ott folyó munkára, a tanítóra vonatkozóan korszakunkban elsősorban az egyházlátogatási jegyzőkönyvekből nyerhetünk képet.15

Ismereteinket bővíti - az újabb kutatások eredményeképpen - a rác iskolánál már említett 1841. évi népiskolai összeírás. Dunapentelén ekkor 313 római katolikus tanköteles élt, közülük télen 127-en, nyáron 89-en látogatták az iskolát. A szűk és rossz karban lévő iskolaépület egy dombon állt olyan veszedelmes helyzetben, hogy télen csak nagy nehézségek árán lehetett megközelíteni.16 Fűtését a mezőváros biztosította, mértéke azonban nem lehetett megfele lő, mert sok szülő éppen a hideg miatt nem engedte iskolába gyermekét. A padokat is a város csináltatta. A könyveket a szegények a lelkész kegyelméből -az 1840-es évek közepétől a vármegye által kiutalt segélyből - kapták, a gazdagabb szülők maguk vásárolták. Az íróeszközöket évek óta szintén a lelkész biztosította. A tanító, Hajas György nem végzett tanítóképzőt. Minden házas pártól 1 véka búzát és 9 krajcárt kapott, ami összesen 109 3/4 pozsonyi mérőt és 65 forint 57 krajcárt jelentett. Fél úrbéri telekkel felérő javadalmi földje évente 150 forintot jövedelmezett. A mestert a lelkész és a község (város) nevezte ki a földesurak beleegyezésével. A segédtanító évi jövedelme a község től 50 forint volt. Diákjaikat magyar nyelven keresztény tudományokra, olvasásra, írásra és a számtani alapműveletekre tanították. Az iskola feletti felügyeletet a lelkész és az illetékes esperesség gyakorolta.17

Dunapentele iskolái a 19. század második jelétől

Az 1850-es években a katolikus és a görögkeleti mellett zsidó iskola is működött Dunapentelén.18 Alapításának pontos dátuma ismeretlen. Mivel nem szerepelt az 1841. évi összeírásban, ezért működését ezt követően kezdhette meg.19 Az iskola épületek régóta felújításra szorultak, de az egyházközségeknek erre nemigen volt fedezetük. Az iskolák látogatására kényszeríteni kellett gyermekeket, szülőket egyaránt. Az iskolakötelesek távolmaradásának egyik oka az volt, hogy igen korán munkára fogták őket. Ezért 1861. szeptember l-jén megyeszerte intézkedtek, hogy ezután az iskolai év ne október, hanem november elején kezdődjék.

A katolikus iskola tanítói és altanítói tisztét az 1798-ban Dunapentelére került Hajas Mihály leszármazottai töltötték be. A Hajas család tagjai másfél évszázadon keresztül meghatározó szerepet játszottak a település iskolatörténetében.

1866-ban a katolikus közösség a szűkös esztendőre való hivatkozással a segéd tanító elbocsátását kezdeményezte, s a két iskolai osztályt egyre akarta csökkenteni. Ez a szándék azonban az 1868. évi canonica visitatio szerint nem valósult meg. Ekkor a katolikus iskola három tanteremből állt. A két korábbihoz a harmadikat 1857-ben építették a község költségén. Az épület tűrhető állapotban volt, a tantermek felszereltsége viszont igencsak hiányosnak bizonyult. Az iskolamester és a segédtanító nem az iskolaépületben lakott. A 380 iskolába járó gyermeket nemenként külön oktatták. A vasárnapi iskolát az intések ellenére rendszertelenül látogatták a tankötelesek. Az iskolaépületet alkalmanként a nem katolikusok is használták. Hajas György iskolamester általános képzésben részesült, Pesten vizsgázott, s kapott oklevelet.

1870-ben 640 tanköteles gyermek élt Dunapentelén, de közülük csak 420 látogatta rendszeresen az iskolákat. A kultuszkormányzat a mulasztás okát első sorban a helyiséghiányban látta, s felszólította a megyét, hogy a fennálló állapo tokon sürgősen segítsen. A kormány segélyt nyújtott egy közös, felekezetektől független iskola létrehozására, amely 1870 végén el is készült. A dunapentelei iskolák „elközösítésére" vonatkozóan sem a községházán, sem a plébánia levéltárában, sem az iskolaszék irattárában nem találtak adatot már 1903-ban sem.

Véleményem szerint a görögkeleti iskola mint népiskola megszűnt a községi közös iskola létrejöttekor. Az iskola létére ugyan találunk szórványos adatokat a későbbiekben is: 1890-ben a tanító javadalmazására fél telek föld szolgált,20 1905-ben pedig a görögkeleti iskolának 7 tanulója volt, 4 fiú és 3 leány.21 Úgy gondolom azonban, hogy 1870 után a görögkeleti iskola tevékenysége a vallásoktatásra, valamint a szerb nyelven történő írás-olvasás megtanítására szorítkozhatott - a 20. században kisebb-nagyobb megszakításokkal - egészen az 1930-as évek végéig, amikor is növendékek hiányában végleg beszüntette működését.22 Az bizonyos, hogy 1906-ban, amikor döntés született az iskolák államosításának kérvényezéséről, nem esett szó sem görögkeleti iskoláról mint külön intézményről, sem szerb tanítóról, akit az állami iskolának át kellett volna vennie.

A községi közös iskola szervezéséhez az izraeliták először csatlakoztak, majd kiváltak, s 1877-től külön felekezeti iskolát tartottak fenn. Az izraelita hitközség módosított alapszabályait az 1879. január 19-én tartott közgyűlés hagyta jóvá. E szerint a képviselőgyűlés hatáskörébe tartozott a tanítók választása és elbocsátása, a kerületi rabbi jóváhagyása mellett. A tanítók fizetését is a képviselőgyűlés állapította meg. Az alapszabály a tanintézetek vezetésére és felügyeletére öttagú tanügyi bizottság felállítását rendelte el.23 Iskolájuk megszüntetését az állami iskola szervezésekor 1907-ben kötelezően előírták, az izraelita tanítót átvette az új intézmény.

A közös iskola először hat, majd az izraeliták kiválása után öt osztállyal működött. A fellelhető szórványos adatokból megállapítható, hogy az iskola fenntartás költségeit részben a kiutalt államsegélyekből, részben a politikai község hozzájárulásából fedezték. A tantestület tagjainak pontos létszáma nem állapítható meg, az 1870-1880-as években általában 5 főkörül lehetett. Az 1868. évi népoktatásról szóló törvény értelmében a tanítók választásának jogát az iskolaszék gyakorolta.24 1874-ben bekövetkezett haláláig az iskolaszék élén „... ügybuzgalommal működött Rosty Pál községi iskolaszéki elnök".25 A tanítók egyike a katolikus egyház kántori tisztét is ellátta, mert az egyházközség külön kántort nem tudott fizetni. A két hivatal egy személy által való betöltése esetenként problémát okozott, ezért 1876-ban kísérletet tettek a tanítói és a kántori állás szétválasztására. Ez akkor sikertelenül végződött, megtörtént viszont a későbbiekben a tanítói és a kántori jövedelem elkülönítése. A katolikus egyház és a községi közös iskola nem mindig konfliktusmentes viszonyára jellemző, hogy 1878-ban az iskolaszék határozata szerint - a korábbi gyakorlattól eltérően - segédlelkész az iskolában nem taníthatott.

Az 1880-as évek közepétől van tudomásunk arról, hogy a községi iskolában tanítónők is működtek. Sajnálatos módon azonban mind 1885-ben, mind 1886-ban egy-egy ellenük folyó fegyelmi eljárás irataiból értesülhetünk jelenlétükről. 26 Egyikük sorsa hivatalvesztés lett. 1888-ban szerepelt először a nőtanítókról készült kimutatásban Schinzl Irma, aki női kézimunkát tanított, 27 s 1907-ben, amikor átvette a megalakuló állami iskola, már „törzsgárdatag"-nak számított.

1880-ban a tanfelügyelő az ismétlő iskolát nem látogatók ügyében tétlenséget tapasztalt. 28 1890-ben 1165 volt a 3-14 éves korú tankötelesek száma. 29 Mulasz tási bírságpénz 1895-1901 között nem túl gyakran, jelentéktelen összegben folyt be, de ez korántsem bizonyítéka a dunapentelei tankötelesek szorgalmas iskolalátogatásának. Sokkal valószínűbb, hogy vagy a hatóság nem látta el maradéktalanul a feladatát, vagy a szülők nem fizették meg a kiszabott bírságot.30

Az iskolák államosításának ügye 1902-ben került először napirendre. A várme gyei közigazgatási bizottság rendeletben szólította fel Dunapentele községet, hogy a tűrhetetlen állapotban lévő iskoláit fejlessze saját erőből, vagy kérje azok államosítását. A képviselő-testület 1903. február 17-én az államosítás mellett döntött. Évekig nem történt azonban érdemi előrelépés. Az 1906-1907. tanévre a helyzet olyannyira súlyossá vált, hogy indokoltnak tűnt az iskolák egészségügyi szempontok miatt történő bezárása. A tarthatatlan állapotra való tekintettel a képviselő-testület 1906. október 15-én, rendkívüli ülésen határozatban fogalmazta meg elképzeléseit az egyébként is jelentős államsegélyben részesülő községi elemi iskola államosításának esetére. A határozatot a kormány elfogadta, s kérte annak törvényhatósági jóváhagyását.

Az új iskolaépületet (ma ez a Szórád Márton Általános Iskola) a községi iskola helyén építették fel. Szabályszerű versenytárgyalás után a kivitelezéssel Kallós Adolf és Koch Richárd budapesti építőmestereket bízták meg. A község az építkezéshez 110 000 korona kölcsönt vett fel a Pesti Hazai Első Takarékpénztártól. Felajánlotta a meglévő iskolai felszereléseket és berendezést, 1 katasztrális hold földet biztosított gazdasági ismétlő iskola céljára, kötelezte magát az iskolaépület jó karban tartására, tűzkár elleni biztosítására, a tantermek fűtésére és az iskola nagyszümdei takarítására. További fejlesztés esetén vállalta a szükséges iskolai helyiségek biztosítását. Fizette a tanítói állások után a nyugdíjjárulékot, a beíratási díjakat átengedte az állami iskola jövedelméhez. Mindennek fejében az iskolaépület telekkönyvileg nem az állam, hanem a község tulajdona lett. A kölcsön törlesztésének időtartamára az állam lemondott a község javára az álla mi adók után járó 5%-os iskolai pótadóról, az iskolai alapvagyon jövedelmét meghagyta a községnél, a tanítók állami alkalmazottak lettek, lakásuk után fizette a községnek a lakbért. Megadta az általános tandíjmentességet, átvette a községi és az izraelita iskolánál alkalmazásban álló okleveles tanerőket. A község kikötötte, hogy az összes tanítói állás betöltése - az izraelita tanító eltávozása esetén az ő helye is - kizárólag római katolikus vallású tanerővel történjen. Közülük egy személy legyen alkalmas a katolikus kántori teendők ellátására, s az állam gondoskodjon a különböző vallásfelekezetekhez tartozó tanulók hitokta tásáról.31

Az iskola az 1907-1908. tanévben fogadta falai közé az első diákokat. Hivatalos neve „Dunapentelei Állami Elemi Mindennapos Iskola" volt.

A község anyagiak híján nem mindig tudta teljesíteni szerződésben vállalt kötelezettségét. 1924-ben súlyos gazdasági helyzetére való hivatkozással meg próbálta elérni az alapszerződés szerinti iskolafenntartási kötelezettségeinek enyhítését.32 A minisztérium viszont az állam pénzügyi nehézségeivel indokolta a kezdeményezés elutasítását.33

1927-ben újabb tárgyalások eredményeképpen a község évi 2880 pengőt bizto sított az iskola dologi kiadásainak fedezésére, cserében felmentést kapott az iskolai pótadó, a tanítói állások után járó fenntartói díjak, valamint a nyugdíjjárulékok fizetése alól. Az iskolaföld jövedelmét is visszaállították a község költségvetésébe.

A harmincas évek elején a lakosság teherbíró képességének csökkenése közvetve az iskolafenntartásban is éreztette hatását. 1928-1933 között 9739 pengő adósságot halmozott fel a község az iskolával szemben.34 Dr. Denhoff Antal miniszteri tanácsos 1934-ben a tanfelügyelővel s az alispánnal egyaránt felszólíttatta a községet a hátralék rendezésére. Miután a község kísérlete a hozzájárulás összegének 1000 pengőre történő leszállítására, illetve a fennálló tartozás 50%-ának elengedésére eredménytelenül végződött, az iskolával szemben fennálló adósságát folyamatosan törlesztette, majd 1937. április 26-án kiegyenlítette.35

Nem kis gondot jelentett az iskola zsúfoltsága sem. 1920-ban a községet óvoda felállítására kötelezték. Erre a célra az iskolában foglaltak le egy tantermet, túlzsúfolttá téve az osztályokat. A húszas években a község anyagi helyzetére való hivatkozással visszautasította a tanfelügyelőségnek azt a jogos igényét, hogy az állami iskola mellett új tantermeket létesítsen a gyermekek számának állandó növekedése miatt.36 Csak 1937-ben került sor Szedrespusztán egy tante rem és tanítói lakás felépítésére, amelynél a község a 8000 pengő államsegélyen és a községi ingyen fuvarokon felüli kiadásokat elvállalta. A területet Franki Zsigmond nagybirtokos biztosította.

A dunapentelei iskolában - állami iskola lévén - az elsőfokú iskolai hatóság az iskolagondnokság volt. Hivatalból tagjai közé tartozott a római katolikus plébános, az iskolaigazgató, a községi orvos, a vezetőjegyző és a községi bíró. A gondnokság tagjait a kultuszminiszter, ill. a megyei közigazgatási bizottság nevezte ki. Feladatai közé tartozott általában minden helyi iskolai ügy: az iskolafenntartással kapcsolatos anyagi természetű kérdések, a tankötelezettség végre hajtásának ellenőrzése, illetve javaslattétel a meghosszabbítására, az igazolatlan mulasztások kimutatása, a tanulók egészségi állapota, magatartása, a tanévkezdés és -befejezés, valamint a vizsgák időpontjának meghatározása, az oktató nevelő munkával kapcsolatos kérdések, a tanítók hivatalos ügyei.

A tankötelesek kétharmada mezőgazdasági foglalkozású családból származott. Ezen belül a harmincas évek elejére túlsúlyba kerültek a napszámos és gazdasági cseléd szülők gyerekei. Vallási megoszlás tekintetében 92%-ot tettek ki a római katolikusok, a fennmaradó arányt izraeliták, reformátusok, görögkeletiek, ágostai evangélikusok alkották. A vizsgált időszakban a tanulók 16-20%-a külterületen lakott.37

A beiskolázás fokára és a mulasztásokra vonatkozóan igen szórványos adatok állnak rendelkezésre. A napszámosok gyerekei főleg a tavaszi-őszi mezei munkák idején maradoztak el az iskolából, azonban az esetek többségében a gondnokság megértőnek bizonyult az ilyesfajta hiányzásokkal szemben.

Az iskolagondnokság minden tanév végén felterjesztette a tanfelügyelőségnek a hatodik osztályt el nem végzettek névsorát. Az ok sokféle volt: osztályismétlés gyenge tehetség vagy - sok betegség miatt, de akadtak olyanok is, akik az állandó mulasztásért nem kaptak osztályzatot. A lemorzsolódás leginkább a földművesek, napszámosok gyermekeire, illetve az állami gondozottakra volt jellemző.

Az iskolában működő ifjúsági szervezetek közül a Szívgárda 1927-ben, a szintén vallási jellegű Mária Kongregáció, valamint a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt Egylet helyi csoportja 1934-ben alakult meg.

A tanítók jelentős szerepet játszottak a község társadalmi életében. Ők képviselték a helyi értelmiség egy részét. Tagjai sok esetben alapítói vagy különböző tisztségviselői voltak a politikai, kulturális, gazdasági, szakmai, vallási egyletek nek, köröknek helyi, de járási és országos viszonylatban is.

A népiskola hetedik és nyolcadik osztályának megszervezése 1939-ben került először napirendre, mégpedig az iskolagondnokság ülésén. Szávits Miklós és Simonyi Nándor gondnoksági tagok azonban úgy vélekedtek, hogy a „szegény nép" azt is alig várja, hogy a gyereke a hatodik osztályt elvégezze. Ezért a gondnokság úgy döntött, hogy a hetedik osztály felállítását arra az időre halasztja, amikor azt majd törvény teszi kötelezővé. Ez az 1940. évi az iskoláztatási kötelezettségről és a nyolcosztályos népiskoláról szóló XX. törvénycikk elfogadásakor történt meg. Dunapentelén a törvény végrehajtása nyomás gyakorlásával valósult meg - az igazgató szavait idézve: „Magyar embert erőszakkal kell a jó útra terelni"38 - oly módon, hogy a gazdasági továbbképző iskola megfelelő osztályait fokozatosan megszüntették. Így került sor az 1940-41. tanévben az önálló hetedik, majd 1941-42-ben a nyolcadik osztály megnyitására. A mezőgazdasági irányú felső tagozat falusi tanterv szerint működött. A szülők először „duzzogással" fogadták a nyolcosztályos népiskola bevezetését, mert a gyerekek a gazdasági munkákból októberben és áprilisban hiányoztak, de később túlnyomó részük „megértéssel volt." A tanulók többsége eleinte „... nem nagy örömmel" látogatta a felsőbb osztályokat, de a „...tanult hasznos dolgok felismerése után már szívesen jártak."39

A tantestület a továbbképző iskolánál a tanulók nevelési és tanulmányi eredményét nem tartotta megfelelőnek, ezért ebben a tekintetben változást remélt a nyolcosztályos népiskolától. Gondot okozott azonban a tananyag nagy terjedelme és a tankönyvhiány. Tankönyvük az 1938. évi kiadású nyolcadik osztályos olvasókönyvön kívül nem volt, ezért a tanításra részben egyéni tudásuk szerint, részben gazdasági szakkönyvekből készültek a nevelők. A diákok a leírt óravázlatok alapján tanultak, több-kevesebb sikerrel.

A gyakorlati irányú oktatás mellett a népiskola feladata a valláserkölcsi és nemzeti alapokon nyugvó világnézet kialakítása volt. A honvédelmi ismeretek oktatásának bevezetése a honvédelmi nevelést, a tornaórák számának felemelése a katonai szolgálatra alkalmas fizikumú ifjúság nevelését szolgálta. Az oktató nevelő munka tartalmáról, célkitűzéseiről a korabeli tananyagbeosztásokból, a bemutatott mintatanításokból, a tantestületi ülések tematikájából, az iskolában használt tankönyvekből nyerhetünk képet. Preiner István apátplébános véleménye szerint a tantestület „... odaadóbb szeretettel ..." vezette „... növendékeit a vallásos és hazafias szellemben, mint sok római katolikus jellegű népiskola." 40

A leventemozgalom - amelyben a kötelező részvétel 1939-től a 12 éven felüli tankötelesekre is vonatkozott - nem örvendett túl nagy népszerűségnek Dunapentelén. Az iskolaigazgatónak is sikerült eltérítenie 1942-ben a levente egyesület elnökét azon szándékától, hogy az iskola gazdasági gyakorlóterületén - nagy nemzeti és honvédelmi jelentőségére való tekintettel - olajos magvú növényeket termesszenek, így biztosítva az iskolás korú leventekötelesek bekapcsolódását az „olaj-csatába". Megalakították viszont az önként jelentkező V-VIII. osztályosokból a leány leventecsapatot, amelynek tagjai többek között cigarettát és téli ruhát gyűjtöttek a katonák számára.

Az iskolából igazolatlanul mulasztók gondviselőivel szemben a községi elöl járóság pontosan járt el, bár többször eredménytelenül. A hiányzások oka sokszor a szociális helyzetben rejlett. Lehet, hogy épp „csak" cipőjük nem volt, de akadt arra is példa, hogy a gyermekek házicselédnek álltak. Közvetett adatokból arra is következtethetünk, hogy a bevonulások miatti munkaerő-kiesést a gyerekeknek kellett pótolniuk. A nyolcadik osztályt el nem végzettek tankötelezettségének meghosszabbítását is kenyérkereseti szempontokra hivatkozva ellenezték a szülők. Érveiket 1943-ban még elfogadta, a következő tanév végén már nem vette figyelembe a tanfelügyelő.

Az országos helyzettől eltérően Dunapentelén a férfi tanítók katonai szolgálata nem okozott létszámhiányt a tantestületben. 1939-1945 között ugyan nagy fokú fluktuáció volt jellemző, de tanerőhiányról csak 1939-ben értesülünk. Ez átmenetileg zsúfoltságot okozott, de - mivel tartósan nem állt fenn, s 1942-ben az óvoda kiköltözése miatt tanterem szabadult fel - a későbbiekben túlzsúfoltságra utaló adattal nem találkozunk, annak ellenére, hogy a nyolcosztályos oktatás bevezetése után megnövekedett a tanulók létszáma.

Pentele látképe az Öreghegyről

A Rácdomb és a Duna a szigeti bejáróval

Dunapentele belterülete a századfordulón

Pentele a szigetről

A pentelei rakpart és kikötő

Egyházi és oktatási intézmények

Dunapentelei Állami Elemi Népiskola

Dunapentelei első osztályosok 1908-ban

Dóra család (1920-as évek)

Janicsáry-kúria

Pálhalma a századfordulón

A katolikus templom 1945 tavaszán

A lebombázott iskolaépület 1945 tavaszán

A háború alatt a dunapentelei iskolát is több alkalommal igénybe vette a magyar, illetve a német hadsereg katonai beszállásolás céljára. A harci cselekmények során az iskolaépületet több találat érte. Ami ekkor nem pusztult el, az áldozatául esett az 1945 tavaszán az iskola falai között működő szovjet hadikór háznak. Részlet az igazgató április 15-én kelt jelentéséből: „... Az épület tetőzetének fele hiányzik, a másik fele roncs. Egy telitalálat az épület északi szárnyát ... ledöntötte. Nincs az iskolának sem egy ép ablaka, sem egy ép ajtaja ... Nincs egy asztal, sem szekrény, sem könyvtár, sem irattár, sem anyakönyv. Nincs egy pad sem."41

Az iskola élete, ha nehezen is, de megindult. Az alsó tagozat május 2-án kezdte meg működését szabad téren és üresen álló magánházakban. A felső tagozat május 15-étől látogatta az iskolát. A lakosság segítségével június közepé ig négy tantermet rendbehoztak, berendeztek.

Az általános iskola 1945 őszétől az iskolák államosításáig

1945. augusztus 16-án jelent meg a miniszterelnök 6650/1945. sz. rendelete a 8 osztályos kötelező általános iskola szervezéséről, majd a 37 000/1945. VKM sz. rendelet intézkedett az általános iskolák V. osztályának a megnyitásáról és a felső tagozat VI-VIII. osztályaiban a szakrendszerű oktatás bevezetéséről. Ez utóbbi értelmében az általános iskola I. és V. osztályát mindenütt meg kellett nyitni, ahol a személyi és tárgyi feltételek biztosítottak vagy megfelelő intézkedéssel biztosíthatók voltak. Anyagi és dologi természetű nehézségek miatt nem kellett az iskolareform kezdetét későbbi időre halasztani. A tanmenetek összeállításánál figyelembe kellett venni az előző csonka tanév okozta hiányosságokat, s számítani kellett arra, hogy fűtőanyaghiány miatt a tanítás menetében kiesés lesz.

Az 1945-46. tanévnek Dunapentelén nem a legjobb tárgyi és személyi feltételekkel néztek elébe. A várható tanulói létszám 567 fő volt. Az osztálylétszámok is magasak voltak, a II — III—IV. és a VI. vegyes osztály létszáma meghaladta a hetvenet. A tanerők létszáma tíz volt, négy tanító hiányzott, közülük kettőre egyáltalán nem lehetett számítani.

A tantestületi értekezleten augusztus 26-án kialakult vélemény szerint „... az V. osztály megnyitását a tantestület nagy örömmel megtenné, de lehetetlen: az iskola romokban, sem teteje, sem ajtaja, sem ablak, fűtőanyag és felszerelés nincs."42 Az iskola állapota miatt a tanítás legjobb esetben november 1-jéig folyhat, és csak április 15-én kezdődhet újra.

A tanfelügyelőség a tantestület álláspontját nem fogadta el. A tanfelügyelő felszólította az iskola igazgatóját, hogy részletesen indokolja meg, miért működhet az V. osztály mint népiskolai és miért nem mint általános iskolai osztály. Az iskolaigazgató érvelése szerint: 1. A tanulók az előző tanévek anyagát nem sajátították el megfelelő szinten. 2. Az iskolában nincs nyelvszakos tanerő. 3. A tanítást az iskola állapota miatt hamarosan be kell szüntetni. „Ha azonban a tanfelügyelőség célszerűbbnek látja az általános iskola elnevezést, ám tavasztól kezdve legyen úgy"43 - fejezte be Nagy Pál.

A kioktató és sértődött válasz hamarosan megérkezett: „Igazgató Úr semmi érdemleges akadályát nem tudja felhozni az általános iskola V. osztálya megnyitásának." Nem ok a halogatásra, hogy az „...érdekelt tanulók az előző évek anyagát nem dolgozhatták fel rendszeresen", mert a rendelet ezt számításba veszi. Nem kizáró ok a nyelvszakos tanerő hiánya sem, mert a tanulók a szabad foglalkozások közül csak azokat választhatják, amelyek tanítására megfelelő tanerő rendelkezésre áll. „Téved egyébként Igazgató Úr, ha ezt a kérdést csak „elnevezés"-beli különbségnek és hatóságom kívánságának fogja fel. Az áttérést a nép érdeke kívánja."44 S azonnali hatállyal elrendelte az általános iskola V. osztályának megnyitását, valamint a VI-VIII. osztályokban a szakrendszerű oktatás bevezetését.

A következő tantestületi ülés mintegy mellékesen - a kilenc napirendi pont közül a nyolcadik - foglalkozott a népiskola általános iskolává alakulásával. A jegyzőkönyvben a tárggyal kapcsolatban mindössze ennyi szerepel: „Az 1926/ 1945. tanf. sz. rendeletre a dunapentelei állami népiskola általános iskolává alakult. A felső tagozatban a tanerők szaktárgyak szerinti beosztása megtörtént".45

A tanfelügyelőség november 2-án valamennyi népiskola igazgatójától beszá molót kért az általános iskola szervezésének helyzetéről. A válaszul küldött jelentés az oktatás helyi körülményeiről tájékoztat. Az iskola nyolc tanterme közül ekkor ötöt lehetett használni. Az 571 tanulót 12 tanító oktatta. A felső tagozatban 6 tanító végezte az oktató-nevelő munkát. Az V. osztályban a sza badfoglalkozású tárgyak közül mezőgazdasági és háztartási gyakorlatot, vala mint női kézimunkát tanítottak.

A tantestület november 10-én úgy határozott, hogy a tanítást ideiglenesen beszünteti. A tanulóknak ugyanis csak az egyharmada, fele látogatta az iskolát. A többiek a mostoha körülmények - huzatos tantermek, hiányos ruházat, esőzések következtében a folyosókon bokáig érő víz - okozta meghűlés miatt kénytelenek voltak távol maradni.

A tanfelügyelő a döntést azzal a kikötéssel hagyta jóvá, hogy a tantermek használhatóvá tételéig a tanítók „otthonlátogatás" keretében kötelesek a tanulókkal foglalkozni. A tanítás e formájában a tanulók 45-60%-a, a VII-VIII. vegyes osztálynak pedig csak 30-35%-a vett részt. A tantestület a munka eredményességét „szembetűnőnek" ítélte, mert „...azok a gyermekek, akik télen is jártak a tanításokra, majdnem elérték a békeévek színvonalát."46 A tanítást a felső tagozatban április 23-án kezdték meg újra, azonban egy-egy osztályból mindössze 12-14 tanuló járt iskolába, tekintettel a sürgős mezőgazdasági munkákra.

Az iskola felszerelésének pótlására, karbantartási költségekre, dologi ellátmányra a minisztérium több alkalommal utalt ki különböző összegeket. 1946 augusztusában azonban még mindig csak öt tanterem volt használható állapotban.

A külterületen lakó gyermekek szinte kiszorultak a községi iskolából. Ezért a tanügyi kormányzat Földvárypusztán vándoriskolát állított fel, amelyet az államkincstár finanszírozott, de nyilván nem hozott megoldást, mert 1947-ben ismét felvetődött a pusztákon, tanyákon lakó tankötelesek iskoláztatásának ügye.

1946 októberében az igazgató napibéres szolga alkalmazásának feltételeiről érdeklődött, mert az iskola takarítását elvégezték ugyan a felső tagozatosok, de a fűtést már félt rájuk bízni. 1947 februárjában jegyezték fel: „A növendékek túlnyomó része téglákra rakott deszkákon ül, magasabb téglacsomókra ismét deszka s ez alkotja az írólapot. Egy véletlen mozdulatra az egész alkotmány összedűl".47 Novemberben az iparoskör színdarabot rendezett, amelynek bevételéből 20%-ot az iskolás gyermekek felruházására kívántak fordítani. 1948-ban még mindig két rombadőlt tanterem gátolta a tanítás folyamatosságát. Az iskola véglegesen a hároméves terv során épült fel.

A szabadon választható tárgyak oktatásához gazdasági gyakorlótér rendelkezésre állt, de a műhely- és háztartási gyakorlatokhoz megfelelően felszerelt helyisége nem volt az iskolának. A tanítás hatékonyságát nehezítette a tankönyvhiány is. A tantestület a tankönyvek beszerzésével a Hangya Fogyasztási- és Érté kesítő Szövetkezetet bízta meg, de az a tankönyveket nem tudta biztosítani. Igaz, hogy a tanulók egyébként sem tudták volna megvásárolni azokat magas áruk miatt.

Az ország falusi általános iskoláihoz hasonlóan a dunapentelei nevelőtestület is a régi népiskolai tanítókból állt. 1946-48 között ugyan több új tanerő kezdte meg működését, de közöttük sem volt szaktanár. Szakmai továbbképzésüket a szakosító, ill. gazdasági tanfolyamokon való részvételük biztosította. Világnézeti „átképzésükre" 1946-47-ben került sor. Ennek vezérfonalát az Országos Közne velési Tanács 1945-ben közzétett útmutatója adta, melynek nevelési programja az emberiség és magyarság polgári humanista felfogásának felelt meg. Az átképző tanfolyam tematikájában sűrűn szerepelt a demokráciára, magyarságra, nemzeti öntudatra, realizmusra nevelés kérdése, de az előadók a fogalmak tiszta értelmezésével általában adósak maradtak.

A tantestület tagjai az általános iskolát színvonalsüllyedésnek érezték a népiskolához képest. Véleményük szerint „...becsületes és szorgalmas munkánk még ma nem éri el az általános iskolánkban a kívánt eredményt." 48 Változást a tanulók ingyen tankönyvekkel és tanszerekkel való ellátásától, jó tantermektől, felszerelt szertáraktól és a beiskolázás égető problémájának megoldásától reméltek. Mert hiába állnak készen a pedagógusok a „legnagyobb igyekezettel" „...a műveltség bármely úton való terjesztésére, csak az a nehézkes, hogy népünk nagy részének nincs kedve, ill. akarata a műveltség elsajátításához."49

A dunapentelei tantestületre vonatkozóan is érvényesnek tartom Csaplovics József tankerületi főigazgató 1946-ban kelt megfogalmazását: „A tanerők zöme teljesen még ki sem alakult értékítélettel áll a változott keretek között. Rendkívüli gazdasági elesettségében is megőrizte az igazi nevelő emelkedett szellemiségét. Felkészültségének különböző állapotából demokratikus érzésekkel, jószándékkal... juttatta el az ismereteket... tanítványaihoz..."50

Péter Imre körzeti iskolafelügyelő 1947-ben az általános iskolával kapcsolatos problémák közül első helyen a szülők rosszindulatú közönyösségét említette, amely legfőbb gátja a beiskolázás eredményes végrehajtásának. Nagy Pál iskola igazgató szerint szigorúbb rendeletre lenne szükség, mert így „...a növendéknek, ill. szülőnek érdemesebb dolgozni és büntetést megfizetni, mint iskolába járni és nem keresni".51 Elsősorban a földhöz juttatott nagycsaládos gazdák tekintették fontosabbnak a kenyér biztosítását, mint a tanulást. Pintér Ferenc szerint azért „...van olyan sok baj a beiskoláztatás, fegyelmezés és tekintélytisztelet körül", mert „...A demokrácia és a szabadság fogalmát a nép, de maguk a gyermekek is helytelenül értelmezik".52 Palágyi Józsefné szerint is nehezen tud a nevelő becsületet szerezni a demokráciának „...olyan gyerekek előtt, akiknek a szülei csak gúnyos értelemben beszélnek a demokráciáról".53 1948-ban az 595 tanköteles közül 123-at hivatalból kellett beírni. Az oktató-nevelő munkát inkább gátló, mint segítő tényezők ismertetése már következtetni enged az eredményességre.

Az 1945-46. tanévben a tantestület megítélése szerint „Általában számításba véve küzdelmünket a tankönyv, füzet és írószer hiányával, szegénységgel és ruhátlansággal, az eredmény az átlagon jóval felül áll."54 Részletes adatok erre a tanévre vonatkozóan nem maradtak fenn, de a megállapítás relatív volta nem igényel különösebb bizonyítást. Igazolják ezt a következő évek tanulmányi eredményei is. Az alacsony tanulmányi színvonal elsősorban a felső tagozat jellemző je volt. Az 1946. évi tanterv egyik negatívuma az V. osztály buktatóosztállyá válása volt.

A dunapentelei V. osztályosok gyenge tanulmányi eredményére jellemző, hogy az 1946-47. tanévben a 65 osztályozott tanuló közül 30 elégséges, 20 elégtelen eredményt ért el, s mindössze 2 jeles előmenetelű akadt közöttük. A VI. osztályban 60 osztályozott tanulóból 22 volt elégtelen előmenetelű. A legtöbb túlkoros tanuló az V. osztályba járt.

A tantestület az általános iskolát alkalmasnak találta a tehetséges gyermekek kiválasztására. A község nemzeti bizottsága 1946-ban vállalta, hogy a földreform során a község tulajdonába került földek jövedelméből minden évben fedezi 1-2 gyermek továbbtaníttatását. Túlbuzgóságukban azonban 1946 őszén a helybeli pártok a tantestület megkérdezése nélkül választottak ki öt tanulót továbbtanulásra. Ám a hiányos iskolalátogatás, a szülők nehéz anyagi helyzete, sok esetben makacs csökönyössége és félelme attól, hogy gyereke művelt emberként elszakad a szülői otthontól, valamint a megítélés, mely szerint az értelmiségi sokkal kevesebbet keres, mint a kétkezi munkás - mind a továbbtanulás ellen hatottak.

1948-ban az iskola államosítását pozitív tényként értékelte Balázs Mihály, a helyi nemzeti parasztpárt egyik vezetője, mert általa a község jelentős anyagi tehertől szabadul meg. A nevelőtestület pedig „...egyhangúlag követelte az iskolák államosítását, mert nem tűrhető, hogy a nép fiai ne részesülhessenek egyenlő alapműveltségben."55

A tantestületben 1948-49-ben érezhetővé vált a - részben kényszerű - balra tolódás. Ideológiai továbbképzésüket a hetenként megtartott sajtónapok, majd a megszervezett szemináriumok biztosították. 1949. szeptember 29-én - az ország többi iskolájához hasonlóan - szakszervezeti napot tartottak, amelynek témája a Rajk-per ismertetése volt. A központi útmutató alapján tartott előadást követően a tantestület részéről „reakciós vagy hangulatrontó" felszólalás nem történt. A mai olvasó valószínűleg elborzad, amikor a tantestület egységes álláspontjáról értesül: A „Rajk és bandájával" kapcsolatos ítéletet helyesnek és igazságosnak tartották, „hálával és megelégedéssel" gondoltak a pártra és „... bölcs vezetőjének Rákosi Mátyásnak éber és bölcs intézkedésére."56 Véleményüket nyilvánvalóan a hazaárulás vádjától való félelem is formálta. Néhányuk feladatvállalásában első helyre a marxista ideológia napi egy órás tanulmányozása került.

DUNAPENTELE GAZDASÁGI NÉPRAJZA

Dunapentele néprajza az új város építéséig szinte teljesen ismeretlen volt. Az I. világháború előtti korszakból egyetlen gyűjtést sem ismerünk, a két világháború közötti időszakból is csupán hármat. Latabár Károly budapesti iparművész a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium megbízásából 1937-ben kutatott Pentelén. Jelentésében részletesen a lakodalmi szokásokat, a lakodalmi gyertyástáncot írta le, de a jeles napi népszokásokra és a női viseletre vonatkozó adatokat is megemlítette.1 A budapesti Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára őriz egy 8 oldalas mesegyűjtést Penteléről, amelynek gyűjtőjét nem ismerjük.2 Ugyanitt található Pálinkás József rövid, csupán 4 oldalas népdalgyűjtése.3

Az új város építésének kezdetén, 1950-ben alapították a Sztálinvárosi Állami Múzeumot, amelynek első néprajzkutató munkatársa, Veress Éva 1951-ben, 1952-ben majd 1954-ben három értékes felderítő gyűjtést végzett Dunapentelén. Veress Éva kutatásai az anyagi kultúra, a folklór és a társadalomnéprajz számos területét érintették.4 Ő vetette meg a múzeum néprajzi gyűjteményének alapjait is.5 Ugyancsak a múzeumban dolgozott Dobos Ilona folklorista, aki az új város építésével kapcsolatos történeteket gyűjtötte össze. Számos, az ország minden szegletéből ideérkezett ember élettörténetét jegyezte fel, tette közzé négy kötetében.6 Sergő Erzsébet néprajzos muzeológus 1954-től 1967-ig, majd 1984 és 1994 között dolgozott a dunaújvárosi múzeumban. Kutatásai, adatgyűjtései Duna- pentele néprajzának szinte minden területét felölelték. Értékes kéziratos gyűjté seit a dunaújvárosi Intercisa Múzeum Adattára, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum Néprajzi Adattára és a budapesti Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára őrzi. Sergő Erzsébet helyszíni kutatásai alapján számos tanulmányt írt Dunapentele néprajzának egy-egy témaköréből: a népi bútorokról (1963), a cse répedényekről (1966), a népi táplálkozásról (1974), a női viseletről (1976), a halottlátókról, népszokásokról (1983). Sergő Erzsébet már 1956-ban felfigyelt arra a lehetőségre, hogy az új város néprajzi kutatása során nagyszerűen vizsgál ható a különböző dunántúli és alföldi vidékekről idetelepült lakosság kultúrája, viselkedése, valamint az ipari városba költözés hatására bekövetkező változások is szemmel követhetők. Sergő Erzsébet tudósítása szerint Sztálinvárosban 1956-ban, a levert forradalmat követő adventben számos helyen, több csoportban is betlehemeztek: „A falubeli gyerekeken kívül az Újvárosban is jártak ebben az évben a betlehemesek. Többnyire a város külső lakónegyedének gyerekei indultak el betlehemesnek; így a Technikumból, a Délivárosból és a Radarból járták a várost. A technikumi gyerekek az egyik fiú édesapjától tanulták meg a játékot. A szülők jászladányiak, így az ott élő betlehemes szokásokat tanították meg a fiúkkal. Területünkön így többféle betlehemezést is lehet egyszerre vizsgálni."7 Sergő Erzsébet tárgygyűjtéseivel jelentősen fejlesztette az Intercisa Múzeum néprajzi gyűjteményét, amely 1997-ben 2039 tárgyból állott.

Az új város építése során az ország számos gyárából, hivatalából, iskolájából rendeltek ide társadalmi munkásokat, akik részt vettek az építőmunkában. Ami kor a budapesti Néprajzi Múzeumra került a sor, felmerült a gondolat, hogy az ott dolgozó néprajzkutatók ne fizikai munkával, hanem a helyi múzeummal együttműködve dunapentelei néprajzi adatgyűjtéssel, néprajzi tárgyak felderítésével, fotózásával, rajzolásával járuljanak hozzá az új város építéséhez. A gondolatot tett követte, s 1951-52-ben rendszeresen kutattak Dunapentelén a buda pesti Néprajzi Múzeum munkatársai, akikhez rövidesen az Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajztanárai is kapcsolódtak: Boross Marietta a földművelés, állattartás,8 Csermák Géza a dunai halászat, vízimolnárság, hajóvontatás,9 Csilléry Klára a népi bútorok,10 Deisinger Margit a néphit, népszokások, szerb szokások,11 Dégh Linda, Dömötör Tekla a munkásfolklór,12 Kresz Mária a ruházkodás,13 Morvay Judit a népi táplálkozás,14 Solymos Ede a halászat,15 Szolnoky Lajos a kendermunka,16 Vajkai Aurél a népi építkezés és a halászat17 témakörében gyűjtött. Értékes adatgyűjtésükkel egy mezőföldi, Duna menti település összességében és elemeiben is figyelemre méltó népi műveltségállományát dokumentálták, amelyet Morvay Judit jelentésében így jellemzett: „A társadalmi kép bonyolult, mivel az általános kategóriákon kívül disznóhizlalással foglalkozó kupecréteg és délszláv elemek is megtalálhatók. A falu néprajzi jelenségekben igen gazdag, pl. 1944-ig volt háromnyomásos rendszer, 40 évvel ezelőtt gyertyástánc és meny asszonyfektetés, nagycsalád. Az adatközlők meglepően barátságosak és minőségileg is jók."18 Csermák Géza is hasonló megfigyeléseit rögzítette: „Általános benyomásom, hogy közlékeny, jó adatközlő az ópentelei városrész lakossága. Sokszor abbahagyva még gazdasági munkájukat is leülnek, hogy kíváncsiságunkat kielégítsék. A településben megmutatkozó társadalmi tagozódás érdekes. Élesen elválik a gazdák házsora a zsellérekétől, mint több helyütt is általánosan, azonban például a Cigány utcában a gazdák és a cigányok, tehát a két véglet, együtt élnek. A helynevek között a Nyikszpród falurész elnevezésében legszem betűnőbb a szegényparasztok különélése."19 A budapesti kutatókkal egy időben vizsgálta Pentele népi táncait K. Jakab Ilona, akinek a táncéletet bemutató tanul mánya nyomtatásban is napvilágot látott.20

Magam a Mezőföld néprajzi kutatása, majd a mezőföldi tanyák vizsgálata során jutottam el Dunapentelére, 1974 óta több alkalommal is.21 A Fejér megyei népszokásokról megjelent kötetben a pentelei jeles napi szokásokat érintettem (csonkacsütörtöki cigánybál, bőgőtemetés, betlehemezés, aprószentekjárás), Gelencsér József pedig a pentelei délszláv szokásokkal, hiedelmekkel foglalkozott.22

A Fejér megyei ifjúsági honismereti tábor alkalmával 1997-ben középiskolások és egyetemi hallgatók gyűjtőcsoportjainak segítségével az emberi élet fordulóihoz fűződő szokások, a téli népszokások, a gyermekélet, a népi táplálkozás, a népi gyógyászat, a kisipar témakörében végeztünk adatgyűjtést, valamint az új város építéséről szóló történeteket jegyeztük fel. Ezt a gyűjtésünket is elhelyeztük a dunaújvárosi és a székesfehérvári múzeum adattárában.

Dunapentele néprajzának jobb megismeréséhez nagymértékben hozzájárult Schlitterné Nyuli Anna több mint ezer oldalas, Volt egyszer egy Dunapentele... című visszaemlékezése, amelynek kéziratát a két múzeum adattára őrzi, s amelyből két részletet megjelentetett a Dunaújvárosi Városszépítő és -védő Egyesület.23

A Dunapentele néprajzáról készített összefoglalás során az említett kutatások eredményeit hasznosítottam. A név szerint említett kutatóknak köszönhetően, ma már Dunapentele néprajzának valamennyi területéről rendelkezünk adatokkal, kéziratos lejegyzésekkel, sőt néhány témában nyomtatásban megjelent tanulmányokkal is. Az összegzés Dunapentele néprajzának főként azokat a témáit mutatja be, amelyekről eddig még nem készült feldolgozás, nem jelent meg közlés.

Földművelés

A Dunapentele és a vele szomszédos Rácalmás gazdálkodását Fejér megye leírásában 1896-ban így jellemezte Wekerle Sándor: „Gazdaságuk és dunai kereskedésük fejlett, jó boraik messze vidéken híresek voltak, lakóik közt sok a dunai halász."24 Jóval korábbról, Hemrich Ottendorf 1663-ban keletkezett útleírásában a pentelei gazdálkodás ágairól, területeiről: erdőkről, szőlőkről, kertekről és szántókról olvashatunk.25 Daróczy Katalin, a község földesura, 1736-ban a Pentelére telepített „Magyar Gazdáknak" (jobbágyoknak) „mind szántó Földek mind pedighlen Szöllők mívelését" engedte meg.26

Dunapentele mezőváros határa 1862-ben 12 016 magyar hold ( = 1200 négy szögöl) nagyságú, jó minőségű, meszeshomokkal kevert agyagos televényföld. A községhatár területéből 8768 magyar hold szántó, 475 magyar hold rét, 2142 magyar hold legelő, 461 magyar hold szőlő, 169 magyar hold terméketlen. A szántóföldeken 1948 magyar holdon búzát, 1299 magyar holdon rozsot, 866 magyar holdon árpát, 577 magyar holdon zabot, 1090 magyar holdon kukoricát, 66 magyar holdon burgonyát termesztettek. A szántóföldek területének tekintélyes részét - 2922 magyar holdat - ekkor még ugarföldként, illetve takarmányföldként használták.27 A háromnyomásos gazdálkodásban eredetileg pihentetés céljából bevetetlenül hagyott, csak felszántott és az állatokkal legeltetett ugarföldek egy részébe tehát már ekkor mesterséges takarmányokat vetettek. Ugart egészen az I. világháborúig a kevés földűek kivételével mindenki hagyott. A háromnyomásos gazdálkodás, az ugarolás, az ugar hasznosítása, majd a vetésforgó alkalmazása igen elevenen élt az I. világháború előtt született nemzedék emlékezetében: „Három részre osztották fel a földeket. Egy vető volt búza, egy vető árpa, egy vető kukorica vagy krumpli. A 14-es háború előtt még ugart hagytak. Ugar, búza, zab vagy kukorica vagy burgonya volt akkor a vetésforgó." (Vaskó György, 1951-ben 89 éves.) „Ugar a parasztnál: ugarba őszi vetés, búza. Az ugart volt, aki megtrágyázta, aki tehette. Másik tarlón maradt, tavasszal kukoricával vetik." (Id. Naszvadi János, 1951-ben 89 éves.) „Az ugarok megvoltak 1880-ig. Abba búzát vetettek. Tavaly volt benne kukorica, mikor azt leszedték, nem vetettek bele semmit, csak háromszor-négyszer szántották, szeptemberben vetettek bele búzát." (Rekenye Márton, szül. 1881.) „A Fűzfadűlőben volt meg legtovább a hármas forgó. A földet háromfelé vágták, utóbb már csak egyharmadában volt búza, a többiben kukorica. 1900-ig a hármas forgóban egyet ugaron hagytak." (Molnár György, 1951-ben 56 éves.) „A 14-es háború után nem volt kötelező a nyomásos gazdálkodás, de az úrbéres földeken megmaradt egészen 1944-ig. Ott betartották a hármas vetésforgót. 1914 előtt nem trágyáztak, hanem ugart hagytak." (Csupity Iván, 1951-ben 50 éves.) „Forgóvető az uradalomban: minden harmadik évben friss trágyával letrágyáztak, közben műtrágyát. A frisset mindig búza alá. A búza előveteménye: borsó, zabosbükköny, pillangós növények." (Simon György, 1951-ben 64 éves.) „Vetésforgó a Dóra-birtokon: 1. Tavasszal: csalamádé (zabosbükköny), esparc (baltacím). Alája trágya. Vagy: répa, krumpli, alája trágya. 2. Ősszel: búza, rozs. Előtte nem trágyáztak. 3. Tavasszal: rozsföldbe kukorica. Utána: kukoricacsutába csalamádé, majd újból búza." (Vörös Zsombor István, 1951-ben 61 éves.) Vetésforgó a pentelei gazdáknál a két világháború közötti időszakban: „Búza elé pillangós növényt. Hármas forgó: kukorica, utána trágya, csalamádé, zabosbükköny, alá trágya, búza, alá trágya, őszi." (Gucsi József, 1951-ben 74 éves.)28 Dunapentele határában 1869-ben 11 000 mérő búza, 2200 mérő rozs, 4000 mérő árpa, 12 000 mérő zab, 100 mérő borsó, 9000 mérő kukorica, 8000 mázsa burgonya, 4000 mázsa takarmányrépa, 3000 mázsa természetes, 9000 mázsa mesterséges takarmány, 400 mázsa kender termett. A kereskedelmi termények sorában még 27 mázsa gyapjút és 1200 darab állatbőrt tüntet föl a statisztikus.29 Zách József statisztikája már 1863-ban megemlítette, hogy a pentelei ugar „részint más növények alá tétetik termővé."30 Ugarveteményként jelenhetett meg Pentelén a borsó, a takarmányrépa, a mesterséges takarmány (pl. mohar), esetleg a burgonya is. Az Országos mezőgazdasági címtár felső dunántúli kötete 1937-ben a szántóföldi növénytermesztés területén is számba vette, minősítette azokat a községeket, amelyekben a 100 katasztrális holdon aluli kisgazdaságok valamilyen terményből jelentős mennyiségben eladásra kerülő felesleget is termeltek. E minősítés szerint Dunapentele: búza-, rozs-, árpa-, zab-, tengeri-, bab-, lencsetermelő-, baltacimmagot, lucernamagot termelő község. A felsorolásból kiderül, hogy a dunapentelei gazdák a burgonya kivételével valamennyi fontos szántóföldi növényt sikeresen, nagy mennyiségben, a saját és a helyi szükségleten túl a kereskedelmi forgalom számára is termesztették. 1937-ben a község határa 8837 katasztrális hold, amelyből a kisbirtok 4427 katasztrális holdat tett ki.31

A szántóföldi növénytermesztés eszközkészletéhez 1869-ben 615 vas, 71 fa szántóeke, 10 vetőgép, 160 vasfogas, 96 fahenger, 11 lóerejű, járgányos cséplőgép, 31 gabonarosta, 9 kukoricamorzsoló, 123 szecskavágó, 2 terménydaráló tartozott.

1935-ben 387 ekével, 332 boronával, 222 hengerrel, 98 vetőgéppel, 264 ekeka pával, 9 motoros cséplőgéppel, 65 cséplő, tisztító- és osztályozógéppel, 366 takarmányelőkészítő géppel (szecskavágó, kukoricamorzsoló, daráló) dolgoztak. Az erőgépek között 27 lovas járgány, 19 motoros erőgép és 3 traktor szerepel.32 Utóbbiakat elsősorban az uradalmakban használták.

A vaspapucsos faekére Németh János 1955-ben még emlékezett: „Faeke is volt nálunk, még nagyapám idejében. Mindene fából volt, még a vasa is. A vasára egy pléh volt húzva. A faeke éppen csak fölhasította a földet, nem fordította. A gerendő is fából volt. Volt neki egy olyan vánkussa, ha megkopott, baltával igazgatta. Az eketaliga is fából volt."33

A fagerendelyes ekét még többen is jól ismerték: „Szántottam is Dóránál gyerekkoromban faekével, a gerendője volt fából." (Simon György, 1951-ben 64 éves.) „Faekéről apámtól hallottam, de ő nem használta. Apám olyant használt, aminek fakormánya volt, az ekefeje már vasból volt." (Horváth Istvánná Nyuli Mária, 1951-ben 59 éves.) Csupity Iván azt is emlékezetben tartotta, hogy korábban a szalmás istállótrágyával tüzeltek: „Ha volt egy kis trágya, akkor abból tőzeget csináltak, és tüzeltek vele, mert nemigen volt fa. Később már, úgy a múlt század 90-es éveiben trágyáztak a burgonya és a kender alá, akkor még a búza alá egyáltalán nem trágyáztak. Azért karolták fel a jószágtenyésztést, hogy a növénytermesztéshez trágya legyen. Másrészt meg azért, mert a gazdák az állatok ból pénzeltek." Az 1920-as évekig csak az aprószemű, magyar búzát vetették. Ekkor jelent meg a bánkúti búza. Az uradalmakból szerezték a vetőmagot azok, akik ott arattak, és az aratórészt bánkúti búzából kapták ki. Vetés előtt kékkővel csávázták a búzát, hogy ne legyen üszkös. Csávázáskor a vetőmagot vékástól mártották bele a kékköves vízbe, majd a tornácon szárították. Az őszi búza alá háromszor szántottak: 1. tarlóbuktatás, 2. keverőszántás, 3. vetőszántás. Ökrökkel ketten szántottak, az egyik fogta az eke szarvát, a másik vezette az ökröket. Ha vetés előtt az eső megnyomta a szántást, megkeményítette a földet, akkor egyszer megfogasolták. Pentelén a kézi gabonavetés eszköze a kendervászonból készült vetőruha, az ágyban a szalmazsák nyílásának letakarására használt szalmaterítő (szómaterítő) volt: „Azelőtt kézzel vetettünk, ruhából. Az alsó ágyterítőbe tettük a magot, és úgy szórtuk, a jobb kezünk ujjai között eregettük a magot. Ahogy az ember lépett, a bal kezével fogta a vállára rakott térítőt, a jobb kezével meg szórta félkörben maga előtt, meg jobboldalt. Ezelőtt hatvan évvel még mindenki így vetett, akkor még nem volt az a gép, amit most használnak. Mikor elkezdte az ember a vetést: Jézus, segíts meg! - azt mondta. Volt, aki ilyenkor imádkozott is, Miatyánkot, Őrangyalát" - mondta a vetésről Németh János 1955-ben 73 éves adatszolgáltató.34 A pentelei rác gazdák abból az abrosz ból vetettek, amit a két karácsony (karácsony és újév) között az asztalra terí tettek.

A gabonamagvak betakarásához magtakaró fogast, zengli-fogast és tövisboronát használtak. A fogas favázát a bognár, vasfogait a kovács készítette. Fehérvár felől, a Bakonyból hozták kocsival az ágakból kötött tövisboronát, a községháza előtt álltak meg, ott árulták. Az ára attól függött, hogy milyen erős kötésű volt. A tövisboronát a henger után kötötték, úgy húzatták az elsimítandó szántáson, a betakarandó vetésen. A hengert is helyi bognárok vagy faragóemberek készítet ték keményfából. Pentelén ilyen faragóember volt Gercsics Mihály és Falus István. Mikor a vetés után elmunkálták a földet, azt mondták: „Na, hála Isten, rendbe vagyunk, mehetünk haza!" Az őszi vetés idején nem kellett az eső, a régi pentelei öregek azt tartották: „Őszit porba, tavaszit sárba."

„Ősszel búzát , rozsot vetünk, úgy jön az árpa. Tavasszal van a csalamádé vetve, zabos bükköny, árpa, burgonya, kukorica. A kertbe zöldségfélék, spárga, tök, retek, bab, paradicsom, paprika, kelkáposzta, téli káposzta. Mákot tavasszal, márciusban kell vetni. Kendert április végén, május elején kell vetni" - foglalta össze a szántóföldi növények és a kerti vetemények vetési naptárát Németh János. Majd a parasztember téli munkájával, foglalatosságaival folytatta: „Ha kemény az idő, trágyahordás van. Téli időben, ha nagy a hó, szánkóval hordjuk a trágyát. Akkor kocsival nem lehet menni. Ha olyan az idő, hamar végez vele az ember, van hogy egy hét alatt. Csak akkor lehet menni, ha nincs locspocs. Télen ha úgy adódik, hogy nincs odakinn munka, a rendes gazda söprűt köt, morzsol. Vagy szakajtót köt, amelyik érti. Aki földdel dolgozik, annak minden napot föl kell használni, ha olyan idő van. Ha esik, odahaza is megtalálja a dolgát a ház körül. Ha a fogat ráért, alomszalmát, szárat hordott be a takarmányos kertekbe. Még a csutkát is hazahozták tavasszal. Kiment a gazda a csutkáért. Hengerelt, gereblyével meglazította a csutkákat, kiszedte, szekérre rakta, hazavitte. Otthon aztán a gyerekek dolga volt, hogy kirázzák a csutkát. Kiverték a csutkákat, és azzal főztek. Vacsorát, ebédet csak ilyen csutkával meg szalmával főztek."35

Dunapentelén a gabona levágását, az aratást a kisebb gazdáknál maga a család, a nagyobbaknál részes aratók, az uradalmakban aratóbandák végezték. A két világháború közötti családi aratást szépen írta le Schlittemé Nyuli Anna „Volt egyszer egy Dunapentele" című könyvében: „Gabonaföldünkre érve öreg apánk is, mint minden gazdaember, levette a kalapját, keresztet vetett, és azt mondta: - Jézus, segíjj meg! - és megkezdte az első kaszavágásokat. Míg fiatalabb volt, ő volt a kaszás, Marci bátyám, apám öccse a marokszedő, Juliskánk, illetve én a kötélteregető, édesapánk meg a kévekötöző. Nagyobb lányka korunkban már mi is marokszedők lettünk, és akkor Marika húgom volt a kötélteregető. Édesanyánk otthon minden munkát elvégzett, sütötte, főzte a jó aratási ebédet. Kosárba, szatyorba pakolva már 11 órakor cipelte az ebédünket a forró napsütésben a messzi földjeinkre. Mi igen sokszor vágyakozva néztünk az országút felé, hogy jön-e már az édesanyánk. Nemcsak az evésért, hanem akkor leállhattunk a munkával, és az útszéli szederfák alatt a jó ebéd után még szunyókálhattunk is. Csak drága jó édesanyánk nem pihent le, ő hordta a kévéket, bőgőzött (a bőgőnek nevezett nagy tarlógereblyével összegereblyézte a marokszedésnél elmaradt gabonaszálakat, a kaparékot), segítés után meg hazagyalogolt több kilométert. Végezte tovább az otthoni munkát, és friss, főtt vacsorával várt haza bennünket. Nem volt könnyű az aratás. Tűzpirosra égette a nap arcunkat, karunkat, a földiszeder indái véresre karmolászták a lábunk szárát, talpunkat a rissz-rossz cipőben fölszúrta a tarló, a sarkunk berepede zett. Ha dőlt volt a gabona, nehezebb volt a kaszálás is meg a marokszedés is. Alig vártuk, hogy a sor végére érjünk, és jót ihassunk a szalma hűsébe rejtett korsóból."36

A földnélküliek és az 5 hold alatti törpebirtokosok családjából kerültek ki a nagygazdáknál, a helyi vagy a szomszédos uradalmakban aratást vállaló részes aratók. Az uradalmi aratóbandák tagjai az aratási szerződésben nem csupán aratást vállaltak, hanem kukorica vagy burgonya részesművelését, napszámban végzett fűkaszálást, a mesterséges takarmányok kaszálását. A részes aratók számára így szinte az egész évre biztosították a munkát, a terményrészt, a napszám bért, aratás idején még az élelmezést is.37 Pentelén dr. Sigray Béla birtokán min den esztendőre 22 pár arató, azaz 22 kaszás és 22 marokverő szerződött. Banda számra dolgoztak, hat emberből álló hármasbandát alakítottak, amely három kaszásból és három marokszedőből állt, akik összedolgoztak. Két férfi kaszált, két marokszedő nő szedte a markot, egy marokszedő kötelet csinált és terített, a kaszása pedig kévéket kötözött. A két kasza után egy kötélbe rakták a markot, tehát két marokból lett egy kéve. A banda tagjai az élelmezést is együtt kapták: közös fatálból, káferkából ettek hatan. Sigraynál az aratórész az I. világháború előtt minden 11. kereszt volt, azután javult: minden 10. keresztet megkapták az aratók. Részért 250 katasztrális hold őszi-, 100 katasztrális hold tavaszi gabonát arattak le, megműveltek 50 katasztrális hold kukoricát, 10-15 katasztrális hold burgonyát. Ősszel harmadáért kukoricaszárt vágtak. A részesek minden részjá randóság hazaszállításáért három nap ingyen munkával, robottal tartoztak a földbirtokosnak. Az aratók napi háromszori étkezését is az uradalom adta. Sigraynál hetente kétszer kaptak húst.

A múlt századvég Dóra-pusztai aratására 1951-ben a 77 éves Petrovics István így emlékezett: „Aratórész: tizenegyedik ősziből, tizenkettedik tavasziból. Há rom napi ingyen munka volt, amiért kaptunk aratást: robot, három napot szol gálni. Sem krumpli-, sem kukoricaföldet művelésre nem kaptunk. Az arató köte lessége: aratás és külön díjazott munka, rendes napszámért 40 krajcár. Az arató mindenféle munkára, ha kirendelték, köteles volt megjelenni. Tarlóvágással rövid tarlót hagyva, megszakítás nélkül folytattuk a munkát az aratás befejeztéig. Az előírásban 18 kévés keresztek szerepeltek: tolvajkéve, 4 vállkéve, 4 végkéve egy más helyett, papkéve a tetején. Kévéket egyenes sorban keresztekbe rakni. Ahányszor a vihar szétszórta, díjazás nélkül kellett összerakni. Fölső kévéket lekötni. Tarlógereblyézés benne volt. A munkaidő napkeltétől napnyugtáig. Es ténként a banda hazajárt. A részt csak a végén adták ki. Cséplés után géptül kaptuk. Külön hordtuk az aratórészt, külön elgépeltük, a gazda adta hozzá a gépeket, igaerőt. Másnap el is mértük széjjel. Az uradalom adott igát hazaszállítani. A szalmát mindenki maga hozatta haza. A szalma elosztása: annyi baglya, ahány ember. A kötöző része ugyanannyi, mint a kaszásé. A marokverőket a banda fogadta, 12-13 koronáért. A fogadott kettőzők nők vagy gyerekek. A vízhordót közösen fizették, 6-7 forintot."38

Az uradalmi aratásnál, amikor a földbirtokos vagy az ispán kiment a határba megnézni, hogy az aratóbanda hogyan dolgozik, egy marokverő lány 2-3 szál búzával megkötözte a karját, és bő aratást kívánt. Jutalmul a megkötözött személy néhány korona, pengő borravalót adott a marokverőnek. Az uradalmi aratást aratóünneppel fejezték be. Az aratóbanda tagjai dalolva, cigányzenészek kíséretében a földbirtokos kastélyához vonultak. Elöl ment egy legény, aki a petrencerúdra kötözött színes kendőkből, művirág koszorúkból, virágokból készített zászlót vitte. Utána vonult két lány, akik a legszebb búzából vagy zabból font kosarat vagy koszorút vitték, majd a marokszedők, kaszások következtek pipaccsal, búzával, konkollyal feldíszített kaszával, gereblyével. A kosarat vagy koszorút a bandagazda adta át a földbirtokosnak rövid köszöntővel: „Isten éltesse nagyságos urat, családjával együtt, fogadja szívesen az aratóktól, kettőzőktől." Az uraság megköszönte, és 10-20 korona, pengő borravalót adott a marokverőknek. Ugyanekkor a lányok egy-egy piros bécsi kendőt kaptak a földbirtokos feleségétől. Az uraság csapra üttetett egy nagy boroshordót, ünnepi ebéddel, gulyással vagy pörkölttel, fonott kaláccsal vendégelte meg aratóit. Kastélyánál az aratómulatság, a nóta, tánc estig tartott. Estétől reggelig az aratógazdánál mulattak. Pentelén így zajlott le az aratóünnep valamennyi földbirtokosnál: Dóra Szilárdnál, Franki Zsigmondnál, Sigray Bélánál, Szávits Miklósnál.

Dunapentelén az I. világháború előtt általánosan alkalmazott szemnyerési eljárás a nyomtatás volt. A rozs kivételével valamennyi gabonát igavonó állatokkal, főként lovakkal, vagy kocsival a szérűn nyomtatták. A múlt századi szérűskertekben, amelyek a lakóháztól távol helyezkedtek el, istállók is álltak, ahogy ezt Rekenye Márton (szül. 1881) említette: „A szürüskertekben is voltak istállók. Kijjebb mint a kertek voltak, ott nyomtattak. Később már a határban nyomtattak. Mikor a szürüskertekben voltak az istállók, télen bent voltak a lovak az istállóban. Talán 48 előtt szűnt ez meg. A szalmát nem volt szabad hazahordani, ott kinn volt, és ha az asszonyok sütni akartak, a hátukon hordták haza a szalmát sütni. A vásárban vették a szalmahordó hátikosarakat. Egyszer meg is szólította az öreg Frenyóné a mieinket, hogy mi az, viszitek a gyilkost?"39 Azt jelenti ez, hogy Pentelén az istállós kertekben nyomtattak, az itteni szérűn ágyaztak be: az ágyáson az első sor kévét fekve rakták, a többit állították. Mikor a lovak megtiporták, akkor megforgatták. Négyszer-ötször is megforgatták és tipratták.

A lóval és kocsival történő nyomtatásról 1951-ben a 89 éves Vaskó György beszélt: „Kétféleképpen is nyomtattak. Előbb lovakkal nyomtattunk, akkor olyan ágyat csináltunk, hogy kerek volt, és végig be volt ágyazva. Később kocsival nyomtattak, azért mert akkor többet lehetett az ágyásba berakni, és még gyerek is tudott nyomtatni, mert csak felült a kocsira, és hajtotta a lovakat. Mikor kocsival nyomtattunk, akkor az ágy közepe üresen maradt. Nyomtatásnál, ha láttuk, hogy közelednek a felhők, akkor hamar összetoltuk a szalmát, és alája toltuk a szemeket. Ezt bikának hívtuk. Ilyenkor mondtuk, hogy bika van a szérűben."40 1951-ben a 63 éves Dér Józsefné így emlékezett vissza a szekérrel nyomtatásra: „Két hétig is tartott a nyomtatás. Apám összerakta karikára, koszorúba. Mondta: lány, ülj fel a kocsira! Karikára járt a ló meg a kocsi. Tizenöt éves koromban, 1903-ban még kocsival nyomtattunk."41 Rekenye Márton a paraszti és az uradalmi nyomtatótechnika különbségeiről is beszélt: „1907—1908-ig nyomtattak lóval, de legtöbbnyire kocsival. Ha nem volt már a lovaknak abrak, akkor takarodás előtt beágyaztunk egy ágyást, és elnyomtattuk. 1905-ben itt az udvarban beágyaztunk 15 kereszt árpát, befogtuk a lovakat, utánakötöttük a csikókat, és nyomtattunk. Egy nap 45 keresztet is el lehetett nyomtatni. Általában kocsival nyomtattak. Ahol volt nagy hely, ott be voltak fogva a lovak a kocsiba, és úgy ment körül az ágyáson. Akkor középen nagyobb helyet hagytak, hogy legyen helye a kocsinak fordulni, de akkor felült az ember a kocsira, és úgy járatta körbe. A papi uradalmakban (a ciszterci rend előszállási uradalma) csak lóval nyomtattak. Elvergődtek vele egész télen át is. Fedett nagy pajtákban nyomtattak. A parasztok meg odamentek dolgozni, és részért nyomtattak."42 Az uradalmakban 2-3-6 lóval nyomtattak, 6 ló és három ember alkotott egy nyomtatóbandát. Az uradalmakban 11. részért nyomtattak, és minden száz csomó (kereszt) után négy kenyérrészt kaptak. Kenyérrész volt egy véka, 25 kg. A dunapenteleiek nem csupán a közeli előszállási uradalom pusztáira, hanem a Duna-Tisza közére is eljártak gabonarészért nyomtatni. Aratás után indultak, és mindenszentek napja körül jöttek haza.43 Ugyanakkor a Dunapentele környéki pusztákra ősztől-tavaszig a Bakony távoli falvaiból is jöttek a nyomtatók. Ácsteszérról az 1810-es években lóhajtó gyerekként Táncsics Mihály is segített Nagyvenyimen a nyomtatásnál. Munkájukról így emlékezett meg önéletrajzi művében: „Apám az Alföldre nyomtatni ment, s engem, mint lóhajtó gyereket vitt magával. Helységünkben, s általában a Bakony hegyes vidékein Fehérmegyének róna földjét és termékeny pusztáit alföldnek mondták, hová minden nyáron takarodás után, kinek kocsija lova volt, nyomtatni sietett, hogy a mi vidékünkön termett csekély mennyiségű gabonát a nyomtató-résszel pótolják."44

A rozsot tetőfedő zsúpnak, szalmakötélnek mindig kézicséppel nyerték. Babot, borsót, lencsét is ezzel csépeltek. A mohar, lóhere magját is cséppel verték ki.

A pentelei uradalmakban az 1870-es években jelentek meg a lóval meghajtott járgányos cséplőgépek. Ezekkel akkor még csak a földbirtokosok csépeltettek, a gazdák csak nyomtattak. Az I. világháború előtt már a nagyobb gazdák is igénybe vették a járgányos cséplőgépeket. Lovasgéppel nem ment a csépelőbanda, mindig a gazdának kellett cséplőmunkásokról gondoskodni. A szomszédok, rokonok jöttek el segíteni, amit aztán visszasegítettek nekik. A lovasgéppel a 10. részért csépeltek. Kisebb gazdák azért nem csépeltettek, hogy ne kelljen cséplő- részt kiadni, meg az udvaraik is szűkek voltak, a géppel nehezen lehetett hozzájuk beállni. Az I. világháború után már főként gőzgéppel (lokomobillal), motoros cséplőgéppel verettek, amelyekhez már a géptulajdonos hozta a csépelőcsapatot, mert ide már betanított emberek kellettek (pl. az etetéshez). Traktorral az 1930- as évek óta hajtatták a cséplőgépet és a kazalrakáshoz használt elevátort. A cséplőgépbe az asztagról kerültek a kévék. Gazdáknál 50-60 kereszttől 200 keresztig raktak egy asztagba, a 150-200 keresztes asztag már nagyon magas. Az uradalomban 1000 keresztes asztagot is raktak. Cséplőgéppel a 10. részért masináztak, de ebből 6 rész a gépre, 4 rész a munkásokra jutott. A cséplőkereset így mintegy fele az aratókeresetnek: közepes esztendőben 6 mázsa búza, 2 mázsa árpa, 120 kilogramm rozs.

Dunapentelén a gabonát a századfordulóig sír formájú vagy körte alakú gabonásvermekben tárolták. A gazdák, akiknek sok gabonájuk termett, ástak egy nagy, sírgödör formájú vermet. Zsúppal kibélelték, beleöntözték a gabonát, akár 35 zsákkal is. Zsúpot tettek rá, a tetejét földdel betakarták. A földbe ásott, körte alakú gabonásvermet szalmával kiégették, kisöpörték tisztára, beleöntözték a gabonát. A száját rozsszalmával betömték, követ tettek rá, majd földdel betakarták. Tavasszal nagy vékával, kötéllel húzták fel belőle a gabonát. Vetőmagot, kenyérnekvalót a padláson vagy a kamrában tároltak. Gabonát a helyi gabonakereskedőknek adtak el, akik azt dunai hajón Pestre vagy Bécsbe szállították. Hord tak gabonát a dunaföldvári piacra is.

A 19. század második felében egy 30 kataszteri holdas gazda csak 2-3 holdon termelt kukoricát, a többin búzát, árpát. Már jóval az I. világháború előtt a fő szántóföldi növény a kukorica lett. A pentelei gazdák már az 1860-as években felismerték ennek a sokoldalúan hasznosítható takarmánynak a jelentőségét. Az I. világháború után a község kukoricából már behozatalra szorult, mert a nagyarányú állattenyésztéshez nem volt elég, amit helyben termeltek. A legrégibb kukoricafajta a sárga, amit lófogúnak is hívnak. Termelték még a fehéret, de csak akkor, ha a vetése elkésett, és a vöröset, az úgynevezett száznaposat. Leginkább kétszer kapálták, esős időben háromszor is. Kapáláskor fattyazták, ha kívánta, kétszer is. A kukorica közé vetették a fürjbabot, amit fejtett bab ként árusítottak a pentelei piacon. Ez a babfajta annyira bevált, hogy vetőmagját minden télen megválogatták, nehogy elfajozzon. Az érett kukoricacsöveket fosztatlanul törték le, otthon társasmunkával fosztották meg, ahogy azt Schlitterné Nyuli Anna hangulatos népéleti írásában olvashatjuk: „Sokan összejöttek legénycimborák, idősebbek is, még a gyerekek is. Dehogy tudtak volna most ők aludni! Hiszen olyan nótázás van ilyenkor, hogy még a sindölök (zsindelyek) is mozognak a fészertetőn. A háziasszony nagy tál krumplispogá csát hordott körül. A gazda borral teli poharakat. Fönt a fészerpadkán csak egy pisla mécs égett. Ehhez a munkához elég is volt ennyi világítás. A kezek frissen jártak a munkával. - Teránál van a piros kukorica! Csókot neki! - kiáltott Misa."45 Fosztáskor a kukoricacsövön három levelet hagytak, azért, hogy a csöveket felfonhassák. Az udvaron ágasfákra akasztották, de az élőfákra is feltették a kukoricafüzéreket.

„Nagyobb mennyiségben a húszas évek óta termelnek takarmányfélét. Mikor legény voltam, csak 15-20 kereszt volt takarmány. Tavaszi árpaszalma volt a takarmány. Takarmányt csak akkor kaptak az állatok, mikor nehezet dolgoztak. Polyva, árpa, répa, ezzel etettünk" - említette Rekenye Márton (szül. 1881). 1890 körül talajjavítás céljából is kezdték a pillangósok termesztését. Tavasszal vetet ték a baltacimet, amit a következő évben már kaszálhattak. A második évben rendszerint kiszántották, és őszi búzát vetettek a helyére. Pentele meszes földjein a lucerna is jól díszlett. Termesztését az 1920-as években kezdték. Magját a pesti Mauthner-cégtől hozták.

A Viktória-borsó termesztésébe az 1920-as évek közepén fogtak. Magját az uradalmakból hozták a községbe azok, akik ott arattak, és borsórészt kaptak. Nem csupán sertéstakarmány volt, hanem libákat, kacsákat is tömtek borsóval. A zöldborsót hajón Pestre hordták eladni a Nagyvásárcsarnokba. Falubeli bizomá nyosok is összevásárolták, majd Pestre vitték.

