| |
Érd természeti értékei
A város növény- és állatvilága a település sajátos fekvése következtében, területéhez és lélekszámához képest fajokban szokatlanul gazdag. Ennek magyarázata a korábban már említett geológiai és geomorfológiai okokban keresendő. Az északi területek nyílt és zárt mészkősziklagyepei, a város nyugati határában húzódó löszborította agyagdombok, a Duna-ártér folyami hordaléka és öntéstalajai különböző jellegű élőhelyek, ezért más és más biocönózisoknak - élőlényegyütteseknek - adnak otthont. Szerencsére Érd sajátos településszerkezete következtében sokhelyütt megőrizte az eredeti, természeteshez közelálló természeti képét.
A természetes vegetáció - növényvilág - megőrzése szempontjából a város századfordulótól meginduló, sajátos fejlődése döntő jelentőségűnek bizonyult. A korábban juhlegeltetésre használt sovány gyepeket, kisebb nagyobb erdőfoltokkal borított domboldalakat és lejtőket felparcellázták, a kialakított telkek közötti úthálózatot pedig, általában hagyományos méretű 10-12 méter széles utcákra és ezek hajdani forgalmát összegyüjtő, majd harmadával szélesebb (ilyen például a Kossuth Lajos utca) főutakra tervezték. A második világháborút követő években a város gyors ütemben gyarapodva félszázezres kertvárossá alakult. A meglévő utcák azonban kis forgalmuk miatt vagy földutak maradtak vagy csupán, középső, kétsávos szakaszukat aszfaltozták le. Az egy méter széles járdák és az aszfaltozott úttestek közötti, néhol 2-3 méter széles sávok nagyon sok helyen hitelesen megőrizték az egykori növényzet képét, egyben élő-, búvó- vagy költőhelyet jelentettek a sajátos állatvilágnak is.
Hasonlóan sokhelyütt az eredeti növényvilág arculatát őrzi a két vasútvonal szegélyvegetációja. Szerencsére a parcellázás csak részben érintette a mára már teljesen körbeépített Fundoklia-völgyet, hasonlóan jobbára elkerülte a Vincelléri-erdő és a Hamzsabégi erdő Érdhez tartozó darabkáit. Megkímélte a Magaspart Duna felöli oldalát, a Kakukk-hegy lejtőit valamint a védőgát és a Duna közötti árteret.
Érd növényvilága - a botanikai értékek
A növényvilág áttekintését azok szerint a mikrotájak szerint tesszük, amelyek talajtani vagy fekvésbeli eltéréseik miatt egymástól növényzetükben is eltérnek. Ezek a természetes egységek az Érdi Mezőföld, a Sziget ártéri területe, a Fundoklia-völgy és a zártabb erőknek is otthont adó dombhátak. Igyekeztünk minél teljesebb képet rajzolni, azonban minden előforduló növényfaj ismertetésére nem vállakozhattunk.
Az Érdi-Mezőföld növényzeti képe
Az Érdi-Mezőföld földrajzi szempontból a Mezőföld északi részének keleti, Dunával határos csücske, geológiai szempontból az Érd-battai táblarög Benta-pataktól északkeletre található foltja, közigazgatási szempontból Érd délkeleti, Százhalombatta északi területeivel határos része. Geológiai és botanikai egységessége miatt, a közigazgatási határok ellenére, a továbbiakban Érdi-Mezőföldön az érdi- és a százhalombattai téglagyár közötti területeket értjük.
Az Érdi Mezőföld a környező tájak közül hirtelen és hegyszerűen kiemelkedő, 4völgyekkel, völgyrendszerekkel, meredek letörésekkel. és magaspartokkal tagolt egység magassága165-177 m. Magja pannon agyag , amelyre a földtörténet során változó vastagságban lösz rakódott. Az erózió hatására a meredek területek löszborítása ugyan elvékonyodott vagy megszűnt, a löszsajátságok azonban, a pannon agyag löszszerű alapkőzet kialakulását eredményező mállási és aprózódási folyamati eredményeképpen megmaradtak.
Területének legnagyobb hányada mezőgazdaságilag hasznosított vagy felparcellázott terület, ezért az egykori, összefüggő ősi növénytakarónak napjainkra már csak kis kiterjedésű, egymástól rendszerint távol fekvő foltjai maradtak fenn. A terület vegetációja így szőlő-, gyümölcskultúrák és gabonaföldek, valamint a természetes növénytakaró-maradványok mozaikja. Felszíni löszborítása kíváló minőségű, termékeny csernozjom talaj kialakulását eredményezte, amely évezredek óta eredményes szőlő-, gyümölcs- és gabonatermesztést tesz lehetővé.
Mindebből következik, hogy az eredeti vegetáció természetközeli állapotú foltjai döntően a meredekségük következtében művelésre és beépítésre alkalmatlan geomorfológiai formákon: a magaspartokon, lejtőkön, a szűk völgyrendszerekben, sáncokon valamint az útszéli mezsgyéken maradtak meg .Szándékosan használjuk a vegetáció bemutatásánál a természetes helyett a természetközeli állapotú jelzőt. A természetes jelző arra utal, hogy az adott növényzettípust a nem vagy alig bolygatták kialakulása óta. Egy olyan évezredek óta lakott területen, mint az Érdi-Mezőföld ez elképzelhetetlen. Ezért pontosabb az adott növényzettípusban számos ősi faj fennmaradására és viszonylagos bolygatatlanságára utaló természeközeli állapotú jelző használata.
A terület növényzete értékes és védett fajokban gazdag löszvegetáció.
A hazai ősi lösznövényzet jellemzőit számos, eltérő klímahatás határozza meg. Hazánk földrajzi fekvése következtében florisztikia és faunisztikai ütközőzónává vált. Ennek az a következménye, hogy éghajlati és fekvésbeli okonál fogva a hazai ősi lösznövényzet képe, összetétele, eltér a "tökéletes", ma már csak Belső-Ázsia erdőssztyepp és sztyeppvidékein fellehető löszgyepektől.
Sajnos a lösztársulások állapota napjainkban - és ez az egész ország maradvány löszegyütteseire igaz, - az ősi "idilli" állapottól messze vannak, végérvényes és visszafordithatatlan eltéréseik már nem a földrajzi különbségekre vezethető vissza, hanem emberi hatások következménye. A hazai lösztársulások jelentős hányada már végleg elpusztult, megszűnt. Helyükön a legjobb esetben is, az adott lösztársulás egy - esetleg néhány - tulajdonságát, más-más értékes faját vagy fajait megőrző, egymástól elszigetelt és jelentősen különbözővé vált lösznövényzetfoltok maradt csupán fenn. Ez a magyarázata annak, hogy bármely kis kiterjedésű, de az ősi vonásokból valamennyit megőrzött lösznövényzetmaradvány érték, és hogy a lösztársulások felkerültek a nagyon értékes, visszaszorulóban lévő, veszélyeztetett társulásokat felsoroló, védendő társulások listájára egész Európában.
A magyarországi löszvidékek és lösztájak "hegylábakon", a Dunántúli és az Északi-középhegység peremein például a gyöngyösi Sár-hegy, Tokaj, vagy sikvidéken alakultak ki például: Békéscsanád és környéke, Belső-Somogy, Mezőföld. Ebben a sorban büszkén említhetjük az érdi löszgyepmaradványt, amelyről az elmúlt évek kutatási eredményei alapján derült csak ki, hogy hazánk egyik legjelentősebb ilyen területe. Jelenleg az országos szintű védelem alá helyezés előkészítése folyik.
A hazai löszkutatás megalapozói Boros Ádám (1900-1972) és Zólyomi Bálint (1908-1998) voltak.. Korábban - egymástól függetlenül - vizsgálták az érdi Mezőföldet is, azonban mindketten csak Érd határáig jutottak. A terület teljes feltárását az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem Növényrendszertani és Ökológiai tanszékéről dr. Kalapos Tibor és Szerényi Júlia végezte 1994 és 1997 között.
Az érd-ófalui Kakukk hegy
Az érd-ófalui Kakukk-hegy inkább csak nagyobb domb, magassága.175-177 m. Északnyugat-délkelet irányú lefutású, az Érdi-Sziget és Érd-Ófalu fölé emelkedő meredek letörés. Délkeleti területei az ófalui agyagbányánál végződnek, míg északnyugati vége nyugat felé kanyarodva a Mély útnak nevezett löszvölgyben ér véget.
A Kakukk-hegy két, - egy "felső" és egy "alsó" - botanikai értékekben bővelkedő részre osztható. A "felső" a város központja felé eső északkeleti darabja, az "alsó" Ófalu irányába eső délkeleti vonulata. A két terület közötti lejtőszakaszok egy része járhatatlan, áthatolhatatlan orgona- ill. kökénybozótos vagy akác- bálványfa-, fekete fenyő erdőkkel borított lejtő, valamint beépített terület.
A Kakukk-hegy "alsó" része észak-északkeleti kitettségű, változó meredekségű (lejtőszög 40-70 fok), nehezen járható, kevéssé változatos megjelenésű löszlejtő . Meredek felszinét csupán a Dunához közelebb eső szakaszokon tagolják kisebb súvadások, völgyek, a Dunától távolabbi szakaszai tagolatlanok. Szegélye a felszinén évről évre keletkező repedések mentén folymatosan és lassan lefelé csúszik, majd megrogy és leszakad, ezért a Dunától távolabbi részeken a Magasparthoz hasonló függőleges falak alakultak ki. A lankás hegylábi részeken - amelyekig máíg felnyúlnak a szalagalakú kiskertek - egykori teraszos művelés alig észrevehető, széles lépcsői láthatók.
A terület növénytakarója igen változatos, mert a lösz szukcessziósorának valamennyi stádiuma fellelhető a területen. Megjelenése a fás és fátlan löszvegetáció mozaikos elrendeződése miatt az erdőssztyepp képéhez hasonló.
Jellemző növénytársulásai:
A "tatárjuharos löszpusztai tölgyes"(Aceri tatarico-Quercetum pubescenti roboris)
Ez a hajdan sokfelé jellemző növénytársulás ma már hazánkban alig-alig lelhető fel. Európa keleti felében volt korábban jellemző, ma már ott is visszaszorult. Ezért fokozottan védendő, vöröskönyves növénytársulás !
A tatárjuharos löszpusztai tölgyes nem összefüggő, nagy kiterjedésű erdőség, hanem egyenetlenül elrendeződött, néhány száz m2 területű erdőfoltok mozaikja. A nagyobb kiterjedésű, egymással érintkező foltok a Kakukk-hegy Dunához közelebb eső területén, a teraszoktől magasabban elhelyezkedő lejtőrészeken, valamint a súvadásokban találhatók. Az erdődarabkák közti távolság a Dunától távolodva nő, így az "erdő" fokozatosan felszakadozik, majd a középső lejtőrészektől megszűnik. A tölgyes közel harmadakkora területet borít mint a löszpusztagyep.Ez utóbbit több, egymástól elkülönülő foltra tagolja szét a löszpusztai cserjéssel.
Az erdőfoltok feltehetően nagyobb kiterjedésűek lehettek és beboríthatták a lankásabb lejtőrészeket is. Egykori lejtőalji előfordulásaikra a jelenlegi erdőfoltok területén kívül tömegesen fellelhető száraz tölgyesre jellemző növények, például tavaszi kankalin (Primula veris), erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coerulem), valamint erdősztyeppelemek így macskahere (Phlomis tuberosa), sárgás sás (Carex michelii) előfordulásai utalnak.
Az erdő közepesen magas (12-15 m) és viszonylag zárt. Állományát helyenként a lomkorona felszakadozásával kialakult jó fényellátottságú foltok szakítják meg. A lombkorona egyszintű, a fehéren molyhos levélfonákú, lösz alapkőzeten már csak kevés helyen fellelhető molyhos tölgy (Quercus pubescens) és néhány kocsányos tölgy (Quercus robur) alkotja. A löszpuszati tölgyesekre jellemző, a növénytársulástípus névadója, a döntően tatár juhar (Acer tataricum) alkotta második lombkoronaszint hiányzik. A cserjeszint dús és fajgazdag. Jellemző eleme az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a kökény (Prunus spinosa), a sprőd levélfelszínű és molyhos levélfonákú ostorménfa (Viburnum lantana), a keresztben átellenes levélállású, fényes levélfelszínű fagyal (Ligustrum vulgare) a pontszerű paraszemölcsökkel díszített hajtású bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus) és a kerekded, csipkés levélszélű, a levelek tövénél hosszú tövist viselő varjútövis (Rhamnus catharticus). A lágyszárúszint az erdőben fajszegény, csupán néhány száraz tölgyes fajból áll. Ilyenek például az illatos ibolya (Viola odorata), a soktérdű salamonpecsét (Polygonatum odoratum) , a sötétzöld, pozsgás leveleiről és krémsárga, kúpalakú, laza virágzatáról könnyen felismerhető bablevelű varjúháj (Sedum maximum) és a zöld, paprikaszerű és mérgező termést hozó közönséges méreggyilok (Vincetoxicum hirundinaria). A kevésbé cserjés, fényben gazdag erdőfoltokban és az erdőszegélyeken erdősztyepp- illetve sztyeppfajok telepedtek meg, így a fehér, sátorozó virágzatú sátorozó margitvirág (Chrysanthemum corymbosum) , a szürkészöld színű, csipkeszerűen tagolt, vízszintesen álló levelű pontusi üröm (Artemisia pontica) , a féltenyérnyi méretű, püspöklila virágot hozó parlagi rózsa (Rosa gallica) , vagy a halványliláskék, bókoló, harangalakú virágokat viselő olasz harangvirág (Campanula bononiensis). .
Hasonló erdőtípus a Mezőföldről sehonnan sem ismert, ezért a kakukk-hegyi nagyon értékes és előfordulása a Mezőföldön egyedülálló.
A csepleszmegyes löszpusztai cserjés (Cerasetum fruticosae)
A löszpusztai cserjés változó magasságú, nem összefüggő növénytakaró. A cserjeszintet a löszcserjés jellegzetes fajai például a társulás névadója, a kicsiny, fényeszöld levelű csepleszmeggy (Cerasus fruticosa)és a nagy, sárga virágú, hólyagszerűen felfújt, szétnyomva pukkanó hangon szóló termésű pukkanó dudafürt (Colutea arborescens), valamint a száraz tölgyesek cserjéi: mezei juhar (Acer campestre) , varjútövis (Rhamnus catharticus) , fagyal (Ligustrum vulgare), valamint az úgynevezett szegélycserjék, például a közismert csipkebogyó termésű gyepűrózsa vagy vadrózsa (Rosa canina), a hamvaskék, gömbölyű bogyót termő kökény (Prunus spinosa) és az egybibés galagonya (Crataegus monogyna) alkotják. Az Érdi-Sziget és a beépített területek közvetlen közelsége következtében néhány, a löszpusztai cserjésre nem jellemző elem is megjelenik a cserjeszintben - például a vörösbarna vesszőiről könnyen felismerhető veresgyűrűs som (Cornus sanguinea) , a közönséges mandula (Amygdalus communis), a dió (Juglans régia) vagy a kivadult szilva- (Prunus sp.) és meggyfajok (Cerasus sp.) - ezért a kakukk-hegyi cserjést a csepleszmeggyes löszpusztai cserjés egy kevert fajösszetételű állományának tekinthetjük..
Az 1-2 m magas, nagy kiterjedésű cserjések - a löszpusztai tölgyeshez hasonlóan - a lejtő Dunához közelebbi szakaszain: az erdőfoltok szegélyében és a lankásabb lejtőrészeken találhatók. Ezek megjelenése mozaikos vagy a lejtőre felnyúló kiskertek és a löszpusztagyep között húzódó 2-5 m széles sáv. A mozaikok szerkezete sűrűbb vagy lazább és a löszpuszatgyep foltokkal váltakozó, míg a cserjesávé sűrű és szinte járhatatlan a liánszerűen rájuk csavarodó erdei iszalag (Clematis vitalba) , valamint a szúrós szederindák (Rubus sp.) miatt. A cserjések egy másik típusát az alacsonyabb termetű, dúsan ágas bokrok alkotják, magasságuk mindössze 30-50 cm. Ilyen a kékesszürke, hármasan összetett levelű, sárga csomókban nyiló virágzatú buglyos zanót (Cytisus austriacus) és selymes zanót (Cytisus ratisbonenesis) . A lejtő valamennyi szakaszán gyakoriak.
Jól fejlett lágyszárúszint csupán a laza, fényben gazdag területeken alakul ki. A gyepszint magas (40-80 cm) és döntően a löszpusztagyep fajaiból áll. Uralkodó füve az élénkzöld gyepfoltokat képző, szárán fehér szőrcsomókat viselő tollas szálkaperje (Brachypodiumn pinnatum), az érdes levélfelszinű, nádhoz hasonló megjelenésű siska nádtippan (Calamagrostis epigeios) és a fehéren molyhos levelű, barnásbordó virágzatú pelyhes zabfű (Helictotricon pubescens). A kétszikű fajok közül leggyakoribbak az erdősztyeppfajok, például a 2-4 cm nagy, halványibolya, harangalakú pártájú baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia), a sötétrózsaszin, apró virágok alkotta, kúpszerű virágzatú szurokfű (Origanum vulgare), valamint a fészekvirágzatúak közül a sárga virágzatú kardlevelű peremizs (Inula ensifolia) és a halványlila virágzatú csillagőszirózsa (Aster amellus).
A löszpusztagyep (Salvio-Festucetum rupicolae)
A löszpusztagyep a legnagyobb kiterjedésű, a lejtő képét alapvetően meghatározó vegetációtípus. Összefüggő, lejtőn végighúzódó állományát csupán a Dunához közelebbi lejtőrészeken szakítják meg a már ismertetett löszpusztai tölgyes- és cserjefoltok, a Dunától távolabbi, egyre meredekbb lejtőszakaszokon a fás növényzet fokozatosan felszakadozik és a löszpusztagyep lesz az uralkodó növénytakaró.
A löszpusztagyep sűrű, magas (40-80 cm), szintezett, igen fajgazdag és üde jellegű, kétszikű és egyszikű fajainak borítása közel hasonló. Az üde jelleg elsősorban az élénkzöld, sűrű gyepeket alkotó tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum) tömeges előfordulásának a következménye. Megjelenése jelentősen eltér más érdi-mezőföldi és a Mezőföld belső és déli területen fellelhető löszgyepektől, a gyep elsősorban az Észak-Mezőföld északi területein fellelhető például a Vértesboglár, Vértesacsa, Bicske környéki löszgyepekhez hasonló. Az eltérést ill. a hegylábi löszgyepekhez való hasonlóságot feltehetőleg az északias kitettség és az Duna közelsége következtében kialakuló viszonylag hűvös és párás mikroklima magyarázhatja.
A löszpusztagyep fontos jellemzője sajátos foltossága. Az elsősorban a Dunához közelebb fekvő lejtőrészeken megfigyelhető mikromozaikosságot egyes kétszikű fajok eltérő tömegessége okozza. A Dunához legközelebb gyepfolt uralkodó faja tavasszal a tavaszi kankalin (Primula veris), késő nyáron a fehér ernyősvirágzatú, nagytermtű szarvaskocsord (Peucedanum cervaria).. A lágyszárúszint szintezett, mert a kb: 40-50 cm magas alsó gyepszint felett kialakul a kb: 1-1,2 m magas, szarvaskocsord alkotta felső szint. A Dunától távolabb fekvő szomszédos gyepfolt felső lágyszárúszintjét 80-100 cm magas, a két tenyér nagyságú, barnáspiros foltos tőlevélrózsával rendelkező, sárgavirágú fészkes, a foltos véreslapu (Hippochoeris maculata) hozza létre, amely alatt 20-30 cm magas, sűrű, alsó lágyszárúszint alakul ki. A távolabbi lejtőszakaszok tömeges faja a koloncos legyezőfű (Filipendula vugaris) , amelynek krémfehér virágzata májusban a Dunától távoli gyepfoltokat fehéressé festi. Élesen elkülönül a "véreslapus" és a "legyezőfüves" gyepszakaszok között található kúpszerű lejtőrész növénytakarója. Tömeges fajai a hosszú, keskeny levelű, erőteljes gyepcsomókban növő, védett a árvalányhaj fajok (Stipa sp.). Hosszú, pelyhes, a fűvirág egy jellegeztes képletének, a szálkának a meghosszabodásával és eltollasodásával kialakuló magterjesztő képletükről, az árvalányhajról könnyen felismerhetők.