Az Országos mezőgazdasági címtár 1937-ben a kertművelés, szőlő-, gyümölcstermesztés eredményei alapján is minősítette a községet. Besorolása szerint Dunapentele: mák-, görögdinnye-, sárgadinnye-, cseresznye-, meggy-, dió-, man dula-, kajszibarack-, őszibarack-, szilva-, télialma-, télikörte-, csemegeszőlő-, fehérbor-, sillerbor-, barackpálinka-, törkölypálinka-termelő község. Minősítését alátámasztja a következő adatsor 1935-ből: Dunapentelén ekkor összesen 11 672 gyümölcsfát írtak össze, ebből 1785 almafa, 1139 körtefa, 248 birs, 21 naspolya, 1216 cseresznyefa, 792 meggyfa, 739 őszibarackfa, 1430 kajszibarackra, 2049 szilvafa, 1089 diófa, 90 mogyoró, 468 mandulafa, 7 gesztenyefa, 591 szederfa, 8 egyéb gyümölcsfa.46

Dunapentelén a két világháború közötti időszakban négy országos vásárt tartottak: a Szent György-napot, a Szentháromság vasárnapot, a Kisasszony-napot magában foglaló hét hétfőjén és az első adventi vasárnap után következő hétfőn.

A penteleiek Dunaföldvárra, Adonyba, Perkátára, Székesfehérvárra jártak vásárba. Terményeik nagy részét Budapesten értékesítették. Nagyvenyimről, Her cegfalváról, Perkátáról és a környező pusztákról a pentelei piacra jártak vásárolni és eladni. Jártak ide piaci árusok Dunaföldvárról, Adonyból és a túlparti Szalk szentmártonból is.

Állattartás

Dunapentele mezőváros gazdálkodását Fényes Elek 1851-ben így jellemezte: „Tágas határa igen termékeny; rétjei kétszer kaszálhatók; szőlőhegye jó vörös bort ad; juhtenyésztése és halászata figyelmet érdemel."47 Pentelén 1862-ben 550 lo vat, 960 szarvasmarhát, 6000 juhot, 700 sertést, 2284 tyúkot, 1144 libát, 1142 kacsát és 60 méhkast tartottak.48 A nemesített birkákkal szinte kizárólag az uradalmi gazdaságokban foglalkoztak, ahol évente összesen 150 mázsa gyapjút termeltek. 1935-ben 1157 szarvasmarhát, 607 lovat, 3872 sertést, 421 juhot, 95 kecskét, 2 szamarat, 1 öszvért, 83 házinyulat 12 050 baromfit írtak össze. A baromfiból 10 100 tyúkféle, 29 pulyka, 684 lúd, 910 kacsa, 327 galamb. A méhcsaládok száma 213.49 Adatsoraink jelzik, hogy Dunapentele sokoldalú, fejlett állat tartásának számos ága: a szarvasmarha-, a sertés- és a baromfitenyésztés felül emelkedett a helyi jelentőségen. Erre a sokoldalúságra az 1937-ben kiadott Országos mezőgazdasági címtár összeállítói is felfigyeltek, amikor Dunapentelét besorolták a szarvasmarhát törzskönyveztető (ellenőriztető), zsírsertést tenyésztő, lúdtenyésztő, kacsatenyésztő, lúdhízlalással foglalkozó, kacsahízlalással foglalkozó, tejtermelő, végül az 50 katasztrális holdon felüli közös legelővel bíró községek közé. E minősítésnél csakis a kisbirtokosok, a 100 katasztrális holdon aluli gazdaságok által előállított és számba vehető, jelentősebb évi termékfelesleget vették figyelembe. 1939-ben Dunapentele elnyerte az állattenyésztő mintaközség címet. A legeltető állattartás rendszerében az állatokat tavasztól őszig a legelőkön tartották. Az 1860-as években felosztották a 78 holdas zsellérlegelőt a perkátai út melletti Téglaházi-dűlőben és a Postahegy délkeleti oldalában. Csak a falutól messze, a mai szalmacellulóz gyárnál maradt meg a Nagylegelő, ahol a szarvasmarhákat, a csikókat és a sertéseket egész nyáron át tartották. A legeltető állattartás rendszerére 1960-ban így emlékezett vissza Rekenye Márton (szül. 1881): „A borjút most is kint tartják egész nyáron át. Ott ahol a szalmacellulóz épít, ott volt kint nyáron is 110 borjú. 1865-ig kint voltak a lovak is. Kint is háltak velük. Ha bejöttek négynek, ötnek az ebédjéért, üzentek haza. A lovakat a gazdájuk őrizte. A csikókat hordták a borjúkkal. A borjúk kint voltak május, június, júliusban, ha az idő olyan volt, sokszor csak mindenszentekre hajtottak haza. 1880 körül, május utóján olyan havas eső jött, hogy mikor hajtották haza őket, vagy hatvan borjú megveszett. A Duna túlsó oldaláról hoztak át egy embert, aki meg tudta mondani, hogy melyik borjú fog megveszni. Volt nála egy bot, azt ledobta a földre, amelyik borjú azon keresztülment, annak nem lett semmi baja, de amelyik megállt a bot előtt, azt már csapták is félre, mert az megveszik. A gulyást, kanászt a gazdaközösség fizette, később a legeltetési társu lat. Fizetség volt 25 kiló búza, rozs vagy árpa. A csikó után félrész járt, mert az nem sokat volt kinn. Május elsején hajtottak ki. Kieresztették őket, a gulyás meghajtotta őket, mert az kinn is hált. Kivitte az asszonyt, a baromfit, sokszor még a disznót is. Odakinn volt az egész család. A tehenes minden este hazajött, a fejősöket hajtotta haza. Később cseréltek, egyik héten egyik járt haza, másik héten a másik. Főjjebb a Koziderig a kanász őrzött, lejjebb a gulyás, egészen a határig. 305 kataszteri hold, az mind Pentele legelője volt. A kanász hazahajtott minden este. Azelőtt, mikor megvolt az aratás, a kanász ráhajtotta a disznókat a tarlóra. Ott voltak egy hónapig is. Mindig találtak maguknak ott legelnivalót. Még kinn is háltak a tarlón."50

Az új város Pentele és a Nagylegelő közé épült, ami megnehezítette az állatok kihajtását. Erről már 1951-ben panaszkodott Molnár György 56 éves adatközlő: „A Nagylegelő megvan még most is, hogy a város épült, de nincs hozzá járás, mert oda a város épült. Idén is volt kinn rideg gulya, de a tehenek és a disznók már nem tudnak kijárni."51

A 19. század végétől a II. világháborúig minden pentelei gazda, akinek leg alább 15 katasztrális hold földje volt, arra törekedett, hogy egy-egy kétéves csikót adjon el a honvédségnek, mert azt jól megfizették. Vásároltak itt lovakat az olasz hadsereg számára is az abesszin háború idején. A gazdák a századforduló előtt a könnyű, melegvérű, magyar fajta lovakat tartották. 1869-ben 246 könnyű és csupán 43 nehéz, hidegvérű kancát, 95 könnyű és 12 nehéz heréit lovat tartot tak.52 A századfordulótól kezdve a parasztság is igyekezett a nehéz, hidegvérű lovak tenyésztésére áttérni, mert látták, hogy azok erősebbek, teherhordásra alkalmasabbak. 1935-re ezt a törekvésüket már a statisztikai adatok is tükrözik: ekkor 351 melegvérű és 194 hidegvérű ló volt a pentelei gazdák kezén.53 Méneket nem tartottak, azokat a székesfehérvári méntelep adta ki Pentelére.

Tejtermelő tehenészettel közvetlenül az I. világháború előtt kezdtek a gazdák foglalkozni. Ez a szarvasmarha fajtaváltásával is együtt járt, amely a pentelei uradalmakban már a 19. század utolsó harmadában megtörtént. Pentelén 1869-ben a 468 magyar fajta szarvasmarha mellett csupán 49 svájci (csira, riska) marhát tartottak. A magyar fajtából ekkor 3 bikát, 221 tehenet, 203 ökröt, 41 borjút, a svájciból 3 bikát, 32 tehenet, 6 ökröt, 8 borjút vettek számba.54 A pentelei uradalmak csirászatába a svájci apa- és anyaállatokat ezután hozták be. A gazdák is átvették a nagyobb tejhozamú fajtákat. Apaállatért az uradalomba mentek, majd a község is hozatott svájci bikákat. 1913 tavaszán alakult az első tejcsarnok, s a fajtaváltással együtt fellendült a pillangós takarmányok termesz tése is. 1951-ben Vaskó György 89 éves adatszolgáltató így foglalta össze a tej termelő tehenészet fejlődését: „Az első világháború után jött be, hogy kezdtek tehenekkel foglalkozni. Attól kezdve a tehenekre is sok gondot fordítottak. Az első háborúig vetett takarmányt nemigen termeltek. A tej csarnok is, már mint az új, a 20-as években alakult meg. A háború előtt a magyar teheneket tenyésztették. Majd egy gazda behozta a bonyhádi pirostarkát. Ettől kezdve pirostarkát tenyésztettek a községben. A két háború közt hozták be a szimentáli teheneket. 1925-ben kezdődött a faluban a törzskönyvezés. Ettől kezdve az apaállatokat a község Svájcból hozatta. Ezeket a teheneket már csak istállóban tartották, mert nehezek voltak."55 A fajtaváltás eredményességét jelzi, hogy 1935-ben Pentelén az 1157 szarvasmarhából már csupán 66 tartozott a magyar fajtához, 272 szimentáli, 791 pirostarka, 10 másféle nyugati fajta, 15 egyéb fajta és 3 bivaly volt. Az 1157 szarvasmarhából 26 szopós bikaborjú, 85 növendék bika, 17 tenyészbika, 2 hízó- és selejtbika, 52 tinó, 14 igásökör, 4 hízó- és selejtökör, 26 szopós üszőbor jú, 293 üsző, 628 tenyész- és fejőstehén, 10 hízó- és selejttehén.56

Az 1935-ös adatsorban feltűnő a hízó szarvasmarhák (göbölyök) kis mennyisége és az igásökrök számának 66 év alatt 209-ről 14-re történt csökkenése. Mindkét tény a szarvasmarha fajtaváltással, illetve az igázásra használt állatfajok változásával magyarázható. Adatközlőink magyarázata szerint: „Göbölyöket csak az uradalom hizlalt. Elvétve ha volt a faluban egynek-egynek. Az uradalmak a kiöregedett ökröket hizlalták meg." „Csak a nagygazdák hizlalták ki a kiörege dett ökreiket, azért mert úgy jobban tudták őket értékesíteni. A kihizlalt állato kat aztán a kereskedők vásárolták össze, és vitték őket Bécsbe és Pestre."57 „Igába, hámba lovat, ökröt, tehenet szoktak befogni. Szamarat nálunk nem tartanak. Legtöbbnyire lovat fognak be. Legnagyobb számban volt az ökör az uradalmak ban. 1904-ben kezdtek hozni az uraságok muralovakat, addig ökröket használ tak. Szegény helyen bizony befogták a teheneket is."58

Dunapentele tejtermelő gazdaságai a két világháború közötti időszakban jelentős szerepet játszottak Budapest tejjel és tejtermékkel való ellátásában.

Dunapentele és környékének sertéstartása a Mezőföld fejlett kukoricater mesztésén alapult. A dunapentelei gazdák számára a szomszédos Rácalmáson a 19. század utolsó éveiben Pajzs Gyula nagybirtokos által berendezett hizlalda adta a példát. Pajzs Gyula birtokán állandóan 5000 sertés hízott. Összevásárolta a sovány süldőket, amelyek az első supába (disznóólba) kerültek. Innen 80 kilósan mentek tovább a második supába. Végül 120 kilón felül kerültek a hizlaldába. Számukra a takarmány egy részét Romániában, Szerbiában vette, főleg kukoricát, amit hajóval hoztak fel a Dunán. Példájára később már a dunapentelei gazdák is hozattak hajóval takarmányt. Pajzs a birtokán és a vasútállomáson a hízók részére berakodót is építtetett.

Pentelén egy 15-20 kataszteri holdas gazda 20-30 sertést hizlalt egyszerre. Két turnusban hizlaltak, egy-egy hizlalási turnus 6 hónapig tartott. Az egyiket beállították augusztusban, a másikat májusban. Hizlalásra adott a hitelszövetkezet ún. hizlalási kölcsönt, amit leginkább tavasszal vettek fel, és ősszel a terményből fizettek vissza. Tavasszal süldővásárlásra, ősszel inkább takarmányvásárlásra vettek fel a gazdák kölcsönt. A részes aratók kukoricaföldet is kaptak részes művelésre, az ezért kapott kukoricán a családjuk szükségletén felül meghizlaltak még eladásra is egy-két sertést. Az uradalmi cselédek is hizlaltak: „Én is cseléd voltam a Sigray-uradalomban, és évente 10 darabot is hizlaltam. Volt olyan cseléd is, aki a másik cselédtől vette meg a sovány süldőt. A hizlalás olyan volt, mint a persely, jobban jártak, mintha csipri-csupri adták volna el külön a sovány süldőt és külön a kukoricát. A cselédség csak akkor állított be hízót ősszel, mikor már a kukorica részükre biztosítva volt. Nemigen vásároltak ők kukoricát. Ezeket a sertéseket március-áprilisban adták el" - emlékezett vissza 1951-ben Simon György 62 éves, a termelőszövetkezeti csoport elnöke.59 Pentelén még az iparosok is hizlaltak, nemcsak maguknak, hanem értékesítésre is. Ősszel megvásárolták a hízónak valót és a kukoricát. A hízók eladásakor kamatostul kapták vissza befektetésüket és a hizlalással együtt járó munka díját is.

Amíg a malmokban őröltettek, és korpát is kaptak, azon nevelték a választási malacokat. „Nekünk volt egy magdisznónk, annak a szaporulatát felneveltük, hat hónapos korban egy részüket eladtuk, a többit felneveltük és kihizlaltuk. Nagyobb gazdák nem csak a szaporulatot, de az uradalmi cselédektől vásárolt süldőket és a Somogyból vásároltakat is hizlalták. Ezekben a községekben nem hizlalással, csak tenyésztéssel foglalkoztak" - idézte föl a hízónak való beszerzését 1951-ben Csupity Iván 15 kataszteri holdas gazda. A mangalica hízónak valót egyéves korában fogták be hizlalásra. Augusztusban kezdődtek a befogások a téli hizlalásra. Eleinte csak árpát adtak nekik, majd egyharmad rész árpát és kétharmad rész kukoricát. Tisztán kukoricával is hizlaltak. Kaptak a disznók kukorica-, árpa-, borsó-, lucerna-, és olajpogácsa-darát. Pentelén 28 dunai malomban és 3 darálóban készült a hizlaláshoz szükséges takarmánydara. A gazdák kötlevelet írtak a molnárral: az abraktakarmányt betakarítás után a malomba szállították, a darát a szükségleteknek megfelelően hordták el tőle. A téli hizlalás kényes, mert a gyakori időjárás-változás miatt nem akar enni a hízó. Ha nem evett, akkor főtt répát, keserűsót adtak neki, vagy egy-egy etetést kihagytak. Gucsi József (szül. 1883) a hizlaláshoz szükséges abraktakarmány beszerzéséről említette: „1943-ban 5800 kövérdisznót adott el a falu. Ezen felül hizlaltak helybeli fogyasztásra is. Romániából, Szerbiából uszályokkal hozták a kukoricát. Ott megvettük. Idős emberek is lekötöttek 20-30 mázsa kukoricát, hazavitték és megdarálták. A mi határunk 60-70%-a kukoricát termett. A sertéstrágyát is jól tudták használni. A határnak csak 20-30%-a termett gabonát." A másik turnus hizlalását májusban kezdték. Ehhez igazodtak az ellések is. Ellettek tavasszal, februárban és augusztusban vagy szeptemberben. Még jó volt a farsangban ellett malac is: „na még a farsangi malacból lesz hízó, mert az még kifejlődik" - tartották.

Az I. világháborúig csak a mangalica zsírsertést tenyésztették, ami fél év alatt meghízott. Mangalicából csak a rövidorrút és a rövidlábút tartották jó evőnek és jó hízónak. Az I. világháború után kezdték a hússertést, a kesedisznót behozni. Gyorshizlalni csak a kesedisznókat lehetett, amelyeket már 5-6 hónapos koruk ban hízóra fogtak. A mangalica, mikor legtöbbet, akkor 7-8-at malacozott, a kese 11-14-et is. Pesti kereskedők hozták be a mangalica mellé a hússertést egy-két gazdához, akik azután a kese, yorkshire, berkshire tenyésztésével foglalkoztak. A gazdák többsége viszont egészen az 1950-es évekig a mangalicát tartotta és hizlalta. Az apaállatokat, kanokat a Zirci Apátság előszállási uradalmából szerez te be a község.

A pentelei sertéstartás számbeli növekedését és a két világháború közötti időszakban a fajtaváltás megindulását a statisztikai adatok is jelzik. 1869-ben csupán 685 sertést írtak össze a községben.60 Az 1935-ben számon tartott 3872 darabból 3263 még mindig zsírsertés (mangalica) volt, a hússertések száma mindössze 609.61

Dunapentele sertéstenyésztő gazdái jelentős szerepet játszottak Budapest hús- és zsírellátásában. Hetenként 5-6 vagon hízott sertést szállítottak Penteléről a fővárosba. „Autón az 1925-ös évtől kezdték a sertéseket szállítani, azelőtt a helybeli fuvarosok vitték be a Pest környéki mészárosoknak. Ezek a fuvarok nagyon jól jöttek a gazdáknak téli keresetnek. Majd mindenki fuvarozott télen. Nyáron a vágott sertést (hasítottat) hajón szállítottuk. A hajóállomás már a szállításhoz be volt rendezve. A pesti kereskedők idejártak a faluba vásárolni hízókat. Leginkább vasárnap jöttek. A vendéglőben ilyen alkalommal valóságos tőzsde volt. Ugyancsak az autórakodójuk is a nagyvendéglő udvarán állt. A pesti kereskedőknek voltak a faluban alkuszaik, mi csak kupecoknak hívtuk őket, ezek szedték össze nekik az árut. Az alkuszok jobb árat adtak érte sokszor, mint a kereskedők. Minket nem lehetett becsapni, mert az újságból megnéztük, hogy mi a sertés ára, és annyit kértünk. Főleg a Pest környéki hentesek jártak ki hízóért. A faluban lehetett legjobban értékesíteni a sertést. Volt úgy is, hogy a gazdák béreltek vagont, és bevitték az árut a pesti piacra, de ilyenkor aztán, mivel nem volt meg az ismeretségük, alig tudták eladni, és még rosszabbul adták el, mintha a faluban adták volna el" - foglalta össze sertésértékesítés módozatait Csupity Iván.62

Két pentelei gazda véleménye: az első a terményértékesítésről, a második azokról, akik nem hizlaltak: „Hizlalásból tartotta fenn magát egész Pentele. Csak a búzát adták el, a többi terményt mind a disznókkal etették fel." „Aki nem hizlalt, az már nagyon elesett ember volt. Az ilyen emberre azt mondták, hogy az már csak a maga szegénye. Nem is vették az ilyen embert semmibe." A sertéstenyésztés jövedelme a pentelei gazdák számára századunk első felében biztosítot ta az anyagi alapot a polgárosulás megindulásához, amely a lakáskultúra, bútor, ruházkodás, étkezés területén is jelentkezett.

A sertéstenyésztés fellendülése még a szántóművelésben is éreztette jótékony hatását, ahogy azt Gucsi József adatszolgáltató hangsúlyozta: „Feljavítottuk a földeket a hizlalással, mert a hízótrágyát kevertük az istállótrágyával, és az nagyon feljavította a földeket."63 A család gazdasági helyzetétől, létszámától függően saját szükségletre 1-3 hízót öltek. Márton napján, november végén, adventi vásárkor, két karácsony között zajlottak a disznóölések. Reggel ötkor már talpon volt az egész család, amikor a házigazda, egy hozzáértő rokon, a böllér vagy a hentes a hízót leszúrta. A böllér a disznót orjára bontotta, a sonkák kikerekítése után a szalonnát a hátáról kezdték lefejteni, és a gerincoszlopot egyben emelték ki. A hurkába majoránnát tettek, a véres hurkát kölessel, a májast zsömlével töltötték. A rokonságot meghívták a disznótorba, ahol vacsorára húslevest, főtt húst paradicsomszósszal, sült húst, sült kolbászt és hurkát, töltött káposztát, hájas pogácsát tálaltak fel. Megjelentek a disznótorban a maskurák, a cigánynak vagy kéményseprőnek öltözött legények is, akik ételt kéregettek, megpróbáltak lopni a hurkából, kolbászból. A böllérnek egész napi munkájáért kóstoló: hurka, kolbász, friss hús járt. Kóstolót másnap a rokonok, szomszédok is kaptak.

Tanyák

Dunapentele mezőváros határában az 1859-ben végrehajtott tagosítás teremtette meg a tanyásodás feltételeit. A dunaföldvári országúttól keletre és nyugatra elterülő tagosított földjeikre már ekkor tanyákat építettek a telkes gazdák. Ma az út jobb oldalán a Nyuli- és az Oroszi-tanya, bal oldalán a Leitner-tanya áll. Utóbbi építtetője, Leitner János a tagosítás korában Dunapentele legvagyono sabb telkes gazdája volt: 3 egész és 1 negyed telek tulajdonosa. Még a tagosítás napjaiban is vásárolt földeket. Egy egész teleknél többet bírt az ugyancsak tanyás gazdálkodásba kezdő Nyuli család is.64 A tagosítás után öt esztendővel Zalay Ferenc pentelei katolikus plébános húsz tanya felépüléséről tudósította a földrajzi neveket gyűjtő Pesty Frigyest: „A község birtokán délre, a dunaföldvári ország út jobb és baloldalán, kelet nyugotra, ez ideig 20 tanya épült, lakszoba, baromól és kúttal ellátva."65

Dunapentele határában a múlt századi tagosítás, majd a 11 nagy- és középbirtok egy részének parcellázása révén századunkra az alföldi tanyás településekre emlékeztető tanyarendszer alakult ki. Fejér vármegye 1931-32. évi címtára Dunapenteléről az alábbi tanyás területeket említette: Dunadűlői, Középdűlői, Országútdűlői, Alájáró dűlői, Bácskai, Ujvári, Révúti, Barcza tanyák, Táborszállási, Felsőtanyák, Usztató dűlői tanyák.66 Az 1930. évi népszámlálás idején Dunapentele tanyás külterületi lakott helyeinek népességszáma 143 volt: a Bács kai tanyákon 58-an, a Dunadűlői tanyákon 44-en, Felsőtanyákon 41-en éltek. Adatközlőm, Nyuli György (szül. 1922) Dunaújvárosban a Pentele Baráti Kör összejövetelén, 1997 nyarán Dunapentele határából a következő tanyákat sorolta fel: „Alájárói tanyák: Kabók György, Bogdán József, Borsos József, Vajai Vilmos tanyája a baracsi út végén. Ezek a Bácskai-tanyák. Közülük a Kabók-tanya és az Égető-tanya ma lakás. A Rév úti tanyák: Horváth Ferenc, Dér Imre, Csefkó Farkas István, Farkas György, Faragó Ferenc, Fekete István tanyája. Ezek a régi dunai révhez vezető úton épültek. Kádár József tanyája révház volt valamikor, előtte állt Gusztos József tanyája. A szalmacellulóz gyárnál: Dér János, Naszvadi István, Faragó István és József tanyája, Radics István istállója. Alsó-tanyák: szintén a szalmacellulóz gyárnál Kádár György, Török István, Cs. Farkas György, Kollár Imre, Farkas István tanyája. A szalmacellulóz gyár alatt két tanya ma is megvan: Farkas Kálmán, Farkas Antal tanyája. A régi 6-os út mellett állt a Pörgye-tanya és Farkas János tanyája. A Kubicska-tanya a Szélkakasnál, a kamionmegállónál volt. Farkas István, Nyuli Ferenc, Farkas Ferenc tanyája és a Králik-tanya a baracsi útnál épült. A mai rétszilasi útnál Ujbányi János tanyája. A venyimi útnál a Gödörben három tanya: Fetter Viktor, Oroszi Mihály tanyája és a Tóth-tanya. Rácalmás felé a Nuszpl-, Török-, Molnár-tanya ma is megvannak. Négy Nyuli-tanya volt, négy Nyuli testvéré. A pentelei határban istállók is voltak, ahova csak a lovakat lehetett bekötni. Mátyás Horváth Györgynél, Gerendai Jánosnál, Nyuli Istvánnál, Rekenye Tóth Józsefnél csak istálló volt."

A pentelei határbeli istállókról 1951-ben Hingyi Gyula 50 éves adatközlő beszélt Boross Marietta néprajzkutatónak: „80-100 évvel ezelőtt a tanyákon csak istállószerű épületek voltak, nem lakott ott télen-nyáron senki. Ezek az épületek is csak azért voltak, hogy rossz időjárás esetén legyen a jószágnak hova bemenni."67

Dunapentele Alá járói-dűlőben a Bácskai-tanyákat Bácsgyulafalváról (Bács- Bodrog megye) települt magyarok építették. A főként Szajánból (Torontál megye) származó, szegedi eredetű magyar lakosság 1883-ban alapította a Telecskai-dombok alján Bácsgyulafalvát, ahol a sokgyermekes családok számára az első világháborút megelőző évekre már szűk lett a községhatár. Megindult az elköltözés észak felé, a Duna-Tisza közére és a Mezőföldre: Fülöpszállásra, Kerekegy házára, Dunavecsére, Soltra, Dunapentelére, Rácalmásra, Perkátára. Dunapentelére egy korábbi rácalmási tanyavásárlás kapcsán jutottak el a bácsgyulafalviak. Erdélyi Péter fia Budapesten volt rendőr. Udvarolt egy cseléd lánynak, akinek a gazdája árulta Rácalmás határában, az akkori 6-os számú út mentén álló tanyáját. A fiú értesítette Bácsgyulafalván élő apját, aki megtekintés után megvásárolta a tanyát, és odaköltözött. Pistyák János és násza, Tóth József, értesülvén a sikeres vásárlásról, eljöttek szétnézni, s Rácalmáson a radicsai tanyák közül megvettek egyet. Egyik rokonuk, Borsos István tőlük tudta meg, hogy Dunapentelén Bruck Frigyes földbirtokos árulja a 256 kataszteri holdas földjét, pusztával együtt. Borsos István két vőtársával, Bogdán Istvánnal és Kiss Zakariással, valamint Martonosi Pállal 1913 tavaszán felkerekedtek, és megnéz ték a pentelei birtokot. A föld minősége, fekvése megfelelt, de 60-70 kataszteri holddal nagyobb volt, mint amennyire ők vevők tudtak lenni. Szóban megegyeztek a vételárban, abban is, hogy melyik részt kívánják maguknak megtartani, a többire igyekeznek vevőt hozni. Az adásvételi szerződést 1913 nyarának végén kötötték meg úgy, hogy 1914 tavaszán fognak költözni. Ekkorra a bácsgyulafalvi földet, házat mind a négyen eladják, és a tavaszi munkákat már Dunapentelén kezdik. Az őszi szántást és gabonavetést a volt tulajdonos elszámolás alapján végezte el. Megállapodtak abban is, hogy a puszta épületeit lebontják, és ebből melyik épületrész kié legyen. A földterület elosztásában is megegyeztek: a területet a Bodzás- és a Pap-dűlővel párhuzamosan osztották el, így mindenkinek jutott a meredekebb, dombosabb részből is. Kivételt képezett a Pap-dűlő melletti sík terület, amely viszont a falutól távolabb esett. Martonosi Pál 44, Kiss Zakariás 44, Bogdán István 62, Borsos István 43 kataszteri holdas parcellát vásárolt. A fennmaradó területet ugyancsak Bácsgyulafalváról már az első világháború alatt Égető József (25 kataszteri hold), Pistyák János (20 kataszteri hold) és Szalma Péter (18 kataszteri hold) vásárolta meg.

Bogdán Pál az első áttelepülők közé tartozott. Unokája, Bogdán István a családi krónikában így örökítette meg a gyulafalviak dunapentelei honfoglalását: „Alig múlt el 1913/14 tele, amikor a férfiak előrejöttek, hogy szálláshelyet készítsenek a család részére, addig is amíg a saját földön, az új tanyákon a lakóházak felépülnek. A megegyezés szerint mindenki a régi gazdasági épületekben - mely neki jutott - egy-egy átmeneti lakást készített. Nagyapámék is a zsindelytetős, cementjászlas és betonpadozatos, nagy istállóban alakítottak ki egy átmenetileg lakható részt. Végül ez a nagy istálló meg is maradt, nem került lebontásra. Ez lett a későbbi fejlett állattenyésztésnek az alapja.

1914 kora tavaszán, március idusán nagy volt a sürgés-forgás a gyulafalvi ottho nokban. Elmúlott egy emberöltő, 30 év, ismét kocsira - mint valamikor Szajánban, de most már magabiztosabban -, majd vasúti vagonba került minden mozgatható ingóság, érték és csecsebecse, amihez keserves vagy boldog emlék tapad. Szorongó és fájó szívvel kell megválni a meleg otthont adó kis családi tűzhelytől, mely apáinknak első, de nagyapáinknak, sőt dédapáinknak a vándorlás során második otthona volt, s most újra vándorútra térni egy új, harmadik otthon felé. A majdan megépítendő 4 tanyára 9 családban 27 személy készülődött.

Megérkezve, elfoglalta mindenki az általa előkészített lakóhelyiségeket, majd az állatoknak is átmeneti szállást, istállókat hoztak létre. Megindultak a tavaszi munkák, a további építkezéseket megelőzve első volt a föld megművelése, vetése, majd a folyamatos növényápolási munkák. Közben, ha egy kis idő jutott, meg kezdődött a tanyahelyek kijelölése, kutak ásásával a víz biztosítása. Először is az állatokat kellett véglegesen elhelyezni, s így az istállók építése kezdődött meg, részben a bontott, részben a vásárolt anyagokból. Ebben az évben nem is lehetett szó a lakóházak megépítéséről, elég volt a felesleges épületek elbontása úgy, hogy az anyag ami jó még, felhasználható legyen és a hiányzó anyagok beszerzése. A fiatalok egész nap általában a határban, míg az idősebbje a ház körül az állatok etetését és a bontási munkákat végezték.

A tanyahelyek kijelölése megtörtént, így 1915 kora tavaszán megkezdődhettek az építkezések. A lakóházak tégla alapra tömött fallal készültek. A lakóépüle tek mindenkinél 20-22 m hosszú, 6 m szélességű, négy helyiségből álló épületek voltak. A falakat 60 cm vastagságra tömték meg. Mestergerendákat már nem raktak be. A gerendák közé ezen a vidéken ismeretlen, zabszalmából és sárból egy méter hosszúságú lécekre feltekert, majd kiszárított, 20 cm körüli vastagságú csömpölyeget raktak, melyet azután polyvás sárral simítottak le. Végül a padlás térben lemeszelték a gabonatárolás végett. Ennek nagy előnye volt, hogy télen meleg, nyáron hűvösen tartotta a lakást, és a terhelést jól bírta. Az épületet nyeregtetővel és cementcseréppel fedték le úgy, hogy a padlástérben a ráereszté- seket vékony polyvás sárral kenték le, így a gabonára a téli hóvihar nem tudta a havat besikálni. A házak oromzata téglából készült, középen egy kis bemélyedéssel, melybe egy szentelt feszület került beállításra. Az épület udvar felőli részén a gerendák toldásával két méter szélességű, két végén és elöl egy méter magas, téglával vagy deszkával zárt folyosó (gang) készült. A helyiségek padozata sár, illetve mázolt padozat volt. Minden háznál a fűtést egy helyiségben legalább a kemence biztosította, ahol a kenyérsütés is történt. A kemencéket az állatok etetése után visszamaradt kukoricakóróval fűtötték. Visszaemlékezve a gyerek korra, milyen jó volt télen a kemence körüli padkán vagy a kuckóban üldögélni, heverészni, csendben figyelve a nagyok beszélgetését."68

A tanyákat a Bodzás- és a Pap-dűlő közötti, egy öl szélességű Bácskai-dűlő kötötte össze. Maga a terület, amely 3 kilométer távolságra feküdt a falutól, már az 1920-as években hivatalosan is megkapta a Bácskai-tanyák elnevezést. Bácsgyulafalváról 1913-14-ben, majd az első világháború idején és az azt követő években összesen 20 család, 63 fővel települt Dunapentelére.

Figyelemre méltó, hogy a Bácskai-tanyák egy része már az 1920-as évek végén farmtanyából tartozéktanyává vált. Dóra Szilárd pálhalmi földbirtokos 1926-27-ben eladta a dunapentelei Magyar utcában lévő kastélyát, a hozzá tartozó földterülettel együtt házhelyek céljára. Telket vásárolt itt a Bogdán, a Lábadi és a Borsos család, ahova rövidesen építettek is: Bogdán Pál a Magyar utca 79., Lábadi József a 75. és Borsos István a 71. szám alá. Martonosi Pál a Vaskapu utcában, Kiss Zakariás a Régi posta utcában vett házat. A belterületi házvásárlás után az idős családok beköltöztek a faluba, csak a fiatal családok maradtak a tanyán.

A Bácskai-tanyák közül a Kabók-tanya még ma is lakott. Itt, a Dunaújváros, Tanya 1053. számú házban kerestem fel a tanyaépítő Martonosi Pál unokáját, Káli Andrásné Kabók Rozáliát (szül. 1924), aki tanyájuk történetéről, gazdálkodásukról, tanyai életükről tájékoztatott: „A Bácskai-tanyákat 1914-ben építették. Martonosi Pál, Kiss Zakariás, Bogdán Pál, Borsos József Bácsgyulafalváról (most Telecska) jöttek. A föld volt kevés, az ott eladott földjeik árán Dunapentelén a kétszeresét, háromszorosát tudták megvenni. Szalma Péternek pl. 6 kataszteri hold földje volt Bácsgyulafalván, és Pentelén 19 kataszteri holdat vett. Nagy apámnak, Martonosi Pálnak két tanyája volt, a falu felé a későbbi Lénárt-tanya is az övé volt. Három gyereke volt, két lány és egy fiú. Egyik leányát, Martonosi Júliát elvette Hollósi János. Ők kapták meg a másik tanyát 17 kataszteri hold földdel, amit kb. 20 év múlva Lénárt József vett meg. Hollósiék nem szerették a paraszti munkát, eladták a tanyát, Fehérvárra költöztek, ahol bútorüzletet nyitottak. A fiú, Martonosi Ferenc Szekszárdra nősült, a Fehér csárda tulajdonosának a lányát vette el. Csak a másik leány, édesanyám, Kabók Györgyné Martonosi Teréz maradt a tanyában. A szülők elosztották a földet háromfelé, édesapám, Kabók György művelte az összeset bérben. Kabók György örökölt Bácsgyulafalván a szüleitől, azon a pénzen vette meg Pentelei Molnár János festőművész házát Pentelén. Odaköltöztek a tanyáról az öregek, Martonosi Pálék. A tanyán csak a fiatalok maradtak, Kabók Györgyék. 53 kataszteri holdon gazdálkodtak, búzát, árpát, napraforgót, borsót, sok dohányt (1 kataszteri hold) termesztettek. Nagy dohányszárító pajta volt a tanyán, ahonnan a dohányt Budapestre szállították. Gyümölcsös, 400 négyszögöl szőlő, dinnyeföld is tartozott a tanyához. Két lovuk, csikóik, 6 szarvasmarhájuk, borjaik voltak. A Bácskai tanyákról minden héten más tanyatulajdonos vitte be reggelenként kocsival a tejet Pentelére a tejcsarnokba. Az esti fejest pincébe tették, vagy tejfölnek, túró nak felhasználták. Kemencében lángost sütöttek, hozzá 2 literes köcsögben volt a tejföl. Választási malacokat vettek, 50 hízót is hizlaltak. A terményt feletették az állatokkal. Sok baromfi, tyúk, kacsa volt. Földvárra jártak a vásárra. Tejfölt, túrót, baromfit vittek Földvárra a piacra.

A gyerekek innen jártak iskolába, gyalog Pentelére. Én kisiskolás koromban benn voltam a nagyszüleimnél a faluban. Nyolc-tíz rokon gyereket megszánkóztattak télen, szombaton, vasárnap, bundákba, pokrócokba betakarták, és mentek át a Dunán Szalkszentmártonba. Még színdarabot is játszottak, Bogdán Mihályné tanította be a darabot. A Bogdánék dohánypajtájában volt a bemutató. A többi tanyáról, de még a faluból is jöttek megnézni, 50 fillér volt a belépőjegy. Futballcsapat is volt, lányok is fociztak, a tanyasiaknak is volt focicsapata. Hár man voltunk testvérek, két fiú egy lány. Villany nem volt, petróleumlámpával világítottunk. Fejhallgatós rádiónk volt. Pentelére jártunk boltba.

A földet a család művelte meg. Voltak kisbéresek, egy vagy kettő, 15-16 évesek. Volt részes arató is. Penteléről jött a cséplőgép, lovakkal húzták. A szenet a tanyasiaknak kellett megvenni hozzá. Csépelő csapat is jött, szakácsnőjük is volt. A csikókat Pentelén a vásáron adták el, a borjúkat is. A hízott disznókat felvásárlóknak, pentelei henteseknek adták el. Borsó, spenót ment hajóval Pestre, a Nagyvásártelepre. A pentelei hajóállomáson rakták be, édesapám Bogdán Mi hállyal együtt vitte Pestre. Az árát egy alkalommal elmulatták a Mátyás-pincé ben. Batyubálokat rendeztünk a farsangban citera muzsikára.

Legtöbbször a mi tanyánk hátsó szobájában volt, kipakoltuk a bútorokat, és táncoltunk. Mindenki hozta a batyujában a kolbászt, sonkát, bort. A faluból jött egy citerabanda, négytagú, meghívták, megfizették. Hatvanan-hetvenen is részt vettek a batyubálon. Felöltöztek maskarába, menyasszonynak, vőlegénynek. A nagy disznótorokra meghívták a szomszédokat is.

A város építésekor több részletben kisajátították a tanyánk földterületének nagyobbik részét. Csekélységet fizettek érte. A téeszbe már csak 12 kataszteri holddal léptem be. A pentelei tanyák területét vasút, út, lakások építéséhez, a városvédő erdősáv telepítéséhez vették igénybe."

Tanyás területre épült Sztálinváros, a vasmű is. Az itteni tanyák kisajátítása után a város építésekor az Alföldről jött kordés kubikosok laktak a lebontásra ítélt épületekben. Lovaikat is a tanyai istállókban tartották. A nehezen megszerzett földtulajdonukról elüldözött penteleieket négyszögölenként 45 filléres „megváltási" összeggel „kárpótolták".69

A tanyai gazdálkodás előnyeit 1952-ben Dér Józsefné 64 éves adatközlő, egy Rév úti tanya tulajdonosa így foglalta össze: „Azelőtt a Tót utcán laktunk, tíz éve jöttünk ki. Jószágtartásból nagyon jó itt ez. Hat hold föld. Lóhert is, csalamádét is, répalevelet csak hátunkra vettük s hoztuk. A faluból kocsival kellett menni, hogy egy kis élelmet hozzunk a jószágnak."70 Három évvel később Veress Éva részletesen dokumentálta özvegy Csefkó Farkas Istvánná Rév úti tanyáját.71 A tanya építésére a 72 éves tulajdonosnő így emlékezett vissza: „Kint voltunk az ipamnál, uram apjánál, a kisapostagi határnál a Farkas tanyán. Azután építettük ezt, itt laktunk 1922 óta. A papa elhalt, akkor szétment a család. Megkapta mind a részét, aztán dolgozhatott benne. Volt a papának tizenegy családja. L-alakra épült, alja tégla, fala vert föld, sindölös a tető. L-alakú, mert ha nem így építjük, elment volna egész messze. Akkor a szoba jött volna előre, a másik szoba, konyha, kamra istálló elment volna csaknem a Dunáig. A funtus megvolt, a földből hasították el." A tanya részletes leírása során a gyűjtő megjegyezte: „Az udvaron a gazdasági szerszámok egy része rendetlenül hever; nem sok gondot fordítanak a rendre, mert várják az építkezés miatti költözést."

A farmtanyák kialakulásának lehetőségét megteremtő parcellázásoknak a pa rasztság földhöz juttatásában is nagy szerepük volt. Hatásukra Dunapentelén 1930-ban a kisbirtok területe (4427 katasztrális hold) már meghaladta a közép- és nagybirtok kiterjedését (4410 katasztrális hold).

Baracs-Apátszállás Széchenyitelepen a 20. század elején parcelláztak az egykori Amadé-birtokból.72 A parcellákat nemcsak helybeliek, hanem a mezőföldi településekről (Dunaföldvár, Dunapentele, Bölcske, Mezőfalva, Sárszentmiklós) érkezett vevők vásárolták meg. Dunapenteléről több család kitelepült, tanyát épített a baracsi parcellára. A baracsi határban jelenleg már csak a Markovics-tanya áll, a többit lebontották a termelőszövetkezet megalakulása után. Markovics István felesége, Újbányi Teréz is Penteléről, az Alájárói tanyákról került a baracsi tanyára. Települtek dunapentelei eredetű családok 1926-ban Perkátára is, ahol gróf Szapáry László 4724 kataszteri holdas birtokát parcellázták. Az új birtokosok Forráspuszta, Kisperkáta-puszta és Zsidókalap-major területén farmtanyákat építettek, amelyeket az 1960-as években bontatott le a ter melőszövetkezet.

A II. VILÁGHÁBORÚTÓL A BERUHÁZÁSOK MEGKEZDÉSÉIG (1944-1949)

A II. világháborúban a 2. magyar hadsereg nagy vesztes csatája, a doni katasztrófa után Dunapentelén is sokan gyászolták halottaikat. A harcok színhelye is egyre közeledett. 1944. április 3-ára virradóan a község fölött légi csata zajlott. A budapesti országút és Peretsényi Imre tanyája közötti szántóföldön másnap reggel egy lezuhant angol repülőgépet és 3 felismerhetetlenségig összeroncsolódott holttestet találtak. Az angol pilótákat a helyi római katolikus temetőben helyezték nyugalomba. 1944 nyarán menekültek érkeztek Erdélyből és a Tiszán túlról is.

1944. szeptember 23-án a szovjet csapatok átlépték hazánk keleti határát, majd december 2-án már Fejér megye területén harcoltak a német és a magyar csapatok ellen. November 23-án Fejér megyét a hadműveleti kormánybiztos hadműveleti területté nyilvánította. Katonai közigazgatást vezettek be. A beszállásolások, rekvirálások, a lóállomány igénybevétele súlyos terhet jelentett a polgári lakosságnak, az őszi betakarítási és vetési munkák jelentős része is elmaradt.

A német hadvezetés Heves megyéből 2 páncéloshadosztályt irányított át Fejér megyébe. A szovjet csapatok támadásának lendületét azonban egyelőre nem sikerült megtörniük. A 3. Ukrán Front egységei december 5-én Ercsinél, Duna földváron és további négy helyen átkeltek a Dunán, 6-án elfoglalták Duna pentelét, majd Székesfehérvárt és Bicskét.

December végéig Budapest körülzárása is befejeződött. 1945 januárjában a németek jelentős erők összpontosításával a főváros körüli szovjet ostromzár felszámolására törekedtek. A „Konrád" fedőnevű német felmentési kísérletek Fejér megyei eseményei részben Székesfehérvár, részben Dunapentele visszafog lalására irányultak. A Sárvíz partján Szabad- és Falubattyán, majd Káloz elfoglalásával a német csapatok hídfőt hoztak létre. Innen indult január 19-én hajnal ban Sárbogárdon és Hercegfalván át két SS páncéloshadosztály részvételével egy nagy erejű támadás, melynek eredményeként sikerült visszafoglalniuk Dunapentelét. A 3. német páncéloshadosztály elérte a Dunát, ezzel elvágta a 3. Ukrán Front dunántúli erőit. Másnap megérkezett az utánpótlás, s a megerősített hadosztály észak fele indult a Duna mentén. Egy erőteljes szovjet támadás január 28-án bekerítette a 3. német páncéloshadosztály egyes csapatait, majd elfoglalták Dunapentelét. A németek a következő napokban több sikertelen ellentámadást indítottak a község visszafoglalásáért. A főleg páncélosokkal vívott elkeseredett küzdelem három napon át tartott. A Perkátáról Dunapentele irányába támadó német csapatok előrenyomulását a szovjeteknek sikerült megakadályozniuk, bár a németek 31-én este átmeneti sikereket értek el. Ekkor a 3. páncéloshadosztály egyik - Dunapentelén körülzárt - gránátos zászlóaljával összeköttetést létesítettek. Az állandó harcok számtalan sebesültjének elhelyezésére szükségkórházakat állítottak fel, melyek berendezése, ellátása a helyi lakosságot terhelte.

1945. február első felében mindkét hadsereg a budapesti harcokra összpontosította erejét. Miután a szovjet csapatok elfoglalták a fővárost, a szembenálló felek a korábban kiépített állásaikat erősítették meg, csapataikat rendezték, hadianyagokkal, technikai eszközökkel látták el. Ezek az előkészületek már jelezték, hogy márciusban Fejér megye területe újból súlyos harcok színhelyévé válik.

A németek „Tavasz ébredése" fedőnevű támadása március 6-án kedvezőtlen időjárási viszonyok között kezdődött. A harcok egyik célja volt Dunapentele elfoglalásával újból kijutni a Dunához. Az itt állomásozó 27. szovjet hadsereg védelmi vonala azonban áttörhetetlennek bizonyult. A tíz napon át tartó küzdelem jelentős veszteségeket okozott a szembenálló csapatok mindegyikének. Március 16-án a 3. Ukrán Front teljes arcvonalán lendületes ellentámadást indított, melynek végső célja Fejér megye, majd a Dunántúl egészének elfoglalása után már Bécs megközelítése volt.1

A harcok megrendítően sok áldozatot követeltek. A község lakói közül 145 férfi tényleges, illetve tartalékos katonaként hősi halált halt. A polgári áldozatok száma 58 volt, valamint elhurcoltak Dunapenteléről 56 zsidó lakost a háború éveiben. A mintegy 4000 fős településen 259 katonai és polgári áldozatot gyászol tak a hozzátartozók.2

Megdöbbentő, szívszorító érzés volt a korábban virágzó község utcáin végig menni, felmérni a háborús károkat. A település 904 háza közül 110 lakhatatlanná vált, 360 épület súlyos károkat szenvedett, sok lakásnak a teljes tetőszerkezete megsérült. Ezeknek az épületeknek a lakhatóvá tétele, újjáépítése hallatlanul nagy feladatot jelentett. Kisebb javításokat - ajtók, ablakok pótlását, üvegezését - szinte minden házon el kellett végezni.

A község középületei ugyancsak jelentős károkat szenvedtek. Súlyosan megrongálódott a községháza, a szegényház, az óvoda, az iskola, a községi nagyven déglő, a Hangya-szövetkezet üzlethelyisége, a volt csendőrlaktanya, a pásztor ház. Komoly felújítási munkákat igényelt a római katolikus templom és plébánia, a görögkeleti templom épülete, valamint a harangozó háza is. Az épületekben a harcok során keletkezett károk mellett a berendezés teljes megsemmisülése akadályozta a működést a szegényházban, a községi napközi otthonban. Részben a községben hónapokon át működő katonai kórház részére gyűjtöttek ágyakat, ágyneműket, használati tárgyakat, részben a Duna túlsó oldalán lévő fedezékekbe menekítették a mindennap használatos eszközöket.3

Dunapentelén 1945 áprilisában 3923 lakos élt (3880 magyar, 34 szerb, 3 zsidó és 6 egyéb),4 számuk a júniusig visszatérőkkel 3940-re emelkedett. A lakosság ellátása, élelmezése az új termésig szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt. Miután a hónapokon át elszállásolt katonaság eltávozott a községből, élelmiszer alig maradt. Gabonából 150, lisztből 1,2 mázsa állt rendelkezésre, a hús, a zsír szinte teljesen hiányzott. Az ellátottak száma 1940, a részben ellátottaké 800, a teljesen ellátatlanoké 1200 fő volt.5

A harcok megszűnése után a lakosság lehetőségei szerint igyekezett a háborús károkat felszámolni, kezdetben legalább a családnak egy használható, fűthető helyiséget helyreállítani, a házak környékét rendbehozni. Az újjáépítéshez, a javításokhoz rendkívül kevés építőanyag állt rendelkezésre. Az első felmérések szerint a községben 500 ezer téglára volt szükség. Ezt a mennyiséget az elbontott házakból nem lehetett kitermelni, mert azok többnyire vályogból épültek. Az építőanyagok beszerzését akadályozta a szállítóeszközök hiánya, valamint az, hogy szinte mindent élelmiszerért cserébe lehetett kapni, ebből pedig Dunapentelén igen kevés volt. A faanyagot az elöljáróság döntése értelmében a dunai szigetekről termelhette ki a község, ehhez azonban nem volt elegendő munkáskéz.

Megdöbbentő adatokat közölnek az első állatösszeírások.6

Az állatorvos véleménye szerint ezek az adatok csupán hozzávetőlegesek, de egy közel 4000 fős, gazdálkodással foglalkozó településen rendkívül alacsony ez az állomány. Kevés a mezőgazdasági munkákba bevonható igavonó, de hasonlóan alacsony a lakosság élelmezését szolgáló állatok száma is.

Földosztás

Tavasz lévén, vidéken legfontosabb a mezőgazdasági munkák elvégzése volt. A munkák megkezdése előtt végre kellett hajtani a 600/1945. M. E. számú, a földreformról szóló rendeletet. E hallatlanul nagy és sürgős munka elvégzésére Dunapentelén is megalakult a községi földigénylő-földosztó bizottság. A 15 tagú testület elnöke Bánkúti János lett. Az 5 tagú vezetőségbe rajta kívül Pukli Józse fet, Baksa Józsefet, Hingyi Györgyöt és Fekete Kálmánt választották. A bizottság további tagjai: Kegyes János, Markovits Imre, Palotai József, Poós Ferenc, Szabó József, Tóth Imre, Vagyóczki Mihály, Vészics Dömötör, Vészics Timót és Zsákovits Péter voltak. Elsőként összeírták a megváltással igénybe vehető birtokokat, azok művelési ágankénti megoszlását. Megszületett - a Fejér Vármegyei Földbirtokrendező Tanács által is jóváhagyott - 1550/1945. (június 10.) számú határozat, mely a község területén fekvő alábbi nagy- és középbirtokok megvál tásáról rendelkezett:7

A rendelet értelmében a fenti területekből a volt tulajdonosok részére 100-100 ka tasztrális holdat hagytak vissza. Ugyanakkor a mezőgazdaságból élő, foglalkozásszerűen gazdálkodó birtokos 200 katasztrális hold területre volt jogosult. A földbirtokosok közül többen: a Sigray, a Dóra, a Földváry családok éltek ezzel a lehetőséggel, fellebbezéseik során igyekeztek bebizonyítani, hogy ők a földműveléssel hivatásszerűen foglalkoznak. Tóth Antal földbirtokát teljes egészében megváltották, miután részére Rácalmáson, az ottani birtokából mentesítettek megfelelő földterületet.

Párhuzamosan zajlott a földigénylők összeírása is. Az elkészült jegyzék 315 jogosultat tartalmazott. Az igénylők által kért és nekik jogosan juttatható földterület nagysága messze meghaladta a rendelkezésre álló kiosztható területet. A községi földigénylő bizottság így a korábban mentesített birtokrészek közül továbbiak igénybevételére tett javaslatot.

A dr. Egedy Mihályné (Franki Alice) részére visszahagyott 100 katasztrális holdat is felosztották, de a volt tulajdonos a kényszerből felosztott terület után magasabb megváltási árat kapott (a kataszteri tiszta jövedelem hatvanszorosát). Fellebbezés során bebizonyosodott, hogy a közösen, egy tagban művelt Simonyi-birtoknak két tulajdonosa volt. Simonyi Aurélt megillette édesanyja halála után örökségként a birtok fele. A két tulajdonos részére külön-külön mentesítettek 100-100 katasztrális holdat (a jóváhagyott határozat már ezt tükrözte). A határozat meghozatalakor Simonyi Aurél birtokrészét már felosztották az igénylők között, így a volt tulajdonost a már említett feltételek mellett kártalanították. Az igénylők nagy száma miatt a mentesített területek nem érték el a rendeletben előírtat.

Mindezek ellenére a községi földigénylő bizottság 1945. május 14-én kelt kimuta tása szerint a földigénylők közül 150 fő nem kapott földet, köztük az iparosok sem. 1945 áprilisában-májusában megtörtént a juttatott földterületek ideiglenes kijelölése. A munkák állásáról a községi elöljáróság és a földigénylő bizottság folyamatosan küldte jelentéseit az alispánnak, a járási főszolgabírónak és a megyei földbirtokrendező tanácsnak.

Az egymásnak sokszor ellentmondó adatok arról tájékoztatnak, hogy a földosztás 1945. áprilisától folyamatosan zajlott. Az egyéni igények kielégítésén túl a község által közcélokra kért földterület kimérésére is sor került. A község 72 katasztrális hold 935 négyszögöl területet kapott. Ebből alakították ki az új vásárteret, a földnélküli volt gazdasági cselédek állatai részére a legelőt, valamint a szántóföldeken javadalmi területeket jelöltek ki, a fennmaradó szántókat bér letként hasznosították. A község tulajdonába került 8 katasztrális hold 500 négyszögöl erdő is. További földterületeket igényeltek az egyházak, valamint a társadalmi szervek is. Az utóbbiak közül a 320 tagot számláló Szabad Szakszervezet Dunapentelei Helyi Csoportja működése anyagi alapjának megteremtésére igényelt 10-15 katasztrális hold földet.

A földterületek felmérésén, kiosztásán túl rendkívül összetett feladatot jelentett a birtokokon lévő gazdasági és egyéb épületek, valamint gazdasági eszközök, gépek, állatok leltározása, majd ezt követően a juttatás megszervezé se. A község közigazgatási területén végzett első felmérések 6 kastélyt említet tek 72 szobával. Ezek sorsáról is a földigénylő bizottságnak kellett döntenie. A Sándorpusztán álló Sigray-kastélyt 1945. június 26-án kelt határozattal tanyai iskolának, óvodának javasolta. Mások az épületnek a Dunapentelei Földműves szövetkezet részére történő juttatását tartották indokoltnak. A vályog- és tég lafalú, cseréptetejű, földszintes épület nagy része a tervek ellenére még 1948-ban is üresen állt, csupán egy vasutas lakott benne, illetve a Magyar Dolgozók Pártja használt egy szobát párthelyiségnek. Ekkor felvetődött az épület mun kásüdülővé történő alakítása is, de ez sem valósult meg. Egy másik kastély hasznosításáról is született határozat. E szerint a háború során deportált Franki Zsigmond kastélyából a község vezetése szerint az igényeknek megfelelő köz ségházát alakíthatnának ki, hiszen a régi községháza lebontását már a háború előtt tervezték. A harcok során az épület súlyosan megrongálódott, szinte teljesen használhatatlanná vált. A község anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy a régi épület lebontása után újat építsenek, ezért döntöttek a kastély igénylése mellett. Az épület mérete ugyanis lehetővé tette volna a hivatali helyiségek kialakításán túl az altiszti lakás berendezését is. Mindez azonban csak terv maradt.9

1945 tavaszán zajlott a házhelyigények felmérése is. Az e célra kijelölt mint egy 60 katasztrális hold terület 160-170 házhely kialakítására volt elegendő. A jogos házhelyigénylők száma ennél lényegesen több volt. Az ideiglenesen kimért házhelyeken a végleges birtokbaadásig a tulajdonosok gazdálkodtak.

A juttatott területeken jelentős erőfeszítéssel megindult a munka.10 Tavaszi növényekkel a község határában 4970 katasztrális holdat kellett bevetni. Május 20-áig ebből 1380 katasztrális hold megmunkálását fejezték be. A mezőgazdasági munkák végzését több tényező is akadályozta. A juttatott, majd kimért területek nagysága ritkán egyezett meg, s ez számtalan súrlódást okozott. Ugyanakkor az igénylők egynegyede föld nélkül maradt. Az ellentmondások tisztázása érdekében 1945. július 17-én vármegyei kiküldöttek érkeztek Dunapentelére. A helyszíni szemle után a juttatott területek mérséklését javasolták azért, hogy minél többen kaphassanak földet. A földigénylő bizottság azonban tiltakozott a korábbi határozat megváltoztatása ellen: „mi úgy gazdaságilag, mint szociálpolitikailag mindent szem előtt tartottunk akkor, [a] mikor a községünk munkásainak a földet elosztottuk." A földosztás végleges befejezése még éveket vett igénybe.

Lassította a tavaszi munkák kezdését az is, hogy a földeken sok helyütt életveszélyes volt közlekedni, dolgozni. A község határában összefüggő, telepített aknamező nem volt, de a Duna menti közlegelőn kisebb, szórványosan elaknásított területeket ismertek a helybeliek. Ágyú-, tüzérségi és aknalövegek, gránátok a földeken nagy számban fordultak elő. A határ megtisztítása érdekében a község hat főt aknakutató tanfolyamra küldött. A megtisztított területe ken folyamatosan kezdődhetett meg a munka. Az igavonók, a gépek, az alkatré szek hiánya azonban gátolta a munkák időbeni elvégzését. Május végére csupán 2 traktor, 80 vetőgép, 2 kaszálógép, 3 cséplőgép, 1 gőzgép, 20 rostáló, 6 porhanyí tó javításával végeztek. További nehezen nélkülözhető gépek álltak kihasználatlanul, legtöbbször csupán megfelelő - az erőátvitelt biztosító - szíjak hiányában. A községben további 3 gőzgép, 1 traktor és 4 cséplőgép várt javításra. Az újonnan földhöz juttatottak többsége a két kezén kívül semmilyen eszközzel nem rendelkezett földje megműveléséhez. A fogat- és traktortulajdonosokat kötelezték - meghatározott díjazás ellenében - ezen területek megművelésére. A lófogattal végzett szántásért - 1 katasztrális hold után - 45 kilogramm tengerit kapott a gazda, a traktorral történt szántás 80 pengőbe került.

Az alispánhoz június elején eljuttatott jelentésben a vezetőjegyző a lakosság sokirányú igénybevételét panaszolta. Az orosz parancsnokság naponta 150 munkást követelt, a vasútépítésnél ötvenen, a közutakon tizenöten dolgoztak. Június elején a Holt-Duna-ágban elsüllyedt magyar hajó kiemeléséhez a község munka erőt küldött.11 A helyi mesterek és a kirendelt robotosok a községházával szembe ni Szentháromság téren az elesett orosz katonák emlékére egy beton emlékművet állítottak. Az orosz tervek alapján, az orosz katonai parancsnokság irányításával készült síremlék avatására 1945. július 12-én került sor.

A közigazgatás újjászervezése

A községben a katonai közigazgatás hónapjai alatt megalakultak, újjászerveződtek a politikai pártok. Az általuk létrehozott nemzeti bizottság első elnöke Pattantyús Sándor lett. A polgári közigazgatás kialakulása során (április 24-ét követően) a 4 működő párt - a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt - és a Szabad Szakszervezet helyi szervezete által delegált tagokból újjáalakították a nemzeti bizottságot, melynek elnökévé Morvai Józsefet választották.12

A május végén az alispánhoz címzett jelentés13 tanúsága szerint megalakult a községi képviselő-testület. Kijelölték a tisztikart, valamint az elöljáróságot. A jegyzőválasztást az igazolási eljárások lefolytatását követően tervezték megtartani. Május 21-én került sor a község szolgálatában álló közalkalmazottak eskü tételére. László Ervin hivatali elöljáró előtt Pálmai Ferenc irodatiszt, dr. Piry Sándor körorvos, Gucsi József bíró, Rekenye Márton (másodbíró) törvénybíró, Bogdán Mihály gazdasági elöljáró, Markovics Imre és Varga Piroska kisegítők, Paksi Istvánná és Berzai Lajosné szülésznők, Garbacz János, Rozbora István és Agárdi Izsák kézbesítők, Vagyóczki Imre, Németh János, Nagy Ferenc, Bózics József, Jánoki István, Fekete Imre és Fűrész Ferenc mezőőrök mondták el az eskü szövegét.14 A község súlyos anyagi helyzete miatt a tisztikar, a szegődményesek, a kisegítők hónapokig nem kaptak illetményt. Részben ez volt az oka annak, hogy már júniusban megkezdődtek a személycserék. Hasonló folyamatnak lehetünk tanúi a képviselő-testület esetében is, ahol több lemondásra, számtalan visszahívásra került sor. Ez a kedvezőtlen folyamat nehezítette a többi választott testület, bizottság munkáját is. A tavasz során megszervezték a rendőrséget, a 22 főből álló testület munkáját 1 parancsnok, 1 alparancsnok irányította.

Rendkívül felelősségteljes munka várt a 12 tagú igazolóbizottságra, mely a helyben működő törvényhatósági és községi alkalmazottaknak, a legeltetési és vadásztársulat tagjainak, valamint az iparengedéllyel rendelkezőknek az igazolá si eljárásait folytatta le. Miután a korábbi vezetőjegyzőt nem igazolták, helyette 1945. július 10-én Németh Lajos perkátai lakost választották jegyzővé.15 A teen dők időben történő elvégzését nehezítette, hogy Dunapentele közigazgatási területéhez több kisebb puszta és tanya tartozott:16 Táborállási tanyák, Révúti tanyák, Duna-dűlői tanyák, Országúti tanyák, Alájárói tanyák, Janicsárpuszta, Szedrespuszta, Szedresi település, Leitnervölgyi tanyák, Pálhalma, Sándorháza, Sándorházi kispuszta, Vasútállomás.

Míg 1944. december 1-jén hat rendszeresített és öt kisegítő alkalmazott látta el a községi adminisztrációt, addig 1945. június 2-án a számtalan elvégzendő munka két rendszeresített és két kisegítő alkalmazottra várt.17 Így az év végén megtartott hivatalvizsgálat számtalan hiányosságot fedezett fel az ügyintézésben.

A lakosság egészségügyi ellátásában jelentősebb fennakadás nem volt. A kör orvos, dr. Piry Sándor és a két szülésznő, Paksi Istvánná és Berzai Lajosné a háború hónapjaiban is helyükön maradtak, feladatukat ellátták. A gyógyszerész eltűnt az orosz fronton, helyettese is katona volt, de a gyógyszertár özv. Albert Rezsőné irányításával működött. A szegényházat a háború időszakában kórházzá alakították. A harcok során bombatalálat érte, így szinte teljes felszerelése megsemmisült.18

Gazdasági élet

Az aratás, cséplés embert próbáló nagy munkáját komoly előkészületek előzték meg. A községi napközi otthont - a jelentős károk ellenére - használható állapotba kellett hozni, hogy a nyári mezőgazdasági munkák idejére a gyerekek elhelyezését meg tudják oldani. Miután a községi önkéntes tűzoltó egyesület felszerelés hiányában júniusban még nem működött, megszervezték a község területén a lakosság részvételével a tűzfigyelő szolgálatot, portánként megtartották a tűzvédelmi szemlét.19

A községben élő munkanélkülieknek az aratás fontos munkaalkalmat jelentett. A Fejér Vármegyei Mezőgazdasági Munkabér-megállapító Bizottság 1945. június 27-én meghatározta az érvényes mezőgazdasági munkabéreket. A napszámosok a 12 óra munkaidő mellett a következő bért kaphatták:20

A fenti napszámbérek étkezés nélkül értendőek, ha a napszámos ellátást is kapott, akkor a munkabér egyharmaddal csökkent. A helyi napszámokat a meg adott keretek között a községi termelési bizottság határozta meg. Az aratópárokat élelmezés mellett a 10., élelmezés nélkül a 9. rész illette meg.

Az aratást, a behordást követően - meghatározott sorrendben - július végén megkezdődött a cséplés. Az adatlapok folyamatosan tükrözték az eredményeket, a munka előrehaladtát.

A gazdalajstromok alapján már a cséplőgép mellől megkezdődött a beszolgálta tás. Ennek ösztönzésére a gazdáknak a hatósági áron felül gyorsasági felárat is fizettek. A kenyérgabona beszolgáltatás határideje október 1-je volt: a 651 gazdá ból csupán 3 nem tett eleget kötelezettségének. Egyes terményekből, például napraforgóból a beszolgáltatás teljesítése után a fennmaradó mennyiséget is kötelesek voltak a gazdák a közellátás részére vételi jegy ellenében, hatósági áron beadni. Aki ennek eleget tett, az a leadott termény minden mázsája után 2 liter olajat kapott. A beadás még így is vontatottan haladt, ezért a gazdák további ösztönzésére textilárut, szappant, szenet ajánlottak fel díjmentesen.21

A betakarítási munkák ezzel csak megkezdődtek. További 63 katasztrális holdon burgonyát, 52 katasztrális holdon takarmányrépát kellett felszedni. 10 katasztrális hold kender betakarításával november közepéig végeztek. Komolyabb nehézséget jelentett az 1714 katasztrális hold területen termelt kukorica betakarítása. December 26-án még 100 holdon állt lábon a kukorica. A betakarí tás elhúzódása miatt a beszolgáltatás sem volt zökkenőmentes. A következő év nyaráig 79 gazda nem adta le az előírt mennyiséget. Ugyanekkor teljesíteni kellett az orosz jóvátételi szállításokat is, ami további súlyos terhet jelentett a gazdaságoknak.

A mezőgazdasági termények és iparcikkek cseréjének megkönnyítésére 1945. szeptember 13-án létrejött a Dunapentelei Népi Termelő, Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezet. Az évtizedek óta működő Hangya Termelő és Értékesítő Szövetkezet is igyekezett az elvárásoknak megfelelni.22 A kisebb üzletek közül nyolc élelmiszer, egy iparcikk és kilenc vegyeskereskedés gondoskodott a lakosság ellátásáról. Árukészletüket zömében Budapestről szerezték be, s ezzel elősegítették a lakosság alapvető árucikkekkel történő ellátását. Hosszú időn át hiánycikk volt az élesztő, cukor, só, készruha, cipő, dohány és üvegáru. Az áremelkedés az 1944. évi árakhoz viszonyítva 1945. november 8-án 2500-6000%-os, december 10-én 4000-6000%-os volt.

A lakosság, különösen a fiatalok a mindennapi nehéz munka ellensúlyozására újraélesztették közösségeiket. Kikapcsolódási lehetőséget jelentettek a Preiner István és Pintér Ferenc által vezetett KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legény egyesületek Országos Tanácsa), valamint a Fekete Istvánná (Horváth Magdolna) által irányított KALÁSZ (Katolikus Agrárifjúsági Leányszövetség) egyesületek összejövetelei, műsorai. Hingyi Imre ifjúsági vezető szervezése nyomán a MADISZ (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség) május 27-én táncmulatsá got rendezett. Június 10-én ifjúsági napot tartottak, melynek keretében a kultúr ház udvarán négy egyfelvonásos színdarab előadására is sor került. Júliusban a nemzeti segély javára rendeztek műsoros délutánt, melyet táncmulatság követett. A háború pusztítása a könyvtárakat sem kímélte. Az Iparos Ifjúsági Önképzőkör könyvtárából maradt számottevő állomány, összesen 268 kötet. Az iskolában csupán néhány használható kiadvány állt rendelkezésre.23

1945 őszén megélénkült a politikai pártok tevékenysége. Szeptember 27-én megkezdődött a nemzetgyűlési választások előkészítése. A szavazásra jogosultak névjegyzékének összeállításával a község tanítóit bízták meg. A szavazásra jogosultak listájának felülvizsgálatát Német Lajos vezetőjegyző és Markovics Imre irodatiszt teljesítette. Dunapentele 6 szavazókörzetében létrehozták a szavazat szedő bizottságokat, melyek 5-5 tagból álltak.24 Az 1945. november 4-én megtar tott nemzetgyűlési választások fennmaradt adatsora téves, ugyanis az összesítő jegyzőkönyv az érvényes szavazatok számát 3603-ban jelöli meg. Ez pedig a nemzetgyűlési választásokra vonatkozó törvény és a lakosság létszámát illetően lehetetlen.

A háború utáni első békés esztendő

A tél beköszöntével a gazdák a szerszámok, gépek karbantartásával foglalkoztak, felkészültek a tavaszi teendőikre. Számtalan adminisztratív munka várt elintézésre.25 Bogdán Mihály gazdasági elöljáró és Kertész János, a termelési bizottság elnöke 1945 decemberében összeírták a szarvasmarhát igénylőket. 1946. január 18-áig várták a jelentkezőket a növénytermelési tanfolyamra. A gazdák vetőmagkölcsönt kérhettek, melynek elosztása nehéz feladatot jelentett. 1946-ban Dunapentele 70 mázsa vetőmag búzát kapott. A vetőmag árának egy részét (4 forint/mázsa) átvételkor fizették ki a gazdák. A fennmaradó összeget (16 forint/ mázsa) a termés betakarítása után kellett leróni. A kölcsön visszafizetésének volt egy másik módja is, 4 mázsa holdankénti termésátlag felett a kölcsönkapott gabonamennyiséget természetben kellett visszaadni. A tartozás mielőbbi rendezésére azzal ösztönözték a gazdákat, hogy október 1-jéig a kölcsönzött mennyiség egynegyedét elengedték.

Meg kellett szervezni az ipari növények termesztését is. Több növényt, köztük a dohányt, csak a szerződő gazdák termelhették. Dunapentelén március 21-éig 8 fő jelentkezett, akik 14,5 holdon szándékoztak dohánytermesztéssel foglalkozni.

A község februárban megkapta a tavaszi vetéstervet, mely pontosan előírta, milyen mezőgazdasági terményt, mekkora területen termeljenek. A gazdákkal történő egyeztetés során kialakult az egyéni, kötelező vetésterv. Hasonlóképpen előírás szerint, szigorú határidők betartása mellett kellett elvégezni a mezőgazda sági munkákat, melyek állásáról 10 naponként készültek jelentések. A szántás lassan haladt: csupán 110 fogat és 3 traktor állt rendelkezésre.

1946. április 2-áig 400, április 12-éig 1373, április 24-éig 3153, május 24-éig 3980, június 19-éig 4050 katasztrális hold földterületet szántottak fel. Közben 87 vetőgéppel folyamatosan zajlott a vetés is.

A lakosság ellátása a készletek rohamos csökkenése miatt egyre nagyobb gondot jelentett. Már januárban 905 fejadagra szoruló ellátatlant említettek a jelentések. A községben rajtuk kívül az 1 éven aluli gyermekek száma 62, a 3 év alattiaké 243, a 6-10 év közöttieké 406, a terhes anyáké 43, a fizikai munkásoké 345 volt.

Az ellátatlanok száma a tavasz folyamán tovább emelkedett. Május 13-án megalakult a községi közellátási bizottság,26 melynek tagjai között a pártok delegáltjait (Farkas János, Farkas Pál, Perjési István, Gerendai Gyula, Balázs Mihály), a helyi kereskedőket (Halmai Károly, Hangya üzletvezető, Peretsényi György, Futura bizományos), az elöljáróság és a rendőrbiztosság tagjait (Simon György községi bíró mint elnök, Németh Lajos vezetőjegyző, Varga Piroska közellátási tisztviselő, Bogdán Mihály gazdasági elöljáró, Kertész János termelési bizottság elnöke, Szőcs György rendőrbiztos) találjuk.

A gondokat tovább súlyosbították a szigorú beszolgáltatási kötelezettségek, valamint a jóvátételi szállítások. Az 1946. január 8-án készült kimutatás a beszolgáltatási kötelezettség teljesítéséről ad képet.27

A terménybeszolgáltatási bizottság február 18-áig 342 önellátó gazdát számoltatott el. A mennyiségében és minőségében rendkívül gyenge gabonatermés beta karításával július 25-én végeztek is (2548 katasztrális holdon). A cséplést is a tervezettnél előbb, augusztus 4-én fejezték be. Az átlagtermés katasztrális hol danként az őszi és tavaszi gabonából nem haladta meg a 4 mázsát.

A község közigazgatása

A község igazgatásában, irányításában is komoly gondok jelentkeztek. A számtalan hivatali teendő, az állandó elfoglaltság miatt az 1946. január 5-ére összehívott rendkívüli képviselő-testületi ülésen Simon György bíró, majd őt követően Pukli József törvénybíró, id. Horváth János pénztáros, Bakos Mihály közgyám, vala mint a megjelent képviselők lemondtak hivatalukról. A többségükben szegény, földhözjuttatott gazdáknak hivatali elfoglaltságuk miatt saját gazdaságaikra nem maradt idejük. A község nehéz anyagi helyzete, többszöri fizetésképtelensé ge miatt ellátmányukat sem kapták meg hónapokon át, így megélhetésüket nem látták biztosítottnak. Ígéretet tettek azonban arra, hogy addig maradnak hivatalukban, míg helyükre megfelelő személyeket nem választanak. A választás elhúzódása miatt 1946. augusztus 10-én Simon György megismételte korábbi lemondását. A helyi Nemzeti Parasztpárt titkára viszont még ekkor is a bíróválasztás elhalasztását kérte pártja átszervezése, átalakítása, illetve a megfelelő jelölt állítása érdekében. Az Adonyi járás helyettes főjegyzője január 15-én a dunapentelei vezető jegyzőhöz eljuttatott levelében a képviselő-testület, az elöljáróság lemondásának indokait elfogadhatatlannak, magatartásukat példátlannak minősítette, a rendeletek erélytelen végrehajtása miatt közölte, ha a helyzet nem változik: „a község autonómiájának felfüggesztésére" tesz előterjesztést.28

A községháza alkalmazottai létszámuk miatt képtelenek voltak a jelentések, kimutatások pontos elkészítésére. Az érvényben lévő községi szabályrendelet Dunapentelére 1 vezetőjegyzői, 2 segédjegyzői és 3 irodatiszti állást állapított meg. Ezzel szemben a községi adminisztrációt Németh Lajos vezetőjegyző, Pálmai Ferenc segédjegyző és Bodnár András ideiglenes irodatiszt intézte. A képviselő-testület pályázatot írt ki 2 segédtiszti állás betöltésére. A pályázatok elbírálására február 18-án került sor. A testület Markovics Imrét és Morvai Józsefet választotta meg. 1946 nyarán a B-lista alapján felmentették állásából Németh Lajost, Markovics Imrét és Bodnár Andrást. Ez átmenetileg újabb fennakadást okozott a közigazga tásban. A hivatal vezetésével ideiglenesen Pálmai Ferencet bízták meg.29

A községben az elkeseredés igen jelentős volt. A gabonában az aszály, a szőlőkben a jégverés és a filoxéra olyan súlyos károkat okozott, hogy a gazdák saját fejadagjukat sem termelték meg. A lakosság alultápláltsága gyakori megbe tegedésekhez, az előző évinél magasabb csecsemőhalandósághoz vezetett. A gyógyszerek olyan drágák voltak, hogy nem tudták kiváltani. Komolyabb jár vány azonban nem alakult ki.

A hadisegélyekre vonatkozó módosított rendelet is sokakat kedvezőtlenül érintett. Megvonták a hadisegélyt azoktól, akiknek kataszteri tiszta jövedelme meghaladta az 50, rokkantak esetében a 70 aranykoronát. A felháborodás oka a megélhetést nem biztosító, alacsony értékhatár megállapítása volt.