A gyep igen fajgazdag, egy 16m2-es területen mintegy 40-50 faj fordul elő. A fajgazdagság részben a löszpusztagyep természetéből fakad, részben a speciális, helyi mikroklima következménye. Fajai több szempont szerint csoportosíthatók.
Rendszertani kategóriák szerint tekintve különösen gyakoriak, adott foltokban tömegesen előfordulók a fűfélék (Poaceae), a pillangósvirágúak (Fabaceae) az orchideák (Orchideaceae) családjába tartozó fajok, valamint a harangvirág (Campanula), peremizs (Inula), veronika (Veronica) nemzetségek képviselői.
Alapkőzet alapján a fajkészlet legjelentősebb elemei a löszre jellemző fajok, a védettek közül például a harasztos káposzta (Brassica elongata), a sugaras zsoltina (Serratula radiata) , kisfészkű hagyabogáncs (Jurinea mollis) és mások. Ugyanakkor számos, a mészkő- és a dolomit-, ill. a homoki flórával közös faj is él a területen például. a kora tavaszal féltenyérnyi sárga virágokkal nyíló védett tavaszi hérics (Adonis vernalis), a selymesen, fehéresen molyhos, halványlila virágú, szintén védett leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), a homoki pimpó (Potentilla arenaria) és lehetne folytatni a sort.
A fajösszetétel a jellemző növényzettípushoz (társuláshoz) tartozás szerint a legváltozatosabb. A fajok legnagyobb hányada száraz gyepi faj. Ilyen a védett, endemikus, tehát a Kárpát medencében kialakult és csak itt honos Sadler imola (Centaurea sadleriana), a homoki baltacim (Onobrychis arenaria) , koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris) , ernyős hölgymál (Hieracium umbellatum) és mások. A cserjésekben, erdőszegélyekben, valamint a fás vegetáció és a löszpusztagyep határán uralkodóak az erdősztyepp fajok Ilyen a páratlanul szárnyasan összetett, bőrszerű, sötétzöld levelű, sötétrózsaszín sávokkal cirmozott rózsaszín virágú, érzékeny bőrűeken bőrfelhólyagosodást okozó védett nagy ezerjófű (Dictamnus albus) , a sötétrózsaszín, vaskos virágzatú bérci here (Trifolium rubens) és az apró rózsaszín ajakosvirágú, jellegzetesen csipkés levélszélű, kiterjedt foltokat alkotó sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys) . Néhány erdei, száraz-tölygyes faj szintén megtalálható a gyepben, például az őszre fehér, gömbölyű, gyöngyszerű terméseket érlelő erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), a kora tavasszal virágzó tavaszi kankalin (Primula veris) . Mivel a felsosorolt vegetációtipusok száraz élőhelyek növénytakarói, meglepő és különleges, hogy hegyi nedves kaszálórétek néhány fajai is megtelepedett itt .Közéjük tartozik a bókoló, lapos, barnásbordós, virágú rezgőfű (Briza media), a szürkén molyhos virágzatú molyhos sás (Carex tomentosa) , a lapos levélhüvelyű lapos zabfű (Helictotrichon praeustum) és a sárgászöld virágai miatt nehezen észrevehető zöldike (Coeloglossum viride) ordhidea.
Az orchideák a hazai növényvilág különösen értékes, védendő, rejtőzködő ékkövei.. A Kakukk-hegyen három faj is előfordul ezekből a ritkaságokból. A bíboros korbor (Orchis purpurea) védett, szórványosan országszerte előforduló faj. A szintén védett zöldike (Coeloglossum viride) itteni előfordulása azért szenzáció, mert egy magasabb hegyvidéki, nagyon ritka faj, a harmadik, a bíbor sallangvirág (Himantoglossum caprinum) pedig fokozottan védett, a magyar flóra egyik igazi kincse.
Az orchideafélék (Orchideaceae) az egyszikűek osztályába tartozó virágos növények. Közös sajátosságuk, hogy hajtásuk föld alatti része gömbölyded, tápanyagraktárként szolgáló gumóvá vagy ikergumóvá módosul, föld feletti része pedig nem elágazó, rendszerint leveles lágyszár. Különleges megjelenésük viráguk felépítésében rejlik. Az orcideavirág egyedi, csak rájuk jellemző virágtípus, amely lehetővé teszi más növénycsoporttól való biztos elkülönítésüket. Legfontosabb képződménye a többi virágtakaró lepellevéltől eltérő alakú és tagoltságú, gyakran feltűnően mintázott, rovarcsalogató, rendszerint előre álló mézajak, a megporzást végző rovarok leszállóhelye. Egy-egy fajt általában mindíg csak egy adott rovar vagy rovarcsoport poroz be. Szélsőséges esetben a mézajak színe, diszíttsége, alakja rovarokhoz vagy más izeltlábúakhoz válik hasonlóvá. További jellegzetes képződmény a virág hátsó-alsó részéről eredő, általában világos színű, keskeny, zsákszerű, elálló sarkantyú. A sarkantyú a rovarokat szintén csalogató nektárt raktározza Alakja, szine, mérete, fejlettsége fontos rendszetani bélyeg. A virágok alapjánál mindig található egy zöld, ívesen felfelé álló murvalevél. Ennek méretei szintén határozóbélyegek. Virágzatuk rendszerint keskeny, hengeres, sok és sűrűn rendezett virágokból álló fürt. Termésük toktermés. Egy tokon belül több millió nagyon apró mag érik meg. A magok annyira kicsinyek és könnyűek, hogy például a trópusi területek fajainál nem is hullanak le, hanem átlebegnek egyik fáról a másikra. A magok kicsirázásához a megfelelő környezeti feltételeken túlmenően bizonyos gombák gombafonalai is szükségesek, ugyanis valamennyi orchidea gombapartnerrel él mindkét fél számára előnyös, mikorrhizás kapcsolatban. Ez a magyarázata annak, hogy orchideát nem lehet kiásni és kertekbe telepíteni, mert kiásáskor a gombaparter sérül, rendszerint ott marad a talajban. Gomgafonalak nélkül az orchidea életképtelen.
Az orchideák fontos jellemzője, hogy megjelenésük rendszertelen, azaz nem biztos, hogy egy adott évben tömegesen megjelenő faj következő évben, ugyanazon a lelőhelyen tömeges lesz, mert nem megfelelő körülmények között a talajban lapuló gumók egyes években egyáltalán nem hajtanak ki. Az sem biztos, hogy minden évben ugyanazok az egyedek virágzanak. A tapasztalatok szerint meleg és csapadékos kora nyári időjárás kedvez a megjelenésüknek. Az orchideáknak a Földön többezer, hazánkban mintegy félszáz faja él. Különleges felépítésük, ritka előfordulásuk és érzékenységük miatt valamennyi hazai fajuk törvényes oltalom alatt áll, védett vagy fokozottan védett.
A fokozottan védett bibor sallangvirág (Himantoglossum caprinum) az egyik legnagyobb termetű hazai orchidea. Magassága, kedvező körülmények között, a 60-80 cm-t is elérheti. Virágai biborpirosak. A mézajak ugyanílyen színnel pontozott, 4-6 cm hosszú nagyon keskeny, és két gyengén csavarodott sallangra szabdalt. A virágzat 10-15 cm hosszú és csúcsa az üstökszerűen rendezett világoszöld murvalelek miatt hegyes. A területen évente rendszerint 4-15 példány virágzik, de a populáció mintegy 75 egyedből áll. A bíbor sallangvirág hazánkban rendkívül ritka, alig néhány helyen fordul elő. A kakukk-hegyi lelőhely 1995-ig nem volt ismert és az országban, csupán a második ismert síkvidéki termőhelye.
A zöldike (Coeloglossum viride) orchidea zöld szinéről kapta elnevezését. A növény 10-25 cm magas, világoszöld. Virágai nehezen észrevehetők, zöldessárga szinűek. Mézajka jellegzetesen háromcsúcsú. Virágzata laza vagy sűrű, 6-10 cm hosszú. Zöld szine és alacsony termete miatt a sűrű gyepben nehezen észrevehető. A Kakukk-hegyen mintegy 200 példánya található.Itteni megtelepedése azért különleges, mert a zöldike a hűvös és párás magashegyek ún. szubalpin gyepeinek vagy középhegységekben található üde, hegyi kaszálóréteknek jellemző faja pl.: Zemplén, Bükk. Itteni megtelepedését feltehetőleg a mikroklimatikus sajátságok tették lehetővé. Kakukk-hegyi lelőhelye az egyetlen, jelenleg ismert síkvidéki termőhelye !
A bíboros kosbor (Orchis purpurea) száraz tölgyesek, cserjések és száraz gyepek 30-40 cm magas, már világoszöld, fényes levelekből álló tőlevélrózsájáról is könnyen felismerhető orhideája. Virágai sötétbordók, mézajka kiszélesedő, lekerekitett végű, biborpiros pontozású. Virágzata sűrű és jellegeztes, a tetőcserépszerűen, szabályosan egymás felett álló mézajkak miatt. A Kakukk-hegyen több száz egyedből álló populációja él.
A löszfal pionírtársulás (Agropyro pectinati-Kochietum prostratae)
A társulás a Dunától távolabbi lejtőszakaszokon kialakult, házak fölé emelkedő, néhol függőleges, meredek agyagfalak növényzete. A talajt csupán kis foltokban borító, fajszegény vegetáció fő alkotói a fásodó tövű, bokorszerű megjelenésú lágyszárúak, például a mezei üröm (Artemisia campestris), fehér üröm (A. alba), valamint keskeny levelű pázsitfüvek így a taréjos tarackbúza (Agropyron pectinatum), vékony csenkesz (Festuca valesiaca). A társulás szép kifejlődésben a sánc délkeleti lejtőjén található meg.
A Kakukk-hegy"felső" része a vonulatészakkeleti csücskén található löszvölgyek együttese. A fővölgy északnyugat-délkelet irányú, több 10 m széles, részben lakott terület: a völgyfenéken utca húzódik, a délkeleti oldalon beépített telkek sorakoznak. Északkeleti és nyugati kitettségű lejtői csupán részben felparcellázottak, elsősorban alacsonyabb szakaszaikat alakították lakhatóvá vagy borospincékké. A fővölgyből mindkét irányban oldalvölgyek ágaznak ki, de csak egy rövid, északnyugat-délkelet irányú völgy keleti-északkeleti lejtője és az utak szegélye nem haszonterület. A löszlejtők meredekek (lejtőszög 40-60 fok) alacsonyak és tagolatlan felszínűek
A nem hasznosított lösztetületek vegetációja úgynevezett töviskes cserjés (Pruno spinosae-Crataegetum) és löszpusztagyep (Salvio Festucetum rupicolae).
Kakukk-hegy felső vonulatáról eddig 226 növényfaj került elő, amelyek közül egy, a bíbor sallangvirág (Himantoglossum caprinum) fokozottan védett, további 26 pedig védett.Közülük számos ritka, ilyen a sárga len (Linum flavum) , a csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), a pannon madárbirs (Cotoneaster matrensis). Néhány védett fajnak alig néhány néhány töve él csak ma már a löszpusztagyepben , így a fürtös homokliliom (Anthericum liliago), a horgas bogáncs (Carduus hamulosus), míg más fajok tömeges megjelenésűek, például a nyúlánk madártej (Ornithogalum pyramidale) , a sugaras zsoltina (Serratula radiata). Egyes cserjék, például a sűrűn tüskés, két eltérő hosszúságú tüsketípussal rendelkező, fehér virágú jajrózsa (Rosa spinosissima) helyenként állományalkotó. A fajoknak közel háromnegyede gyakorságát és tömegességét is tekintve természetes állapotra utaló, ezért a Kakukk-hegy "alsó" vonulata nagyon értékes, mindeddig természeközeli állapotban megőrződött lösznövényzet-maradványnak tekinthető. A terület országos védelem alá helyezése a 2000. év végére várható.
A töviskes cserjés (Pruno spinosae-Crataegetum)
A töviskes cserjés a löszgyepek szegélyében kialakult cserjevegetáció. Rendszerint a a löszdombokon végighúzódó löszpusztagyepet választja el a lakott és a völgyalji területektől. Névadó fajai a tövissé módosult hajtásokat viselő egybibés galagonya (Crataegus monogyna) és a lombfakadás előtt virágzó, fehér virágú rózsaféle, a kökény (Prunus spinosa) . A két cserje sűrű, áthatolhatatlan bozótot alkot, amelyen gyakorlatilag lehetetlen az átjutás. A cserjésben helyenként néhány száraz tölgyes faj például ostorménfa (Viburnum lantana) , ártéri cserje például veresgyűrű som (Cornus sanguinea) , löszpusztai cserje például csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), pukkanó dudafürt (Colutea arborescens), fekete és buglyos zanót (C. nigricans) és (C. austriacus) , valamint kivadult orgona (Syringa vulgaris) is fellelhető.
A löszpusztagyepek (Salvio Festucetum rupicolae).
A fővölgy északkeleti és nyugati kitettségű lejtőit borító löszpusztagyep megjelenése, szerkezete és fajösszetétele eltér a Kakukk-hegy délebbi vonulatán kialakult és fentebb már megismert löszpusztagyeptől. Ennek egyik oka a környezeti feltételekban való különbség, ugyanis ebben a zárt völgyben a Duna árterének hűtő hatása már nem érvényesül, ezért a mikroklima szárazabb és melegebb.
A gyep uralkodó fajai az egyszikűek, elsősorban a keskeny levelű fűfélék.: az egyetlen nem védett árvalányhaj, a kunkorodó árvalányhaj (Stipa capillata) és a vékony csenkesz (Festuca rupicola). A gyepeket a széleslevelű pázsitfüve, így a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum) csekély borítása miatt nem üde, hanem szárazgyep jellegűek. A lágyszárúszint helyenként sűrű, 40-60 cm magas, máshol alacsonyabb (20-40 cm) és felszakadozó. A kétszikűek eloszlása változó. A védett tavaszi hérics (Adonis vernalis) , Sadler-imola (Centaurea sadleriana) a gyepben tömegesen és egyenletesen megjelenő fajok, míg a megtörve fehér tejnedvet kibocsájtó pannon kutyatej(Euphorbia pannonica) , a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), a kardlevelű peremizs (Inula ensifolia) vagy a bokorszerűen ágas, apró, fehér pillangósvirágokból felépülő, gömbölyű fejecskeszerű virágzatot viselő ugyancsak védett selymes dárdahere (Dorycnium germanicum) mozaikos eloszlásúak.
A gyep mérsékelten fajgazdag. Fajkészlete a szárazgyepek jellemző elemeiből áll. Ezek, a sátorzó sárga virágzatokat viselő aranyfürt (Aster linosyris), az örvös levélállású, begöngyölt levélszélű, ezért keskenynek tűnő levelű szürke galaj (Galium glaucum), homoki pimpó (Potentilla arenaria) , a krémszínű, laza tollseprűsalakú virágzatú koloncos legyezőfű (Filipendula vugaris), sokvirágú boglárka (Ranunculus polyanthemos) , a nyár végén nyíló, égszínkék, mereven felálló, keskeny, hengeres virágzatú macskafarkú veronika (Veronica spicata) . Egyes nemzetségek nagy fajszámmal képviseltek. Ilyen a zsálya, hiszen a ligeti zsálya (Salvia nemorosa), a mezei zsálya (Salvia pratensis), az osztrák zsálya (Salvia austriaca), és az örvös zsálya (Salvia verticillata) egyaránt előfordul. Hasonlóan többféle peremizs (Inula) isjellemző a területre. A védett fajok közül kiemelendő a selymesen szőrös levelű, sárga fészekvirágzatú selymes peremizs (Inula oculus-christi), a sárga len (Linum flavum) és a keskeny, rövid levelű, fehéresrózsaszín virágú árlevelű len (L. tenuifolium).
A mellékvölgy északkeleti-keleti kitettségű lejtőjét borító löszpusztagyep szerkezete és fajösszetétele hasonló a Kakukk-hegy alsó vonulatának lejtőin kialakult löszpusztagyephez. Az állomány sűrű, 40-60 cm magas, üde jellegű, nem mozaikos. Uralkodó fajai, közel azonos arányban, a széleslevelű fűfélék, például a tollas szálkaperje (Brachiopodium pinnatum), a franciaperje (Arrhenatherum elatius) és különböző kétszikűek. Közülük a völgyoldal alsóbb szakaszain, a cserjés mentén tömeges az erdősztyepp elemek előfordulása, sátorozó margitvirág (Chrysantemum. corymbosum) , baracklevelű harangvirág (C. persicifolia) él itt, míg a sztyeppfajok, a lila csomókba rendezett virágú, érdes levélfelszínű csomós harangvirág (Campanula glomerata), a húsrózsaszín pillangósvirágokból álló, hosszú, keskeny virágzatú, dúsan ágas homoki baltacim (Onobrychis arenaria), a magyar cickafark (Achillea pannonica) a nyitottabb, nem cserjésedett részeken gyakoriak. Az orcideák közül a bíboros kosbor (Orchis purpurea) több tíz egyede él a löszpusztagyepben.
A völgyfenéken a rendszeres kaszálás ellenére több 10 négyzetméteres foltjai élnek a baracklevelű harangvirágnak (Campanula persicifolia) és a homoki baltacimnak (Onobrychis arenaria ).
A Sánc-hegy
A Sánc-hegy a Duna fölé 60-80 magasra emelkedő, északról az Érdi Sziget és a Kakukk-hegy, keletről a Duna, délről és nyugatról az Érd-battai táblarög által határolt fennsíkszerű magaslat. Boros Ádám, a terület tudós kutatójának szavaival élve, a fővárostól indulva a Duna jobb partján végighúzódó lapájt elsőként megszakító, tájképformáló geológiai képződmény. Geomorfológiai változatossága következtében területe a már említett három részre, az érdi Magaspatra, a sáncra és a platóra különíthető.
Ma az eredeti löszgyepek helyén szántók és gyümölcsösök találhatók. A hajdani tatárjuharos lösztölgyest - az itteni régészeti leletek alapján - valószínüleg már a bronzkor végére kiírtották.
Érd-Ófalu és Százhalombatta-Ófalu téglagyárai között emelkedő, mintegy 1 km hosszú meredek partfal. Magassága mintegy 80 m, szerkezetét tekintve vízszintesen rétegzett agyag, amelynek löszborította felszíne a kevésbé meredek, eróziótól védett apró zugokban található csak meg. Megjelenése folytonosan változik a Duna alámosó hatása következtében bekövetkező rendszeres partszakadások miatt. Az Érd-Ófaluhoz közelebbi falszakaszok tagolatlanok vagy csupán kisebb, íves bemélyedések által tagoltak. Legmagasabb részei rendszerint függőlegesen vagy ívesen leszakadt, homorú, felülről a keskeny peremrész által szegélyezett letörések, amelyek "felfelé" a platóban folytatódnak. A Duna felé a meredeksége fokozatosan csökken és folyóparton lankásan végződik el. A távolabbi partfalak mély, vakon végződő, keskeny völgyekkel tömbökre szabdaltak . Ezek középső és magas részei, feltehetőleg egykori művelés miatt, teraszos megjelenésűek és a platóba mennek át, míg az alacsonyabb szakaszok függőlegesen a Dunára szakadt meredélyek.