Jelentős változás a kereskedelem, a szolgáltatás és az ipari termelés területén sem történt. A Dunavidéki Ipari és Kereskedelmi Részvénytársaság malma, bár helyreállítása teljesen nem fejeződött be, napi 200 mázsa gabona őrlésére volt alkalmas. A tulajdonos Jerkó Sándor 22 munkást foglalkoztatott. Az újjáépítés ben fontos szerepet betöltő cementáru üzemet részben sikerült újjáépíteni, így már működőképes volt. A Vincze Sándor vezette üzemben 4 munkás dolgozott. Vajda László darálója 2 munkás felügyelete mellett napi 50 mázsa termény őrlésére volt alkalmas.30

Már az ősz folyamán érzékelhető volt, hogy a lakosság ellátása komoly gondokat okoz: ugyanis 120-130 személy teljesen ellátatlannak bizonyult. A nemzeti bizottság javaslatára a pártok irányítása mellett a községben történő gyűjtéssel kellett ellátásukat megoldani.31 A rendkívül súlyos helyzet javítására több kísérlet is történt. A Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetségének dunapentelei szervezete 1947. január 23-ára összehívott közgyűlésén már javaslatok hangzottak el. Azon teendőket tekintették át, amelyek munkaalkalmat jelenthettek a helybelieknek. A háború nyomai a község határában számtalan helyen mutatkoztak. A munkák elvégzése 650-700 munkanélküli részére jelent hettek megélhetést. A képviselő-testület támogatta az elképzelést, az elmondottak megvalósításához 30-35 000 forint államsegélyt igényeltek.32

1947 elején a B-lista alapján hivatalából felmentett Markovics Imrét rehabili tálták, Bodnár Andrást mint menekült közalkalmazottat átmenetileg a községnél foglalkoztatták, bár az ő illetménye nem a község költségvetését terhelte. 1947. január l-jétől a Csantavérről menekült Kőrösi Mihályt választotta a képviselő-testület Dunapentele vezetőjegyzőjévé.

Az új jegyző a január 4-ére összehívott közgyűlésen „köszöntötte a képviselőtestület minden egyes tagját és kérte, hogy a köz érdekében, a falu újjáépítésének megindításában legyenek támogatására, mert csak összefogott erővel lehet a vérzivataros háború következtében annyira sújtott, lerombolt Dunapentele községet a régi színvonalára emelni. Kérte az elöljárókat, hogy vasárnaponként jöjjenek össze a közügyek megbeszélésére, mert a bíró és a jegyző egyedül nem tud oly munkát kifejteni, mint amire valóban szükség van..." 33

A jegyző megválasztása után a bíróválasztásra került sor. A pártok javaslata alapján 3 jelölt közül a január 15-én tartott rendkívüli közgyűlésen Pukli Józsefet 28 szavazattal választották községi bíróvá. Pukli József korábbi törvénybírói állása megüresedett, annak betöltésére is sor került. A törvénybíró Fekete Kálmán lett.

A község élén, a községért dolgozó elöljárók, a községi alkalmazottak jelentős munkáját a lehetőség szerint igyekezett az új vezetőség elismerni. 1947. február 1-jétől az elöljáróság tagjai évi 60 forint tiszteletdíjat kaptak, ezért a beosztásuknak megfelelő napokon kötelesek voltak minden külön díjazás, napidíj nélkül szolgálatot teljesíteni. A községi bíró éves fizetése 1200, a törvénybíróé 960, a pénztárnoké 960, a közgyámé 600, a gazdasági elöljáróé 1200 forint lett.34

Megterhelő igénybevételnek volt kitéve a termelési bizottság elnöke is, aki saját teendői rovására tudott csak hivatali munkájának maradéktalanul eleget tenni. Miután ezért javadalmazást nem kapott, megélhetése került veszélybe. Június 7-én a nemzeti bizottság ülésén bejelentette lemondását. A bizottság a termelés zavartalansága érdekében azt kérte, hogy maradjon hivatalában, amíg megfelelő megoldást nem találnak. Goldenberg Béla elnökletével július 4-én párt közi értekezletet tartottak, melynek témája a termelési bizottság elnökének javadalmazása volt. A határozat a földalap tulajdonából 15-20 katasztrális hold juttatását mondta ki, mely területen mintaszerű gazdálkodást kell folytatni.35

A rendkívüli gondok, nehézségek dacára a községben jelentős beruházások valósultak meg az 1946-47-es gazdálkodási évben. Helyi mesterek kaptak megbízást a munkák elvégzésére. A községben 3 kőművesmester dolgozott, akiket a képviselő-testület 1-1 épület helyreállításával bízott meg. Őri József a községi nagyvendéglő, Horváth Ferenc az óvoda, Horváth János a szegényház javítását végezte el. 1947 őszére ezeken kívül a községháza épületének tetőzetét és udvari homlokzatát is felújították. Továbbá tanácstermet építettek, melyből később bírói és vezetőjegyzői hivatali helyiséget alakítottak ki. Az udvari részen még javításra várt a tűzoltószertár és az apaállat-istálló tetőzete. Határozat született az említett középületek villamosításáról is.36

Hároméves terv

1947. augusztus l-jén kezdődött meg az ország újjáépítésének meggyorsítására kidolgozott hároméves terv. A helyi feladatokat a Magyar Kommunista Párt dunapentelei szervezete vázolta fel, terjesztette a községi képviselő-testület elé. Főbb elemei az alábbiak:37

• a községi iskola romokban lévő részének helyreállítása,
• a jegyzői lakás felépítése,
• a Brettyó-híd építésének befejezése,
• a községi vágóhíd új helyen történő újjáépítése,
• a téli munkanélküliség csökkentése érdekében a kihasználatlan mezőgazdasági épülettömbökben a mezőgazdasági termékek feldolgozásának biztosítása (konzerv-, ecet- és tésztaüzem),
• az állatbehozatal támogatása,
• a hitelszövetkezet működésének pártolása, a rövid lejáratú hitelek felvételének megkönnyítése,
• a gazdasági és gazdálkodási ismeretek bővítése,
• a fásítás szorgalmazása,
• kulturális alap létrehozása (10 katasztrális hold juttatott földterület jövedelmét a népi kollégiumokba küldött szegény, tehetséges gyerekek taníttatására kívánták fordítani),
• szociális alap létrehozása (elsősorban a napközi otthon fenntartására további 10 katasztrális hold mezőgazdasági ingatlan jövedelmét akarták fordítani),
• az újtelep fejlődésének előmozdítása érdekében a felvezető út megépítése,
• az egészséges ivóvíz biztosítása, minimálisan 2 ártézi kút fúrása,
• az ifjúság részére sportpálya kialakítása,
• az ifjúsági dalárda megszervezése,
• a római katolikus templom sérült tornyának a régi formában történő helyre állítása.

A képviselő-testület megvitatta a tervet, s további megvalósítandó feladatokkal bővítette azt. Rangsorolta, évekre lebontotta a teendőket. Az első év beruházásaihoz már az 1947. évi költségvetésben biztosították az anyagi fedezetet. Fertőtlenítőgép, tűzoltószerek, a községházára kályhák beszerzését irányozták elő, s tervbe vették a temetőhöz vezető út, a kultúrterem, a községi kutak rendbehozatalát. A villamosítás az évi munkálataira 7966 forintot terveztek.

A megfelelő anyagi háttérhez hozzátartozott a községben befizetett adó is. Az előző évhez hasonlóan 1947 tavasza, nyara is rendkívül aszályos volt. Az erőfeszítések ellenére a gazdák a saját vetőmagjukat, fejadagjukat sem tudták megtermelni a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt. Helyenként a korábbi évek átlag termésének 40%-a termett. Ez magyarázza azt, hogy rendkívül vontatottan haladt az előző évben kapott vetőmagkölcsön visszafizetése, lassan zajlott a búza földadó leadása, bár ez utóbbit az aszálykárokra hivatkozva mérsékelték. Számtalan zálogolás történt köztartozás miatt, a kitűzött árverésekről az elöljáróság hetente készített jelentést.

1947 őszén Dunapentelére is többen hazatértek a hadifoglyok közül, számukra a tartalék területekből 110 katasztrális holdat juttattak. 1947. szeptember 13-án érkezett meg a községbe a földosztást véglegesen lezáró 306 telekkönyvi végzés, melyek ünnepélyes átadására a pártok javaslata alapján szeptember 28-án került sor. A Független Kisgazdapárt titkárát kérték fel az eseményt méltató ünnepi beszéd megtartására.

A többéves folyamat eredményeként a több mint 8800 katasztrális hold területű Dunapentelén a birtokviszonyok a következőképpen alakultak:38

Az apró, néhány holdas gazdaságok nem tudták a családok megélhetését biztosítani. A korábbi évek adataihoz hasonlóan 1947 szeptemberében-októberében 786 ellátatlan élt Dunapentelén, számuk a tél során tovább emelkedett. A kenyérellátásban is komoly gondokkal kellett számolni. Ugyanakkor a községben a tejtermelés folyamatosan emelkedett, így a községi elöljáróság kérése az volt, hogy a szükséges beszolgáltatásokon túl megmaradó tejből minél több maradhasson helyben, legalább ebből kapjanak elegendő mennyiséget a rászorulók.

A nemzeti bizottság irányítása és hathatós közreműködése mellett az önellátók egyszeri vagyondézsma címén 15 kilogramm kenyérgabonát (búza, rozs, kukorica) adtak az ellátás javítása érdekében. Ezt a mennyiséget gyermekenként 2 kilogrammal lehetett csökkenteni, de a sokgyerekes és tehetős gazdákat arra ösztönözték, hogy bármily keveset is, de adjanak gabonát, melyet hatósági áron, készpénzben fizetett a helybeli begyűjtő.

Részben a lakosságnál lévő minimális fizetőeszköz vásárlóerejének megőrzése, részben a jelentős élelmiszerhiány (zöldség, gyümölcs, kenyér) miatt gyakran került sor az iparosoknál, kereskedőknél, a vásározóknál árellenőrzésre.

Újabb üzleteket, vegyeskereskedéseket nyitottak, de ezek árukészlete rendkívül hiányos volt. Az ipari üzemek is komoly gondokkal küszködtek, működésüket sokszor a megfelelő alkatrészek hiánya gátolta. A Dunavidéki Ipari Részvény társaság gabonamalma többször tartott kényszerszünetet meghibásodás miatt. Az 1947 tavaszán megtartott vizsgálatok már a dolgozók munkakörülményeinek javítását, a tűzvédelmi előírások szigorú betartását is számon kérték.

A használhatatlan állapotban lévő Shell Kőolaj Részvénytársaság tulajdoná ban lévő ásványolaj raktár és benzinkút helyett új létesítésére 1947. november 10-én írtak alá megállapodást. A vállalkozást Bakos Mihály és Társa néven jegyezték be. A társ Pajzs László volt, aki a telephelyet biztosította. A részletes szerződésben megosztották a feladatokat, felsorolták a bevitt vagyontárgyakat, és rendelkeztek a jövedelemelosztás módjáról is.39

Az említett években a gazdasági nehézségek ellenére fejlődésnek lehettünk tanúi. A község lakóinak száma elérte a 4100 főt. Közülük 2500-an augusztus 31-én országgyűlési képviselőket választhattak.

Az érvényes szavazatok (2384) feldolgozása a következő eredményt tükrözi:40

Az 1947. évi választások jelentős változásokat idéztek elő. A Baloldali Blokk megalakulásától (1946. március 5.) a Magyar Kommunista Párt és szövetségesei, a Szociáldemokrata Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt mind határozottabban léptek fel a polgári erők túlnyomó többségét tömörítő Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt ellen. Az 1945. november 4-én megtartott nemzetgyűlési választásokon abszolút többséget szerzett kisgazdapárt került a támadások középpontjába. A polgári erők szétzúzását a II. világháborút záró békeszerződés is elősegítette. Az 1947. február 10-én Párizsban aláírt dekrétum továbbra is lehetővé tette a Szovjetuniónak, hogy a Vörös Hadsereg alakulatai hazánk területén állomásozhassanak. A Szovjetunió politikai és katonai befolyása a békeszerződést követően is változatlan maradt, sőt fokozatosan megerősödött, majd egyed uralkodóvá vált. Eltávolították a politikai közéletből Kovács Bélát, a kisgazdapárt főtitkárát, népbíróság elé állították - koholt vádak alapján - az ún. köztársaság ellenes összeesküvőket, s közvetlenül az 1947. évi országgyűlési választások előtt lemondásra kényszerítették Nagy Ferenc miniszterelnököt.

A választások eredményeként a Magyar Kommunista Párt jutott a legtöbb mandátumhoz, s lett az ország legerősebb pártja. Jóllehet már a választások napján - 1947. augusztus 31-én - az ún. kék cédulákkal való tömeges kommunista visszaélés miatt a választások rendjének súlyos megsértését tették szóvá a polgári erőket tömörítő pártok, de felemelték szavukat a szociáldemokraták is. A Baloldali Blokkba tömörült pártok közül a kommunista párt 100, a szociáldemokrata párt 67, a parasztpárt 36 mandátumhoz jutott. A polgári pártok jelentős széttagoltságuk ellenére is 208 parlamenti helyet szereztek meg.

Az országos átlagtól eltérő választási eredmények alakultak ki Dunapentelén. A Baloldali Blokkba tömörült pártok közül a parasztpárt kapta a legtöbb szavazatot, megelőzte a diktatórikus módszereket alkalmazó kommunista pártot. A Nemzeti Parasztpárt 17,40%-ot, a Magyar Kommunista Párt 15,23%-ot, a Szociáldemokrata Párt 9,27%-ot ért el. A baloldali erők Dunapentelén az érvényes szavazatok 41,89%-át kapták meg. A helyi politikai közélet balratolódása ellenére nem szenvedtek vereséget a polgári erők, de még a kisgazdapárt sem. A Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt a nagyközség legerősebb és legbefolyásosabb pártja maradt, a szavazók 34,06%-ának támogatását tudhatta maga mögött. A baloldali törekvésekkel szembeforduló választókat tömörítő polgári elkötelezettségű pártok az érvényes szavazatok 58,11%-át kapták meg.

Dunapentelén is, mint az ország többi településén nem a helyi politikai erővi szonyokat tükröző közélet alakult ki, hanem mind határozottabban a kommunista párt diktatórikus egyeduralma valósult meg. A folyamatnak volt meghatározó jellegű döntése a két munkáspárt - a Magyar Kommunista Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt - egyesülése (1948. június 12.) Magyar Dolgozók Pártja néven.

Ezek a jelentős országos változások a helyi politikában is tükröződtek. Az újjászervezett képviselő-testület (1948. szeptember 8.) 41 a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt, a Magyar Dolgozók Pártja és a szakszervezet küldötteiből alakult meg. Foglalkozásuk szerint a tagok: 1 molnár, 2 halász, 1 tanító, 1 segédjegyző, 1 kereskedő kivételével mindannyian 15 katasztrális hold alatti földterület tel rendelkező földművesek voltak. Megújult az elöljáróság, új elnököt választott Kertész János személyében a nemzeti bizottság is. A bizottságok tagságának „fel frissítésére" is sor került, több szakembert vontak be a munkába. Új tagokat delegáltak a szociálpolitikai, a termelési, a beszolgáltatási bizottságba. Felélesztették a nemzeti segély működését. Megalakult a Magyar Nők Demokratikus Szövet ségének (MNDSZ) helyi szervezete is (1948. április 22). 1948. augusztus 16-ai hatállyal Velencéről Dunapentelére helyezték Hergovits Gyula vezetőjegyzőt.

Létrejött a népi bizottság a vezetőjegyző elnöklete mellett. A testület ülésein a közellátás vezetőjének, a termelési-, a traktor- és versenybizottságok elnökeinek beszámolóit hallgatták meg. Folyamatosan tájékozódtak a mezőgazdasági munkák állásáról, határozatokat hoztak az előírások megszegőivel szemben. Így a parlagon hagyott vagy nem megfelelően művelt területeket bérletként a földbérlő szövetkezet közreműködésével földnélkülieknek osztották ki. 1948. december 12-én kelt határozattal 4 kuláktól 200 katasztrális hold földet vettek el ily módon. Megalakult a szabadművelődési bizottság is. Ugyanakkor megszűnt az iparoskör, majd az izraelita Chevra Kadisa is.

E hallatlanul mozgalmas év eseményei sorában további lüktetést hozott az 1848. évi szabadságharc 100. évfordulójának lehetőségek szerinti méltó megünneplése. A program és a munkaterv kidolgozói a nemzeti bizottság és a 48-as bizottság tagjai voltak. Az ünnepségeket március 15-én, április 1-jén, október 6-án tartották meg. A munkaterv a község előtt álló feladatok végrehajtását szorgalmazta, illetve a kulturális élet fellendítését célozta meg.42

A község házhelytervének felülvizsgálatára hivatott helyszíni szemlét 1948. március 23-án tartották meg. Az eredetileg kijelölt, valamint a cserekártalanítás útján rendelkezésre álló négy összefüggő területen mérték ki a házhelyeket. Szedrestanyán 71, a Kertész-féle területen 90, a régi vásártéren 20, a vasútállomás környékén 80, egyenként 500 négyszögöles telek kialakítására került sor. A 250 jogosult házhelyigénylő így megfelelő építési területet kapott. A községi képviselő-testület és a népi szervek közösségi célokra 8 telket igényeltek. A vasút melletti házhelycsoportban iskola és kultúrház részére alakítottak ki megfelelő területet.43

Az 1948. esztendő további jelentős eseménye volt az iskolák államosítása. A nemzeti bizottság - egyetlen szavazat ellenében - 1948. június 9-én hozta meg az államosítást támogató határozatát.

Dunapentelén a legnagyobb horderejű munkának 1948-ban a villamosítás bizonyult.44 A háború befejeződése óta szinte állandóan napirenden tartották a kérdést. 1946 tavaszán, majd őszén a villamosítás érdekében a község jelentős anyagi tehervállalásáról tett nyilatkozatot. A hálózat kiépítését 1947-ben kezdték meg. A község vállalta a helyi fuvart, a kézi napszámot, a szerelők elszállásolását, étkeztetését. 1948. július 20-áig 196-an kérték az áramszolgáltatás bevezetését. A jegyző véleménye szerint az emberek a sürgős nyári munkák miatt nem foglalkoztak a kérdéssel, 250-300 fogyasztó jelentkezése volt várható. A bekötések az év második félévében kezdődtek. A községházán 1948. szeptember 11-én ismét felgyulladt a villany. A lakosság a villanyégők száma szerint fizette a csatlakozási díjat, 150-250 forintot. A szerelési költséggel együtt azonban ez az összeg sokak számára megfizethetetlen volt. Így 1949. január 1-jéig mindössze 104 lakásba vezették be az elektromos áramot. A hálózat biztonságos üzemelte téséhez a sérült, korhadt oszlopok cseréjét, esetenként gyámfázását is el kellett végezni. A Budafoki Villamossági Részvénytársasággal kötött újjáépítési megál lapodásban Dunapentele vállalta a megfelelő méretű és mennyiségű oszlopfák kitermelését.

1949-ben a költségvetési, gazdálkodási év először egyezett meg a naptári évvel. Az 1949. évi községi költségvetés bevételi oldalán 142 503 forintot terveztek, a kiadások összegeként 472 912 forint szerepelt. Az előzetes számítások szerint - visszafogott tervezés ellenére - 330 409 forint a hiány. A kiadások tetemes részét a községi alkalmazottak fizetése, az elöljárók tiszteletdíjai, a csőszök, kisbírók, kisegítők járandóságai, valamint a ruházat természetbeni biztosítása jelentették.

A költségvetésben a községháza bővítése, karbantartása, megfelelő irodabútorok, írógépek, valamint rádió beszerzése szerepelt. Tervezték a község által vásárolt jegyzőlakás átalakítását, illetve a megkezdett építkezés befejezését. A jegyzőlakás előtti tér rendezésére is megfelelő összeget igyekeztek biztosítani. A tűzoltóparancsnok kérésére tűzoltószerek beszerzése is szerepelt a költségvetésben, további 1000 forintot biztosítottak a tűzoltók járási és megyei versenyeken való részvételére.

A népi kollégiumban tanuló 3 tehetséges gyermek támogatása, a helyi sport egyesület segítése, kulturális előadások, tanfolyamok, ünnepségek megrendezése, munkaversenyek, kiállítások támogatása mind-mind szerepelt az előzetes tervek között. A szeretetház helyreállítása, az általános iskola épületének javítási munkái, a községi vendéglő nagytermének kultúrteremmé alakítása, a községi jégverem karbantartása, a közvilágítás kibővítése további 40 lámpával, utak, hidak, terek karbantartása és számtalan teendő, valamint azok pénzügyi vonzata kapott helyet az elképzelések sorában. 45

1949 nyarán a község előtt álló teendők gyors számbavételére került sor. Dunapentele vállalta, hogy október végéig a hároméves tervben megfogalmazott feladatokat megvalósítja. A piactér és a községháza udvarának bekerítését, a hangszórós hírszolgálat kiépítését, valamint a jegyzőlakás felújítását kellett befejezni.

A községben a háború befejezése óta - különösen a hároméves terv időszakában - jelentős újjáépítő munka folyt. Az állami, szövetkezeti, községi beruházásban megvalósult építkezéseket messze meghaladta a község lakói által vállalt és végrehajtott újjáépítés.

A megvalósult tervek értékelését követően a további teendők számbavétele is megkezdődött. 1949 nyarán körvonalazódott az 1950. január 2-án induló első ötéves terv.46 Az ötéves terv első évében (1950-ben) a tűzoltószertár felépítése jelentette a legnagyobb beruházást, 104 000 forintot terveztek ennek megvalósí tásra. A község anyagiakkal is hozzájárult a pusztai lakosság postai küldeményeinek kézbesítéséhez, miután jelentős volt a külterületi lakott helyeken élők száma: Szedrespusztán 5 cselédházban 28 család, Pálhalmán 4 házban 25 család, Sándorházán 5 házban 12 család lakott.

A közigazgatásban fennakadást okozott a községi adóhivatalok megszervezése. A hivatali adminisztrációt a vezetőjegyző és a jegyzőgyakornokok végezték, miután a többi községi alkalmazottat átképezték, majd áthelyezték az új hivatalba. Megüresedett a segédjegyzői és 2 irodatiszti állás. Ugyanakkor megfelelő helyet kellett biztosítani az adóhivatal 3 munkatársa részére.47

Az 1950 januárjában induló ötéves terv támogatására szolgáló tervkölcsönjegyzés országszerte 1949. szeptember 29-én kezdődött. Dunapentelén is naponta zajlott a „felajánlás". Külön nyilvántartások készültek a készpénzben fizetőkről, valamint a heti és havi részletekben törlesztőkről. 1949. október 1-jéig kész pénzben 13 050, részletben 7200 forint tervkölcsönjegyzés történt. Október 13-án már nemleges jelentést küldött a vezetőjegyző, a jegyzés befejeződött.48

Az első ötéves terv végrehajtása mélyreható változásokat indított el Duna pentelén. 1950. március 28-án a Gyár-, Út- és Vasútépítő Nemzeti Vállalat kiküldöttei kijelölték a község határában azt az 1200 katasztrális hold területet, amelyen a hatalmas építkezés megkezdődik. A kisajátításra javasolt földterületek tulajdono sait felszólították, hogy csak saját felelősségükre vethetnek ezeken a szántókon.

A község művelhető területe ezzel jelentősen csökkent, s az építkezés megvalósításában résztvevő Dunamenti Mélyépítő Nemzeti Vállalat rakodóhely céljára további területekre tartott igényt. Az ezzel kapcsolatos tárgyalások az érintett 8-10 gazdával május 6-án zajlottak. A többségükben törpebirtokosok a megbeszélé sen azt kérték, hogy a heteken belül induló aratást elvégezhessék, majd azt követően adják át - a megállapodás szerint 5 évre bérbe - földterületeiket. Ugyan csak komoly helyszíni vizsgálatok folytak a dunapentelei nehézipari nagyberu házás ivóvíz, valamint üzemivíz ellátásának biztosítása érdekében is.49

A község határában megkezdődött a Budapestet Moháccsal összekötő 6-os számú út építése. Az út nyomvonalába eső területeket kisajátították. Több száz kubikus dolgozott a műút építésén, s 1950 márciusától megkezdődtek a tervezett vasmű és a hozzá kapcsolódó város területének kijelölési munkái; olyan változások bontakoztak ki Dunapentelén, amelyek alapvetően megváltoztatták a lakosság életkörülményeit, s átalakították a természeti környezetet is. A település lakóinak hangulatáról sokat elárul a vezetőjegyző jelentésének lakonikus tömör sége: az itteniek örömmel üdvözlik a meginduló építkezést, s a beruházástól a község fejlődésének előmozdítását várják.50

DUNAPENTELÉTŐL SZTÁLINVÁROSIG

A hazánkban megindult gyorsütemű iparosítás kezdetén, az első ötéves terv előkészítésének időszakában, 1949 végén párt- és kormányhatározat született arról, hogy Dunapentelén kohászati kombinát és új város épül. A Magyar Dolgo zók Pártja (MDP) vezetői és az állami szervek abból a szükségszerű igényből indultak ki, hogy a szocializmus megvalósításának egyik elengedhetetlen előfeltétele a vas- és acéltermelés fokozása. Az első ötéves terv főbb célkitűzéseit a „vas és acél országa" megteremtésének szelleme hatotta át. A feszített ütemű iparosítás a mezőgazdaság jövedelmének jelentős mértékű elvonását eredményezte.

1949-1950 fordulóján a nemzetközi politikában bekövetkezett változások a honvédelem fokozottabb fejlesztését követelték meg. A Tájékoztató Iroda közzétett állásfoglalásai a béke megvédéséről szóltak, holott a Szovjetunió érdekkörébe vont közép- és kelet-európai államok, köztük hazánk is - a kor általános szóhasználata szerint - az imperialisták ellen megvívandó háborúra készültek fel. A hadsereg gyorsított ütemű fejlesztésének egyik alappillére a vas- és acéltermelés rohamos növelése volt. Ezt a koncepciót az 1950. június 25-én megkezdődött koreai háború még inkább megerősítette. Az első ötéves terv időszakában létesí tett új nehézipari bázisok közül a Dunapentelén felépítendő vasmű és a hozzá szervesen kapcsolódó város bizonyult a legjelentősebbnek.1

A vaskohászati kombinát megépítése már 1937-tól foglalkoztatta az ország iparosítását célzó törekvéseket, majd 1943-ban kormányhatározat kötelezte az hadiüzemként működő MÁVAG-ot, hogy legyen „gazdája" a tervezett ipari létesítménynek. A II. világháború időszakában kidolgozott koncepció elsődlegesen a súlyos vaslemezhiány felszámolását tűzte ki célul. 2

A II. világháború befejezését követően az ország újjáépítése megfeszített erővel folyt: jórészt a romokból előkerült és még felhasználható vas- és fémanyagok feldolgozásával. Az újjáépítés és az első hároméves terv időszakában mind nyomasztóbbá vált a kellő mennyiségű vas és acél hiánya.

Az első hároméves terv végén, 1949. december 28-án hozta meg a Minisztertanács a 6957/1949. számú határozatát, amely úgy rendelkezett, hogy az eredetileg Mohács mellett létesítendő kohászati kombinát és az új város Dunapentele szomszédságában épül fel.3

Mohácson ekkor már az építkezések - egy korábbi, 1400/1949. számú kormányrendelet alapján - javában folytak. Az egyre inkább kibontakozó beruházási munkák leállítására 1950 tavaszán került sor. Több mint fél esztendő alatt közel 40 millió forintot emésztettek fel az építkezések. Mohácstól nyugatra, a pécsi út mentén megépült 10 lakóépület, elkészült 4 kilométer út, 3,5 kilométer csatorna, valamint néhány üzemi épület. Az utóbbiakat a Mohácsi Farostlemez gyár létesítésekor hasznosították.

A vasművel kapcsolatos korábbi elgondolásokban az szerepelt, hogy az ipari létesítményt a fővárostól délre, a Duna mellett, de Budapesttől minimálisan 100 kilométeres távolságban kell felépíteni. Ez a körülmény a megfelelő terület kijelölésénél különféle problémákat vetett fel. Több térség is kedvezőnek mutatkozott a kohászati kombinát létesítményeinek elhelyezésére és a hozzá kapcsolódó új város területének kijelölésére. Több térségben is voltak kedvező, illetve kedvezőtlen adottságok.

Voltak, akik Pakstól délre - a jelenlegi atomerőmű területén - vélték megtalálni a legalkalmasabb helyet. A lehetőségek végül is Mohács és Sióagárd térségére szűkültek, majd a választás Mohácsra esett.

Mind Mohács, majd 1949 végén Dunapentele esetében a vasmű földrajzi helyének megválasztásakor az alábbi szempontok érvényesültek:

• A Duna közelsége, viszonylag olcsó nemzetközi vízi út a vasérc szállítására, valamint a kohászati kombinát és a létesítendő város vízszükségletének kielégítésére.
• A pécsi és komlói kokszolható szénbázis közelsége.
• A terület mezőgazdasági jellege, amely alkalmas arra, hogy biztosítsa az építők, majd a város lakosságának ellátását mezőgazdasági terményekből.
• Az ipartelep létrehozásával összefüggésben a mezőgazdaság kollektivizálá sának és gépesítésének gyors befejezése, s az így felszabaduló munkaerő átcsoportosításának lehetősége az új kohászati létesítményhez.4

Az első ötéves terv kezdetének időszakában a meglevő hazai kohászati üzemek: Ózd, Diósgyőr, Csepel az ország vas- és acélszükségletét már az újjáépítés időszakában sem tudták kellő mértékben biztosítani. Egy új, nagy teljesítményű vasmű építésének igénye már 1948-ban felmerült, s már a tervezés kezdeti idő szakában viták voltak arról, hogy Mohács vagy Sióagárd körzetében épüljön-e fel a létesítmény?

A szakértők döntő többségének az volt az álláspontja, hogy Mohács javára kell dönteni. Ezzel szemben fogalmazták meg a napi politikai szempontokat; azt, hogy Mohács, a kijelölt hely légvonalban mindössze 11 kilométerre van a jugoszláv-magyar határtól. Ezért a mohácsi megoldást - az országhatár túlságos közelsége miatt - megfontolandónak vélték.

A vasmű helyének kijelölésében a magyar-jugoszláv határ közelsége hadászati szempontok miatt bírt döntő fontossággal. A Tájékoztató Iroda 1948 júniusi határozata után önkényes támadás, durva hadjárat indult Jugoszlávia és az ott hatalmon levő kommunista vezetők ellen. A szocialista országok, élükön a Szovjetunióval azt hangoztatták, hogy a jugoszláv párt vezetői nacionalisták, szovjetellenesek, az imperialista országok felé orientálódnak, és tagadják az osztályharc éleződésének elméletét.5

A politikai állásfoglalás a szakértők véleményét kevésbé határozta meg. A II. világháború tapasztalataiból kiindulva az volt a véleményük, hogy a hadászati szempontokkal nemigen kell törődni; ugyanis, ha egy gyárat az ellenség el akart pusztítani, akkor azt el is pusztította, tekintet nélkül arra, hogy azt az országhatár közelében építették-e vagy sem. A Jugoszláviával megromlott politikai és állami kapcsolatok ellenért a szakértők az új vasmű létesítésének helyszínéül Mohácsot javasolták. A politikai szempontok felett a szakértők véleménye csak ideiglenesen aratott diadalt. A Mohácson megkezdett munkák után a politikai akaratnak megfelelően újabb előterjesztést vitatott meg a Minisztertanács. A határozat leszögezte: „...az Országos Tervhivatal valamint a Nehézipari Minisztérium és az ezen kívül álló egyéb szakértők közvetlen vizsgálatának eredményeként az új vasipari kombinát létesítésének színhelye Mohács határából Dunapentele határába való áttelepítése látszik szükségesnek. E mellett - egyéb politikai szempontokon kívül - az szól, hogy a Mohácstól északra elterülő vidé ken a legújabban feltárt talajviszonyok földrengés bekövetkezése esetén is túlságosan nagy talaj mozgást okoznának, aminek következtében a vasmű építményeinek alapozása hatalmas többletköltséget jelentene... Ezen kívül a gyári lakótelep elhelyezési lehetőségei kedvezőbbek Dunapentelén, mint Mohácson, ahol a lakótelep helye a várostól nagymértékben függ. Előnyt biztosít a dunapentelei elhelyezkedésnél az is, hogy a készáruk, valamint egyes nyersanyagok szállítási útvonala megrövidül, bár más nyersanyagoké, például a széné, megnyúlik..."6

A Minisztertanács a fentebbiekben vázolt előzmények után 1949. december 28-án hozta meg határozatát a vasmű Dunapentelén történő felépítéséről. A megkezdett munkákat Mohácson 1950 tavaszán fejezték be, a minisztertanács határozata után ott csak állagvédelmi utómunkálatok folytak. Zsofinyec Mihály nehézipari miniszter a Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat vezérigazgatójához intézett levelében a minisztertanács határozatát követően arról tett említést, hogy Mohács körzetében „új ipari létesítmények elhelyezése szükséges." (Jelentős ipari beruházásra Mohácson csak azt követően került sor, hogy normalizálódott hazánk és Jugoszlávia kapcsolata. A farostlemezgyár megépítése a második ötéves terv időszakára esett.)

A vasmű és az új város létesítésének Dunapentelére történt áthelyezése feszített munkát igényelt. A nagyberuházás a Dunai Vasmű Nemzeti Vállalat elnevezést vette fel, s 1950 januárjában megkezdődtek az előkészítő munkák. A Dunapentelétől délre eső lösz fennsíkon mintegy 1200 katasztrális hold mező gazdasági ingatlan kisajátítása kezdődött meg. 600 katasztrális holdon tervezték a Dunai Vasmű felépítését, további 600 katasztrális holdon pedig az új város létesítését.7

A vasmű helykijelölési munkálataival egy időben kezdték meg a létesítendő kombinát termelési kapacitására vonatkozó tervek kialakítását. A koksztermelést 280 ezer tonnában, a nyersacél termelését 320 ezer tonnában, a hengerelt áruk termelését 225 ezer tonnában jelölték meg. A népgazdaság számára is kifizetődő acéltermelést évi 1 millió tonna alatt nem tartották lehetségesnek. Az egyre növekvő szükségletre jellemző, hogy a Népgazdasági Tanács 359/10/1950. szá mú határozata már 450 ezer tonna acél előállítását irányozta elő.8

A tanulmánytervek kidolgozásánál igen nagy gondot okozott az a körülmény, hogy hasonló nagy létesítmény Magyarországon még nem valósult meg. A tervező mérnökök külföldi tapasztalatok és módszerek megismerését tartották szükségesnek. Elsősorban a Szovjetunió jöhetett szóba, ahol „a legújabb gyártási módokat a legkorszerűbb berendezésekkel alkalmazzák." Másodsorban Lengyelország és Csehszlovákia, esetleg Olaszország, Belgium és Anglia. A kor politikai viszonyai a Szovjetunió primátusát erősítették.

A vasmű tervezésének, a hely kijelölésének kezdeti időszakában, 1949 tavaszán a Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat vezérigazgatója, Sebestyén János és a Kohóipari Tervező Iroda igazgatója, Hámor Mihály Moszkvába utaztak. Tárgyalásokat folytattak A. I. Mikojannal, a Szovjetunió minisztertanácsa elnökhelyettesével. Segítséget kértek a kohászati kombinát tervezéséhez és tanácsokat a technológia kialakításához. A moszkvai tárgyalások azzal az eredménnyel zárultak, hogy szovjet mérnökcsoport kezdte meg a magyarországi vasmű tervezését. További következménye a Minisztertanács 1950. januári döntése, amely a hengermű nélküli kombinátra vonatkozó javaslatot elutasította. A szovjet ter vező kollektíva vezetőjének, Bargin professzornak a véleményét fogadták el, ugyanis a szovjet mérnökök a létesítendő vasművet csak hengerművel együtt tartották a népgazdaság számára is kifizetődőnek. A döntés összefüggött azzal is, hogy 1949-ban kijelölték a hazai kohászat termelési körét. A MÁVAG-Kohászat (a későbbi Lenin Kohászati Művek) a közepes nehézszelvények, a Rimamurány-Salgótarján Rt. (a későbbi Ózdi Kohászati Üzemek és a Salgótarjáni Acélárugyár) a könnyűszelvények, a Weiss Manfréd Vas- és Acélgyár (a későbbi Rákosi Művek, utóbb Csepel Vas- és Fémművek) a varrat nélküli acélcsövek gyártására szakoso dott. A felépítendő Dunai Vasmű Nemzeti Vállalatra várt a hengerelt lemezek gyártása. A népgazdaságnak erre a termékre igen nagy szüksége volt, hiszen a kohászati termékeknek csupán 30%-át tette ki a lemezáru. Tovább tetézte a gondokat, hogy a népgazdaság lemezszükségletének közel 25%-át, s ezen belül a finomlemez felét importból kellett biztosítani. Az említett behozatali kényszer ből fakadt az az elképzelés, hogy első ütemben a kombinát építését a hengermű létesítésével tanácsos megkezdeni. A nagyteljesítményű hengermű elsőként történő megépítésének azonban ellentmondott az, hogy a hazai acéltermelés alig haladta meg a 647 ezer tonnát. Ez a mennyiség nem biztosíthatta a hengermű folyamatos anyagellátását. Az acél importjának lehetőségei - főleg politikai és valutaproblémák miatt - minimálisak voltak.9

A tervezéssel összefüggő munkákat a szovjet mérnökök végezték. A mohácsi helyszín kijelölésekor - 1949 nyarán - Magyarországra érkezett egy szovjet mérnökcsoport E. V Vojevogyin vezetésével. A továbbiakban a moszkvai székhelyű GIPROMEZ Kohászati Tervező Iroda ezer fős stábja 8 hónap alatt készítette el a vasmű terveit.10

Az építkezések megkezdésétől a vasmű és az új város az érdeklődés előterében állott. Közgazdászok, kohómérnökök vitatták a hazai nehézipar felfokozott fejlesztésének szükségességét. Az ország gazdasági teljesítőképességének fenntartá sa érdekében a gazdasági ágazatok közötti egyensúly megteremtésének szükségességét hangsúlyozták. Nem utolsósorban az ország nyersanyagkészleteinek figyelembevételére tettek javaslatot. Ott érdemes a kohászatot fejleszteni - vélekedtek -, ahol a két alapanyag; a vasérc és a kokszolható szén együtt megtalálható. Hazánkban csupán az egyik alapanyag, a kokszolható szén volt adott a Mecseki Szénbányák területén. A vasércet 2000 kilométeres távolságból, Krivoj Rogból vízi úton szállították a Dunapentelén megépített dunai kikötőbe.11

A vasmű áttelepítése Dunapentelére döntően megváltoztatta a nagyközség lakóinak évszázadok során kialakult életrendjét és döntően átalakította életmódját is. 1950 januárjától a kisajátítások tartották rémületben az őslakosokat. Az ígéretek ellenére a vasmű és a város létesítésére igénybe vett mezőgazdasági ingatlanok értékének megtérítése sok esetben elmaradt. (Csupán a rendszerváltás után megfogalmazott kárpótlási törvények adtak lehetőséget a volt tulajdonosoknak, illetve leszármazottjaiknak az elszenvedett károk enyhítésére.) A falu központjától délre kijelölt területeken megkezdődtek a földmunkák; földmérők mérték fel és jelölték ki a város, a vasmű területét. A Magyar Dolgozók Pártja felhívására munkások, elsősorban építőmunkások százai, majd ezrei költöztek Dunapentelére. A kezdeti időszakban a Mohácson foglalkoztatottak érkeztek a községbe. Mind nagyobb számban lettek a város és a vasmű építői a környező települések lakói, s 1950 második felétől az ország legkülönbözőbb területéről érkezőket vonzották a ki emelt fizetési lehetőségek. A kezdeti időszakban az élet- és munkakörülmények igen mostohának bizonyultak. Sátor- és barakktábor fogadta be az építőket. Fény és árnyék egyszerre és egy időben volt jelen Dunapentelén.12

A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége a vasmű építésének kezdeti hónapjait követően hozott határozatot a további feladatokról. A központi vezetőség megállapította, hogy a vasmű az ötéves terv egyik kulcskérdése „...az ország szocialista iparosításának alapja, honvédelmünk megerősítésének és a béke védelméért folytatott harcunknak egyik döntő eszköze." A Dunai Vasmű és a város megépítése 1953-ig, illetve a kombinát üzembe helyezése 1954-ig igénybe veszi az ország erőforrásainak jelentékeny részét. A határozat kiemelten foglalkozott a beruházás költségeivel; 4 milliárd forintban állapították meg a költségeket. „Ennek eredményeként az új, hatalmas műnek 1954-ben 544 000 tonna nyersvasat kell termelnie, egyharmaddal többet, mint amennyi országunk nyersvastermelése volt 1949-ben, 3 éves tervünk utolsó évében." A párthatározat, amely az első ötéves terv megvalósításának időszakáig határozta meg a feladatokat, 1948-tól, a vasmű tervezésének időszakától, kialakult termelési koncepciókat alapul sem véve, irreálisan felemelte a termelési mutatókat. A kokszolómű éves termelését 575 ezer tonnában, az acélmű termelését 455 ezer tonnában határozták meg. A feszített tervek között szerepelt a hengermű átadása, amelytől nem kevesebbet, mint az ország teljes acéllemez ellátásának biztosítását remélték. A Dunai Vasmű és a város energiaszükségletének biztosítására évi 400 millió kilowattóra teljesítményű erőmű létesítését, továbbá segédüzemek létrehozásának egész sorát határozták el.

Kiemelten foglalkozott a központi vezetőség a Dunai Vasműhöz kapcsolódó infrastruktúra, elsősorban a közlekedés biztosításának kérdéseivel. A Szovjetunióból érkező vasérc fogadására új dunai kikötő, az ország vasúthálózatával történő összeköttetés megteremtése érdekében a pusztaszabolcs-dunapentelei vasútvo nal mielőbbi felújítását szorgalmazták. A Komló térségéből érkező kokszolható szén fogadására pedig a Dunapentele-Sárbogárd közötti vasúti összeköttetés biztosítását tartották fontosnak. A gyártelep belső közlekedésére 60 kilométer vasútvonal és 3 rendező pályaudvar megépítését határozták el. Az építkezések sorában közvetlenül érdekelt üzemek és gyárak feladatait sem hagyta „látókörén" kívül a központi vezetőség. Róluk szólva állapították meg: „...mintegy 120 000 tonna különféle vasszerkezetet és gépet kell túlnyomórészt hazai üzemekben gyártani, a többi között számos olyan gépet, amilyet hazai üzemeink eddig még soha nem gyártottak".

A vasmű mellett épülő „új, szocialista" városról szólva a határozat leszögezte: 1954-ig 4000 család számára kell állandó otthont biztosítani, s 500 személy befogadására alkalmas munkásszállót építeni. Az épülő várost el kell látni közművekkel, iskolákkal, kórházzal, tanácsépülettel, kultúrházzal, mozival, üzlet házzal és üzletekkel, mosodákkal, kenyérgyárral, étkezőkkel, vágóhíddal, s területét parkosítani kell - hangsúlyozta a párthatározat. Ezzel meghatározták a város tervezéséért és építéséért felelős magyar mérnökcsoport munkáját is.

A vasmű és a város építése a hazai ipari és városi építkezések munkaerő szükségletét messze meghaladta. A tervek szerint 1951 első felében 15 000, 1952 második felében 25 000, 1953-ban átmenetileg 30 000 fő felett alakult az építkezéseken dolgozók száma. Mindezek következtében a munkákat összehangoló Nehézipari Beruházási Vállalatra, valamint a kapcsolt üzemekre jelentős feladatok hárultak.13

Az MDP Központi Vezetőségének a Dunai Vasmű és a város építésével összefüggő feladatokat kijelölő határozata a Dunai Vasmű építkezésén létrehozandó pártszervezet megalakítását a Fejér Megyei Pártbizottság hatáskörébe utalta. 1951. november 30-áig megalakult a minden párttagot magába foglaló, az egész építkezést átfogó pártszervezet, amelynek önállósága olyannyira korlátozott volt, hogy a központi vezetőség még a létrehozandó alapszervezetek számát is meghatározta (8 alapszervezet jött létre: három a magasépítőknél, három a mélyépítőknél, egy a vasútépítésnél és ugyancsak egy az ellátó szolgálatnál).14

1950 őszén nemcsak a város és a vasmű építése bontakozott ki, nemcsak az MDP építkezést átfogó pártbizottsága jött létre, hanem megalakultak - az alkot mány szóhasználata szerint - „a dolgozó nép hatalmát megtestesítő" tanácsok is. Dunapentelén a szovjet mintájú építkezés együtt járt a szovjet mintájú helyi közigazgatás kiépülésével.

Tanácsválasztások. Dunapentele várossá nyilvánítása

1950 őszére sajátos helyzet alakult ki Dunapentelén. A nagyközségtől délre erőteljes ütemben megkezdődött a vasmű és a hozzá kapcsolódó város építése. Kialakultak a barakktáborok (az ún. Déli barakktábor és a Radari barakktábor), 1951. május 1-jéig elkészültek az első lakóépületek, s folytatódtak - az építők által csontnak és bivalynak nevezett - lakótömbök építési munkálatai. A vasmű területén elsősorban talaj előkészítési, az üzemek, gyárak alapozási munkái kezdődtek meg. A nagyközséget sem kerülték el a változások, amelyeknek első szakaszában a lakosság birtokában levő és mezőgazdasági művelés alatti területek kisajátítása következett be. A második szakaszt határozottan politikai tartalom jellemezte; a szovjet mintájú közigazgatás megszervezése és az államosítások további folytatása.

A tanácsválasztások előkészítésének, majd lebonyolításának időszakában a helyi közigazgatás csupán a nagyközségre terjedt ki, az épülő város, amelyet a korabeli dokumentumokban Újvárosnak is neveztek, a Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat helyi kirendeltsége alá tartozott. Az 1950. október 22-én megtartott tanácsválasztások a nagyközség választóira korlátozódtak, az építők állandó lakóhelyükön és nem Dunapentelén élhettek választójogukkal. 1950 december elején a község lakóinak száma 4200. Az építkezésen dolgozók létszámát - családtagjaikkal együtt - 7139 főre becsülték.15

Dunapentelén tehát a törzslakosság létszámát figyelembe véve alakult meg a községi tanács. Az 1950. október 22-én megtartott választások során 81 rendes tagja lett a testületnek. Az alakuló ülésre 1950. október 27-én került sor, s tagjai sorából 9 tagú végrehajtó bizottságot választottak, a hivatal létszámát pedig 14 főben állapították meg. A testület elnökévé Illyés Józsefet, elnökhelyettessé Kertész Jánost, titkárrá Fekete Károlyt választották meg. Kertész János csak néhány hónapig töltötte be a tisztséget; 1951. január 25-én lemondott. Csavajda Györ gyöt választották elnökhelyettessé.16

A községi tanács élére került Illyés József a szomszédos településen, Rácal máson született. Községi kisegítő Adonyban, 1946-tól a Magyar Kommunista Párt javaslatára szülőfalujában segédjegyzővé választották. 1948-ban elvégezte a közigazgatási tanfolyamot, majd 1950 elején a Belügymisztérium szervezésé ben továbbképzésen vett részt, amelynek elvégzése után Dunapentelére került vezetőjegyzőnek, s néhány hónapos helyi tapasztalat birtokában a tanács elnökévé választották (Illyés József a város közigazgatásában az állandóságot képviselte, 1951 májusától nyugdíjazásáig a végrehajtó bizottság titkárának feladatait látta el).17

Súlyos gondokkal és nehézségekkel szembesült a tanács és a végrehajtó bizottság. Rendeletek és utasítások sokaságát kellett végrehajtani, ezek elsősorban a közellátás, a begyűjtés fokozása, a mezőgazdaság szocialista átszervezése, a mezőgazdasági munkavégzés tárgykörében keletkeztek. Amíg a vasmű és a város építésére a kormányzat 1950 végéig közel 400 millió forintot biztosított, addig a korabeli szóhasználat szerint a dolgozó nép hatalmát megtestesítő tanács állandó pénzügyi gondokkal küzdött, sőt azzal is szembesülnie kellett, hogy a hivatal dolgozói jelentősebb munkabérért az építkezéseknél vállaltak munkát. Megpróbáltatásokat élt át, és az egyre fokozódó adóterhek miatt súlyos helyzetbe jutott a lakosság egy jelentős része. 1950 utolsó hónapjaiban adóhátralékuk megközelí tette a 600 ezer forintot, a tankötelesek közül többen nem rendelkeztek a hideg időjárás beköszöntekor megfelelő lábbelivel. Az őszi mezőgazdasági munkavégzésben fennakadások következtek be, a fogattulajdonosok felemelt napszámbérért az építkezéseknél vállaltak munkát. Olyan hírek is elterjedtek, hogy a város és a vasmű építésére kijelölt területeket tovább bővítik, s hiábavaló a földek megművelése. A mind nagyobb körben terjedő véleményt az is erősítette, hogy az 1950 tavaszán megkezdett kisajátítások után a remélt összegű kártalanítás elmaradt, s a zöldkárok megtérítésére is csak részben került sor. Súlyosbodott a közbiztonság, állandósultak a „tivornyázások", s a környező településekből mind rendszeresebben szállították kis tételben a bort a községbe és az építőkhöz.18

A vas és acél városának építéséről szóló korabeli beszámolók és tudósítások a politikai szóhasználat elvárásai szerint fogalmazódtak meg, a múltat a jelennel állították szembe, fény és árnyék ellentétére építették felvilágosító, népnevelő munkájukat. Az árnyék minden esetben a múltnak volt kifejezője, annak a korszaknak, amely alatt polgárosodó településsé vált Dunapentele, kialakultak az árutermelő gazdaságok, s helyi méretekben jelentősnek mondható ipari és kereskedelmi vállalkozások jöttek létre. A szocializmus építésének viszonyai közepette a helyi társadalom meghatározó gazdaságai, ipari vállalkozásai a múlt megtestesítőivé váltak. Ellenük számos állami- és párthatározat fogalmazódott meg, kezdve az államosításoktól, a kitelepítéseken át a kulákokat sújtó rendeletekig.

Dunapentelén a megszorító intézkedések a környező településeket figyelembe véve súlyosabban érvényesültek. 1950 őszétől folyamatossá váltak a kitelepítések, néhány hónap alatt 44 családot - 2 tisztviselőt, 8 iparost és kereskedőt, 33 földművest és 1 volt földbirtokost - telepítettek ki, ingó- és ingatlan javaikat lefoglalták, állami tulajdonba vették. Az 1950-1951 telén végrehajtott kitelepítéssel a dunapenteleiek korántsem mentesültek a zaklatásoktól. 1952 tavaszáig további 20 család házingatlanát kommunizálták. Az Elnöki Tanács 1952:4. számú - a házingatlanok állami tulajdonba vételéről szóló - törvényerejű rendelete végrehajtásáig 62 lakóház került állami tulajdonba. Ezzel befejeződött az a közel két és fél éven át tartó folyamat, amelynek során felszámolták a tehetős parasztgazdaságokat, megszüntették az önálló kisipart és kiskereskedelmet. A kiépülő diktatúra ellenségeit, elsősorban a kulákokat - az azzá nyilvánítottakat - földön futókká, megbélyegzettekké tették, majd elűzték több évtizedes, esetleg - a családot illetően - évszázados otthonaikból. 1956 októberéig a kitelepítetteken kívül további 19 család került kuláklistára, velük szemben hol nyíltan, hol bur koltan lépett fel a helyi hatalom.19

Az államosított lakóépületekbe vállalatok települtek, telephelyeket, ideiglenes szállásokat hoztak létre. A tanács pedig községi fenntartású üzemeket létesített. 1950 novemberében községi szeszfőzde létesült, 1951 februárjában a dunai átkelőhelyen kompüzemet, 1951 márciusában cementáru-készítő üzemet hoztak lét re. Az államosított vállalkozások helyébe lépő községi kezelésben levő üzemek a lakosság és az építők megnövekedett igényeit nem tudták kielégíteni. 1951 tavaszára a törzslakosság és az építők együttes létszáma megközelítette a 15 ezer főt. Új feladatok vártak megoldásra, nevezetesen a település városi rangra emelése, és ezzel párhuzamosan a városi közigazgatás megszervezése.20

Dunapentele és az épülő telep várossá nyilvánításáról az előkészítő tárgyalások 1951 januárjában kezdődtek meg. Ellentétes vélemények is elhangzottak; voltak olyan nézetek, hogy Dunapentele maradjon meg községnek, s a városi közigazgatás csak az új, épülő telepet foglalja magába. A lehetőségeket a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1950 novemberében nyilvánosságra hozott, a Dunai Vasmű építésével kapcsolatos döntése határozta meg, amely nem tett említést az egymástól elkülönülő és különböző szintű közigazgatási egységekről. Az előkészítő tárgyalások már abban a szellemben folytatódtak, hogy a városi közigazgatás magába foglalja Dunapentelét is. A koncepció felülkerekedését a minisztertanács 1951. április 29-i határozata tükrözte, ugyanis Dunapentele ideiglenes elnevezéssel várossá nyilvánította a községet és az épülő új várost.21

A városi szintű közigazgatás megszervezéséről egymást érték a tárgyalások. Április 10-én a Nehézipari Beruházási Vállalat építésvezetőségének irodájában megtartott értekezleten az MDP, a Fejér Megyei Tanács és a Belügyminisztérium is képviseltette magát. A további megbeszélések a dunapentelei községházán, majd a Május 1. utca 12. számú épületben, egy teljesen el nem készült, ún. „bivaly"-ban, egy téglapadlójú helyiségben folytatódtak. Alapvetően személyi kérdések vártak eldöntésre, a városi tanács és a végrehajtó bizottság előtt álló legfontosabb feladatok meghatározása, amelyek közül kiemelték a szolgáltató vállalatok mielőbbi megalakítását, a közegészségügy fejlesztését és az oktatás, a közművelődés intézményrendszerének kiépítését, folyamatos bővítését.

A közel öt hónapot igénybe vevő előkészítő munkát követően 1951. május 18- án alakult meg a Dunapentelei Városi Tanács. Az alakuló ülésre a munkások, sztahanovisták körében, a Mélyépítő Vállalat Ady Endréről elnevezett Radari barakk-kultúrteremben került sor. A sivár környezetet az építők fúvószenekara, a Székesfehérvári Május 1. téri Általános Iskola úttörőcsapata és a jelenlévők lel kesedése oldotta. A párt és a kormány nevében Házi Árpád belügyminiszter köszöntötte az első szocialista város lakóit, a városi testületek megválasztandó - valójában már előre kijelölt - tagjait. Bejelentette, hogy a közigazgatás szervezetében bekövetkezett változással a város az Adonyi Járási Tanács hatásköréből közvetlenül a Fejér Megyei Tanácshoz került.

A városi tanács rendes tagjainak számát 101, a póttagokét 51, a végrehajtó bizottság tagjainak létszámát 11 főben állapították meg. A városi tanács magába foglalta a községi tanács tagjait. A tanácsokról szóló törvény értelmében tehát új választásokra nem került sor, 20 főt jelöltek, majd választottak a városi tanács rendes tagjainak sorába. Valamennyien az építők, a párt- és állami szervek helyi vezetői közül kerültek ki: Lombos Ferenc a pártbizottság titkára, Mester Sándor a pártbizottság szervezőtitkára, Borovszky Ambrus vezérigazgató-helyettes, Farkas Miklós műszaki osztályvezető, Takács Jenő az ÁVH helyi vezetője, Vincze Kálmán a rendőrkapitányság vezetője, Berecz Bertalan üzemi munkás (valójában főosztályvezető-helyettes a Belügyminisztériumban), Menyhárdt Gyula géplakatos, Bencsik István a vasmű üzemi bizottságának titkára, Matola József sztahanovista brigádvezető, Kornél Valéria segédmunkás, Bertók Imre sztahanovista brigádvezető, Borbás József sztahanovista brigádvezető, Molnár Bálint munkás, Neugelbauer Mária sztahanovista kőműves, Vörös László ács, Kecskeméti László építőmunkás, a DISZ-bizottság titkára, Turbacs Mihályné munkás, az MNDSZ ügyvezetője, Tevan Zsófia mérnök és Balla István sztahanovista segédmunkás.

Az alakuló ülésen választották meg a végrehajtó bizottság tagjait is. A testület elnöke Berecz Bertalan, elnökhelyettese Borbás József, titkára Illyés József, a községi tanács volt elnöke lett. Tagjai: Csavajda György, Lombos Ferenc, Turbacs Mihályné, Takács Jenő, Vincze Kálmán, Kecskeméti László, Menyhárdt Gyula és Szépes Imre lettek. A községi tanács volt tagjaiból mindössze két fő lett a végre hajtó bizottság tagja. A testületben meghatározó szerephez a párt- és az állami szervek helyi vezetői jutottak.22

A városi tanács első elnökévé választott Berecz Bertalan 1892-ben született Kiskőrösön. 1912-tól a fővárosban villamoskalauz. 1919-ben a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében századparancsnok. A diktatúra leverése után alkalmi mun kákból élt, a szakszervezeti mozgalom aktív részese. A német megszállást követően illegalitásba vonult, 1945-től az MKP tagja. Abonyban majd Celldömölkön a párt megbízásából a földosztást szervezte. 1946-tól a kispesti városi közigazgatás különböző területein dolgozott. 1949-ben a Belügyminisztériumban főosztályvezető-helyettes. Az MDP érdekeit képviselő tanácselnök 59 éves korában került a közigazgatás élére. Személyére azért esett a választás, mert megfontolt magatartásával, állásfoglalásával eredményesen ellensúlyozta a nála évtizedekkel fiatalabb vezetők túlkapásait.23

Gyors ütemben folytatódott a városi tanács hivatalának megszervezése, az ott dolgozók létszámát 92 főben maximálták (megjegyzem, hogy 1956 őszéig az alkalmazottak száma nem haladta meg a 80-at). 1951. május 25-én alakultak meg - ideiglenes jelleggel - a szakigazgatási szervek. A pénzügyi osztály vezetőjévé Somfalvi Józsefet, a mezőgazdasági osztály vezetőjévé Csavajda Györgyöt, az építési és közlekedési osztály vezetőjévé Menyhárdt Gyulát, az oktatási és nép művelési osztály élére Kóczán Lászlót, az egészségügyi osztály élére dr. Erpf Károlyt nevezték ki. A történelmi község belterületén, amelyet 1951 nyarától mind gyakrabban neveztek Óvárosnak, tanácsi kirendeltséget szerveztek. Vezetőjévé a volt községi tanács végrehajtó bizottságának titkárát, Fekete Károlyt nevezték ki. 1951 tavaszán a szakigazgatás területén vázolt szervezőmunka korántsem fejeződött be: júniusban megalakult a terv- és statisztikai, július 1-jén a munkaerő-gazdálkodási, augusztus végén az ipari és októberben a kommunális osztály.24

Változtak ugyan, de nem oldódtak meg a hivatal elhelyezésének gondjai. A városi tanács megfelelő épülettel nem rendelkezett, kényszermegoldást választottak. 1951 szeptemberétől a Petőfi liget déli részén felépült 20 tantermes, Vasvári Pálról elnevezett általános iskola földszintjén helyezték el a tanács és szakigazgatási szervei döntő többségét. Az óvárosi kirendeltségen működött to vábbra is a mezőgazdasági osztály, az adócsoport és az állategészségügyi szakszolgálat. Csak részben javultak a tanácsi dolgozók munkakörülményei, amikor 1953 januárjában a városi közigazgatás székhelyét a Görbe utca 2. szám alatti, akkor VII/10. jelű lakóépületbe helyezték át.25

A városi tanács és testületei, valamint a szakigazgatási szervek tevékenységének megszervezésével egy időben került sor a város kezelésében levő vállalatok kialakítására. Ezen a területen az első lépéseket - fentebb már utaltunk rá - a községi tanács tette meg. 1951 közepétől a szolgáltatóipari vállalatok megszervezése elo dázhatatlanná vált, hiszen mind több lakóépületet adtak át az építők, s mind többen folyamodtak az állandó lakást biztosító letelepedési engedélyekért. Az építők közül egyre többen nemcsak dolgozni, hanem élni is akartak a városban.

Sajátos helyzet alakult ki Dunapentelén. Az államosításokkal, kitelepítésekkel szétzúzták a helyi szolgáltató ipart. A községi tanács vezetői a szerény méretű vállalatok megalapítása mellett arra kényszerültek, hogy a Baracson működő Cipész Kisipari Szövetkezettel vegyék fel a kapcsolatot. A megbeszélések eredményeként a szövetkezet tagjai Dunapentelére települtek, s a tanács biztosította helyiségben végezték munkájukat. Az 1951. május 18-án megalakult városi tanács elsődleges feladatai között határozták meg a szolgáltatások fejlesztését. A Népgazdasági Tanács 1940/1951. számú határozata az elmondottakat megerősítette: „a dolgozók anyagi igényeinek kielégítését biztosítani kell Dunapentele szocialista város jellegének megfelelően, éspedig állami üzem létesítésével. A dolgozók ruházati, borbély és egyéb kisipari jellegű igénye a jelenlegi szűk méretek miatt a szolgáltató szövetkezet részéről kellő módon biztosítva nincsen, ezért szükségessé vált egy állami kisipari kombinát létesítése."

Felgyorsult az előkészítő-, szervezőmunka, 1951. június 15-én jött létre a Dunapentelei Víz és Csatorna Vállalat, a Dunapentelei Köztisztasági és Útfenntartó Vállalat. 1951. július 1-jén megalakult a Dunapentelei Ipari Javító és Szolgáltató Vállalat, amely szabó, cipész, borbély, fodrász, kovács, bognár, villanyszerelő, motorjavító és cementáru-készítő üzemet működtetett. A vállalat létrejöttével megszűntek a községi alapítású üzemek és a Baracsról áttelepült Cipész Kisipari Szövetkezet is.

Július 17-én kezdte meg működését a Dunapentelei Ingatlankezelő Vállalat azzal a feladattal, hogy az építőipari vállalatoktól átvett lakások üzemeltetését biztosítsa, és a szükséges javításokat végezze el. További városi üzemeltetésű vállalatok is megkezdték munkájukat, nevezetesen a Dunapentelei Temetkezési Vállalat és a Dunapentelei Kertészeti Vállalat. A szolgáltatások további bővülését az 1951. szeptember 6-án alapított és működését november 30-án megkezdő Dunapentelei Patyolat Mosoda Vállalat jelentette. A mosodához elengedhetetlenül szükséges gőzt egy kiselejtezett mozdony biztosította, amelyért napi 350 forintot fizetett a tanács a MÁV-nak. Az említett eset is bizonysága annak, hogy az 1951-ben létesített szolgáltató vállalatok a legminimálisabb eszközökkel kezdték meg tevékenységüket, a hiányos eszközállományt - mint az építkezések esetében is - emberi munkaerő pótolta.

Nem bizonyult csupán az első szocialista város „vívmányának" a vállalatok alapítása. A lakossági szolgáltatások minimális szintjének biztosításán túl pénzügyi, költségvetési megfontolások is siettették az ellátás megkezdését. Az 1951. évi városi költségvetés elérte a 2,2 millió forintot, a kiadások kétharmadát a vállalatok nyereségéből biztosították.26

Sztálin, a város és a vasmű névadója

Dunapentele várossá nyilvánítását, majd a városi tanács megalakulását követően vetődött fel a város és az épülő vasmű elnevezésének megváltoztatása. Az évszázadok során kialakult településnevek „modernizálása", szocialista tartalommal történő megtöltése 1945 után vált jellemzővé. A folyamat részeként így lett a Fejér megyei községek közül Hercegfalvából Mezőfalva, Kajászószentpéterből Kajászó, Szolgaegyházából Szabadegyháza. A Szovjetunió érdekkörébe tartozó szocialista országokban, különösen Sztálin hetvenedik születésnapját követő esztendőkben megszaporodtak a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkáráról elnevezett jelentősebb települések, városok. A személyi kultusz ilyen megnyilatkozására a Szovjetunió adta a példát, amelyet a szocialista országok is követtek. Részben központi, részben helyi kezdeményezés bontakozott ki arról, hogy az első ötéves terv legjelentősebb beruházásaként épülő város és vasmű Sztálin nevét vegye fel. A kezdeményezést Gerő Ernő fogta össze. Rákosi Mátyáshoz eljuttatott javaslatában az alábbiakat összegezte: „Javaslom, hogy november 7- ére, vagy december 21-ére nevezzük el Dunapentelét Sztálinvárosnak, a Dunai Vasművet pedig Dunai Sztálin-műnek.

A legtöbb népi demokráciában (Európában) Sztálin elvtársról már elneveztek várost és üzemet. Nálunk ilyen még nincsen. Másrészt Dunapentele és a Dunai Vasmű erre a legalkalmasabb, mert a vasmű az ötéves terv legjelentősebb alkotása, a város az első új, szocialista város, továbbá, mert mindkettőt a Sz[ovjet]u[nió] igen jelentős támogatásával és személyesen Sztálin elvtárs segítségével hozzuk létre. Várni az új elnevezéssel nincsen értelme, mert jelenleg már igen nagy arányokban bontakozik ki az építkezés. Az új elnevezéssel kapcsolat ban komoly fellendülést lehetne szervezni az építkezésen a munkaversenyben. Úgy kellene megcsinálni a dolgot, hogy az építkezésen valóban a dolgozók ezreinek mozgalmává váljék Sztálin elvtárs nevének a felvétele, azaz úgy, hogy ténylegesen a dolgozók túlnyomó többsége a magáévá tegye ezt a dolgot, és kérje a kormánytól, hogy tegyen eleget kérelmüknek.

Az időpontot illetően: szerintem december 21-e jobb volna. Felmerül azonban a kérdés, hogy ha december 21-én csináljuk, akkor ütközik a budapesti szoborleleplezéssel. Ugyanis Dunapentelén is kell valami ünnepséget rendezni a névfelvétel alkalmából.

Révai elvtárssal beszéltem a kérdésről. Ő egyetért a javaslattal (a dátum tekintetében még ingadozik). Ha Te is egyetértesz, akkor elkészíteném a megfelelő előterjesztést, és bevinnék a Titkárságba, vagy a Politikai Bizottságba. Persze elhalaszthatnánk a dolgot 1952. április 4-ig is. Szerintem azonban helyesebb előbb megcsinálni. Azt hiszem, hogy ha a Dunai Vasművet Sztálin elvtársról neveznénk el, az a különféle szovjet gazdasági szerveket is morálisan némileg kötelezné a számunkra szükséges segítség (tervezés, szállítások) kérdésében."27

A város és a vasmű Sztálinról történő elnevezése a pártközpontban kialakított állásfoglalás szerint történt. Október 12-én a magasépítők József Attiláról elnevezett kultúrházában összegyűltek előtt Horváth László kétszeres sztahanovista brigádvezető a pártbizottsággal történt egyeztetés szerint tett javaslatot Sztálin nevének felvételére. A munkásgyűlésen megjelentek aláírásgyűjtést, sztahanovista munkaversenyt kezdeményeztek, s megkezdte tevékenységét az a bizottság, amelynek tagjai a dolgozók kérelmét összegezték. A Dunai Vasmű dolgozóinak Rákosi Mátyáshoz szóló levele a kérelmet így összegezte: „Legforróbb óhajunk, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34. évfordulóján, [az] épülő nagy művünket és városunkat, ötéves tervünk büszkeségét, a világ minden dolgozójá nak vezéréről, a szocializmus megvalósítójáról, a magyar nép legőszintébb barátjá ról, a nagy Sztálinról nevezhessük el. A Vasmű minden egyes dolgozója, városunk minden egyes dolgozója kéri, hogy [az] épülő békeművünk Sztálin Vasmű, [az] új, szocialista városunk Sztálinváros nevet vehesse fel." A városi tanács és a pártbizott ság szervezőmunkájának eredményeként 14 800 dolgozó írta alá a levelet, amelyet vaskos, bőrkötésű kötetben helyeztek el. A város küldöttségét - Földes László párttitkárral az élén - október 27-én az Akadémia utcai pártközpontban Rákosi személyesen fogadta.28

Épül a barakktábor (1950)

A beállványozott víztorony

A víztoronyra kitűzik a vörös zászlót

Épül a város

Olajos Dezső brigádvezető (1951)

Matola József brigádvezető (1951)

Kubikosok

A legendás „Lőwy-brígád"

Női brigád pihenőidőben

DISZ fiatalok egy csoportja nótaszóval vonul a munkahelyére

Seri Gábor mérnök és Fazekas István brigádvezető

Munkások a tervrajzot tanulmányozzák

Asszonyok az építkezésen

Május 1. utca

Építők útja

Megalakult az építkezés pártbizottsága

Rákosi Mátyás a sztálinvárosiak küldöttségét fogadja (1951)

Sztálinváros névadó ünnepsége (1951)

Dózsa mozi átadása

Szilveszteri mulatság a Bartókban

Vasvári Pál Általános Iskola

Móricz Zsigmond Általános Iskola

Móricz Zsigmond Általános Iskola

Játszó gyermekek az épülő városban

Sztálin nevének felvétele a politika akarata szerint teljesült. 1951. november 7-én a korra jellemző díszletek között került sor az ünnepségekre és az első vascsapolásra is. Az eseményt így örökítette meg Sándor András író: „Vörös és nemzetiszínű, tarka zászlódíszben pompázott a Május 1. utca, a víztoronyról lekerült az állványerdő, és tetejére illesztették a névadó Sztálin hatalmas képét. Az iskola, az ideiglenes tanácsház körül már parkot láthattál, zöldellő fenyőkkel és a sárga falon fekete tábla, ünnepélyes, komoly betűkkel, aranybetűkkel: Sztálinváros Tanácsa."29

1950 tavaszától 1951 őszéig, közel másfél év alatt több mint ezer lakás készült el, megkezdődött a kokszoló, az ércelőkészítő, a kohómű, az acélmű, az erőmű, a tűzállóanyaggyár építése. Kirajzolódtak az új kikötő körvonalai, partfal-kialakítási munkák kezdődtek, a város és a vasmű vízellátása is megalapozódott. Elkészült a telefonközpont, kenyérgyár, iskola, óvoda, bölcsőde épült. Ez alatt az idő alatt 49 kilométer út, 29 kilométer vasút, több mint 14 kilométer csatornahálózat készült el. Az építkezések arányaira jellemző, hogy a földmunkák során 2 millió 670 ezer köbméter földet mozgattak meg. A korabeli sajtó többször élt azzal a szófordulattal: „ahol néhány hónappal korábban gabonatáblák, kukoricások te rültek el, [egy] hatalmas mű körvonalai bontakoztak ki." 1950-ben a beruházások elérték a 400 millió, 1951-ben a 600 millió, 1952-ben az 1,2 milliárd és 1953 őszéig az 1,4 milliárd forintot. (Itt jegyzem meg, hogy az első ötéves terv korrekcióját követően, 1953 őszétől jelentős mértékben csökkentek a beruházások: 1954-ben 640 millió, 1955-ben 374 millió és 1956-ban 390 millió forintot tettek ki ).30

BERUHÁZÁSOK 1950-1956 KÖZÖTT

Városalapítók

A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1950 novemberében a Dunapentele térségében nagy ütemben folyó építkezések kereteit jelölte ki. A határozatban arra utaltak, hogy a „...mű megépítése 1953-ra és teljes üzembehelyezése 1954-re igénybe veszi az ország erőforrásainak jelentékeny részét.. .".A település jellegéről szólva kiemelte a párthatározat, hogy a vasműhöz nem lakótelepet, hanem új, szocialista várost kell építeni, ahol 4000 család részére állandó lakást, s a változó munkaerő-szükségletnek megfelelően 500 személy befogadására alkal mas munkásszállót kell biztosítani.

Az 1950 tavaszán megkezdődött munkák során nemcsak a vasmű, hanem a város területét is kijelölték. Az építők első nagyobb csoportja, 1950. május 2-án érkezett a mohácsi építkezésről, majd a Demokratikus Ifjúsági Szövetség (DISZ) első, alakuló kongresszusán megfogalmazott felhívás eredményeként fiatalok százai, ezrei a nagyobb kereseti lehetőség reményében özönlöttek Dunapentelére.31

Egyszerre és egy időben folytak a tereprendezési munkák, épültek az első lakóépületek, a vasműhöz tartozó gyár- és üzemrészlegek alapozási munkái, a Szovjetunióból érkező vasérc fogadására kikötő épült, s megkezdődtek a munkásokat befogadó ideiglenes épületek, az ún. barakkok felépítésének munkálatai is. Két jelentős barakk-központ, a Délivárosi barakktábor az Ezressel és a Radari barakktábor alakult ki. 1950 végére az építkezéseken dolgozók létszáma meghaladta a 7 ezret, 1951-ben a 20 ezret, s 1952-ben megközelítette a 25 ezret.32

Az ország legkülönbözőbb vidékeiről érkezőknek igen heterogén szakmai is meretei voltak, csupán a mohácsi építkezésről áttelepültek rendelkeztek a kibontakozó munkaversenyt, a sztahanovista mozgalmat illetően tapasztalatokkal. Az építők első csoportjai között viszonylag alacsony volt az építőipari, vasipari szakismeretekkel rendelkezők száma. Zömében kubikosok, segédmun kások, az ipari munka fortélyait nem ismerő, a kulákrendelet miatt a földtől szabaduló földművesek alkották a munkavégzők első hullámát. De munkát és a munka révén menedéket találtak itt a diktatúra üldözöttei, az ún. rendszer idegenek, az egzisztenciájuktól megfosztottak, a történelmi arisztokrácia tagjai, az 1945 előtti hivatalnokok, állami alkalmazottak. Dunapentelén, majd Sztálin városban jutottak munkához az ún. aranyásók, a gyors meggazdagodást remélők, a munkakerülők és a fővárosból kitiltott prostituáltak is. Ugyanakkor voltak közöttük szép számmal olyanok, akik a felemelkedés, az egzisztencia-, a család alapítás lehetőségét látták az épülő városban. A korábbi lakóhelyükön megbé lyegzettek, az onnan kitiltottak becsületes munkájukkal menedékre találtak az építők között.

1951. május 1-jére felépült a leendő város első utcája, a 4-es utca, amelyet a munkásosztály nagy nemzetközi ünnepének tiszteletére Május 1. utcának neveztek el. Megépültek a „kocka", a „bivaly", a „csont" elnevezésű lakóépületek. Az ott levő lakások jelentős részét orvosi rendelőnek, kórháznak, vállala ti-, tanácsi-, párt- és egyéb irodáknak vették igénybe. 1951-től pedig nagymértékben megnőtt a tartósan megtelepedni akarók, az állandó lakásra várók száma.