Növényzete a fal meredekségének függvényében változik. Fás vegetáció csupán a leglankásabb részeken alakult ki, a part meredekebb szakaszain helyét fokozatosan a kezdetben még folytonos, később mozaikosan felszakadozó gyep veszi át.
A Magaspart valamennyi növényzettípusa részben természetes (partomlások), részben pedig az antropogén (teraszos művelés, taposás) hatások következtében erősen bolygatott. Ez tükröződik a természetes zavarástűrő növényfajok nagy számában itt. Ilyenek például a siska nádtippan (Calamagrostis epigeios), a puha rozsnok (Bromus mollis), továbbá a különböző gyomnövények mint a foltos bürök (Conium maculatum), a kónya sárma (Ornithogakum boucheanum) , vagy a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris).
A Magaspart fás növényzete kevert fajösszetételű erdőfoltok és cserjések, amelyek társulástani szempontból nem azonosíthatók.
A döntően akác (Robinia pseudo-acacia) , bálványfa (Ailanthus altissima) , ostorfa (Celtis sp.) és mezei juhar (Acer campestre) alkotta alacsony, néhol kefesűrűségű erdők összefüggő sávként borítják a a lejtők alját és a Duna felől bevágódó völgyeket. A fákat komló (Humulus lupulus) , erdei iszalag (Clematis vitalba) és szőlő (Vitis sp.) építette, helyenként sátorszerűen vagy falként leomló liánszint hálózza be és kapcsolja össze. Az erdők aljnövényzete a nagymértékű árnyékolás miatt szegényes, a bokrok is hiányoznak.
A cserjések változatos megjelenlésűek. Lehetnek 2-2,5 magas, sűrű tövises bozótok vagy alacsonyabb, főkébb pukkanó dudafürtből (Colutea arborescens), veresgyűrű somból (Cornus sanguinea) , gyepűrózsából (Rosa canina) álló, lazább szerkezetű ám a mindent beborító szederfajok (Rubus sp.) tömeges jelenléte miatt mégis szinte járhatatlan bokrosok..Ezek nyitottabbak, jó fényellátottságúak, ezért gyepszintjük fejlett, gazdag..A lágyszárúak magassága félméteres, vagy akár másfél méter is lehet, fajösszetételük változatos. Főképp a Dunapartról felhúzódó, tömegesen megjelenő ártéri fajokból áll, mint a festő zsoltina (Serratula tinctoria), az aranyvessző (Solidago canadensis), fűzlevelű őszirózsa (Aster versicolor),amelyek keverednek a Magaspart meredekebb területeinek löszpusztagyepi fajaival, a buglyos kocsorddal (Peucedanum alsaticum) , az ernyős hölgymállal (Hieracium umbellatum) , a szurokfűvel (Origanum vulgare), a csokorba lecsüngő termésű csüllenggel (Isatis tinctoria). Gyakoriak különböző gyomnövények, mint a fehéren molyhos, szúrós levélszélű szamárbogáncs (Onopordum acanthium) és a fehér, gömbölyű virágzatú fehér szamárkenyér (Echinops sphaerocephalus) .
A Magasparton két jellegzetes fátlan vegetációtípus is megfigyelhető. Az egyik a kevésbé meredek lejtőkön kialakuló löszpusztarét (Salvio-Festucetum rupicolae), a másik a szinte függőleges falakon, falperemeken megjelenő löszfal pionírtársulás (Agropyro pectinati-Kochietum prostratae)
A löszpusztarét megjelenése nem egységes. Az Érd-Ófaluhoz közelebb eső partszakaszon a gyep alacsony mindössze 20-40 cm, a felszínt lazán borítja, és a fajok mozaikos elrendződésűek.A jellemző löszlakók, a vékony csenkesz (Festuca. valesiaca), a kardlevelű peremizs (Inula ensifolia) és a deres tarackbúza (Agropyron intermedium) foltokban nőnek, egyes fajok pedig szálanként fordulnak elő. Ez jellemző a górhabszegfűre(Silene longiflora), a rekettyelevelű gyújtoványfűre (Linaria genistifolia) vagy a védett, visszahajló fészekpikkelyeiről felismerhető horgas bogáncsra (Cardus hamulosus) . Az Ófalutól távolabb eső löszgyepek sűrűségük következtében alig járhatók, zártak és magasak, nemritkán a métert is meghaladják.Az egyszikűek közül a deres tarackbúza (Agropyrn intermedium) és a taréjos tarackbúza (Agropyron pectinatum) a leggyakoribb, valamint néhány nagytermetű, hazánkban ritka igazi kétszíkű löszjelző: a védett, szíves levélvállú, sötétzöld tőlevelű, kissé bibircses levélfelszínű, rózsaszín ajakos virágú macskahere (Phlomis tuberosa), a csipkés levélszélű, fehéresrózsaszín, apró virágokból felépülő, laza virágzatú bugás macskamenta (Nepetea pannonica) . Mindkét faj ritka, a macskahere érdi populációja az ország egyik legszebb állománya. Sok más értékes faj mellett jellemző még a ligeti zsálya (Salvia nemorosa), a selymes peremizs (Inula oculus-christi), a hengeresfészkű peremizs (Inula germanica).
A löszfal pionírtársulás fajszegény, a növények csak foltokban borítják a talajt. Névadói a fásodó szárú, bokorszerű megjelenésű, kékeszöld, hengeres levelű heverő seprőfű (Kochia prostrata), valamint a sűrű gyepcsomókat alkotó, zászlószerűen felfelé álló, fésűszerű virágzatú taréjos tarackbúza (Agropyron pectinatum). Itt él több fásodó zárú ürömféle, például a mezei üröm (Artemisia campestris) , vagy az ezüstfehér, kis csomókba rendezett keskeny-szálas levelű osztrák üröm (Artemsia austriaca). jellemző egyéves néhány egyéves pázsitfűféle megjelenése, mint a berzedt rozsnok (Bromus squarrosus) . A társulásnak jól fejlett moha-zuzmó szintje van.
A sánc a plató középső-keleti területén fekvő, mintegy 300 m hosszú, északnyugat-délkelet irányú, Dunára merőleges, mesterséges, vaskorból származó mintegy 3000 éves löszvonulat. Keleti csücske a Magaspartig nyúlik, a Duna felé függőlegesen szakad le. Északnyugati oldala 10-12 m magas, igen meredek löszlejtő (lejtőszög: 50-70 fok), míg délkeleti oldala 1-2,5 m magas, sokkal lankásabb (30-50 fok). A terület régészeti értékei miatt 1985 óta védett, ezért bár kiskertekkel és művelt területekkel szomszédos, lösznövényzete természeközeli állapotú és egyedülálló löszvegetáció.
Északnyugati és délkeleti lejtőjének növényzete élesen elkülönül egymástól, mert a két vegetáció érintkezési zónája a sáncnyergen igen keskeny, alig egy méter széles. Az északnyugati kitettségű lejtő növényzete szegélycserjés és löszpusztagyep, a délkeleti irányúltságú letörésé löszfal pionírtársulás.
A cserjés mintegy 5-10 m széles, 2-3 m magas sáv, amely a löszpusztagyepet a mezőgazdasági területektől elválasztja. Helyenként több méter szélességben felhúzódik a lejtőre is, ezért a gyep csak a lejtő felső részén kezdődik. Fajösszetétele a művelt területek közelsége következtében gyomnövényekkel és kivadult termeszett növényekkel kevert. Részben alacsony haszonfákból, közönséges dióból (Juglans regia), temesztett cseresznyéből (Cerasus avium), részben természetes fafajokból például mezei juharból (Acer campestre), vadkörtéből (Pyrus achras) áll.. Rajtuk kívül fatermetű cserjék is jellemzők, főképp egybibés galagonya (Crataegus monogyna) . A gyep felé néző oldalon löszpusztai cserjék is megjelennek, csepleszmeggy (Cerasus fruticosa) pukkanó dudafürt (Colutea arborescens), és zanót fajok (Cytisus sp.).
A löszpusztagyep sűrű, zárt, 40-100 cm magas és igen sokszínű növényegyüttes. A fajok eloszlása nem egyenletes, hanem nyugat-keleti irányba haladva más és más fajok uralta gyepfoltok különíthetők el egymástól. A legnyugatabbra fekvő gyepszakasz a "csikófarkas". Ezen a részen az uralkodó lágyszárúak a közül kerülnek ki, ilyen a taréjos tarackbúza (Agropyron pectinatum), a deres tarackbúza (A. intermedium), a vékony csenkesz (Festuca. valesiaca) és különböző védett árvalányhaj fajok (Stipa sp.). A terület kiemelkedő értéke egy különleges, fokozottan védett cserje, a csikófark (Ephedra distachya), amelynek mintegy ezer porzós egyede él a gyepben.
A csikófark (Ephedra distachya) a nyitvatermők törzsébe tartozik. Ennek a növénytörzsnek, amelynek közismert képviselői a fenyők, legfontosabb jellemzője, hogy a magkezdeményeket védő zárt magház még nem alakul ki, ezért termésük sincsen, hanem a magok nyitott termőleveleken, szabadon fejlődnek.
A csikófark megjelenésében jelentősen eltér a fenyőktől. Alacsony termetű, bokorszerű cserje. Hajtásai zöldek, keskenyek, elágazóak, ízekre tagoltak. Levelei átellenes állásúak, pikkelyszerűek, az egyes ízekről erednek. A levelek annyira kicsinyek, hogy a szár levéltelennek tűnik.Virágai egyivarúak, azaz vagy csak porzókat vagy csak termőket tartalmaznak. A növény kétlaki, tehát külön női és külön hím egyedei vannak. A sáncon található példányok kivétel nélkül porzós egyedek! Szaporodásuk ezért csak vegetatív úton történik. A virágok takarólevelei hártyaszerűek, a porzók élénksárgák. A termős példányok virága egyáltalán nem feltűnő, a magot bogyószerű, piros burok fedi. Sajnos ebben az érdekes képződményben az érdi sánc hím csikófarkjain nem gyönyörködhetünk !
Napfénykedvelő és szárazságtűrő növény, ezért elterjedésének központja a mediterrán területekre esik, a Kárpát-medence a faj elterjedésének északi határa.. Magyarországon homok-lösz- és dolomitsziklagyepekben élő, igen ritka, fokozottan védett melegkori reliktumnövény.A Duna felé haladva töveinek a száma fokozatosan csökken.
A gyepszakasz jellemző kétszikűi növényei a kisfészkű hangyabogáncs (Jurinea mollis) és a sugaras zsoltina (Serratula radiata) .
A löszpusztagyep középső szakasza a legmagasabb lágyszárúszinttel jellemzehető macskaherés (Phlomis tuberosa) és macsakmentás (Nepeta pannonica) gyepfolt. A két faj homogén, nagy kiterjedésű sávot alkot, és csak helyenként keveredik más fajokkal, mint érdes csűdfűvel (Astragalus asper) vagy selymes peremizzsel (Inula oculus-christi). A sánc északkeleti végének löszvegetációja nagyon emlékeztet a Kakukk-hegy alsó vonulatának lösznövényzetére, mert itt olyan fajok együttes előfordulása jellemző, mint amelyenek ott élnek, ugyanakkor a sánc egyéb szakaszain nem fordulnak elő. Ilyen vadvirág a szurokfű (Origanum vulgare) , a kardlevelű peremizs (Inula ensifolia) , a sárga len (Linum flavum). Az üde gyepfoltban tömeges a bugás macskamenta (Nepeta pannonica) és a ligeti zsálya (Salvia nemorosa) .
A löszfal pionírtársulása az alakőzetet hézagosan borító - különösen a Dunához közelebb fekvő lejtőrészeken, ahol miniatür, csupasz leszakadások is kialakultak - fajszegény vegetáció. Jellemző fajai a koratavaszi igen rövid tenyészidejű virágos növények - efemerek - közül például a ködvirág (Erophila verna), a kora- ill későnyári egyévesek közül a fedélrozsnok (Bromus tectorum), vagy az ékes vasvirág (Xeranthemum annum). A névadó heverő seprőfű (Kochia prostrata) döntően a sáncgerinc és a keletre eső lejtőrészek növénye, a taréjos tarackbúza (Agropyron. pectinatum) pedig a lejtő teljes szakaszán gyepalkotó. A Dunától távolabbi területek uralkodó faja a kékeszürke deres tarackbúza (Agropyron intermedium) és a taréjos tarackbúza (Agropyron pectinatum), de a pázsitfüvek közé vegyülve fellelhető a védettek közül a horgas bogáncs (Carduus hamulosus), a macskahere (Phlomis tuberosa) a virágzatnál jóval hosszabb, enyhén sodrott buroklevelekkel rendelkező bugás hagyma (Allium paniculatum) néhány töve is. A Duna irányába haladva fokozatosan uralkodó elemmé válik a lejtő jellemző ürömfaja, az osztrák üröm (Artemisia austriaca). A keleti lejtőrészek kékesfehéren, selymesen fénylenek tömeges megjelenésétől.
Az osztrák üröm a gazdanövénye a mindeddig hazánkból kipusztultnak vélt, lilavirágú, fehéren gyapjas szárú növényritkaságnak, a deres szádorgónak (Orobanche caesia). A deres szádorgó egyetlen hazai, jelenleg ismert élőhelye az érdi sánc.
A deres szádorgó a szádorgók vagy másnéven vajvirágfélék (Orobanchaceae) családjába tartozó növény. A vajvirágok megjelenése jelentősen eltér a növények többségétől. Hajtásuk felálló, kissé vaskos, rendszerint finoman molyhos és nem elágazó, alsó részein sűrűbben leveles, világossárga vagy krémsárga, néha vöröslő, de sohasem zöld, mert klorofilt nem tartalmaz. Leveleik pikkelyszerűek, kihegyesedő végűek, azok sem zöldek, hanem világos-vagy sötétbarna színűek.Virágaik világossárgák, vörösesbarnák vagy kékesibolyák, 1-2 cm hosszúak, hasonló alakúak a kertekből ismert tátika virágához. A virágok hajtáscsúcsi, hengeres virágzatba tömörülnek, ennek tengelye is sárgásfehér. Több sajátosságuk az orchideákra emlékeztető, hasonlóan orchideákéhoz, rendszertelenül virágzanak, az egymást követő években általában az állomány más-más egyedei nyílnak. Toktermésük ugyancsak több millió, piciny magot tartalmaz. Életmódjuk egészen különleges. Mivel klorofill hiányában szerves tápanyagok előállítására - fotoszintézisre- nem képesek, a tápanyagot más növényektől, a gazdanövényeiktől veszik el, tehát élősködnek azokon. Gyökereik a gazganövény gyökereit szorosan körbefonják. Valamennyi szádorgófajnak saját gazdanövénye van és csak ott tud megélni, ahol az is jelen van. Egyes vajvirág fajok egy-egy konkrét gazdanövényhez ragaszkodnak, mások egy rokonsági kör egymáshoz közelálló képviselőin is képesek megélni. Élősködő életmóduk ellenére kíméletet érdemelnek, mert más növényhez nem hasonlítható, egyedülálló formájú, nem gyakori fajok.
A deres szádorgó (Orobanche caesia) 10-40 cm magas, a szára nem ágazik el, sziromlevelei ibolyáskék színüek. A másutt is előforduló rokonfajoktól jól megkülönbözteti, hogy a virágzat alatti hajtásrésze, maga a virágzat tengelye is, valamint a virágok körül elhelyezkedő murvalevelek és a virág csészelevelei egyránt fehéren gyapjas szőrűek. A száraz és meleg területeket kedveli, másutt szikla- vagy pusztafüves lejtőkön, kiszáradt folyómedrekben él. Gazdanövényei különböző üröm fajok például a pontusi üröm (Artemisia pontica), a mezei üröm (Artemisia campestre), a bárányüröm (Artemisia absinthium), az osztrák üröm (Artemisia austriaca).
Hazánkban csak régi irodalmi utalások szólnak a Budai-hegységben való előfordulásáról, azokat a növényeket azonban senki nem látta, és egyetlen, hazai lelőhelyről származó herbáriumi példánya sem volt ismert. A hazánkból kipusztultnak tartott, " Vörös könyves" fajt 1996 nyarán találtuk a meg a sánc már ismertetett délkeleti lejtőjén. A populáció mintegy 100-110 egyedből áll. 1997 nyarán néhány töve előkerült a plató és a kevésbé meredek magasparti részek két területéről is. Virágzása nem rendszeres, a sáncon fellelt populációja már évek óta nem nyílt. Érdi gazdanövényei az osztrák üröm és a mezei üröm). Élőhelye 1985 óta védelem alatt áll, fokozottan védett fajjá nyílvánítása - amelynek értelmében szálanként akár 50 000 forintos pénzbírsággal is sújtható a növényt károsító vagy az illegálisan gyűjtő - folyamatban van.
Ez az egész Magyarországon csak itt felelhető faj, a Sánc-hegy különleges értéke, olyan szenzáció, amelyre mi érdiek - akár a sallangvirágra és zöldikére - valamennyien büszkék lehetünk ! Ezért közösen mindent meg kell tennünk élőhelyének megóvásáért!
A plató tagolatlan, közel vízszintes felszínű, mintegy 165 méter magas fennsík. Területéről gyönyörű kilátás nyílik északon a Budai-hegységig, délen Százhalombattig, keleten a Csepel-sziget belső területeiig. Vastag lösztakarója (6-10 m) és jó minőségű talaja következtében legnagyobb részén szántó, szőlő, gondozott vagy felhagyott gyümölcsös és mandulás, valamint néhány kiskert található. A térséget átszelő földutak mentén több méter széles sávban, a már nem művelt mezőgazdasági területeken és a kiskertek szegélyében fennmaradtak az egykor az egész területet borító lösznövényzet maradványai.
A lösznövényzet-maradványok löszpusztagyepmaradványok, amelyek sajnos számos helyen kökénnyel (Prunus spinosa), egybibés galagonyával (Crataegus monogyna) már elcserjésedtek, vagy beerdősödtek akáccal (Robinia pseudo-acacia) és keskenylevelű ezüstfával (Eleagnus angustifolia). Legszaporábban az Ázsiából származó, hazánkban nem őshonos invázív fafaj, a bálványfa (Ailanthus glandulosa) terjeszkedik, amelynek akáccal kevert, fejlett állományai végig találhatók a plató magaspartot szegélyező peremén. A leromlott erdő lágyszárúszintje egyelőre még őrzi a löszpusztagyep nemes fajait.