A Belügyminisztérium 1951. szeptember 23-án hozott határozata szabályozta a városban történő letelepedést. Valójában hatósági ellenőrzés alá vonta a kérelmezőket. Sajátos kettősség volt megfigyelhető, az építők laza ellenőrzése valósult meg a munkahelyeken és a barakktáborokban, a letelepedni akarók szigorú felülvizsgálata, ellenőrzése a rendelet kibocsátását követően történt meg. Letelepedési engedélyt és kiutalt lakást csak az kaphatott, „...aki igazolja, hogy munkaviszonya, szolgálati beosztása, oktatása, továbbképzése, vagy családi körülményei Dunapentelén való állandó tartózkodást feltétle nül indokolttá teszik." A kérelemhez csatolni kellett az állandó lakóhely szerinti tanács igazolását is, amely tartalmazta a kérelmező személyi adatait, származását, 1945 előtti foglalkozását, a szülők adatait, foglalkozásukat, vagyoni állapotukat.33

Az 1951-tól 1954 végéig fennmaradt letelepedési kérelmek több szempontból vizsgálhatók. A megtelepedők korábbi lakóhelyeinek statisztikai adatai azt igazolják, hogy nem volt a korabeli Magyarországnak olyan megyéje, ahonnan ne érkeztek volna Sztálinvárosba. Kirajzolódik a város vonzáskörzete. Fejér megyei településekből és a szomszédos megyékből érkezett a letelepülők 29,5%-a (Fejér megyei 9%, Bács-Kiskun megyei ugyancsak 9%, Pest megyei 6,5%, Tolna megyei 5%). A főváros súlyos lakásgondjai is magyarázzák a buda pesti illetőségűek magas számát; három esztendő alatt 1016, korábban a fővá rosban élő és dolgozó építő kapott letelepedési engedélyt, ami nem kevesebbet, mint az összes engedély 28,2%-át jelentette. Budapestről és a felsorolt megyékből érkezett tehát a városalapítók 57,7%-a. Figyelmet érdemel a Borsod-Abaúj- Zemplén megyeiek száma is, a hazai vaskohászat egyik központi vidékéről 586 dolgozó választotta otthonának Sztálinvárost. Ők alkották a vaskohászati szakmunkások meghatározó rétegét, s közülük kerültek ki a vasműben alkal mazott betanított munkások is.

Tehát a városalapítók többsége Fejér, valamint a szomszédos megyékből, Budapestről és az észak-magyarországi vasipari központból érkezett. A három régió adta az első városlakók 73,1%-át.

További elemzésre adnak lehetőséget a fennmaradt letelepedési kérelmek; lehetővé teszik a szakképesítés, az eredeti foglakozás, az életkor és a nemek közötti megoszlás feltárását. E szempontok alapján is elmondhatjuk, az épülő város és a vasmű a különböző foglalkozásúak nagy kohója volt. A kortárs közel egy évtized múltával így látta és ítélte meg a Sztálinvárosba özönlő népvándorlást: „Sztálinváros... az első ötéves terv során keletkezett szovjet városok típusaként létrejött település. Ez olyan különleges tulajdonságokkal ruházta fel, amelyek nem találhatók meg más magyar városokban. Elsősorban is a város legnagyobb mértékben heterogén; lakossága a legkülönbözőbb elemek laza, ...hagyományok nélkül való összetétele. A városnak nincs polgársága, a lakosság rétegződése egészen friss keletű, és más törvények szerint alakult, mint a feudális vagy kapitalista eredetű városok lakosságáé. Sztálinvárosban, mint valami molekulában összegyűlt az ország valamennyi tája, fajtája és társadalmi osztálya. A lakosság heterogén jellege kezdettől fogva ... éles kontrasztokban mutatkozott meg. A legértékesebb alkotó elemek és kalando rok, kiváló szakmunkások és lumpenproletárok, a földtől még el sem szakadt paraszt-munkások és egykori grófok, a szocializmus harcosai és fasiszták, nagyra törő fiatalok és deklasszáltak, apácák és prostituáltak, évszázados kohászcsaládok komoly tagjai és aranyásók úgy keveredtek össze a városban, mint a Martin kemencében a tiszta nyersvas a rozsdás ócskavassal."34

Az épülő város társadalmi összetételére az eredeti foglalkozás adatsorai csak részben utalnak, arra azonban felhívják a figyelmet, hogy igen magas volt a háztartásbeliek száma. A nők foglalkoztatása 1953 nyaráig, őszéig nem jelentett különösebb gondot, ugyanis ők alkották az ideiglenesen alkalmazottakat, a kise gítő- és segédmunkásokat. 1953 második felétől, amikor a város és a vasmű további építésében az ország gazdasági teljesítőképességét figyelembe vevő racio nalizálásra került sor a női munkaerő foglalkoztatása mind jelentősebb gondot okozott (csak 1957-től oldódott meg fokozatosan a női munkaerő lekötése).

A város és a vasmű gyors ütemű építése néhány esztendő alatt sajátos helyzetet teremtett. A hely szellemének kialakulására utalnak a letelepedőket foglalkoztató vállalatok, intézetek és intézmények adatai. Kialakult a vasműben, az építőiparban, a közigazgatásban, a rendészeti szerveknél, a szolgáltatóiparban, az oktatási és kulturális intézményeknél foglalkoztatottak rétege.35

Az első ötéves terv korrekciója

Sztálinváros további építésében, a vasmű valamennyi üzemegysége felépítésében Sztálin halála után a hazánkban is kibontakozó változások fordulatot eredmé nyeztek. A Magyar Dolgozók Pártja is önvizsgálatot tartott, a hibák feltárására tett kísérletet. Ezek között a túlzott iparosítást, a fokozott nyersvas-termelést, az acéltermelést jelölte meg. A központi vezetőség megállapította: „... a helytelen gazdaságpolitika nem számolt az ország tényleges erőforrásaival, nem vette figyelembe a beruházások gazdaságosságát és célszerűségét." Az elmondottakat megerősítette az 1953. július 4-én miniszterelnökké választott Nagy Imre, az a kommunista vezető, akitől a feltárt ellentmondások és súlyos hibák, törvénytelenségek felszámolását remélte az ország lakossága.36

A július 4-én meghirdetett kormányprogramot követően Sztálinvárosban a nyári hőség ellenére „megfagyott a levegő". Olyan vélemények terjedtek el, hogy az ország gazdasági gondjainak egyik legfőbb oka Sztálinváros és a Sztálin Vasmű. Egyik napról a másikra elapadtak a költségvetési támogatások, leállították - ideiglenes jelleggel - a vasmű és a város építését. Zavarodottság, tájékozatlanság jellemezte a helyi vezetést. A személyi változások legszembetűnőbb eredménye Berecz Bertalan tanácselnök lemondása lett. A tanácsi vezetők előtt is tornyosuló problémák megol dását a közel két évtizeddel fiatalabb, az ugyancsak kommunista elkötelezettségű, a hibák kiküszöbölésével csak részben egyetértő Tapolczai Jenőre bízták.

Tapolczai Jenő eredeti szakmája férfiszabó, 1945-tól az MKP, 1948-tól az MDP tagja. Politikai pályáját Kispesten kezdte, a városi önkormányzat egyik választott tisztségviselője. 1948-ban a Fővárosi Vízművek vezérigazgatója, 1950-ben az Országos Testnevelési- és Sportbizottság elnökhelyettese. 1952-ben a Belügyminisztériumban osztályvezető. A különböző beosztásban dolgozó kommunista vezető Kispesten és a Belügyminisztériumban szerzett közigazgatási tapasztalatok birtokában került Sztálinvárosba, a városi tanács elnökévé 1953. szeptember 15-én választották meg.37

A városi tanács új elnökét az 1953 nyaráig tartó „hősi" korszakhoz személyes tapasztalatok és élmények nem kötötték. Új ember volt a közigazgatás élén, de nem testesítette meg az új szellemet, a Nagy Imre miniszterelnök nevével fémjelzett reformkommunista szemléletet. A két évtized múltával megfogalmazott emlékirataiban nem is tette kétségessé politikai hitvallását; ellenfele volt minden politikai reformnak, a párt egyeduralmát megosztó törekvésnek.38

A Sztálinvárosban bekövetkezett változások a beruházások csökkentése, visszafogása terén voltak megfigyelhetők. Az 1953. évi 1,4 milliárdról 1954-ben 640, 1955-ben 374, 1956-ban 390 millióra estek vissza. A forradalom és szabadságharc kirobbanásáig összesen (1954 és 1956 között) 1,4 milliárd forint összegben került sor beruházásokra. A korlátozott iparfejlesztést és városépítést az adatsor jól érzékelteti, ugyanis három esztendő alatt érték el a beruházások az 1953. évi szintet. A beruházások szerkezeti megoszlása is figyelmet érdemel, az ipari jellegűek meghaladták az 1,2 milliárd forintot, a városi jellegű (lakásépítés, egészségügy, oktatás, közművelődés, infrastruktúra) beruházások nem érték el a 170 millió forintot.39

A jelentősen csökkentett ipari beruházások ellenére 1954. február 28-án került sor a nagyolvasztó avatására. Hosszú idő után az ország figyelme ismét Sztálinvárosra irányult. A legfelsőbb állami- és pártvezetők jelenlétében került sor az eseményre. Jelen volt Rákosi Mátyás az MDP főtitkára és Nagy Imre a minisztertanács elnöke is. A vasműből a városba vitt a vendégek útja, egy nyomasztó, lehangoló városkép tárult elébük: a barakktáborok, a vakolatlan, félig kész lakóházak, a Sztálin út a kisvasúttal, amely az úgynevezett L épületekhez szállította az építőanyagot, mellette a nagy barakk, melyet bizományi áruháznak rendeztek be.40

A 700 köbméteres nagyolvasztó avatása mellett az ipari beruházások újabb szektorának, a szalmacellulóz gyárnak az alapítására került sor 1956-ban, az alap kőletételt szimbolikusan kapavágás jelképezte, amelyet Nagy Józsefné könnyű ipari miniszter szeptember 19-én végzett el. A vasmű szomszédságában épülő gyár területének kijelölésekor ismét felrémlettek az 1953 előtti visszaélések, 18 földműves mezőgazdasági ingatlanait térítés nélkül sajátították ki, 18 családot tettek földönfutóvá.41

Az 1953 nyarától módosított első ötéves terv, a beruházások erőteljes csökkenése a város és a lakók gondjai felé irányította a figyelmet. Megkezdődött a belterület rendezése, zöldterületeket alakítottak ki, parkosítottak, fákat és virágokat telepítettek. 1956 tavaszáig a belterületi parkok területe meghaladta a 241 ezer négyzetmétert, elültettek több mint 7700 fát, a vasmű és a város között kijelölt erdőterületen pedig 48 ezer erdei suhángot. Virágokkal, s több esetben nem a tájhoz, a kontinentális éghajlati viszonyokhoz illő évelőkkel, örökzöldek kel láttak el 1200 négyzetmétert. Az 1954-től minden esztendőben meghirdetett „Szépítsük városunkat" mozgalom keretében tereprendezési munkákra is sor került, a legtöbb gondot a kiültetett virágok és a füvesített parkok védelme jelentette. 1954-től - változó létszámmal - 4-6 főt alkalmazott a kertészeti vállalat a parkok és játszóterek felügyeletére.42

Jelentősen hozzájárult a város külső képének megváltozásához, hogy megkez dődött a vakolatlan lakóépületek, intézmények és szálláshelyek külső, bevakolása. Ugyanakkor a Technikum városrész épületei és az úgynevezett L épületek továbbra is vigasztalan képet, súlyos kivitelezési hibákat mutattak. Az elmon dottak jellemezték a barakktáborokat is. A város központjától mintegy 2 kilométernyi távolságra a sztálinvárosi megkerülő út egyik oldalán, a tűzoltólaktanyával szemközti területen helyezkedett el a Radari és az Ezres barakktábor. A két táborban 87 épületet emeltek, ezekben összesen 330 helyiséget alakítottak ki. 1956 tavaszán 871 egyedülálló, 143 családos dolgozó, összesen 1135 fő élt a területen. A szociális helyzetükről készült felmérés főbb megállapításai a következők: „A barakkok lakói igen rossz körülmények között élnek. Általában rongyos, mezítlábas gyerekeket lehet látni; akik az utcákon és a barakkok előtt játszadoznak... A barakkokban lakó dolgozók nagy részének igen minimális igényeik vannak, úgyszólván örülnek, hogy tető van a fejük felett, és maguk sem törődnek körülményeik javításával. Itt húzódnak meg azok az elemek is, amelyek sehol sem dolgoznak, alkalmi munkával szerzik be minimális szükségletei ket, és sok esetben megkárosítják lakótársaikat, vagy a közös tulajdont... Természetesen a barakktáborokban vannak olyan lakók is, akik az ottani körülményekhez képest rendben és tisztán tartják lakásaikat és becsületesen élnek."

Hasonló volt a helyzet a Délivárosi barakktáborban, ahol 94 lakóbarakkot és 3 középületet alakítottak ki, a lakás és szállás céljaira használt helyiségek száma meghaladta a 700-at. Az egyes épületeket 50-60 személy befogadására tervezték. 1955-tól egy 2 tantermes iskola működött a táborban, az alsó tagozatosok oktatását ellátó intézményt mintegy 80 tanköteles látogatta. A Délivárosi barakkokban 2168 egyedülálló, 626 családos dolgozó, összesen 3107 fő lakott. Kulturális igényeiket az építők üzemeltette - Ady Endréről elnevezett - kultúrház elégítette ki. A Radari barakktáborban a Petőfi kultúrház működött, a felmérést végzők szerint botrányos körülmények között.43

A tárgyalt időszakban megbízhatónak mondható statisztikai adatok vonatkoznak Sztálinváros népességére. 1954-ben 27 772, 1956-ban 28 434 fő élt a városban. A belterületen (lakásokban és szálláshelyeken) élők számát 23 800 főre becsüljük, míg a barakktáborokban élőké 4200 körül változott. Megfelelő és elfogadható lakáskörülmények között élt a városlakók 85%-a.44

Az 1950-es évek közepére szervezetté vált a tömegközlekedés a városban. A személyforgalmat a 19. sz. Autóközlekedési Vállalat (AKÖV) bonyolította 21 db Ikarusz típusú autóbusszal, amelyek közül 4-et pótkocsival láttak el. Az autó buszok zömét azonban a Csepel gyártmányú bódés gépkocsik, az úgynevezett fakaruszok alkották. Ezekből 50 közlekedett a város utcáin. Az autóbuszforgalom méreteire jellemző, hogy egyetlen munkanapon 24 000 utas szállítását kellett megoldani. A vállalat taxirészleget is üzemletett, 6 Opel és 4 Skoda gyártmányú személygépkocsi teljesítette a különleges igényeket. 1956 szeptemberében kezdődött meg az Opel gyártmányú gépkocsik cseréje, a vállalat az elhasználódott közlekedési eszközöket Wartburg típusú személygépkocsikkal váltotta fel.

Két szervezeti egységre tagolódott a vasúti forgalom, nevezetesen a 366 dolgo zót foglalkoztató MÁV-ra és a 637 főt alkalmazó VAS-MÁV-ra. A személy- és teherforgalom méreteire utaló adat, hogy a sztálinvárosi vasútállomás több mint 28 ezer, a VAS-MÁV pedig több mint 49 ezer vasúti kocsi forgalmát biztosította.45

Az 1950-es évek közepén átalakulóban volt a város külső képe, jóllehet több ellentmondás - elsősorban a barakktáborok - továbbra is az építés kezdeti időszakát idézték. Kialakultak és több szempontból megszilárdultak a kulturális, oktatási intézmények. Jelentősen módosult a szociális ellátás és ideiglenes elhelyezése ellenére stabilizálódott a kórház gyógyító munkája, a lakosság egészségügyi ellátásában is előrelépés volt tapasztalható.

Pozitív tartalmú változások bontakoztak ki a város szellemi arculatának kialakításában. 1956 tavaszától mind több kezdeményezésre került sor, s ezek döntő többségét már nem a párt, a tanácsi és a tömegszervezeti vezetők irányították. A hely szellemének új tartalommal történő megtöltését elsősorban az értelmiségiek szorgalmazták. Alkotó erőket és törekvéseket szabadított fel a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa, ahol feltárták és leleplezték a Sztálin személye körül kialakult kultuszt, valamint annak káros, embertelen következményeit. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége a XX. kongresszus megál lapításait nem vette figyelembe, sőt a párt politikájában változtatásokat sem tartott szükségesnek.46

Másként reagált azonban a lakosság többsége, s politikai, gazdasági változáso kat elsősorban az értelmiség progresszív tagjai követeltek. A fővárosban megalakult Petőfi Kör tevékenysége, politikai tartalmú vitaestjei vidéken, így Sztálinvárosban is visszhangra találtak. Ebben az időszakban lett a városban élő értelmiségiek egyik országosan is elismert vezetője Sándor András író. Az összekötő kapocs szerepét töltötte be a budapesti és a sztálinvárosi értelmiségiek között. Tevékenységéhez köthető az 1956. május 24-én megalakult Fáklya Klub is, amelynek informális vezetőjévé Bódis Károlyt választották. A klub szellemi arculatát meghatározó személyiség azonban Sándor András volt. A vezető testületben, a klubtanácsban kapott helyet dr. Grosszmann Sándor, a kórház igazgató főorvosa, Gerendás András, a technikum igazgatója, dr. Tirpák Endre ügyvéd, Forbáth Róbert vegyészmérnök, a vasmű laboratóriumának vezetője. Már a meg alakuláskor ellentétek fogalmazódtak meg, Forbáth Róbert törekvése ellenére a műszaki értelmiség jelentős része távol tartotta magát a klubtól. A feléledő belső viták sem erősítették a kezdeményezést; a klub jelentősebb kapcsolatokra törekvő tagjai visszautasították azon véleményeket, amelyek a klub tisztán értelmiségi jellege mellett kardoskodtak. Sándor András a vita következményeit összegezve jegyezte meg: „... az értelmiség zöme távolmaradásával tüntetett, ...a munká sok is idegenkedve néztek a klubra, így az újszülött épphogy életben maradt."47

A Fáklya Klub rendezvényei nem hozták mozgásba a várost. Mindössze három rendezvény bizonyult figyelemre méltónak: a beszélgetés a Sztálinvárossal foglalkozó írókkal, Sarkadi Imre beszámolója a Cannes-i filmfesztiválról és a város problémáiról, jövőjéről tartott vitaest (ez utóbbi a második ötéves terv előkészítéséhez is kapcsolódott).

Politikai tartalommal telítődött a Sztálinvárosban élő és dolgozó volt népi kollégisták találkozója. Az összejövetel „mintájául" a Petőfi Körben 1956. június 9-én megtartott népi kollégisták találkozója szolgált. A sztálinvárosi rendezvényt azonban a június 27-én ugyancsak a Petőfi Körben a sajtóról és a tájékoztatás problémáiról megtartott vita határozta meg. Június 28-án közel 30 volt népi kollégista vett részt a találkozón. Élesen támadták a pártot, s a megjelentek közül többen egy új forradalom szükségességét hangsúlyozták.48

Politikai aktivitás és némaságba burkolózó magatartás jellemezte a várost. Feszült hangulat uralkodott az Óvárosban, ahol mozgalom bontakozott ki a kitelepítettek, a politikai okok miatt megbélyegzettek érdekében. Szeptember 20-án a helyi vezetők óvárosi „Canossa-járására" került sor. A szavakkal megfogalmazott erkölcsi rehabilitáció csak részben oldotta az ellentéteket.

Izzó hangulat jellemezte a városi tanács október 16-i ülését. A vitát az robban totta ki, hogy javaslat hangzott el a Sztálin út elnevezésének megváltoztatásáról. A hozzászólók az Ifjúság útja, a Marx Károly út és a Kun Béla út elnevezést javasolták. Ezt követően kért szót Csendes Istvánná tanácstag, aki keresetlen szavakkal mutatott rá arra, hogy a Sztálin út megváltoztatásának nincs értelme, változtassák meg a város nevét. A tanács tagjai nem döntöttek, hanem a névváltoztatást előkészítő bizottság megalakításáról határoztak.49 A néhány nap múlva kirobbant forradalom váltotta valóra a javaslatot.

„1956. Te csillag!"

Forradalom és szabadságharc Dunapentelén

A második világháborút követő évtizedek történetének egyik legkiemelkedőbb eseménye az 1956. október 23-án kirobbant forradalom és szabadságharc. A közel két hét históriája nemzedékek közgondolkodását meghatározó élmény és napjainkig ható politikai erő.

Az 1956. évi forradalom és szabadságharc a magyar társadalom mélyéből fakadt. Az események bizonyították, hogy hazánkat egyetlen párt, egyetlen politikai erő sem emelheti a szabad nemzetek sorába, csakis a magyarság egyesült ereje.

1956 októberében nemcsak forradalom és szabadságküzdelem zajlott az országban, hanem 1848-1849 után egy nemzet mutatta meg a világnak a demokrácia iránti elkötelezettségét. Egységbe tömörült az ország lakóinak döntő többsége, meglelte egymást a munkás, a földműves és az értelmiségi. Az október 23-át követő napok hazánk valamennyi településén mélyreható változásokat eredményeztek. A diktatúra, a fizikai és szellemi elnyomás elleni tiltakozás egyetértést teremtett főváros és vidék, város és falu között.

A budapesti forradalmi események híre futótűzként terjedt Fejér megyében. Október 24-én már sortűz dördült Székesfehérváron, s a fővárosban történtek sem maradtak hatás nélkül.

Október 23-án délután feszült hangulat uralkodott Sztálinvárosban, a vasmű és a város egyéb vállalataiban a budapesti tüntetés tartotta izgalomban a dolgozókat. A várakozó hangulatot Gerő Ernő hírhedt beszéde nem oldotta. A Kossuth rádióban elhangzott állásfoglalás azt bizonyította, hogy a Gerő vezette Magyar Dolgozók Pártja nem képes a társadalmi változások megtételére. A kiábrándult hangulatot október 24-étől tettek váltották fel, amelyek főbb mozgatóerőit ismé telten a pesti események - a Magyar Rádió ostroma, a Sztálin-szobor ledöntése és a hazánkban állomásozó szovjet katonai alakulatok beavatkozása - jelentették.

Október 24-én a déli óráktól forradalmi hangulat uralkodott Sztálinvárosban. Mind jelentősebb megmozdulásokra került sor. Sándor András író és Pados István technikumi tanár álltak az elégedetlenkedők, a forradalmi átalakulást követelők élére. Mind többször hangzott el, hogy szervezetten, a néphadsereg Sztálin városban állomásozó alakulatával, illetve az ott őrzött fegyverekkel induljanak a fővárosban harcoló szabadságharcosok megsegítésére. Átmenetileg háttérbe szorult az MDP városi bizottsága és a városi tanács apparátusa is. Nem a párt, nem a tanácsi vezetők voltak az utca urai, hanem a nép!

Határozott intézkedésre a Sztálinvárosban állomásozó 142. honi légvédelmi tüzérezrednél került sor. Október 24-én hajnalban a 15. honi légvédelmi tüzér hadosztály parancsnoka - Sánta Károly alezredes - utasítására Nagyéri Károly százados, ezredparancsnok általános riadót rendelt el. Fő feladata a laktanya védelmének megszervezése és a város fontosabb objektumainak biztosítása volt. Az elöljáró parancsnokság 4 tisztet is Sztálinvárosba rendelt, hogy segítsék a védelmi tervek elkészítését.

A harcrendben felsorakozott ütegeknek az ezredparancsnokság fokozott harckészültséget rendelt el, s az őrségek megerősítésére is sor került. A laktanya különböző pontjain 5 könnyűlöveg tüzelőállást foglalt el, 2 löveget pedig a lőszerraktár területén helyeztek el. Ugyanakkor védőőrizet alá vették a városi szivattyútelepet és a szigeten levő víztároló-medencéket. Az összehangolt katonai akciók biztosítása érdekében egy 16 főből álló egységet rendeltek a kiegészítő parancsnokságra, s egy rajt utaltak a városi tűzoltó-parancsnokságra. A déli óráktól már a légvédelmi ezred biztosította a városba vezető utakat is.

Az ellenőrzést ellátó egység október 24-én a délutáni órákban egy tehergépkocsit tartóztatott fel, amelyen 5 katona (1 tiszthelyettes és 4 honvéd) tartózkodott. Azzal a céllal érkeztek Sztálinvárosba, hogy kenyeret szállítsanak Budapestre a szovjet katonai alakulatok ellen küzdő szabadságharcosoknak. A tüzérezred járőr alakulata lefoglalta a polgári tehergépkocsit, a sorkatonákat pedig őrizetbe vette.50

A forradalmi lendülettől fűtött lakosság és a néphadsereg alakulatának egységes fellépésére nem került sor. A tüzérezred tisztikarának döntő többsége elhatárolta magát a polgári lakosság megmozdulásától. A katonai objektumok és a városba vezető útvonalak biztosítása azt követően vált hatékonnyá, hogy ismertté lett a statárium elrendelése, s Nagy Imre miniszterelnök a harcok mielőbbi beszüntetésére szólította fel a szovjetekkel szembeszegülőket.

Október 24-e a város történetében egy lényeges szempontból meghatározó napot jelentett. A városi népgyűlés elhatározta, hogy a Sztálinváros elnevezés helyett visszatér a történelmi eredetű Dunapentele használatára, s a Sztálin Vasmű elnevezést a Dunai Vasmű elnevezéssel váltja fel.

A pozitív tartalmú változással azonos időben a Magyar Dolgozók Pártja városi bizottsága ellentámadásba lendült. Gerő Ernő beszédén, majd a minisztertanács október 24-én közzétett közleményein felbuzdulva a Kossuth rádió hullámhosszán a Dunapentelei Vasmű karbantartó gyárrészlegének táviratát tették közzé, amelyben a dolgozók általános véleményére hivatkozva arra utaltak, „...hogy az ellenforradalmi horda fel akarta számolni békés életünket, békés szocialista fejlődésünket. Munkásokhoz méltóan fogunk helytállni, és minden romboló kísérletet megakadályozunk... "51

A rádióban közzétett közlemények, a dolgozók véleményére hivatkozó össze foglalások nem csendesítették le a tömegeket. A valóság és a mind sűrűbben elhangzó közlemények között ellentét feszült. Nem ellenforradalmárok, ellenforradalmi hordák vették fel a küzdelmet a szovjetekkel, hanem szabadságharcosok. Az október 23-án délután először elhangzó „Ruszkik haza!" felhívás országosan elterjedt követeléssé vált.

Drámai fordulatot vettek az események Dunapentelén. Október 25-én a kora délutáni órákban ismét népgyűlést hirdettek. A határozat értelmében egy 26 főből álló küldöttség indult Budapestre azzal a céllal, hogy személyesen győződjenek meg a fővárosban történtekről, s a dunapentelei dolgozók követeléseit tartalmazó összegzést Nagy Imrének, a minisztertanács elnökének adják át. A küldöttség vezetőjévé Sándor András írót választották.

A kora esti órákban a népgyűlésen megjelentek egy kisebb, mintegy 1500 főből álló csoportja a tüzérezred laktanyájához indult. Főbb követeléseik az alábbiak voltak:

• engedjék szabadon a 24-én őrizetbe vett katonákat,
• a Magyar Néphadsereg katonái vegyék le sapkájukról a vörös csillagot,
• a laktanya kapuján elhelyezett „Tolbuhin laktanya" feliratot távolítsák el,

A követeléseket a parancsnokság rövid tanácskozást követően teljesítette, s a tömeg hosszas éljenzés után elvonult. Később egy újabb csoport jelent meg a laktanya előtt. Már azt követelték, hogy 4-5 tiszt és sorkatona a népgyűlés elnökségében képviselje a honvédséget, s a Budapestre utazó küldöttség tagjainak személyi biztonságát felfegyverzett katonák szavatolják. Az újabb követeléseket is teljesítették, amikor egy minden korábbinál jelentősebb számú és fegyvereket követelő csoport jelent meg a tüzérezred laktanyája előtt. A közel 3000 főből álló és fegyvereket követelő tömeget nem lehetett szavakkal megállítani. A laktanya kapuját betörve behatoltak az udvarra. „Tűz!" vezényszó hangzott el, a védelembe beosztott katonák riasztólövéseket adtak le. A laktanya udvarára behatoltakat a riasztólövések nem késztették menekülésre. Sőt, miután meggyőződtek arról, hogy „...ezek csak a levegőbe lőnek", mind többen rohantak be a laktanya területére. A tragédia nem volt elkerülhető: a honvédek újabb tűzcsapása a tüntetőkre irányult. Három halott s több súlyos sebesült lett a harcok áldozata. A fegyverek zaját a lőpor fojtogató füstje váltotta fel, majd a hosszú másodpercekig tartó csendet a súlyosan sebesültek segélykiáltásai törték meg.52

A nagygyűlés küldöttei két autóbusszal október 25-én az esti órákban elindultak Budapestre. Útjuk Érd térségéig zavartalannak bizonyult, első ízben itt találkoztak felfegyverzett szabadságharcosokkal, akik arról tájékoztatták a duna penteleieket, hogy Budaörs irányában a Kamaraerdőnél szovjet katonai alakulatba ütközhetnek. Az esetleges fegyveres konfliktus elkerülése érdekében Nagytétényen át folytatták útjukat. A hajnali órákban érkeztek a fővárosba, a Móricz Zsigmond körtéren már szabadságharcosok köszöntötték Dunapentele és a vasmű dolgozóinak küldöttségét. A Lánchídon át a Belügyminisztérium elé érve útjukat nem folytathatták, csupán a küldöttség három tagját - köztük Sándor András írót és Dénes Gábort - engedték az épületbe. A delegáció az ÁVH foglya lett.

Úgy tűnt, feladatuk teljesítése leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Sándor András erélyes követelésére egy ÁVH-s egység átkísérte a küldöttséget az Akadémia utcai pártközpontba, ahol egy hat főből álló delegáció kísérelte meg, hogy személyesen tárgyaljon Nagy Imre miniszterelnökkel. A küldöttséget október 26-án nem a miniszterelnök, hanem Köböl József, az MDP Központi Vezetőségének tagja fogadta.

Követeléseiket csak részben fogadta el a politikus. A város elnevezésének megváltoztatására lakonikus rövidséggel válaszolt: „Jó, máris Dunapentele!" ígéretet tett az amnesztia meghirdetésére, ugyanakkor határozott nemmel válaszolt a szovjet csapatok kivonulásának követelésére, valamint Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály nyilvános felelősségre vonására.

Tehát csak részeredményeket értek el. Aznap nem indulhattak vissza Dunapentelére, visszatérve a pártközpontból a küldöttségre továbbra is az ÁVH fel ügyelt.

Időközben a delegáció tagjainak személyi biztonsága nyugtalanságot eredmé nyezett Dunapentelén. A városban tapasztaltakról értesítették a pártközpontot. Tapolczai Jenő tanácselnök megbízásából október 27-én röviddel 12 óra után jelentették; három teherautóval forradalmárok készülnek Budapestre, mert a küldöttségről semmit sem tudnak, s azt feltételezik, hogy letartóztatták őket.

A feltételezés nem bizonyult alaptalannak. A pártközpontban haladéktalanul intézkedtek. 14 óra 3 perckor a Kossuth rádió hullámhosszán Sándor András és Dénes Gábor szóltak a dunapenteleiekhez. A megnyugtató mondatok elhangzása után határozottságra szólították fel a város és az üzemek dolgozóit: „Kemények, de fegyelmezettek és nyugodtak legyetek. Álljon helyre a rend! Mert minden magyar élet és nemzeti érték drága".53

A küldöttség a rádióüzenet elhangzását követően térhetett vissza Duna pentelére. Több mint három napig tartó fővárosi - részben kényszerű - tartózkodásuk alatt az alábbiakban összegezték tapasztalataikat. Budapesten nem ellen forradalmi bandák garázdálkodnak, hanem ami a fővárosban történik, az nemzeti felkelés, szabadságharc. A felkelés a szovjet tankokkal szemben is sikereket aratott (ez a felismerés majd november 4-ét követően lesz meghatározó), s a szabadságharcosokat a lakosság nemcsak rokonszenvvel fogadta, hanem támogatta is.54

Feszült napokat élt át a delegáció valamennyi tagja, pattanásig feszült hangulat uralkodott Dunapentelén is. A tüzérezred laktanyájában történtek ideiglenesen megtörték a lakosság nagy többségének forradalmi lendületét. Október 26-án megerősítették a tüzérezredet, a Sárbogárdon állomásozó magyar katonai alaku lattól 16 tisztet és 85 honvédet vezényeltek a laktanyába. A nap folyamán helikopterrel gyalogsági lőszert és élelmet szállítottak az alakulathoz. Október 27-én újabb megerősítés (100 honvéd) érkezett Sárbogárdról.

Úgy tűnt, hogy a gyalogsággal megerősített tüzérezred úrrá tud lenni a történteken, s a forradalmárok ellen támadásba lendült az MDP városi szervezete is. Az ideológia egyik leghatásosabb fegyverét, a sajtót szegezték szembe a dolgozók többségével. Szavunk címmel jelent meg a Magyar Dolgozók Pártja Dunapen telei Pártbizottságának lapja. A vezércikk szerzője egy mellékmondattal fejezte ki a párt helyi vezetőinek véleményét: „...lelketlen gyújtó, fosztogatóknak..." nevezte a forradalmárokat. A befejező gondolatok a pártsajtó korábban is tudatosan megtévesztő jellegét idézték: „Lassan kihamvadnak a tűzvész utolsó szikrái is. Tapossuk el, nehogy még egyszer fellobbanjon, és emeljük fel a fáklyát. Az igazság fáklyáját, mely az utat mutatja nekünk világosodó jövőnk felé."55

A Magyar Dolgozók Pártja városi bizottságának lapja olaj volt a tűzre. Október 27-én a délutáni órákban fiatal építőmunkások csoportosultak a Bartók Béla utcában. Korábbi követeléseiket ismételték meg, fegyverrel a kézben akartak Budapestre vonulni. Az izgatott hangulatot tovább fokozta az a később nem igazolt híradás, hogy a sárbogárdi helyőrség Dunapentelére vezényelt alakulata átállt a tüntetőkhöz. A pártbizottság fegyverek használatát latolgatta. A tüntetők között megjelent katonai jármű esetében azt az utasítást kapták a pártköz pontból, hogy a gépkocsit tartóztassák fel, vagy lőjék ki. Magyar katonai egysége ket és egy-két tankot kértek, hogy azokkal „megijesszék" a felkelőket. Október 28-ára pedig kommunista aktívát szerveztek, ahol a tervek szerint a „megbízható munkásokat" fegyverekkel látták volna el.56

Fegyverek használatára, katonai alakulatok bevetésére készültek a párt helyi vezetői, ugyanakkor a forradalmárok fegyvereket követeltek. Törekvéseiket siker koronázta, október 27-én a kora esti órákban mintegy 60-70 fő már fegyveresen mutatkozott, majd három teherautóval megindultak Budapest irányába. Céljukat nem tudták megvalósítani, ugyanis az Ercsiben állomásozó műszaki dandár ellenőrző alakulata visszatérésre kényszerítette őket.

Az esti órákban - 20 óra tájban - a lőszerraktárat fegyveres támadás érte. Ezt követően a tüzérezred laktanyája ellen a Duna felől bontakozott ki fegyveres akció. A tűzharc közben a laktanya főbejáratához vezető úton feltűnt az a három tehergépkocsi, amelyet Ercsi térségéből visszairányítottak Dunapentelére. A tüzérezred egysége a gépkocsivezetőket és a felfegyverzett harcosokat ellenőrzésre szólította fel. A parancsot a felkelők nem hajtották végre, az utat övező árokban tüzelőállást foglaltak el, s tüzet nyitottak a laktanyára. Az épületek ablakaiból a honvédek viszonozták a tüzet. A tűzharc közel 20 percig tartott. A felkelők közül hárman halálos sebet kaptak, hatan pedig súlyosan megsebesültek. Október 28-án hajnalban, 2 óra után tűzharc bontakozott ki a kiegészítő-parancsnokság épülete előtt is. A fegyvereket követelők súlyos veszteségeket szenvedtek, 3 halott és 9 sebesült maradt a kiegészítő-parancsnokság épülete előtti útszakaszon.57

A néphadsereg Dunapentelén állomásozó alakulata és a felkelők között olyannyira megromlott a kapcsolat, hogy a tisztek családjait a városból a laktanyába menekítették. A lakosság, a felkelők és a tüzérezred viszonyának rendezésére is kísérlet történt; az ezredparancsnokság felvette a kapcsolatot az ideiglenes munkástanáccsal. A városban uralkodó rendkívül feszült helyzetre jellemző, hogy a városi pártbizottság védelmére 100 géppisztollyal felfegyverzett honvédet vezényeltek, majd a városi pártbizottság átköltözött a rendőrség épületébe.

Október 28-a fordulópontot jelentett a forradalom és szabadságharc történetében. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége beszüntette tevékenységét. Nagy Imre miniszterelnök azonnali tűzszünetet rendelt el, s bejelentette a szovjet csapatok haladéktalan kivonását Budapestről, az ÁVH megszüntetését, a Kossuth-címer bevezetését és március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását. Az előző napok eseményeit pedig nemzeti, demokratikus mozgalomnak nyilvánította.

A Dunapentelei Igazság, a dunapentelei dolgozók lapja a Kossuth-címert az alábbi sorokkal méltatta. „Ez a néhány sor a Kossuth-címert köszönti. Azt a címert, amely magyar és nem a csatlósállamok egyéncímere mögé bújtatott imperialista jelkép. Nem gyűlöletes, nem szégyellnivaló, nem véres szembeköpé se Magyarországon a magyarnak, nem Alkotmányunk szimbólumául humori zált plakett. A magyar címert köszöntjük, amely száz éve - a dicsőséges 1848 óta - minden magyar gondolat kifejezése. Hála azoknak, akik vérükkel szerezték vissza ismét!58

Viszonylagos nyugalom jellemezte október 28-át követően a várost. Elhallgat tak a fegyverek, a forradalom sodrában létrejött testületek a Nagy Imre-kormány programja alapján megkezdték az élet normalizálását.

Dunapentelén a hatalmat az ideiglenes munkástanács gyakorolta. Október 30-án arra adott utasítást, hogy a gyárrészlegek a lehető legrövidebb időn belül válasszák meg munkástanácsaikat, majd azok küldötteiből a közeli jövőben meg alakul a Dunai Vasmű Központi Munkástanácsa. Az ideiglenes munkástanács intézkedett a nemzetőrség megszervezéséről is. A testület felügyelte az ÁVH helyi állományának leszerelését, a fegyverek leadását.59

Változások bontakoztak ki a 142. honi légvédelmi tüzérezrednél is. Megszűnt a parancsnokság szembenállása a forradalmárokkal, s az ezred személyi állománya - főleg a sorállomány - mind határozottabban a katonai forradalmi tanács megalakítását követelte. A parancsokság állt a szervezőmunka élére, 10 tiszt vezetésével megalakult a tüzérezred forradalmi testülete, amelyben helyet kapott Nagyéri Károly százados, ezredparancsnok és Papp Vendel százados, törzsfőnök is. A Dunai Vasmű Központi Munkástanácsához Boros István főhadnagyot, Sztanó századost és Takács őrvezetőt delegálták.60

Az élet normalizálását, a mindennapok rendjének helyreállítását az is bizonyította, hogy az ideiglenes munkástanács feloldotta az október 25-én meghirdetett sztrájkot. A kiskereskedelmi vállalat helyi vezetői tudatták: nincs hiány alapvető élelmiszerekből, az élelmiszer- és iparcikküzletek, a vendéglátóipari egységek ismét kinyitnak. A kórház munkáját, ahol több mint 20 súlyos sebesültet kezeltek, nemcsak a helybeliek, de a környék lakosai is figyelemmel kísérték. Mezőfalváról egy vagon élelmiszer érkezett a kórházba. Az élelmiszer-küldeményt az igazgatóság a fővárosi János Kórházba irányította, ugyanis a dunapentelei egész ségügyi intézmény ellátása biztosított volt. A helyi lakosság együttérzése abban mutatkozott meg, hogy mind többen jelentkeztek önkéntes véradásra.61

A helyi közigazgatás átvétele, forradalmi tartalmú átszervezése érdekében is határozott előkészületek történtek. A központi munkástanáccsal azonos napon, október 31-én a városi tanács épületének nagytermében megalakult a nemzeti bizottság. A Dunapentelei Igazság című lap a testület létrejöttéről az alábbiakban számolt be: „Dunapentelén 1956. október 31-én a dolgozó nép minden rétegéből, a munkástanácsok, az óvárosi földművesek, a forradalmi munkás- és diákifjúság és a forradalmi értelmiség küldötteiből megalakult Dunapentele Város Nemzeti Bizottsága, és Dunapentele egész területén átvette a teljes főhatalmat." Nemcsak a közigazgatással összefüggő feladatok tartoztak hatáskörébe, hanem az igazságügyi szervek, az intézetek és intézmények, a munkástanácsok és a fegyveres erők felett is felügyeletet gyakorolt.

A nemzeti bizottság 98 tagból állt, a testület tagjai sorából intézőbizottságot hoztak létre, amelynek elnökévé Pados István technikumi tanárt választották. Az első elnökhelyettes feladatkörét Boros István főhadnagy látta el, a második elnökhelyettes tisztségét Cihó Pál, a titkári munkakört Erdei István töltötte be. Az intézőbizottság tagjai: Lénárd József, Nagy István, Major Imre, Tamás Sándor, Sütő Gyula, Balogh József, Szegvári Andor, Komondi Lajos, Horváth Pál, Izinger Gyula, Gyulai József, Dobosi László és dr. Végh Géza. Póttagok: Sándor András, Németh István, Cs. Farkas György, Szabári Ferenc és Sebestyén István.

Hét pontban összegzett programjuk nem lépte túl az országosan elterjedt követeléseket, nevezetesen: a szovjet csapatok 30 napon belül hagyják el az ország területét, a kormány azonnal mondja fel a varsói paktumot, és jelentse be Magyarország semlegességét. A további követelések az ENSZ hazánkkal kapcsolatos feladataira utaltak, arra, hogy a világszervezet főtitkára mihamarabb látogasson Magyarországra, s a szervezet tűzze napirendre a szovjet fegyveres erők hazánk belügyeibe történt beavatkozásának ügyét. A belpolitikát illetően általá nos, titkos és szabad választásokat sürgettek, továbbá az AVH tagjainak haladéktalan leszerelését, és azok megbüntetését, akik népellenes bűncselekményeket követtek el. A helyi sajátosságokról szólva csupán egy határozott követelést fogalmaztak meg, amelyben arra utaltak, hogy a nemzeti bizottság egyetért a munkástanácsok meghirdette sztrájkkal, de a szolgáltató jellegű vállalatok és az erőmű dolgozói továbbra is folytassák munkájukat.

Amíg a testület követelései zömében kül- és belpolitikai kérdésekkel foglalkoztak, addig a lakossághoz intézett felhívás a helyi teendőket taglalta.

1. "Felkérjük Dunapentele lakosságát, hogy a kivonuló szovjet csapatokkal szemben tartózkodjon mindennemű provokatív cselekménytől, és hazája érdekében őrizze meg teljes nyugalmát.
2. A Dunapentelei Nemzeti Bizottság a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal egyetértésben november 1-[j]ét ünnepnapnak nyilvánítja.
3. A nemzeti bizottság utasította a helyi igazságügyi szerveket, hogy november hó 1-[j]én a Dunapentele szomszédságában lévő rabgazdaságokban vizsgálja felül valamennyi elítélt ügyét, és a közönséges bűncselekményekért elítéltek kivételével minden politikai és egyéb ártatlanul elítélt foglyot bocsássanak szabadon.
4. A nemzeti bizottság a dunapentelei hősi halált halt szabadságharcosokat november 2-án du. 2 órakor az óvárosi temetőben kijelölt díszsírhelyre katonai gyászpompával helyezi örök nyugalomra.
5. A nemzeti bizottság felkéri Dunapentele lakosságát, hogy munkáját minden esetben támogassa.
6. A nemzeti bizottság székhelye a volt városi tanács épülete, új néven városháza."62

A nemzeti bizottság megalakulását követően átvette a közigazgatás irányítását, egyik első intézkedése a tanácsi vezetők elbocsátása volt. Felmentették tiszt ségéből Tapolczai Jenő tanácselnököt, Takács Jenő tanácselnök-helyettest és Illyés Józsefet, a végrehajtó bizottság titkárát. A nevezettek közül Tapolczai Jenő és Illyés József Budapestre távozott.63

Október 31-én a különböző üzemekben, gyárrészlegekben létrejött munkástanácsok küldötteiből megalakult a Dunai Vasmű Központi Munkástanácsa is, amelynek elnökévé Jäger Tamást választották, s az igazgatótanácsban foglalt helyet a három alelnök: Takács Sándor, Guba Mihály, Szalai László és a testület 12 tagja: Bencs János, Kovács Dénes, Proda Jenő, Bolvári József, Szerencse József, Nagy Imre, Hegedüs János, Krieger Lajos, Bálint Jenő, Kozma József, Sándorfi Elemér és Hentschel Róbert.64

A forradalom és szabadságharc dunapentelei történetében október utolsó napja fordulópontot jelentett. Létrejöttek a forradalmi, a nép- és munkáshatalmi testületek, a nemzeti bizottság, a központi munkástanács, s a városban állomásozó tüzérezred is megalakította - jóllehet csak a tisztek részvételével - a forra dalmi katonai tanácsot. A feloszlott DISZ-szervezet helyébe a forradalmi ifjúsági bizottság lépett. November 2-án lapjuk - a Dunapentelei Ifjú Forradalmár - is megjelent.

Arra ösztönözték az ifjúmunkásokat, hogy új szervezeteket hozzanak létre, a diákokat pedig a forradalmi diákbizottságok megalakítására szólították fel. „Nagy feladataink vannak - fogalmaztak felhívásukban - a rend fenntartásában, a magyar nép szabadságküzdelmének fegyelmezett segítésében, a munkástanácsok munkájának támogatásában". Egységbe tömörültek az értelmiségek, első sorban azok, akik a forradalmat megelőző hónapokban a budapesti Petőfi Kör mintájára létrehozták a Fáklya Klubot. Megalakították a Dunapentelei Forradalmi Értelmiség Önkéntes Előkészítő Bizottságát.65

A nemzeti bizottság határozata értelmében letartóztatták Nagyéri Károly századost, a tüzérezred parancsnokát. Őt tették felelőssé az október 25-i és 27-i véres, drámai eseményekért. Ugyancsak letartóztatták Herke József főhadnagyot és az ÁVH még el nem menekült, városban tartózkodó tisztjeit is. A letartóztatásokat a nemzeti bizottság által katonai főparancsnokká kinevezett Izinger Gyula főhadnagy és a testület mellé rendelt elhárító szerv tagjai teljesítették. Október 31-én megkezdődött a tüzérlaktanyában a nemzetőrök felfegyverzése. Izinger katonai parancsnok a baracsi légvédelmi tűzrendszerbe beosztott 1. üteget a vasmű keleti területére rendelte. November 1-jén a tüzérezred 3. ütegét a Techni kum negyedbe helyezte át, a 2. üteg pedig a perkátai útkereszteződésnél és a város északi peremén foglalta el állásait, s ide irányította az 5. ütegből a könnyű- lövegeket is.66

Szétzilálódott az MDP és a városi tanács vezetése, az ÁVH helyi egysége is elveszítette politikai és fegyveres hatalmát. Megteremtődtek a békés viszonyok alapfeltételei, úgy tűnt, hogy a nemzeti bizottság rendezheti a város belső viszonyait is.

November első napjaiban válságos helyzetbe került a magyar forradalom- és szabadságharc ügye. A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának elnöksége az újabb fegyveres beavatkozás mellett döntött. Az intervenció előkészítése több napot vett igénybe. Moszkva kezdeti bizonytalanságát a katonai megtorlás mielőbbi megkezdése váltotta fel. Október 28-án megkezdődött ugyan a szovjet csapatok kivonása Budapestről, s a kormány tárgyalásokba bocsátkozott a szovjet fegyveres erő teljes körű kivonásáról is, amikor a szovjet vezetők megkezdték tanácskozásaikat a csatlós államok vezetőivel a magyarországi beavatkozásról.67

Dunapentelén a kritikus helyzet alig volt érzékelhető. November első napjai ban a demokratikus pártok, a szociáldemokrata- és a kisgazdapárt megalakítására is történtek kísérletek. A kisgazdák az óvárosi városrészben, a szociáldemokraták a városban és a vasműben szervezkedtek. Ismételten jelentkeztek a baloldali diktatúra erői, október 31-én zászlót bontott a Magyar Kommunista Párt dunapentelei szervezete. Fontos döntést hozott a Dunai Vasmű Központi Munkástanácsa; határozatuk értelmében november 4-én 22 órától valamennyi munkahelyen felveszik a munkát. Intézkedtek a dolgozók munkahelyre történő szál lításáról is.68

November 3-án 14 órakor jelentkezett első ízben a 36 méteres rövidhullámon a Dunapentelei Nemzeti Bizottság szabad rádiója. Megismételtek több, a Kos suth rádióban elhangzott híradást, majd a Dunai Vasmű Munkástanácsának - fentebb idézett - határozatát olvasták fel. A délutáni híradásban már aggasztó események is elhangzottak: egy, a nemzeti bizottsághoz eljuttatott értesülést tettek közzé, mely szerint a szovjet rádióknak és szovjet katonáknak kiadott propagandairatok a magyarországi eseményeket fasiszta vérengzésnek minősítik. A rémhírek ellensúlyozására hívták fel a szabad magyar rádióállomásokat.

Feszült órákat élt át Dunapentele lakossága november 3-án a délutáni órák ban. A nemzeti bizottság Cihó Pál elnökhelyettes vezetésével parlamentereket küldött Dunaföldvár térségébe, a dunai átkelőhely biztosítására vonuló szovjet katonai egység parancsnokához. A háromtagú küldöttség legfontosabb célja a szovjet alakulat katonai feladatának megismerése volt. A Cihó Pál vezette parlamenterek 18 óra tájban érkeztek vissza, s arról számoltak be a városházán ülésező nemzeti bizottság jelenlévő tagjainak, hogy a szovjet páncélosegység parancsnokságát tudatosan félretájékoztatták a magyar nép forradalmi harcáról. A szovjet tisztek és a dunapentelei parlamenterek kölcsönösen abban egyeztek meg, hogy egyik fél sem kezdeményez tűzharcot. „A szovjet páncélosegységek nem jönnek be a városba, sem fegyverrel, sem fegyvertelenül, sem támadó, sem békés szándékkal." Elhatározták, hogy november 4-én 10 órakor a dunaföldvári laktanyában a szovjet csapatok parancsnoksága és a Dunapentelei Nemzeti Bizottság, valamint a Dunapentelei Forradalmi Katonai Tanács kompromisszumot köt a város lakóinak nyugalma, békéje érdekében.69

November 4-én hajnalban drámai fordulatot vettek az események. A szovjet hadsereg 10 hadosztálya, 150 000 katona általános támadást indított hazánk ellen. A Magyarország elleni hadműveletet D. D. Leljuscsenko vezérezredes irányította. Az agresszorok ellen jelentős ellenállásra került sor Budapesten s több vidéki városban. A vidéki Magyarország egyik legjelentősebb ellenállása Dunapentelén bontakozott ki.70

A szovjet támadás reggelén a nemzeti bizottság Gabula János alezredest kérte fel a katonai főparancsnoki teendők ellátására. Izinger Gyula főhadnagy, katonai főparancsnok ugyanis - a bekövetkezett események hatására - idegileg teljesen kimerült, idegösszeroppanást kapott. Az új katonai főparancsnok feladata a szovjet csapatok ellen a város védelmének megszervezése volt. Gabula alezredes szemlét tartott a tüzérezred laktanyájában és a város védelmére kirendelt ütegek nél. A főparancsnokkal tartott Boros főhadnagy és Papp százados, valamint Pados István, a nemzeti bizottság elnöke is. Az ütegeknél tett szemle során ellentét robbant ki a tisztek és a nemzeti bizottság elnöke között. Ezt követően Gabula ezredes - betegségére hivatkozva - megbízatásáról lemondott.

A személyek sorsának alakulását vizsgálva is drámai sorsfordulatokra utalhatunk. Nagyéri Károlyt, a tüzérezred korábbi parancsnokát szabadon bocsátották a vasmű pincéjéből, és a katonai parancsok helyettesévé nevezték ki. A délutáni órákban Nagyérit a nemzeti bizottság elé rendelték, s a testület az idegileg kimerült Izinger helyébe katonai főparancsnokká a századost nevezte ki. A tüzérezred parancsnokának feladatkörét Sztanó Béla százados töltötte be.71

A nemzeti bizottság, a katonai főparancsnok és a vasmű központi munkástanácsa összehangoltan irányították a szabadságküzdelmet. Mozgósították a 18 és 60 év közötti férfiakat, a megfigyelőszolgálatra jelentkezetteket a város házán, a lövegek kezeléséhez értőket a Bartók Béla Kultúrházban vonták össze. Felhívással fordultak a motorszerelőkhöz is. Az orvosokat, az ápolónőket, a kórház dolgozóit arra szólították fel, hogy haladéktalanul jelentkezzenek munkahelyükön.

A fegyveres szolgálatra jelentkezettek száma megközelítette a 3000 főt, s a laktanyában megkezdődött a szabadságharcosok kiképzése. Állandósult a duna pentelei rádióállomás adása. A 36 méteres rövidhullámon sugárzó adót egy R 40-es típusú rádióadó segítségével üzemeltették. A rádiós egység parancsnoka Kajári Gyula alhadnagy, a kezelők Garamvölgyi István és Tóth Tibor voltak. A szovjet támadás napjától „Rákóczi adó" néven jelentkező adó helyét állandóan változtatták. Így megnehezítették az adás helyének bemérését és az adó „kilövését", megsemmisítését. A műszaki feladatok ellátásában Küllős Imre állományon kí vüli őrnagy volt a főparancsnok segítségére.

Nagyéri Károly „mint szakember és kemény katona" eredményesen szervezte az ellenállást. A védelem hatékonyabbá tétele érdekében felderítésre használta fel a városban levő motoros sportrepülőgépeket, ugyanakkor a felderítő-szolgálatot ellátó sportrepülők röplapokkal a környező falvakat is ellenállásra szólították fel. November 5-én Nagyéri főparancsnok és Pados nemzeti bizottsági elnök aláírásá val a szovjet csapatok ellen tűzparancsot adtak ki.72

A dunapenteleiek - katonák és szabadságharcosok - szabadságküzdelme a végkifejlethez közeledett. November 6-án a nemzeti bizottság a Rákóczi adó hullámhosszán a Nemzetközi Vöröskereszthez fordult azzal a javaslattal, hogy nyilvánítsák Dunapentelét a szervezet magyarországi központjává. Fegyvert, lőszert, gyógyszert, kötszert, élelmiszert kértek a nyugati országokból. A délutáni órákban négy szovjet harckocsi közelítette meg Dunapentelét, azonban a tüzérség tűzcsapása visszafordulásra kényszerítette a támadókat. Székesfehér vár, Adony és Dunaföldvár térségéből szovjet egységek vonultak fel Dunapentele ellen. A kecskeméti szovjet parancsnokság parlamenterei megadásra szólították fel a szabadságharcosokat. Az alábbi tartalmú felszólítást adták át a nemzeti bizottság elnökének és a katonai parancsnoknak. „Felszólítom Dunapentele hely őrségét, hogy a fegyvert tegye le. Fegyverletétel esetén a katonák, tiszthelyettesek, tisztek életüket, szabadságukat, politikai jogaikat megtarthatják. Ha a helyőrség a fegyvert nem teszi le, úgy a szovjet parancsnokság a várost fegyveres erővel beveszi. A harc után az összes katonák, fegyveresek és civilek hadifogoly ként kezelendők."73

Dunapentele katonai parancsnoksága és a nemzeti bizottság együttesen adta meg válaszát a fegyverletételre, amelynek lényege, hogy a város lakossága nem teszi le a fegyvert. „A munkásság megvédi a várost... a szovjet csapatok ellen is." További megbeszélésekre - semleges területen - tett javaslattal zárták elutasító összegzésüket.

Dunafentelén elesett hősök és áldozatok75

A FORRADALOM LEVERÉSÉTŐL A RENDSZERVÁLTÁSIG (1956-1990)

Az 1956-os év jelentős megrázkódtatást okozott nemcsak országszerte, hanem Dunapentelén is. A forradalom és szabadságharc utáni gyors visszarendeződést a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány „vezényelte le", amelynek tagjai az újonnan szerveződött kommunista pártból, a Magyar Szocialista Munkáspártból kerültek ki. Ennek a hatalmi szerveződésnek alapvető támasza az a társadalmi háttér, amely Dunapentelén - majd újból Sztálinvárosban - még a Rákosi-érának köszönhetően adott volt. Nem szabad elfelejtenünk azonban azt az örök törvényszerűséget, miszerint egy forradalom, még ha le is verik, az eredmények előtti állapotokhoz képest mindig minőségi változást eredményez. Jelen esetben a kommunista rezsim szorításának lazulásáról beszélhetünk, bár a visszarendeződés a szovjet mintájú államberendezkedéshez megtörtént.

1956. november 7-én szovjet csapatok vonultak be Dunapentelére: a Vörös Hadsereg katonái szállták meg a honvédlaktanyát, biztosították a vasmű terüle tét, a középületeket, a várost átszelő útvonalakat. Fomenko alezredes, szovjet katonai parancsnok a megszállás másnapján éles hangú parancsot tett közzé, amelyben a forradalmat és szabadságküzdelmet a reakciós elemek provokációjá nak, fasiszta puccsnak minősítette. Intézkedett a fegyverek, lőszerek, robbanó anyagok beszolgáltatásáról, s kijárási tilalmat rendelt el este 18 órától reggel 7 óráig. Végül azon reményének adott hangot, hogy „... város dolgozói aktívan részt vesznek a saját szocialista vívmányaik megvédésében, az ellenforradalom szétzúzásában és a fasizmus megújulási veszélyének felszámolásában."1

Néma ellenállás volt a város lakóinak válasza, rémületben tartotta őket a Vörös Hadsereg alakulatának fellépése, a forradalmárokat és szabadságharcoso kat fasisztának minősítő hadi parancs. A szovjet parancsnokság fellépésének az is következménye lett, hogy a harcokban megsebesültek - a megtorlástól való félelmükben - nem merték felkeresni a kórházat. Otthon, házi körülmények között kezelték (kezeltették) súlyos sebeiket.2

A volt párt- és állami vezetők vették fel először a szovjetekkel a kapcsolatot. 1956. november 21-én jelent meg a városi tanács lapjaként a Dunapentelei Hírlap, amelynek második száma (november 29.) már a Magyar Szocialista Munkás párt (MSZMP) és a városi tanács lapjaként hagyta el a nyomdát. Megkezdődött a forradalmi törekvések és célkitűzések felszámolása, a kommunista párt újjászer vezése, s közzétették az MSZMP-be való tagfelvétel irányelveit is.3

A Dunai Vasmű Munkástanácsa csatlakozott a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács november 14-én megfogalmazott sztrájkfelhívásához; csupán az erőmű termelt, és a nagyolvasztót tartották üzemi hőfokon. A két héten át tartó sztrájkot december 1-jén szüntették be. A kokszolómű a szénkészlet és széniszap felhasználásával üzemelt, azonban csak háztartási célokra alkalmas kokszot állí tottak elő. Ugyanazon a napon a nagyolvasztó is megkezdte a rendszeres üzemelést, az acélmű pedig december első napjaiban közel 1000 tonna acélt termelt. A vasmű igazgatósága - egyetértésben a munkástanáccsal - alapvető feladatának az erőmű üzemeltetését tartotta. A gyáregység biztosította a vasmű és a város áramszükségletét, a lakások vízszolgáltatását és fűtését. A sztrájk beszüntetését követően a dolgozók 80-85%-a vette fel a munkát. A megszállókkal, a Kádár kormánnyal szemben továbbra is ellenszenv nyilvánult meg; részleges munkabeszüntetésre került sor a vasműben és a kertészeti vállalatnál. December 12-én a MÁVAUT dolgozói szüntették be a munkát, megbénult a helyi közlekedés. Ez utóbbi esetben határozottan lépett fel a karhatalom; pufajkások ültek a volán mögé, s hasonló határozottságot tanúsítottak a vasműben kibontakozó munkabeszüntetés ellen is. December 12-én letartóztatták Kormányos Antalt, aki a közlekedési dolgozókkal szolidáris magatartásra, sztrájkra hívta fel társait (Kor mányos Antal tagja volt az október 25-én Budapestre indult küldöttségnek, november 4-e után pedig fegyveres őrszolgálatot látott el). A városi tömegközlekedés a karácsony előtti napokban normalizálódott, s ugyanez mondható el a vasúti forgalomról is, 4 vonatpár indult Dunapenteléről Pusztaszabolcson át Budapestre.4

Az MDP helyébe lépő MSZMP is mind célratörőbben kezdte meg a szervező munkát, november 23-áig közel 150-en lettek tagjai az MSZMP-nek. A hónap végére a párttagok létszáma elérte a 330 főt, s december első felében alakult meg az első, értelmiségieket - zömében pedagógusokat - tömörítő pártszervezet. Tanácskozás tanácskozást követett; december 7-én a vasmű igazgatóságán tartottak értekezletet, másnap pedig Székesfehérváron megyei megbeszélésen vettek részt. December 14-én a dunapentelei városi pártbizottság épületében gyüle keztek, ahol Földes László, a pártbizottság volt titkára, az MSZMP ideiglenes központi bizottságának tagja ismertette a testület határozatát az október 23-át követő napok eseményeiről, okairól, valamint taglalta a párt előtt álló feladatokat. Az októberi dicsőséges napokat ellenforradalomnak minősítő párthatározat szellemét követő szónok a feladatokat így összegezte: „A kommunistáknak ... most elsősorban türelmes, felvilágosító munkával, meggyőzéssel, az ellenség le leplezésével és politikai elszigetelésével, s ha kell, fegyverrel is küzdeniök kell az ellenforradalmi veszély ellen."5

A forradalom és szabadságharc vérbe fojtását követően került sor a szabadságharcosokkal november 7-én, a szovjet megszállás napján szembeforduló görögök helyzetének rendezésére. Elköltöztek a görögök - adta hírül a Dunapentelei Hírlap. „Megoldódott a görög kérdés. A dunapentelei görögök több mint 400-an szerdán (december 5.) a Deák Ferenc gőzössel elhagyták Dunapentelét. Csehszlo vákiába települnek le, és ott folytatják a termelő munkát." A megszállókkal együttműködő görögök áttelepítését feltehetően a magyar és a csehszlovák kormány megállapodása tette lehetővé. A görögök eltávolítása a városból a velük szemben megnyilvánult ellenséges hangulatot szüntette meg.6

Jellemző a korabeli propagandára a Fejér Megyei Hírlap 1957. február 12-én megjelent száma, amelyben T. G. 18 éves, korábban dunapentelei technikumi tanuló véleményét közlik, aki Nyugatra menekült a forradalom leverését követően. Elmondása szerint sokszor éhezett, a szállása is hagyott kívánnivalót maga után (mivel tömegszálláson volt), ezért inkább úgy döntött, hazajön, mert neki és kortársainak „idehaza kell tanulniuk, dolgozniuk és boldogulniuk". Ez a mondat akár szép hazafias kijelentés is lehetne, ha nem övezné a „nyugati imperialista rendszer" becsmérlése. Propagandacélú tudósítások jelentek meg a dunapentelei Vörös Csillag Termelőszövetkezetről is, habár 1956. október 23-a óta létszáma megcsappant, „azóta nagyobb kedvvel és lendülettel dolgoznak tovább a tagok, s erősödik a termelőszövetkezet".7

1957 elejére felgyorsultak az MSZMP-t erősítő események; januárban 44 párt alapszervezete működött, legnagyobb szervezettsége a Martin Acélműben volt a munkásságnak. Az akkori párttagsági arányok is jellemzőek a városra: 63,9% munkás, 10,5% műszaki értelmiségi, 25,6% alkalmazott, amiből világosan látszik, hogy kik jelentették a fő tömegbázisát az újonnan alakult munkáspártnak. Szinte naponta alakultak üzemi vagy lakóterületi alapszervezetek, a Dunai Vasműben pedig minden gyárrészlegben egy-egy. Főleg a közvetlen termelésben részt vevő munkások léptek be először a párt alapegységeibe.8

A munkástanácsok, amelyek a forradalom idején olyan fontos szerepet töltöt tek be, szintén „behódoltak" az MSZMP-nek. Erre jó példa a Dunai Vasmű MSZMP Intézőbizottságának és a Vasmű Központi Munkástanácsának 1957. február 7-én aláírt megállapodása az együttműködésről. Az előbbi részéről Juhász János, az utóbbi részéről Nagy Imre kötötte a megegyezést. Ez azt jelentette, hogy a munkástanácsok, mint érdekképviseleti szervek a párt felügyelete alá kerültek. Így tulajdonképpen megvalósult az az elképzelés, hogy a kommunisták határozzák meg, mit akar a munkásság, még akkor is, ha az esetleg nem esik egybe a dolgozók törekvéseivel. Hivatalosan ez úgy zajlott le a média megfogal mazásában, hogy a munkástanács kérte az MSZMP segítségét. Ez abban az időben „bevett kommunista szokás" volt, mivel a párt legtöbbször más szerveződésekkel vettette föl azt az ötletet, amit egyébként ő maga akart megvalósítani. Íme egy részlet a közös nyilatkozatból: „Egyetértünk abban, hogy hazánkban proletárdiktatúra van, amely azt is jelenti, hogy minden becsületes, jó szándékú, a törvényeket tiszteletben tartó, a szocializmust építeni kívánó dolgozó számára demokrácia van. Viszont egyetértünk abban is, hogy legyen következetes diktatúra azok felé, akik szocializmust építő munkánkat akár nyíltan, akár más mó don gátolni, vagy meghiúsítani akarják, akik ellenséges tevékenységet fejtenek ki az állam, a párt, a népi demokrácia vívmányai és a dolgozók érdekei ellen." Ezzel összefüggésben Dunapentelén 1957. február 18-án ismét megszűnt a tanmenetbe iktatott hitoktatás, mint a rendszerbe nem kifejezetten beleillő tevékenység, és újra vörös nyakkendőt voltak kötelesek viselni a tanulók.9

A kommunista rendszerbe történő teljes visszatagozódást jelezte Marosán György államminiszter 1957. február 25-i beszéde a Dózsa mozi nagytermében. Először történeti áttekintést adott a szocialista mozgalomról, majd az 1945 utáni 12 év vívmányait dicsőítette. Rámutatott arra a négy okra, amelyek később a történelemkönyvekben mint az 1956. évi forradalom 4 mozgatórugója szerepeltek. Elítélte az írószövetség „izgatásait", mondván, hogy a proletárdiktatúrában a művészeket, sportolókat, értelmiségieket egyaránt megbecsülték. Nem sokkal később rátért a Szovjetunió és Kádár dicsőítésére. „Mit védett meg a Szovjetunió hadserege 1956-ban Magyarországon? A paraszt földjét, a Te gyáradat, gyerekeidet és népünk jövőjét!" Ezután elhangzott a kulcsmondat is: „Elvtársak, mi nem vagyunk egyedül. Mi túl sokan vagyunk ahhoz, hogy nekünk megijedni vagy félni kelljen. Elvtársak, mi a szocialista táborból nem szakadunk ki."10

Az 1957. május 30-án a Fejér megyei pártaktíva-értekezleten Borovszky Amb rus vezérigazgató azonban rámutatott a Dunai Vasmű akkori tényleges állapotára. Ez a nyíltság a hruscsovi szellemiségnek és az 1956-os forradalomnak volt köszönhető, ugyanakkor már egyértelműen csak a szocialista táboron belüli alternatíva-keresés volt rá jellemző: „a vállalat tervét nem teljesítette. Ez sajnos tény és hiba... Jelenleg olajjal, ócskavassal és érccel nincs úgy ellátva, hogy a kohászati üzerhek kapacitását ki tudná meríteni. Ehhez még azt is meg kell jegyezni, hogy évi 400 millió forint ráfizetés van. A hiba az, hogy még nem tud gyártani egy olyan terméket, amely értékes, és ezt azért nem tudja produkálni, mert az a rész még nem készült el. A vasmű befejezése bizonyos mértékig halasztást kíván, mert azt a másfél milliárd forintot produkálni nem tudják." Hozzátette azonban, hogy az ún. népi demokratikus országokkal karöltve igyekeznek összehangolni a struktúraváltást a vasműben, s ennek jegyében a másodosztályú lemezek aránya 10%-ról 2%-ra csökkent. Az 1956. októberi termelési szintet már 1957 júniusára el akarták érni, a cél megvalósítása érdekében a párt hathatós segítségét várták.11

1957 elejéig a kokszolómű 80%-ban, a két nagyolvasztóból az egyik teljesen, a másik 80%-ban készült el. Az ércdarabosító és előkészítő üzem 90%-ban volt kész, a 4 martinkemencéből 3 állt üzemben. A segédberendezések 70%-ban, a meleghengermű 80%-ban állt rendelkezésre. A salakgranuláló üzem teljesen hiányzott, de ennél is nagyobb problémát okozott az, hogy ebben az időben csak kohászati félgyártmányokat termelt a vasmű, hengerelt áru nem hagyta el a vasmű kohóit.12

Miközben 1957-tól a nehézipari beruházások újabb fordulatot vettek, a politikai élet az árnyékosabb oldalát mutatta a rendszerrel szembenállóknak, illetve a még ingadozóknak példát statuált.

Az 1956-os forradalomban résztvevőket keményen felelősségre vonták, a Fejér Megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Osztálya Sztálinvárosban 322 főt regisztrált mint népfölkelőt. Ez az összlakosság több mint 1%-a. Ebből 206 személy jelentősebb tevékenységet nem fejtett ki, 70 további pedig ugyanebbe a kategóriába tartozott, csak azzal a különbséggel, hogy már a várost is elhagyták. A fennmaradó 46 főből 20 ellen indult eljárás, 6 főt internáltak, 2 személy közvetlen rendőri felügyelet alatt állt, és egy főt a Kádár-rezsim a saját céljaira fel tudott használni.

A legsúlyosabb büntetést Nagyéri Károly, volt honvéd százados kapta. A fegyveres csoportok vezetéséért a katonai bíróság külön tanácsa életfogytig tartó börtönre ítélte. Ez az ítélet az amnesztia-rendelettel később érvényét veszítette. Izinger Gyula, aki 1956. november 4-éig a fegyveres csapatok főparancsnoka volt, 10 évre szóló börtönbüntetést kapott. Boros Istvánt, a nemzeti bizottság első elnökhelyettesét, aki tisztségénél fogva a forradalmi csapatokat irányította, 7 évre ítélték el. Tajti Ferenc, a tüzérezred szakaszvezetője, aki társainak a forradalom ügyéhez való átállását szervezte meg, majd az ÁVH-s tisztek kihallgatását folytatta hadnagyként, 10 évre szóló szabadságvesztést kapott. Küllős Imre őrnagyként teljesített szolgálatot, jól képzett műszaki tisztnek számított, 10 éves börtönbüntetésre ítélte a bíróság. Sille Zoltán és Váczi György internálást szenvedtek, előbbit azonban ütegparancsnoki feladatainak teljesítéséért 1 év és 10 hónapra ítélték el. Papp Bálint önként jelentkezett katonai szolgálatra, ugyancsak 10 évet kapott. Zecher Jánost, aki a Dunai Vasmű fegyveres alakulatainak egyik parancsnoka volt, és a szovjet repülőkre géppisztollyal lőtt, szintén bíróság elé állították. A Székesfehérvári Megyei Bíróság 1957-ben 1 év és 8 hónap börtönbüntetésre ítélte. Bodnár Géza ütegparancsnok 1 év 6 hónapot, Szárzsó Lajos felderítő osztagparancsnok szintén 1 év 6 hónapot, Szerdahelyi Károly mesterlövész, szakaszparancsnok 8 hónapot, Demeter Béla nemzetőrparancsnok 1 év 6 hónapot, Sándor Lajos egy 15-20 fős csapat parancsnoka, akinek feladata az igazoltatás és az utak lezárása volt, 1 év 4 hónap börtönbüntetést szenvedett. Beck Antalt, a déli városrész egyik fegyveres csoportjának vezetőjét, Molnár Lászlót, a 26-os tröszt munkástanácsának elnökét internálták. Ugyanilyen büntetést kapott Argenán Mihály, aki az ÁVH-sok kihallgatásában működött közre. Mozsgai Istvánt, aki a paksi rendőr kapitányságot megtámadó alakulatok élén állt, letartóztatták. Hasonló sorsra jutott Ivanovics József, aki a forradalmi harci egységeket buzdító szavakkal lelkesítette. Gucsi László, aki Nagyéri százados ütegparancsnoka volt - előtte pedig 16 katasztrális holdon gazdálkodott -, illetve Dutka Dezső, aki egy fegyveres csoport alhadnagya volt, és később a Kádár-kormány ellen is beszélt, rendőri felügyelet alá került. Többek ellen is eljárás indult, de ők megmenekültek a börtönbüntetéstől.13

A város 1956 utáni történetéhez azonban nemcsak az elmondottak tartoztak. Fontos terület- és városfejlesztési programok szabályozták Dunapentele - 1957. április 3. után újra Sztálinváros - arculatának alakulását. Míg 1956 előtt a vasmű városépítészeti osztálya foglalkozott a városépítési beruházásokkal, addig a feladatok 1956 után a városi tanács hatáskörébe kerültek. A megegyezést követően a vasmű városépítési és beruházási osztálya átkerült a tanácshoz, ennek fejében az évente megépülő lakások egy meghatározott arányát kizárólag a vasmű dolgozói kaphatták. Ezt megelőzően Tapolczai Jenő városi tanácselnök rengeteget hadakozott, amikor egy-egy új építkezésről esett szó, mert folyton a vasművel kellett egyeztetnie. Ekkor ugyanis az volt a felfogás, hogy a nehézipart fejlesszék, az összes járulékos infrastrukturális beruházás pedig háttérbe szorult. A Kádárrendszerben ez a tendencia lassan megváltozott, előtérbe került az életkörülmé nyek minőségének javítása.14

A lakáshelyzet mindig is jelentős problémákat vont maga után, tekintettel arra, hogy Sztálinváros sok esetben a kísérletező szerepét kapta. Itt épültek először ún. kaszárnyaépületek és kockaházak, mint ahogy a középblokkos és a nagypaneles épületek is. Kezdetben meg kellett birkóznia a városnak Székesfehérvár „féltékenységével" is; tekintettel arra, hogy Dunaújváros az ország költségvetésében kiemelt helyen szerepelt, így több megyei tanácsülés merült ki a két város versengésében. A későbbiekben - miután a megyeszékhelyen is megindult az iparosodás - ez a harc elült, és egészséges vetélkedéssé szelídült.