A nem művelt területek löszpusztagyepmaradványai főképp a mérsékelt zavarást jól tűrő löszgyep elemekből állnak. Nagy kiterjedésű foltjaik hosszan szegélyezik a földutak platón átvezető és az érdi agyagbányát körülölelő szakaszait. Jellemző a ligeti zsálya (Salvia nemorosa), a vékony csenkesz (Festuca valesiaca) , a nagytermetű, ernyős virgázatú buglyos kocsord (Peucedanum alsaticum) továbbá a védett, az országban csak szórványosan és élőhelyein is csak kis számban előforduló, tt viszont tömegesen megjelenő, dúsan ágas, nagytermetű, halványsárga, érdes csűdfű (Astragalus asper). Elszórtan a szintén védett bíboros kosbor (Orchis purpurea), macskahere (Phlomis tuberosa) , pontusi üröm (Artemsia pontica) példányai is megtaláhatók. A plató Duna fölé emelkedő szakaszán fennmaradt löszgyepmaradvány uralkodó pázsitfűféléje a deres tarackbúza (Agropyron intermedium). Leggyakoribb kétszikűek a mezei üröm (Artemisia campestris), az érdes csűdfű (Astragalus asper), valamint néhány példánya a védett bugás hagymának (Allium paniculatum), nemes cickafarknak (Achillea nobilis). A ritka és védett, fehéren molyhos hajtású, sárgásfehér virágú csajkavirág (Oxytropis pilosa) Érden csak itt él.
A felhagyott szántók és gyümölcsösök mai fajösszetétele attól függ, mikor, mennyi ideig, milyen művelési móddal hasznosították korábban a löszgyepek termőföldjét. A hajdani gyümölcsösök helyén a siska nádtippanos (Calamagrostis epigeios) 1,5 m magas, szederrel sűrűn átszőtt, zavarástűrő elemekből álló vegetációja jellemző.Egyéb gyomnövényei, a merev serteszőrös hajtású, kékvirágú közönséges kígyószisz (Echium vulgare) , a keskenylevelű bükköny (Vicia angustifolia) , a fehér levélfonákú, vöröses szárú fekete üröm (Artemisia vulgaris) , a fénylő fehér, jellegzetes illatú fehér üröm (Artemisia alba), valamint a sárga virágú fészekvirágzatúak közül a réti zörgőfű (Crepis biennis), a keserűgyökér (Picris hieracioides) és a közönséges pitypang (Taraxacum officinale).
A felhagyott szántók vegetációja még nem folytonos növénytakaró, hanem a közönséges seprence (Stenactis annua) , a párlófű (Agrimonia eupatoria), a mezei cickafark (Achillea collina), a kamillára emlékeztető, de nem kamilaillatú ebszékfű (Matricaria maritima subsp. inodora), és a festő pipitér (Anthemis tinctoria) a talajt még hézagosan borító mozaikja.
Az érd-ófalui agyagbánya a Duna szintje felett és plató szintje alatt fekvő, kb: 100 m széles, 250 m hosszú, 30 m mély, szabálytalan alakú, keleti, déli és nyugati irányból meredek, tagolatlan felszínű bányafalakkal körbevett terület. Területére Érd-ófaluból és platóról több út vezet. Kitermelésével mintegy másfél évtizede hagytak fel.
A bányafalak vegetációja még nem zárt. A pázsitfűfélék közül a gumós perje (Poa bulbosa), réti perje (Poa pratensis) a leggyakoribb, de a siskanádtippan (Calamagrostis epigeios) és a nád (Phragmites communis) is foltokban állományalkotó. A bolygatást jól tűrő gyomok, mint a sarlófű (Falcaria vugaris), a katáng (Cichorium intybus), a közönséges gyújtoványfű (Linaria vulgaris), a közönséges seprence (Stencatis annua) uralkodó és sok az ártérről felhúzódott faj is az agyagfalakon, ilyen például az aranyvessző (Solidago canadensis) ugyanakkor a szárazgyepek néhány faja már visszatelepedett az egykor bolygatott felszínre, mint a ligeti zsálya (Salvia nemorosa), a festő pipitér (Anthemis tinctoria) és a védett csülleng (Isatis tinctoria) . A bányafenék növényzete hasonló, de az időszakosan tartósan vízzel borított mélyedésekben az iszapnövényzet fajai jelennek meg, mint a fehér tippan (Agrostis stolonifera) és a réti szittyó (Juncus compressus )
A százhalombatta-ófalui téglagyár bányagödre a Duna szintjénél alig magasabbra fekszik. A sánc nyugati végétől délebbre található, a természetes határ Érd és Százhalombatta között. A hajdani agyagkitermelés helyének mai képe egy, a Duna felé kiinduló kisebb löszvölgyekbe torkolló hosszú mélyedés. Ez azt jelenti, hogy a bányafalat a mesterségesen kialakított falak és a természetes löszvölgyfalak közösen alkotják. A mesterséges falak nagyon meredekek, helyenként lépcsőzetesen kialakítottak. A völgyoldalak hasonlóan nagy lejtésszögűek, amelyek sekély súvadásokkal kisebb dombokra tagoltak. A tág értelemben vett Érdi-Mezőföldhöz a bánya és a sánc nyugati végétől induló keskeny, majd kiszélesedő, rövid löszvölgy délkeleti kitettségű lejtője is hozzátartozik.
A bányafenék mai növényzete sűrű és szinte járhatatlan. Egy része cserjés, amelyet erdei iszalag (Clematis vitalba) és a sövényszulák (Calystegia sepium) kúszó-kapaszkodó indáival átszőtt szedres, és különböző alacsony cserjék, veresgyűrű som (Cornus sanquinea), varjútövis (Rhamnus catarcticus) alkotják. A ruderális gyomnövényzet rendszerint csalán (Urtica dioica) , aranyvessző fajok (Solidago sp.), siskanádtippan (Calamagrostis epigeios), valamint tövises iglice (Ononis spinosa), útszéli bogáncs (Carduus acanthoides), fehér szamárkenyér (Echimops phaerocephalus) fajokból áll. A teraszok növényzete hasonló, de felszínükön már megtelepedtek a löszpusztagyepek értékes védett fajai a macskahere (Phlomis tuberosa), a bugás macsakmenta (Nepeta pannonica) , a falperemeken pedig a löszfal pionírtársulás jellegezetes tagjai: a heverő seprőfű (Kochia prostrata) és a taréjos tarackbúza (Agropyron pectinatum).
A völgyoldal vegetációja 40-50 cm magas, viszonylag fajszegény és szárazabb löszpusztagyep sok pázsitfűfélével, csupán a völgy végében jelennek meg akácból és bálványfából álló erdőfoltok és a platón lévőhöz hasonló töviskes cserjések.
A löszpusztagyep uralkodó füve a kunkorodó árvalányhaj (Stipa capillata) és a taréjos tarackbúza (Agropyron pectinatum). Elszórtan nyílik horgas bogáncs (Carduus hamulosus), bunkós hagyma (Allium sphaerocephalon), ligeti zsálya (Salvia nemorosa)foltokban nyílik a védett, sárga vagy lila virágú apró nőszirom (Iris pumila) és a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys) nagy kiterjedésű állományai is virítanak. A völgy végében a löszpusztagyep képe megváltozik, kétszikű fajokban gazdagabbá és üde jellegűvé válik. A völgyoldalban csupán itt fellelhető faj a csipkés tőlevélszélű, püpspöklila, hengeres virágzatú bakfű (Veronica officinalis), a kardlevelű peremizs (I. ensifolia), a selymes peremizs (I. oculus-christi), a magyar kutyatej (E. pannonica), a pannon borkóró (Thalictrum minus) és a koloncos legyezőfű (Filipendula vugaris).
A lejtő fokozottan védett, tömegesen megjelenő faja a már ismertetett csikófark (Ephedra distachya), amelynek lőfordulása erről a területről mindeddig nem volt ismert Az alacsony bokrokban nővő porzós egyedek a lejtő egész területén megtalálhatók, de állományuk súlypontja a völgyvégi, üde jellegű löszpusztagyepben van.
Az Érdi Sziget flórája és vegetációja
Az Érdi- Sziget, a "Sziget"vagy pontosabban,. egykori tulajdonosára utalva a Beliczay-Sziget a Duna jobb partján fekvő, közel félkör alakú ártér. A múlt század elején még valóban víz határolta, azonban a településtől elválasztó mellékág - feltehetőleg a folyószabályozások miatt - az 1800-as évek közepétől fokozatosan elmocsarasodott, majd feltőltődött, így a terület jelenleg Érd-Ófaluhoz hozzákapcsolódó partszakasz. Északon a Sulák-patak, keleten a Duna mintegy 1 km hosszú, egyenes szakasza, délen az érd-ófalui téglagyár, az Érdi-Magaspart és a Kakukk-hegy határolja, nyugaton pedig a Sziget alakjának félköríve mentén épült Érd-Ófaluval szomszédos, amelytől mintegy 2-2,5 m magas gát választja el. A térség a Duna közepes vízszintjénél alig fekszik magasabban tengerszint feletti magassága mindössze. 98 m, ezért áradások idején rendszeresen víz alá kerül.
A Sziget, a bejáratánál álló egyetlen ház kivételével, lakatlan térség. A területére induló ösvény bejárata ( Csónak "utca") autók elől lezárt, ezért a kiépítetlen Dunapartra az árteret behálózó keskeny utakon csak gyalogosan lehet eljutni. A Sziget délkeleti csücskénél sóderkitermelés folyik. A Csónak "utcával" párhuzamosan egy patak folyik a Duna felé.
A Sziget növénytakarója ártéri növényzet.
Az ártéri növényzet síkvidéki folyók mentén, ártéri öntéstalajon kialakult, önálló vegetációs zónát nem alkotó, vízigényes társulások összefoglaló elnevezése. Az ártéri növényzet felépítését tekintve lehet fás és fátlan vegetáció. A Szigeten mindkét típus megtalálható.
A fás vegetációt a folyóparti ligeterdők: a bokorfüzesek (Salicetum purpureae, Salicetum triandrae) , a fűz-nyár puhafaligetek (Salicetum albae fragilis) és tölgy-kőris szil keményfaligetek (Fraxino pannonicae-Ulmetum), valamint a láperdők alkothatják, ebből a Szigeten egyedül a láperdő hiányzik. Ugyanakkor külön kell említenünk a telepített papírnyárasokat.
Fás vegetáció
Egy ártéri területen a társulások rendezetten, a vízellátottság mértékének függvényében oszlanak el, azaz a vízigényes növényegyüttesek találhatók a folyóhoz közelebb. Ennek értelmében a folyótól távolodva a ligeterdők bokorfüzesek, fűz-nyár puhafaligetek, tölgy-kőris-szil keményfaligetek sorrendben helyezkednek el. További jellemző vonás, hogy e két utóbbi társulás lágyszárúszintje számos közös elemet tartalmaz a középhegységere jellemző gyertyános-tölgyesekkel és bükkösökkel.
Azokon a területeken, amelyeket tartósan vagy nagy rendszerességgel időszakosan víz borít el, a talajátmosások hatása kettős: egyrészt szerves anyagban szegény és N-ben gazdag ártéri talaj alakul ki érintett területeken, másrészt igen gyakori a víz útján terjedő jövevény (adventív) fajok megjelenése.A tápanyagszegénységet viszonylag kevés faj viseli el, ezért az ártéri növényzet, különösen a lágyszárúszint, fajszegény, döntően nitrogénkedvelő fajokból áll ilyen a csalán (Urtica dioica) vagy a fekete bodza (Sambucus nigra). A jövevény fajok közül a Szigeten is fellelhető a nálunk nem őshonos, de tartósan megtelepedett, Észak-Amerikából származó vörös kőris (Fraxinus pennsylvanica), zöld juhar (Acer negundo) , gyalogakác (Amorpha fruticosa) , kanadai aranyvessző (Solidago canadensis).
A Sziget jelenlegi növénytakarója alapvetően erdő. A Szigeten a ligeterdők mindhárom, fentebb ismertetett típusa megtalálható, kevés kivétellel azonban ezek nem az eredeti erdők maradványai, hanem telepítések. A mintegy 60-65 éve zajló rendszeres erdőművelések folyamán az eredeti ártéri erdőket, elsősorban a keményfaligeteket, kivágták és helyükre vagy az eredeti lombkoronaszint alkotóit vagy papírnyárakat telepítettek.A papírnyárak olyan nemesített nyárfa hibridek, amelyek gyorsan nőnek és vágásérett korukban jó minőségű faanyagaikat a papírgyártáshoz használják fel. Ennek következtében a magasabb, tartósan vízzel nem borított területekre papírnyárasok összefüggő, különböző korú állományai kerültek. Hasonlóan nyárasokat ültettek a hajdani természetesen kialakult mocsárrétek helyére is. A Sziget erdészeti kezelésére vonatkozó legújabb üzemterv szerint (1986-2000, Pilisi Parkerdő Felügyelőség, Visegrád) a területnek több, mint 85 %-án található ültetett erdő, amelynek 90 %-ailyen nyáras. Ezeket mintegy 20 évenként tarra vágják, majd újra telepítik. Jelenleg tarra vágott erdőrész nem található a Szigeten. Legidősebb ültetvények (65 év) a Duna parton található fehér fűz (Salix alba), fekete nyár (Populus nigra) és kocsányos tölgy (Quercus robur) telepítések.
Jogosan merül fel a kérdés, ha az eredeti lombkoronaszintet alkotó fafajok borítása csekély, miért érdemes a Sziget vegetációját megismerni és védeni?
Ennek egyik oka, hogy a cserjeszint, a vadszőlők helyenként áthatolhatatlan liánszintje és az aljnövényzetet képező lágyszárúszint még természetközeli állapotban fellelhető azokon a helyeken, ahova az eredeti erdőalkotó fafajokat telepítették sőt részben még a papírnyárasok alatt is! Az erdők az erdészet által mérsékelten kezeltek, mert az aljnövényzet koranyári írtását és a talaj átforgatását csak a nyárasokban végzik el. Egy másik; a szerencsére nem kiépített Duna part lehetővé teszi a terület rendszeres elárasztását, amely megakadályozza az ártér elgyomosodását és fenntartja az ártéri vegetációt, valamint sajátos mocsári növényzettel jellemezhető belső állóvizek kialakulását eredményezi. Végül nem elhanyagolható az az ok sem, hogy a terület lakatlan.
A Sziget felszíni formái változatosak. A terület déli irányban enyhén lejt, változatos kialakulású mikrodomborzata miatt felszíne nem egyenletes. Elsősorban a Csónak "utcától" északabbra eső terület tagolt, néhány méteres mélyedésekkel és kiemelkedésekkel szabdalt. A felszíni különbségek miatt az utcától északra található terület és az ettől délre elterülő rész növényzete eltérő.
A bokorfüzesek (Salicetum purpureae)
A bokorfüzesek a parttól mintegy 50-60 m távolságban elhelyezkedő zátonyok, partól benyúló földnyelvek és sekély partszegélyek vegetációja. A Sziget teljes hosszán megtalálható, nem telepített növényzettípus. Fő alkotója a csigolyafűz (Salix purpurea) és a törékeny fűz (Salix fragilis). Aljnövényzetük igen szegény, mert az egyenes és gyors sodrású érdi Duna szakaszon iszaplerakódás nincs - az északabbi partszakaszok homokosak, a délebbre fekvők kavicsborításúak - ezért az iszapnövényzet. hiányzik és elsősorban lórom fajok (Rumex sp.), közönséges kakaslábfű (Echinochloa crus-galii), vízi peszérce (Lycopus exaltatus) és nád (Phragmites australis) alkotta medergyomnövényzet alakul ki.
A puhafaligetek fűz-nyár ligeterdő maradványok (Salicetum albae-fragilis) éstelepített füzesek
A puhafaligetek a folyópartot szegélyező, ezüstös lombkoronájú, változó szélességű erdősávok. A Sziget északi részén telepített füzes nem található.
A fűz-nyár ligeterdő maradványok közvetlenül a folyóparton, a hullámverés zónájában elhelyezkedő állományai nem telepített erdők. Megjelenésük a természetes, "ősi" puhafaligethez nagyon hasonló. A lombkoronaszintet elsősorban 80-100 éves, terebélyes, rendezetlenül elhelyezkedő fehér füzek (Salix alba) alkotják, néhol keveredik csak közéjük egy-egy fekete nyár (Populus nigra) matuzsálem. A cserjeszint hiányzik, a lágyszárúszint szintén fejletlen. A fákat sátorponyvához hasonló, 10-20 m magasról lecsüngő szőlőfüggönyök (Vitis riparia, V. berlandieri) kapcsolják össze, amelyek ősszel aranysárga zuhatagként omlanak alá járhatatlan őserdőt képezve. Az itt-ott kidőlve heverő, elkorhadt fatörzsek és a fák lábánál szoknyaszerűen kiszélesedő szőlőindák tovább növelik vadregényességét. A hullámverés zónájától magasabban fekvő állományok már telepített erdők. Ezek lombkoronaszintjét a fehér fűz (Salix alba), a fehér nyár (Populus. alba) , a mezei juhar (Acer campestre), néhol a zöld juhar (Acer negundo) alkotja. A cserjeszint közepesen fejlett, jellemző a fekete bodza (Sambucus nigra), csíkos kecskerágó (E. europaeus) , veresgyűrű som (C. sanguinea) . A gyepszint a koratavaszi geofiton aszpektus idején a legnagyobb borítású, mikoris a salátaboglárka (Ficaria verna) összefüggő sárga szőnyeget alkot a fák alatt. A lombosodást követően az aljnövényzet mind szegényesebb, a bódító baraboly (Chaerophyllum temulum), a ragadós galaj (Galium aparine) , az erdei varázslófű (Circaea lutetiana) és a borostyánlevelű veronika (Veronica hederifolia) a leggyakoribb faj.
A telepített füzes a parttól 15-20 m -re kezdődő, 100-150 m széles erdő a Sziget déli részén. Egységesen 20-25 m magas, felnyúrgult, egykorú, sorban nővő, keskeny koronájú fehér fűzek (Salix alba) alkotják. Ebben az egynemű állományban csupán néhol jelenik meg egy-egy fehér és fekete nyár (Populus alba, P. nigra). Jellemző bokrok a zöld juhar (Acer negundo) , fekete bodza (Sambucus nigra), egybibés galagonya (Crataegus monogyna) , szeder (Rubus sp.) . A vadszőlők (Vitis sp.) jóvoltából a liánszint itt is jól fejlett.A gyepszintet elsősorban nitrogén kedvelő erdei fajok, nagy csalán (Urtica dioica), falgyom (Parietaria officinalis), zamatos turbolya (Anthriscus cerefolium), valamint mocsári növények, mocsári nőszirom (Iris pseudacorus) , fekete nadálytő (Symphytum officinale), réti füzény (Lythrum salicaria) képezik.
A keményfaligetek: hagyásfák és a telepített tölgyes
A Szigeten a hajdani, eredeti keményfaligetből ma már nagyobb állományok nem találhatók. Hírmondói magányos hagyásfákként maradtak fenn az ártér különböző pontjain. Ilyen például a Sziget bejáratánál álló terebélyes koronájú kocsányos tölgy (Quercus robur) vagy a egy kicsit beljebb található öreg vénicszil (Ulmus laevis).
A telepített három kocsányos tölgyes folt a Sziget északi felén található. Ennek egyik oka lehet, hogy itt alakultak ki azok a magasabb térszínek, amelyeket csak nagy áradások idején önt el a víz. A három uralkodó fafaj, a természetes erdőkhöz hasonlóan, 25-30 m magasra is megnövő kocsányos tölgy (Quercus robur), azt ezt a magasságot ugyancsak elérő vénicszil (Ulmus laevis) valamint a nem sokkal alacsonyabb magyar kőris (F. angustifolia). A tölgyfák nyurgák és keskeny koronájúak. Alacsonyabbak, így egy alsóbb, második lombkoronaszintet képeznek a 15-20 méteres mezei juharok (Acer campestre) , és zöld juharok (A. negundo). A fák alatt sok a cserje helyenként sűrű bokros állományokat képeznek.Tömeges a veresgyűrű som (C. sanguinea) , a tatárjuhar (A. tataricum), a kányabangita (V. opulus) , valamint a már említett fák alacsonyabbra nőtt példányai. A gyep koratavasszal virágpompás, mert a tömegesen nyíló védett ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis), az odvas keltike (Corydalis cava), valamint a hatalmas üdezöld mezőkben termő gyöngyvirág (C. majalis) . Nyár elejére a virágpompa megszűnik, mert csupán néhány sás, az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum) és mocsári növény, a védett nyári tőzike (Leucojum aestivum), mocsári nőszirom (I. pseudacorus) , mocsári kutyatej (Euphorbia palustris) alkotja.