Az óvárosi beruházások irányítására 1957-ben külön bizottság jött létre azzal a feladattal, hogy a régi falu területe se maradjon ki a területfejlesztésből. Ennek jegyében két artézi kutat létesítettek, s ekkor határozták el azt is, hogy új temetőt alakítanak ki, mivel a régi nem képes ellátni funkcióját. A valós problémát azonban az jelentette, hogy az éves költségvetés - valószínűleg a forradalmi helyzet hatására - az egynegyedére csökkent, azaz 80 millióról 20 millió forintra. Ez az összeg kifejezetten csak a városkép kialakítására, a város rendjének fenntar tására, beruházási és felújítási feladatokra, illetve a tanács társadalmi feladatai nak teljesítésére szolgált.15

Bondor József, későbbi építési és városfejlesztési miniszter ezt a korszakot úgy ítélte meg, mint a hazai „kibontakozó szocialista építőipar hősi erőpróbáját". Nem vitás, valóban nagy szakítópróbája volt ez az akkori politikai vezetésnek, főleg ha hozzávesszük, hogy sokan nyíltan hangoztatták; a vasmű fejlesztésére kell helyezni a fő hangsúlyt, és a lakásépítkezések „ráérnek". Így fordulhatott elő, hogy a felépült lakások egy jelentős része vakolatlanul, műszaki hibák sokaságával került átadásra. Eleinte maga a városi kórház is lakások céljaira épült helyiségekben kapott helyet (egészen 1965-ig) ugyanúgy, mint a zeneiskola, a vasmű és a város könyvtára, illetve a múzeum és a bölcsőde. Ráadásul a tanácsi vállalatok (ingatlankezelő vállalat, köztisztasági hivatal, kertészeti vállalat, csatornázási művek stb.) is hasonló módon kapták meg székhelyépületüket. Gondot okozott a város húsellátása is. Nem működött vágóhíd a városban, ezért a fővárosból kellett hetente két alkalommal húst szállítani a hazai acélgyártás egyik fellegvárába. Nem egy esetben teljesen elmaradt a szállítmány. Ennek megelőzésére tárgyalások folytak egy, a városba telepítendő vágóhídról, de a felsőbb, országos vezetés kevésbé rugalmas magatartásán ez a törekvés megbukott. Ennek lett következménye, hogy az infrastruktúra és a lakosság ellátása jelentős késéssel követte a vasmű fejlesztését.16

Az úgynevezett L épületek távfűtésének kiépítése 1957-ben kiemelten szere pelt a város területfejlesztési programjában. Április 10-éig befejezték a radiátorok beszerelését, ez utóbbi 1 393 000 forintba került, míg a távfűtőhálózat megterem tése 2 938 000 forintba, azaz összesen 4 331 000 forintot emésztett föl ennek a lakónegyednek a távfűtési hálózatba történő bekapcsolása. Máshol viszont akadozott a rendszer kiépítése, a barakktáborokban például engedély nélkül, önkényesen alakították ki azt. Voltak olyan esetek, amikor az építkezések megvalósí tásához pótköltségvetéshez kellett folyamodni (20 tantermes iskola), míg a vidámpark, a Bartók Béla Művelődési Ház és a rádió üzemeltetése csak részben volt biztosítható a költségvetésből, a többit a városfejlesztési alapból kellett pótolni.17 A takarékosság jegyében azokat a tanácsi bölcsődéket, amelyeket nem használ tak ki, lakásokká alakították át, ugyanígy a tűzállóanyaggyár kultúrhelyisége és a kikötő igazgatósági épülete is erre a sorsra jutott. A délivárosi kultúrotthon - mivel megrongált állapotban volt - a Fűszert raktáraként funkcionált. Egyébként a város épületeinek egy részében a villamosberendezéseket életveszélyessé nyilvánította a tanács végrehajtó bizottsága, amiből le is vonta azt a következtetést, hogy a Lakáskarbantartó Vállalat munkamorálját javítani,18 a számviteli hiányosságokat pótolni kell, s a veszteséges egységeket fokozatosan fel kell számolni. Az öt bölcsődére és a rendelőintézetre 13 447 614 forintot, az öt óvodára és az iskolákra 13 135 280 forintot, a Bartók Béla Művelődési Házra 5 147 576 forintot, míg a Béke üzletházra és a Sztálin úti üzletházra 2 690 284 forintot költöttek, azaz összesen 34 420 754 forintot fordítottak a kulturális épületekre és néhány közellátási funkciót betöltő építkezésre.19 A Radar elnevezésű lakóterületről viszont kijelentették, hogy ott az egészségügy helyzete kifejezetten rossz, s megtil tották az új lakók beköltözését. A tanács végrehajtó bizottsága kísérletet tett a pincelakások felszámolására is.20

Az építkezések elmaradása, a népesség növekedésén túl maga után vonta a bölcsődék átalakítását óvodává, illetve azt a törekvést, hogy a szakemberhiányt a környező községekből pótolják. Tekintettel arra, hogy lakáshiány volt, az ingázók alkalmazása enyhítette a problémát. Hozzá kell tennünk, hogy mihelyt enyhült ez a gond, a fenti rétegből is nagyon sokan választották a városi létet a mindennapos utazás helyett.

1957. szeptember 17-én a végrehajtó bizottság saját hatáskörébe vonta a lakáskiutalásokat, ezzel azt segítette elő, hogy a pártellenőrzés nagyobb szerephez jutott annak eldöntésében is, kinek jusson új lakás.21 A lakás- és fűtésgondok enyhítésére a tanács felügyelete alatt brikett- és salaktégla gyár létesült, ezenkívül a társbérletet is elfogadhatónak nyilvánították, illetve a családos dolgozók szállásdíját mérsékelték. Ezek mind azt a célt szolgálták, hogy a lakosság és a számukra kialakított férőhelyek közötti feszültséget csökkentsék. Még kísérleti ház építésére is kapott engedélyt és házhelyet a vasmű a végrehajtó bizottságtól, ugyanakkor új üzletek megnyitását - a kereslet hiánya miatt - nem támogatta.22

A vasmű és a város továbbfejlesztésére létrejött 26. sz. Állami Építőipari Vállalat tevékenyen részt vett a szalmacellulóz gyár, a pécsújhelyi erőmű, a mohácsi farostlemezgyár és a várpalotai bányászlakások építésében is, tehát megfelelő gyakorlattal és szakértelemmel fogtak neki az 1956 utáni területrendezéshez. A vállalat az építkezési folyamatok valamennyi fázisát elvégezte, illetve mindenfajta építkezést elvállalt. Voltak magas- és mélyépítő, szakipari, szerelő-, valamint gépészeti üzemek. 1957 elején 2100 fizikai munkást foglalkoztattak. Nem minden vállalattal volt ennyire megelégedve a tanács - és joggal. A karban tartó vállalat például csak hónapok elteltével szállította el az építési törmeléket. A vendéglátóipari vállalathoz tartozó italboltok koszosak voltak, mint ahogy a szikvízüzem üvegei is. A kiskereskedelmi vállalat raktárait pedig zsúfoltnak találták, így nehezen lehetett azokat takarítani. A tejüzemnek még szeméttárolója sem volt, a kenyérellátás sem bizonyult zökkenőmentesnek. A sörpalackozó üzemben pedig nem ellenőrizték kellőképpen az üvegek tisztaságát. A zöldség- és gyümölcspiacon is hiány mutatkozott, kevés volt a friss áru. Akadozott a tűzifa ellátás, miként a szén beszerzése is sokaknak gondot okozott.23

Az 1957-ben kidolgozott városfejlesztési koncepció már tartalmazta az úttö rővasút tervét. Egy esztendő múltával, 1958-ban adták át a vasutat. A vidámpark villamosítását 1957. május 1-jére fejezték be, míg a szabadtéri színpad nézőterének rendezése június 1-jéig tartott. Július 1-jén nyitották meg az úttörőtábort, amelynek elsődlegesen ideológiai és szervezeti céljai voltak; nevezetesen az úttö rőmozgalom fellendítését remélték a közel 7 héten át tartó akciótól (a városi tanács 50 ezer forintot biztosított a táborra).24

A mezőgazdaság szerkezetét alapjaiban rázta meg a forradalom, ami kihatott az 1956 utáni időszakra is. A Vörös Csillag Mgtsz tagságának 50%-a kilépett, 66 katasztrális holdat vettek ki a téeszből. Még a tsz-elnök és az agronómus is elhagyta a szövetkezetet. A kertészetben, amely eddig viszonylag jól működött, 1957 elején mindössze hárman dolgoztak. A munkaerő hiánya miatt a szávits-pusztai 60 kataszteri holdról lemondott a termelőszövetkezet. Az Alkotmány termelőszövetkezeti csoport 204 kataszteri holdjából 48-at elvittek a kilépők (23- ból 8 tag). A Rákóczi termelőszövetkezeti csoport 115 kataszteri holdjával és 12 tagjával kimondta megszűnését. A városi tanácsnak mindez épp elég gondot okozott, nehéz agitálási korszak vette kezdetét, amelynek célja a termelőszövet kezetek újjászervezése volt. Egyes végrehajtó bizottsági tagok sokallták azt a két katasztrális holdat, amelyet háztáji művelésre kiadtak, mások - ugyancsak tanácstagok - leszögezték, hogy ha nem folyamodnak ilyen módszerekhez, nem lehet a földeket megművelni. Egyben határozatot is hoztak arról, hogy Szávits-pusztára bekötőutat építtetnek.25 Ellentmondások sokasága terhelte a mező gazdaságot is, egyszerre és egy időben volt jelen az egyéni gazdálkodás gyakorla ta, ugyanakkor ismételten megfogalmazódtak a parasztság „boldogulását" a termelőszövetkezetben kijelölő határozatok.

1958-ban két nagy rendezvényre került sor. Április 2-án Nyikita Szergejevics Hruscsov Budapestre látogatott, és a következő napok egyikén tiszteletét tette Sztálinvárosban is. A „testvéri, megbonthatatlan, legyőzhetetlen barátság" jegyében megtekintette a Bartók Művelődési Házat, illetve április 5-én az Arany Csillag Szállóban rendeztek a tiszteletére fogadást. Cseterki Lajos, az MSZMP Fejér Megyei Bizottságának első titkára nyitotta meg a nagygyűlést, utána Juhász János, a városi pártbizottság első titkára vette át a szót. Természetesen nem maradhatott el a szovjet pártvezér közvetlen találkozása a nagyközönséggel sem, az ilyenkor már szokásos néhány szavas párbeszédekkel együtt.26

A másik ilyen nagy esemény az augusztus 19-20-án megrendezett ünnepi vásár volt. Kezdetben veszélybe került a megrendezés joga, mert a Fejér megyei tanács Székesfehérváron akarta megtartani a vásárt. Ezzel szemben Sztálinvárosban már elkezdték az előkészületi munkálatokat (földmunkák, kiállítási csarnok építése), így előnyben voltak a megyeszékhellyel szemben. Augusztus 8- ára elkészültek a plakátok, összeállt az ünnepi műsor terve (Nyírfácska együttes, sétarepülés). A vásáron 25 vállalat, valamint 30-35 kisiparos és kiskereskedő vett részt. A két napon több mint 40 ezer ember kereste fel az ünnepi vásárt. (Ennek a rendezvénynek volt főpróbája a májusi vásár, ahol a helyi ipari termékeket mutatták be.)27

A színes programok és a csillogó ünnepségek is csak egy időre tudták feledtetni azokat a bajokat, amelyek a közellátás terén - hasonlóan az előző évihez - jelentkeztek. Kiemelendő itt a kenyér- és tejellátás problémája, amelynek megol dása érdekében a sütőipari vállalat és a tejüzem szakmunkástanfolyam indítását, megkezdését szorgalmazta. További tervek között szerepelt a géppark korszerűsítése, ami egy hosszantartó folyamattá nőtte ki magát. A tejüzem - amely 1956- ban kezdte meg működését, és 1958-ban 44 főt foglalkoztatott (34 munkás, 4 műszaki, 6 adminisztratív alkalmazott) - is szükségesnek ítélte meg az üzembő vítést (joghurt-, tejföl-, tej palackozó), mert a lakosság tejtermékekkel történő ellátásában rendszeresen hiány mutatkozott. A kiskereskedelmi vállalat jelentése szerint ruházati cikkekből is hiány volt; állandó kereslet mutatkozott férfiöltöny, bőr- és szőrmeáru, szövet, szőnyeg, függöny iránt, s a bútorellátás sem volt kielégítő.28

A városi tanács 1958. évi költségvetése a felmerült hiányosságokat csak rész ben pótolta, a sütőipari vállalat indítványára 130 000 forintot irányoztak elő. Összehasonlításul álljon itt még néhány adat a többi vállalat költségvetéséről: nyomda 15 000 forint, vegyipari vállalat 40 000 forint, patyolat 100 000 forint, lakáskarbantartó vállalat 50 000 forint, víz- és csatornaművek 20 000 forint, köztisztasági vállalat 23 000 forint, ingatlankezelő vállalat 20 000 forint, kerté szeti vállalat 20 000 forint, kiskereskedelmi vállalat 70 000 forint, vendéglátóipari vállalat 80 000 forint. A takarékosság és a tevékenységek összehangolása jegyében a végrehajtó bizottság a kertészeti vállalatot, a köztisztasági vállalatot és a Fejér Megyei Temetkezési Vállalat Sztálinvárosi Kirendeltségét 1959. január 1-jei hatállyal összevonta, az új vállalat a Sztálinvárosi Városgazdálkodási Vállalat nevet vette fel.29

1958-ban hangzott el a mezőgazdasági termeléssel kapcsolatban, hogy cukorrépa- és gyümölcstermelő szakcsoportot kell létrehozni, s a földművesszövetkezet még ebben az évben létrehozta zöldségtermelő szakcsoportját 10 katasztrális hold területen 8 taggal. A Vörös Csillag Mgtsz munkaerő hiányában továbbra sem tudta Szávitspusztát megművelni, így azt átadták a Pálhalmai Célgazdaságnak.30

Sztálinvárosban az 1959. év volt a vízválasztó a termelőszövetkezetek szervezésében. A parasztság 90%-a belépett a kollektív gazdaságba (204 fő), amelynek területe 457 katasztrális holdról 3030-ra nőtt. A termelőszövetkezet vezetősége átvette az új belépőktől a háztáji kereteit meghaladó gazdasági felszerelést, ennek során 130 lovat vásároltak fel. Ekkor fogalmazódott meg a 100 férőhelyes ló- és a 100 férőhelyes szarvasmarha-istálló, illetve a 300 sertést befogadó hizlalda építésének gondolata. Ebben az évben még megfigyelhető volt az elégedetlenséget szító tagok fellépése, de a 26. sz. Állami Építőipari Vállalat pártszervezete a negatív megnyilatkozások elhallgattatta (az építőipari vállalat patronálta a termelőszövetkezetet). Az aratás idejére a különböző üzemekből szabadságolták a munkásokat; 1122 katasztrális holdon arattak, ebből 835-ön a termelő szövetkezet.31

A városépítési, fejlesztési gondok sokasága mellett 1957 tavaszán, amikor a Dunai Vasmű építése újabb lendületet vett, mind határozottabban merült fel a női munkaerő lekötése és foglalkoztatása, átirányítása a nehézipari és városépítési munkakörökből, ahol a segéd- és betanított munkások zömét adták, a könnyű-és textilipari üzemekbe.

A női munkaerő megfelelő foglalkoztatása egyik alapvető gondnak bizonyult a városban, ugyanis az összlakosság 45,16%-át alkották. 1953 nyarán, amikor a Dunai Vasmű építésében átmeneti visszaesés következett be, hasonló problémák merültek fel. A városi alapítású és üzemeltetésű vállalatok, valamint a szolgáltatóipari üzemek csekély mértékben kötötték le a nehézipari beruházáson egyik napról a másikra feleslegessé vált női munkaerőt.

Az első megbeszélésekre 1957 elején került sor; előkészítő tárgyalásokon rögzítették, hogy a közeljövőben tésztagyár, ruhagyár és fehérneműk készítésére szakosodott üzem létesül. 1957. május 28-án írták alá azt a megállapodást, amelynek értelmében a Vörös Október Ruhagyár 1000 női munkást foglalkoztató üzemet telepít Dunaújvárosba. Az üzem létesítésére a Szalki-szigeten levő kikötő épülete bizonyult alkalmasnak. A kikötőt a vízi úton érkező vasérc szállítmányok kirakására, tárolására és továbbítására építették, azonban az épületet a tervezők jelentősen túlméretezték. Az épület egy részének hasznosítása ügyében ismételten - immár sokadszor - összecsaptak az érdekek. A kikötőt a vasmű munkásszállónak akarta átalakítani, ebben a törekvésben a 26. sz. Állami Építőipari vállalat vezetősége is támogatta. Nem a vállalati érdekek motiválták a döntéshozókat, hanem a városban jelenlevő, elsősorban a női munkavállalókat érintő munkanélküliség csökkentése. A városi tanács közel fél millió forinttal támogatta a ruhagyár létesítését. A kispesti székhelyű Vörös Október Ruhagyár 6-8 szakemberének irányítása és felügyelete mellett 1957. július 22-én 60 dolgozóval kezdődött meg a termelés.

Az első üzemrészben szakképzett varrónőket, illetve varrni tudó nőket alkalmaztak. Létszámuk az esztendő végére elérte a 220 főt. Egy év alatt 100 ezer férfiöltönyt, 10 ezer férfizakót és 117 ezer férfinadrágot állítottak elő. Az 1970-es évek végére a ruhagyárban foglalkoztatott nők száma meghaladta a 700 főt, arányuk a foglalkoztatott dolgozókat illetően meghaladta a 85%-ot.32

A ruhagyárral közel azonos időben - 1957. szeptember 2-án - létesült a Budapesti Férfi Fehérneműgyár Dunaújvárosi üzeme. Ezzel egy időben felszámolták a Radari barakktáborban rossz munkakörülmények között működő városi vegyesipari vállalat konfekciós üzemét.

A nők foglalkoztatásának szocialista típusú megoldásában újabb üzem 1958. augusztus 20-án létesült. Ezúttal a Magyar Posztógyár telepített fésűsfonodát. A dolgozók 80%-a volt nő, évente 360 tonna fésűs fonalat állítottak elő. Az 1970-es évek elejére a termelés és a foglalkoztatottak létszáma is megháromszorozódott.33

A textilipari beruházások, amelyek elsődlegesen a nők foglalkoztatásának megoldása érdekében valósultak meg, működésük első évtizedében már helyet adtak a környező falvakban élő és a mezőgazdaság erőszakos szocializálását követően a földművelésből kiszorult női munkaerőnek is. Dunaújváros szűkebb vonzáskörzete a falusi népesség női munkavállalóira is hatást gyakorolt.

A Dunai Vasmű folyamatos fejlesztése mellett a II. ötéves terv egyik legjelentősebb könnyűipari beruházása 1962. december 8-án a szalmacellulóz gyár üzembe helyezésével fejeződött be. A gyár építésére a népgazdaság 660 millió forintot fordított, és egy éves termelése csaknem 3 millió dollár megtakarítást eredményezett. Éves kapacitása meghaladta a 20 ezer tonnát. A szalmacellulózt a hazai papírgyárak dolgozták fel, az export a KGST tagállamaiba - elsősorban a Szovjet unióba, a Német Demokratikus Köztársaságba és Csehszlovákiába irányult, de a Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország és Franciaország papírgyárait is a megrendelők között találjuk. Az 1970-es évektől Dunaújváros a hazai papírgyártás egyik központja lett, a hullámpapír előállításának megalapozásával jelentős mennyiségű importot váltottak ki. A folyamatosan bővülő gyár az 1970-es évek végére 100 ezer tonna hullám alappapírt, 50 ezer tonna cellulózt és ugyancsak 50 ezer tonna hullámpapír terméket állított elő.34

A könnyűipar lényegesen kisebb volumenű, de mégis jelentősnek mondható beruházása a Magyar Optikai Művek Dunaújvárosi Óragyárának alapítása volt. Az üzem 1967 tavaszán 25 munkással kezdte meg a termelést a vasmű egyik munkásszállójában. A dinamikusan fejlődő üzem dolgozóinak létszáma néhány esztendő alatt 270-re emelkedett, az óragyár termelésének éves értéke megközelítette a 30 millió forintot. A '70-es évek elején 2 üzemcsarnokkal bővült, s 1975-re a hazai óragyártás (ébresztőórák, percjelzők, kapcsolóórák, késleltető óraművek, elektromos és technikai műszerek) bázisa lett a gyár.35

1957 tavaszán a Dunai Vasmű építésének folytatása ismételten az érdeklődés előterébe került. Az 1953 nyarától fel-fellobbanó vitáknak a Kádár-kormány vetett véget. A Dunai Vasműben 1957. március 21-én tartott kohásznagygyűlés szónoka, Herczeg Ferenc kohó- és gépipari miniszterhelyettes fejtette ki a kormány álláspontját: „... amikor már a vasmű építésére 3 milliárd és 400 millió forintot áldoztunk, szükségtelen azon gondolkodni, hogy tovább épüljön-e vagy sem. A vasmű további építését a magyar vezetőkön és szakembereken kívül a Szovjetunió vezetői és szakemberei is szükségesnek tartják. Az eddigi tárgyalások eredményeképpen 25 millió forinttal azonnal folytatni kell az építkezést..."36 Az éveken át tartó kételyek és kétségek eloszlottak, az 1950-ben jóváhagyott tervek alapján folytatódott a vaskohászati kombinát építése. 1957 tavaszáig csupán az erőmű és a karbantartó üzemek készültek el, a termelő berendezés készültségi foka az 50%-ot sem érte el. Gazdasági számítások bizonyították, hogy 100 forint termelési értéket 160 forint ráfordítással állítottak elő. Ennek oka elsősorban abban volt keresendő, hogy a hengermű nem üzemelt. A beruházás folytatásának főbb szakaszai a következők voltak: 1957. október 19-én avatták fel a Dunai Vasmű II. számú nagyolvasztóját, 1960. július 17-én a meleghengerművet, 1965. július 4-én a hideghengerművet adták át, s ezzel a vasmű építésének legfontosabb szakasza fejeződött be.37

A Dunai Vasmű gyár részlegei és termelő egységei

A Dunai Vasmű főbb termelő berendezései és termelési kapacitásai

A vasmű gépgyárral is rendelkezett, amelynek fő feladata a kohászati üzemek karbantartásához és továbbfejlesztéséhez szükséges berendezések gyártása volt. Alkalmasnak bizonyult a kohászati üzemek gépi berendezéseinek gyártására is. Az öntöde a tartalékalkatrészeket és az acéltermelés fenntartásához szükséges fogyóeszközöket biztosította. A kohászati kombinát méreteit az alábbi adatok is érzékeltetik: az 1970-es évek elején területe meghaladta a 300 hektárt, közúti hálózata a 24, vasúti hálózata a 105 kilométert.

A termeléshez évente 1 millió tonna vasércet vásároltak a Szovjetunióból, amelyet Krivoj Rogból vízi úton szállítottak az üzemi kikötőbe. A vasércet nem közvetlenül adagolták a kohóba, hanem ún. darabosító szalagon készítették elő, darabolták. A kokszgyártáshoz szükséges kokszolható szén közel 70%-át a mecseki szénmedencéből szállítottak a vasműbe, 30%-át pedig a KGST országokból (Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia) importálták. Évente 1,2 millió tonna szenet használtak fel. Ennek tekintélyes része közvetlenül nem volt alkalmas kokszolásra, a hamutartalom csökkentésére szénmosókat helyeztek üzembe. Az elektromos energia 80%-át az erőmű biztosította, az energiaszükséglet mintegy 20%-át az országos hálózatról vásárolták. Az energia-gyárrészleg az elektromos energián kívül ipari gőzzel, vízzel, oxigénnel és sűrített levegővel látta el a vasművet, és biztosította a város távfűtését is. A technológiai folyamatokhoz naponta 120 000 tonna vizet használtak fel, amelyet 2 szivattyútelep segítségével a Duná ból emeltek ki.38

Az 1960-as évek végére részben termékeivel, részben beruházásaival jelentős nemzetközi kapcsolatokra tett szert a vasmű. Termékeit 26 tőkés és 8 szocialista országba exportálta. A tőkés országokba irányuló export meghaladta a 20 millió dollárt, a szocialista országokba szállított termékek értéke elérte a 8,5 millió rubelt. A vasmű termelésének értéke 1969-ben meghaladta a 6,4 milliárd, nyeresége pedig 1,3 milliárd forintot. A nyereségből fizették az állam által előírt adókat, a fennmaradó összegből fejlesztési és részesedési alapot képeztek. A fejlesztési alap évente 700 millió forint körül változott, a részesedési alapból biztosították a dolgozók bérfejlesztését és a fizetési többletet (jutalmat), amely egyhavi átlagkeresetnek megfelelő összeg volt.39

Az 1968-tól kibontakozó új gazdasági mechanizmus a szocialista gazdaságpolitika viszonyai közepette először tett tétova kísérletet a termelés mennyiségi és minőségi mutatóinak egyidejű növelésére, a kereslet-kínálat összhangjának megteremtésére, a piacgazdálkodás törvényszerűségeinek érvényesítésére, s nagyobb hangsúlyt helyezett a munkavállalók élet- és munkakörülményeinek javítására.

1968 és 1972 között a vasmű dolgozóinak létszáma elérte a 13 000 főt. A foglalkoztatottak 81,5%-a volt munkás, 8,4%-a műszaki, 5,1%-a adminisztratív munkakörben dolgozott. Egyéb alkalmazotti kategóriába a munkavállalók 5%-a tartozott. A szakmunkások aránya elérte a 47,2%-ot, a betanított munkásoké a 37,6%-ot, a segédmunkások számaránya 15,2%-ra csökkent.40

Az egy főre jutó éves átlagkereset a munkások esetében 27 506 forint, a műszaki állományú dolgozóknál 46 163 forint, az adminisztratív munkakörben foglalkoztatottaknál 24 746 forint volt. A vasmű valamennyi dolgozóját tekintve az egy alkalmazottra jutó éves átlagkereset meghaladta a 28 100 forintot, amely a kifizetett táppénzzel együtt 29 095 forintot ért el. A bérfejlesztés mértéke a fentebb jelzett időszakban 11-12%-ot tett ki. Ugyanezen esztendőkben a terme lés növekedése meghaladta a 35%-ot. Az ellentétet csak részben csökkentették a vállalatot terhelő szociális juttatások, amelyek az alábbiak voltak:41

A munkavállalók szociális helyzetét és munkakörülményeit javító közvetett kiadások a pénzbeli juttatásoknak mintegy 30%-át tették ki. A vasmű, amely a városban élő aktív munkavállalók több mint 65%-át foglalkoztatta, meghatározó szerepet töltött be az élet- és munkakörülmények alakulásában. A kereseti lehetőségek pozitív változása jelentős vonzerőt gyakorolt, a vasmű és az 1956 után létesített könnyűipari üzemek a népességet tekintve megtartó erővé váltak. A kiemelt kereseti lehetőségek mellett a lakáshoz jutás kedvező alakulása, az oktatási, kulturális intézmények működése, az egészségügyi ellátás pozitív tartalmú változása Dunaújváros vonzását felerősítette.

Az 1970-es éves második felében Fejér megye hat települése töltött be középszintű vagy ennél magasabb központi szerepkört. Az országos településhálózat-fejlesztési koncepció értelmében Székesfehérvár felsőfokú központ, Dunaújváros pedig felsőfokú társközpont szerepkört látott el. Középfokú társközponttá nyilvánították Mórt és Sárbogárdot. Középfokú társközponttá vált Bicske és Gárdony. Fejér megye településhálózatának egyik alapvető sajátossága, s egyben ellentmondása, hogy az 1970-es évek végére hiányoztak a közép- és kisvárosok, ugyanakkor lényeges fejlettségbeli különbségek alakultak ki a két város (Székesfehérvár, Dunaújváros) és a többi kiemelt település között. Csak részben oldották az ellentmondásokat az 1980-as évek elejétől megvalósuló várossá nyilvánítások.42

Statisztikai adatok bizonyítják Dunaújváros és Székesfehérvár intenzív fejlesztését. 1975-1980 között a megyeszékhelyen megvalósult beruházások összege meghaladta a 13 milliárd forintot. Dunaújvárosban is közel 13 milliárd forint értékű beruházásra került sor (a papírgyárban a hullámvertikum közel 4 milliárd, a vasműben a konverteres acélmű 8,5 milliárd forintot emésztett fel). Azonban az egy lakosra jutó beruházás értékében jelentős eltérés figyelhető meg; amíg Székesfehérváron az egy lakosra jutó beruházás összege 130 ezer, addig Dunaúj városban 217 ezer forint volt. Országos viszonylatban az előbbi 20%-kal haladta meg a felsőfokú központok átlagát, az utóbbi közel kétszerese volt a részleges felsőfokú központokénak. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a két városban élt a megye népességének közel 40%-a. A városok és a kiemelt települések együttesen a megye népességének 50,2%-át adták.43

Dunaújváros fejlődését továbbra is döntően az állami vállalatok határozták meg. A város területén működő 48 ipartelepen a foglalkoztatottak létszáma meghaladta a 20 500 főt, közülük 17 100 volt a fizikai foglalkozású, az aktív kereső nők száma meghaladta a 8400-at.44

Az állami vállalatok és szövetkezeti gazdaságok egy esztendőben - 1980-ban - közel 3 milliárd forintot ruháztak be. Ennek mindössze 12%-át tette ki a tanácsi vállalatok beruházása, amelynek összege alig haladta meg a 350 millió forintot. 45

A nyolcvanas évek közepétől egyre inkább éreztette hatását a városban is a szocialista rendszer gazdasági-politikai válsága. Folyamatosan csökkentek az állami beruházások, az 1981-85 közötti 9,4 milliárd forinthoz képest 1986-89-re 3,3 milliárdra apadtak. Az állami beruházásokat a vállalati hatáskörű összegek sem tudták pótolni, bár némiképp nőtt a mértéke (a hasonló időszakokban 2,3 milliárdról 4,5 milliárdra).47 A rendszerváltás utáni időszak azonban mégiscsak azt bizonyította, hogy a hazai iparban feltétlenül szükség van a vasműre, illetve annak utódjára, a Dunaferr-re.

A népességszám alakulása az 1970-es években gyors növekedést mutatott. Míg 1965-ben 43 500-an laktak Dunaújvárosban, ehhez képest az 1970. évi 45 874 fő nem túl dinamikus fejlődés, viszont 1975-re 54 738-ra emelkedett a népesség száma. Tehát második reneszánszát élte a népesség növekedésének üteme. A város népsűrűsége kiugróan magas az összes vidéki városhoz viszonyítva 1041 fő/km 2, míg az országos átlag csak 288 fő/km 2 volt.48 Az 1970-75 közötti időszak népességnövekedése 63%-ban vándorlásból, 37%-ban természetes szaporodásból származott.49 1975-ben 20 541 fő dolgozott a szocialista iparban, az összes foglal koztatottnak 79%-a volt munkás, ennek 60%-át a Dunai Vasműben dolgozók tették ki.50 A lakásproblémák is enyhültek az 1970-es években, a 100 lakásra jutó népesség 1970-ben 378 fő, 1975-ben 341 fő volt, ami azt jelentette, hogy a népesség nem fejlődött olyan gyorsan, mint a lakásépítkezések.51 Az idegenforgalom férőhelyei 1970 és 1975 között a háromszorosára nőttek. Az orvosok száma 134-ról 168-ra, a kórházi ágyaké pedig 570-ról 588-ra emelkedett ugyanezen időszakban.52 A bölcsődék férőhelyei 570-ról 690-re, az óvodáké 1265-ről 2080-ra változtak.53 A magyar városok átlagánál magasabb volt e téren az ellátottság. A középiskolákban nagy átlagban nőtt a tanulók száma, ugyanakkor érdemes meg jegyezni, hogy a levelező, esti tagozatosok száma gyarapodott, míg a nappalisoké stagnált. A felsőfokú oktatásban is nőtt a hallgatók létszáma, de itt a nappalisok jelentették a húzóágazatot, a levelezősök száma csökkent.54

A nyolcvanas években a népesség számának alakulása követte az országos tendenciát - azaz Dunaújvárosban is lassú apadás következett be. Míg 1980-ban 60 736 fő lakta, addig 1990-re már több mint 1500 fővel kevesebben laktak itt.

A lakások számában azonban örvendetes változás állt be az 1980-as években: 18 850-ról 21 810-re nőtt ez a mutató, ami a népesség és a lakáshelyek közötti feszültségek további enyhülését vonta maga után. Az iparban foglalkoztatottak aránya lényegében 1989-ig nem változott (19 127 fő). Jelentősen emelkedett viszont az orvosok száma (220 fő), így egy orvosi körzetbe 1989-ben már csak átlagosan 1787-en tartoztak. A nyolcvanas évekre normalizálódott az oktatás helyzete is. 100 óvodai helyre már „csak" 107 jelentkező akadt (összehasonlításul: Székesfehérváron 112-en, Móron 113-an voltak ugyanebben a kategóriában), míg az egy pedagógusra jutó általános iskolás gyermekek száma 16-ra csökkent, és egy osztályban átlagosan 29-en tanultak. 55

Mint tudjuk, ezek a statisztikák jól elfedték a magyar társadalom és gazdaság valós problémáit, amelyek csak a rendszerváltás éveiben, 1989-90-ben törtek elő elementáris erővel. Ezt a válságot Dunaújváros az országosnál is jobban megérezte és megérzi, de reményeink szerint a magas színvonalú ipari termelés és a hozzá kapcsolódó infrastrukturális rendszer választ ad majd a jövő még megválaszolatlan kérdéseire.

DUNAÚJVÁROS OKTATÁSÜGYE

Az oktatási intézményrendszer kialakulása, az oktatás tárgyi feltételei

Az épülő városban 1951 őszén nyitotta meg kapuit az első óvoda, amelyet Krupszkájáról neveztek el. Az állandóan növekvő gyermeklétszám miatt azon ban a befogadóképesség már 1952-ben alulmaradt az óvodai igénnyel szemben. A probléma még hosszú ideig jelenlévőnek bizonyult, ugyanis az óvodaépítést szigorú normák igazították a lakások számához. S ezek nem vették figyelembe a lakosság egészen alacsony átlagéletkorát.1

1955 decemberében már hat óvoda működött, a férőhelyek időlegesen kielégítették az igényeket. Az 1955/56. tanévben kezdődött meg a városban az 1953. évi I. törvénycikk végrehajtása, amelynek során az óvodákat elsőfokú hatóságuk, az iskolaigazgatók alá helyezték, ugyanakkor megerősítették a vezető óvónők egy személyes felelős vezetését.

1955-ben központi raktárát hoztak létre, addig ugyanis a vezető óvónők szer vezték az élelmezést, s intézték a gazdasági ügyeket. A hozzá nem értés sok esetben pocsékolást eredményezett, s emellett időt vont el a nevelési feladatoktól. A változtatás eredményeképpen egyre kevesebb panasz merült fel az óvodák ellen, s a végrehajtó bizottság ülésén elégedetten állapíthatták meg, hogy az intézmények „Kezdik betölteni azt a feladatukat, amit egy szocialista város napközi otthonának be kell töltenie".2 A szűk költségvetési keretek miatt azon ban bizonyos feladatokat társadalmi munkával kellett megoldani.

1958 után részben a gyerekek létszámának növekedése, részben a könnyűipari üzemek telepítésének eredményeképpen fokozódó női munkába állás következ tében olyan mértékben emelkedett az óvodák iránti igény, hogy a férőhelyek ismét kevésnek bizonyultak. 1959-ben a Technikum városrészi kétszáz személyes óvoda - melyet az NDK-beli Stalinstadt testvérvárosból kapott ajándék bútorokkal rendeztek be - megnyitása csökkentette a bölcsődék zsúfoltságát, s lehetővé tette a felmerülő igények kielégítését. Ám a tovább javuló női elhelyezkedési lehetőség, valamint az óvodai térítési díjban megjelenő nagyfokú állami támogatás következtében 1961-ben a működő kilenc óvoda ellenére ismét jogos igényeket kellett elutasítani. 1966-ban az óvodák telítettsége 125%-os volt. 1967-től az óvodaépítéseknél lemondtak a szolgálati lakás biztosításáról, helyette fog lalkoztatási termet létesítettek. Ennek ellenére 1970-re egyre nagyobb gondot okozott az igények kielégítése, 1971-ben a telítettség 130%-ra emelkedett, 1973-ra minimális mértékben, de tovább növekedett.

A végrehajtó bizottság állásfoglalása szerint az óvodai elhelyezést politikai kérdésnek kellett tekinteni, s a felvételek számát akkor sem lehetett csökkenteni, ha a nagyobb létszámot csak a szakmai munka rovására tudták biztosítani. Ennek következtében az óvodai ellátottság Dunaújvárosban 64%-os volt, szemben az országos 59, illetve a megyei 52,2%-kal. 1975-re a feladatok ellátásához az országos átlagot meghaladó feltételek álltak rendelkezésre, a tárgyi ellátottság megteremtésében jelentős szerepet játszott a társadalmi segítség. 1977-ben a költségvetési ellátottság (azaz az egy férőhelyre jutó kiadás) mutatószáma meghaladta az országos átlagot. 1978-ra a férőhelyek számának az országos átlagnál gyorsabb ütemű emelkedése ellenére a férőhely-kihasználtság a rendtartásban előírt 120%-osnál - a korábbi évekhez hasonlóan - magasabb volt, sőt 1979-ben ez az arány 185%-ra emelkedett.

A 20 tantermes, ma Vasvári Pál Általános Iskola3 5 tantermében 1951. szeptember közepén nyílt meg az új város első iskolája, amely rövid ideig közös igazgatás alatt állt a dunapentelei Szórád Márton iskolával. Épületében elhelyezést kaptak más intézmények is - többek között a városi könyvtár és a múzeum, majd 1953 őszétől a gimnázium -, de a kényszerű társbérletek tanítást zavaró hatását már 1952-ben szóvá tették a tanácsülésen.

1953 szeptemberében megkezdte működését a 10 tantermes, ma Móricz Zsigmond Általános Iskola, kezdetben szintén a Vasvárival közös igazgatás alatt. Novemberben a zeneiskola (ma Sándor Frigyes Zeneiskola) nyitotta meg kapuit.

A tanteremhiány már 1954-ben jelentkezett, s a zsúfoltság a későbbiekben is többé-kevésbé, de állandó problémája volt az általános iskolai intézményrend szernek. Szintén gondot okozott az iskolaépületek rossz állapota - pl. kitört ajtók a 10 tantermes iskolában -, a szemét-eltakarítás megoldatlansága, az iskolák környékének elhanyagoltsága. A zsúfoltság enyhítésére született meg a döntés, mely szerint a könyvtár és a múzeum helyiségeit át kellett adni az általános iskolai oktatás számára. A gimnázium továbbra is az épületben maradt, sőt 1956- ban már az iskola egyik szárnyát teljesen lefoglalta. Új iskola a beruházás ideiglenes felfüggesztése miatt nem épülhetett, így állandósult a két műszakos, délelőtt-délutánitanítás.

1955. decemberében valamennyi iskola saját könyvtárral rendelkezett. Iskola orvos is működött, igaz ugyan, hogy elfoglaltsága miatt csak kéthavonként tudott egészségügyi vizsgálatot tartani. Komoly gondot okozott az iskolák tisz taságának biztosítása, ugyanis a magas fűtési költségek finanszírozása csak a tisztítószerkeret terhére volt megoldható.

1956. januárjában a Délivárosban lakó gyerekek létszáma megkövetelte, hogy tagiskolát nyissanak a barakkokban. 1957 őszén már az épület düledező állapota okozott gondot, valószínűleg ezért merült fel 1958-ban megszüntetésének a gondolata. Az iskolák zsúfoltsága miatt azonban célszerűbbnek tűnhetett a meg lévő hiányosságok felszámolása, mert 1961-ben az iskola már nem szorult különösebb javításra, s a fejlődés jeleként értékelhető az I-IV. osztályok osztottá válása.

A 32 tantermes - később Ságvári Endre - iskola (ma Szilágyi Erzsébet Általános Iskola, valamint Hild József Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola) építése 1956 őszén kezdődött meg. Első 16 tantermének átadására - számos megoldatlan műszaki problémával - 1958 szeptemberében került sor. Ugyanakkor az oktatási intézmény részleges átadásával elkerülhetővé vált a három műszakos oktatás bevezetése, s lehetőség nyílt a gimnázium kiköltöz tetésére a 20 tantermes iskolából. Egyébként a korábbi években is jellemző volt az iskolaépületek hiányosságokkal történő átadása, a hibák kijavítását később részben a városi, részben az iskolai költségvetés terhére kellett elvégezni. Sok esetben „...ezek olyan összegek (voltak) ... amelyekből sokszor egy ugyanolyan létesítményt meg (lehetett volna) építeni."4 Ezt az állapotot súlyosbította, hogy az iskolaépületek túlzsúfoltsága következtében elhasználó dásuk nagyobb mértékű volt az indokoltnál. A zsúfoltság miatt szertárakat, előadótermeket kellett tanterem céljára igénybe venni. Egyre több helyiséget igényelt a politechnikai oktatás bevezetése, s megoldatlan volt az iskolai napközi otthon helyzete is.

Az önálló napközi otthon 1955. október 15-én nyílt meg 12 nevelővel és 360 tanulóval, az intézmény jellegét tekintve az országban egyedülállóként. Az önálló intézmény megszüntetésének és iskolákhoz való decentralizálásának gondolata először 1958-ban, majd 1960-ban merült fel, végül a 100/1963. V.B.-határozat intézkedett a végrehajtásáról.5

Az 1959/60. tanévben a napközis ellátottság 10%-os volt, szemben a 70%-os igényjogosultsággal. A napközi otthon ugyanakkor még így sem tudta biztosíta ni a megfelelő tanulási lehetőséget.

1959. évi novemberi adat szerint Sztálinvárosban 35%-kal több gyerek jutott egy tanteremre, mint országos viszonylatban. A 26. sz. ÁÉV dolgozói 1959-ben a határidő betartása érdekében meggyorsították a harminckét tantermes iskola építését - tartottak ugyanis a prémiummegvonástól -, ám a korábbi tapasztalatok alapján a pesszimistábbak emiatt legalább 50%-os értékcsökkenést jósoltak. Ősszel átadásra került az iskola B-szárnya olyan alapvető műszaki problémákkal, mint például a fűtés megoldatlansága.

A Szórád Márton iskola zsúfoltságának enyhítésére már 1959-ben szükséges nek látszott Pentele újtelepi részén egy iskola építése, átadására azonban csak az 1965/66. tanévben került sor. Felépült viszont a Gorkij téri, később Mező Imre Általános Iskola (ma Kereskedelmi- és Vendéglátóipari Középiskola), majd a Barátság városrészi iskola, előbbi újabb bizonyítékként szolgált arra, hogy a nem megfelelő tervezésnek és kivitelezésnek a későbbiekben az üzemeltető látta a kárát.

Az 1964/65. tanévben tovább növekedett a tanterem-kihasználás foka, s egy előre maradt a két műszakos oktatás. Az oktató-nevelő munka színvonalának emelése érdekében szükségessé vált az iskolák szakmai felszerelésének fejlesztése. 1966-ra a szaktárgyak oktatásához szükséges tárgyi eszközök nagyrészt biztosít va voltak, az iskolai könyvtárak állománya folyamatosan növekedett.

Az 1965/66. tanévben lett önálló intézmény a kisegítő iskola, a mai Móra Ferenc Általános Iskola jogelődje, amely az 1961. évi III. törvény végrehajtásának egyik speciális intézménytípusa volt.6

1967-re a tanulólétszám állandó emelkedése következtében ismét tanteremhiány lépett fel. A zsúfoltságon némileg enyhített a József Attila Általános Iskola átadása 1968-ban, de számottevő javulást nem eredményezett.

Nehéz körülmények között működött a zeneiskola a Berecz Bertalan, ma Görbe utca 5. számú lakóépület tizenegy helyiségében. Helyzetében javulás 1970-ben következett be, amikor a volt tanácsháza, ma Rosti Pál Gimnázium és Szakközépiskola épületébe költözött. 1979-re személyi és tárgyi feltételeit tekintve az ország 132 zeneiskolája között a legjobbak közé tartozott.

Az eddig leírtak alapján jogosnak tűnik a végrehajtó bizottság 1971-es megál lapítása, hogy „...egyetlen tervidőszakban sem volt képes a város a tényleges igényeket a megépített létesítményekkel kielégíteni."7

1973-ban még mindig nem rendelkezett minden iskola műhely- és tornateremmel, a kisegítő iskola szertárhelyiséggel sem. Az úttörő-, klub- és könyvtárszobák száma sem volt elegendő. A tárgyi feltételek megfelelőek voltak részben az „Egy üzem - egy iskola" mozgalomnak köszönhetően. 1975-ig a szakmai eszközökkel való ellátottság tovább javult, megtörtént a tanulószoba- és a menzai ellátás bevezetése. 1975-ben Dunaújvárosban 50,6 tanuló jutott egy tanteremre, szemben az országos 32,3 fővel. A Római városrészben már működött a mai Petőfi Sándor iskola, a zsúfoltság enyhítésére mégis szükségesnek látszott négy tanterem igénybevétele a közgazdasági szakközépiskolában.

1977-ben lehetőség nyílt a József Attila iskolában az egy műszakos oktatás, valamint az I — II. osztályokban az egész napos oktatási rendszer bevezetésére. A kisegítő iskolát változatlanul a nagy zsúfoltság jellemezte, egy tanteremre átlagosan 33 tanuló jutott az országos 14-16 fővel szemben. Tornatermet ekkor már csak ez az iskola volt kénytelen nélkülözni. Az iskolák költségvetési ellátottságá nak mutatószáma (azaz az egy tanulócsoportra jutó kiadás összege) meghaladta az országos átlagot mind az iskolai, mind a napközis csoportok esetében.

1976-1980 között az általános iskolai oktatási hálózatban dinamikus mennyiségi és minőségi változás következett be. 1979-ben megtörtént a Dózsa György iskola tantermi szárnyának, konyhájának, aulájának műszaki átadása, folytatódott a Kőrösi Csorna Sándor és a Gárdonyi Géza iskolák építése.

A Fejér Megyei Pártbizottság határozata értelmében az V. ötéves terv idősza kában (1976-1980) Dunaújvárosban is meg kellett valósítani az egy műszakos oktatást. A területi aránytalanságok miatt ez csak körzethatár-módosítással volt megoldható. Egész tanulócsoportok és nevelőik más intézményekbe történő át irányítására került sor. A tanulók - mintegy 420-450 fő - utaztatása iskola busszal történt. Egyedül a kisegítő iskola osztályai maradtak váltóműszakosak.

A Béke városrészben 1982-ben kezdte meg működését a második, ma Arany János Általános Iskola. A Mező Imre iskola 1984-ben költözött új helyére, a kisegítő iskola pedig 1989-ben vehette birtokba mai épületét.

Sztálinváros első középiskolája, a gimnázium 1953. szeptemberi megnyitásától 1963. évi végleges helyére költözéséig albérletben működött. Épületének kivitelezésekor már tudni lehetett, hogy a feladatok ellátásához nem lesz megfelelő méretű, de menet közben a változtatásra nem volt lehetőség. Az intézmény a város igényeinek megfelelően a későbbiekben kiegészült egyéb középfokú oktatá si - kereskedelmi-, közgazdasági-, ipari szakközépiskolai8 - profillal, ezért 1964-től szükségessé vált a kétműszakos oktatás bevezetése. 1967-ben a túlzsúfoltság miatt 1-2 osztályt az épületen kívül kellett működtetni. 1968-ban a kereskedelmi szakközépiskola kifutó jelleggel megszűnt.9 1969-ben a II. sz. Gimnázium és Ipari Szakközépiskola, ma Bánki Donát Gimnázium és Szakközépiskola átadása révén a középiskolában lehetővé vált az egyműszakos oktatás bevezetése. 1968/69-ben a gimnáziumhoz csatolták az addig önálló Gyors- és Gépíró Iskolát - amelyet 1959-ben Paksról telepítettek Sztálinvárosba -, s a tűzoltólaktanyából a gimnázium épületébe költözött a Kereskedelmi- és Vendéglátóipari Szakmunkásképző Iskola. 1972-ben az ideális 16 osztály helyett 22 tanulócsoport elhelyezését kel lett megoldani. Folyamatban volt a kabinetrendszerű oktatás kialakítása, a szer tárak felszereltsége jó közepesnek volt mondható. Az intézmény 1968-ban vette fel dr. Münnich Ferenc nevét, 1990-től Széchenyi István az oktatási intézmény névadója.

A gimnáziummal egy időben kezdte meg működését a Kerpely Antal Kohóipa ri Technikum, amelyet tanárokkal, diákokkal együtt Diósgyőrből telepítettek Sztálinvárosba. 1954-ben az intézmény iránt csekély érdeklődés mutatkozott, a város fiataljai tulajdonképpen csak az 1959/60. tanévtől kezdték felfedezni. Egy 1961. évi, a Népi Ellenőrzési Bizottság által végrehajtott vizsgálat szerint a technikum nem illeszkedett kellően a város életébe, ami enyhén szólva furcsának tekinthető éppen egy kohászváros esetében. Érdemi változásra idő hiányában nem kerülhetett sor, mert a felsőfokú technikumi képzés kiépülésével párhuzamosan már az 1964/65. tanévben létszámcsökkenés következett be, majd 1968-ban a nappali, 1972-ben pedig az esti és a levelező tagozaton is megszűnt a középfokú képzés.

Az ipari szakközépiskolai képzés 1963-ban kezdődött, az első csoportokat a MÜM 316. sz. Ipari Tanuló- és Ipari Szakközépiskola indította. Az 1966/67. tanévtől a Gimnázium és Szakközépiskolában indultak ipari szakközépiskolai osztályok - egyidejűleg a MÜM-ben megszűnt az ilyen jellegű képzés -, majd 1969-ben megkezdte működését a II. sz. Gimnázium és Ipari Szakközépiskola. Átadására hiányos tárgyi feltételek, nem megfelelő bér- és dologi költségvetés mellett került sor. Az eredeti tervekben nem szerepelt a dolgozók iskolájának az épületbe való beköltöztetése sem, amely 1972-re 416%-os tanterem-kihasználtsá got eredményezett.

A középfokú közgazdasági oktatás10 1964 őszén kezdődött Dunaújvárosban az első általános tagozatú közgazdasági osztály beindításával. 1966-ban az általános mellett már gyors- és gépíró tagozat is működött. A mai Rudas Közgazdasági Középiskola átadására 1975. szeptember 1-jén került sor. A közgazdasági-, gép- és gyorsíró-, valamint kereskedelmi- és vendéglátóipari osztá lyok az új épület ellenére mostoha tárgyi feltételek mellett működtek, mert az intézménynek három tantermet át kellett engednie az általános iskolai képzés nek. Az iskolával egy időben kezdte meg tevékenységét a diákotthon, amely a kollégiumi címet 1978 novemberében nyerte el. Az iskola és a kollégium gazdasági integrációjára 1978. január 1-jén került sor, a pedagógiai 1979. július 1-jén történt meg. Az intézmény 1979. november 24-én vette fel Rudas László nevét, amelytől 1993-ban Dunaújváros közgyűlése - politikai indíttatásból - megfosztotta. A tantestület és a diákönkormányzat kérésére 1995-ben az akkori közgyűlés az intézmény elnevezését Rudas Közgazdasági Középiskola és Kollégium formában részben visszaállította.

A mai DUNAFERR Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola története szinte egybeforrt a város történetével. Az 1955/56. tanévben működését megkezdő MTH 316. sz. Ipari Tanuló Intézet alapfeladata Sztálinváros szakmunkásigényének biztosítása volt, elsősorban vasas és villamos szakmákban. Az iskola elhelyezése a Kerpely Antal Kohóipari Technikumban történt, innen 1956-ban a vasmű közigazgatósági épületébe kellett költöznie. Ebben az évben indították be az intézményben a kereskedelmi és a könnyűipari képzést. Önálló épületének átadása 1963. november 7-én történt, az iskola ekkor vette fel Makarenko nevét. Az 1963/64. tanévben villanyszerelő és irányítástechnikai műszerész szakközépiskolai képzést indítottak, ez a képzési forma 1969 után szünetelt. Az intézmény 1972/73 óta a főiskola műszaki tanárjelöltjeinek gyakorlóiskolája. 1971-ben elkészült az iskola új szárnyépülete és tornaterme, 1974-ben átadták a tanműhelyt és a jóléti épületet. A könnyűipari tagozat önálló épületének átadására 1976. szeptember l-jén, kollégiumának birtokbavételére 1977-ben került sor. A villamosipari szakközépiskolai képzést az 1984/85. tanévben kezdték meg. Az 1986/87. tanévben a tanulólétszám felduzzadása miatt a villamos tagozat a Dunai Vasmű I. munkásszállójára költözött. 1996-ban az oktatási intézményrendszer átalakítása következtében összevonták az Aranyvölgyi (volt Mező Imre) iskolát részben a Gárdonyi, részben a Dózsa általános iskolákkal. Ekkor kapta meg a villamos tagozat az Aranyvölgyi iskola épületét. Az intézmény 1988-ban a Dunai Vasmű fennhatósága alá került, majd 1991. január 1-jétől önkormányzati iskola lett.11

A kereskedelmi- és vendéglátóipari szakmunkásképzés 1956-ben indult be, mind országos, mind városi szinten. A kereskedelmi iskola vezetésére az iparitanuló-iskola igazgatója ekkor kapott megbízást. Az önálló kereskedelmi iskola 1962 őszén alakult meg. A tűzoltólaktanya második emeletén működött megfelelő tárgyi és hiányos személyi feltételek mellett. 1968-ban a vendéglátóipari képzés szakfelügyelete az oktatás tárgyi feltételeit már rossznak minősítette, elsősorban a helyhiány miatt. 1970-ben az intézmény a gimnázium épületébe költözött. Az állandó délutános oktatás tovább nehezítette a színvonalas keres kedelmi és vendéglátóipari képzést. 1972-ben a helyiséghiány az elméleti és gyakorlati oktatásban egyaránt nehézségeket okozott. Az intézmény - egy váratlan döntés következtében - az 1975/76. tanévet együtt kezdte az új közgazdasági szakközépiskolával. Szétválasztásukra egy 1989. decemberi tanácsrendeletet követően került sor, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Középiskola 1990 szeptem berétől önálló intézményként működik.

Az iparitanuló-iskolában 1956-ban a cipész, cipőgyártó, cipőfelsőrész-készítő, valamint a fodrász szakok oktatásával vette kezdetét a könnyűipari képzés,12 amely a nehézipari mellett nem volt számottevő. A könnyűipari szakmunkásta nulók gyakorlati oktatása egyénileg, mestereknél, a közismereti pedig az iskolában történt. Egy 1976-os terv szerint Dunaújvárosban kellett volna felépíteni egy országos beiskolázású, csak papíripari képzést folytató iskolát. Végül egyéb szakok indítására is sor került, s 1976 augusztusára felépült a könnyűipari tagozat önálló épülete. Az iskola a város leánytanulóinak jelentett jó továbbtanulási lehetőséget. A „leánytagozat" még 11 évig az anyaiskola kebelébe tartozott, önálló intézménnyé 1987. augusztus l-jén vált. Elnevezése Könnyűipari Szakmunkásképző Iskola lett. Az iskolához tanműhelyt nem építettek, ezért a szakmai képzést nem az iskolában, hanem a nagyvállalatoknál kapták a diákok. Az egészségügyi szakiskolai, illetve szakközépiskolai, valamint az általános vegyész technikus-képzést 1989-ben kezdték meg. Az intézmény elnevezése 1990 január jától Lorántffy Zsuzsanna Szakközép- és Szakmunkásképző Iskolára változott. A képzésben bekövetkezett változásoknak megfelelően sor került az épület bővítésére: új tantermeket, egészségügyi oktató kabinetet, vegyipari labort, ruhaipari géptermet stb. létesítettek.

A Dunát Vasmű Építője 1. szám 1950.

Az első vasöntés (1954. november 7.)

A Sztálin Vasmű főbejárata 1951. november 7-én

Az első vasöntés (1957. november 7.)

Az első sztálinvárosi óvoda

Gyerekek a kiserdőben

Sztálin út ma Vasmű út

Földrajzéra a Vasvári Pál Általános Iskolában

Új politechnikai műhelyt adtak át

Az első osztályosok ünnepélyes fogadása a Vasvári Pál Általános Iskolában (1955)

Sztálinváros története című kiállítás (1951)

Dunapentelétől Sztálinvárosig című kiállítás (1955)

A művelődő munkások

Az Állami Könyvterjesztő Vállalat „guruló könyvesboltja"

1954. május 1-jei felvonulás

1955. május 1-jei felvonulás

A MÁVAUT fakarosszériás autóbusza

Patyolat gőzmosoda

Dunapentele varos katonát parancsnokának parancsa (1956. november 12.)

A szovjet városparancsnok parancsa (1956. november 8.)

N. Sz. Hruscsov és Tapolczai Jenő (1958)

M. A. Szukarno látogatása

A lerombolt szovjet emlékmű (1956. október)

Az üzletház előtti tér (1956. november eleje)

Az úttörőváros felavatása (1958 május 4.)

Az úttörővasút kis gőzmozdonya

Az építőipari szakmunkásképzés13 a három hónapos átképző tanfolyamokkal vette kezdetét, majd 1952-ben MTH (Munkaerő Tartalékok Hivatala) építőipari iskolát helyeztek Budapestről Sztálinvárosba, amely 1954-ig működött. 1955. március 1-jével a 26/1. Gyárépítő Ipari Vállalat beiskolázott 26 kőművestanulót. A tanítás egy Kossuth Lajos utcai lakóház harmadik emeletén folyt. Az iskola 1956. augusztus 1-jén átköltözött a Duna sor 9. számú épületbe, ahol a két évfolyamnak egy-egy tanterem, valamint egy kollégiumi szoba állt a rendelkezésére. 1956 márciusától a kőművesek mellett ács- és festőtanulókat is beiskoláztak. A tanulólétszám emelkedése miatt az iskola hamar kinőtte a Duna sori helyiségeket. Az 1960/61. tanévben költözött a Dózsa György útra, ahol a 26. sz. ÁÉV munkásszállójának második emeletén kapott elhelyezést a diákotthon. A tanítás a tőszomszédságában lévő hat tantermes szemináriumi épületben folyt.

Az 1961. évi III. törvény a képzési időt egyes szakmákban három évre emelte. Az iskola önálló tantestülete létrejöttének kezdetét 1969-ben két függetlenített tanár kinevezése jelentette. Az 1969. évi VI. törvény a szakmunkásképzést jogilag integrálta az iskolarendszerbe, a középfokú oktatás szerves részévé tette. Ennek következtében fokozatosan fel kellett számolni a vállalati szakmunkásképzést. Az Építésügyi- és Városfejlesztési Minisztérium 1971. január 1-jével hozta létre a budapesti székhelyű Építőipari Szakmunkásképző Intézetet, amelynek a dunaújvárosi iskola kihelyezett intézménye lett. Az 1961. évi III. törvény értelmében az iskola B-fokozatú besorolást kapott.14 Az anyaintézet 1973. június 18-án könyvjó váírással átvette a 26. sz. ÁEV-tól a D/7 jelű Szakmunkástanuló Otthont, valamint az iskola épületét, s ezzel minden kapcsolat megszűnt a vállalattal.

Az iskola 1973 januárjában lett önálló intézmény 340. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet elnevezéssel. Felügyeletét a megyei tanács művelődési osztálya gyakorolta. Önálló költségvetéssel rendelkező gazdálkodási szervvé 1974. január 1-jén vált. Fenntartásának jogát a dunaújvárosi tanács 1980. december 31-én kapta meg, a felügyeleti joggal továbbra is a megyei tanács rendelkezett. A kettős irányítás 1989-ben szűnt meg.

Az intézmény 1974-ig csak a 26. sz. ÁÉV-nak képzett szakmunkásokat, 1975-től más vállalatok is képzési igénnyel léptek fel.

Hiába került sor 1981 szeptemberében az átépített iskola és az új tanműhely birtokbavételére, folyamatosan újabb tantermek kialakítása vált szükségessé. Az iskola az 1980-as évek elején - a középfokú tanintézetek közül egyedüliként a megyében - még nem rendelkezett tornateremmel. A megnyugtató megoldás másfél évtizeddel később született meg: az intézmény az 1996/97. tanévben költözött a Szilágyi iskola B-szárnyába, ahol az elméleti és a gyakorlati oktatáshoz szükséges feltételek végre biztosítottak voltak. Az iskola Hild József nevét 1996. december 11-én vette fel.

A felsőfokú műszaki oktatás lehetősége Dunaújvárosban 1962-ben teremtődött meg, amikor a Kohó- és Gépipari Minisztérium a Felsőfokú Kohóipari Technikum15 létesítéséről határozott kohász, gépgyártás-technológus, üzemszervező szakokkal, esti kihelyezett, majd levelező tagozattal. Az intézmény 1965-ben még beiskolázási gondokkal küzdött, nem rendelkezett kellő vonzerővel. A 3319/ 1966. sz. kormányrendelet alapján a felsőfokú technikumokat 1968-1972 között műszaki főiskolákká, egyetemekhez tartozó főiskolai karokká alakították át. Dunaújvárosban is 1966-ban foglalkoztak először az intézmény főiskolává történő fejlesztésének gondolatával. Megvalósulásával a város kultúrpolitikai jelentő sége emelkedhetett. A következő években a felsőfokú technikum hallgatói és oktatói létszámának növekedése, a műhely- és laboratórium-építkezések nyomán fokozatosan megteremtődtek a főiskolává válás személyi és tárgyi feltételei. A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Kohó- és Fémipari Főiskolai Kara létesítéséről Dunaújvárosban az 1969. évi 1028. sz. kormányhatározat döntött. Az intézmény célját üzemmérnökök képzésében jelölte meg a kohászat, gépipar, fémszerkezetgyártás számára.16

A dunaújvárosi iskolarendszerű felnőttoktatás17 idősebb, mint a város. Dunapentelén már 1947-ben megszervezték a dolgozók általános iskolai tanfolyamát a hat elemit végzettek számára. A tanulócsoport 6-8 fővel működött.

1951 szeptemberében kezdte meg tevékenységét a dolgozók kohászati ipari technikuma, majd 1952-ben az általános gimnáziuma, illetve az általános iskolája. A levelező oktatási formát az 1055/1953. X. 19. M. M. sz. határozat hozta létre, Sztálinvárosban a megkezdésére 1954 júliusában került sor. 1958-ra minden iskolatípusnál működött esti és levelező tagozat.

Az 1961/62. tanévben a Vasvári, a Szórád, a Ságvári és a Móricz iskolák tagozataként működő osztályokból önálló intézményként létrejött a Dolgozók Általános Iskolája. A Fejér Megyei Tanács V. B. 137/1963. sz. határozata hozta létre az 1962/63. tanévben a Dolgozók Gimnáziumát és Közgazdasági Technikumát. A két intézmény összevonására a Fejér Megyei Tanács V. B. 40/1964. sz. határozata alapján került sor 1964. szeptember 1-jétől Dolgozók Általános és Középiskolája elnevezéssel. Az intézmény székhelye a Ságvári iskolában volt, s kisegítő helyiséggel rendelkezett a Vasmű Klubban. 1966-69 között az iskola önálló épülettel bírt, központja a volt tanácsháza épületében (az intézmény 1990 óta ismét itt található) kapott helyet, kihelyezett tagozatai az üzemi iskolákban működtek. A II. sz. Gimnázium és Ipari Szakközépiskola 1969. évi átadása után a dolgozók iskoláját annak épületébe költöztették. 1974-ben általános iskolai osztályainak elhelyezése 14 helyszínen történt. A területi széttagoltság mellett az intézmény életében sok gondot okozott a kettős irányítás: az általános iskola felügyeletét a városi, a középiskoláét a megyei tanács látta el. A tárgyi feltételek megteremtésében részt vállaltak a város üzemei. Az iskola 1977-ben vette fel Földes Ferenc nevét. Névadóját a dunaújvárosi közgyűlés 1994-ben Rosti Pálra változtatta.

Az oktatás személyi feltételeinek néhány kérdése

Az 1950-es évek elején a helyi tantestületekkel szemben támasztott elvárásokat fokozta az a puszta tény, hogy sztálinvárosi iskolában tanítottak. A sztálinvárosi nevelőknek hivatásuk magaslatán kellett állniuk, ha méltók akartak lenni a vasmű dolgozóihoz: „...érezzék át annak súlyát és fontosságát, hogy ... Sztálinváros nevelői. Ezt a körülményt megtiszteltetésnek és kitüntetésnek" tekintsék, „...úgy kell dolgozniuk, mint az ország egyetlen iskolájában sem. Nem szabad hivatalos időt nézniük, hanem minden erejüket az iskola megerősítésére kell fordítaniuk"18 - hallhatták lépten-nyomon.

Az oktatási intézményrendszer kiépülésével párhuzamosan folyamatosan emelkedett a pedagógusok létszáma. Létszámhiány időlegesen előfordult ugyan, de huzamosan nem volt jellemző. A szaktanár-ellátottság időnként, inkább csak bizonyos tantárgyaknál - pl. matematika, nyelvoktatás, műszaki tárgyak stb. - okozott gondot, valamint a gyógypedagógusok és a szakképzett óvónők hiánya jelentett esetenként problémát.

A pedagógusok elvándorlásának többször a megoldatlan lakáshelyzet volt az okozója. 1952-ben lakáshiány miatt nem tudtak a városba telepíteni komolyabb tanerőket, a Vasvári iskola két gyakorlóévese is kénytelen volt hosszabb ideig a tornateremben lakni, s emellett még hónapokig fizetést sem kaptak.19 Pedig igencsak szükség lett volna „megbízható" tanerőkre, mert halaszthatatlannak tűnt a Szórád iskola tantestületének „felfrissítése" és pedagógusai ellen a kemé nyebb fellépés, ugyanis nem bizonyultak kellőképpen „hatékonynak" a klerikális reakció elleni harcban. Ezért jelentett nagy megkönnyebbülést, amikor az új, fiatal nevelők végre „jól" megszervezték az úttörőmozgalmat és a vasárnap délelőtti foglalkozásokat. A tanítónők és óvónők egy része azonban továbbra is járt templomba - ugyan vidékre -, s más botrányszámba menő esetek is előfordultak, mint például 1953-ban, amikor a minisztérium a helyi illetékesek megkérdezése nélkül helyezett a városba egy pedagógust, akinek feleségéről később kiderült, hogy 120 holdas kulák volt.20

1954-ben a pedagógushiány miatt az új állásokat gyakorlóévesekkel töltötték be, akik „...tulajdonképpen diákok ... pedagógiai nevelés(ük) még nem fejeződött be és könnyű a hajlandóság bennük, hogy a feladatokat félvállról kezeljék. Intézményeink jelenlegi helyzetére a túl sok fiatal nevelő harcos lendülete és tapasztalatlansága nyomja rá bélyegét".21 A fiatal, frissen végzett óvónők munkamorálja „...az ellenőrzés ellenére ... még mindig nem megfelelő, a legtöbbjéből hiányzik a hivatástudat"22 - állapította meg a végrehajtó bizottság. 1955-ben megvalósult az óvónők szakmai és politikai oktatása, ezzel megszűnt az óvoda gyermekmegőrző jellege. 1958-ra az óvodákban a személyi feltételek biztosítottak voltak.

1958-ban a nevelők átlagéletkora még mindig 30 év alatt volt, s az egyszerre idekerülő fiatalokból nehezebben alakultak ki a tantestületi kollektívák. A feladat változatlanul a minél több, nagyobb tapasztalattal rendelkező pedagógus - lehetőleg házaspár - városba telepítése volt. 1959-ben az új nevelők kiválogatásá nál a fő szempont a pedagógus pártszervezet erősítése volt. A pedagógusok az ország legkülönbözőbb helyeiről érkeztek, az 1960/61. tanévben közel 80%-uk nő volt. 1964-ben az új nevelők elszállásolása még mindig gondot okozott, s 1967-69 között is több jó képességű pedagógus ment el a városból megoldatlan lakásprob lémája miatt. Ezen a területen Dunaújváros 1971-re érte el a megyei viszonylat ban is kielégítő szintet, ami a pedagógusok lakáshelyzetének átlagosan két év alatt történő megoldását jelentette.

A végrehajtó bizottság a pedagógusok felkészültségét 1954-ben egyre jobbnak ítélte. A Vasváriban előfordultak ugyan fegyelmezési gondok, ezért helytelennek tartották, hogy a felső fiúosztályokban fiatal tanárnők tanítanak. A tanulók létszámának folyamatos emelkedése miatt a pedagógusok túlterheltek voltak, továbbképzésben és a város társadalmi életében nem vettek részt. 1955-re az oktatási intézményekben a nevelői kollektívák, az egységes nevelői követelmények kezdtek kialakulni, a tanárok a mozgalmi munkából is egyre jobban kivették a részüket.

Az 1956. évi forradalom alatt a „...nevelők zöme józanságát megőrizte",23 tíz pedagógus ellen folyt a későbbiekben eljárás. Az MSZMP 1958. évi művelődéspo litikai irányelvei nyomán a nevelők világnézetében rövid időn belül alapvető változást kellett elérni: a lojalitást az „őszinte légkör" és a „türelmes meggyőzés" eszközeivel marxista-leninista világnézeti meggyőződésnek kellett felváltania.24 Annál inkább, mert a sztálinvárosi tantestületekben is felfedezni vélték a nacionalizmus, a vallásos világnézet maradványait, amelyek ugyan közvetlenül nem kerültek felszínre, de a közvetett veszélyt sem tekintették elhanyagolhatónak. Ezért 1959-ben már a pedagógusok állandó ideológiai továbbképzésen vettek részt, s az ideológiai téren bekövetkezendő fordulattól várták a városi szintű pedagógiai és politikai egység megteremtését. 1960-61-re a párttagok aránya kedvezően alakult, az óvodákban is sikerült pártcsoportot létrehozni. Az általános iskolákban a párttagok aránya 20%, a gimnáziumban ennél magasabb volt. A munkaerő-gazdálkodásnál a pártépítés szempontjai előkelő helyen szerepeltek. A pedagógusok körében jelentős igény merült fel a marxista-leninista egyetem iránt. Ugyanakkor a legnagyobb sajnálattal állapították meg, hogy a vallásos világnézet, a nacionalizmus maradványait még mindig nem sikerült teljes mértékben kiirtani, sőt képviselőik bomlasztólag hatottak az egyes közösségekre. Ilyen esetekben fegyelmikre, leváltásokra, áthelyezésekre került sor, mindig szigorúan egyeztetve a városi pártbizottsággal.

1964-ben az általános iskolai nevelőellátottság az alapfeladatok megoldását biztosította, de a túlterheltséget nem szüntette meg. Gondot okozott, hogy a középiskolai tanárok nem tudtak képesítésüknek megfelelően elhelyezkedni. A felnőttoktatásban létrejött ugyan az önálló tantestület, de nem megfelelő lét számmal, ezért szükség volt a nappali tagozatok nevelőinek segítségére.

1966-ban a városban nem dolgozott képesítés nélküli pedagógus. Az 1967/68. tanévre a szakos ellátottság mértéke 91,8%-os volt, jóval meghaladta az 54%-os megyei, illetve a 60%-os országos átlagot.

A középiskolai tanárok szakmai-pedagógiai továbbképzését a megyei művelő dési osztály irányította, ideológiai továbbképzésük 1965-tól városi szinten folyt.

Az 1968/69. tanévet a tanítófelesleg és a szaktanárhiány jellemezte. 1969-ben a kisegítő iskola szaktanári ellátottsága bizonyult a leggyengébbnek. A szakos ellátottsága 1974-ben is csak 39,1%-os volt, 1977-re az arány 60%-ra javult.

1970-ben az ipari szakközépiskola küzdött műszaki tanárhiánnyal. A dolgozók iskolájában viszont végre megteremtődtek a személyi feltételek a feladatok ellátásához, de csak időlegesen, mert 1973-ra az általános iskolai felnőttoktatás évek óta tartó növekvő tendenciája miatt egyre nehezebben tudták biztosítani a tanerőigényt, majd pedagógushiány lépett fel. 1972-ben a gimnázium személyi feltételei maradéktalanul biztosították az oktató-nevelő munka szükségleteit.

1970-től az óvodákban az alacsony bérezés, a nagy létszámú csoportok kiszol gálásának nehézsége okozott gondot, vezetett munkaerő-vándorláshoz. 1973- ban a szakképzetlen óvónők aránya 18% körül mozgott, 1977-re 17,4%-ra csökkent az országos 22,5%-kal szemben.

A pedagógusok bérezésében 1971-ben került sor jelentős emelésre, differenciá lásra is lehetőség nyílott, amelyet azonban vegyes érzelmekkel fogadtak, tartván a szubjektivizmustól. Ezekben az években a város jutalmazásokra is jelentősebb összegeket fordított. A pedagógusok túlterheltsége azonban továbbra is fennállt, s a hangulatjelentések emiatti elégedetlenségükről számoltak be.

Az oktató-nevelő munka fontosabb jellemzői

1951 őszén az új tanév feladatait a dunapentelei „régi" és az „új" általános iskola közös igazgatója az alaposabb oktatómunkában, a szocialista nevelésben, a rend és a fegyelem megszilárdításában jelölte meg. Bejelentette, hogy az új iskolában nem lesz hittanoktatás, mert „A szocialista városban furcsa volna, ha a klerikális reakció képviselője megjelenne".25 Jelen volt viszont az óvárosi iskolában, ezért a hittanoktatás „megfékezésére" az elkövetkező években a legkülönbözőbb eszközöket vetették be. Az ellenség ellen folytatott politikai harc megvalósulása volt a gyerekek hitoktatásról történő lemorzsolódásának elősegítése, a vallási okok mi att történt mulasztások szigorú megbüntetése, a tantestület „felfrissítése" ateista pedagógusokkal, a papokkal szembeni „keményebb" fellépés, úgy mint áthelyezésük sürgetése, a káplán hitoktatói kinevezésének megakadályozása. Jól működött az ellenük (is) tevékenykedő információs hálózat, mely bűnükül rótta fel, hogy gyakran járnak civilben, házi agitációt folytatnak, illegális könyvtárukból könyveket kölcsönöznek a tanulóknak.26

Gondok mutatkoztak a fegyelemre nevelés terén is, különösen az újvárosi iskolában. Pedig nemcsak a szülők, hanem a pedagógusok között is voltak hívei a „...burzsoá nevelési eljárásnak",27 azaz a testi fenyítésnek. A helyzet az elkövetke ző években sem javult sokat. 1954-ben az oktató-nevelő munkát olyan objektív nehézségek is hátráltatták, mint például a napi szervezési gondok, a nagyfokú fluktuáció, amelyeket azonban „a fejlődés túl gyors üteméből"28 származónak minősítettek. Az iskolák számbeli gyarapodása mellett elmaradt a minőségi fejlődés. A nevelőmunka legnagyobb veszélye a formalizmus volt: a tanulók erkölcsi tudata és cselekedetei nem álltak összhangban. „Kevés erőfeszítést teszünk annak érdekében, hogy a tanulók ne csak hallják, hanem éljék és gyakorolják a maguk kis közösségében a kommunista erkölcsöt"29 - fogalmazták meg önkritikusan. A szocialista tulajdon megvédésére nevelés hatékonyságát megkérdőjelezte a lopások számának elszaporodása, amelyet - a rossz tanulmányi eredményekkel együtt - szülői gondatlansággal magyaráztak.30 Az oktatómunkát tankönyv hiány, rosszul szerkesztett tankönyvek, a tananyag maximalizmusa, esetenként taníthatatlansága nehezítette az alsó fokú iskolákban.