A telepített nyárasok
A telepített nyárasoknak, attól függően, hogy milyen növényzet helyére telepítették őket, két csoportját különíthetjük el. Az egyik természetes ártéri erdők helyére került, a másikat hajdani mocsárrétekre ültették.
Az erdők megjelenése mindkét típusban azonos: mintegy 10-25 m magas, 9-12 éves, szorosan záródó, különösen nagy levélfelületű hibrid nyárfákból állnak. Alattuk cserjék nincsenek helyenként a hamvas szeder (Rubus caesius) képez bennük nyár végére áthatolhatatlan bozótosokat. A lágyszárúak az eredeti növényzettől függően, ugyancsak kétféle típusba sorolhatók.
A hajdani ligeterdők helyére telepített nyárasok gyepszintje megőrizte az egykori erdők eredeti fajait, ezért koratavasszal lenyűgöző virágpompában díszlenek. Több 100 m2-es foltjai nyílnak az illatáról már messziről felismerhető odvas keltikének (Corydalis cava), vagy a védett gyöngyvirágnak (Convallaria majalis). Más erdőrészek kéklenek a védett ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis) nagykiterjedésű foltjaitól . A nyárfák tövében a bogláros szellőrózsa (Anemona ranunculoides) és a védett kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis) apró foltjai nyílnak. A hóvirág a Sziget ritka, védelemre feltétlenül rdemes faja, amelynek valamennyi, elszórt lelőhelyét - szerencsére - csak az ófalusiak ismerik pontosan. Kora nyárra a virágpompa eltűnik és a nyárasok áthatolhatatlan, szedres, csalános, ragadós galajos (Galium aparine) területté válnak.
A mocsárrétek helyére telepített nyárasok lágyszárúi ugyancsak megőrizték az egykori vegetáció emlékét, a jellemző növények azonban mások, uralkodók a mocsári fajok. Legjelentősebb ilyen nyárállomány a Sziget északi területének egy mélyedésében található. Gyepnövényzete koratavasszal nem jelentős, néhány már korábban emlíett geofitonból áll. A geofiton elnevezés arra utal, hogy ezek a növények évelők, életük nagy részét azonban, hagyma, gumó vagy gyöktörzs formájában a föld alatt töltik. Kora tavasszal, amikor még a fák nem lombosodnak ki és elég fény éri a talajt, kihajtanak, nagyon rövid idő alatt kifejlődnek, virágzanak, majd április végére, mire a lombozat kifejlődik, már be is érlelik termésüket. Hamarosan elszáradnak és eltünnek. A látszat azonban csal, nem elpusztulnak, hanem csak a föld alatti hajtásaikba húzódtak vissza, amelyet a rövid földfelszini életük alatt elegendő tartalék tápanyaggal láttak el.
Kora nyárra az aljnövényzet kivirul és a védett, gyöngyvirágra emlékeztető megjelenésű nyári tőzike (L. aestivum) több tízezer töve alkot fehér virágszőnyeget a nyárfák alatt. Az itt viruló nyári tőzikék az ország egyik legszebb és legnagyobb ilyen állományát képezik, amelynek megőrzése kiemelkedően fontos természetvédelmi feladat. A helybeliek - helytelenül - harangvirágnak nevezik ez a dekoratív vadvirágot.Közöttük, és főleg a kevésbé árnyékos erdőszegélyeken a mocsári nőszirom (Iris pesudacorus), az orvosi macskagyökér (Valeriana officinalis) és a bőségesen tejelő, 50-70 cm magas mocsári kutyatej (Euphorbia palustris) állományai találhatók. A pázsitfüvek közül a kékeszürke, selymes ecsetszerű virágzatáról könnyen felismerhető réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) az uralkodó. Késő nyárra a vegetáció képe ismét megváltozik, a nagytermetű, vöröslő virágfejecskéjű őszi vérfű (Sanguisorba officinalis) és védett sárga fészkesvirágú mocsári aggófű (Senecio palustris) lesznek a meghatározó fajok.
A fátlan vegetáció lehet iszapnövényzet, alkothatják lápok, mocsarak, láprétek és mocsárrétek. Közülük azelőtt csak a mocsárrét volt megtalálható , azonban ezt is nyárral betelepítették.
Az ártéri növényzet egykor jellemző és nagy kiterjedésű szegélyvegetációja volt valamennyi alföldi folyónknak, a keményfaligetek egykor az ország területének majdnem egyötödét borították! Bár értékes faanyagaikat (a puha- és keményfákat) valamennyi korban hasznosították, eltűnésük üteme a múlt század közepétől gyorsult fel a folyószabályozások, lecsapolások, gátépítések, felelőtlen vízierőműlétesítések és faanyagaik ipari hasznosítása miatt. A kiírtott erdők helyére ún. papírnyárasokat telepítettek vagy területeiken kaszálókat, legelőket alakítottak ki. Természeközeli állapotú ligeterdők ma már csak kevés helyen így a napjainkban pusztuló Szigetközben, a védett Gemenci erdőben, a Dráva vidéken és a Tisza egyes szakaszain maradtak csak fenn, ezért valamennyi ártéri erdő maradvány, mint amilyen az Érdi-Szigeté, védendő érték.
A Szigeten kisebb foltokban egyéb növényzettípusok is megtalálhatók.
A Duna egykori mellékágának a gát előtt húzódó medre máig fennmaradt. Területén árvízvédelmi célból telepített botolófüzes (S. alba) állomány található. A fűzfák jellegzetes alakjukról könnyen felismerhetők, mert az alacsony, nem elágazó tönkből üstökszerűen ágaznak ki a két-háromévenként rendszeresen levágott fiatal hajtások.
A Szigeten helyenként kisebb-nagyobb, önálló nyílt vízfelület is hosszabb-rövidebb ideig megtalálhatók. Fennmaradásuk a talajvízszint-magasság függvénye. Az ilyen vízfoltok jellemző növényei a zsombékoló sásfajok mint a parti sás (Carex riparia), mocsári sás (Carex acutiformis), valamint a tartós vízborítást is jól elviselő mocsárlakók, a már említett nyári tőzikén (Leucojum. aestivum) és mocsári nőszirmon (Iris pseudacorus) kívül a hosszúlevelű veronika (Veronica longifolia). A partszegély vegetációját a mocsári tisztesfű (Stachys palustris), a borzas füzike (Epilobium hirsutum) és mentafajok (Mentha sp.) alkotják
A Szigetet átszelő utak és a patakszegély vegetációját az ún. ártéri magaskórós növényzet alkotja.Összetételében főképp cserjék, például kányabangita (V. opulus), mezei juhar (A. campestre) és szeder (Rubus sp.) , valamint nagytermetű lágyszárúak magas aranyvessző (Solidago gigantea) , fűzlevelű őszirózsa (Aster salignus) , héjakút mácsonya (Dipsacus fullonum) alkotja. A növényzet nyár végére annyira sűrű, hogy a Sziget egyes ösvényei járhatatlanná válnak.
Az Érd-sóskúti-fennsík 170 - 220 m-es tengerszint feletti magasságot elérő területébe mintegy 15 - 35 m mélyen vágódott be az az aszóvölgy, amelyet a helybeliek csak Mély-árok néven emlegettek, ám a különösen hangzó Fundoklia-völgy néven vált ismerté. Hossza mintegy kilométernyi, de völgyfőjét, felső harmadát elválasztja az M 7-es autópálya az alsó, meredek oldalú résztől, amely természeti értékei miatt, 1999. tavaszán helyi védettséget kapott.
A terület igazi csemege a növények iránt érdeklődők számára, gyepei, és völgyalji bozótosa több meglepetéssel is szolgált a kutatóknak: az itt előforduló, több mint 300 féle növényből 32 a védett faj, 10-12 növénytársulásából, 5 fokozott védelemre, és 1 védelemre javasolt, ezek közül 2-nek különleges, helyi változata él a völgy környékén. Az állatvilág kevésbé kutatott, eddig mintegy 20 védett gerinces (emlős, madár, hüllő), és még ennél is kevesebb védett gerinctelen faj jelenléte bizonyított, de valószínűleg ennek többszöröse, a környék bőven rejteget még érdekességeket
A völgy geológiája
Különlegességét fekvésének és kőzetanyagának köszönheti . Hazánk hegységei zömmel középidői üledékekből állnak, vagy vulkáni eredetűek. Fiatal mészkő csak kevés helyen maradt a felszínen, mivel vagy lepusztultak az idősebb kőzetekről, vagy az utolsó 5 millió év vastag üledékrétegei fedték be. Ilyen fiatal mészkő, a 10-15 millió évvel ezelőtti sekély tengerekben, főleg csigák és kagylók héjából összecementálódott szarmata mészkő, amely a Tétény-diósdi térség és az Érd-sóskúti-fennsík felszíni kőzete. E mészkő jellegzetessége, hogy könnyen aprózódik, porlik, ezáltal felszíne szinte állandóan mozog, így csak a laposabb térszinteken, vagy a horpadásokban alakulhat ki rajta talaj, a vékony, gyorsan kiszáradó rendzina. Ebben a sajátsságában nagy hasonlatosságot mutat a nagyon nehezen málló, ám jól porlódó dolomithoz.
A völgy növénytársulásai
Korábban, valószínűleg ritkás, bokros tölgyerdő borította ezt a vidéket, napjainkban többnyire pusztafüves lejtősztyeppet láthatunk itt. Néhol, a fennsíkot szegélyező lejtők aljában még megtalálni a hajdani lösztakaró maradványait, de a földművelési próbálkozások és a gyakori legeltetés miatt az eredeti növényzet jelentősen károsodott, így csak kisebb foltokban láthatunk löszpusztagyepet , és löszcserjést .
A meredekebb lejtőket az erős lepusztulás miatt váztalaj, vagy csak kőtörmelék, kőpor borítja, több helyen előbukkannak a mészkő vastag rétegei. A kedvezőtlen körülmények miatt szárazságtűrő, keskeny levelű növényfajok képeznek ritkás gyepet. Ez a mediterrán jellegű sziklafüves lejtőgyep , árvalányhajas sziklagyep és a nyílt szarmata mészkősziklagyep otthona.. Ritkulnak a gyepképző fajok, s csak a karógyökerüket mélyre eresztő, párnát képező, cserjésedő növények dacolnaka körülmélnyekkel. Az öreg naprózsák töveit tanulmányozva láthatjuk, hogy 5-10 centiméterrel magasabb volt életük kezdetén a talaj. A szarmaza mészkő jellegéből származó, természetes eróziós folyamatok képét láthatjuk itt.
Másutt, ha egy kicsit lejjebb ereszkedünk, a hazai száraz erdők helyén kialakul töviskesek szokványos melegkedvelő cserjefajai között, még ott találjuk a hajdani tölgyesek és szegélynövényzetének maradványait, majd a bokrok között áttörve, elérjük a lejtő legalját. A völgy mélyét hűvös, párás levegő üli meg, ahol a középhegységek üdébb részeire jellemző gyertyános-tölgyes fái , és aljnövényzete maradt fenn napjainkig. Ez annak köszönhető, hogy a völgy nyugat-keleti irányú, így a déli napsütés nem éri a meredek lejtőjű árok alsó részét, amely hidegcsapda ként működik. Az így kialakuló hőmérsékleti inverzió, és a tovább megmaradó nedvesség miatt, régió-alávetődést figyelhetünk meg, vagyis 4-500 méteres tengerszint feletti magasságú hegytető növényzetét láthatjuk itt. Az északnak néző lejtő ugyancsak kevésbé melegszik fel, ezért az északi oldalon a bokrok jóval feljebb kúsznak, míg a gyorsan kiszáradó délinek csak az aljában életképesek.
 |
|
Könnyű ellenőrizni az igazságot, hiszen a Fundoklia-völgynek létezik egy ikertestvére Sóskút határában. Csakhogy az déli irányban fut, így mindkét oldala, és az alja is napos, emiatt a növényzete egyhangúbb, és védett értékekben szegényebb.
Szemben a Kakukk-hegy taposást, bolygatást nem tűrő, féltett lejtőivel a Fundoklia völgy mint kirándulóhely is javasolható! Sőt, az lenne igazán jó, ha minden érdi ismerné, becsülné, tisztában lenne értékeivel. Mert akkor egy kicsit jobban tudna rá vigyázni is! Séta közben azonban a már meglévő ösvényeket ne hagyjuk el, felelegesen ne tapossunk le semmit, ne szedjünk virágot, hisz itt is sok a törvénnyel védett ritkaság. Feleslegesen ne zavarjuk a természetet!
Akár a legtöbb, a természeteshez közel álló terület, az Érd-sóskúti-fennsík is ezer arcát mutatja felénk ha más-más időszakban látogatjuk meg. Télen fehér némaságba burkolózik, vagy halott barnát mutat. Kora tavasszal aranylik a sokféle sárga virágtól, majd ezüstbe öltözteti az árvalányhaj szőnyege. Nyár elején a friss zöld szín válik uralkodóvá. A következő hónapokban a szárazság miatt kifakul, és tompább színek válnak uralkodóvá. Õsz elejére szalmasárgává kopik a táj.
Ha hótakarós a tél, akkor a fennsík lapos háta már messziről fehérlik . Összefüggő hómezőjét csak ritkán szakítja meg egy-egy bokor vagy csenevész fa sötétlő sziluettje. Előfordul, hogy a napsütés megolvasztja a hófelszínt, de az erősödő hideg visszafagyasztja. Az így kialakuló jégréteg ugyan csak megtréfálhatja az erre barangolókat, hiszen a kisebbek könnyedén sétálhatnak rajta, míg a súlyosabbak a hótakaróba 20-30 cm mélyre be-beszakadozva, csak nehezen haladhatnak. Ilyenkor érdemes elkerülni a völgy lejtőit is, mivel a jégrétegen megcsúszva, pillanatok alatt úgy felgyorsulhatunk, hogy nagy sebességgel vágódunk be a völgy alji bozótosba, amit nem lehet mindig szerencsésen megúszni. A fennsíkon állandóan fúvó szél érdekes mikroformákat épít a felszínen, melyek meglepően hasonlítanak a homokvidékeken képződő buckákra, barkánokra, fodrokra. A tél másik látványos jelensége a zúzmara. Amikor párás, enyhe légtömeg éri a fagyott vidéket, a fűcsomókon, a bokrok ágain, száraz levelein jégbevonat képződik. Különösen a szél felöli oldalon növekszenek nagyra a jégkristályok, akár a 10-15 centimétert is elérhetik. Ez a szürkéllő, fehérlő jégvilág különösen halottnak tűnik, léptünk ropogásán kívül nem sok életjelenséget észlelhetünk. A völgy alját kitöltő erdőcske alig nyújt valami védelmet és táplálékot az itt meghúzódó madaraknak és apró emlősöknek.
Az első ébredők
Az erős éjszakai lehűlés, a vissza-visszatérő fagyok miatt, a kora tavasz csak lassan, apránként, szinte észrevétlenül veszi birtokba a tájat.
A napos lejtők évelői még téli álmukat alusszák, amikor a gyorsan felmelegedő talajfelszínen parányi efemer növénykék kezdenek hajtani. A ködvirág (Erophila verna) apró, fehér virágaival tömeges előfordulásban olyan hatást kelt, mintha ködfátyol ülné meg a talajt. Mag formájában vészelte át a nyári szárazságot, a téli hideget, majd a meleg, nedves talajon gyorsan kicsírázik, apró tőlevélrózsát, és pár centiméteres felegyenesedő száracskát növeszt. Nagyobbra nincs is szükség, mivel csak annyi tápanyagot kell termelnie, hogy virágozhasson és magot érleljen. A ködvirág egy-két hónap múlva már el tűnik a gyepekből, de magvak százai várakoznak a következő tavaszra. Hasonló életmódú néhány veronika faj is, melyek arasznyi heverő szárat növesztenek, majd szép, kékes-fehéres virágaikkal hívják fel magukra a figyelmet.
A talaj és az alsó légréteg erősebb felmelegedésével az évelők egy része is ébredezik.. Elsőnek kis termetű hagymások, gyöktörzsesek, és félcserjék kezdenek el hajtani, majd virágzani. A hagymások közül a fürtös gyöngyikék (Muscari neglectum) százainak liláskék virágfürtjeit és a kis tyúktaréj (Gagea pusilla) sárga csillagjait csodálhatjuk meg, ha lehajolunk hozzájuk. Elsősorban a napos sziklagyepek, lejtősztyeppek füve a lappangó sás (Carex humilis). A hazai gyepalkotók közül elsőnek virágzik. Porzós füzérkéi, mint sárga rojtos kis lándzsácskák ugyan kiemelkednek a földre lapuló tavalyi levelek közül, de az új levelek hamarosan eltakarják. A lappangó sás párnái kifelé növekednek, így az idősebb tövek egyre táguló gyűrűket alkotnak. A nagyobb gyűrűk belsejében kialakuló új talajfelületet aztán birtokba veszik más növények. A sziklás, törmelékes, nyílt gyepekben a sárga szín uralkodik. A hegyi ternye (Alyssum montanum) kis méretű, kőtörmeléken élő pionír növény, Sekélyen gyökerező szürkés hajtásai csak néhány évig életképesek. Világossárga virágai eleinte kis fejecskében állnak, később megnyúlnak. Az egyes virágok négy szirma kereszt alakot formáz. Becőke terméseinek apró, vöröses színű magvai jól csíráznak a törmelékben, azonban a zártabb növényzetben alulmaradnak a vetélytársakkal folytatott küzdelemben.Látványos foltokat képeznek a homoki pimpók (Potentilla arenaria)) aranysárga foltjai. A talajon elterülő hajtásaikban gyorsan felpezsdül az élet. Bár az egyes virágok rövid életűek, de naponta több tucat kinyílik, s a virágzás elnyúlhat akár májusig is.Ugyancsak a sziklás, törmelékes, területek növénye az osztrák pozdor (Scorzonera austriaca). Sárga csokrokban álló fészkei hasonlítanak a pitypangéhoz, de szálas, keskeny leveleirőlmegkülönböztetik tőle.
A meleg erősödésével a fennsíkon egyre nagyobb, és szebb virágok jelennek meg.
A gyepekben sokfelé találkozhatunk a tavaszi hérics (Adonis vernalis) heteken át virító, nagy, aranysárga csokraival. Tömeges előfordulása a Fundoklia-völgy napsütötte oldalán látható, de a látvány senkit se késztessen csokorszedésre! A tavaszi hérics védett növényről ! Napjainkra élőhelyeinek zömét országszerte beszántották, felparcellázták, a megmaradtak többsége pedig lakott területek közelében terül el. Régebben gyűjtötték is, mert virágzó hajtása a szívműködésre ható kardenolidokat tartalmazza. Gyökérzete erős, terebélyes, vékony levélsallangjai lecsökkentik a párologtató felületet, így képes alkalmazkodni a gyorsan kiszáradó termőhelyhez.
A hérics közeli rokonságába tartozó kökörcsinek valaha gyakorinak számítottak az Érd-sóskúti-fennsíkon, de a rendszeres égetések miatt annyira megritkultak, hogy alig egy-két szál maradt belőlük. Prémesen szőrős bimbóik március második felében, a még sárgálló fűcsomók között jellenek meg, majd az erősödő napsütésben, gyakran már a talaj közelében kinyílnak. Hideg, borult idő esetén a virágok becsukódnak. A kora tavaszi fagyoktól a növényt, a sűrű szőrzete védi meg. A nagy, liláskék virágú leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), és a kisebb termetű, lilásfekete, bókoló virágú fekete kökörcsin (P. pratensis ssp. nigricans) porzótömegét sűrűn látogatják a méhek és a dongók. Ezek a növények szépségükkel szinte kínálják magukat a kirándulóknak, virágjaikat letépik, töveiket kiássák. Pedig valamennyi hazai kökörcsin faj védett, és a kártevő komoly pénzbűntetésre számíthat. A begyűjtésüket semmi nem sindokolja, mert könnyű őket szaporítani, magvaik kereskedelmi forgalomban is kaphatók. A virágjafosztott egyedeknek azonban nem lesznek utódjaik, s csak idő kérdése mikor pusztulnak ki végleg a területről.
Ha a Magyar-középhegység napos sziklagyepeinek, füves lejtőinek, és az alföldi lösz- és homokpuszták növényzetét összehasonlítjuk, feltűnő, hogy ugyanazokkal a növényfajokkal itt is, ott is találkozunk. A jégkorszakok alatt az eredeti melegkedvelő növénytakaró egy része a meredek déli lejtők szélvédett zugaiban vészelte át a lehűlést. Ekkor az alföldeket hideg kontinentális puszta és erdős tundra borította, a hegységeink zömét leginkább vegyeslombú és tajgaerdők. A kedvezőtlen időszak elmúltával a peremhegységek meleg lejtőiről ereszkedett le, illetve tért vissza síkságainkra a jelenleg ott élő fajok nagyrésze, ahol aztán a megváltozott környezeti tényezők hatására új, hegyvidéki rokonaiktól eltérő formákká, alfajokká alakultak. Ez a múlt század nagy botanikusának, Borbás Vincének [ 1844-1905] "hegyről füvesedés", más néven "Õsmátra-elmélete". Később a mainál melegebb időszak következett és a kelet-európai kontinentális és szubmediterrán tájak növényei is megjelentek az Alföld pusztáin és a középhegységek déli lejtőin. Ilyen déli, délkeleti jövevénycsoport például a nőszirmoké, hazai fajaik ma is csak teljes fényben (esetleg félárnyékban) érzik jól magukat.
A apró nőszirom (Iris pumila) napsütötte, száraz gyepeink védett növénye. Rendkívül látványos a virágzása. A gyepből általában nagy, különböző színű foltokban tűnik elénk. Április első felében kezdődik és május elején fejeződik be a virágzás. Nyár közepére beérik a toktermés, majd aszályos időben nyár végére, egyébként jóval később, a fagyok beálltával a növény visszahúzódik gyöktörzsébe, a rizómába. A gyöktörzs vastag, elágazó, ez a növény áttelelő, raktározó szerve. A csúcsrügyekből lesz a föld feletti hajtás, az oldalrügyekből pedig lassan terjed tovább a rizóma. A törpe nőszirom virágja - hasonlóan a nagytermetű kerti kék nősziromhoz (Iris germanica) "szakállas", a külső lepelkör lehajló "szirmai" általában cirmosak, szivárványos hatásúak (írisz = szivárvány), a belső három felálló, egyszínű. Élőhelyei hegy- és dombvidékeink meleg, száraz sziklaélei, köves lejtői, vagy az Alföld laza homoki illetve löszös területei. A Fundoklia-völgy peremén, kisebb-nagyobb foltokban, négy színváltozatban is láthatjuk.
A lejtő alsóbb részeit lösztakaró fedte, melynek jelentős része lepusztult ugyan, de néhány löszpusztai növény (zsályák, bárányüröm, tarackbúza, vetővirág, stb.) még itt maradt, s jelzi ezeket a helyeket. Ilyen a törpemandula (Amygdalus nana) is, amely április közepén öltözteti pirosas rózsaszínbe a lejtőgyep egy részét. Az egyebütt 50-100 cm-re növő cserje, a völgyben csak arasznyira fejlődik, mivel a vékony, gyorsan kiszáradó talaj már nem képes optimális feltételeket nyújtani számára. Igazi élőhelye az alföldi és hegylábi löszvidékek erdőszélei. Védett növény.
Letekintve a völgyre, a bozótos ekkorra már fehér és sárga virágtengerbe öltözött.
A mogyoróbokrok (Corylus avellana) porzós barkái már ősszel megjelennek, de csak a tél végi, kora tavaszi meleg napokban nyúlnak meg, és pattannak fel a portokok. A hosszú, aranyló barkák tömege mellett, alig vesszük észre a rügyszerű termős virágok piros bibéit. Mintha apró, piros csillagocskákkal lenne meghintve a bokor. Gyorsan növő, egyenes ágai, tenyérnyi, csipkés szélű levelei elárulják, hogy egy korábbi, nedvesebb időszakban települt a környékre. A nyár végére érnek meg az ízletes makktermések, a többnyire édességekben felhasznált mogyorók. A húsos som (Cornus mas) egyik legkorábban virágzó bokrunk. Aranyló virágtengerével márciusban borítja be bokoredeinket, melegebb tölgyeseinket. Piros termése erdeink egyik legfinomabb gyümölcse, augusztusban, szeptemberben érik be. Kellemesen laktat, üdít gombászás, vagy túrázás közben, de nagy mennyiségben gyűjtve lekvárt is főznek belőle.
A fehér virágözönt három rózsaféle, a kökény, a sajmeggy, és a vadcseresznye virágai alkotják. Még a barna különböző árnyalatait mutatja az ébredező táj, amikor mint milliónyi hópehely, kifakadnak a kökény (Prunus spinosa) virágbimbói. A sok rovarvendég zsongásától hangos a cserjés. Ezt a növényt ágtövisei sikeresen védik állattól, embertől egyaránt, így áthatolhatatlan szegélycserjéseket képez a tölgyesek szélein, vagy azok helyén, sok erdei fajnak menedéket biztosítva. Csonthéjas termése novemberre érik be, addigra alakulnak át cukorrá, a szájüreget megborzongató savai. Bokorerdők, szegélycserjések maradványaként láthatjuk a sajmeggyet (Cerasus mahaleb), melynek apró, kesernyés terméséit inkább csak a madarak fogyasztják. Rokona, a keresztben foszló, fénylő kérgű vadcseresznye (Cerasus avium) viszont már a gyertyános-tölgyes karakterfaja. Egymás melletti előfordulásuk ritkaság számba megy, a Fundoklia-völgy sajátos mikroklímájának köszönhető. E vidéket a meleg- és szárazságtűrő növénytársulások uralják, így a gyertyános-tölgyes völgyalji fennmaradása különlegesség. Ez az erdőtípus két-háromezer évvel ezelőtti növénytakaró maradványa, mely két irányból érkezhetett a völgybe. Vagy a Benta-patak völgye felől, s akkor megmagyarázható, hogy hogyan került ide, az ártereken honos kányabangita, vagy a Biai-hegyek irányából, de akkor szinte az egész fennsíkot uralnia kellett a gyertyános-tölgyeseknek. Jelenleg, a biai erdőkben a gyertyánnak csak kis, öregedő csoportjai fordulnak elő északi kitettségben.
Leérünk a völgyfenéki bozótos belsejébe. Odalent a gyertyános tölgyesekre jellemző kora tavaszi aszpektus virágait láthatjuk. A naposabb bokrok tövében tavaszi kankalinok, keltikék, az árnyékosabb, nyirkosabb helyeken hóvirágok, galambvirágok, bogláros szellőrózsák és a kisvirágú hunyor több százas tömegét találjuk. Két évtizede még bókoló fogasír is nőtt, évek óta nem látni azóta valószínüleg már kipusztult. A gyorsan felmelegedő dunántúli erdők, a délies kitettségű alföldi és középhegységi füves területek elsőnek kihajtó hagymás-gumós növényei valósággal várakoznak már a kinyílásra. Gyakran az első hűvös őszi esők és gyenge fagyok elmúltával, már novemberben hajtani, esetleg virágozni kezdenek. A mediterrán, vagy az ezt szegélyező szubmediterrán zónából származó fajok a hosszantartó nyári szárazság miatt nyugalomba vonulnak. Náluk már a 3-4 hetes hűvös, esős időszakot követő napos meleg idő kiválthatja a virágzást (pl. hunyorok). Hasonló hatás a magashegységekből leereszkedett növénycsoportoknál is indukálhat másodvirágzást (pl. kankalinok, farkasboroszlán).
Hazánk legelsőnek nyíló vadvirágai főleg dél-európai elterjedésűek, így ezek is már - ha enyhe az idő - novemberben, illetve decemberben hajtani kezdenek. A téli hidegek ugyan megállítják a folyamatot, de a növekedés szinte minden fagymentes szakaszban folytatódik. így azután a február végi olvadó hóból valósággal előtörnek ezek a növények.
A kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis) kis állománya csak egy keskeny sávban található meg a völgy aljában. A rokonság trópusi, szubtrópusi elterjedésű. (Ide olyan ismert dísznövények tartoznak, mint a klívia, az amarillisz, vagy a nárcisz.) A hóvirágok a dél-európai és a kis-ázsiai tájak hegyvidékein és üde erdőiben honosak, a tíz ismert fajból egy él nálunk. Amint a talaj fagyott állapotából felenged, a hagymában elraktározott tápanyagokból kettő-három szürkészöld, keskeny levelet növeszt. A virágja magányos, bókoló. A belső három lepellevél rövidebb, mint a külsők, levágott vagy kicsípett csúcsúak, zöldesek. Bogyótermése tavasz végére érik be. A földre szóródó magok tápanyagban gazdag függelékeit a hangyák fogyasztják, becipelik a talaj mélyebb, védettebb részeibe, segítve a növény szaporodását. A hóvirág nedvesebb erdeinkben, bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben és a folyók menti keményfa-ligetekben él. Sajnos mindig a nagyvirágú példányokat szedik, így csak a kisebb virágúak tudnak szaporodni, ezért a génállomány fokozatosan "leromlik" .
A völgyfenék vastag avartakarójából, furcsa zöld virágú, erős hajtások bújnak elő. Ezek a kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum) csokrai. Rokonságának fő génkeletkezési területe Európa déli fele és Kis-Ázsia hegyvidéki erdei. Innét húzódtak egyes fajok észak felé, a közép-európai hegy- és dombvidékekre, mint például a fehér vagy rózsaszín virágú fekete hunyor (Helleborus niger) az Észak-Alpokig, vagy a nálunk védett pirosló hunyor (Helleborus purpurascens) a Kárpátokba. A hunyorok jellemzője a nagy bőrszerű, tenyeres levél, amely a déli fajoknál áttelel. A zöldes virágtakaró csésze jellegű, a szirmok mézfejtőkké alakultak. Ezeknek a mézes bögréknek és a fehérlő porzótömegnek köszönhető, hogy a megporzó rovarok rátalálnak. A kora tavaszi, két-három virágot hordozó szár a tavasz közepére "bebokrosodik". A csoportos tüszőtermésekben éréskor fénylő fekete magvakat találunk. Mindannyian mérgezőek, a növényevő állatok alig bántják őket. Jellemző e nemzetségre a vikarizmus, vagyis az egyes fajok más-más földrajzi területen, de azonos élőhelyeken helyettesítik egymást. Hazánkban a Dél-Dunántúl szubmediterrán bükköseiben és gyertyánok tölgyeseiben él az illatos hunyor (Helleborus odorus). A kisvirágú hunyor a Dunántúli-középhegység és a Dunántúli-dombság üdébb erdeiben honos, a Mecsekben több helyen megtalálható az előbbi fajjal együtt, így hibrid populációk is kialakultak. A pirosló hunyor északkelet felől, a Kárpátokból ereszkedett le Észak-Magyarországra és a Pilis-visegrádi hegyekbe.
A március második felében kezdődő és április elején tetőző keltikenyílás látványát minden természetjáró ismeri. Az odvas keltike (Corydalis cava) esetében a hófehértől a sárgás illetve rózsaszín tónusokon át a sötétpirosig szinte bármilyen színű példányt megfigyelhetünk. A Fundoklia-völgyben nem láthatjuk olyan tömegben, mint az ófalui erdőben, ahol összefüggő szőnyeget képezhetnek a csak liláspiros színű ujjas keltikével együtt. A hosszú sarkantyúkban rejtőzködő nektárhoz főleg a poszméhek képesek hozzáférni. A völgy aljában haladva, a keltikék mellett galambvirágok és bogláros szellőrózsák kisebb-nagyobb foltjait láthatjuk. A törékeny szépség tipikus megtestesítői e nagyvirágú, de alig 20 cm-es nagyságú növénykék. A bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), az országnak szinte minden nedvesebb erdejében megtalálható. Neve is mutatja, hogy hasonlít a boglárkákra, mivel sárgák a virágai. A "szirmok" száma 4 -7 között változik, leggyakrabban 5. A három, tövig szeldelt gallérlevélnek alig van nyele, ülnek a száron. (Két testvérfaja is az üdébb erdőket részesíti előnyben, de ritkábbak, a közelünkben egyik sem él, csak a többiektől sokban eltérő erdei szellőrózsa.) A szellőrózsák közös jellemzője a talajban vízszintesen kúszó, elágazó gyöktörzs, a három tenyeresen szeldelt levél és az egykörös virágtakaró, amely nem különül el pártára (szirmokra) és csészére, ezért lepelnek nevezzük. Termésük aszmagcsoport, éréskor szétesik és lepereg a talajra.
A tavasz igazi megérkeztét a turisták számára a hóvirágok mellett a kankalinok megjelenése jelzi, bár kettejük virágzása között majd egy hónapnyi eltérés van. Kedvelt dísznövények is, több faj számos fajtája, színváltozatai kaphatók a kereskedelemben. Az öt hazai kankalin faj közül kettő (a szártalan és a tavaszi kankalin) gyakorinak mondható, a másik három (a lisztes, cifra és sugárkankalin) viszont aligha kerülhetne a szemünk elé, hacsak nem zarándokolunk el egy-egy jól eldugott lelőhelyükre. Az öt faj közül négy védett, csak a gyakori tavaszi kankalin (Primula veris) nem. Ez a növény szinte minden hegy- és dombvidéki területünkön gyakori és a déli kitettségű sziklagyepek, lejtősztyeppek, és a vizes élőhelyek kivételével valamennyi növénytársulásban előfordul a bokorerdőktől a szurdokerdőig. A levelek ráncosak, csipkés szélűek, a nyél irányában hirtelen keskenyednek, a 15 - 25 cm hosszú tőkocsánnyal együtt szürkésfehéren molyhosak. Raktározószerve az ujjnyi vastag gyöktörzs, amely a tőlevélrózsa mélyén, annak védelmében meglapuló fő hajtásrüggyel együtt áttelel. A virágok sötétsárgák, csüngők, a szirmok középen kicsípettek, alul csővé nőttek össze. A magok toktermésben fejlődnek, s nyárra érnek meg, de kiszóródásukat a felálló tőkocsány sokáig akadályozza. Így többnyire csak a következő tavasszal csíráznak ki. A botanikusok legtöbbször a kankalinvirágokat hozzák fel az önmegporzás megakadályozásának iskolapéldájául. Az önmegtermékenyítés elkerülésére azért alakultak ki különféle védekezési módok az evolúció során, hogy a szülő génkészletében rejlő hibák ne sokasodjanak az utódban. Az önbeporzás ellen sokféleképpen próbálnak védekezni a növények. Gyakori megelőzési mód, hogy a porzó- és a termőtáj között térbeli távolság van, ilyenek az egyivarú virágok (pl. a barkák). Ha a porzós illetve termős barka ugyanazon az egyeden megtalálható, akkor a növény egylaki. Ha az egyiken csak porzós virágok, a másikon csak termős virágok találhatók, vagyis létezik "fiú"-egyed és "lány"-egyed, akkor kétlakiságról beszélünk. A kétivarú (hímnős) virágoknál az egyik megoldás a pollenek kiszórása és a bibe érése közötti időbeli eltérés. Szélsőséges módja az önmegtermékenyítés megakadályozásának, hogy a saját virágpor mérgezőleg hat a termőre. Egy virágon belül kisebb a lehetőség a térbeli távolság kialakítására. Ennek egyik módja a heterosztélia, amely a kankalinoknál igen jól megfigyelhető. Az egyik egyednél az összes virágban a porzók mélyen, a pártacső középső végéig érnek csak fel, míg a bibeszál hosszú, így kiér a pártatorokig. A másik egyed virágjainál fordítva alakul a helyzet: a bibeszál rövid, és a porzók nyúlnak ki.
Májusi zsongás
Már csak halvány emlékké váltak a hajnali fagyok, napközben egyre erősebb a felmelegedés. Egyre több fa, cserje és lágyszárú borul virágpompába, táplálékul szolgálva az előbújó állatvilágnak. Rovarok százai röpködnek a levegőben, s a fülemüle füttyögése jelzi : megérkeztek a költöző madarak utolsó csapatai is. Kizöldült a táj, friss lomb takarja a völgy mélyét.
Ekkor, a tavasz második felében látható a Fundoklia völgyben a legtöbb érdekesség. A fennsíkon ezüstös árvalányhajtenger és kéklő zsályatömeg hullámzik Különösen a pusztafüves lejtősztyeppben uralkodnak e növények. Közöttük csak szálanként lengedeznek a magyar szegfű (Dianthus pontederae) rózsaszín virágai, vagy a koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris) fehéres bugái. Kisebb foltokban a kardos peremizs (Inula ensifolia) sárga fészkeit láthatjuk. A nyílt sziklagyepekben, sziklafüves lejtősztyeppekben még mindig sárgállanak a homoki pimpók és a pozdorok, kék bóbitáikat lengetik a gubóvirágok (Globularia punctata).
A gyepek védett növényei közül ekkor virít a pusztai meténg (Vinca herbacea), a fehéres csüdfű (Astragalus vesicarius), az orchideákat képviselő bíboros kosbor (Orchis purpurea), az illatos virágú, rojtos szirmú István király-szegfűje (Dianthus plumarius ssp. regis-stephani), az ágas-bogas, merevszőrű borzas vértő (Onosma visianii), a sárga, keresztesvirágú magyar repcsény (Erysium odoratum), a kékes levelű pannon borkóró (Thalictrum minus ssp. pseudominus), a fénylő, sárga virágú selymes boglárka (Ranunculus illyricus), a bunkós hagyma (Allium sphaerocephalon), a nagyezerjófű (Dictamnus albus), a sugaras zsoltina (Serratula radiata), és a hosszú szárú hangyabogáncs (Jurinea mollis).
A Fundoklia-völgy mindegyik gyeptípusában előfordulnak árvalányhajfajok, s a nyári virágzású kunkorgó árvalányhaj kivételével, valamennyien védettek is. A gyorsan kiszáradó, kőtörmelékes lejtőkön, a kisebb termetű délvidéki árvalányhaj (Stipa eriocaulis) él, míg a valamivel kedvezőbb adottságú részeken a csinos árvalányhajat (S. pulcherrima) találjuk. Amikor ezüst színt ölt a fennsík, akkor már a termések érnek, és a toklász hosszú, csavarodott, szőrös szálkája kezd el fehérleni. Ez egy repítő és elültető "berendezés". A termés beérése után, könnyen leválik az anyatőről, és méterekre sodródik tőle. A hosszúkás, hegyes termés csak lefelé csúszhat a gyepekben, amit visszafelé elálló szőreinek köszönhet. A talajt fedő szerves törmelékbe horogszerűen beakadva várakozik a nyár eleji esőkre. A csavarodott, kiszáradt szálka ha elázik, lassan visszacsavarodik, s a talajba befúrja a termést. Az árvalányhajakat leginkább a termőhely pusztulása (legeltetés, égetés, taposás) veszélyezteti, de a töveket a tépdesés is károsítja.