Az 1954. évi közoktatás-politikai határozat az általános iskolák és általános gimnáziumok részére állandó tantervek kidolgozását és fokozatos bevezetését írta elő. Részletes útmutatást adott a nevelés tartalmára és szellemére vonatkozóan. Kimondta, hogy le kell küzdeni a világnézeti nevelőmunkában meglévő frázisszerűséget, szélesebb alapokra kell helyezni a hazafias nevelést az iskolai élet minden területén.

A szakfelügyelet és az oktatási osztály 1955-ben az oktatómunka vonatkozá sában az általános iskolában nem tapasztalt komoly hiányosságokat, de a tanítást sok esetben erőltetetten átpolitizáltnak vagy ideológiai szempontból semleges nézőpontúnak találta. Ezekben az években a szilárd ismeretek nyújtása, a tantárgyi követelmények meghatározása, a politechnikai oktatás bevezetésének előkészítése, az új alsó tagozatos tanterv megismerése, az alsó tagozatos szakmai munkaközösségek megszervezése jelentette a fő feladatot. Politikai jelentőséggel bírt a Sztálin Vasmű megtekintésének szerepeltetése az iskolai munkatervben.

A nevelőmunka változatlanul esetleges volt. A materialista világnézet alapjainak lerakása, az öntudatos fegyelem és a közösségi szellem kialakítása helyett jószerével csak a fegyelmezetlenkedők megrendszabályozására szorítkozott. Az iskolán kívüli neveléssel fokozottabb törődést, például a gyerekek magatartásának megfigyelését társadalmi munkában, tartottak szükségesnek. A szülőkkel való kapcsolat, főleg az újvárosi iskolákban, gyenge volt: „...sok szülőnek az az álláspontja, hogy a szülők éljenek a termelésnek, a nevelők pedig a nevelésnek."31 S bizony előfordult, hogy családlátogatáskor a pedagógust majdnem kiutasították. Iskolakerülők különösen a délivárosi barakktáborban voltak - gyakorta előfordultak a két-három napos otthonról történő elszökések -, s az iskolai beíratásnak is elsősorban a Délivárosban, valamint a radari barakktáborban lakó szülők nem tettek eleget.

1957-ben a Móricz iskolában rendelkezésre álltak a tárgyi és személyi feltételek a Kodály Zoltán-féle ének-zene tagozatú osztály megszervezéséhez, így szeptemberben megkezdhette munkáját az első osztály.

Az MSZMP 1958-ban részletes politikai programot dolgozott ki a művelődés területére.32 Az oktató-nevelő munka alapvető feladatait ettől kezdve Sztálin városban is az „Irányelvek" szabták meg. Legfontosabb teendővé az ifjúság marxista-leninista világnézetének értelmi és érzelmi ráhatással történő kialakítása vált. Az általános iskola V-VI. osztályaiban bevezetésre került az új tanterv és utasítás. Az új tankönyvek szintén a szocialista oktató-nevelő munka hatékonyságának növelését kívánták biztosítani. Ismét fokozott hangsúlyt kapott a klerikalizmus hatásának a semlegesítése. Bár a hittanra jelentkezők száma 1956 óta folyamatosan csökkent a pártbizottság és a pártszervezetek hathatós közreműködése következtében, legnagyobb sajnálatukra azonban a hitoktatást nem gátolhatták meg, ha már az állam engedélyezte.33 Taktikai okokból - a bomlasztás elősegítésére - úttörők is jártak a hittanórákra, amelyeket az igazgatók ugyan csak gyakran látogattak. A pártbizottság ezért külön köszönetét fejezte ki nekik. A világnézeti nevelést hatékonynak minősítették, mert a tanulók „...sok esetben eljutottak a pozitív állásfoglalásig".34

Az „Irányelvek" kiemelten kezelte a munkára nevelést, a nevelés és a termelőmunka kapcsolatának megszilárdítását, a tanulóifjúság életre való felkészítését és a műszaki, gyakorlati oktatás bevezetését. A gyakorlati foglalkozás tantárgy kísérleti oktatására az ország 500 általános iskolájában került sor, többek között a Vasvári és a Móricz iskolákban. A tanulók túlterheltségét a tananyag, a házi feladatok csökkentésével, a reálisabb elbírálással kívánták megszüntetni. A tantestületek pedagógiai egységének hiánya megmutatkozott az osztályozás elveinek nem egyöntetű alkalmazásában is, a maximalizmus főként az általános iskolákban tanító középiskolai tanárokra volt jellemző. Az iskolák nem voltak egységesek az iskolai munka alapfeladatának - elsődleges a tanórán folyó oktató nevelő munka - megítélését illetően sem. Az „Irányelvek" nyomán előtérbe került a munkás-paraszt származású fiatalokkal való fokozottabb törődés. Az iskola és a család kapcsolatának megjavítására tett erőfeszítések - az egységes nevelés elvének érvényesülése érdekében - 1958-ra némi eredményt mutattak, legalábbis a szülők iskolához való addigi passzív hozzáállásában pozitív változás következett be.

Ezekre az évekre a „...városunk iskolái ne csak külsőjükben, hanem belső tartalmukban is szocialista iskolákká váljanak"35 - törekvés volt a jellemző, s még mindig érvényes volt a szocialista város státusából fakadó vélt vagy valós elvárás, mely szerint a sztálinvárosi iskolákban az „országosnál valamivel jobbat"36 kell(ett volna) produkálni.

Az „Irányelvek", majd az MSZMP VII. kongresszusának határozata nyomán született meg az oktatási rendszerről az 1961. évi III. törvény. A feladatok végre hajtására több évet szántak. A törvény legfontosabb alapelve az iskola és az élet kapcsolatának javítása, a tanulók termelőmunkába való bevezetése volt. Szellemében emelni kellett a korszerű természettudományos általános és szakmai műveltség színvonalát, a tanulók túlterhelése helyett fokozottan figyelembe véve életkori sajátosságaikat. A korábbiaknál határozottabban fogalmazódott meg a világnézeti nevelés fontossága, egységben az erkölcsi, esztétikai, szocialista hazaszeretetre és proletár internacionalizmusra, a munka és a dolgozó ember megbecsülésére történő neveléssel.

Természetesen a dunaújvárosi iskolákban folyó oktató-nevelő munkát is a törvényadta feladatok megvalósítása jellemezte. 1964-ben három iskolában egy-egy osztállyal megindult az orosz tagozatos oktatás. A gimnáziumban az oro szon kívül angol, francia, latin, német és olasz nyelv tanulására volt lehetőség. A felnőttoktatásban - melynek kibontakoztatásában a fordulat az „Irányelvek" hatására az 1959/60. tanévben következett be - a minisztérium és az Országos Pedagógiai Intézet által meghatározott kísérletek folytak a tantárgycsoportos oktatás - mely a későbbiekben bevált módszernek bizonyult - és az üzemi iskolák létrehozása területén. A Móricz iskola első végzős ének-zene tagozatú osztályának évzáró hangversenyén 1965 májusában jelen volt Kodály Zoltán. Az intézmények 1966-ra az oktatás színvonalában jelentős fejlődést mutattak. Már az 1950-es évek második felében az általános iskolákban az állandóan emelkedő létszám, a tanárok elvándorlása ellenére sikerült azonos szinten tartani a tanul mányi eredményt, amely megfelelt a megyei szintnek, s nem maradt el az orszá gostól. Az 1960-as évek második felére a tanulmányi átlagok tovább stabilizálód tak. A nevelésközpontúság elve azonban még nem érvényesült megfelelően az óravezetésben. A világnézeti nevelés a társadalomtudományok esetében bizonyult hatékonyabbnak. A középfokú intézményeknél is fokozatosan vezették be a tantervi reformot és a nevelési tervet. Az új szakközépiskolai tantervet - melynek lényege a szakmacsoportos oktatás volt - az 1967/68. tanévtől alkal mazták.

A politechnikai képzés - mely egyben nevelési feladatokat is megvalósított - célja a tanulók olyan ismeretekkel és képességekkel való ellátása volt, amelyekkel a szocializmust építő társadalomban minden embernek rendelkeznie kellett. Megvalósulása a természettudományos tantárgyak, a gyakorlati foglalkozás és a szakkörök keretében történt. Nevelési célja a munkaszeretet, a munkához való szocialista viszony kialakítása volt. A politechnikai képzés eredményességének tekintette a végrehajtó bizottság, hogy 1967-ben a 190 gimnáziumban érettségizőből 80-100 fő „minden külső ráhatás nélkül"37 a fizikai munka felé vonzódott. Az érettségiző lányok munkába állítása évekig gondot okozott. A helyzeten némileg az javított, hogy az óragyár megkezdte a termelést.

1965-1968 között a városban nagyon beszűkült a középiskolai beiskolázás lehetősége. A nyolcadik osztályt végzettek beiskolázási aránya 55%-ról 27%-ra. csökkent. 1971/72-re ugrásszerű változás következett be ezen a téren: a nyolcadik osztályt végzettek 92,6%-a tanult tovább valamilyen szinten.38 A tovább nem tanulók pedig el tudtak helyezkedni a munkaerőhiánynak köszönhetően. A középiskolát végzettek 12,8%-a tanult tovább 1964-1968 között.

1968-ban még folyamatban volt az iskolareform megvalósítása. A tanulók túlterheltsége országosan is gondot jelentett. Az MSZMP IX. kongresszusa előtérbe állította a fizikai dolgozók gyermekeinek fokozott segítését. Úgy tűnik azonban, hogy erre éppen az érintettek nem tartottak igényt. Ezért ezen a téren az intézmények 1968-ban kevés eredményt tudtak felmutatni. A tanulók többségének viszonya a tanuláshoz jó esetben közömbösnek, de inkább rossznak, az érintett szülők pedagógiai együttműködési készsége problematikusnak volt mondható. 1970-ben a középiskolát végzettek körében kevés hajlandóság mu tatkozott a továbbtanulásra, a fizikai dolgozók gyerekeinek aránya rossz, a parasztszármazásúaké még rosszabb volt. A szülők meggyőzése társadalmi és politikai üggyé vált. 1972-ben az ipari szakközépiskolában végzettek továbbtanulási esélyeit rontotta, hogy a felvételi követelmények a gimnáziumi képzéshez igazodtak. Viszont a gimnáziumi tanulók országos tanulmányi versenye ken elért eredményei, felsőfokú oktatási intézményekbe való bejutási arányuk - az 1970/71. tanévben a jelentkezettek 44,2%-át vették fel - eredményes oktatómunkát igazoltak.

A honvédelmi nevelés - amelynek feladata a hazán kívül a testvéri országok megvédésére való felkészítés volt - az MSZMP PB 1967. évi júliusi határozata, valamint az M.M. 169/1968. sz. rendelete alapján 1968-1970 között fokozatosan került bevezetésre az általános iskolák VII-VIII. osztályaiban és a középiskolákban, elsősorban az osztályfőnöki és a testnevelés órák keretében. Némi gondot okozott ugyan, hogy az osztályfőnökök nagyobb része a gyengébb nemet képviselte, s a szülők is bizalmatlanok voltak, de ezek a tényezők nem jelenthettek legyőzhetetlen akadályt.

A 109/1969. M. M. sz. utasítás a pedagógusok új rendszerű továbbképzésé ről az alsó- és középfokú intézményekre terjedt ki. Megalakult a megyei továbbképzési kabinet helyi részlege, s létrejött az önálló városi szakfelügyelet. A pedagógiai elmélet és gyakorlat biztosítására tantárgycsoportonként bázisiskolákat jelöltek ki.

1970-ig a dolgozók iskolájában az általános iskolai képzés elmaradt a középis kolai mögött, holott a városban mintegy 10 ezren nem rendelkeztek általános iskolai végzettséggel. A fő feladatot az oktatás módszereinek javítása jelentette. A felnőttoktatás nevelési teendőit az iskolareform világosan megfogalmazta - a legfontosabb a marxista világnézet kialakítása volt -, elkészültek a tantervek, az új tankönyvek. Az intézmény nevelési módszere a „meggyőzés és kényszerítés dialektikus kapcsolatából"39 állt.

A tanulók nyári foglalkoztatását, táboroztatását valamennyi intézménytípusnál a tanévek szerves kiegészítésének tekintették. Célja a fizikai munkára nevelés tantervi követelményeinek elmélyítése, a közösségi nevelés, valamint a kereseti lehetőség révén szociális segítség nyújtása volt.

Az óvodába férőhely hiányában fel nem vett iskolakötelesek számára először 1970-ben szervezték meg az iskolai előkészítő tanfolyamokat. 1971-ben három óvodában végezték el az új óvodai program40 kísérletét. Az általános iskola nyolc évfolyamán kísérleti számtan, V-VII. osztályban kísérleti történelem és élővilág oktatás folyt. 1972-ben a József Attila iskolában iskolaotthonos osztályokat indítottak. Ennek az időszaknak a problémái közé tartozott, hogy az iskolareform végrehajtása során az oktató-nevelő munka tudományos alapokra helyezé sének folyamatában a tudomány egyre inkább öncélként jelentkezett.

Az MSZMP KB az MSZMP X. kongresszusának megfelelően 1972 júniusában határozatot hozott az állami oktatás helyzetéről és további feladatairól „...a tartalom korszerűsítése, a minőség javítása, összhangban a felépülő szocializmus igényeivel"41 célkitűzésekkel. Végrehajtására megyei, majd városi intézkedési tervet készítettek.

Ebben az időben a város hat általános iskolájában folyt kabinetrendszerű oktatás. Még mindig feladatot jelentett a tanulói és a nevelői túlterhelés mérséklése tananyag-, illetve óraszámcsökkentéssel. Az 1971. évi VI., az ifjúságról szóló törvény, valamint annak végrehajtásáról rendelkező 1043/1971. sz. kormányhatározat a szocialista szellemű és közéleti nevelést állította a középpontba. Ennek ellenére a város oktatási intézményeiben a nevelési kérdések kisebb súllyal szere peltek, mint a szaktárgyak módszertana. Ezért döntött úgy a végrehajtó bizottság, hogy a hangsúly a továbbiakban a világnézeti és a közösségi nevelésre helyeztessék, valamint teremtődjön meg a tanórai és a tanórán kívüli nevelés közötti összhang. Az oktatási intézmények zártságának oldására a Munkásművelődési Központ rövidesen várható átadása kínált lehetőséget.

Az általános iskolákban a tanév végi pótlófoglalkozások megszervezésére először az 1972/73. tanévben került sor, ennek eredményeként lényegesen csökkent a bukások száma. Négy első osztályos tanulócsoportban kísérletképpen bevezették az automatikus előrehaladás módszerét. A középiskolákban általában színvonalas oktató munka folyt: a tanulmányi versenyeken jó eredmények születtek, a továbbtanulók megállták a helyüket a felsőoktatási intézményekben.

A felnőttoktatás területén 1970 után jelentős előrelépés következett be, amelyet az összehangolt politikai munkának - elsősorban a városi pártbizottság tevékenységének tulajdonítottak. Csökkent a lemorzsolódás, bevált a tantárgy csoportos oktatási forma. A „Politizálunk, ahol csak kell"42 - módszer alkalmazásával törekedtek megvalósítani a fő nevelési célkitűzést, a marxista világnézet kialakítását. A középiskolai beiskolázás iránti nagyfokú igény egyik oka a városba települt lakosság viszonylag alacsony iskolázottsági szintje volt.

A kisegítő iskolák új tanterve 1971-1974 között fokozatosan került bevezetésre, a folyamatot nehezítette a tankönyvek, munkafüzetek hiánya. A fő feladatot a politechnikai oktatás hangsúlyossá tétele, a tananyagcsökkentés, az alapkészségek eredményesebb fejlesztése jelentették. A minisztérium felkérésére az iskola első osztályában kísérleti számtan oktatást folytatott. A tanköteles korúak 3- 3,5%-a járt a kisegítő iskolába, s az intézménynek - intézeti férőhelyek hiányában - a súlyosan fogyatékos gyermekek beiskolázásával is próbálkoznia kellett.

1976-ban a végrehajtó bizottság véleménye szerint még mindig hiányoztak az egységes nevelési eljárások, következetlenség jellemezte a követelményeket, az ellenőrzést és az értékelést. Elismerték ugyan, hogy a neveltségi szintet nehéz felmérni a hazafias és az internacionalista, valamint a honvédelmi nevelés terén. Ez utóbbit az általános iskolák VII—VIII. osztályaiban honvédelmi felelősök irányították, akik városi szinten munkaközösséget alkottak. A végrehajtó bizottság részletesen megszabta a teendőket a honvédelmi nevelés hatékonyabbá tétele érdekében. Ennek értelmében például minden iskolában egy tanárnőnek lövészet vezetői igazolványt kellett szerezni.

1978-ra az óvodák tartalmi munkája az iskolai előkészítés tekintetében sokat javult, különösen a matematika, környezetismeret, természetismeret területén. Az általános iskolában végrehajtották a tananyagcsökkentést. A fizikai dolgozók gyermekeinek megsegítését szolgálták a középiskolára felkészítő tanfolyamok. A napközi otthonokban végzett munkának az iskolai oktatást, nevelést kellett kiegészítenie.

Jó eredményeket mondhatott magáénak az Állami Zeneiskola az esztétikai nevelés, a hangszeres zenei műveltség megalapozása és elterjesztése terén. A tanulókkal való egyéni foglalkozás következtében jelentős személyiségformáló hatása sem volt elhanyagolható.

1979 szeptemberétől a Petőfi iskolában angol szakosított tantervű tanulócsoportot szerveztek a III. osztálytól városi beiskolázással. Egy év múlva a Gárdonyi iskolában I—IV évfolyamon szakosított tantervű osztályok indultak testnevelésből, ugyanitt, valamint a Vasvári iskolában első évfolyamon korrekciós osztályo kat szerveztek a fejlődésben visszamaradt és a nem iskolaérett gyerekek részére. A Kőrösi iskolában a III. osztálytól szakosított tanterv alapján kezdték meg a német nyelv oktatását.43

DUNAÚJVÁROS ÉPÍTÉSZETE (1950-1989)

A Május 1. utca 1. számú lakóházon lévő emléktábla hirdeti: „E ház alapjainak lerakásával kezdődött városunk építése 1950-ben". Ezt megelőzően a területen valóban mezőgazdasági földek voltak. Az azóta eltelt - történelmi szempontból rövid - időszak alatt e Duna fölé magasodó löszháton egy viszonylag korszerű, magyar közép-város alakult ki, amely ma már az ország településhálózatának fontos eleme. A helykiválasztás - bár azt a minisztertanács 1949 végén, az adott politikai helyzetet mérlegelve nem műszaki-gazdasági érvek alapján döntötte el, szerencsésnek mondható. Hiányzott ezen a területen egy olyan természetes központ, város, amely nemcsak egy nagyüzem lakótelepévé, hanem a térség kulturális, közigazgatási és gazdasági központjává is válhatott.

A Dunai Vasmű és a hozzá kapcsolódó város építése az I. ötéves terv legjelen tősebb beruházása volt, és hosszú ideig e „szocialista város" építése fontos központi feladat is maradt. E hangsúlyos szerep természetes velejárója, hogy Duna újváros az 1950 óta eltelt időszak magyar építészetének, irányzatainak, eredményeinek és hibáinak bemutatására a legteljesebb mértékben alkalmas.

A város születésének ideje, építésének első szakasza - az 1950-es évek első fele - ideológiailag és ezzel összefüggésben művészeti szempontból is rendkívül izgal mas korszak volt. Az ezt megelőző rövid, a II. világháborút követő demokratikus időszakban az újjáépítés a korábbi, hazai „modern" építészeti irányzat megerősö dését eredményezte. A művészetek közül a leglassúbb, késleltetett mozgású az építészet. Az eszmei irányváltás az irodalomban (a költészetben, de prózában is) szinte azonnal megjelenik. Az építészeti elhatározások és tervek megvalósulása ezzel szemben éveket jelent. 1950-ben az addigi „modern" irányzatot felülről megfogalmazott kritika érte. A híressé vált ideológiai vitában Major Máté és köre úgy vélte, hogy a modern építészet emberközpontú, szocialista eszmét képvisel, és ennek kellene a szocialista korszak építészetévé válnia. Mások tudatosan tagadták ezt - nyilvánvalóan szovjet hatásra -, és ezt az álláspontot hibásnak tartották. A szocialista realista - rövidítve „szocreál" - építészetet így fogalmazták meg: „tartalmában szocialista, formájában nemzeti". Ebben a hagyományos történelmi építészet, elsősorban a magyar klasszicizmus hagyományait kívánták folytatni, ami részben anakronizmus volt, de kétségtelenül lehetőséget adott pozitív törekvésekre is.

Mégis, az építészet késleltetett reagálása miatt természetes, hogy 1950 után közvetlenül még egy „modern" felfogású lakónegyed épült meg első ütemként. Ez a Május 1. utca, Ady Endre, József Attila és Babits Mihály utcai házcsoport, itt zöld területben „úszó", jól tájolt, jól használható, korszerű lakásalaprajzokra törekvő, de lapos tetős, az ország más településien is megépített típustervek valósultak meg. Ki kell emelni tervezőjüket, Schall Józsefet (1913-1989), aki 1956-ban többek között e háztípusok kialakításáért kapott Ybl-díjat. Érdemes nyomon követni a szocreál irányban történt változást a Görbe utcai Schall- házakon, amelyek a korábbi elrendezésű házak 1953-ban megépített, magastetős, átformált változatai.

A lakónegyed központjában, a Bartók Béla tér téralakításában és két középületében már egyértelművé válik a szocreál törekvés. Zilahy István (1917-1993) tervei szerint épült meg 1952-1953-ban a Művelődési ház (ma Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza). Zilahy legjelentősebb alkotása Dunaújvárosban a volt Aranycsillag Szálloda a Vasmű úton, de ő tervezte a 10 tantermes, ma Móricz Zsigmondról elnevezett általános iskolát és a 20 tantermes, Petőfi ligeti iskolát is.

Az első építési ütemhez kapcsolódó érdekes épület a Bartók Béla téri kis üzletház, a fiatal, 1956 óta az USA-ban élő, dolgozó Vági Oszkár alkotása. Jól tükrözi a szocreál útkeresését: arányaival, szegmensíves bejáratával, ablaksorával egyszerűségre törekszik. Nincs rajta se oszlop, se párkány, se balluszter - a későbbi szocreál jellemző stílusának legáltalánosabb eszközei -, mégis egyéni, hangsúlyos és már nem azonos a korábbi „modern kockaházak" stílusvilágával. Mozaikképek (Iván Szilárd kalocsai virágai, valamint Iván Szilárd, Hegyi György, Mattioni Eszter, Percz János és Rácz András tematikus jelenetei) oldják, gazdagítják az épületet, azzal szerves egészet alkotva. Ez a ház az átmenet, a stíluskeresés jellemző, érdekes, értékes példája.

Ebben a stíluskereső korban még néhány jelentős alkotás született, amit érde mes kiemelnünk. A magyar építészek és képzőművészek közül többen őszintén kerestek valamiféle egyéni, ugyanakkor sajátosan magyar utat. A modern építé szet funkcionális, szerkezeti, alaprajz-szerkesztési eredményeit saját egyénisé gükkel ötvözve, a történelmi, ill. népi építészet arány- és formaképzési örökségét felhasználva igyekeztek megfelelni a szocreál feltételrendszerének, ugyanakkor megpróbáltak kellő távolságot tartani a mintaképként eléjük állított szovjet építészettől, annak formavilágától.

Ezek az épületek az adott korban és keretek között tanúsítani tudták alkotóik tehetségét, értékeit. Ilyen jelentős alkotás Ivánka András rendelőintézete a Vasmű úton. Ivánka 1911-ben született és alapjában ízig-vérig a modern építészet híve volt. Így természetes, hogy a rendelőintézet jellegzetesen modern kompozíció: egyszerű hasáb formájú főtömegéhez nyaktaggal kapcsolódik az „előredobott", henger formájú bejárati előcsarnok-rész. A stílusváltoztatás követelménye a tervezési folyamat közben jelentkezett, ezért az alkotó építész - bizonyára nem is teljesen önszántából - „felöltöztette" ezt a lényegében modern épületet, finom érzékkel keresve meg a klasszicizáló stílus néhány jelzésszintű elemét: a bejáratok keretezését, oszlopokat és palmetta-díszítést, valamint az egyszerű, stilizált főpárkányt. Ezek a módszerek nem álltak távol egyes skandináv építészek, pl. Gunnar Asplund formavilágától sem, aki szintén a korszerűség és hagyomány ötvözésén fáradozott, és ez időben itthon is sokan tekintették példaképüknek. Mindez elfogadhatóvá tette, a rendelőintézetet, de annak megépülte után volt néhány év, amikor úgy ítélték, hogy a nyugati irányzat, a „modern"-ség került túlsúlyba, és születtek olyan városrendezési tervek, amelyek a főútvonal felől takarták volna e házat.

Kisebb vihart kavart Szrogh György Dózsa filmszínháza is, annak ellenére, hogy e ház stílusjegyei, alkotó módszerei terén joggal párhuzamba állítható Ivánka rendelőintézetével. Szrogh Györgynek (1915-1999), aki 1953-ban Ybl díjat is kapott elsősorban ezen épületéért, e házában is kevesellték a szocialista realista elemeket, és a modernség túlsúlyát érzékelték. A filmszínház épülete egy jó irányú tér központjába került: talán a város legsikerültebb tér-egységét sikerült itt - a városrendezőkkel együttes alkotásként - létrehozni. E filmszínház nem csak külső megjelenésében, de belső tereiben is értékes alkotás.

Ezen átmeneti korszakban született az Intercisa Múzeum mai épülete is. Eredetileg pártház céljára épült. Méretei, léptéke szerényebb elképzeléseket tükröz, amikor még nem kapott fő hangsúlyt a nagyszabású szocialista város létre hozásának gondolata. Ezért a későbbiek során e ház megnövelése, „megkettőzése" is szóba került, majd a körülépítése, részbeni takarása meg is valósult. Mégis elmondható, hogy e ház megformálásában már sikerült a szocreál elképzeléseknek jól megfelelni, sőt mintául szolgálni. A belső udvaros, kétemeletes, magas tetős, összefogott tömegű épület bejárati részén a három középső axis (tengely) előrelépő, timpanonra (háromszögű oromzatra) emlékeztető kiemelt része arányaiban magyar klasszicista előképekre, kastélyok, kúriák, megyeházak hangulatára utal. E ház tervezésében többek között az akkor pályakezdő Malecz Erika vett részt, vezető tervezője Weiner Tibor volt.

Weiner Tibor személyével érdemes részletesebben is foglalkoznunk, mert Dunaújváros építészeti és városképi megformálásában egyértelműen övé volt a leg meghatározóbb szerep. Weiner (1906-1965) építészmérnöki oklevelének megszerzése után, 1929-ben Németországban a dessaui Bauhaus hallgatója volt. 1931-tól a Szovjetunióban elsősorban iskolákat tervezett. 1939-1948 között Chi lében dolgozott, 1946-tól a santiagói egyetem tanáraként.

E baloldali elkötelezettségű, széles látókörű, nagy műveltségű építész 1948-ban úgy érezte, hogy Magyarországon végre lehetőséget kap nagyszabású elképzelései megvalósítására, és örömmel vállalta el az új, „szocialista város" főépítészi feladatait. A megbízást Sztálinváros tervezésére 1950-ben a Városépítési Tervező Intézetben (VÁTI) kapta. Maga a tervezési munka 1950 januárjában a LAKÓ- TERV-ben kezdődött. Akkor még 25 000 fősre tervezték a várost. Ekkor alakult ki az a városszerkezeti elképzelés, hogy Dunapentele és a vasmű területe között jöjjön létre az új város, a vasműtől erdősávval elválasztva és két fő tengelyre szervezve: az észak-déli irányú tengely (Vasmű út) a gyár főbejáratát köti össze a város főterével, míg a kelet-nyugati irányú (Dózsa György út) a vasútállomás felől vezet a főtérhez (Városháza tér), az eszmei központhoz.

A korszerű elemzések eredményeire épülő tervezés olyan városszerkezetet hozott létre, amely a modern várostervezés elveit is képviseli, és kiállta az idők próbáját. Munkájáért Weiner 1953-ban elsők között kapott Ybl-díjat. 1952-re elkészült a most már 40 000 lakosúra bővített terv, amelynek Valentiny Károly volt a társszervezője (1953-ban Ybl-díjat kapott). Weiner a későbbiek során is -1965-ben bekövetkezett haláláig - elsődleges szerepet kapott Dunaújváros kiala kításában, fejlesztésében.

A Vasmű út nyugati oldalának jellegzetes, szocreál házsora Zilahy István irodaházával és szállodájával indul a Városháza tér felől, alul árkádsorral, felül balluszteres párkányzattal, erőteljes, függőlegesen tagolt, jó arányú épülettöme geivel. A Kossuth Lajos utca torkolatánál épült meg egy hétemeletes, hangsúlyos lakóház, amit négy nagyméretű, ötemeletes épület követ. E házak Weiner Tibor, Bakos Béla és Tiefenbeck József alkotásai. Az útvonalat, annak keleti oldalán is, szocreál lakóházak szegélyezik. Maga a Vasmű út szokatlanul széles: középső parkosított sávjával már inkább térhatású, mint városi út. Ebben a nagyvonalú város-elképzelés reprezentációs igénye, de talán a modern várostervezés zöldbe ágyazottságra törekvése is érvényesül.

Ez utóbbi törekvés az egész városszerkezet kialakításában nyomon követhető. Dunaújváros dombokra telepített városrészek együttese. Ezek egymástól az eredeti elképzelés szerint zöld sávokkal válnak el, vagy éppen ezekkel kapcso lódnak egymáshoz. Így elkülöníthető a központi belvárosi városrész, a korábban Római tábornak, ma Római városrésznek nevezett egység, a Technikum negyed és a Béke városrész együttese. Ezek önálló dombokon fekvő területek. Az egy síkon fekvő városnegyedek között is elválasztó zöldsávok létesültek, amelyekbe az építési terület hiánya miatt a későbbiekben kerültek épületek, de a jellegzetes városszerkezeti törekvés, e zöldsávos tagolás még ma is élő hatású, és nem kis része van abban, hogy Dunaújváros levegős, egészséges, korszerű várossá válhatott.

A város fejlődése 1950-1954 között volt töretlen. Mivel e korszak egyben a szocreál időszak is, elmondható, hogy az országban ez az a hely, ahol e stíluskorszak a legegységesebb, leginkább figyelemreméltó eredményt tudja felmutatni. Ez indokolja több épület és épületegyüttes védelmét is. Ilyen többé-kevésbé egységes városképet, utcaképet ad a Kossuth Lajos utca, melynek szép részlete a Gorkij utcával szembeni árkádos épületegyüttes sarok zárterkélyes szakasza. Itt érdemes megemlíteni Medveczky Jenő sgrafittóját. Ez a képzőművészeti alkotás nonfiguratív motívumaival ugyanazt a törekvést tükrözi, mint a szocreál igények és a modernségre való belső késztetés ötvözése az említett építészeti alkotásoknál.

Jellemző szocreál városrész a Duna sor, a Technikum városrész és a Vasmű út déli szakasza mellett elhelyezkedő Erkel- és Liszt-kert épülettömbje is.

A Duna sor magjában két Zilahy István tervezte épület - a már említett 10 tantermes iskola és egy árkádos, hangsúlyos lakóház a Kodály Zoltán utcában - érdemes leginkább az értékelésre.

A Technikum városrész 1954-1955-ben ideiglenesen félbemaradt, és már egyszerűsített homlokzati formálással fejezték be azt az 1960-as években. Az elsőként megépült Dózsa György út melletti nyugati háztömb és különösen az együttesbe tartozó szülőotthon igényes kialakítása érdemel figyelmet. Itt a még korábbi évtizedekből örökölt mesterségbeli tudás, szép iparos munka, a magyar hagyományokat, formavilágot kereső építészet útkeresése érhető tetten. Különösen igényes a lakóháztömb többszintes sarokerkély-tornya, amelyet Farkasvölgyi István jó léptékű, szép árnyékhatású domborműve díszít.

A Vasmű út északi irányban folytatódó szakaszán, a Duna felé eső területen, az Erkel- és Liszt-kert terül el. Ez egy-egy nagyméretű, keretes beépítésű ház tömb, tágas belső zöldterületükben egy-egy óvoda, ill. bölcsőde helyezkedik el. A két lakótömb 1951 és 1953 között épült, tehát a város legrégebbi épületegyüt teseinek sorába tartozik. A szocreál várostervezés alapelemét képező városren dezési egység képletszerűen tiszta megfogalmazását képviselik. Tervezőjük Vajda Andor.

Építészetileg figyelemre méltóak a belvárosi szocreál tömb belső zöldterülete in szabadon állóan megépített típus óvoda- és bölcsőde-épületek, Csorba Dezső és Medvedt László építészek művei. A bölcsőde romantikus formavilága, árkádo san megnyitott kétszintes sarokrésze, kiugró sarokerkélye, íves-oszlopos tornáca új színt képvisel a szocreál stíluskeresésben, talán távoli rokonságot mutat a felvidéki magyar reneszánsz hagyományokkal.

Szép és igényes, védettségre érdemes szocreál épület a vasmű központi irodaháza, különösen annak bejárati része. Ez az 1955-ben megépült, kőburkolatú, reprezentatív épület Lauber László és Szendrői Jenő, valamint a fiatal Salamon István műve. A bejárat klasszicizáló, monumentális oszlopsora mögött, a három magas bejárati kapu feletti, csapadéktól védett mezőben, Domanovszky Endre freskója teszi igazán reprezentatívvá a nagyüzem fontosságát hangsúlyozó épületet.

A szocreál stílust képviselő házak sorában megemlíthetjük még a Technikum (főiskola) Táncsics Mihály utcai főépületét, valamint a szigeten lévő hajókikötő tornyos, a szocialista várost reprezentáló kialakítását is.

1954-1955-ben az I. ötéves terv gazdasági és politikai okokból kifulladt, és le kellett állítani Dunaújváros nagyszabású fejlesztésére vonatkozó tervezést és magát az építkezést is. Így nem valósultak meg a városközpontra, a főtérre vonatkozó nagyvonalú elképzelések sem. Érdekes visszaidézni a főtér 1953-as terveit, amelyek már a jelenlegi helyéhez közel, egy toronyházban helyezik el a városi tanács épületét, de maga a tér széles kapuzattal nyitott a Duna-part felé, míg a Dózsa György út felőli oldalán egy hatalmas kultúrpalota állt volna. Ez a Weiner irányította elképzelés lépésről lépésre zsugorodott a mai állapotáig: a tér építészeti megoldása még ma is a jövő fontos feladata.

1954-1958 között a korábbi építés üteme megtorpant. 1957-ben vetődött fel egy helyi tervezőiroda létrehozásának gondolata. 1958 januárjában „összeállt" - egyelőre a Győri Tervező Vállalat Sztálinvárosi Irodájaként a helyi tervező csapat. Weiner főépítészként vezette az irodát. Ő hozta magával a VÁTI-ból fiatal munkatársait, Balla Józsefet és Baranyai Ferencet. Rövid idő múlva hozzájuk csatlakozott Fási Lajos is. A kis iroda 1960-tól Dunaújvárosi Tervező Irodaként önállóvá vált, jelentősége egyre nőtt, és több mint 30 éves működése során volt időszak, amikor létszáma a száz főt is meghaladta. Tevékenységük meghatározó volt Dunaújváros építészetében.

Az iroda legfontosabb feladata a lakásépítés és városrendezés volt, de számos középület is tervei alapján épült meg. A hazai paneles lakásépítés itt kezdődött, helyi előregyártással még a nagy házgyárak hazai kialakulása előtt. Weiner Tibor és Balla József tervei alapján épültek meg kísérleti jelleggel az ország első paneles lakóházai, amelyek így technikatörténeti jelentőségűeknek tekinthetők. Az 1959 végén átadott első kohó-habsalakbeton panelházat két továbbfejlesztett változat követte. Ezek ma is állnak, működnek a Városháza mögött, az Erkel Ferenc-kert felé eső területen.

Ezt követően az iroda a budapesti TTI-vel együttműködve körzeti típusterve ket dolgozott ki, amelyekből számos valósult meg a városban: így pl. a Dózsa György út északi oldalán a Dózsa I. lakótelep házai. A tömeges lakásépítés nemcsak paneles, hanem ún. középblokkos technológiával is folyt a helyi gyári alapanyag felhasználásával. Ilyen módon épült a Duna sor szép kilátású öt „pontháza" (Weiner-Baranyai), de középblokkos a Duna-part mentén elnyúló Barátság városrész (építész Fási Lajos), valamint az időrendben utolsóként kohósalak blokkból épült Római városrészi, a Martinovics utcától keletre eső terület.

Más építéstechnológiát képviselnek a szabadon álló, tízemeletes, öntöttfalú pontházak. Három ilyen épült vertikális hangsúlyként, pl. a Dózsa György út északi oldalán lévő Dózsa I. városrész magjában. E házak országos típustervét a Budapesti Városépítési Vállalat kitűnő építésze, Pomsár János (1931-) készítette.

Dunaújváros megjelenésére a blokkos, paneles, öntött építési mód nagyon is rányomta bélyegét: a gyors és olcsó kivitelezés magas lakásszámot biztosított, ugyanakkor építészeti értéket nemigen hozott létre, de helyenként azért érzékelhető az érdekes, tervezett térarányokra való törekvés, a merev kötöttségek ellenére létrehozott humánusabb emberi környezet megalkotására tett kísérlet. Mind ebben a legjelentősebb segítőtárs a növényzet, a fák tudatos elhelyezése, a kertészek munkája.

Épültek egyedi lakóházak is: helyzeténél fogva ezek közül kiemelhető a Vasmű út szállodával szemben fekvő szakaszán lévő három pontház, melyet föld szintes kiállító terem köt össze, valamint egy híd-átjáróval kapcsolódó oldalfolyosós ház a Múzeum épülete mögött. Tervezője Baranyai Ferenc (1926-).

Az 1960-as évek elején épített középületek közül kiemelkedik néhány szép, érdekes iskolaépület. A Belvárosban, a Kossuth Lajos utca és Dózsa György út közötti területen, a Gorkij utca és Bartók Béla utca által határolt tömbben előbb egy 12 tantermes általános iskola (1961-1962), majd egy gimnázium (1962- 1963) épült meg e fejezet szerzőjének tervei szerint. A tervező az 1960-1962 között eltelt három évben Weiner Tibor meghívására a Dunaújvárosi Tervező Iroda vezető építésze volt, és részt vett több városrendezési terv elkészítésében is. Iskolái a maguk idején az országban a legkorszerűbb pedagógiai-építészeti elvek képviseletére törekedtek.

A Technikum városrész szimmetrikus kompozíciójának északi, lezáró elemeként épült meg ez időben (1959-1961) Császár Ildikó - ma Svájcban dolgozó és oktató - kitűnő építésznő tervei alapján egy 32 tantermes, igényes iskolaépület, amely szimmetrikus szocreál hatású elrendezése ellenére újra a feltámadó mo dern építészet értékeit is képviseli.

A Vasmű út déli szakaszának lezáró, hangsúlyos épülete a garzonház tízszintes, fekvő hasábtömbje, melyhez klub és áruházrész is kapcsolódik. Ez a lilás színű, klinkertégla burkolatú, összefogott, tisztán szerkesztett épület egyik legje lentősebb hazai építészünk - az akkor még kezdő, fiatal tervező Finta József (1935-) - első jelentős műve. 1965-ben Ybl-díjat kapott érte.

A várostervezésben a Weiner Tibor utáni (1965 utáni) korszakban Remetei Tibor, majd Bánhelyi Károly tevékenységét kell kiemelni. Remetei tervei alap ján épült meg a Technikum városrész északi irányú folytatását képező házcsoport (építész Szente László), majd a Római városrész központi és nyugati területe. Míg a Római városrész a budapesti Újpalota építészetével, elveivel rokon, a Béke városrész az észak-budai, békásmegyeri és a Pók utcai lakóegyüttes ívesebb, öblösebb tereket alkotó elrendezésével állítható párhuzamba. Jellemző, hogy a Római városrész eredetileg 2400-as lakásszámát 3700-ra kellett megemelni: így jött létre országosan a legnagyobb laksűrűségű terület, ami minden hátránya mellett szokatlan, érdekes utcaképeket, merész térarányokat eredményezett.

Az utolsó nagy egységes lakóterület, a Béke városrész a város nyugati oldalán lévő dombra épült. Városrendező, tervező építésze Bánhelyi Károly, építése az 1980-as évek elejére esik, bár központjának végleges kialakítása még ma sem történt meg. E városrészhez kapcsolódik a Március 15. téri Arany János és Kőrösi Csorna Sándor általános iskola, amely 1978-ban Callmeyer Ferenc (1928-) Ybl díjas építész műve. Az összetett tömegű, Clasp-rendszerű, előregyártott, könnyűszerkezetű épület az ország egyik legnagyobb iskolája.

A város fejlődése nem állt meg a Béke városrésznél. Az e területhez lazán kapcsolódó, ettől kissé északra fekvő dombos-völgyes részen az utóbbi évtized talán legérdekesebb lakásépítési kísérletei zajlottak. Ezek sorában a Szilvás utcai teraszházak egyedülállóak a paneles teraszházak létrehozásában. Ungár Péter (1945-1988) Ybl-díjas építész egyik utolsó érdekes munkája ez a meredek domb oldalon megépített, jó arányú teraszos lakóház.

Szintén az ő nevéhez kapcsolható a Kisbán Máriával közösen tervezett Szilvás utcai lakóház-csoport - helyi nevén „Bagolyvár". A magastetős, 3-4 emeletes egységekből egy belső udvarteret szinte körülzáró és romantikus kisvárosi, mediterrán hangulatú háztömböt képező, önálló építészeti egységről kevesen hinnék el, hogy szintén panelból épült, igazolva, hogy az épület humán karaktere nem feltétlenül függ annak építési módjától. Lehet panelből is emberi léptékű környezetet teremteni.

Az alacsonyabb, humánus családi házak - csoportházak - irányába tett jól sikerült kísérlet a Tamási Áron utcában és környékén megépült 100 lakásos lakótelep, mely 1985-ben készült el, a Budapesti Műszaki Egyetem Lakóépület tervezési Tanszéke három jelentős építészének munkájaként. Bitó János (Ybl díjas), Sárvári István, valamint Szamosi György közös munkájaként. Itt járva Dunaújváros egy másik arca tárul elénk: a földszintes, tetőtér-beépítéses, piros tetős, egységes karakterű, mégis változatos sorház-együttes rendezett útburkolataival, lámpasoraival, szép növényzetével egyfajta polgári jólétet, kultúrát tükröz.

Hasonló törekvést és polgári színvonalat képvisel - más formai eszközökkel - Rombauer Gábor Gőzmalom utcai kilenc épületből álló, három-három lakásos társasház-sora (tervezés éve 1983). Ezek tudatosan merész színezésükkel és eltérő részletképzésükkel már posztmodern vonásokat mutatnak.

Áttekintve a lakóházépítés e lazán összefüggő sorát, nem feledkezhetünk el a jelentősebb középületekről sem.

Ezek közül volumenével is első helyre kívánkozik a kórház épületegyüttese. Ennek sárga kerámiával burkolt, „T" formájú, nyolcszintes fő tömbjét Farkasdy Zoltán (1923-1989) még a Középülettervező Vállalat építészeként tervezte 1956- 1959 között. Az építés 1959 és 1962 közé esik. Ez a 400 ágyas kórház volt a háború után épült első új, korszerű kórház az országban. Tervezője - a későbbi országos hírű egyetemi tanár - 1963-ban e munkája nyomán kapott Ybl-díjat. A kórház később, az 1980-as években Kaszás Károllyal együttműködve további épületszárnnyal bővült.

Fontos, jelentős középület az 1980-as években épült Sportcsarnok, a város déli, zöld területéhez kapcsolódóan, kissé esetleges elhelyezéssel, de imponáló méretű belső terekkel. Tervezője Baranyai Ferenc, belsőépítésze Pintér Katalin. A 3000 fős csarnok és komplett kézilabdapálya méretű kapcsolódó edzőterem belsőépítészetének, berendezésének igényessége külön kiemelendő.

Baranyai Ferenc alkotói életpályája is Dunaújvároshoz fűződik: 1958-tól élt és dolgozott itt, és az eddig felsorolt munkáin túlmenően a Városháza épületének - Weiner Tibor tervei folytatójaként - a végső megfogalmazása (1965-1967), a Dózsa György út sarkán az OTP volt épülete és az Aranyvölgyi út melletti domboldalon lévő könyvtár és művelődési ház is az ő munkája volt.

Ez utóbbi épülethez kapcsolódó érdekes, korszerű ház Rombauer Gábor első, jelentős önálló alkotása, az 1983-ban tervezett Aranyvölgyi úti általános iskola, amely jelenleg a Dunaferr Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola Villamos Ipari részének ad otthont. A ház szerkezetei, nagyszabású belső téralakítása alapján érdemel különös figyelmet. Ez a lényegében kísérleti épület a 14,40*14,40 cellaméretű belső térképzés módjával, amelyet egy BVM-C vázszerkezet alkalmazása tett lehetővé, nagyszabású, összenyitható, belső tereket tudott létrehozni. Az épület jellegzetes, merész eleme a több mint 10 méter magas, egybefüggő üvegfal, amely tervezése idején országosan is feltűnést keltett, és a belső és külső tereket képes vizuálisan összekapcsolni.

Korszerű, szép középület a fedett uszoda. Tervezője Péchy Imre (1937-), aki 1978-ban e ház tervezéséért kapott Ybl-díjat. Az uszoda 1977-ben készült el. Itt épült meg az ország harmadik 50 méteres versenymedencés uszodája, amelynek érdekessége a változtatható fenékszint-magasság és emelő-süllyesztő rendszere. Az acélszerkezetű lefedés 42 méteres támaszközű, e szerkezet a Dunaferrt dicséri. Egyszerű, összefogott, jó arányú tömege, belső tereinek tiszta szerkesztési módja teszik ma is korszerű hatásúvá az épületet.

Végigjárva a várost, természetesen még számos szép, az 1980-as évtized máso dik felében épült kisebb épület érdemli meg, hogy felhívjuk rá a figyelmet.

Páli Zsuzsa „Juharos" éttermének (belsőépítésze Juhász Péter) belső terei, felülvilágítós középrésze, természet-kapcsolata értékes. Megemlíthető lenne számos érdekes családi ház - mint Csete Györgynek, a hazai organikus építészeti törekvések egyéni utat kereső, járó kiváló építészének Páskom utcai csupa tető épülete. Hiba lenne kihagyni az 1982-85 között épült református templomot a Szent István utcában. Ez érdekes, kristályszerűen tiszta, de rendkívül egyéni és merész tömegével tűnik ki kontrasztot képezve, de arányaival mégis érdekesen kapcsolódva környezetéhez. A templom tervezője Szabó István (1914-1988) Ybldíjas építész.

Végigtekintve Dunaújváros építészetének mintegy negyvenéves vizsgált korszakán elmondhatjuk, hogy Magyarországon valóban talán ez a legalkalmasabb hely arra, hogy az ország építészeti törekvéseit - a korábbi építészeti koroktól szinte kísérleti tisztasággal elválasztva - vizsgálhassuk. E város 1950-1954 kö zött a figyelem központjában állt, de később is képes volt híven tükrözni az építészetünkben zajló fejlődést, változást, és ezen keresztül módunkban áll áttekinteni és értékelni egész építészetünk hibáit és eredményeit.

KÉPZŐMŰVÉSZETEK

Sztálinváros - Dunaújváros - Képzőművészet

„A szocialista művészetpolitika legfőbb célkitűzése az, hogy a múlt és a jelen valóban értékes művészeti alkotásainak minél nagyobb tömegét a társadalom minél szélesebb rétegei számára közkinccsé tegye. Nem célja, hogy az ideológiai lag többé-kevésbé problematikus művészi alkotásokat elzárja a közönség elől, ha ezek relatív művészeti értékeket tartalmaznak, joggal számot tarthatnak szűkebb, pl. a szakmai közönségrétegek érdeklődésére, de az ilyen művek nem részesülnek állami támogatásban, és a marxista kritika szükségképpen bírálja is ezeket. Művészetpolitikánk különböző intézkedésekkel (pl. magas adókkal) hátrányos helyzetet teremt a sekélyes álművészet, a giccs termékeinek. Közvetlen hatalmi eszközökkel gátolja meg az embertelen, reakciós, szadista vagy pornográf tartalmú művek publikációját, valamint azokét, amelyek - a mindenkori konkrét politikai helyzet szemszögéből megítélve - politikailag kifejezetten káros hatásúak lehetnek.

A művészetpolitika kulcsa: (hasonlóan a művelődéspolitikához) a hatalom céljának a megvalósítása, érvényesítése a társadalomban. Tehát ezért az ideológia a döntő, s nem a művészet. III. az a művészet, amely ideológiát hordoz. A művészetpolitika célja: megkönnyíteni az uralkodó ideológia elfogadtatását, a mi viszonyaink között azonosulást a marxizmus-leninizmussal."1

A fenti idézet Dunaújváros művészetpolitikájáról egy 1983-ban készült szak dolgozatból származik. Felvillant egy képet „első szocialista városunk" kultúrája, képzőművészete kialakulásának körülményeiről. A nehézipar fejlesztésének köszönhetően „született" városban, melynek lakosságát kezdetben nagyrészt a vasmű dolgozói, ill. a város építői alkották, a kultúrát és a művészeteket is honossá kellett tenni. Majd az élet megtelepedése folyamán a művészek is működő tagjává váltak a létesítménynek.

Kulturális intézmények

„Városunknak nincsenek művészeti intézményei, a művészetpolitikai elvek gyakorlati átültetése a városban élő alkotóművészek, valamint a közművelődési intézmények ez irányú tevékenységén keresztül valósul meg. Az elvek átültetése a gyakorlatba tehát az itt élő művészeken, a közművelődés szakemberein és a művelődéspolitika irányítóin múlik."2

Nagyon hamar gondoskodtak a vasmű dolgozóinak, a város építőinek ideiglenes szálláshelyéből kialakuló város művelődési intézményeiről. 1953 decemberében felavatták a Bartók Béla Kultúrotthont, amelynek aulájában kiállításokat lehetett rendezni, és képzőművészeti szakkört is működtettek.3 A Dunaúj városi Múzeum „vándorkiállítási termében" is szerveztek a Műcsarnok művészeti anyagából kisszobor-, kisplasztikai és grafikai kiállítást helyi művészek részvételével.4

1963-ra a város kiállítási terme is elkészült. Kezdetben a Kiskereskedelmi Vállalat irányítása alá tartozott, amelyet 1969-ig - amíg a Műcsarnok rövid időre át nem vette a vezetését - az év háromnegyed részében termékbemutatókra használt. 1969-től a Műcsarnokban működő Kiállítási Intézmények Igazgatósá gának fennhatósága alá tartozott a helyiség, de mivel ez a jogállapot az üzemeltetési költségek fizetését is jelentette, a Műcsarnok 1971 tavaszán lemondott róla,5 bár további segítségéről biztosította a következő üzemeltetőket. 1972 januárjában lényeges változás történt, amikor a Bartók Béla Művelődési Ház (a további akban: Kultúrotthon, rövidítése: BBMH vagy BBMK) vette át a kiállítóterem (1973-tól Uitz Terem néven) kezelését. Ettől fogva ugyanis folyamatosan lehetőség nyílt a városban élő művészek műveinek bemutatására. A bemutatóterem megyei szintű fontosságát növelte, hogy 1973-tól kétévenként itt rendezték meg a Fejér Megyei Őszi Tárlatokat.

A Dunaújvárosi Tanács V.B. Művelődési Osztályának egy 1979-es felmérése6 szerint Dunaújváros kiállítási lehetőségei a következők: az Uitz Béla Kiállító Terem, a Munkás Művelődési Központ (a továbbiakban: MMK) aulája, a BBMK aulája, az Intercisa Múzeum és a Képcsarnok. A sor később nem sokkal bővült, kihasználtságuk és fenntartásuk vált inkább kérdésessé. 1992-ben a BBMH átalakult Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házává, hogy költségvetéséből minél nagyobb részt térítsen a művelődési kormányzat.

A város kulturális életéhez tartoztak az 1965-tól tavaszonként megrendezett Dunaújvárosi Ifjúsági Napok. Az 1967-es rendezvények kapcsán adták ki először a város első irodalmi és képzőművészeti kiadványát, a Tavasz antológiát,7 mely ben a város képzőművészei grafikai alkotásokkal szerepelhettek. Az antológia később Új Tavasz címmel jelent meg, majd a nyolcvanas évek során megszűnt.

A hetvenes évek második felében a városi tanács megvásárolta Domanovszky Endre hagyatékának egy részét, hogy a művésznek emlékmúzeumot alapítson.8

A múzeumot a festőművész születésének 75. évfordulója alkalmából nyitották meg 1982 januárjában a Komócsin liget 11-ben.9 A tárlaton hatvan kép szerepelt. 1989 nyarán azonban a helyiséget a fenntartási és üzemeltetési költségek biztosításának hiányában bezárták, és az Intercisa Múzeumot bízták meg, hogy fogadják az esetleges látogatókat. Két évvel később a múzeumot megszüntették, a hagyaték pedig a területileg illetékes múzeumok megőrzésébe került. A város első magángalériája 1984 nyarán nyílt meg Y-Galéria néven. Az Uitz Terem kistermében alakították ki bemutatótermüket, ahol más, a képzőművészettel határterületen álló munkákat is vállaló művészek alkotásait megvételre bocsátották. A galéria alapítói Birkás István festőművész, Friedrich Ferenc és Palotás József szobrászok voltak. Ők és a galéria további résztvevői: Bodóczky István, Újházi Péter, Zoltán Péter festőművészek és Tornai Endre András szobrász a „Hetek" nevű alkotóközösség tagjai voltak.10 Rövidebb kényszerszünet után 1990 szeptemberében ismét megnyílt az Y-Galéria Szegedi Csaba vezetésével, a háttérben egy kilenc tagú alkotóközösséggel. Később a galéria megszűnt, ma a helyén a Kortárs Művészeti Intézet működik.

A rendszerváltás időszakában Takács Lajos, dunaújvárosi származású, Svédországba emigrált mecénás és Birkás István képzőművész magánkezdeményezésére a Dunaújvárosi Tanács egy „modern művészeti múzeum" létrehozását határozta el. A városi tanács jogutódja, a Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata pedig megalapította - még ugyanabban az évben - a Modern Művészetért Köz alapítványt, amelynek feladata a város művészeti intézményrendszerének hosszú távú bővítése.11

A közalapítvány saját képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkezik, kezeli a Takács Lajos alapította, svédországi Layota Art Studio gyűjteményének letéti anyagát, és 1990-tól irányítja az Uitz Terem kortárs művészeti programját. 1992 ésl996 között az Uitz Terem kortárs művészeti kiállításait Várnai Gyula rendezte, e kiállítások kapcsán indult meg a közalapítvány gyűjtőtevékenysége. 1997-tól a közalapítvány új épülete a szomszédos Uitz Teremmel együttesen alkotja a Kortárs Művészeti Intézet, amit a Modern Művészetért Közalapít vány működtet. Az intézet tág, a város és az ország határain is messze túlmutató tevékenységi köre arra nyújt reményt, hogy a város és az ország művészeti életét a világ más pontjaival jobban megismerteti, és a nemzetközi vérkeringés alkotóelemévé teszi.12

Képzőművészek a városban

Egy város képzőművészete nagyrészt az ott élő képzőművészek tevékenysége során alakul. Sztálinváros azonban eredetileg egy mesterségesen kialakított, ha gyományokkal és helyi alkotókkal nem rendelkező képződmény volt. Bár az építőkkel együtt érkeztek a városba kiforrott és kezdő művészek - Egresiné Tóth Ila szobrász már az ötvenes évek elején az épülő helységben élt, és Pálffy György festő is jelen volt -, ám az első évtizedben valószínűleg „csak" az élet megmaradá sához szükséges körülmények megteremtésére jutott figyelem, és a „sztálinvárosi művészet" kérdése nem merült föl a fejlődő település alakítóiban.

A képzőművészek városba vonzásához és meggyökeresedése érdekében az ötvenes évek legvégén (1959) felmerült egy alkotótelep létesítésének és műterem lakások építésének ötlete. A Hétfői Hírek egy cikkében13 a közönség számára is ismertté tették ezeket az elképzeléseket. A felhívásra jelentkeztek a városi tanácsnál az első lelkes fiatalok, nagyrészt Ék Sándor tanítványai Budapestről, a Képző művészeti Főiskoláról: Bognár Árpád grafikusművész, Bóka Dezső, Csasztka Ilona és Pálfalvi János hatodéves főiskolai hallgatók.14 Jelentkezésüket a főiskoláról is támogatták.15 Pálfalvi János és Csasztka Ilona 1960-ban véglegesen letele pedtek a városban. A hivatalos szervek hamarosan bemutatkozási lehetőséget is biztosítottak számukra, az ország „felszabadulásának" 15. évfordulója alkalmá ból készített műveiket díszes albumban jelentették meg a Képzőművészeti Alap gondozásában.16

A Weiner Tibor főépítész javasolta műteremlakásokból 1963-ra három a Vasmű úton, majd 1968-ra további három a Szórád Márton úton készült el. E kedvező körülményeknek köszönhetően a városban a képzőművészek létszáma megnövekedett, megkezdődhetett a „helyi művészeti élet". Azonban a jó körülményekért való lelkesedés mellett előfordult az is, hogy egy képzőművész elhagyta a várost. Sváby Lajos másfél év után a környezet és a város nem eléggé inspiráló közege miatt elköltözött Dunaújvárosból. Megüresedett műteremlakását a Művelődésügyi Minisztérium egy fiatal művészházaspárnak, ifj. Koffán Károly festőnek és Cyránski Mária szobrásznak utalta ki.

1966 nyarán a Dunaújvárosban addig letelepedett képzőművészek először mutatkoztak be a nagyközönség előtt együttes kiállítással a város kiállítótermében.17 Az évek óta tervezett Dunaújvárosi Képzőművészek I. Tárlata talán az ötvenes években rendezett országos Magyar Képzőművészeti Kiállítások - ahol a szocialista realizmus „nyilvánosság előtt való tisztázása, bemutatása" volt a cél18 - vidéki példájaként képzelhető el. A „hetek tárlatán" Pálfalvi János többek között József Attila műveihez készített grafikáival, egyéb tollrajzaival és néhány monotípiával, Horváth Dénes linómetszetekkel és a környezetből merített témákkal foglalkozó tollrajzokkal („Árvíz", „Magrobbanás", „Rádium" stb.), Pálfalviné Csasztka Ilona gyermek és szülő kapcsolatával foglalkozó grafikákkal, ifj. Koffán Károly19 tanulmányszerű rajzokkal és portrékkal szerepelt. A bemutatkozás egyetlen festője Szegedi Zoltán20 volt. Cyránski Mária és Egresiné Tóth Ila szobrászművészek plasztikáikkal vettek részt az eseményen.21

Az első bemutatkozás egy-, ill. kétévenkénti gyakorisággal ismétlődő kiállítások hagyományát teremtette meg a város művészetet „termelő-teremtő" alkotói között.

A korábban már említett, 1968-ban elkészült műteremlakásokba Miró Eszter, Ravasz Erzsébet és Mészáros Edit fiatal képzőművészek költöztek, akik az 1968. évi Dunaújvárosi Képzőművészek Tavaszi Tárlatán már szerepeltek. Mészáros Edit a mai napig aktív alkotóművésze a városnak.22 Miró Eszter a hetvenes években egészségügyi okokból elkerült a városból. Ravasz Erzsébet 1991-ben meghalt Dunaújvárosban. Emlékére 1996 őszén kiállítást rendeztek az Uitz Te remben.

Megoldandó problémát jelentett a városba telepedett művészek megélhetésének biztosítása. Magától szerveződő, művészetkedvelő réteg nem élt a városban. A művészek „eltartására" eleinte művésztanári állásokat szerveztek, majd az alkotók a város egy-egy üzemének alkalmazottjává váltak, bár az üzemek felépítésében nehéz volt képzettségüknek megfelelően elhelyezni őket. A hatvanas évek legvégén született meg az a sajátosan dunaújvárosi kezdeményezés, hogy a város üzemei ún. „szocialista munkaszerződést"23 kötöttek egy-egy művésszel. Ennek alapján fizetést biztosítottak a művészeknek pontosan meg nem határozott ellenszolgáltatások fejében. 1979-ben változtattak a szerződések feltételein, ami a művészek számára nagyobb megkötéseket jelentett.

A pártoló tevékenység vezető szerepét a város legnagyobb üzeme, a Dunai Vasmű játszotta. Fő támogatója volt az 1974-ben megalapított és a mai napig működő Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelepnek.

Az alkotótelep „a hatvanas évek második felétől kibontakozó alkotótelepi mozgalom részeként jött létre".24 A hatvanas évek legvégén kezdte meg tevékenységét a székesfehérvári, majd a siklósi művésztelep, melyek korábbi, a környező országokban létrejött szobrászati szimpóziumok és művésztelepek hatá sáról tanúskodtak. Ezek a művésztelepek új fórumot jelentettek a művészeti kérdések megvitatására és azok gyakorlatban való alkalmazására. Az ötvenes évek kemény elzártsága után a hatvanas évek második fele enyhülést jelentett. A művésztelepek is olyan szférát képviseltek, ahol nagyobb ideológiai függetlensé get jelentett a központtól való távolság, s ez lehetővé tette olyan művészeti problémák felvetését, mint pl. az akkoriban hazánkban új szobrászati anyagot jelentő vas és acél alkalmazását és a nagyüzemi előállítást.

Feltehetően az eddigiekben leírtakból is kitűnik a dunaújvárosi „helyi művészet" megteremtésének ellentmondásossága. Ez a probléma az alkotótelep kap csán a város vezetősége és a művészek között kiélezettebben került előtérbe. A művésztelep alkotói számára biztosított nyersanyagok, a vas és az acél a képző művészetekben már az ötvenes években megjelentek, de hazánkban eddig más hol nem volt lehetőség ilyen mennyiségben és méretekben történő alkalmazásuk ra. Az első itt alkotó művészek, ezt a művészetben új anyagot és eszközt jelentő lehetőséget és a központi irányítástól való relatív távolság miatti nagyobb művészi szabadságot kihasználva, olyan szobrokat hoztak létre, melyeket a szocialista kultúrpolitika vezetése alatt „nevelkedett" dunaújvárosi nagyközönség, ill. a teleptől egy helyi stílus megteremtését váró vezetőség értetlenül fogadott.

Ennek egyik legélesebb megnyilvánulása az alkotótelepi első művek elhelyezé se körüli vita volt. Végül 1976-ban - a Partfenntartó Vállalat telepén történt két éves tárolás után25 - mégis megkezdték az alkotótelepen készült műalkotások köztéren történő felállítását, és a felső Duna-parti sétányon egy szoborpark kialakítását. Az alkotótelep 1983-tól vált nemzetközivé, a mai napig kétévenként kerül megrendezésre.

Az országban működő alkotótelepek tevékenységét összegezni igyekvő szimpóziumokat rendeztek 1987-ben és 1990-ben Dunaújvárosban. 1986-ban Grafikai Alkotótábort is szerveztek a városban a helyi papírgyár művészeinek a részvételével. Az alkotótáborban a szabad alkotás mellett feladatuk volt a jövőben létesítendő gyártörténeti múzeum egységes installációs rendszerének a megtervezése is.26

A városban élő művészek többször próbálkoztak különböző szervezetekbe történő tömörüléssel. Az Amatőr Műhely képzőművészek vezette amatőr művészek csoportosulásának indult. Előzményének tekinthető a BBMH-ban működött Művészbarátok Köre, amelynek keretei között művészetekről szóló párbeszéd folyt. 27 Az Amatőr Műhely a városi közművelődési tevékenységnek és művészeti nevelésnek egy fontos pillérét alkotta. Működésük köztéri alkotások környezetalakításában is megnyilvánult.28 Alapító tagjai voltak: Friedrich Ferenc, Pintér Lajos, Dakó Csaba, Egresi Zsuzsa, Erdész László és Birkás István, aki 1972-től a műhely vezetője is volt. Többen közülük a Képzőművészeti Főiskolára is bekerültek, így pl. Fodor Sándor, Farkas Mihály, Móder Rezső közismert művé szekké is váltak. Szintén a műhelyből indult Várnai Gyula, aki 1989-ben vette át a csoport művészeti vezetését. A kilencvenes évek első felének fiatal generációjához tartozott Lipics Vilmos, Orbán Sándor, Rohonczi István, Éri Jenő, Szegedi Csaba és Tábori Csaba.

1977-ben kötelező jelleggel megalakult a Képzőművészek Országos Szövetsé gének észak-dunántúli területi szervezete, amelynek Fejér megyei csoportján belül működött a dunaújvárosi csoport. Az Országos Szövetség megszűnésével a helyi szervezet is feloszlott.

A nyolcvanas évek végén létezett az „Ötök csoportja" is, amelynek tagjai mind a Vasműhöz tartozó festők voltak. 1989 nyarán a városhoz közeli települé sen, Rácalmáson - szakmai tárgyú kommunikáció kialakítása érdekében - képző művészeti tábort szerveztek.

A kilencvenes évek elejére kevésnek bizonyult a hatvanas években felépített műteremlakások száma. Nyolc fiatal alkotó - nem rendelkezvén megfelelő műteremmel - 1993 őszén megalakította a Műteremház Csoportot, hogy közösen lépjenek fel a volt szovjet laktanya egy épületének (20-as számú objektum) megszerzéséért. Az épületet felújítása során műteremházzá akarták átalakítani. A csoportosulás tagjai Farkas Mihály, Gáspár Aladár, Lipics Vilmos, Móder Rezső, Orbán Sándor, Rohonczi István, Tábori Csaba és Várnai Gyula voltak. Az elképzelés megvalósításához szükséges pénzösszeget azonban nem sikerült előteremteniük, így a terv végül nem valósult meg.

A dunaújvárosi művészek legutóbbi együttes tárlata 1998 júniusában a székesfehérvári Pelikán Galériában volt. A Székesfehérvári Művészek Társasága 26 dunaújvárosi képzőművészt kért fel közös szereplésre. Közülük tizenketten éltek az alkalommal: Cyránski Mária, Egresi Zsuzsa, Friedrich Ferenc, Gáspár Aladár, Gombos István, ifj. Koffán Károly, Lipics Vilmos, Mészáros Edit, Orbán Sándor, Rohonczi István, Szundi Gábor és Várnai Gyula.

Közterek képzőművészete29

1951 novemberében a Magyar Nemzet hasábjain az első ötéves terv iránti lelkesedéstől fűtött cikk jelent meg az új építkezések során születő képzőművészeti feladatokról. Az írás első helyen számol be Sztálinvárosról, amelynek építése

során „messzemenően érvényesülnek a művészi elemek. A város főterén állítják fel a szocializmus nagyjainak szobrait, legelőször Lenin és Sztálin bronzba öntött szobrai díszítik majd az épülő szocialista város legfontosabb útvonalát... Nincs olyan épület, amelyet valamilyen formában ne díszítenének képzőművészeti alkotással."30 A szerző felsorol minden olyan közterületet, ill. épületet, melyek hez képzőművészeti alkotásokat terveztek.

Az ötvenes évek során született és köztérre kerülő, így az épülő „szocialista város" vonásait felvázoló képzőművészeti alkotások a hivatalos ideológiát képvi selték. „A korszakot ugyanis - írta K. Kovalovszky Márta az 1982-ben, a székesfehérvári Csók István Képtárban rendezett Ötvenes évek című kiállítás kapcsán - sokkal inkább jellemezte annak politikája..., mint azok a műalkotások, amelyek benne születtek, hiszen ezek háttérben voltak... És e (művészet) politika a művészet valódi értékeire, valódi történetére és belső fejlődésére csak alig lehetett hatással..., másfelől megtermelte saját «művészeteit», azokat a műveket, amelyek mindenütt láthatóak voltak."31

Ilyen mozaiksorozat született 1952-ben a Béke étterem üzletházi oldalára, közvetlenül az üzletportálok fölé a várost építő munkások és a vasműben dolgozó kohászok ábrázolásával. A több kéz készítette mű32 a szocialista realizmus iskolapéldájának tekinthető, amelynek hivatalos meghatározása abban az időben még kialakulóban volt.

A Dunai Vasmű 1954. évi freskópályázatán Domanovszky Endre nyerte el a megbízást.33 A vasmű bejárata fölé készült, s az eléje helyezett oszlopok adta tagoláshoz alkalmazkodó, hatalmas falfestményen ünnepélyes kenyérátadási jelenet köti össze a martinászok bal oldali és a termést betakarító parasztok jobb oldali csoportját. A jelenet a munkás-paraszt szövetséget, a szocialista társadal mat egységessé kovácsoló „erőt" jelképezte.34

Hasonló jelentéstartalmak fedezhetőek fel Somogyi József 1954-ben elkészült, de csak 1960-ban felállított „Martinász" szobrában is, amely később a város jelképévé válva szerepelt a címerképen is. Aradi Nóra „a történelmi tapasztalatok alapján általánosítható új munkástípust", „a gondolkodó, a jövőt tudatosan fel mérő nagyüzemi munkás alakját"35 látta a művészi szempontból igen színvonalas alkotásban.36 1950-ben készült Somogyi József „Öntelt mackó" című szobra, mely az Építők útján szökőkút formájában ma is megtekinthető.

Bár 1963-ban született olyan újsághír a városról, mely szerint az a képzőművészet értékeivel van elhalmozva, tehát az ötvenes évek eleji tervek megvalósultak.37 1964 augusztusában Rózsa András mégis a városban élő művészek kihasználatlanságáról panaszkodott, akiknek alig vannak köztéri műveik. Kivétel közülük talán Pálfalvi János, kinek sgrafittója a Vasmű úti munkásszállót és seccói a Bartók Béla Művelődési Ház klubszobáját díszítik.38

Egy 1970. évi képzőművészeti számvetésben39 még mindig arról olvashatunk, hogy kevés, a városban élő képzőművész alkotását állítják föl a köztereken, miközben már áll a város főterén Kiss István Lenin-szobra. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus 1969 őszén adta a megbízást a művésznek.40 A hetvenes években megszaporodott a városban a szoborállítások száma. A városi tanács képzőművészeti beruházásainak jelentős részét a „szobortelepítések" tették ki.41 Nem sokkal azt követően, hogy a város kiállítóterme 1973 nyarán felvette Uitz Béla nevét, elhelyezték Borbás Tibornak a névadóról készített domborművét az épületen.

Az ország „felszabadulásának" 30. és a városalapítás 25. évfordulóját megelőzően Felszabadulási emlékmű felállítását tervezték. Az évfordulóra megvalósult emlékművet, melyet egy alkalommal zsűriztek és engedtek felállításra Kiss Ko vács Gyula „Dózsa" szobrával, Kiss István készítette, és a tanácsház mögötti parkban helyezték el.42 1992-ben, a rendszerváltást követő „szobordöntögetés" hullámában más művekkel (pl. Cyránski Mária: Ho Si Minh-bronzplakett, Kovács Ferenc: Ságvári-szobor) egyetemben elbontották. A helyén (Széchenyi park) ma az 1998. március 15-én felavatott, Veres Kálmán, Vadász Bence és Lehoczky János által készített Kossuth-Széchenyi-szobor áll, melynek művészi kvalitása sajnos az előző alkotás színvonalát sem éri el.

A hetvenes évek közepén helyezték el a városban többek között Rajki László „Játszó fiúk", Bencsik István „Szarvason ülő fiú", Seregi József „Lány bagollyal" és E. Tóth Ila „Bábozó" című alkotását is.43

1974 nyarán volt először vasas művésztelep Dunaújvárosban. Az ott készült alkotások felállítása a hetvenes évek második felében a modern, nonfiguratív szobrászat nyilvános megjelenését jelentette. 1975 és 1993 között az alsó Duna parton kialakított szoborparkban 42 művet, ötöt pedig a város közterein állítot tak fel.44

1977-ben Borbás Tibor „Ady-Léda" szobra az Ady Endre út és Május 1. út találkozásánál levő parkban került elhelyezésre. A szobrot környező terület esztétikai kialakítását a városban működő Amatőr Műhely végezte.

A Fejér Megyei Hírlap 1978 nyarán45 egy, a város párt- és tanácsi vezetőiből, a helyi tervezőintézet mérnökeiből, a városban élő képzőművészekből és a képzőművészeti lektorátus kiküldött képviselőiből álló bizottság tevékenységéről számolt be. Ezen bizottság döntése alapján hirdetett a város és a lektorátus meghívásos pályázatot az ekkor épült Béke városrész esztétikai térkialakítására, és helyezte el a régebbi városrészekben felállítandó szobrokat. Egy év elteltével felállításra is került Szöllőssy Enikő „Vasvirág" című műve a Munkás Művelődési Központ előtt és Somogyi József „Aratók" című ötalakos kompozíciója a Kossuth utca Duna felőli végére, a kilátóra.46 Ugyanezen döntés alapján került a Petőfi ligetbe Varga Imre „Bartók-Kodály" szobra, és állították fel Birkás István „Kibontakozás" című, 100 négyzetméter nagyságú, nonfiguratív műkő reliefjét 1980. szeptember 1-jén a Római városrész iskolájában.

A Béke városrész környezetalakításában Fajó János alkotócsoportja és többek között a helyi Ravasz Erzsébet, valamint Friedrich Ferenc vettek részt.47

A kilencvenes években folytatódtak az alkotótelepek, szaporodtak a művek a Duna-parton és a városban. 1994 őszén hosszas töprengés után felállították Birkás István városnak adományozott műanyag-kompozícióit, az „Őrzők I — III"- at a Vasmű út és az Aranyvölgyi út találkozásánál.

KÖZMŰVELŐDÉS ÉS MŰVÉSZETEK DUNAÚJVÁROSBAN

A közművelődési intézmények története

Dunaújváros közművelődését, művészeti életét célszerű egyfelől az intézmények történetét vizsgálva, másfelől az egyes művészeti ágak helyi sajátosságai, történései nyomán áttekinteni. E kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz, hiszen a kezdeti, az 1950 utáni néhány esztendőt nem számítva minden tevékenység, ami a közművelődési, művészeti élet körébe tartozott, intézményhez kötődött.

Viszonylag keveset tudunk azokról a művelődési intézményekről, amelyek a vasmű és a város építésének kezdetén a szórakoztatás és művelődés funkcióját voltak hivatva biztosítani. A József Attila Kultúrotthon, a Radari és a Délivárosi Kultúrotthon 1951-52-ben ún. „barakk kultúrházak" voltak. Közülük legtovább a József Attila Kultúrotthon működött, amelyet 1953-ban a Bartók Kultúrotthon építésének elhúzódása miatt felújítottak az építők, s a megnagyobbított színpadon - 1953 novemberében - zenés darabbal ünnepelték az átadást. Az intézmény az ötvenes évek végéig funkcionált. Az ún. barakk kultúrházakat hét klubszoba egészítette ki, ezek főleg a Vasmű út - Építők útja - Ady Endre utca térségében voltak találhatók. Hogy pontosan milyen tevékenység folyhatott ezekben az intézményekben, azt csak visszaemlékezésekből tudjuk. A gomba módra születő, regisztrálhatatlan számú öntevékeny csoportok ugyanis nem itt leltek otthonra, hiszen fő feladatuk a munkahelyen, mun kaidőben történő lelkesítés volt.

Valódi színpada a városnak ekkor a Dózsa moziban volt, amely már 1951 végén elkészült, s a filmvetítések mellett hivatott volt - a vászon mögötti vi szonylag kis mélységű színpadon - hangversenyek, színielőadások tartására.

1952 végén a Vasvári Pál Általános Iskolában megalakult a Katona József Kultúrotthon, amely egyfajta módszertani központ szerepét látta el. Elvi és gyakorlati irányítást adott a város rendkívül szétszaggatott, szinte atomizált közművelődési életének. Vezetője Székely Endre volt, az akkor már létező központi kórus karnagya. Itt működött - a kórus mellett - az akkor már ugyancsak központinak nevezett zenekar és a népi táncegyüttes is.

Az 1953. év az első jelentős fordulat a város közművelődési intézményeinek történetében. December 31-én (több halasztás után) átadták a Bartók Béla Kerületi Kultúrotthont, amely néhány éven belül a város központi intézménye lett, szinte azonossá vált a város közművelődésével. Nehéz elhinni, de tény, hogy a később, különböző intézményekben létrejött, tartósan életképes művelődési közösségek gyökerei valahol mind itt találhatók meg. Mi jellemezte ezt az esztendőt? 1953-ban 147 nagyobb kultúrműsort rendeztek a városban, öt énekkar működött, öt zenekar és huszonhét (egyes visszaemlékezések szerint harminc két) tánccsoport, miközben a város lakóinak száma 27 ezer volt! Az új kultúrház tevékenysége természetesen szerteágazott. Első igazgatója Tamás István volt, működtetője az a Sztálinvárosi Szórakoztató Vállalat, amely egyfajta koordinátor szerepet látott el a még létező korábbi kultúrotthonok, a filmszínház és az új művelődési intézmény között. A műsoros estek mellett itt találtak otthonra a művészeti csoportok, művelődési és tudományos ismeretterjesztő körök. Szinte elképzelhetetlen, hogy e falak között - amelyek máig változtatás nélkül állnak -, miként tudott mindez időben és térben működni! És ne feledjük! Az egyik legfontosabb funkció a bálok rendezése volt! No meg a politikai nagygyűléseké! A színházteremben az ötszáz személyes nézőtér székeit éppen ezért nem is rögzítették.

A fenntartót - a városi tanács illetékeseit - gyakran érte a vád ekkortájt (és persze később is!), hogy nem tudják igazán szabályozni, kézben tartani a ház munkáját. Valóban kapkodás, nívóbeli különbségek, rendszertelenség jelle mezte a munkát. Egy azonban tény: adottságait messze felülmúló mennyisé gű rendezvénynek adott otthont, igazi pezsgés, már-már a káosz látszatát keltő nyüzsgés volt az intézményben. A mai napig is tartó profiltisztulási folyamat csak fokozatosan, új intézmények létesítésével kezdődhetett meg, illetve új szemléletű vezetők kinevezésének volt köszönhető. Hogy a kezde tektől városi feladatokat látott el a ház (és nem kerületi intézmény volt), azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a felirat a homlokzaton „Bartók Béla Kultúrház" lett.

Két nagyobb váltásról kell még megemlékeznünk, melyek személyekhez is kötődnek. 1957-63 között több, viszonylag rövid ideig működő vezetője volt az intézménynek, majd 1963-73 között Ványi Gábor lett az igazgató, s az ő egyéni indíttatása folytán az intézmény a zenei élet centrumává vált. Az ezt követő közel tíz évben, 1973-82 között Péterffy Attila irányítása alatt a színház vált preferált művészeti ággá, ekkor született meg az intézmény keretein belül a Dunaújvárosi Bemutatószínpad. Az 1974. esztendő nagy áttörést jelentett, hiszen ebben az évben átadták a Munkásművelődési Központ és Könyvtár intézményét, amely számos funkciót átvállalt a Bartók Művelődési Háztól.

A már többször említett ún. profiltisztulási folyamat 1983-tól folytatódott, amikor a jelenlegi igazgató, Knódel Mária lett az intézmény vezetője. Levált, s önálló intézmény lett az Uitz Terem, a balettoktatás átkerült a mai Aranyvölgyi úti iskolába, majd kezdetét vette egy koordináló szerep kibontakozása, amely később a Művelődési Műhely és a „Hol élünk?" - fesztivál szervezésében és működtetésében csúcsosodott ki. A mai arculat az 1990-es évek elején alakult ki, amikor a színházi tevékenység viszonylagos önállóságot nyert Smuk Imre művészeti igazgatása alatt. Az intézmény ekkor vette fel mai nevét: Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza.

A Szabadtéri Színpad mellett - amely a Bartók égisze alatt működött 1974-84 között - egyetlen jelentősebb „fiókintézménye" volt és napjainkban is van á háznak, ez a Pentele Klubház.

Hosszú ideig a Bartók intézményeként működött az Uitz Béla Kiállítási Terem, mely 1963-tól a Kiskereskedelmi Vállalat árubemutató termeként funkcionált. 1969-tól rendezett itt képzőművészeti kiállításokat a Bartók a Műcsarnokkal karöltve. E jeles kiállító intézmények egyfajta vidéki helye lett a terem. 1972-tól azután már önálló éves tervvel - de nem csupán az országos intézmény segítségével - évente 10-15 tárlatot rendeztek. Deklarált feladata egyfajta képet adni a kortárs magyar képzőművészet alkotásainak legjavából. A terem gazdája a művészeti irányítás munkájával Birkás István festőmű vészt bízta meg, aki később, az 1990-es évek elején élharcosa lett a jelenlegi intézet - a Kortárs Művészeti Intézet - megszületésének. Többek segítségével létrehozott egy, az önkormányzat által is támogatott közalapítványt, majd egy erre épülő komplex képzőművészeti intézményt, amelynek átadására 1997 nyarán került sor.

Ha kiragadunk egy évet ötletszerűen - legyen az az 1976. év - az alábbi nevekkel találkozhatunk a kiállítási teremben: Varga Imre szobrászművész, Kohán György festőművész, Barcsay Jenő festőművész, Patay László festőmű vész, Hemző Károly fotóművész, Németh János keramikus, Domanovszky Endre festőművész, Vinkler László festőművész.

Mint azt már említettük, az 1974. esztendő a város közművelődésében az egyik legjelentősebb év volt. Ekkor adták át a Munkásművelődési Központ és Könyvtár intézményét. A november 4-i átadáson még terveket, maketteket mu tattak be a többlépcsős építkezésről, a tervezett bővítésről, amelyek később egyre ritkábban kerültek elő, mára végleg eltűntek, mint oly sok más, meg nem valósult elképzelés. Ez az intézmény az MSZMP közművelődésről szóló határozata, majd az 1976. évi közművelődési törvény következtében az országon végigsöprő építkezési hullám részeként valósult meg. Ún. közös fenntartású, de szakszervezeti működtetésű intézmény volt. Ez azt jelentette, hogy a Dunai Vasmű mint fő fenntartó mellett a városi tanács és a város más vállalatai, üzemei is nyújtottak anyagi, ill. egyéb természetbeni támogatást a működéshez. A kezdeti években ez a rendszer jól működött, később sorvadni kezdett, majd az 1990-es évek végére elhalt, s valójában az önkormányzat finanszírozza az azóta kettévált intézmény működését.

Valódi pezsgés, nyüzsgő élet jellemezte az első évtizedet. Az intézmény igazga tója Molnár Andrásné lett, s ő vezette nyugdíjazásáig, 1986-ig. Munkáját Tóth Jánosné, a korábbi könyvtárigazgató, majd 1995-tól Szántó Péter vette át. Ez az intézmény az ún. közösségi művelődés színtere. Művészeti, művelődési, ismeret terjesztő közösségeknek és képzési formáknak ad otthont, együttesek, klubok, szakkörök, tanfolyamok, vetélkedősorozatok formájában folyik a munka. Tevé kenységei között kezdetektől jelentős hangsúlyt kapott a táncművészet, mára ennek fellegvárává vált, a néptánc mellett a modern tánc lelt otthonra falai között.

E művelődési központ fiókintézménye volt a már korábban létrejött és gazdag programmal működő Vasmű Klub. Ezt az intézményt az 1960-as évek elején adták át, s mintegy „előhangja" volt az Munkásművelődési Központnak (továb biakban: MMK). (A szakmai gárda egy része is innen került ki.) Fiókintézményként megmaradt jó néhány tevékenységi köre, ezek közül a klubszínházi sorozat és a külpolitikai vitaestek a legemlékezetesebbek, de az 1980-as évektől fokozatosan csökkent a közművelődésben vállalt szerepe, majd a nagyvállalat meglehetősen zárt, oktatási célokat szolgáló intézménye lett, míg végül egy média-centrum lelt otthonra itt.

A közművelődési könyvtárak

Dunaújvárosban a könyvtárak története a város építésével egy időben indult, a közkönyvtárak a várossal együtt fejlődtek, alakultak. 1974-ig ún. „kétsávos" volt, azaz - mint az ország szinte minden közepes és nagyobb lélekszámú városában - létezett a tanácsi és szakszervezeti hálózat. 1951-53 között a vállalatok, gyárak szakszervezetei szinte a letelepedésükkel egy időben meg szervezték könyvtáraikat is. Működött pl. a Magasépítők Könyvtára a József Attila Kultúrotthonban 6500 kötettel, a Mélyépítők Könyvtára 3600 kötettel, a Gépgyáré 3500 kötettel. 1951. május l-jén egy műszaki könyvtár létesült a Vasvári Pál Általános Iskolában. Ez volt az első nyilvános könyvtár. 1951. június l-jén ugyanitt megnyitották a József Attila Városi Könyvtárat, - amely már közművelődési könyvtár volt - mintegy 3500 kötettel. (Néhány hónap alatt egy szocialista kampánynak köszönhetően 16 ezerre duzzadt a kötet szám!) 1952 végén 2019 beiratkozott olvasója volt. Ekkor láttak hozzá az ott dolgozó szakemberek a városi letéthálózat megszervezéséhez.

1953. júniusától járási feladatkörrel bízták meg a könyvtárat. Ugyanezen év októberétől igazgatója Venesz Béla volt, aki nyugdíjazásáig töltötte be ezt a funkciót. 1959-re megalakultak az önálló községi könyvtárak, ezért 1960 január jától ismét városi könyvtár lett, s egyben járási módszertani feladatokat is ellátott. Ekkor indult a szabadpolcos kölcsönzés, és külön gyermekrészleg alakult. 1954-től új helyen, egy Görbe utcai lakóházban működött a könyvtár, annak földszintjén és első emeletén, 210 négyzetméteren. 1970-ig található itt, majd a volt pártházba, az Intercisa Múzeum jelenlegi épületébe költözött, innen 1974- ben került mai, végleges helyére.

1954. májusában létrehozták a Dunai Vasmű Vörösmarty Mihály Szakszerve zeti Könyvtárat. Amíg a József Attila Könyvtár a városi fiók- és letéthálózatot működtette, addig a Vörösmarty a Dunai Vasmű üzemi letéti hálózatát. Ez a párhuzamosság 20 esztendeig maradt fenn. Bár a két hálózat egyesítésének törek vései már az 1960-as években megkezdődtek, ez csak 1974-ben következett be. Ez az esztendő fordulópont a város könyvtárainak történetében is. Az akkor, a Dunai Vasmű IV-es munkásszállójának egyik szárnyában működő szakszerveze ti könyvtárat, valamint a jelenlegi múzeumépületben található városi könyvtárat összevonták, és az újonnan átadott Munkásművelődési Központ és Könyvtár épületébe telepítették. Így és ekkor jött létre az egyesített városi közművelődési könyvtár, valamint annak hálózata: fiókokkal, letétekkel, korszerű, önálló szakcsoportokkal, ún. tömör raktározással. A létrejött intézmény neve (Munkásmű velődési Központ és Könyvtár) jelezte, hogy komplex közművelődési intézmény alakult ki, amelyben viszonylagos önállósággal bírt a város ekkor már régóta egyetlen közművelődési könyvtára. Teljesen önállóvá és önkormányzati intéz ménnyé csak 1996-ban (22 évvel később!) vált, s 1996. január l-jén ismét felvette a József Attila Könyvtár nevet. Köteteinek száma 182 ezer, a beiratkozott olvasói létszám 10 604 fő. Ennél azonban jóval többen használják és veszik igénybe különböző szolgáltatásait. A könyvtár vezetője 1986. január 1-je óta Szécsen- falviné Lukács Mária.

A város művészeti élete

Zene

A dunaújvárosi zenei élet az 1960-as években vált szervezetté. Hangversenyek voltak korábban is, vendégzenekarokkal és vendégkarmesterekkel, de „zenei várossá" ezen évtized elején lett a város. Rendszeressé váltak az ún. Dunaújvárosi Zenei Napok, s ezeken volt lemérhető, hogy mennyit fejlődött a város zenei igénye, az aktív zeneművelők munkája, s hol tart a város zenei közízlése. A zenei élet centruma a Bartók volt. Vezetője 1963-tól Ványi Gábor, akinek alapvető zenei indíttatása alapján a komolyzene ebben az időszakban a város közművelődésének központjába került.

Az első időkben a színházteremben, majd akusztikai okokból a városháza „C" szárnyában rendezték a nagyzenekari koncerteket. Az első bérleti sorozatra az 1968-69-es évadban került sor, majd ezt követően rendszeres lett. Az 1970-es évek elejétől az Országos Filharmónia (ma Nemzeti Filharmónia) szervezett hangversenybérletet külön a felnőtteknek, középiskolásoknak és általános iskolásoknak. Olyan neves zenekarok és szólisták léptek fel, mint a Magyar Fúvósötös, a Liszt Ferenc Kamarazenekar Oberfrank Géza vezényle tével, a Magyar Állami Hangversenyzenekar Breitner Tamás vezényletével, Ránki Dezső, Jandó Jenő zongoraművészek, Kovács Dénes hegedűművész és sokan mások, valamennyien a magyar zenei élet kiemelkedő egyéniségei. A Bartók 1974. évi felújítása után „visszaköltöztek" a színházterembe a zenei rendezvények is.

Ezeket a hangversenyeket egészítették ki a nyári hónapokban a „Múzeumkerti Esték". E rendezvénysorozat az 1970-es évek elejétől (az első est megrendezésére 1972. július 12-én került sor) 20 éven át nyújtott rangos és kellemes nyáresti programot a városlakóknak. Néhány név az itt fellépők közül: Hacki Tamás, Benkő Dániel, a Vujicsics Együttes, a Musica Antiqua Hungarica, Sass Sylvia, a Camerata Hungarica Együttes és más neves szólisták és kamarazenekarok. 1977- től néhány nyáron át tatarozási munkák miatt szünetelt e sorozat, majd az 1980-as évek elején újraindult, és szünet nélkül 1996 nyaráig igen közkedvelt nyári művelődési-szórakozási forma volt.

A Bartók 1974. évi felújítása után rendszeressé váltak a meghitt, családias kamarazenei estek. Volt évad, amikor ezek is bérlet formájában kerültek megrendezésre. Az első ilyenre az 1977-78-as évadban került sor. A város zenei oktatása és nevelése révén számos tehetséges növendékből lett hivatásos zenész. Közülük a legnagyobb hazai és nemzetközi sikert magáénak mondható Székely István zongoraművészt említjük meg.

A város zenei életének fejlődését a zenei intézmények és szakemberek egységes szemlélete, érdekazonossága tette lehetővé. Az, hogy az iskolai zenei nevelésre egy egészséges, jó irányú zenei közművelődés épült. Ez a tendencia az 1980-as évek végéig érvényesült. Ettől kezdve kisebb átrendeződés következett be. Megszűnt a Bartók „egyeduralma", új szervezőerőként létrejött a Dunaújvárosi Zenei Egyesület, s megépült egy új helyszín is, az evangélikus templom.

A jazz mindig is kereste helyét a város zenei életében. Több helyen, hosszabb-rövidebb ideig működtek klubok, de valójában e műfaj soha nem talált itt otthonra. Talán most, az 1990-es évek végén a Bartók Music Club kezdeményezése életképesnek bizonyul, hiszen a műfaj legjavát igyekszik felvonultatni.

A város könnyűzenei élete feltétlenül említést érdemel. Az 1960-as években a város zenekara a Mokka Együttes volt. Sokáig a Bartók égisze alatt működött, majd önálló zenekarként folytatta pályafutását. A Magyar Televízió Ki mit tud? műsorában 1965-ben első helyezést értek el, gitárosa, András Sándor pedig két ízben nyerte el „Az ország első amatőr gitárosa" címet. Az ezt követő években rangos, hosszabb ideig működő formáció nem jött létre. Napjainkban elsősorban a városból származó, de az ország különböző felsőoktatási intézményeiben tanuló fiatalokból álló Quimby rock zenekar ért el szép sikereket (1997, 1998. Arany Zsiráf-díj).

Színház

Dunaújvárosnak nincs igazi színháza, színházépülete sincs. Voltak persze kezde ményezések önálló színház létrehozására, de ezek mind a mai napig csak egy közművelődési intézményen belül létező kamaraszínházi szerveződésig jutottak el. Valójában a befogadószínház és bemutatószínház klasszikus ötvözete jelenti ma is a színházat a városban, helyileg a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza épületében. Részletesebben kell megemlékeznünk létrejöttéről és tevékeny ségéről, hiszen születése pillanatában, 1973-ban, országosan is egyedülálló kezdeményezés volt a Dunaújvárosi Bemutatószínpad. Az pedig, hogy immár negyed százados jubileumát ünnepelte, s országos rangot vívott ki magának, létjogosult ságát és tartós életképességét bizonyítja.

Az ötlet az akkori városi közművelődési felügyelő fejéből 1972-ben „pattant ki". „Hiszen ha nincs épület s nincs társulat, akkor is lehet dunaújvárosi színházat csinálni!" Van a városi tanácsnak egy kihasználatlan díszterme 300 fős nézőtérrel, színpaddal. Ez a gondolat és egy-két rendezővel, színésszel való szakmai beszélgetés vetette meg az alapjait a Dunaújvárosi Bemutatószínpadnak. Néhány esztendő múlva azután végső helyére, a Bartók kamaratermébe költözött, ahol 1998-ban ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. (Az ötlet gazda és alapító Péterffy Attila ma a Székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója.)

Huszonöt esztendő alatt 45 bemutató, 53 alkotás színpadra állítása, több mint 600 előadás, közel 100 ezer néző, hazai és külföldi fesztiválsikerek, szak mai elismerések, valódi színházi intézménynek kijáró szakmai tisztelet és elismertség a mennyiségi-minőségi mérleg. Voltak persze viták: valóban saját színháza-e a városnak a Bartók Kamaraszínház (ez az elnevezés 1992 óta él), vagy csupán tájhelye a fővárosi és a vidéki színházaknak? Lehet-e valódi színházról beszélni ott, ahol nincs társulat, erre igazán alkalmas épület? Pótolhatja-e mindezt néhány megszállott szervező, szakmaszerető ember lelkesedése, alkotókedve és a közönségbe vetett bizalma, hite? Hogy a kérdésre igen a válasz, azt formailag mi sem bizonyíthatja jobban, minthogy 1998-ban a Bartók épületére a „Színház" felirat került, jelezvén, hogy ez időre ez lett az intézmény fő tevékenysége.

Az önálló színház történetét az első bemutató napjától, 1973. május 2-ától számítjuk. Szigeti Károly és Latinovits Zoltán rendezésében került színre Alonso Alegria „Kötélen a Niagara felett" című műve, Iglódi István és Bujtor István szereplésével, Drégely László díszleteivel. Ősbemutató volt, mint jó néhány évig minden új bemutató. (Innen a színház első elnevezése.) Közülük Iglódi István később rendezőként, művészeti vezetőként is dolgozott a színházban. Így vallott a bemutatószínpadról 1977-ben: „Félretéve az érzelmeket, amelyek pedig léteznek, legfőbb értéke ennek a vállalkozásnak a módszerbeli és tematikai újdonság. Magyarországon már jó ideje kiaknázatlan az egyfelvonásos műfaj, reneszánsza új színt vihet a színházi életbe... Ebben a városban van színházkultúra, illetve volt a bemutatószínpad létrejötte előtt is. A nagyszínháztermi műsorpolitika jó, a Bartók nem azt veszi meg, amit el akarnak adni neki, hanem azt, amire szüksége van... Olyan kísérletezési lehetőségek vannak itt, amilyenek sehol másutt: azt játszhatunk, amit máshol nem, s olyan színházi törekvéseket próbálhatunk ki itt, amelyek másutt nem léteznek az országban."

Mindez, valamint egy rangos nemzetközi fesztiválon (Arezzo, Egyfelvonásosok Nemzetközi Fesztiválja 1979., 1980. I. díj) és több hazai megmérettetésen szerzett sikerek és győzelmek, tévéfelvételek mára vitathatatlan státuszt és rangot teremtettek a Dunaújvárosi Bemutatószínpadnak, amelyet 1992 óta Bartók Kamaraszínháznak neveznek. A magyar színházi élet rendezőinek, színészeinek, díszlettervezőinek java dolgozott itt e negyedszázad alatt. Álljon itt egy rövid felsorolás a teljesség igénye nélkül! Bemutatott művek: Tennessee Williams: Huszonhét fuvar gyapot, Beszélj, mint az eső; Pinter: Régi idők; Czakó Gábor: Disznójáték; Moliére: Gömböcz úr; Mrozek: Mulatság; Hubay Miklós: Késdobálók; David Story: Otthon; John Osborne: Dühöngő ifjúság; Ibsen: Rosmersholm; Zsolt Béla: Oktogon; Simon Gray: Kicsengetés; Synge: A szentek kútja; Albee: Nem félünk a farkastól; Csáth Géza: A Janika; Csehov: A medve, Leánykérés, Jubileum.

Rendezők: Latinovits Zoltán, Valló Péter, Iglódi István, Csiszár Imre, Berényi Gábor, Zsámbéki Gábor, Verebes István, Gothár Péter.

Színészek: Bujtor István, Iglódi István, Madaras József, Tímár Éva, Jobba Gabi, Jordán Tamás, Kern András, Bárdy György, Bács Ferenc, Szilágyi Tibor, Hernádi Judit, Reviczky Gábor, Molnár Piroska, Bálint András, Koós Olga, Cserhalmi György, Sinkó László, Takács Katalin, Egri Kati, Tordai Teri, Pécsi Ildikó, Margitai Ági, Fehér Anna, Mikó István, Koltai Róbert, Csákányi Eszter, Hirtling István, Csomós Mari, Haumann Péter, Kováts Adél, Székhelyi József, Bánsági Ildikó, Gáspár Sándor.

Az első bemutatót követő esztendőkben természetesen voltak kudarcok, hullámvölgyek, megingások, anyagi problémák is, de két „néma évadot" leszámítva máig töretlen a fejlődés. A hetvenes évek második felétől számos állandó tájhelye van országszerte a színháznak. Jelentős a koprodukciós partnerek száma is, hiszen 1982 óta a bemutatók nagy része más színházakkal karöltve készült.

A Bartók létrejötte pillanatától mint befogadó színház működött. Igaz, ez a tevékenysége nem volt egyenletes, időszakonként jelentős minőségi különbségek mutatkoztak. Az első évtizedet a rendkívül eklektikus működés jellemezte, s a színházi rendezvények csak ad hoc jelleggel, minden különösebb koncepció nélkül kerültek a programba. 1963-tól, egy már említett vezetőváltás eredményeképpen a további évtizedeket a következetesség, sokoldalúság jellemezte. Az első bérleti szerződést neves vidéki színházakkal kötötte a vezetés 1963-64-ben (Pécs, Kecskemét, Veszprém). Az 1974-es felújítás után bővülhetett a partnerek köre, hiszen már nem csak az volt a válogatás szempontja, hogy befér-e a produkció a színpadra (Kaposvár, Szolnok, fővárosi színházak). Dinamizmus, igényes műsorpolitika, egyre színesedő kínálat jellemezte az elmúlt húsz évet.

A Bartók színházi rendezvényeit egészítette ki 1974-83 között az MMK Klubszínháza a Vasmű Klub 150 fős színháztermében. Neves művészek önálló estjei kerültek itt bemutatásra. A közönség kedvelte ezeket az esteket. Néhány név a sikerrel fellépők közül: Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Bálint András, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Madaras József, Huszti Péter, Bitskey Tibor, Haumann Péter, Bánffy György, Mensáros László, Psota Irén és sorolhatnánk még a magyar színházi élet legjavát jelentő művészeket.

Irodalom

Pezsgő irodalmi élet nem jellemezte városunkat az elmúlt ötven év alatt.

1960 októberétől haláláig, 1968-ig élt és alkotott itt Barsi Dénes, József Attila díjas író. Művei közül ez idő alatt született a „Lázgörbe", a „Sorsváltás" és a „Ne reszkess, apafej!" című regénye.

Kemény Dezső író a hatvanas évek óta él a városban. Újságírói munkássága ismertebb, de 1995-ben megjelent „Ne nézz hátra!" című, életművét áttekintő kötete, amely bepillantást nyújt írói munkásságába és költészetébe is.

Kálnay Adél a fiatal írók nemzedékéhez tartozik. Ismertebb művei: „Fénykép anyám kezében", „Kövek ideje", „Szindbád ismét elindul" és a „Szivárványország".

A valódi irodalmi élet hiányát többször felvetette a város értelmisége. Kiemelt témája volt egy, az 1976-os évben „Csend és visszhang" cím alatt zajló sajtóvitának is, amely a város szellemi életét volt hivatott elemezni. Mindenki számára elfogadható, konkrét válasz azonban azóta sem született a kérdésre: miért nem találnak otthonra városunkbanaz írók, költők, irodalmárok?

Az irodalmat kedvelőknek persze mindig volt, jelenleg is van fórumuk. Publikálnak az Árgus című megyei irodalmi folyóiratban, a Dunaújvárosi Hírlapban. (Az 1970-es években az akkori ifjúsági szervezet biztosított fórumot, kedveltek és sikeresek voltak a „Tavasz"-antológiák, amelyekben fiatal szerzők művei láttak napvilágot.) A költészetet kedvelők napjainkban rendszeresen találkoznak a Versbarátok Körében. Vezetőjük Kiss Kálmán költő. Ők a mozgatórugói az irodalmi rendezvényeknek is, pl. a Költészet Napja megünneplésének.

Az amatőr művészeti mozgalom

Egy olyan közegben, amely városunk születését jellemezte, különös jelentőséggel bírt e mozgalom. (Később persze sok szálon kapcsolódott a hivatásos művészek által létrehozott produkciókhoz.) E nagy vállalkozás romantikája tömegesen „termelte ki" a csasztuska-brigádokat, énekkarokat, színjátszó csoportokat. Ezek nagy része hosszú távon nem bizonyult életképesnek. Művészeti áganként csupán egy-két tartósabb formációról számolhat be a krónikás.

Színjátszás

A „városalapítók" nosztalgiával emlegetik a rövid életű, de annál nagyobb sikerű Ostor Együttest és szellemi vezetőjét, Ősz Ferenc újságírót. 1960-tól 1963-ig ez volt az első sikeres megnyilvánulása a város önálló színházkultúrájának. Mint mindennek, ennek is előzményei voltak: az ötvenes évek megszámlálhatatlan és regisztrálhatatlan színjátszó csoportjából néhány tehetséges fiatal olyan közösséget hozott létre, amely már alkalmas volt arra is, hogy megmutassa magát az országnak. Az együttes első bemutatója 1961. február 2-án volt a Bartók színpadán „Kultúrbonyodalom" címmel. Molnár G. Péter a Népszabadság 1961. március 3-i számában így ír erről: „Fiatal munkásokból, zabolátlanul jókedvű fiúkból és lányokból szerveződött az Ostor. A tehetséges fiatalokat egy sztálinvárosi újságíró gyűjtötte össze, a tehetséges Ősz Ferenc írta a sok nevetést fakasztó műsort. Az Ostor első suhintásai a kulturális élet fonákságain csattantak. Kultúr bonyodalom címmel vitriolos szatírában mutatták be a giccset terjesztő közönségszervezőt, a giccsiparos festőművész őzikékkel, pamutgombolyaggal játsza dozó kiscicákkal elegyített tájképeinek ízlésrontó hatását... A műsor a javítás szándékával készült, abból az akaratból fakadt, hogy tisztábban és jobban él jünk..." Egymást követték a helyi bemutatók, majd a vidéki szereplések, végül az Ostor eljutott a televízió képernyőjéig is. Legnagyobb jelentősége, hogy távoli előhangja volt a tíz évvel később létrejött hivatásos saját színháznak, a Dunaújvárosi Bemutatószínpadnak.

Ugyancsak a Bartók kereteiben jött létre 1975 márciusában a Pont Színját szó Együttes. Tagjai már más utat jártak. Nehezebben befogadható játékmodor, egyéni stílus, az országos színjátszó mozgalomban való megjelenés jellemezte munkájukat. A termékeny hat évet lassú sorvadás, majd elhalás követte. Néhányan közülük abban a társulatban folytatták a munkát, amely ma már valahol az amatőr és a félhivatásos művészet határmezsgyéjén található, s ugyancsak meghatározó eleme a város színházi életének. Ez az Iskolaszínházi Társulatnak nevezett színjátszó együttes 1988-ban kezdte meg működését. Deklarált és máig vállalt küldetése: a középiskolai irodalomtanítás kiegészítése kötelező, illetve javasolt drámai művek színpadra állításával és bemutatásával. Tíz év alatt közel 300 előadásukat 50 ezer néző látta. A számok tükrében bizonyos, hogy jelentősége vitathatatlan. Néhány kiemelkedően sikeres produkció arra is érdemes, hogy külön méltatás nélkül megemlítsük. Ilyen volt az „Antigoné", „A revizor", „A fösvény", az „Úri muri", az „Egy lócsiszár virágva sárnapja".

A legkisebbeknek, az óvodásoknak és a kisiskolásoknak tart bemutatókat immár öt éve a Bartók anyagi támogatásával és égisze alatt működő Szalakóta Bábszínház. Újszerű, sok zenével fűszerezett, olykor kísérletező játékstílus jellemzi produkcióikat.

Zene

A városnak már az 1950-es években is volt egy jelentősebb zenekara, de az 1960-ban feloszlott, s hét évet kellett várni, amíg 1967-ben újraalakult Dunaújvárosi Szimfonikus Zenekar néven, Székely István irányításával, aki az Állami Zeneiskola igazgatója volt. A zenekar gerincét a város zenetanárai adták. Karöltve a Központi Énekkarral - amelynek jogelődje már 1952-ben megalakult - igen színvonalas zenei esteket nyújtottak megyeszerte. Évekig az Országos Filharmónia zenei sorozataiban is felléptek. Az 1990-es évek elején Dunaújvárosi Kamarazenekar néven alakult újjá zeneiskolai tanárokból és volt növendékekből, Horváth Dénes irányításával.

A város kórusa, a Dunaújvárosi Vegyeskar szinte egyidős az új várossal. Gerincét a Gépgyári Énekkarnak nevezett 18-20 fős csoport alkotta. Egy alapítótag így emlékezett az 1952-es évre: „A Görbe utcában, egy pincében kezdtük Székely Endre karnaggyal. Munkásmozgalmi dalokat, magyar és szovjet népdalokat énekeltünk. Feladatunk volt, hogy munkára lelkesítsük az embereket." 1954-ben egy hazai koncertjüket meghallgatta Kodály Zoltán is.

Később a Sztálin Vasmű Énekkara néven már 45-50 fős kórusként, több vezetőváltást is átvészelve 1960-ban egyesült a városban működő, elsősorban pedagógusokból álló kórussal, s egy központi énekkar jött létre. Ekkor vette át az énekkar vezetését Székely István. Legnagyobb sikereiket az 1970-es évektől arat ták, amikor már országos és nemzetközi porondra is „kimerészkedtek". (Az első külföldi koncertkörútra 1969-ben kerül sor az egykori NDK-ban.) 1992-ben Hor váth Péter lett az énekkar karnagya, akinek édesapja a kórus alapító tagja.

A kórus repertoárja igen széles, a reneszánsz és barokk darabokon keresztül a 20. századi magyar és külföldi zeneszerzők közel 350 kórusművét és mintegy 30 oratorikus művét, kompozícióit öleli fel.

Az évtizedek alatt számos kitüntetésben részesült az énekkar. Közülük kiemelkedik az 1996-ban kapott Vasas Művészeti Nívódíj. Legelső minősítését - arany oklevél - 1964-ben, a legutóbbit pedig, a hangversenykórus minősítést, 1995-ben érte el, melyet 1999-ben ismét megszerzett.

Az elmúlt években több külföldi meghívásnak tettek eleget. Jártak Bulgáriában, Belgiumban, Németországban, Ausztriában, Olaszországban. 1997-ben ha zánkat képviselték a walesi világkórus versenyen Langollenben. A kórussal több kiváló szólista is dolgozott, többek között: Bordás György, Gregor József, Misura Zsuzsa, Pászthy Júlia, Takács Tamara, Kincses Veronika.

Városunk zenei életének mindig is kellemes színfoltja volt a Dunai Vasmű Tűzoltó (fúvós) Zenekara. Sikeres szereplések a hazai fesztiválokon, a Magyar Rádióban jelzik munkájuk eredményességét.

Táncművészet

Annak, hogy városunk a hazai táncművészet egyik fellegvára lett, komoly előzményei voltak. A klasszikus balett és a népi tánc oktatása egyidős a várossal.

A rendszeres balettoktatás tanfolyami módszerrel és keretekben 1954 márciusában kezdődött a Bartók emeleti balett-termében. (Ez lett később a színházi kamaraterem.)

A munka megszervezése és szakmai-művészeti irányítása Tomcsányi Éva balettmester és Wünsch László koreográfus nevéhez fűződik. Ők dolgozták ki azt a tanagyagot is, amelynek oktatásával 1978-ban megkezdte működését az Állami Zene- és Táncművészeti Iskola önálló tagozata. A balett-tagozat ma a Gárdonyi Géza Általános Iskola égisze alatt és irányításával működik.

A népi tánc a város születésekor a legkedveltebb amatőr művészeti műfaj volt. Szinte minden gyárnak, vállalatnak volt saját népi tánc csoportja. Legalább 30 különböző együttes létezett a városban, amikor 1952-ben létrejött a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes jogelődje, a Sztálin Vasmű Népi Tánc Együttes. Első művészeti vezetője Forrai Kálmán volt, majd őt követte Wünsch László, Péterffy Attila, a Szögi Csaba - Neuwirth Annamária páros és a jelenlegi vezető, Rácz Attila. Az együttes évek óta képviseli hazánkat rangos külföldi fesztiválokon. Az itt szerzett legfontosabb díjaik a dijoni (Franciaország) folklór-olimpia nagydíja, az ezüstlánc 3 alkalommal, a goriziai (Olaszország) világfesztivál aranyérme 2 alkalommal. 1983 óta rendszeres résztvevői a Zalai Kamaratánc Fesztiválnak. Ez idő óta jellemzi tevékenységüket a néptánc alapokon nyugvó, mélyen lírai töltésű táncszínházi arculat, mely az 1990-es évek végére megteremtette egy professzionális tánctagozat alapjait.

1960 óta Dunaújváros ad otthont a Vasas Néptánc Fesztivál országos rendezvényének. Az 1980-as évek közepéig kétévente, azóta három évenként kerül megrendezésre a rangos seregszemle.

A modern táncok közül a formációs divattánc lelt igazi otthonra a városban. Az 1980-as évek elején a Dunaújvárosi Munkásszövetkezet támogatásával alakult az első csoport Moderntánc Együttes néven. 1984-től a Bartók irányításával működtek, majd 1986-ban átkerültek az MMK-ba, és Arabesque Együttes néven Szilágyi János irányításával alakultak újjá. Legnagyobb eredményük világbajnoki III. helyezés.

Ugyancsak 1986-ban kezdte meg működését a Flash Együttes az MMK-ban. Alapí tója és vezetője 1997-ig Hegedűs Sándor volt, azóta Kovács F. Ildikó, a disco táncok 1995. évi világbajnoka. Az együttes 1990-96 között minden Európa- és világbajnoksá gon döntős volt. Legnagyobb sikerük egy világbajnoki II., illetve III. hely.

Az MMK a táncművészet centruma Dunaújvárosban. 1991 óta szervezi, rendezi a Formációs Táncok Világbajnokságát 5-8 kategóriában. 1993 óta székhelye a Magyar Divat- és Sporttánc Szövetségnek, melynek elnöke az intézmény vezetője, Szántó Péter.

ADATOK DUNAÚJVÁROS SPORTÉLETÉNEK TÖRTÉNETÉBŐL (1950-1990)

1950-1954

Jöttek tömegével a fiatalok a pentelei fennsíkra várost és gyárat építeni. Érthető igyekezetnek számított, hogy a Sztálin Vasmű építése mellett, ha másképp nem, tömegsport szinten megszervezzék számukra a sportolás lehetőségeit. 1951-ben már megalakult a Dunai Vasmű Építők SE, majd a Dunaújvárosi Kohász jogelőd je, a Dunapentelei Vasas is. Az asztalitenisz-, az ökölvívó-, a röplabda-, a sakk- és a tornaszakosztály indítását határozták el. Az év őszén felsőbb utasítás alapján hozzáláttak egy labdarúgócsapat megszervezéséhez is. A játékosok adminisztrá ciós átigazolásával Sztálinvárosba érkeztek a labdarúgók többek között a buda pesti Bástyából, a budapesti Dózsából, a csepeli Vasasból, Szegedről... A létrehozott csapatot az NB II-be sorolták be. A kimondott cél az NB I elérése volt. Ez sikerült is: a Sztálini Vasmű Építők osztályozón jutott fel az első osztályba. Időközben a vasas szakszervezettel egyetértésben megalakult a Sztálinvárosi Vasas Sportkör is. Az asztaliteniszezők városi és környékbeli versenyeken vettek részt. Eső Pál edző tevékenységének köszönhetően fejlődésnek indult az atlétika is. Az Építőknél folyt a birkózók képzése. 1951-ben a kunszentmártoni kézilabdacsapat sztálinvárosi munkahelyet választott, így ez a sportág is meghonosodott a városban. 1952-ben a Sztálinvárosi Vasasban alakult meg a kajak-kenu szakosztály, amely kezdetben a vízitúrázást tartotta feladatának. A megyei bajnokságban játszott az Építők kosárlabdacsapata. Igen népszerű sportág lett az ökölvívás, mint ahogy a sakkozás is. De már működött a férfi és női röplabdacsapat is. A Vasas tornászok első bemutatóját pedig 1954 novemberében rendezték meg.

1955-1957

Ez a két év a politikai válság mellett a város sportjának válságát is jelentette. A gyár visszafogott fejlesztése éreztette hatását a sportban is. A legtehetségesebb sportolók elhagyták a várost. Az 1956. évi forradalom leverése után pedig újjá kellett mindent szervezni. Azután lassan-lassan folytatódott a sporttevékenység. Az asztaliteniszezők megszerezték az NB II Benkő-csoportjának első helyét. Bedecs László és Schöffer Ferenc diszkoszvetők országos döntőbe jutottak. Megkezdődött a Duna-parton a csónakház építése. A Vasas kajak-kenu szakosztálya szépen szerepelt a vidékbajnokságon. Bronzérmes lett a Vasas férfi kézilabdacsapata az NB II déli csoportjában. Gondok voltak viszont a birkózók működésével. Az NB I-ből kiesett labdarúgócsapat hiába szeretett volna visszakerülni az első osztályba, nem sikerült, az NB Il-es bajnokságban csak második lett a csapat. Viszont remekül szerepeltek a röplabdázók. A férfiak be is jutottak az NB Il-be. A fiatal tornászok az országos ifjúsági bajnokságra is eljutottak.

1958-1963

Ebben az időszakban ismét „zöld jelzést kapott" Sztálinváros és a gyár fejlődése. Ám a mennyiségi szemlélet nem segítette a sportélet előrelépését. A futballcent rikus vezetés és más sportágak vegetálása mellett - az NB l-es ökölvívó-szakosztály munkájának színvonala is visszaesett. Valós feltételek nélkül megalakították a súlyemelő-, a vívó-, a teke-, a természetjáró-, az úszó- és a női tornaszakosztályt is. Gondot jelentett az is, hogy „importálták" a versenyzőket az utánpótlás-nevelés helyett. Nem sikerült az NB Il-es asztaliteniszezőknek feljutniuk az első osztályba, sőt több versenyző átigazolt a Dunaújvárosi Ruhagyár SK csapatához. Az atlétikai élet visszaesése után a hatvanas évek elején mutatkozott némi pezsdülés, amely az iskolai sport, a tanulók egyre figyelemreméltóbb teljesítményeinek volt köszönhető. Ugyanígy a birkózók is kiemelkedtek a középszerűségből. A kötöttfogású csa pat bejutott az NB Il-be. Egyre népszerűbb lett a kajak-kenu sportág. A Kohász Sportegyesület versenyzője, Nagy György már országos bajnokságot is nyert. Saj nos a férfi kézilabdázók elbúcsúztak az NB II-től, a nők viszont nem jutottak fel a második osztályba. A felemás eredményt elért labdarúgók végre Lennert Ferenc vezetésével 1963-ban bronzérmet szereztek az NB II-ben.

Tiszavirág-életűnek bizonyult az ökölvívók sikere - NB II, majd NB I -, 1963- ban szétesett a csapat. Szerencsével bennmaradt a DKSE férfi röplabdacsapata a másodosztályban. Jelentős eredménynek könyvelték el a sakkozók bejutását az NB Il-es bajnokságba. A tornaszakosztály átszervezése is meghozta az eredményt; az 1963-as országos csapatbajnokságon a harmadik helyet szerezte meg a gárda.

1964-1971

Az útkeresés ideje lejárt. A városban - lévén a lakosság életkora alacsonyabb, mint másutt - a sok fiatal továbbra is igényelte a mozgást, a sportolást. A Dunaújvárosi Kohász SE új vezetése tudatosan, tervszerűen látott munkához. Felbecsülhetetlen jelentőséggel bírt az a döntés, hogy az egyesület létrehozza sportiskoláját, amelyben 271 tanulóval, 10 edzővel megkezdődött a képzés atlétikában, kézilabdában, labdarúgásban és tornában. Eldöntötték, hogy a 16 szakosztály közül hetet - asztalitenisz, birkózó, kézilabda, labdarúgó, ökölvívó, röplabda, sakk - kiemelten kezelnek.

Komóczi Gábor birkózó aranyérmet nyert a felnőtt bajnokságon. 1965-ben bejutott Jávor Pál vezetésével az NB I-be a labdarúgócsapat, hasonlóképpen az asztaliteniszezők is. Úttörőolimpiákon, középiskolás bajnokságokon sikert sikerre halmoztak a dunaújvárosi tanulók. Viszont széthullott az ökölvívó-szakosztály, a tekézők a Dunaújvárosi Építőkhöz igazoltak. A Dunaújvárosi Építők labdarúgócsapata az NB III-ban, a Dunaújvárosi Papíripari SK labdarúgói pedig a megyei első osztályban játszottak. Ekkor jutott fel az NB II-be a Dunaújvárosi Felsőfokú KTSK kosárlabdacsapata. Újabb eredmény a vasgyári együttes életében 1967-ben: az első osztály tagja lett a szabadfogású birkózócsapat, a férfi- és a női röplabdagárda. Igaz, nem sikerült megkapaszkodniuk az NB I-ben.

Sokan voltak kíváncsiak augusztusban a Dunaújvárosban megrendezett XIV. halfogási világbajnokság eseményeire is. Fiataljaink a Népstadionban remekeltek: a nemzetközi Barátság Négytusaversenyt a Vasvári iskola tanulói nyerték meg. 1968 legnagyobb sikere, hogy Nyers László birkózó lett a Kohász első olimpikonja. (Európa-bajnoki bronzérmes versenyzőnk azonban megsérült Mexikóban.)

Új létesítménnyel is gazdagodott a város. Augusztus 20-án avatták fel a Dunai Vasmű radari új tömegsporttelepét. És egy labdarúgósiker még ebben az évben: NB III-ba jutott a Dunaújvárosi Papír labdarúgócsapata. Előrelépést jelentett, hogy 1970-ben a Vasvári és a Ságvári iskolában bevezették a testneve lés-tagozatos képzést. Az Úttörő Sportolója címet nyerte el a Ságvári iskola négytusacsapata, amely Szófiában negyedik lett a Nemzetközi Barátság Verse nyen. Szabó Tamás birkózó újabb országos bajnoki címet szerzett a város legnagyobb egyesületének. A másik „nehéz" sportágban, az ökölvívásban is történt változás. A Dunaújvárosi Épületelemgyár egyesületében megalakult az ökölvívó-szakosztály. A labdarúgás barátainak viszont szomorúságot jelentett, hogy fél évtizedes NB I-es tagság után a labdarúgók 1971-ben kiestek az első osztályból. A tornasportágban a fiataloknak szavaztak bizalmat, akik 1971-tól „jelentkeztek" is a magyar élvonalban. Ekkor már látszott: a vívás lassan-lassan visszafejlődik az egyesületben. Új sportkör is alakult a városban, az Arany Csillag SK. Tenisz, asztalitenisz és labdarúgás sportágakkal foglalkozott az egyesület. A nemzeti bajnokságok harmadik vonalában játszott a Dunaújvárosi Papír és a Dunaújvárosi Építők labdarúgócsapata, valamint a Dunaújvárosi Haladás kosárlabdacsapata.

Továbbra is rendkívül népszerű volt a kispályás labdarúgó-bajnokság. A város ban négy csoportban 48 csapat rúgta a labdát. A Magyar Népköztársaság ifjúsági atlétikai pályabajnoki címét nyerte el Hering Sándor (2000 méteres akadályfu tás), Fehér Lajos (súlylökés), Fekete János (3000 m síkfutás). Több együttes is felkerült egy magasabb osztályba: az NB II-be a Dunaújvárosi Vendéglátók női kézilabdacsapata és a klub női asztaliteniszezői, harmadosztályba jutott fel a Dunaújvárosi Vörös Meteor férfi asztalitenisz-csapata.

1972-1977

Ebben az időszakban vált a Dunaújvárosi Kohász nagy egyesületté. Versenyered ményei alapján szükséges volt létesítményeket építeni, korszerűsíteni (1973: műjégpálya, 1977: sportuszoda létesült). 1976-ban az egyesületnek 23 válogatott sportolója volt!

Torna. Óriási eredmény 1976-ban: a montreali olimpián indultak női torná szaink: Lővei Mária, Óvári Éva, Tóth Margit (Horváthné Elek Anna és Borsos János tanítványai). Erdélyi Péter, Kovács Péter, Berényi György érmes helyezéseket szereztek az országos bajnokságokon.

Labdarúgás. Az első osztályból kiesett futballcsapat ismét azért küzdött, hogy visszakerüljön az NB I-be. Ez végül 5 év után, az 1975-76-os bajnoki évben sikerült is.

Atlétika. A fellendülés 1975-ben következett be. A versenyzők 7 országos bajnokságot nyertek, és tizen kerültek be az utánpótlás- valamint az ifjúsági válogatottba.

Birkózás. Feljött az utánpótlás. A fiatal kötöttfogású csapat 1975-ben az NB I- be jutott.

Kajak-kenu. Nem volt színvonalas az itt folyó munka.

Röplabda. Megmenekült a felszámolástól. Különösen a női csapat vegetált. A férfiak fejlődtek: 1976-ban bajnokságot nyertek a második osztályban.

Asztalitenisz. A felnőtt csapat állandóan az NB II Barna csoportjában szerepelt.

Jégkorong. 1974-ben alakult a szakosztály. Még csak serdülő és ifjúsági korosztályban neveztek be az országos bajnokságokba.

Kézilabda. Köszönhető a sportiskolai képzésnek, a női együttes feljutott az NB I B-be. A férfiak előtt is az NB I volt a cél.

Műkorcsolya. 1975-ben a Dunaújvárosi Papír SK-ból került át a Dunaújvárosi Kohászba. 1976-ban egy II. osztályú, négy III. osztályú minősítést szereztek.

Sakk. Rapszodikusan szerepeltek a sakkozók. 1976-ban, miután visszajutottak az NB II-be, a szakosztály a Dunaújvárosi SK-hoz került. Grosch Mária ifjúsági országos bajnok, majd felnőtt válogatott lett.

Súlyemelés. 1976 végén a súlyemelők a Dunaújvárosi Építők SK-hoz kerültek.

Vívás. 1974-ben a Dunaújvárosi Papír SK vette át a szakosztályt.

Tömegsport. Több sportágban szervezte a tömegsportbizottság a sportéletet. Közel 2000 dolgozó sportolt rendszeresen. A tömegsporttelepen labdarúgópályák épültek. A Kádár-völgyben pedig erdei tornapálya létesült. Jelentős eseménynek számított, hogy a központi sporttelepen felépült a munkacsarnok.

Ebben az időszakban a kisebb egyesületeknél is történtek változások. A Dunaújvárosi Építők teke- és labdarúgócsapata beverekedte magát az NB II-be, viszont a Dunaújvárosi Ruhagyár asztaliteniszezői kiestek a másodosztályból. Később meg is szűnt a szakosztály.

Újabb sportkör alakulását jelentették be. A Dunaújvárosi Tűzoltó Dózsa Sportkör asztalitenisszel, röplabdával, lövészettel és sakkozással foglalkozott. 1974-ben a természetjáróknak egyesületet szerveztek: Intercisa Természetbarát Egyesület. Atlétikában is született magyar bajnoki cím. Mezei futóversenyen az ifjúsági Fekete János végzett az első helyen, tájékozódási búvárúszásban pedig Rajna Vilmos lett országos bajnok. A Tábi ikrek, György és László, a Dunaújváro si Épületelemgyár SE ökölvívói a magyar ifjúsági bajnokságban aranyérmet szereztek.

1975 jelentős sporteseményét rendezték meg Dunaújvárosban: a XIX. Barátság Nemzetközi Négytusaversenynek adott otthont a központi sporttelep. Komoly sikernek számított még ebben az évben az, hogy Grosch Mária sakkozó mesteri fokozatot ért el. Egy év múlva büszkén jelenthette a város lapja, hogy az óvárosi Szórád Márton iskolában elkészült a tornaterem, s így Dunaújváros minden általános iskolája rendelkezett már korszerűen felszerelt tornateremmel. A honvédelmi sportokhoz tartozó ejtőernyős sportágban is jelentős eredmények születtek, Czenki Ildikó magyar válogatottként indulhatott a római világbajnokságon.

1977-1980

Az 1977. év csapatsportjaiban ismét volt minek örülni. A Dunaújvárosi Haladás SK kosárlabdázói és a Dunaújvárosi Volán férfi röplabdázói bejutottak az NB II- be. Viszont kiesett az élvonalból a Dunaújvárosi Kohász kötöttfogású birkózócsapata. A Dunaújvárosi Építők labdarúgócsapata a harmadosztályban játszott, és még versenyeztek az egyesület súlyemelői is. Sportoltak a kisebb sportegyesületekben is (Vegyesipari SK, Arany Csillag SK, Vörös Október SK, Ruhagyár SK). Új sportágként a karate is belépett a város sportéletébe. A nagy esemény: átadták a gyönyörű fedett uszodát, s máris úszásoktatáshoz értő szakembereket kerestek. Perjámosiné Tóth Erzsébet szakmai vezetésével 1977 novemberében már meg is rendezték az első bemutatóversenyt. A könnyűbúvárok Európa-bajnoksága jelen tette az uszoda első jelentős eseményét. 1977-ben volt az MHSZ repülő- és ejtőernyős klubjának 25 éves évfordulója. Szenczi László atléta magyar váloga tott, Simon Balla István tízpróbában országos bajnok lett. Nagy sikernek számított, hogy Kovács Péter tornász talajon és ugrásban felnőtt magyar bajnokságot nyert. A sakk sportágat átvette a Dunaújvárosi Papír, a Dunaújvárosi Vendéglátó női asztaliteniszezőinek pedig sikerült a második osztályt elérni. A következő év jelentős eseményei:

• a Dunaújvárosi Építők női röplabdázói NB l-esek lettek,
• a Dunaújvárosi Kohász úttörő jégkorongcsapata ezüstérmet szerzett,
• a Dunaújvárosi Építőknél újabb siker - labdarúgóik az NB II-ben,
• a Dunaújvárosi Kohász női kézilabdacsapata először szerepelhetett az első osztályban, ahogy a klub férfi röplabdázói és férfi kézilabdázói is,
• ismét az élvonalban versenyezhettek a Kohász birkózói.

Új sportág is született Dunaújvárosban. Megalakult a Dunaújvárosi Építők autó- és motorsport szakosztálya. A motorcsónak-versenyzők is „jelentkeznek" már. Viszont nagy sajtóvita kerekedett „Holtponton az utánpótlás" címmel. Az egyéni sikerek is figyelemre méltóak voltak 1978-ban. Néder György könnyűbúvár országos bajnok lett. A franciaországi tornász világbajnokságon Kovács Péter (csapat 6. hely), Óvári Éva és Tóth Margit (csapat 4. hely) vettek részt. Jelentős momentum: elkezdődött a Dunaújvárosi Kohász klubházának építése. Az 1979. év ismét a tornászoké. Kovács Péter, Óvári Éva és Hanti Erzsébet indult Texasban a tornász-világbajnokságon. Kezdi „bontogatni szárnyait" Fabó Éva, aki később a könnyűbúvársport nagy egyénisége lett. Egyre több ellenfelét veri meg a jégko rongcsapat az NB I B-ben. Magyar bajnok lett Kovács Tibor birkózó, Szabó Andrea távolugró. Ekkor született meg a „dunaújvárosi csoda" is. Az országos delfin-úszóbajnokságon 21 érmet hoztak haza a Kohász sportolói (Kemény Ákos, Szabó Vera - országos csúcs). Jelentős eseményt a városban a vitorlázórepülők Európa-bajnoksága jelentett. Szomorú tény viszont: kiestek az első osztályból a Kohász férfi röplabdázói. A kevés műkorcsolya sikerből egy jelentősebb 1980-ban született. Raabe Imre az országos bajnokságon bronzérmet szerzett. Öröm a kézilabdázóknál: a Dunaújvárosi Kohász az NB I-be, a Dunaújvárosi Volán az NB II-be jutott. A birkózók ismét lefelé „lifteztek": búcsúztak az első osztálytól, viszont Vadász Csaba magyar bajnok lett. Szomorú esemény még 1980-ból: a Dunaújvárosi Papír megszüntette a labdarúgó-szakosztályt. Tornászaink ismét világversenyen indultak. A moszkvai olimpián versenyzett címeres mezben Óvári Éva, Hanti Erzsébet és Kovács Péter, aki egyéni ötödik és csapat harmadik helyet szerzett. 1980 mérföldkő is volt. Ettől kezdve rendezik meg minden évben az Arany Üst nemzetközi úszóversenyt. A Dunaújvárosi Építők feloszlatta súlyemelő szakosztályát.

1981-1985

Ezekben az években a Dunaújvárosi Kohásznál és a többi sportegyesületnél is jellemző volt, hogy a labdajátékokat űző csapatok évről évre ingáztak - egy osztállyal lejjebb, majd megint vissza.

1981-ben bejutott az NB I-be a Kohász férfi röplabdacsapata, a Dunaújvárosi Papír női kosárlabdacsapatának pedig sikerült elérni a második osztályt. Igaz, az első osztálytól pedig búcsúzott a Kohász férfi kézilabda együttese. És nagy csalódás, kudarc a futballistáknál: az NB II-be esett vissza a Dunaújvárosi Kohász gárdája. A labdarúgás kudarca teljessé vált, a Dunaújvárosi Építők pedig a második osztálytól búcsúztak. Viszont sok szép egyéni siker született. Atlétikában Simon Balla István gátfutó lett az első felnőtt magyar bajnok. Magyar bajnoki címet szerzett a Dunaújvárosi Volán gokartversenyzője, Bodrogi János is. Kemény Ákos, Molnár Attila, Gál Katalin és Szabó Vera úszók bekerültek a vidék válogatottba. Novemberben pedig a moszkvai tornász-világbajnokságon indult négy dunaújvárosi: Tóth Margit, Berényi György, Kovács Péter és Paprika Jenő.

A városban ekkor a legnagyobb sportegyesület, a Dunaújvárosi Kohász mellett még 13 kisebb, vállalati klub is működött. A nagy egyesületnek ez évben elkészült a klubháza, és zömében társadalmi munkában megépült az atlétikai csarnok. 1982-ben ismét másodosztályú lett a Dunaújvárosi Vendéglátó asztalitenisz-csapata. A mélyrepülés pedig a labdarúgósportban tovább tartott. A Duna újvárosi Kohász az NB II-ből is kiesett a területi bajnokságba, a Dunaújvárosi Építők pedig a területiből a megyei bajnokságba! Az új sportág, a karate egyre népszerűbbé vált, és új trió „született" a dunaújvárosi női tornában: Papp Rita, Juhász Anikó és Szloboda Éva értek el remek eredményeket. Az Európa-bajnoki ezüstérmes Vadász Csaba birkózó a világbajnokságon az ötödik helyet szerezte meg. 1983-ban a „lift" felfelé emelkedett, legalább is a kézilabdázóknál: ismét NB I-es lett a Kohász férficsapata. Viszont tiszavirág-életű volt a Haladás kosárlabdá zóinak másodosztályú léte: kiestek. Sajnos ez évben is szűnt meg sportág a városban: az ökölvívás. Átszervezés is történt. A Kohász férfi-, a Dunaújvárosi Vendéglátó női másodosztályú asztaliteniszezői átköltöztek a BVM Dunaújváro si Gyára SE-hez. Aminek ekkor sokan örültek: a dunaújvárosi könnyűbúvárok 22 magyar bajnoki címet szereztek a serdülőktől a felnőttekig, Ágoston Zita atléta 3000 méteren, az ifjúsági Európa-banjokságon ezüstérmet szerzett, és egyre több motorcsónakversenyt rendeztek az öbölben a nézők kedvére. 1984-ben nem megszűnt, hanem született egy sportág Dunaújvárosban. Egyelőre még csak tömeg sport szinten, de egy lelkes férfitársaság hetente kétszer is vízilabdázott az uszodában. És sok jó hír a csapatsportágakban! A Dunaújvárosi Építők tekézői és a Dunaújvárosi Kohász férfi röplabdázói az NB I-be, a Dunaújvárosi Haladás kosárlabdázói, valamint a Kohász labdarúgói az NB II-be jutottak fel. Négy év után ismét az OB II-ben játszhattak a Vendéglátók sakkozói. Van azért ebből az évből egy rossz hír is: a vasgyári csapat férfi kézilabdázói búcsúztak el az első osztálytól. Valentényi Sándor fiatal birkózó az utánpótlás-bajnokságban immár kilencedik első helyét gyűjtötte be. Ekkor még úgy látszott, a vívás is feltámad. A Dunaújvárosi Papír SK gyerekek képzésével ismét folytatta a munkát. Sporttörténeti eredmény született 1985 elején. Raabe Imre felnőtt műkorcsolyázó lett a legjobb a magyar bajnokságon, és indulhatott a göteborgi Európa-bajnokságon. A tekézők öröme nem tartott sokáig. Kiesett az Építők az első osztályból. Viszont a Kohász férfi kézilabdázói az NB I-be, a Dunaújvárosi Papír lányai az NB II-be verekedték fel magukat. Remek birkózóeredmények is születtek. Valentényi Sándor az USA-ban, a juniorok világbajnokságán ezüstérmet szerzett, és az óriási siker: Vadász Csaba 48 kg-ban Norvégiában, a világbajnokságon a dobogó harmadik fokára állhatott! Jelentős állomások még: jégkorongcsapatunk a felnőttek országos bajnokságában indult, Sándor Péter pedig a budapesti motorcsónak világbajnokságon tizedik lett. Újabb fiatalok léptek színre nagy reményekkel: Varga Dóra, Ágh Norbert úszók, Pálizs Attila kenus, Mucsi Zoltán birkózó.

1986-1990

Annak ellenére, hogy ismét volt egy zuhanó csapat - a Dunaújvárosi Kohász NB I-es férfi kézilabdázói kiestek az első osztályból - eredményes időszakot hagyott hátra az egyesület. A labdarúgók ugyanis visszajutottak a legjobbak közé, Varga Dóra úszó ifjúsági Európa-bajnok lett. A Kohász soha még ennyi olimpiai pontot - 631-et - nem gyűjtött össze. A gyarapodást jelezte, hogy elkészült a kajak-kenu sportág számára a tanmedence. És egyre inkább fel kellett figyelni néhány rendkívül tehetséges fiatalra: Supola Zoltán, Pánczél Miklós, Tőke Szilvia tornászokra, a gyermekhokisokra. Kercsó Árpád apró jégkorongozói tucatszám ütötték a gólokat ellenfeleiknek. Belőlük lettek később a felnőtt bajnokok. A BVM SE női asztaliteniszezői is feljebb léptek az NB II-be. Horváth József magyar bajnokságot szerzett repülőmodellezésben. Mozgalmas év volt 1987 is. Történelmi pillanatot jelentett május 14-e, amikor átadták a Dunaújvárosi Kohász sportcsarnokát. Az első nemzetközi viadal itt az Európa-bajnokság röplabda-selejtezője volt. Nyolcadszor rendezték meg az Arany Üst nemzetközi úszóversenyt, amelyen a legjobb dunaújvárosiként Varga Dóra és Csépányi András szerepelt. Csépányi hátúszásban az ifjúsági Európa-bajnokságon ezüstérmet szerzett. Vadász Csaba birkózó is folytatta szép sorozatát. A tamperei kontinensviadalon súlycsoportjá ban második lett. Sándor Péter magyar bajnoki címet szerzett motorcsónakversenyen. Paprika Jenő kijutott a rotterdami tornász-világbajnokságra. A másodosz tályú Papír kosárlabdázó lányait átvette a Vörös Csillag Termelőszövetkezet. Ismét az első osztályban játszhatott a Dunaújvárosi Kohász férfi kézilabdacsapata, és megint kiestek a labdarúgók az élvonalból. De csak átmenetileg, mert egy év múlva dr. Puskás Lajos vezetésével visszaverekedtek magukat az NB I-be. Több jelentős változás is történt 1988-ban. A Dunaújvárosi Kohász megszüntette a felnőtt jégkorongcsapatát, a műkorcsolya szakosztályt és megváltak az atlétáktól is. Az utóbbiakat felkarolta a városi tanács, ezután DAC néven szerepeltek. A felnőtt hokisok az OB I-ben Dunaújvárosi Szikethem csapatként játszottak. Először merült fel a jégpálya befedésének gondolata. A Dunaújvárosi Építők tekézői új, automatizált pályán versenyezhettek az év végétől.

Az egyéni sikerek közül néhány: Varga Dóra úszó kétszeres magyar bajnok, Bajai Angéla (Dunaújvárosi Papír) karateversenyző országos bajnok. A szöuli olimpián részt vett Vadász Csaba birkózó és Paprika Jenő tornász. Ifjúsági magyar bajnok lett a birkózó Mucsi Zoltán. Szepesi Attila asztaliteniszező is Szöul ban versenyzett. A paraolimpián ezüstérmet szerzett. A fiatal Supola Zoltán tornász egyre több győzelmet aratott. Az ifjúsági országos bajnokságon három aranyérmet szerzett.

1989-ben számtalan világversenyen indultak dunaújvárosi sportolók. A városban a legnagyobb esemény az ifjúsági könnyűbúvár világbajnokság volt. A hazai „pályán" Markovics Péter és Nagy Bernadett indult, aki ezüstérmet szerzett. Az ifjúsági úszó Európa-bajnokságon Berzlánovits Éva, a junior birkózók világbajnokságán Mucsi Zoltán lett harmadik. És született két világbajnoki aranyérem is: ifj. Gurisatti Gyula a tájékozódási búvárúszók VB-jén csillaggyakorlatban, Berekméri István pedig a hárombójás versenyben lett első. Javos Anikó és Hisz Pál indult Norvégiában a mezei futó-világbajnokságon. Két új sportágban is elkezdődött a munka. A víz- és csatornaművek megalapította a vízilabda-szakosztályt, a helyi főiskolások pedig rögbicsapatot hoztak létre. Formula 3-ban világbajnoki motorcsónakverseny zajlott az öbölben. Fájdalom, de ismét kiestek a labdarúgók az NB I-ből. A Dunaújvárosi Kohász decemberi közgyűlésén megtörtént a keresztelő. A klub új nevet, a Dunaferr SE elnevezést választotta. Az évtized utolsó esztendeje eseményekben rendkívül gazdag volt. Januárban ismét megrendezték a gyereklabdarúgók számára a Dunaferr Kupa-Tej Kupa bajnokságot. Hatodszor zajlott a „Bringatúra" Dunaújváros és Mezőfalva között. A férfi kézilabdázók megvetették lábukat az NB I-ben, a nők a hatodik helyen álltak, a birkózók is feljutottak az első osztályba. Dunaferr Kupa néven a sportcsarnokban szerepelt a jugoszláv, a spanyol, a görög és a magyar férfi röplabda-válogatott. Az egyéni sikerek közül a legszebb volt: Deássyné Fabó Éva 400 m-es uszonyos úszásban világbajnok lett Rómában. Megszerezte első világbajnoki pontját Mihaldinecz Rudolf a Formula 3-as motorcsónak versenyen Olaszországban. Molnár Attila távúszó egyre többet hallatott magáról szép eredményeivel távoli tengerek mellől. Ismét magyar bajnok lett Varga Dóra úszó 501 m-es gyorson. Sok év után megszűnt a Dunaújvárosi Volán Sportegyesület. A Dunaújvárosi Papír feloszlatta vívószakosztályát, és megalakult a Dunaújvárosi Motor Club.