Az árvalányhajak alatt megbúvik, de a sziklagyepi részeken azonnal feltűnik fehér és rózsaszín szirmú virágaival a fehéres csüdfű (Astragalus vesicarius ssp. albidus). A talaj felett terpeszkednek, lassan növő, fásodó szárai. Az új hajtásokat selymes-ezüstös szőröcskék borítják, emiatt szürkészöldek. A pillangós virágok tömött fürtben állnak. Apró hüvelyterméseiben kevés mag található, ezért alig találunk fiatal töveket. Valaha Érd-Parkváros üres telkein, útszélein, kőbányáin is gyakran láthattuk, de mára csak a település szélén maradtak fent kis állományai. Azonban a legeltetés és a várható beépítés miatt mindenütt veszélyben van a fennsíkon. Legfeljebb a völgy oldalain és peremein fog megmenekülni a kipusztulástól.
Napos, meszes gyepeink fűcsomói között kúszik, így csak keveseknek tűnnek fel a pusztai meténg (Vinca herbacea) szép, kék csillagai. Hajtásai hosszú, legyökerező indaként növekednek a nyár közepéig. Az átellenesen álló levelek hónaljából fejlődnek a középkék virágok, melyek áprilistól-májusig, folyamatosan jelennek meg a növekvő inda új szakaszain. A szirmok hegye ferdén lecsapott, tövük csővé összenőtt. Termései nálunk általában nem érnek be, így csak legyökerezésekkel szaporodik. A legelő állatok többnyire kerülik hatóanyagai (a szívre ható vincamin) miatt, de taposásukkal tönkre tehetik a fiatal gyökérfőket, amelyek az áttelelést biztosítják.
A hazai száraz gyepeket járva, léptünk nyomán különös, fűszeres szag csapja meg az orrunk, a kakukkfű (Thymus) illata. A legtöbbször 2-3 kakukkfűfaj is megtalálható ugyanazon élőhelyen, más állandó kísérőfajok (napvirág, magyar szegfű, Sadler-imola, lappangó sás, pusztai csenkesz, stb.) társaságában. Ezeket a kakukkfüves szikla- és lejtőgyepeket összefoglaló néven pannongyepnek is nevezik. Érd peremein, így a völgy környékén is gyakori növények. Cserjésedő, heverő száruk kisebb-nagyobb párnákat képez, s hajtásaik csak ritkán emelkednek arasznyinál magasabbra. Átellenesen álló leveleik kicsik, hosszúkásak, vagy kerekdedek, mirigyszőrökkel borítottak. A felemelkedő, négyszögletű, szőrös hajtások felső levélpárainak tövénél, illetve a hajtás végén, fejecskeszerű csomókba tömörülnek az apró, pirosas színű, ajakos virágok. A kakukkfüvek sokoldalúan használható gyógy- és fűszernövények, illóolajaikat az aromaterápiában is alkalmazzák. Ne felejtsük el, egy védett területen a nem védett fajok begyűjtése is tilos !
Tipikus nyílt sziklagyepi növény a hegyi gamandor (Teucrium montanum). Heverő, cserjésedő száraival valóságos bevonatot képez a kőtörmeléken. Apró, kemény levelei hosszúkásak, fonákuk parányi szőröcskék összefüggő tömegétől fehér. Sárgásfehér, ajakos virágai a molyhos száracskák végén, fejecskeszerűen csoportosulnak. A naprózsa (Fumana procumbens) lassú növekedésű, törpecserje. Rövid, néhány centiméteres szárából, a felszínnel párhuzamosan, sugárirányban fejlődnek az oldalágak. A levelek aprók, tűlevélszerűvé redukálódtak, így lecsökkent a párologtató felület, kisebb lett a sérülésük veszélye, jobban ellenállnak a szélsőséges környezeti viszonyoknak. A fiatal hajtások végein láthatjuk a sárga virágokat. A mélyre hatoló, erős karógyökér lehetővé teszi, hogy gyorsan kiszáradó, törmelékesedő kőzetek hátán is megéljen. Ezért a meszes homokpuszták, nyílt dolomitgyepek, és az aprózódó szarmata mészkő jellegzetes növénye. A naprózsa közeli rokonai a napvirágok. A nyílt sziklagyepek mellett más, kedvezőbb életfeltételeket nyújtó, zártabb gyepekben is megjelennek. Ennek megfelelően a leveleik már valamivel nagyobbak, a szintén fásodó hajtások jobb növekedésűek. Sárga virágaik ugyan rövid életűek, de a kedvező időszakokban folyamatosan nyílhatnak, kisebb megszakításokkal, áprilistól novemberig. A napsütés hatására nyílnak ki az egyes virágok, ám a kora délutáni perzselő melegben a szirmok már le is hullanak. A szürke napvirág (Helianthemum canum), a naprózsával együtt gyakran megjelenik pionírként a száraz, köves felszíneken, ezért átellenesen álló levelei kicsik, molyhosak, a szár többnyire kúszó. A közönséges napvirág (Helianthemum ovatum) nagyobb termetű és virágú, mivel vastagabb talajú, jobb termőképességű helyeken él. Tojásdad levelei zöldek, nagyobbak az előző fajénál. Nagy, sárga virágaival az első keményebb fagyokig találkozhatunk.
Ugyancsak a nyílt sziklagyep védett értéke a kis termetű pannon borkóró (Thalictrum minus ssp. pseudominus). Az erős, elágazó gyöktörzséből fejlődő, arasznyi hajtás kékes-deres. Az apró levélkékből álló, többszörösen összetett levelek olyan hatást keltenek mintha kékes fátyol lebegne a talaj felett. A kis virágzatok jelentéktelenek, legfeljebb csak a sárgálló porzókra figyelünk fel. A selymes boglárka (Ranunculus illyricus) rokona a borkórónak, de vele ellentétben, éppen hogy a viszonylag nagy, fénylő, halványsárga virágok keltik fel érdeklődésünket. A száraz gyepeket kevés boglárkafaj lakja, de közülük talán az egyik legszebb a selymes boglárka. Nevét a szárra és a keskeny levelekre rásimuló szőrzetének köszönheti, az egész növény szinte ragyog, világít a zöld fűben.
A lapos részeken szálanként, elvétve magaslik, de az északra néző lejtőn tucatjával nő a hangyabogáncs (Jurinea mollis). Majd egy méteres, szürkéllő szárán, legfeljebb alul láthatunk leveleket. Tőlevelei szeldeltek, a fonákuk fehér. A hosszú, vékony szár tetején magányos, gömbölyded, pirosas fészekvirágzat fejlődik, amelyen szinte mindig motoz egy-két hangya.
Ugyancsak a fészkesek közé tartozik a sugaras zsoltina (Serratula radiata), amely az Érd-sóskúti-fennsíkon igen ritka, csak a völgy peremén, néhány helyen él. A hangyabogáncsnál jóval kisebb, sötétzöld növény. A szár felső részén keskeny, alul szárnyasan szeldelt levelek nőnek, ezekről még virág nélkül is felismerhető. Két-három virágzat is fejlődhet, ezek szintén fejecskeszerűek, piroslók. A völgy környékét járva a gyepekben itt-ott találkozhatunk egy elágazó szárú, de kis termetű harangvirággal, a pongyola harangvirággal (Campanula sibirica). Az egész növény serteszőröktől szürkészöld. A virágok hosszúkás, szűk harangot formáznak, a párta lilás színű.
Köves útszéleken gyakorta láthatunk kékes-lilás virágzatú, érdekes, de kellemetlen tapintású növényeket, ezek az érdeslevelűek közé tartozó kígyósziszek (Echium). Az érdeslevelűeknek erős karógyökere van, amelynek a külső része pirosas festékanyagot tartalmazhat. Különösen jellemző sajátossága ez a kigyószisszel rokon vértöveknek (Onosma)
A fennsíkon nem ritka a halványsárga virágú borzas vértő (Onosma visianii). A növény kétéves, az első évben egy érdekes megjelenésű tőlevélrózsát növeszt, amely leginkább egy vastag levelű, "tüskés" fűcsomóhoz hasonlítható. Ekkor a levelek 10-30 cm hosszúak, 1-2 cm szélesek, serteszőröktől érdes tapintásúak. A 20-30 csomóban álló levél nem sokkal magasodik a gyep fölé. A következő évben néhány tőlevél kihajtása után, májusban kiemelkedik a mintegy félméteres szár, amely a tér szinte minden irányába hajtásokat fejleszt. Ezek végén, egymás után sorban nyílnak a csészéből alig kiemelkedő, vajszínű virágok. Az egyes szirmok csőszerűen összenőttek, így a párta egyszerre hullik le az elnyílás után. A termés négy kis makkocska. A növény nyár végére elszárad, a föld alatti rész elrothad. Az őszi szelek a keménnyé szikkadt szárat tovagörgetik a pusztában, miközben az elszórja magvait. A vértő rokonsága főleg a meleg szubtrópusi tájakon terjedt el.
A pusztagyepek jellegzetes növényei a zsályák, melyekkel elszórtan úton-útfélen találkozhatunk. A mirigyszőröktől ragadós, bozontos virágzatú osztrák zsálya (Salvia austriaca) csak szálanként fordul elő, de termete és nagy, sárgásfehér, ajakos virágai miatt kitűnik a többi növény közül. Az ugyancsak nagy termetű, liláskék virágú mezei zsálya (S. pratensis) aromás illatú, gyógynövény. Szinte állandó kísérője az árvalányhajaknak. A völgy északi lejtőjén összefüggő foltokat képez, itt a többinél délcegebb, ritka, rózsaszínű példánya is él. Az alacsonyabb termetű, tömöttebb virágfürtű ligeti zsálya (S. nemorosa) sarjtelepeket alkot a vastagabb talajú, dús fűvű részeken. Löszjelző növény, de elszaporodása az élőhely zavarására, gyomosodására utal. Virágai kisebbek, halványabbak a mezei zsályáénál, virágzásuk az őszi fagyokig eltarthat. Érdekes különlegesség a robusztus muskotály zsálya (Salvia sclarea) megtelepedése. Mediterrán elterjedésű, korábban nálunk csak dísznövényként ismertük. A Dél-Alföldön már sokfelé felbukkant, terjeszkedő faj.
A völgyet szegélyező bokrok közül menyasszonycsokorként díszlenek a galagonyák, és nagy, halványpiros, vagy fehéres virágaikkal pompáznak a vadrózsák. A cserjék alatt, és a velük szomszédos gyepekben megjelennek a tölgyesek virágai. Helyenként kék szőnyeget képez az erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), amely szintén az érdeslevelűek közé tartozik. Ennek megfelelően a szőrős növény tapintása érdes, szúrós, virágai csövesek, hasonlóan a vértövekéhez. A párta eleinte pirosas, majd szép enciánkékké válik. Az érett termések apró gyöngyszerűek, fehérek, simák, és meglehetősen kemények. Különösen akkor tűnnek fel, amikor barnára színeződött már az aljnövényzet.Az erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris) nagy, fehér virágai az utóbbi években eltűntek a völgyből, de gyöktörzseik remélhetőleg még lappanganak a bokrok tövénél. Nálunk nevével ellentétben nem a zárt erdőkben, hanem a száraz tölgyesek szélein és tisztásain, bokros, füves területeken virágzik.
A völgyoldalakon kettesével, hármasával, vagy kisebb csoportokban magaslik a csodálatos virágú nagyezerjófű (Dictamnus albus). Egyik legmutatósabb védett növényünk. Hiába száz- és százféle májusi virág pompája, a kiritkuló, meleg tölgyesek és bokorerdők füves területein azonnal feltűnik e délceg növény. A meleg égöv alatt elterjedt rutafélék (ide tartozik a narancs és a citrom is) egyetlen hazai képviselője. A rutákra jellemző az illóolajokban való gazdagság, ez érvényes a mi nagyezerjófüvünkre is. Szélcsendes, meleg időben olyan erős lehet a kipárolgása, hogy egy szál gyufával lángra lobbantható a növény körüli citromillatú gázfelhő. Ezt azonban hajunk és a nagyezerjófű védelme érdekében ne tegyük! Az ezerjófű nevet hajdani gyógyászati felhasználásának köszönheti: epilepszia, köszvény, szív- és gyomorpanaszok esetén alkalmazták. A növény lágyszárú, így áttelelő szerve a mélyre nyúló gyökérzete. Tavasz közepén fejődik ki a hajtás. A levelek páratlanul szárnyasan összetettek, hasonlítanak a diófáéhoz, de még inkább a kőriséhez. Az egyes mirigyszőröktől érdes tapintású az egész növény, még a virágok és a termés is melyek érintése akár bőrgyulladást is okozhat. A virágzat termetes fürt. Az egyes virágok 4 - 5 cm nagyságúak, illatosak. Az öt szirom világos vagy sötét rózsaszín, az erek lilásak, vörösek, így cirmos hatásúak. A virágzás május második feléto l június közepéig tarthat. A termés ötszögletű tok, amelyből nyár közepétől szóródnak ki a magok.
A Fundoklia-völgy oldalain orchideák is élnek. E növénycsoport nevének hallatán mindenkinek a hatalmas, gyakran illatos, olykor bizarr virágú trópusi példányok jelennek meg lelki szemei előtt, s nem a kisebb hazaiak, amelyek mellett olykor elmegyünk túráinkon. Magyarországon közel 50 faj található belőlük, de csak 4-5 feltűnőbb közülük. Virágméretük 1-2 cm, ám némelyiknek ennek ellenére igen látványos a virágzása, mert a virágok vaskos fürtben állnak.
Április, májusi orchideáink a kosborok. Egy-egy viráguk igen hasonlít pl. egy csecsemőre (bí boros, tarka vagy sömörös kosbor), katonára (vitézkosbor), majomra (majomkosbor), kutya- vagy szamárfejre (agárkosbor, füles kosbor). Az ivarlevelek adják az arcot, a szemeket, az azt körbeölelő öt lepellevél a sapkát, sisakot, az alsó, hatodik lepellevél, a "mézajak" pedig a testet formázza. Az ivarlevelek elhelyezkedése és alakja is különleges. A termő vaskos, ehhez hozzánőtt az egy porzóból kialakult, két kis dobverőhöz hasonlító pollinárium. Ezek rátapadnak a nektárért érkező rovarra, és így "felékesítve" száll tovább egy másik virágba, amelyet aztán velük beporoz. Ahány virága megtermékenyült a virágfürtnek, annyi toktermés érik be június végére. A Kakukk-hegyről már megismert bíboros kosbor (Orchis purpurea) itt is terem. Áttelelő szerve egy szárgumó, amely még előző évben elraktározott anyagokat tartalmaz. Ebből hajtanak ki kora tavasszal a tőlevelek, amelyek levélrózsát alkotnak. A levelek ép szélűek, fénylő zöldek, törékenyek, az erek párhuzamosan futnak. A tavasz közepén a levelek megnyúlnak, a levélrózsa közepéből pedig kiemelkedik a virágzat. Ekkorra már a szárgumóból törékeny, áttetsző, fehéres gyökerek nyúlnak arasznyi távolságra, és elkezd fejlődni a jövő évi gumó is. A virágzás április második felében kezdődik és a hűvösebb helyeken május végéig is eltarthat. A virágzat 30-50 cm magas, buzogányszerű. Az egyes virágok igen különlegesek, érdemes közelről vizsgálnunk őket. A mézajak fehéres, esetleg rózsaszínes, rajta sötétlila foltokkal, amit parányi mirigyszőrpamacsok alkotnak. A lepel többi tagja összehajolva sötétbíbor színű, sisakot képez az ivarlevelek körül. A bí boros kosbor élőhelyei főleg a napsütötte, szárazabb erdőtípusok, de a sötét bükkösöktől a bozótos, füves területekig bárhol előfordulhat, ahol vegyszerezéssel és talajmunkákkal nem háborgatják a területet. A Fundoklia-völgyben 25-30 példánya él, így az itteni populáció életképesnek mondható, csak az a probléma, hogy az állomány 80%-a , egymáshoz közel, mintegy 20 m2 -s területen él, így gondatlanságból könnyen megsemmisíthető.
Ugyancsak a bokrok szegélyében látható a tarka nőszirom (Iris variegata), amely a hazai nőszirmok egyik legszínpompásabb, és szerencsére a leggyakoribb képviselője, de Érd környékén elég ritka, állományai kicsik. A vaskos gyöktörzsből tavasz elején kihajtanak a kardalakú levelek, amelyek nyárra 20-40 cm hosszúságot érnek el. Ismertetőjegye, hogy a párhuzamosan futó erek kiemelkednek a kard alakú levéllemez síkjából, bordás tapintásúvá teszik azt, így e növényt virág nélkül is felismerhetjük. Májusra a levelek közül kifejlődik a 40-50 cm magas, elágazó szár, amelyen tucatnyi virág nyílik. A virág - ahogy a növény neve is utal rá (variegata = tarka) - többszínű, a három belső lepellevél sárga, a külső három világossárga, erezetük barnás vagy sötét ibolyás. A virágzás áthúzódhat júniusra is. E szép, védett növény tipikus erdősztyepp faj. Leginkább a növénygyűjtő kirándulóktól és a meleg hegylábak telkesítésétől kell félteni. A kertekben számos nagytermetű, hibrid változatával találkozhatunk. Az eredetit hagyjuk élni, pompázni ott, ahol ráleltünk.
A völgy mélyén, az árnyas bozótosban, a hagymás-gumós, gyöktörzses tavaszi virágszőnyegek eltünedeztek, visszavonultak a földalatti raktározó szerveikbe. Az erdő alsó szintjeinek besötétedése miatt a magányos, de feltűnő virágú növények kezdenek el nyílni, így a Fundoklia egyik különlegessége a hűvösebb erdőkre jellemző turbánliliom (Lilium martagon). Élőhelyei az üdébb kevert erdők, szurdokok, gyertyános-tölgyesek, bükkösök, de megjelenhet a havasi réteken is. A növény 60-120 cm magasságú, az itteni példányok 1 m körüliek. Áttelelő szerve a buroklevelek nélküli, kissé elálló pikkelylevelű hagyma. Ez általában 10-15 cm mélyen található, ahol szinte egész évben üde a talaj. Áprilisban jelenik meg a hajtás, amely különösen májusban növekszik gyorsan. A lomblevelek a szár alsó felén látszólag örvökben állnak, de feljebb már szórtan, egyesével. A látványos virágzat 3-15 virágú fürt. Az egyes virágok kocsányokon csüngnek, bókolnak, rózsaszínűek vagy vörösesen pirosak, sötétbíbor foltokkal. A bimbók még lefelé állnak, kinyíláskor azonban hátrahajlanak a lepellevelek, így koronát, még inkább turbánt formálnak. A nyílás vége felé a termő odahajlik a hat téglavörös porzó valamelyikéhez, igyekszik bebiztosítani a beporzást. A nyár közepére beérő toktermés háromrekeszes, benne sok lapos maggal. Az itteni állomány jelentősen megsínylette, hogy a bozótost, a felnövekvő erdőt ritkítják, a több fény mellett, több meleg is érkezik, ráadásul a virágokat letépdesik. Alig egy évtizede még 40 tős volt a populáció, ebből 10-15 virágzott, míg az utóbbi években jó ha 1-2 virágzó példányt találunk.