FORRÁSOK ÉS FELDOLGOZÁSOK

Dunafentek a 17. század végétől a 19. század közepéig

1. Hári Gyula: Perkáta és társadalma általános jellemzői a török kiűzése után. 112. In: Perkáta története. (Szerk.: Erdős Ferenc-Hatházi Gábor) Perkáta, 1996. 109-156.
2. Nagy Lajos: Dunapentele története 1526-1849 45. In: Fejér Megyei Történeti Évkönyv (a továbbiakban: FMTÉ) 9. Székesfehérvár, 1975. 43-122.; Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) Urbaria et Conscriptiones (a továbbiakban: UeC) X. fasc. No. 2. Fol. 16; MOL Budai Kamarai Adminisztráció Levéltára (a továbbiakban: KAL) Expeditiones, 1690. április 10. Patentes; MOL Dica Albensis. 1696.
3. MOL KAL Berichte und Schreiben 1690. augusztus 30. No. 68., 1693. december 23.; MOL UeC LX. fasc. No. 59.
4. Fejér Megyei Levéltár (a továbbiakban: FML) Acta Politica (a továbbiakban: AP) III. fasc. No. 108.; FMTÉ 25. Székesfehérvár, 1997. 51.
5. FML Acta Iuridica et Instrumenta Publica I. fasc. No. 5 1/2.; FMTÉ 25. Székesfehérvár, 1997. 95.
6. FML AP III. fasc. No. 111.; MOL KAL Berichte und Schreiben 1698. november 1.; Nagy Lajos: i. m. 46.; MOL Acta Paulinorum XLIV fasc. 252-3.
7. MOL Dica Albensis 1696.; Jenei Károly: Források Du napentele történetéhez 1546-1864. 127-128. In.: FMTÉ 9. Székesfehérvár, 1975. 123-162.; Vö.: Sándor Pál: Az úrbéres népesség megoszlásának statisztikájához Fejér megyében 1828-1864. 250-255. In.: FMTÉ 7. Székesfehérvár, 1973. 215-274.
8. MOL UeC LXIII. fasc. No. 30.; Uo. XXXVI. fasc. No. 44-46.; FMTÉ 25. Székesfehérvár, 1997. 150.
9. MOL Dica Albensis 1696; Uo. UeC XXXVI. fasc. No. 45.; Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi (!) táblákkal IX. kötet Pest, 1862. 14- 19.
10. MOL KAL Expeditiones, 1693. febr. 11. No. 21.; Uo. UeC XXXVI. fasc. No. 45., No. 46.
11. MOL UeC XXXVI. fasc. No. 44.
12. Nagy Lajos: i. m. 48.
13. MOL P 590 Rudnyánszky család levéltára (a további akban: Rudny. It.) 17. csomó fasc. A. 1701.; Uo. E 148 Neoregestrata Acta fasc. 985. No. 65.; Uo. fasc. 1732. No. 50.; Uo. P 1341 Batthyány család levéltára Illésházy rész. XVI. fasc. No. 2.
14. MOL KAL Expeditiones 1703. július 29.; Jenei Károly: Fejér megye a Rákóczi-szabadságharc idején. 7. In.: FMTÉ 11. Székesfehérvár, 1977. 5-20.
15. MOL KAL: Berichte und Schreiben 1692. aug. 22. No. 58.; Uo. Expeditiones 1703. febr. 23. No. 46.; FML Causae Civiles XV fasc. No. 416.
16. 16 FML AP IV. fasc. No. 149.
17. FML AP IV. fasc. No. 158., No. 174.; Jenei Károly: i. m. 8.
18. Jenei Károly: i. m. 5-20.; Farkas Gábor: Fejér megye népe a Rákóczi-szabadságharc idején. In.: FMTÉ 11. 46-49. Bóna István: Dunapentele története a hon foglalástól a 19. század közepéig a már eddig is ismert, valamint újonnan bevont adatok alapján. (Második, bővített kiadás.) Dunaújváros, 1997. 30.
19. FML 1715. évi országos összeírás. Pentele; Uo. 1720. évi összeírás. Pentele; Uo. AP XXVIII. fasc. No. 112.
20. Nagy Lajos: i. m. 52.
21. FML Acta Locorum (a továbbiakban: AL) Dunapentele jelzet nélküli összeírás.
22. Uo. Ercsi János jelzet nélküli folyamodványa; FML 1768. évi úrbérvizsgálati jegyzőkönyv.
23. Nagy Lajos: i. m. 53.
24. MOL Nádasdy család nádasdladányi levéltára (a to vábbiakban: NCSL) Okiratok II. 443, 1783. Tanítók összeírása.
25. FML AP XII. fasc. No. 27., No. 75.; Uo. AL Dunapentele, a Duna melléki lakosok jelzet nélküli folyamodványa; Nagy Lajos: i. m. 54.
26. FML Fejér vármegye nemesi közgyűlése jegyzőkönyveinek (a továbbiakban: FVNK jkv.) regesztái 1736. 399-400.
27. FML AP XIII. fasc. No. 1. ; Uo. FVNK jkv. 1736. 394.
28. FML FVNK jkv. 1737. 444.; Uo. AP XIV fasc. No. 101.; Uo. AL Baracska 1738. május 5.; MOL A 23 Kancelláriai Levéltár Litterae consilii regii locumte nentis 1740. 563.; FML FVNK jkv. 1738. 516.
29. MOL P 235 Festetich család tolnai levéltára 158 Al bensis VII. fasc. No. 1.; Nagy Lajos: i. m. 57-58.; FML 1768. évi urbárium. Felelet a kérdőpontokra; Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár (a további akban: VÉL) Canonica visitatiók (a továbbiakban Can.vis.) Pentele III. kötet 298-310. 1748.
30. Keszi Tamás: Pentele a közép- és kora újkorban. 93- 94.
31. FMTÉ 25. Székesfehérvár, 1997. 150. MOL UeC XXXVI. fasc. No. 45-46.
32. MOL P 235 Festetich család tolnai levéltára 158 Albensis VII. fasc. No. 1.; FML FVNK jkv. 1754 649- 650.; FML AL Baracs 1775. november 16.; MOL Rudny. lt. Acta Irregestrata 1788. május 25. No. 132.
33. FMTÉ 20. Székesfehérvár, 1989. 79.
34. MOL E 152 Acta Iesuitica Residentiae Jauriensis III. fasc. No. 30.; FML Acta Iuridica et Instrumenta Publica IX. fasc. No. 103.
35. Nagy Iván: i. m. III. kötet Pest, 1858. 241.; IX. kötet. Pest, 1862. 19.; X. kötet. Pest, 1863. 492-493.; Nagy Lajos: i. m. 50.; Kempelen Béla: Magyar nemes családok III. kötet. Budapest, 1912. 247-248.
36. Nagy Iván: i. m. III. kötet Pest, 1858. 121.; IV. kötet. Pest, 1858. 9.; V. kötet Pest, 1859. 161-162.; IX. kö tet. Pest, 1862. 775., 797-816.; XI. kötet. Pest, 1865. 9.; Kempelen Béla: i. m. III. kötet. Budapest, 1912. 133.; VI. kötet Budapest, 1913. 44.
37. FML AP IV. fasc. No. 110.; X. fasc. No. 181.; MOL UeC XXXVI. fasc. No. 46.; LXVI. fasc. No. 30.
38. MOL Rudny. lt. 17. csomó A fasc, 2. csomó IX. fasc.
39. MOL Rudny. lt. 2. csomó IX. fasc; MOL NCSL Ok iratok II. No. 477. 25.
40. FML AL 1764. május 23. Báránydézsma összeírása; Uo. 1765. július 2. és 1765. július 28. Tanúvallatási jegyzőkönyvek; Uo. AP XXVIII. fasc. No. 28.
41. FML FVNK jkv. 1736. 399-401.; MOL Táblai perek IV. fasc No. 3934. 256-261.
42. Záborszky Miklós: Baracs 411. In.: FMTÉ 13. Székesfehérvár, 1979. 408-439.; FML AP XXVIII. fasc. No. 112.; Uo. FVNK jkv. 1761.552.
43. MOL Helytartótanácsi Levéltár Tabellae urabiales (1744. április 24.); Uo. Festetich család tolnai levéltára 158 Albensis VII. fasc No. 1.; FML AL Dunapentele 1744-1837.; Uo. AL 1765. július 2. tanúvallatási jegyzőkönyv.
44. FML FVNK jkv. 1761. 552.; Uo. 1761. 590-591.; Uo. AP XXVIII. fasc. No. 112.
45. Magyarország története 1686-1790. (Főszerk: Ember Győző - Heckenast Gusztáv) Bp.; 1989. II. kötet. 927-928.; MOL NCSL Okiratok II. 442. a 1766. ápri lis 6.; MOL Helytartótanácsi Levéltár Departamen tum urbariale Comitatus Albensis 1766. június 4.; FML FVNK jkv. 1766. június 4.; Uo. AP XXXIV fasc. No. 174.
46. FML FVNK jkv. 1766. június 25.
47. MOL NCSL Okiratok II. 442. a 1766. július 9. Fejér vár; FML AP XXXIV. fasc. No. 174.
48. FML FVNK jkv. 1766. 11.; MOL NCSL Okiratok II. 442. a 1766. szeptember 26. Pentele.
49. Vö.: Magyarország történetének a 44. jegyzetben idézett kötete 926-929.; Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában, I. kötet. Dunántúl. (Szerk.: Felhő Ibolya) Bp., 1970. 13-14. (a továbbiakban: Felhő); FML 1768. évi úrbérvizsgálati jegyzőkönyv. Kérdőpontok; Uo. XXXIV. fasc. No. 174.
50. FML FVNK jkv. 1767. 73.; Felhő 14-15.; MOL NCSL Okiratok II. 442. a 1767. március 29., 1767. szeptem ber 27. Fejérvár. Vörös Ignác alispán a főispánhoz.
51. FML FVNK jkv. 1767.208.
52. FML 1768. évi úrbérvizsgálati jegyzőkönyv. Kérdő pontok.
53. Uo. Úrbéri tabella és összeírás; Felhő: 25-28., 110- 111.
54. FML Dicalis összeírás az 1773-1774-es és az 1774- 1775-ös katonai évre.
55. Vö.: 43. jegyzet; Andrásfalvy Bertalan: „Baranya megye földrajzi nevei" és a néprajz 36. In.: Baranyai Művelődés 1989. 3. sz.
56. MOL Rudny. lt. XVIII. fasc No. 365.; Nagy Lajos: i. m. 62.
57. MOL Neoregestrata Acta MDCCXXXII. fasc No. 50.; Károly János: Fejér vármegye története IV. kötet. Székesfejérvár, 1901. 46.
58. Károly János: i. m. IV. kötet. 46.
59. Magyarország levéltárai. (Szerk.: Blazovich László - Müller Veronika) Bp., 1996. 174-175.; A baptista, görögkeleti, izraelita és unitárius egyházak levéltári anyagának fondjegyzékei Bp. 1986. 9-10., 13.
60. Német László: A katolikus egyházi élet megújulása Fejér megyében a török hódoltság után 1688-1777. In.: A Székesfehérvári egyházmegye jubileumi névtára 1977-ben. Székesfehérvár 1977. 10-37. Székesfehérvári Püspöki és Káptalani Levéltár (a továbbiak ban: SZPL) Kuthy: A dunapentelei templom története.
61. FML AL Czillich Lajos dunaföldvári plébános panaszlevele jelzet nélkül 1769 júniusa után.
62. MOL NCSL Okiratok II. 618. 1776. Conscriptio Animarum in processo Csákváriensi; Uo. Helytartótanácsi levéltár. Acta regulationis parochiarum Stuhl- weissenburger Dioecesis. Pfarr-Topographie A. 41. Rsz. 1786-1787.
63. Bóna István: i. m. 32. FML Kézirattára. Fejér megye történetére vonatkozó jegyzetek 211. MOL Filmtár. Josephinische Landesaufnahme. Col. XIII. Sectio 25.; Nagy Márta: Ortodox ikonosztázionok Magyaror szágon. Magánkiadás 1994. 16., 47.
64. FML AL 1844. szeptember 3.
65. SZPL Intranea R.sz. 260. No. 4520/f.; FML FVNK jkv. 1805. No. 1206.
66. Schematismus venerabili cleri Dioecesis Alba-Rega lensis. Albae-Regiae, 1848.
67. A Székesfehérvári egyházmegye jubileumi névtára 1977-ben. Székesfehérvár, 1977. 199-200.; SZPL Can.vis. Dunapentele 1805. 17.; VÉL Can.vis. Pentele III. kötet. 298-310. 1748.; SZPL Can.vis. Dunapen tele 1818.
68. MOL Rudny. lt. 2. csomó IX. fasc. 1748.; VÉL Protocollum Districtus Albensis 1748. 34.
69. FML Pecsétnyomat-gyűjtemény. Dunaújváros.
70. SZPL Kuthy; MOL Helytartótanácsi levéltár A. Cass. Par. DCCLXXXVI. fasc. Accl. ad No. 1. Extractus Albensis.
71. SZPL can.vis. Dunapentele 1805.
72. VÉL Protocollum Districtus Albensis 1748. 34.; SZPL Kuthy; SZPL Can.vis. Dunapentele 1778, 1805, 1818.
73. FML AP XXXV. fasc. No. 8.
74. SZPL Intranea R. sz. 260. No. 4520/f. ; No. 4520/g.
75. SZPL Intranea R. sz. 260. No. 4520/d.; A Székesfe hérvári egyházmegye jubileumi névtára 1977-ben. Székesfehérvár, 1977. 199., 201.
76. SZPL Intranea R.sz. 260. No. 4520/f.
77. Uo. No. 4520/I.
78. Uo. No. 4520/p.
79. A Székesfehérvári egyházmegye jubileumi névtára 1977-ben. Székesfehérvár, 1977. 200.; SZPL Can.vis. Dunapentele 1868.
80. MOL NCSL Okiratok II. 618. 1776. Conscriptio Ani marum in processo Csákváriensi; Móra Magda: Fejér megye népessége II. József korában 314-315. FML AL é. n. 1782, 1789.
81. Schematismus venerabili cleri Dioecesis Alba-Rega lensis. Albae-Regiae 1818, 1832, 1837; FML 1828. évi regnicolaris összeírás.
82. Magyar zsidó lexikon (Szerk.: Újvári Péter) Bp. 1929. 207-208. A szájhagyomány szerint Pentele első zsidó lakosa eredetileg katolikus pap volt, később tért át az izraelita hitre. Pentelére menekülve egy malomban dolgozott - emiatt vették fel utódai a Müller nevet.
83. Pfeiffer [Jenei] Károly: Fejér vármegye 1848. évi zsidó összeírása. Székesfehérvár, 1940. 27-28.; Magyar zsidó lexikon. (Szerk.: Újvári Péter) 1929. 207-208.; FML Fejér Megyei Földhivatal Térképészeti Osztályának iratai. Dunaújváros. Kataszteri előfelvételi rajz. 1882.
84. MOL Filmtár Josephinische Landesaufnahme Col. XIII. Sectio 25. Dunapentele; FML FVNK jkv. 1832. No. 336.
85. Nagy Lajos: i. m. 68.; Móra Magda: i. m. 314-315.
86. FML AL Dunapentele 1789. évi összeírás.
87. Nagy Lajos: i. m. 68-69., 104.
88. Nagy Lajos: i. m. 69-70.; MOL Festetich család tolnai levéltára 158 Albensis 1798. december 30. Pentele; FML Térképtár 1884. évi színes kataszteri térképek. Dunapentele.
89. Nagy Lajos: i. m. 72.; FML AL Dunapentele.
90. MOL Rudny. lt. 1789. január 1-jei szerződés; Nagy Lajos: i. m. 71., 75.; SZPL Intranea R. sz. 260. No. 4520/p.
91. FML FVNK jkv. 1807 No. 683.; Uo. No. 883.
92. FML AP VIII. fasc. No. 126. (1808); Uo. Causae Civiles (a továbbiakban: CC) LIV. fasc. No. 21.
93. FML AP VIII. fasc. No. 5. (1812.)
94. FML CC LIV fasc. No. 21.; Uo. FVNK jkv. 1822. No. 1205.
95. FML CC LIV fasc. No. 21.
96. FML FVNK jkv. 1825. No.211.
97. FML Úrbéri törvényszék. Dunapentele. Az 1826. október 26-i csereszerződés; Uo. AL 1842. január 8.
98. Farkas Gábor: Az 1831. évi kolerajárvány Fejér megyében. Alba Regia II— III. (1961-1962) Székesfehér vár, 1963. 91-94.
99. FML AL Dunapentele 1837.; Nagy Lajos: i. m. 87.
100. FML AL Dunapentele 1837.
101. FML 1828. évi regnicolaris összeírás. Dunapentele; Nagy Lajos: i. m. 68.; A népmozgalom főbb adatai 1828-1900. In.: 1970-es népszámlálás. Fejér megye. KSH
102. FML 1828. évi regnicolaris összeírás. Dunapentele.
103. Sándor Pál: Az úrbéres népesség megoszlása Fejér megyében 250., 252.; In.: FMTÉ 7. Székesfehérvár, 1973. 215-274.
104. FML Az 1828. évi regnicolaris összeírás. Dunapen tele.
105. A 79. jegyzetben idézett forrás. SZPL 1818. évi canonica visitatio; FML 1828. évi regnicolaris össze írás; Pfeiffer [Jenei] Károly: i. m. 27.
106. Nagy Lajos: i. m. 66.; FML AL Dunapentele 1753., 1760., 1762., 1779. augusztus 13., 1798. március 13., 1819., 1820.; Uo. FVNK jkv. 1805. No. 941., 947.; Uo. 1828. évi regnicolaris összeírás, Dunapentele.
107. FML Dicalis összeírás az 1774-1775. évre; Móra Magda: i. m. 314-315.; FML 1828. évi regnicolaris összeírás. Dunapentele; Uo. AL 1838.
108. FML 1828. évi regnicolaris összeírás. Dunapentele; Uo. Gyűlések irományai 1846. No. 3308.; Uo. AL Dunapentele 1842. július 8.
109. FML Dicalis összeírás az 1774-1775. évre; Uo. AP XLIX. fasc. No. 94.; Uo. AL Popovics Lázár pentelei, Szavo Martinovics és Gábor Popovics rácalmási boltosok kérvénye é. n.; Nagy Lajos: i. m. 69-70.; MOL Festetich család tolnai levéltára 158 Albensis 1798. december 30. Pentele; FML 1828. évi regnicolaris összeírás. Dunapentele; Pfeiffer [Jenei] Károly: i. m. 27-28.
110. FML 1828. évi nemesi összeírás. Dunapentele.
111. Heizinger János: Fejezetek a cigánykérdés alakulásáról 243. In.: FMTÉ 12. Székesfehérvár, 1978. 153- 251.
112. FML Dunapentelei római katolikus egyház anya könyvének másodpéldányai.
113. FML Dunapentele mezővárosi iratai.
114. FML FVNK jkv. 1830. No. 1904.; Uo. 1833. No. 1004.
115. FML AL Dunapentele 1782.

A polgári fejlődés évszázada (1848-1944)

1. Fejér Megyei Levéltár (a továbbiakban: FML) Alispáni iratok (a továbbiakban: Alisp. ir). Nagy Sándor szolgabíró jelentése. Adony, 1848. március 30. sz. n. A forradalom és szabadságharc másfél esztendejére lásd Nagy Lajos: Pentele 1848-49-ben. In: Fejér Megyei Történeti Évkönyv (a továbbiakban: FMTÉ) 9. Székesfehérvár, 1975. 107-117.
2. FML Acta Locorum. Csurgó (Fehérvárcsurgó). Rendeletek és hirdetmények jegyzőkönyve. 1848. április 17.
3. Munkások Újsága. 1848. június 2. 14. sz. 222-224. Idézi Nagy Lajos: i. m. 110-111.
4. FML Fejér Vármegye Törvényszékének iratai (a továbbiakban: Törvényszék, ir.) 1848:147. sz.
5. FML Fejér Vármegye Bizottmányának jegyzőkönyvei (a továbbiakban: Bizottmány jkv.) 1848:294. sz. FML Bizottmány ir. 1848: 561. sz.
6. FML Bizottmány ir. 1848:544. sz.
7. FML Bizottmány jkv. 1848:1307. sz. FML Plakát- gyűjtemény 1848-1849. 1848. május 1.
8. FML Bizottmány jkv. 1848:1989. sz.
9. Nagy Lajos: i. m. 108-109. FML Bizottmány ir. 1848:921. sz. Urbán Aladár: A nemzetőrség és hon védség szervezése 1848. nyarán. Budapest, 1973. 68.
10. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) Országlászati osztály iratai 1848. 2. kútfő. 265. tétel.
11. MOL Országos Honvédelmi Bizottmány iratai (a to vábbiakban: OHB) 1848:750. sz.
12. MOL Görgey család levéltára (a továbbiakban: Görgey cs. lt.) b. No. 3. a., No. 6.
13. FML Plakátgyűjtemény 1848-1849. Székesfehérvár, 1849. január 8.
14. Uo. Pest, 1849. január 7.
15. Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia ellen forradalmi szerepe 1848-49-ben. Budapest 1952. II. kötet. 434., 447-449. Nagy Lajos: i. m. 113-114.
16. Andics Erzsébet: i. m. II. k. 80.
17. Uo. 165-167., 186-187. Hadtörténeti Intézet Levéltára (a továbbiakban: HL). 1848-1849. évi iratok.
18. FML Csurgó jegyzőkönyv. 1849. április 28.
19. Nagy Lajos: i.m. 113. 1848-1849. A szabadságharc és forradalom története. (Szerk.: Hermann Róbert) Bu dapest, 1996. 310., 314-315.
20. Nagy Lajos: Lm. 114. Farkas Gábor - K. Móra Mag dolna: Fejér megye múltja írott emlékekben. Székesfehérvár, 1963. 86.
21. FML Plakátgyűjtemény 1848-1849. Székesfehérvár, 1849. május 16.
22. MOL Noszlopy Gáspár kormánybiztos iratai. Záborsz ky Imre jelentése. 1849. július 24. Erdős Ferenc: Forradalom és szabadságharc Fejér megyében (1848- 1849). Székesfehérvár, 1998. 253-255.
23. Erdős Ferenc: i.m. 250-289.
24. FML Heringh Ignác császári és királyi biztos iratai. 1849:92., 125., 250. sz. Erdős Ferenc: i.m. 288.
25. FML Fejér Megyei császári és királyi Úrbéri Törvény szék iratai. Dunapentele 1853-1859. Farkas Gábor: Dunapentele története a kapitalizmus korában 1850- 1950. In.: FMTÉ 9. Székesfehérvár, 1975. 163-169.
26. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. III. kötet. Pest, 1851. 217-218.
27. Zách József: Fehér-megye topographiai statistikája. Székes-Fehérvár, 1863. 118-120.
28. FMTÉ 24. Székesfehérvár, 1998. 75.
29. Entz Géza Antal - Sisa József (szerk.): Fejér megye művészeti emlékei. Székesfehérvár, 1998. 65.
30. Farkas Gábor: i.m. 172. FML Fejér Megye Inségügyi Bizottmányának iratai. 1866-1869.
31. FML Fejér megye településeinek szabályrendeletei. Dunapentele nagyközség szervezeti szabályrendelete. 1888. FML Fejér Megye Törvényhatósági Bizott ságának jegyzőkönyve (a továbbiakban: THB jkv.). 1889:312.sz.
32. Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. IX.k. Pest, 1862. 771-778. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XI. k. Budapest, 1906. 1205-1207. Kenyeres Ágnes (fő szerk.): Magyar életrajzi lexikon. II. k. Budapest, 1982. 537. FMTÉ 24. Székesfehérvár, 1998. 55., 64.
33. Nagy Iván: i.m. V.k. Pest, 1859. 296-298. FMTÉ 24. Székesfehérvár, 1998. 26. Szabadság. XIII. Évfolyam 84. sz. 1893. július 11.
34. Fejér vármegye alispánjainak éves jelentései (1872- 1890). FMTÉ 24. Székesfehérvár, 1998. 35.
35. FML Fejér vármegye alispánjának általános iratai (a továbbiakban: Alisp. ált. ir.). XXI-1876.
36. Uo. Ipartársulatok. 1876:2645. sz.
37. Uo. Ipartársulatok. 1876:2645., 1880:28481. sz. A nyi latkozat kelte: Dunapentele, 1879. július 12.
38. FML Fejér vármegyei egyesületek alapszabályainak gyűjteménye (a továbbiakban: Egyesületek). Dunapentele, 1870. január 18.
39. Székesfehérvár. Társadalmi hetilap. 1876. február 26.
40. FML Fejér vármegye főispánjának általános iratai (a továbbiakban: Főisp. ált. ir. Dunapentele. 1875:174. sz.
41. Székesfehérvár. Társadalmi hetilap. 1875. január 2., november 25. FMTÉ 24.: i.m. 59. Farkas Gábor: i. m. 175-176.
42. FML Alisp. ált. ir. Dunapentele. 1881. február 28. FMTÉ 24.: i. m. 91.
43. FML Alisp. ált. ir. Dunapentele. 1882. február 10. FMTÉ 24.: i.m. 112.
44. Farkas Gábor: i. m. 183-185. FMTÉ. 24.: i.m. 77. FML Községi szabályrendeletek gyűjteménye (a továbbiakban: szabályrendeletek). Dunapentele, 1886. június 20., 1913. október 14.
45. Fehér- és Tolnavármegyei helyi érdekű vasút rész vénytársaság alapszabályai. Budapest, 1910. 1-19.
46. FML alisp. ált. ir. 1897:142. sz.
47. Népszava, 1898. február 5. FML Fejér vármegye főis pánjának bizalmas iratai (a továbbiakban: Főisp. biz. ir.). 1898:109. sz.
48. Népszava, 1898. augusztus 12.
49. FML Alisp. ált. ir. IV. Egyesületek. Dunapentele. 1895:1072. sz.
50. Népszava, 1900. január 4.
51. FML Főisp. biz. ir. 1900:18. sz.
52. FML Egyesületek. Dunapentele, 1895. február 6.
53. Uo. Dunapentele, 1901. december 29., 1902. november 9.
54. Schneider Miklós - Juhász Viktor (szerk.): Fejér vármegye. Budapest, 1937. 544.
55. FML Egyesületek. Dunapentele, 1905. február 26.
56. FML Főisp. ált. ir. 1911:1031. sz.
57. FML Főisp. biz. ir. 1899: 899. sz.
58. FML Fejér vármegye alispánjának 1915. évi jelentése.
59. F. Szabó Géza (főszerk.): Fejér vármegye és Székesfehérvár szabad királyi város általános ismertetője és címtára az 1931-32. évre. Budapest, é. n. 127.
60. FML Alisp. ált. ir. Hadifogoly-kimutatások. Dunapentele, 1915-1918.
61. FML Főisp. ált. ir. Hadisegélyek. Dunapentele. 1915:3368. sz, 1916:944. sz, 1917:989. sz.
62. Dani Lukács: A dunaújvárosi (dunapentelei) osztály harc 1918-1919-ben. In.: István Király Múzeum Közleményei. C. sorozat IV-V. 11. szám. Székesfehérvár, 1965. 155-157. FML Kézirattár. Hetényi Ist ván: Dunapentele a magyar tanácsköztársaság ide jén. 4-8.
63. Dani Lukács: i. m. 157. Hetényi István: i. m. 8-10.
64. FML Fejér vármegye főispán-kormánybiztosának iratai. 1919:200. sz. In.: A forradalmak kora 1918-1919. Székesfehérvár, 1979. 161-162.
65. FML Fejér Megyei Direktórium iratai (a továbbiakban: Direktórium ir.). 1919:1111. sz. Hetényi István: i.m. 11-13.
66. FML Direktórium ir. 1919:1458. sz.
67. Uo. 1919:2225. sz.
68. FML Közellátási Népbiztosság iratai. Dunapentele, 1919. május 17.
69. FML Direktórium ir. 1919:2731. sz.
70. Dani Lukács: i. m. 158.
71. HL Magyar Nemzeti Hadsereg Fővezérségének iratai. Helyzetjelentés 1919. augusztus 25. sz. n.
72. Hetényi István: i. m. 26-28.
73. HL Magyar Nemzeti Hadsereg Fővezérségének iratai. Helyzetjelentés 1919. november 21. sz. n.
74. FML Főisp. biz. ir. 1919:92. sz.
75. F. Szabó Géza: i. m. 126-127.
76. Schneider Miklós-Juhász Viktor: i. m. 474.
77. F. Szabó Géza: i. m. 130.
78. Uo. 127-131.
79. Uo. 126-131.
80. FML Dunapentele nagyközség iratai. Képviselő-testületi jegyzőkönyvek (a továbbiakban: Dunapentele jkv.) 1922. február 3.
81. F. Szabó Géza: i. m. 127.
82. FML Alisp. ált. ir. Közigazgatási tájékoztató lapok. Dunapentele 1924-1925.
83. Magyarország földbirtokosai és földbérlői (gazda címtár). Budapest, 1937. 94. F. Szabó Géza: i. m. 127.
84. Az 1930. évi népszámlálás. I. rész. Demográfiai adatok. Budapest, 1932. 8, 82-83, 241.
85. Újvári Péter (szerk.): Magyar zsidó lexikon. Buda pest, 1929. 207-208. FML Egyesületek. Dunapentele, 1888. december 14, 1933. április 8.
86. FML Dunapentele jkv. 1923. augusztus 26. 1923:3171. sz, 1924. június 21. 1924:2029. sz. HL Hadügyminisztérium katonai politikai osztály iratai. 1924: 51631. sz.
87. FML Egyesületek. Dunapentele. Belügyminisztériumi jóváhagyás: 1924. június 30.
88. Uo. Dunapentele, 1926. február 21.
89. FML Dunapentele jkv. 1934. november 12. 1934: 38. sz, 1938. február 26. 1938:10. sz.
90. FML Egyesületek. 1935. október 20.
91. Uo. 1937. április 11.
92. Farkas Gábor: Politikai viszonyok Fejér megyében. Budapest, 1980. 245.
93. FML Egyesületek. 1941. március 23.

Dunapentele oktatásügye a 17. század végétől a 20. század közepéig

1. Ember Győző-Heckenast Gusztáv (főszerk.): Magyarország története 1686-1790, Budapest II. kötet 1149.
2. Jaksity Iván szíves szóbeli közlése, hogy az Illyr depu tatio 1772. év fasc. 1379/1772. sz. irat eredetileg a Magyar Országos Levéltár, jelenleg a Vajdasági Törté neti Múzeum gyűjteményében található. E forrás szerint a Fejér megyében fekvő Pantelia (Pantelye) helységben iskola volt már 30 évvel korábban is. Ugyanez derül ki Móra Magda Fejér megyei iskolatörténeti ku tatásainak jegyzetanyagából, amely a Fejér Megyei Levéltárban található, s a dunapentelei görögkeleti is kolával kapcsolatosan a következőket tartalmazza: „Ibidem Graeci Ritus Scholae Triviales ab Annis 30 existunt - /tehát 1740 óta/" Az 1770. évi megyei összeírás a dunapentelein kívül a rácalmási görögkeleti iskola létrejöttét is az 1740-es évekre teszi. A visitatiókban ennek ugyan nincsen nyoma, de a 18. sz. első felére a katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyveket a szűkszavúság, a protestánsokat a töredékesség jellem zi. - Móra Magda: Népoktatás Fejér megyében a 18. sz. első felében. In: A Dunántúl településtörténete II. 2. 247-279. VEAB Értesítő Veszprém, 1976. Természetesen a hivatkozott források hitelesítésének a még feltáratlan levéltári anyag - melynek feldolgozására idő hiányában nem kerülhetett sor - segítségével további kutatás tárgyát kell képeznie.
3. Móra Magda hivatkozott jegyzetei.
4. Móra Magda: A Ratio Educationis megvalósítására irányuló törekvések Fejér megye népiskoláiban. In: Fejér Megyei Történeti Évkönyv, 1973. 199-214.
5. Móra Magda: Oktatási viszonyok Fejér megyében az 1840-es években. In: Pedagógiai Szemle, 1966, 681- 689.
6. Fejér megyében csupán 5 iskolában vállalta a község a fűtés gondját! Móra: Oktatási viszonyok, 684. Majd látni fogjuk, hogy Dunapentelén a katolikus iskolában is a mezó'város állta a fűtés költségeit.
7. Fejér Megyei Levéltár (a továbbiakban FML) Nemesi közgyűlés jegyzőkönyvei (a továbbiakban: NK jkv.). 1841:1273. sz.
8. FML Dunapentele mezőváros iratai: Elismervény az 1846. évről, 1846. december 12.
9. Móra: Oktatási viszonyok, 688.
10. Móra: Népoktatás Fejér megyében, 275.
11. Dóka Klára: Egyházlátogatási jegyzőkönyvek kataló gusa 3. Székesfehérvári egyházmegye, Bp. 1997,40.; Károly János: Fejér vármegye története IV kötet, Székesfehérvár, 36-50. A dunaföldvári ferencesek történetéhez lásd: Cziráky Gyula: Tolnavármegyei Dunaföldvár múltja és jelene. Kiadja Dunaföldvár nagyközség 1910.
12. Nagy Lajos: Dunapentele története 1526-1849, Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9, Székesfehérvár, 1975, 43-122.; Károlyi: i.m. 60.
13. Dóka i.m. 40.
14. Érseki Levéltár, Veszprém, A 8/3 can. vis, Pentele, 298-110.
15. A katolikus iskola történetéhez Matussné Lendvai Márta: A dunapentelei katolikus iskola. In: „Én iskolám köszönöm most neked..." Iskolatörténeti adattár I. Kecskemét, 1997. 120-125.
16. Valószínűleg a katolikus templom mögött, a mai Temető utcai meredek partfalhoz épített garázscsoport helyén - ahol még az 1940-es évek elején is domb emelkedett - állhatott. Ehhez lásd: Őri Zoltán: Pen tele helye a középkorban. Dunaújvárosi Hírlap, 1998. január 9. -Az utca túloldalán állt az az épület, amelyet a 20. század első felében is „mesterház"-ként emlegetett Őri Zoltán dédanyja. Az épület az elnevezését a benne lakó tanítómester(ek)-ről kaphatta. A közvetett adatközlő 1864. évi születési dátumát tekintve a „mesterház" létezhetett már a katolikus is kola működésének idején is, de épülhetett a községi közös iskola létrehozása után is.
17. FML 1841. NK jkv. 1841:1273. sz.
18. A témához lásd: bővebben Matussné i. m, valamint Dr. Kácsor Ferenc: A népoktatási törvény bevezetésének körülményei, helyzete Fejér megyében 1868 után. Kézirat (megtalálható a dunaújvárosi József Attila Könyvtárban). Farkas Gábor: Dunapentele története a kapitalizmus korában 1850-1950. Fejér Megyei Történeti Évkönyv. 9. k. Székesfehérvár, 1975. 173.
19. Újvári Péter (szerk.): Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. A 207-208. oldalán található a dunapentelei zsidó hitközséggel kapcsolatos szócikk. Itt hivatkozás történik Krámer Simon: A dunapentelei zsidó iskola története c. munkájára, amelyet ma már sem kézira tos, sem nyomtatott formában nem sikerült fellel nem.
20. FML Fejér megye főispánjának általános iratai. IV; 331. Hitközségek ügyei 4100 - K. i. 900.
21. Jaksity Iván szóbeli közlése, hivatkozással az 1905. évi schematismusra.
22. Bertics Ivánné Novák Olga visszaemlékezése, 1997. aug.
23. FML Fejér vármegyei egyesületek alapszabályainak levéltári gyűjteménye. A dunapentelei izraelita hit község alapszabályai.
24. 1886-ban a dunapentelei a 69. sorszámot viselte a megye iskolaszékei között. FML Fejér vármegye alis pánjának iratai IV. (továbbiakban Alispáni), 1886. január 21-én kelt levél.
25. Uo. Tanfelügyelő iratai IV. 1874. Fejér megyei tankerület iskolatanácsának jelentése.
26. Uo. Alispáni IV, 7566/Ki.885, 1955/Ki 866, 3297/Ki 886. sz.
27. Uo. 3100/Ki. 88. sz.
28. Uo. Tanfelügyelő iratai 1880: 1280. sz.
29. 3-5 éves 327 fő, 6-11 éves 606 fő, 12-14 éves 232 fő. Uo. Tankötelesek összeírása.
30. Uo. Iskolai mulasztások bírságolása.
31. Uo. Alispáni, 1906: 2505. sz.
32. Uo. Dunapentele nagyközség iratai. Közgyűlési jegyzőkönyv (továbbiakban Közgyűlési jkv.) 1924. már cius 8.
33. Uo. 1925. március 30.
34. Uo. Tanfelügyelő iratai. 1934: 382. sz.
35. Uo. 1937: 1451. sz.
36. Uo. Közgyűlési jkv. 1922. március 17.
37. Szórád Márton Általános Iskola irattára. Az 1907- 1908, 1928-1929, 1933-1934. tanév anyakönyvei.
38. FML Tanfelügyelő iratai. 1942:1742. sz. Általános iratok.
39. Uo. ua.
40. FML A Fejér vármegyei Tanfelügyelőség iratai (Dunapentele). 1944: 295. sz.
41. Kiszely Dóra - Szilágyi Lajos: Fejér megye iskoláinak fejlődése 1945-től napjainkig In: Fejér Megyei Szem le. Székesfehérvár, 1965/2, 69-92.
42. FML A Dunapentelei Állami Elemi Iskola iratai. 1945:64. sz.
43. Uo. 1945:119. sz.
44. Uo. 1945:1926. (Tanf.) sz.
45. Uo. 1945: 170. sz.
46. Uo. 1946: 155. sz.
47. Uo. 1947:97. sz.
48. Uo. 1947:164. sz.
49. Uo. 1947:98. sz.
50. A székesfehérvári tankerületi főigazgató jelentése az általános iskola V. osztályának működéséről. /1946. április 30./ In: Dokumentumok a magyar közoktatás reformjáról /1945-1948/, 329-330.
51. FML A Dunapentelei Állami Elemi Iskola iratai. 1946:23. sz.
52. Uo. ua.
53. Uo. ua.
54. Uo. 1946:151. sz.
55. Uo. szám nélküli irat.
56. Szórád Márton Általános Iskola irattára. 1949:408. sz.

Dunafentek gazdasági néprajza

1. Latabár Károly: Vegyes néprajzi gyűjtés. Szent István Király Múzeum Néprajzi Adattára (a továbbiakban: IKMNA). 55. 15-55. 18.
2. Ismeretlen gyűjtő. Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára (a továbbiakban: EA). 202.
3. Pálinkás József gyűjtése: Uo. 233.
4. Veress Éva gyűjtései: Uo. 4058., Intercisa Múzem Adattára (a továbbiakban: A). 9., 12.
5. Varró Ágnes: A Fejér megyei néprajzi gyűjtemények és a tudományos munka. Néprajz a magyar múzeu mokban. Szerk.: Selmeczi Kovács Attila, Szabó Lász ló. Budapest-Szolnok, 1989. 147-157.
6. Dobos Ilona: Szegényember vízzel főz. Életrajzi val lomások. „Igaz történetek". Budapest, 1958.; Áldozatok. Budapest, 1981.; Egy folklórgyűjtő feljegyzései. Budapest, 1984.; Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség. Budapest, 1986.
7. Sergő Erzsébet: Néprajzi gyűjtés. A Fejér megyei múze umok évi jelentése 1956. évre. 24-29. Székesfehérvár, 1957. 28.; Ünnepek. Dunapentele. IKMNA. 64. 3. 1963.; A Dunapentelén használt cserépedények. Alba Regia VI-VII. 1966. 180-185.; Népi táplálkozás és étke zési szokások Dunapentelén. Alba Regia XIII. 1974. 273-285.; Pentelei női viselet. Alba Regia XV 1976. 217-236.; Halottlátók, tetszhalottak, szokások. Fejér Megyei Szemle 1983/1. 95-102. Székesfehérvár, 1983.;
8. Boross Marietta gyűjtése: EA. 2533., 2760.
9. Csermák Géza gyűjtése: Uo. 2512.
10. Csilléry Klára gyűjtése: Uo.2537.
11. Deisinger Margit gyűjtése: Uo. 3027., 4018.
12. Dégh Linda, Dömötör Tekla gyűjtése: Uo. 3918., 3919.
13. Kresz Mária gyűjtése: Uo. 2530.
14. Morvay Judit gyűjtése: Uo. 2536.
15. Solymos Ede gyűjtése: Uo. 4010.
16. Szolnoky Lajos gyűjtése: Uo. 3920.
17. Vajkai Aurél: Vegyes néprajzi gyűjtés. Dunapentele, 1951.A. l/a.
18. Morvay Judit gyűjtése: EA. 2536.
19. Csermák Géza gyűjtése: Uo. 2512.
20. K. Jakab Ilona: Sztálinváros-Óváros táncélete. Népünk hagyományaiból. Szerk.: Igaz Mária, Morvay Péter, Simon Józsefné. Budapest, 1955. 118-128.
21. Demeter Zsófia-Lukács László: Puszták népe, a Mezőföld története. Székesfehérvár, 1980.; Lukács Lász ló: 1998. A mezőföldi tanyák néprajza. A farmtanyák kialakulása és pusztulása a Mezőföldön a XIX-XX. században. Székesfehérvár, 1998.
22. Gelencsér József-Lukács László: Szép napunk tá madt. A népszokások Fejér megyében. Székesfehér vár, 1991.
23. Schlitterné Nyuli Anna: „Volt egyszer egy Dunapen tele..." 1. Az emberi élet fordulói a bölcsőtől a koporsóig. Dunaújváros, é. n.; „Volt egyszer egy Dunapen tele..." 2. Négy évszak Dunapentelén. Dunaújváros, 1994.
24. Wekerle Sándor: Fejérmegye. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben XIII/IV Budapest, 1896. 529-576.
25. Ottendorf Henrik: Budáról Belgrádba 1663-ban. Szö vegét kiad., ford. és bev.: Hermann Egyed. Pécs, 1943. 42.
26. Schneider Miklós: A dunapentelei gazdák urbáriuma 1736-ból. Székesfehérvári Szemle I. 4. 1931. 4-5.
27. Zách József: Fehér-megye topographiai statistikája, politikai-, egyházi- és nemzetgazdászati helyleírása. Székes-Fehérvár, 1863. 119.
28. Veress Éva: Dunapentelei gyűjtés. EA. 4658. 1951. 56. 100.; Boross Marietta: Földművelés, állattartás. Dunapentele. 1951. EA. 2533. 3., Sergő Erzsébet: Ve gyes néprajzi gyűjtés. Dunapentele. 1960. A. 127. 7.
29. Pénzes Ferenc: Fejérmegye gazdasági statistikája 1869. évről. Székesfejérvár, 1873. 140-141.
30. Zách József: i. h.
31. Országos mezőgazdasági címtár. III. Felsődunántúl. Kaposvár, 1937. 146.
32. Magyarország állatállománya, gazdasági gépfelsze relése és gyümölcsfaállománya az 1935. évben. Ma gyar Statisztikai Közlemények 100. Budapest, 1937. 36.
33. Sergő Erzsébet: Vetés. Dunapentele. 1955. IKMNA. 70. 60. 2.
34. Uo. 1.
35. Uo. 3-4.
36. Schlitterné Nyuli Anna: .; „Volt egyszer egy Duna pentele..." 2. Négy évszak Dunapentelén. Dunaújvá ros, 1994. 47.
37. Demeter Zsófia: Átmeneti munkaformák az enyingi uradalom munkaszervezetében. Ethnographia CVII. 1996. 135-157. 114-115. 38. Veress Éva:i. m. 35-36.
38. Sergő Erzsébet: Vegyes néprajzi gyűjtés. Dunapen tele. 1960. A. 127. 11.
39. Boross Marietta: Földművelés, állattartás. Dunapen tele. 1951. EA. 2533. 35.
40. Veress Éva: i. m. 37.
41. Sergő Erzsébet: i. m. 6-7.
42. Lukács László: A szekérrel nyomtatás területi elterje déséhez. Studia Comitatensia XXIII. Szentendre, 1994. 495-503. 497.
43. Táncsics Mihály: Életpályám. Budapest, 1978. 20-21.
44. Schlitterné Nyuli Anna: i. m. 52-53.
45. Magyarország állatállománya, gazdasági gépfelszerelése és gyümölcsfaállománya az 1935. évben. Magyar Statisztikai Közlemények 100. i. m. 37.
46. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. I- IV. Pest, 1851. III. 217.
47. Zách József: i. m. 120.
48. Magyarország állatállománya, gazdasági gépfelszerelése és gyümölcsfaállománya az 1935. évben. Magyar Statisztikai Közlemények 100. i. m. 32-34.
49. Sergő Erzsébet: i. m. 3.; 5.
50. Boross Marietta: i. m. 45.
51. Pénzes Ferenc: i. m. 32.
52. Magyarország állatállománya, gazdasági gépfelszerelése és gyümölcsfaállománya az 1935. évben. Magyar Statisztikai Közlemények 100. i. m. 34.
53. Pénzes Ferenc: i. h.
54. Boross Marietta: i.m. 50.
55. Magyarország állatállománya, gazdasági gépfelszere lése és gyümölcsfaállománya az 1935. évben. Magyar Statisztikai Közlemények 100. i. m. 32-34.
56. Boross Marietta: i. m. 48-49.
57. Sergő Erzsébet: i. m. 6.
58. Boross Marietta: i. m. 56.
59. Pénzes Ferenc: i. h.
60. Magyarország állatállománya, gazdasági gépfelszere lése és gyümölcsfaállománya az 1935. évben. Magyar Statisztikai Közlemények 100. i. m. 35.
61. Boross Marietta: i. m. 65.; 67.
62. Uo. 74.
63. Farkas Gábor: Dunapentele története a kapitalizmus korában 1850-1950. Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. Székesfehérvár, 1975. 163-216. 164-169.
64. Pesty Frigyes: Magyarország helységnévtára. Fejér megye. Fejér Megyei Történeti Évkönyv 11. 1977. 161-305. 200.
65. F. Szabó Géza: Fejér vármegye és Székesfehérvár sza bad királyi város általános ismertetője és címtára az 1931-32. évre. Budapest, 1932. 126.
66. Boross Marietta: i. m. 38.
67. Bogdán József: Bácskaiak krónikája Dunapentelén. Dunaújváros, 1990. 46-50.
68. Bóna István: Dunapentele története. Dunaújváros, 1991. 30.
69. Veress Éva: Dunapentelei gyűjtés. 1952. A. 9. 37.
70. Veress Éva: Dunapentelei gyűjtés. 1954. A. 12. 29-38.
71. Záborszky Miklós: Baracs. Fejér Megyei Történeti Évkönyv 13. 1979. 409-439. 414-415.

A II. világháborútól a beruházások megkezdéséig (1944-1949)

1. Fejér Megyei Történeti Évkönyv 3. (a továbbiakban: FMTÉ) Székesfehérvár, 1969. 8., 12-14. FMTÉ 4. Székesfehérvár, 1970. 12-13., 52., 60-61. FML Duna pentele község közigazgatási iratai (a továbbiakban: Dunapentele közig. ir.). V/103. Angol-amerikai hősi halottak (pilóták). 1945:1327. sz.
2. FML Kézirattár. II. világháború Fejér megyei áldoza tai. 19. Dunaújváros (Dunapentele) hősi halottai, polgári áldozatai.
3. FML Dunapentele közig. ir. I/66. Sajtóügyek. 1945: 829. sz. I/26. Újjáépítés. 1945:619. sz. I/24. Háborús károk. 1945:59. sz. V/101. Vörös Hadsereg ügyei. 1945:457. sz.
4. Uo. Dunapentele közig. ir. V/93. Hadkötelesek összeírása. 1945:36. sz.
5. Uo. Dunapentele közig. ir. I/5. Községi képviselő-testü let tevékenysége (a továbbiakban: Közs. képv. test.). XVI/197. Közellátási helyzetjelentések. 1945:266. sz.
6. Uo. Dunapentele közig. ir. VIII/140. Haszonállat összeírás.
7. FML Dunapentelei Községi Földigénylő – Földosztó Bizottság iratai (a továbbiakban: Dunapentele KFB ir.). FML Dunapentele közig. ir. 1/46 Mentesítés. 1947: 1496. sz.
8. FML Fejér Megyei Földhivatal. 600/1945. M.E. sz. rendelet végrehajtása.
9. Uo. Dunapentele közig. ir. I/51. Juttatás a község részére. 1949:123. sz. FML Dunapentele KFB ir. FML Dunapentele közig. ir. I. Földreform végrehajtásával kapcsolatos iratok. 1948:210. sz.
10. Uo. Dunapentele közig. ir. VII/119. Mezőgazdasági gépek és épületek. Kimutatás a meglévő mezőgazdasági gépekről. VII/109. Mezőgazdasági helyzetjelen tések. 1945.
11. Uo. Dunapentele közig. ir. V/101. Vörös Hadsereg ügyei. 1945:537. sz.
12. Uo. Dunapentele közig. ir. III/79. Pártok. 1945:424. sz. FMTÉ. 3. kötet 21., 25.
13. FML Dunapentele közig. ir. I/5. Köz. képv. test. tevé kenysége. 1945: 368. sz.
14. FML Fejér megye főispán általános iratai (a további akban: Főisp. ir.) II/37. Községek A-Z. Dunapentele. 1945-1949. Jegyzőkönyv. 1945. május 21.
15. FML Dunapentele közig. ir. II/73. Községi alkalmazottak személyi ügyei (a továbbiakban Közs. alkalm. ügyei). 1945:949. sz.
16. Uo. Dunapentele közig. ir. 1/13. Dunapenteléhez tartozó tanyák és puszták. 1945:1459. sz.
17. Uo. Dunapentele közig. ir. 1/19. Helyzetjelentések. 1945:531. sz.
18. Uo. Dunapentele közig. ir. VI/104. Egészségügy. 1945:336. sz.
19. Uo. Dunapentele közig. ir. XV/194. Tűzoltóság, tűz védelem. 1945:398. sz.
20. Uo. Dunapentele közig. ir. VII/133. Mg. munkabé rek, munkabér panasz. 1945:785. sz.
21. Uo. Dunapentele közig. ir. V/101. Vörös Hadsereg ügyei. 1946:44. sz.
22. Uo. Dunapentele közig. ir. VII/106. Dunapentelei Népi Termelő Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezet VII/107. Mezőgazdaság Szövetkezetek. 1946:1085. sz.
23. FML Adonyi járási főjegyző iratai XVI. (a továbbiak ban: Adonyi fj. ir.). FML Dunapentele közig. ir. IV/ 87. Dunapentelei egyesületek ügyei és kimutatásai. I /44. Földreform végrehajtása. 1945:246. sz. I/20 Közig, fokozottabb ellenőrzése. 1945:519. sz. FML Fejér megye alispánjának általános iratai (a továbbiakban: Alisp. ir.) XVII. Községek közigazgatása. 450.
24. FML Összesítő eredménykimutatás a nemzetgyűlési választásokról szóló 1945. évi VIII. tc. 20. (2) bekez dés alapján alakított választókerületben lefolytatott szavazásról. FML Fejér, Esztergom és Komárom megyék Központi Választási Bizottságának iratai (a to vábbiakban: FEK Vál. Biz. ir.) 1945. nov. 4. Választási jegyzőkönyv.
25. FML Dunapentele közig. ir. VIII/139. Állattenyésztés. 1945:187. sz. VII/136 Mezőgazdasági oktatás 1946:47. sz. VII/122. Dohánytermelés. 1946.
26. Uo. Dunapentele közig. ir. XVI/196. Községi Közellátási Bizottság. 1946:201. sz. 1946:724. sz. FML Adonyi fj. ir. XVI. 189. Községek közig. Dunapentele 1946:873. sz.
27. FML Dunapentele közig. ir. XVI/197. Közellátási helyzetjelentések. 1945:2068. sz.
28. Uo. Dunapentele közig. ir. I/5 Közs. képv. test. tevé kenysége. 1946:57. sz.
29. Uo. Dunapentele közig. ir. II/73. Közs. alkalm. Ügyei 1946:1679. sz.
30. Uo. Dunapentele közig. ir. V/101. Vörös Hadsereg ügyei. 1946:428. sz.
31. FML Főisp. ir. XVI/152. Községek Dunapentele. FML Dunapentelei Nemzeti Bizottság iratai, (a további akban: Dunapentele NB. ir.).
32. FML Dunapentele közig. ir. I/26. Újjáépítés. 1947:181. sz. Dunapentele kérelme újjáépítési segély ügyében. H/73. Közs. alkalm. ügyei. 1947:467. sz.
33. FML Dunapentele képviselő-testületi jegyzőkönyv (a továbbiakban: Dunapentele képv. test. jkv.). 1947. jan. 4.
34. Uo. Dunapentele képv. test. jkv. 1947: 11. sz. 1947:48. sz.
35. FML Dunapentele NB. ir. 1947:81. sz. 1947:104. sz. 1947:114. sz. 1947: 121. sz.
36. FML Dunapentele képv. test. jkv. 1947:26. sz., 1947:54. sz.
37. FML Dunapentele közig. ir. I/27. A hároméves terv. 1947-49. m/79. Pártok ügyei. 1947:739. sz. FML Dunapentele képv. test. jkv. 1947:18. sz. 1947:739. sz. 1947:56. sz.
38. FML Dunapentele közig. ir. I/31. KSH statisztikai jelentés. I/53 Földtulajdon-statisztika. 1949. márc. 26.
39. FML Adonyi fj. ir. XVI. Dunapentele 1947:3190. Te lepengedély.
40. A népi demokratikus átalakulás Fejér megyei eseményei 1945-1948. Dokumentumok. Székesfehérvár, 1976. 82-85.
41. FML Dunapentele közig. ir. I/5. Közs. képv. test. 1948. szept. 8. Pártközi értekezlet jkv.
42. Uo. Dunapentele NB. ir. 1948:24. sz., 1948:26. sz.
43. Uo. Dunapentele közig. ir. I/48. Házhelyek juttatá sa. 1947-49.
44. Uo. Dunapentele közig. ir. IX/155. Község villamosítása, közvilágítás. 1947-49.
45. FML Dunapentele képv. test. jkv. 1948. okt. 2. Határozatok.
46. Uo. Dunapentele képv. test. jkv. 1949. jún. 12. Határozatok.
47. Uo. Dunapentele közig. ir. I/33. Dunapentelei Adóhivatal tevékenysége. 1950. Dunapentele képv. test. jkv. 1949: 50. sz.
48. Uo. Dunapentele közig. ir. I/28. Ötéves tervkölcsön. 1949.
49. Uo. Dunapentele közig. ir. VII/112. Szántás-vetés. 1949:45. sz. Tavaszi vetésterv. IX/154. Dunapentelei Nehézipari Nagyberuházás 1950.
50. Uo. Dunapentele közig. ir. I/21. Közérdekű hírszolgálat. 1949:440. sz.

Dunapentelétől Sztálinvárosig

1. Balogh Sándor (szerk.): Magyarország a XX. század ban. (Budapest), 1985. 350-355. Miskolczi Miklós: Az első évtized. Dunapentelétől - Dunaújvárosig. Dunaújváros, 1975. 7-10. Rákosi Mátyás: Visszaem lékezések 1940-1956. II. kötet. Budapest, (1977.) 793.
2. Berend T. Iván - Ránki György: A magyar iparfejlődés a felszabadulás után. Budapest, 1964. 36.
3. FML Kézirattár. Horváth Aurél: A Dunai Vasmű fel építésének rövid története. 1-3. Miskolczi Miklós: i.m. 32.
4. Schmidt Tibor: A Dunai Vasmű helye a magyar nép gazdaságban. In: FMTÉ 9. Székesfehérvár, 1975. 351.
5. Balogh Sándor-Jakab Sándor (szerk.): A magyar népi demokrácia története. 1944-1962. (Budapest), 1978. 154-155.
6. FML Kézirattár. Horváth Aurél: i.m. 6-7.
7. Uo. 9-11.
8. Miskolczi Miklós: i.m. 32-33.
9. Berend T. Iván-Ránki György: i.m. 61.
10. Sándor András: Sztálinváros. (Budapest), 1951. 16- 18.
11. FML Kézirattár. Horváth Aurél: i.m. 8.
12. Sándor András: i.m. 19-25.
13. Balogh Sándor (szerk.): Nehéz esztendők krónikája 1949-1953. Budapest, 1986. 289-295.
14. Dani Lukács: A párt- és tömegszerkezetek munkájá nak főbb vonásai a Dunai Vasmű építésén. (In: FMTÉ 9.) Székesfehérvár, 1975. 217-224.
15. Beér János: A helyi tanácsok kialakulása és fejlődése Magyarországon. Budapest, 1962. 155. FML Duna pentele Községi Tanács Végrehajtó Bizottságának jegyzőkönyve (a továbbiakban: Dunapentele V.B. jkv.). 1950:27.sz.
16. Uo. 1951:64., 65.sz.
17. FML Dr. Illyés József iratai (a továbbiakban: Illyés ir.). 1948-1956.
18. FML Dunapentele V.B. jkv. 1950:4., 18, 20., 21, 22.sz. 1950. november 20-án az együttesen kezelt adó befizetett összege 695 153 Ft, az éves kötelezett ség: 1 282 000 Ft
19. Uo. 1950:42.sz. FML Illyés. 1950-1956. FML Fejér Megyei Tanács V.B. Igazgatási Osztályának iratai. Az 1952:4.sz. tvr. végrehajtására vonatkozó iratok. Adonyi járás. Sztálinváros.
20. FML Dunapentele V.B. jkv. 1950:6, 13.sz. 1951:63, 73, 96.sz.
21. Magyar Közlöny. 67-69.sz. 1951. április 29. A Ma gyar Köztársaság Minisztertanácsának 1007/1951. sz. határozata. 263.
22. FML Dunapentele Város Tanácsának jegyzőkönyve (a továbbiakban: Dunapentele VT jkv.). 1951. má jus 18.
23. FML Kézirattár. Hetényi István: Berecz Bertalan há rom éve.
24. FML Dunapentele V.B. jkv. 1951. június 15. szep tember 10, szeptember 19, október 26.
25. FML Kézirattár. Hetényi István: i.m.
26. FML Illyés ir. 1950-1956. Hetényi István: Adatok Dunaújváros ipari, kereskedelmi és szolgáltató válla latainak működéséhez. In: FMTÉ 9. Székesfehérvár, 1975. 298-320.
27. MOL Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége titkárságának iratai. Révai József javaslata Rákosi Mátyáshoz. 1951. szeptember 28.
28. Sándor András: i.m. 70-73.
29. Uo. 75.
30. Fejér megye fontosabb statisztikai adatai 1956. Székesfehérvár, 1957. 41, 46.
31. Balogh Sándor (szerk.): i.m. 289-295.
32. Fejér megye fontosabb statisztikai adatai 1956. Szé kesfehérvár, 1957. 13.p.
33. Magyar Közlöny. 1951. szeptember 23. 138. sz. 5.440/1951. B.M. sz. rendelet a Dunapentele városban történő letelepedés szabályozásáról.
34. Történeti Hivatal. S.A. feljegyzése. Áttekintés Sztálinváros társadalmi és osztályviszonyairól. 0- 13582.SZ.
35. FML Sztálinváros Végrehajtó Bizottsága Igazgatási Osztályának iratai. Letelepedési engedélyek. 1951- 1954. A-Z. FML Kézirattár. Hetényi István: A város első lakói.
36. Balogh Sándor (szerk.): i.m. 496-510.
37. FML Sztálinváros T.jkv. 1953. szeptember 15.
38. Tapolczai Jenő: Egy elnök naplója. Budapest, 1977. 40-43.
39. Fejér megye fontosabb statisztikai adatai 1956. Szé kesfehérvár, 1957. 46-47.
40. Tapolczai Jenő: i.m. 56-57.
41. Uo. 69-70.
42. FML Sztálinváros V.B.jkv. 1955: 43.sz. „Szépítsük városunkat" mozgalom... végrehajtási terve.
43. Uo. 1956. május 17. A sztálinvárosi barakktáborok... helyzete.
44. Fejér megye fontosabb statisztikai adatai 1956. Székesfehérvár, 1957. 13, 17.
45. FML Sztálinváros V.B. jkv. 1956: 101. sz. Jelentés a város közlekedési helyzetéről.
46. Balogh Sándor - Jakab Sándor (szerk.): i.m. 384-397. Rákosi Mátyás: i.m. II.k. 990-998.
47. Történeti Hivatal. S.A. „Az ellenforradalom” előtti események. A XX. kongresszus. Fáklya Klub. (a továbbiakban: S.A. Feljegyzések). 0-13582. sz. 2-3.
48. Uo. A volt népi kollégisták találkozója. 7-9.
49. FML Sztálinváros T. jkv. 1956. október 16.
50. Hadtörténeti Intézet Levéltára (a továbbiakban: HL) A Honvédség Dunapentele, Pf: 2950. alakulatánál történt események leírása 1956. október 23-tól november 4-ig. (a továbbiakban: Dunapentelei tüzérez red) 1-2. Zecher János: Sztálinváros '56. Dunaújváros, 1998. 6-10.
51. A forradalom hangja. A Magyarországi rádióadások 1956. október 23 - november 9. Budapest, 1989. 45.
52. HL Dunapentelei tüzérezred. 2-4.
53. A forradalom hangja: i.m. 102-103. Dunapentelei Igazság. I. évfolyam. 1. szám. 1956. október 30. [Sándor András: Mit látott és tapasztalt a küldöttség Budapesten]
54. HL Dunapentelei tüzérezred. 4.
55. Szavunk. VII. évfolyam. 85. szám. 1956. október 25. [Fáklya és tűzvész]
56. MOL A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének iratai (a továbbiakban MDP KV ir.). Helyzetjelentések, 1956. október 27.
57. HL Dunapentelei tüzérezred. 4-5.
58. Dunapentelei Igazság. I. évfolyam 1. szám. 1956. október 30. [A Kossuth-címer]
59. Uo. [A Munkástanácsokról és a Nemzeti Bizott ságról], [Dunapentele Munkástanácsának határoza tai]
60. HL Dunapentelei tüzérezred. 6.
61. Dunapentelei Igazság. I. évfolyam. 1. szám. 1956. október 30. [A mezőfalviak ajándéka], [Többszáz ön kéntes véradó városunkban]
62. Dunapentelei Igazság. I. évfolyam. 2. szám. 1956. november 1. [Megalakult a Dunapentelei Nemzeti Bizottság]
63. Tapolczai Jenő: i.m. 70-73.
64. Dunapentelei Igazság. I. évfolyam. 2. szám. 1956. november 1. [Megalakult a Dunai Vasmű Munkástanácsa]
65. Dunapentelei Ifjú Forradalmár. I. évfolyam. 1. szám. 1956. november 2. Dunapentelei Igazság. I. évfolyam. 2. szám. 1956. november 1. [Felhívás az értel miséghez]
66. HL Dunapentelei tüzérezred. 6-7.
67. Gosztonyi Péter: Föltámadott a tenger... 1956. [H. és é.n.] 140-148.
68. FML Plakátgyűjtemény. 1956. Magyar Kommunista Párt Dunapentelei Szervezete Ideiglenes Intéző Bizottsága. Dunapentele, 1956. október 31.
69. A forradalom hangja: i.m. 482-484.
70. Gosztonyi Péter: i.m. 163-170.
71. HL Dunapentelei tüzérezred. 7.
72. FML Plakátgyűjtemény 1956. Parancs a tűz megnyi tására. Dunapentele, 1956. november 5.
73. A forradalom hangja: i.m. 498-500.
74. Uo. 501-504. Gosztonyi Péter: i.m. 172.
75. FML Dunapentele. Halotti anyakönyv (másodpél dány) 1956.

A forradalom leverésétől a rendszerváltásig (1956-1990)

1. Intercisa Múzeum. Adattár. Plakátgyűjtemény. 1956.
2. Dunapentelei Híradó. 1956. november 11.
3. Dunapentelei Hírlap. 1956. november 21., 1956. no vember 29.
4. Uo. 1956. december 5., 1956. december 20. Rendőrsé gi napi jelentések 1956. december 13. - december 31. II. k. Budapest, 1997. 43., 63. 69. Tapolczai Jenő: Egy elnök naplója. Budapest, 1977. 74-77.
5. Dunapentelei Hírlap. 1956. november 29., 1956. de cember 8., 1956. december 12., 1956. december 19.
6. Uo. 1956. december 8.
7. Fejér Megyei Hírlap. 1957. február 12., 1957. február 14.
8. Uo. 1957. február 8.
9. Uo. ua.
10. Uo. 1957. február 28. Dunapentelei Hírlap. 1957. február 26.
11. Fejér Megyei Levéltár (a továbbiakban: FML) Az MSZMP Fejér Megyei Bizottságának iratai. 1957. május 30. Pártaktíva-értekezlet jegyzőkönyve.
12. Berend T. István: Gazdasági útkeresés 1956-1965. Budapest, 330-333.
13. FML A Fejér Megyei Rendőr-főkapitányság jelentése az ellenforradalmi eseményekről 9-17. FML A Fejér Megyei Főügyészség iratai BÜL 1957:80.sz.
14. Tapolczai Jenő: i. m. 46., 78.
15. FML Dunapentele Városi Tanács Végrehajtó Bizott ságának jegyzőkönyvei (a továbbiakban: Dunapen tele VB. jkv.). 1957. február 7.
16. Tapolczai Jenő: i. m. 80-82.
17. FML Sztálinvárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának jegyzőkönyvei (a továbbiakban: Sztálinváros VB. jkv.). 1957. április 12.
18. Uo. 1957. május 3., május 14.
19. Uo. 1957. május 14.
20. Uo. 1957. május 14.
21. Uo. 1957. szeptember 17.
22. Uo. 1957. október 11., november 22.
23. Uo. 1957. december 17., december 27.
24. FML Dunapentele VB. jkv. 1957. március 19.
25. FML Sztálinváros VB. jkv. 1957. december 17.
26. Tapolczai Jenő: i.m. 148-149.
27. FML Sztálinváros VB. jkv. 1958. július 11.
28. Uo. 1958. január 24., április 18., július 11., október 1.
29. Uo. 1958. április 18., december 28.
30. Uo. 1958. január 24., október 1., december 28.
31. Uo. 1959. április 17., április 24.
32. Tapolczai: i.m. 92-93. FML. Kézirattár. Sztálinvárosi Hírlap. 1957. július 23.
33. Sztálinvárosi Hírlap. 1958. augusztus 21.
34. Tapolczai Jenő: i.m. 88. Fejér Megyei Hírlap.1962. december 9.
35. FML Kézirattár.
36. Dunapentelei Hírlap. 1957. március 22.
37. 40 éves a Dunai Vasmű. H. és é.n. (Dunaújváros, 1990.) 37-66.
38. FML Kézirattár Bornaki Ferenc - Horváth Aurél: A Dunai Vasmű. 4-19.
39. Uo. Tájékoztató a Dunai Vasműről. 9.
40. Uo. ua.
41. Uo. 9-10.
42. Helyzetkép a megye városairól 1980. A Központi Statisztikai Hivatal Fejér Megyei Igazgatósága. Székesfehérvár, 1981. 7-10.
43. Uo. 26.
44. Uo. 39.
45. Uo. ua.
46. Uo. ua.
47. 40 éves a Dunai Vasmű. 103.
48. Központi Statisztikai Hivatal Fejér Megyei Igazgatósága. Dunaújváros 1970-1975. Székesfehérvár, 1976. 7.
49. Uo. 8.
50. Uo. 10.
51. Uo. 15.
52. Uo. 19.
53. Uo. 20.
54. Uo. 21.
55. Helyzetkép a megye városairól 1991. Központi Sta tisztikai Hivatal Fejér Megyei Igazgatósága. Székesfehérvár, 1993. 6-29. Települések adatai 1989-1990. Székesfehérvár, 1991. 6-16.

Dunaújváros oktatásügye

1. A fejezet a Fejér Megyei Levéltár (a továbbiakban: FML) Dunaújváros város Tanácsának jegyzőkönyvei, valamint a Dunaújváros város Tanács VB. jegyző könyvei (a továbbiakban: Dunaújváros VB.) irat anyaga alapján készült.
2. FML Dunaújváros VB. 1955. május 12.
3. Az iskolákat nevük felvételéig - sokszor még azután is - tantermeik száma alapján különböztették meg.
4. FML Dunaújváros VB. 1959. aug. 28.
5. Uo. 1963. jún. 18.
6. Az első gyógypedagógiai osztályt 1959-ben nyitották meg a Vasvári iskolában, számuk 1968-ig hétre emel kedett.
7. FML Dunaújváros VB. 1971. febr. 2.
8. A szakközépiskolák létrehozását az 1961. évi III. törvény rendelte el, korszerű általános képzés, alapfokú szakmai képzés, előkészítés felsőfokú továbbtanu lásra feladatkörrel. Az Elnöki Tanács 1965. évi 24. sz. tvr. az alapfokú képzést középfokúra változtatta, s elrendelte a középfokú technikumok folyamatos megszüntetését. A szakközépiskolákban folyó tevé kenység célját ismételten az Elnöki Tanács 1973. évi 25. sz. tvr. fogalmazta meg.
9. A kereskedelmi szakközépiskolai képzés a Rudas László iskolában - hosszú szünet után - az 1983/84. tanévben indult újra.
10. A középfokú közgazdasági oktatás történetéhez 1.: A Rudas László Középfokú Tanintézet 10. évforduló jára megjelent jubileumi évkönyv. Dunaújváros, 1985.
11. Az iparitanuló-képzés történetéhez 1.: A DUNA FERR Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola Év könyve 1955-1995, Dunaújváros, 1995.
12. A Lorántffy Zsuzsanna Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola által rendelkezésemre bocsátott iskola történeti anyag felhasználásával készült a bekezdés.
13. Oberszt Tamás: Az építőipari szakképzés története Dunaújvárosban. Kézirat.
14. Ez azt jelentette, hogy a fiatal a három éves szak munkásiskola elvégzése után beiratkozhatott a szakmunkás esti középiskolába.
15. A felsőfokú technikumokat a középfokú technikus és az okleveles mérnök közötti távolság áthidalására hozták létre, képzési céljukat az 1961. évi III. tör vény határozta meg.
16. A témához 1.: Dr. Molnár László: Fejezetek a dunaúj városi főiskola (és a magyar műszaki felsőoktatás) történetéből I. Város, város - te vagy az oka mindennek. Dunaújvárosi Hírlap, 1997. márc. 14.; II. A közoktatás harmadik, legfelső fokozata. Uo. 1997. márc. 29.; III. Selmecbánya hagyományai. Uo. 1997. ápr. 5.; IV. Selmecbányától - Dunaújvárosig. Uo. 1997. ápr. 12.; V A városi felsőoktatás kezdete. Uo. 1997. ápr. 19.; VI. Üzemmérnökképzés városunkban. Uo. 1997. ápr. 26.; VII. Új szakok az intézményben. Uo. 1997. máj. 3.; VIII. Az amerikai modell. Uo. 1997. máj. 10.; IX. Diákélet a helyi alma materben. Uo. 1997. máj. 17., X. A „selmeci" diákhagyományok. Uo. 1997. máj. 24.
17. A témához 1.: Kuti Zsuzsanna: A dunaújvárosi (sztá linvárosi) dolgozók iskolájának története 1958-89. Szakdolgozat. 1990.
18. FML A Szórád Márton Általános Iskola iratai (a to vábbiakban: SZMÁI) - Az 1951. szeptember 9-én tartott értekezlet jegyzőkönyve (szám nélkül) és ál talános iratok 1952:18. 26. sz.
19. FML Dunaújváros VB. 1952. okt. 29.
20. Uo. 1953. okt. 16.
21. Uo. 1954. jan. 13.3-7. sz.
22. Uo. ua.
23. Uo. 1957. aug. 16. 1957:107. sz.
24. Uo. 1958. nov. 14.
25. FML SZMÁI A két iskola szeptember 9-én tartott közös értekezletéről készült jegyzőkönyv (szám nél kül).
26. FML Dunaújváros VB. 1952: 6., 42., 115. sz.
27. FML SZMÁI. Szülői értekezlet jegyzőkönyve 1950. jan. 18. (szám nélkül).
28. FML Dunaújváros VB. 1954:3-7. sz.
29. Uo. 1954:14-17. sz.
30. Uo. ua.
31. Uo. 1955. dec. 1.
32. A MSZMP művelődési politikájának irányelvei. In: Társadalmi Szemle 1958/7-8., 116-151 (továbbiak ban: Irányelvek).
33. FML Dunaújváros VB. 1958. nov. 14.
34. Uo. 1959. aug. 28.
35. Uo. 1958. ápr. 18.
36. Uo. 1960. aug. 29.
37. Uo. 1967. május 16.
38. 1973-ban 93% tanult tovább, zömében szakmunkás képzőben. A pályaválasztásnál egyébként sok eset ben nem volt összhang a gyerek képességei és a népgazdasági érdek között.
39. FML Dunaújváros VB. 1970. márc. 17.
40. Bevezetésének megvalósításához a szükséges tárgyi feltételek biztosítása a későbbiekben nem volt prob lémamentes.
41. FML Dunaújváros VB. 1973. febr. 13.
42. Uo. 1974. ápr. 9.
43. A Fejér Megyei Levéltárban található anyag teljes mennyiségének feldolgozására idő hiányában nem kerülhetett sor. A források időbeni, valamint a kézirat terjedelmi korlátai csak a téma - szerző által lényegesnek ítélt - mozzanatainak vázlatos áttekintését tették lehetővé.

Képzőművészetek

1. Knódel Mária: Egy város művészetpolitikájának öt éve (Dunaújváros, 1976-1980). Szakdolgozat. ELTE népművelés kiegészítő szak. 1983, 10.
   
   A témához kapcsolódó szakirodalom
   Aradi Nóra: A szocialista képzőművészet jelképei. Budapest, 1974. Huszonöt év 1953-1978. Bartók Béla Művelődési Központ. Szerk.: Kemény Dezső, Dunaújváros, 1978.
   Kapsza Miklós: Az ötvenes évek épületei. Tájak-Ko rok-Múzeumok Kiskönyvtára 558. sz., 1997.
   Kemény Dezső: Szobraink summája. Dunaújvárosi Hírlap. 1981. január 6.
   Műalkotások Dunaújvárosban 1. Dunaújváros, 1980.
   Művészeti Alkotások Dunaújvárosban 2. Dunaújvá ros, 1987.
   Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelep és Szimpozion. Dunaújváros (1974-1993). Szerk: Klein András Miklós. Dunatáj Kiadó Kft. 1996.
   No. 1 Cím nélkül. Kortárs Művészeti Intézet. Duna újváros, 1997.
   No. 2 Fejér Megye Képző- és Iparművészeti Kézi könyve. Kortárs Művészeti Intézet. Dunaújváros, 1997.
   Pálfalvi János: A művészetek Dunaújvárosban. In: Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. Dunapentele- Dunaújváros, Székesfehérvár, 1975. 409-421.
   Redő Ferenc: Képzőművészet Sztálinvárosban. Építés- és építészet III. évf. 1951. 11-12. 599-601.
   Sasvári Edit (szerk.): Birkás István, Körmendi Galéria. Budapest, 1998.
   Á. Szabó János: Művészet Dunaújváros utcáin. In: Fejér Megyei Szemle. 1980/1, Székesfehérvár, 103-119.
2. Knódel: i.m. 11.
3. Huszonöt év 1953-1978 Bartók Béla Művelődési Központ. Szerk: Kemény Dezső. Dunaújváros, 1978.
4. Eejér Megyei Hírlap. 1962. szeptember 11.
5. Fejér Megyei Levéltár XXIII/508. Képzőművészeti alkotások ügyei. 1967-1980.
6. Fejér Megyei Levéltár XXIII/508. Képzőművészeti alkotások ügyei. 1967-1980.
7. Tavasz, kiadta a KISZ Dunaújvárosi Bizottsága. Szerk: Miskolczi Miklós. Közreműködött benne: Pálfalvi János, Cyránski Mária, ifj. Koffán Károly, Hor váth Dénes, E Csasztka Ilona, Birkás István.
8. 276 alkotást: 180 grafika, 34 akvarell, 62 egyéb (festmények, mozaikterv, gobelinkarton). Esti Hírlap. 1977. december 17.
9. Dunaújvárosi Hírlap. 1982. január 26.
10. Dunaújvárosi Hírlap. 1984. július 3.
11. No 1. Cím nélkül. Kortárs Művészeti Intézet. Duna újváros, 1997. 56.
12. 1998 eleje óta az interneten is olvashatunk a dunaújvárosi képzőművészetről. (www.dunanet.hu/muveszet/vizual)
13. B. E.: Művészeket Sztálinvárosba! Hétfői Hírek. 1959. március 16.
14. Sztálinváros Tanács Elnökéhez. Bp. 1959. április 27. Mikrofilmen a József Attila Könyvtárban, Dunaújvá rosban.
15. Levél a Képzőművészeti Főiskoláról a Sztálinvárosi Tanács Elnökéhez. 1959. június 22. Mikrofilm. József Attila Könyvtár. Dunaújváros.
16. Pl. Pálfalvi János: N. Sz. Hruscsov Sztálinvárosban. P. Csasztka Ilona: Martinászok. Fejér Megyei Hírlap. 1960. március 5.
17. Dunaújvárosi Képzőművészek I. Tárlata. 1966. június 17-július 28.
18. Radocsay Dénes: Jegyzetek az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításhoz. Szabad Művészet. 1951/január.
19. A művészről bővebben: Fejér Megye Képző- és Ipar művészeti Kézikönyv. Kortárs Művészeti Intézet - Dunaújváros. No. 2, 1997.
20. Lásd a 19. sz. jegyzet.
21. Rózsa András: A hetek tárlata. Dunaújvárosi Hírlap. 1966. június 21.
22. Az 1993 óta fiatalok képzőművészeti képzésével foglalkozó Barcsay Stúdió vezetője.
23. 1983. évi mintapéldány. Knódel Mária: i.m. 60.
24. Sasvári Edit: Két évtized. In.: Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelep és Szimpozion, Dunaújváros, (1974-1993). Dunatáj Kiadó. Kft., 1996, 19.
25. Sasvári Edit: i.m., 22.
26. Résztvevők: Butak András, Egyed László, Kovács Péter Balázs, Dorzsnyák István, Móder Rezső, Szegedi Csaba és Farkas Mihály. Fejér Megyei Hírlap. 1986. szeptember 26.
27. Kemény Dezső: Nem szakkör … Légkör ..., Dunaújvárosi Hírlap. 1978. június 23.
28. Pl. Borbás Tibor „Ady-Léda" szobrának környezeté nek kialakításában. Huszonöt év, 1953-1978. BBMK.
29. Az MMK Központi Könyvtár gondozásában megjelent 1980-ban, majd 1987-ben a Dunaújváros közte rein megtekinthető műalkotások jegyzéke (Műalkotások Dunaújvárosban 1 és Művészeti Alkotások Dunaújvárosban 2.). Várnai Gyula-Gyöngyössy Csaba: Dunaújváros köztéri szobrai. Szobrok, emlékművek, emléktáblák, épületplasztikák, műtárgymásola tok. Székesfehérvár, 1999.
30. Gárdonyi Jenő: Hatalmas és gyönyörű feladatok képzőművészeink számára. Magyar Nemzet. 1951. no vember 23.
31. K. Kovalovszky Márta: Az „ötvenes évek". Művé szet. 1982/március.
32. Készítette: Iván Szilárd, Hegyi György, Percz János, Mattioni Eszter és Rácz András. Szíj Rezső: Képzőművészeti őrjárat Dunaújvárosban. Jelenkor. 1964/ 12. 1159-1165.
33. Fehér Zsuzsa: Domanovszky Endre. Képzőművészeti Alap. Budapest, 1962.
34. Aradi Nóra: A szocialista képzőművészet jelképei. Kossuth/Corvina. Budapest, 1974, 154.
35. Aradi Nóra: i.m. 161.
36. A szobornak eredetileg a soroksári vasmű elé kellett volna kerülni. Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat történetéből II. Életünk. 1990/10. 882.
37. Zsiday Csaba: Fedezzük fel városunk képzőművészeti alkotásait. Dunaújvárosi Hírlap. 1963. augusztus. 30.
38. Rózsa András: Városunk képzőművészeti helyzetéről. Dunaújvárosi Hírlap. 1964. augusztus 18.
39. Kemény Dezső: Elmélkedés a képzőművészetről. In.: 70 Tavasz. KISZ Dunaújvárosi Bizottsága.
40. FML XXIII/508. 1952-1977.
41. Sasvári Edit: i.m., 27.
42. Baranyi Ferenc, - dunaújvárosi tervező – tervezte hozzá a betonalapot. Dunaújvárosi Hírlap, 1975. május 20.
43. Sasvári Edit: i.m., 27.
44. Uo. ua.
45. Új köztéri szobrok. Fejér Megyei Hírlap. 1978. július 9.
46. Az építészeti részt Baranyi Ferenc tervezte. Fejér Megyei Hírlap. 1979. július 26.
47. FML XXIII/508. 1980. július 18.

Közművelődés és művészetek Dunaújvárosban

Katona Zsuzsanna: A dunaújvárosi tanácsi közműve lődési könyvtári hálózat helyzete 1951-1974. Kézirat. József Attila Könyvtár (Dunaújváros) kézirattára.

Kemény Dezső (szerk.): Huszonöt év 1953-1978. Bartók Béla Művelődési Központ. Dunaújváros, 1978.

Kemény Dezső (szerk.): Dunaújvárosi Bemutatószínpad 1973-1983. Dunaújváros, 1983.

Knódel Mária: Egy város művelődéspolitikájának öt éve (Dunaújváros, 1976-1980.) Kézirat. A József Attila Könyvtár (Dunaújváros) kézirattára.

Knódel Mária (szerk.): Dunaújvárosi Bemutatószínpad 1972/73. Bartók Kamaraszínház 1997/98. (25 év ké pekben, számokban, emlékezésekben.) Dunaújváros, 1998.