Az északra néző lejtő aljában, a völgyfenék oldalában szőnyeget képez az illatos virágfürtű, de igen mérgező gyöngyvirág (Convallaria majalis). Kúszó gyöktörzse üde talajt jelez. Rokonaival, az ugyancsak kúszó gyöktörzsű salamonpecsétekkel együtt, valóságos talajszárazódási sor rakható ki belőlük. A salamonpecsétek hosszabb szára végig leveles, a fehér, harang alakú virágok a levelek hónaljából erednek. A gyöngyvirággal azonos nedvességű talajt a nagyra növő széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium) kedveli, de feljebb, a kevésbé üde részeken is előfordul. Fényes levelei két sorban állnak. A völgy szárazabb oldalain és a sziklagyepekben megjelenő soktérdű salamonpecsét (P. odoratum) kistermetű, gyakran csak arasznyi. A kiszáradás ellen fehérlő, viaszos bevonatával védekezik.
Május végén, júniusban, a turbánliliom mellett, a másik legelegánsabb erdei növény, a baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia). Ilyenkor, nyílása kezdetén, a karcsú száron nagy kék virágok tucatja alkot laza fürtöt. Később, már jóval kevesebb nyílik egyszerre, ám ekkor is megcsodáljuk, hiszen a magas (0,5-1 m), de vékony, sötétzöld szárhoz, és a keskeny levelekhez képest, a virágok meghökkentően nagyok. A virágrügyek képzése minden esős időszakban beindul, így még ősszel is találkozhatunk egy-két kisebb méretű virágával.
Tikkasztó melegek idején
Júniusra kiszárad a talaj felső része. A gyepek sekélyen gyökerező virágszőnyegeit felváltják a nagy gyökérrendszerű, vagy mélyre nyúló karógyökerű, kis levélfelületű, gyakran szőrös-bundás, szárazságtűrő pusztai fajok.
A kopárabb részeken aranyló foltokat képez a hatsoros és a borsos varjúháj (Sedum sexangulare, S. acre). Ezek a növények a kövirózsák rokonai, hozzájuk hasonlóan a leveleikben vizet raktároznak. A sziklafelszínek, kőtörmelékek első lakói, még ott is képesek megélni, ahol a mohák és a zuzmók életképtelenek.
A zárt gyepekben ekkortájt különféle aggófű- (Senecio) és hölgymál fajok (Hieracium) sárgállanak, de nyílik még a peremizs is. Szálanként ökörfarkkórók (Verbascum), bogáncsok (Carduus) pompáznak, másutt kisebb-nagyobb csoportokban, a hegyi len (Linum austriacum) kéklő csokrait láthatjuk.
A leneket már ősidők óta ismeri és hasznosítja az emberiség, tartós rostjai és olajos magvai miatt. Általában melegkedvelő növények, amelyek fajtól függően a nedves kaszálóktól a száraz sziklagyepekig bármelyik hegyi réttípus lágyszárúi között előfordulnak. A Fundoklia völgyben két védett fajuk is él. A halvány lilás vagy rózsaszínes árlevelű len (Linum tenuifolium), a száraz, köves gyepek növénye. Elágazó, vékony szárán, egymás után fejlődnek az egy napig nyíló virágok. A virágzás nyár elejétől, az októberi fagyokig tart. A sárga len (L. flavum) a jelenlegi klímánknak megfelelő erdős puszta növénye. Meleg, napos, pusztafüves réteken, lejtőkön és sziklagyepeken találkozhatunk vele. Évelő növény, áttelelő szerve az elágazó, mélyre hatoló gyöktörzs, amelyből már a tavasz elején előbújnak a keskeny, nyelv alakú levelek. A meddő hajtások alacsony tőlevélrózsát alkotnak, mí g az erős, virágzó szárak 30-40 cm magasak, elágaznak. A virágzás május végén kezdődik és június végéig tart. Egy-egy növény sokáig virít, mert az elágazó száron 20-40 virág nyílik, szinte egymás után. Az öt sárga szirom a tövénél összenőtt, így az egy napos nyílás után egyszerre hullanak le. A nyár második felére beérő toktermések rekeszeiben a jól ismert lapos-tojásdad, sötét "lenmagokat" találjuk. A kék virágú hegyi len (L. austriacum) nem védett, néhol nagy foltokban láthatjuk, de kíméljük, hiszen a szedést követő percekben már el is fonnyad, majd lehullik a párta.
A sziklagyepek és lejtősztyeppek jellemző virágai a szegfűfélék. A magyar szegfű (Dianthus pontederae) magasabb, pirosas színű virágai csomókban ülnek, inkább a zárt gyepekben találjuk. Virágzása május elejétől, június végéig tart. Az egész pannon flóratartományban elterjedt, Érd környékén is gyakori. A fehérvirágú, rojtosszirmú szegfüvek ezüstös párnákat képeznek a sziklagyepekben vagy a homokpusztákon. Leveleik keskenyek, a legtöbbször viaszos bevonatúak, virágaik illatosak. A Kárpát-medencében és a Kárpátok vonulatain több bennszülött kisfajjal találkozhatunk, ezek területileg jól elkülönülve, közel azonos élőhelyeken egymást helyettesítik. Közülük a itt az István király-szegfű (Dianthus pontederae ssp. regis-stephani) él. A növény lapos, szürkés kis párnáit a sziklás, kőtörmelékes völgyoldalakon láthatjuk. A szárazság ellen levélfelületének lecsökkentésével, és viaszos bevonatával védekezik, merev, szúrós tűleveleit az állatok többnyire nem bántják.A növény dolomitlakó, ezért érdekes a fundoklia-völgyi megjelenése, a szarmata mészkővön. Ennek oka a két kőzet hasonló fizikai sajátossága, mindkettő jól prózódik, mállási sajátosságaiban a dolomittal egyezik meg és nem az egyéb mészkövekkel. Ez a magyarázata annak is, hogy más dolomitnövények, például a magyar gurgolya (Seseli leucospermum), a szirtőr (Hornungia petraea) is találhatók a fennsíkon.
Szintén a sziklagyepek kis termetű növénye a kereklevelű harangvirág (Campanula rotundifolia). Neve megtévesztő, csak a tőlevelek kerekdedek, szív alakúak, a szárlevelek felfelé egyre keskenyebbek, szálasak. A felálló, vékony száracskákon, formás, liláskék harangocskák lengedeznek, melyekkel még ősszel is találkozhatunk. A sziklagyepben is előfordul, de inkább a lejtőgyepek, száraz, ritkás tölgyesek növénye a csomós harangvirág (C. glomerata), és az olasz harangvirág (C. bononiensis). Mindkét faj 60-90 cm magas szárú, bársonyos-szőrős, dekoratív növény. A csomós harangvirág kékeslila virágai egyesével, kettesével, vagy kisebb csomókban ülnek a szár egy-egy levelének hónaljában, a szár tetején pedig egy nagyobb fejecskét alkotnak. Az olasz harangvirágnak viszont hosszú, karcsú bugavirágzata van, az egyes virágok halványak, liláskékek. Az időjárás viszontagságait jól tűrik, az aszályban, de gyakran még az első fagyok után is láthatunk rajtuk egy-egy virágot. Élettelen, erős, ellenálló szárukkal még a következő évben is találkozhatunk, a száraz kórósok jellemző fajai.
Az ország füves területein sokfelé láthatunk imolákat, vagy más néven búzavirágokat. Többségük szinte gyomként nő az útszéleken, de védett ritkaságok is vannak közöttük. A löszgyepeknél megismert budai vagy Sadler-imola (Centaurea sadleriana), az alföldi és a hegylábi száraz gyepek gyakori bennszülött növénye, itt is él. Mivel élőhelyei országszerte a parcellázások áldozataivá váltak, védettséget kapott. Gyöktörzse és szára erős, elágazó. Levelei szeldeltek, merev tapintásúak. A virágok gömbölyded fészekbe csoportosulnak, melyet alulról feketés, tüskésszélű, feljebb már aranyló, hártyás fészekpikkelyek borítanak. A fészket alkotó virágok apró, pirosas csövecskék, csak a szélsők nagyobbak, ezek teszik feltűnővé a virágzatot. Az elágazó hajtásokon sok virágzat alakul ki, s ezért a nyár közepéig is elhúzódhat a virágzás, miközben folyamatosan érnek be a kaszattermések. Érden és környékén gyakori, de hosszútávon csak a védett területeken biztos a fennmaradása.
A völgyben alig látható, de a mellette elterülő, még beépítetlen fennsíkon több száz töve él a védett bunkós hagymának (Allium sphaerocephalon). Többnyire 3-4 négyzetméterenként találunk egy-egy szálat, melyhez lehajolva, megcsodálhatjuk e szerény megjelenésű növény egyszerű szépségét. A levelei vékony hengeresek, a 20-30 cm magas száron gömbszerűen tömörülnek a pirosló virágok.
Ha nyár vége felé érkezünk a területre, már kevesebb a látványos virág. A heteken át tartó kánikulát vagy fullasztó, párás meleget csak egy-két órára esetleg néhány napra szakítja meg gyenge lehűlés, amelyet jótékony záporok, esetleg kevésbé jótékony zivatarok, jégesők okoznak. Ekkorra már kiszáradt a napsütötte sziklagyepek és lejtősztyeppek talaja. A növények jelentős része nyugalomba vonul, s csak az őszi esők megérkeztével hajtanak ki újra.
A kopár mészkőfoltokon a napvirág és a naprózsa virágzik kitartóan, másutt a kékszínű csomós harangvirág és a fehérvirágú ágas homokliliom emelkedik a szárazódó fűcsomók fölé.
A száraz gyepek jellemző hagymás növénye a sárga hagyma (Allium flavum). Néhol csak szálanként, de többnyire látványos tömegben fordul elő. Levelei vékonyak, csőszerűek, így védekezik a nagyobb vízveszteség ellen. Ilyenkor gyökerei inkább csak rögzítenek, s a hagyma tartalékaiból virágzik, majd ha csapadékosra fordul az időjárás újra feltöltheti tápanyagokkal. A forró nyárban több olyan növény is díszlik , amelyek virágai a nagy cellulóztartalom miatt az elnyílás után is sokáig megmaradnak. Ezeket hívjuk szalmavirágoknak. Talán az egyik legszebb közülük az ékes vasvirág (Xeranthemum annuum). Amit virágnak hiszünk, az az apró, jelentéktelen virágocskákból kialakult fészkes virágzat, és a fészek alját borító pikkelylevelek szélső, sziromszerű, fényes, halványlila levelei. Bolygatott, száraz gyepek egynyári növénye. Fénylő, szürkés, kékes megjelenésükkel, tüskés buzogányhoz hasonló, gömbszerű virágzatukkal a bizarr szépség megtestesítői a szamárkenyerek. Ezeket is gyakran gyűjtik, pedig a kék szamárkenyér (Echinops ruthenicus) védett ritkasága a hajdani pusztáknak. Áttelelő szerve a mélyre hatoló, elágazó, vaskos gyöktörzs, amelyből tavasz elején kezdenek fejlődni a hajtások. A levelek szeldeltek, merevek, a levéllemez széle fogas-tüskés. A levélfonák fehéres, molyhos, ez csökkenti a vízvesztést. A gyöktörzsből több, 30 - 70 cm magas szár növekedik. Az elágazó szárak végén egy-egy szürkéskék, gömb alakú fészekvirágzat fejlődik. A gömb átmérője 3 - 5 cm, benne 50 - 100 virág látható. A párta öt hosszú, acélkék szirma alul csővé záródik. A virágzás június végétől szeptemberig is eltarthat. Különösen a méhek és a tőrösdarazsak látogatják rendszeresen, de egy-két lepke is megjelenik a sok nektár miatt. Nyár végére, őszre érik be a számos kaszattermés, és szétesik a gömb alakú fészek. A kék szamárkenyér az Alföld lösz- és homokpusztáin, és a középhegység mészkő- és dolomitlejtőinek alsóbb, vastagabb talajú részein található, mindig napos fekvésben. A völgy szájadékánál fennmaradt löszlepel növénye. Utolsó példánya a löszfal tetején él. Az állatok ellen hatásosan védekezik, de a késsel, ásóval vagy dózerral felfegyverzett emberrel szemben tehetetlen.
A nyár vége felé visszatérve kopárság fogad bennünket. A száraz réteken élő lágyszárúak többségének javában tart a kényszerpihenője, terméseiket elszórták már, visszavonultak a talajban rejtőzködő raktározó szerveikbe, vagy megsárgulva, megfonnyadva várják az első őszi esőket, amikor majd újra zöldelleni, és hajtani kezdenek. Magányos virágnak ilyenkor már nem sok esélye van a beporzásra, ezért zömmel olyan növények virítanak, ahol a virágok fejecskébe, fészekbe, vagy ernyőbe tömörültek. A perzselő forróságban élénk színeket hiába keresünk, a fehér és a halvány sárga uralkodik. Az ekkor virágzók közös jellemzője, hogy gyökérzetük terebélyes, gyöktörzsük vaskos, képes a víz raktározására, leveleik viszont keskenyek, gyakran molyhosak, így kevesebbet párologtatnak. A zöld részek, de még a virágzat is serteszőrös, tüskés, esetleg rosszízű, ezért a legelő állatok nem bántják őket. Jó példa erre az ernyősök közé tartozó mezei iringó (Eryngium campestre). Szára, levele kemény, a levélsallangok szúrós hegyben végződnek. A gurgolyák (Seseli) annyira lecsökkentették a párologtató felületet, hogy a leveleik alig 1 - 2 mm-es szeletkékből állnak.
Őszi fényben
A forróság megszűnése, a jelentősebb éjszakai lehűlések, a talajok újbóli átnedvesedése több változást is elindít a természet nyári arculatához képest. A kiszáradó gyepek és tölgyesek nyár közepén nyugalomba vonult növényei újra kihajtanak, illetve több faj is virágzásnak indul. A magasra növő nyári lágyszárúak termése beérett, jelentős részük elszáradt, kóróvá vált. A pusztai növények több fajának (pl. borzas vértő, mezei iringó) gömbszerű kóróját az őszi szelek tovagörgetik a talajon, s közben a magok folyamatosan szóródnak. Ezt nevezik ördögszekérnek.
Az ernyősök, a vajszínű ördögszem, és a pézsmahagyma tömeges nyílása folyamatossá teszi a nyárvégi - őszi átmenetet a száraz gyepekben.
A védett pézsmahagyma (Allium moschatum) egyike a legkisebb hagymáknak. A hozzá hasonló fajoktól a bókoló virágok és sarjhagymácskák nélküli, tömött virágzata és alacsony termete különbözteti meg. A szár arasznyi magas, a levelek fonalszerűek. A virágzat lapos-gömbös, 10 - 20 felálló virágból áll. Az illatos virágok az egyszikű liliomfélék jellegzetességeit mutatják: hat lepellevél, hat porzó található, a megtermékenyülés után háromrekeszes toktermés fejlődik. A lepellevelek fehérek vagy halvány rózsaszínűek, középen sötétebb rózsaszín, vagy liláspiros főérrel. A kisméretű hagyma 2 - 3 cm mélyen található a vékony talajban. A pézsmahagyma élőhelyei a száraz, meleg talajú, meszes sziklagyepek, lejtőgyepek, és az Alföld lösz- és homokpusztái. Leggyakoribb a Dunántúli-középhegységben, így nálunk, a fennsíkon is elterjedt.
Jellegzetes nyárvégi, őszi virágai a magyar erdős pusztáknak a gyújtoványfüvek és az ördögszemek. A vajszínű ördögszem (Scabiosa ochroleuca) az egyik legközönségesebb növényünk. Mélyre hatoló gyökérzete, erős gyöktörzse, és vékony szeletekre redukálódott, bársonyos levelei révén jól tűri az időjárás viszontagságait, így sárgás fejecskébe tömörült virágait a nyár közepétől egészen a fagyok beálltáig láthatjuk a száraz gyepekben. Hasonló élőhelyeken, de jóval ritkábban fordul elő a halvány liláskék virágzatú szürkés ördögszem (S. canescens). A gyom jellegű közönséges gyújtoványfűvel (Linaria vulgaris) még az utcai árkok szélén is találkozhatunk, könnyen ráismerhetünk, hiszen virágai olyanok, minta kerti oroszlánszájé (vagy más néven tátikáé), csak kisebbek és sárgák. Az előzőhöz hasonlító, de annál kisebb termetű, és virágú keskenylevelű gyújtoványfű (L. angustissima), és a magasabb, hamvas szárú rekettyelevelű gyújtoványfű (L. genistifolia) azonban a száraz gyepek növénye. Mindhárom faj a nyár elejétől, közepétől nyílik a fagyok beálltáig.
A völgyoldal száraz, kőtörmelékes, törpe fűvű sziklagyepében, könnyű észre venni a magyar gurgolya (Seseli leucospermum) fehérlő ernyőit. A növény valószínűleg két eljegesedés közötti, a mainál melegebb időszak bennszülött maradványa, mely e vidéken, a Dunántúli-középhegységben vált önálló fajjá. Erős, elágazó karógyökere mélyen hatol a sziklarepedések, törmelékek talajába. A 15 - 60 cm magas szár mindig elágazik. A levelei a kaporéhoz hasonlóan 0,5 mm-es fonalakra szeldeltek, így a meleg, száraz termőhelyen jelentéktelen a növény vízvesztése. Nyár elejéig csak a fonalas levélcsomókat láthatjuk a sziklás, köves talajon, majd a nyár közepén hajt többé-kevésbé terebélyes szárat, amelynek hajtásvégein ernyők jelennek meg. A félgömbszerű ernyőcskék egy nagyobb összetett ernyős virágzatot alkotnak. A virágzás augusztustól októberig tart, ilyenkor az ernyők szép fehéres színűek. A magyar gurgolya csak hazánkban, a Dunántúli-középhegységben és a Naszályon fordul elő. Élőhelyei a dolomithegyek és a szarmata mészkő napos, száraz sziklagyepei.. Az aprózódó törmelékes lejtőkön a növénytakaró kevésbé képes záródni, állandósulni, így a különféle jövevény és maradványfajok számára is jut hely. Az ilyen törmelékes, fátlan lejtőkön számos ritka növény- és állatfaj maradt fenn a régmúlt idők sokféle élővilágából.
Elégséges csapadék esetén szeptember második felében újabb szín jelenik meg a Fundoklia-völgy keleti löszös lejtőjén: a vetővirág (Sternbergia colchiciflora) földön ülő sárga virágai. Ősszel csak a zöld részek nélküli, sárga virág jelenik meg, a termés és az egymás mögött sorakozó, keskeny levelek pedig tavasszal. A növény áttelelő szerve az 1-2 cm-es hagyma, melyet sötét buroklevelek borítanak. Ebből hajt ki tavasszal az 5-8 cm hosszú, 0,5 cm széles négy levél. Közöttük jelenik meg az előző évi virág gömbös-tojásdad termése. A toktermésből kipotyogó magok fehér függelékét a hangyák fogyasztják, így a magok elcipelésével, föld alá hordásával segítik a növény szaporodását. Május végére eltűnnek a vetővirág zöld részei, nyugalomba vonul a perzselő nyár elől. A kiadós ősz eleji esők után jelenik meg a citromsárga virág, de ez csak napsütésben nyílik ki. A virág szára rövid, alig emelkedik ki a földből, gyakran a talajban megtermékenyül. Teljesen kinyílva olyan, mint egy fűben heverő sárga csillag. A virág hat "szirma" bársonyosan fénylő, 2-4 cm hosszú, 0,5 - 1 cm széles. Összességében egy virág 5-8 cm-es is lehet, de sajnos csak egy-két napig nyílik. Élőhelyei a háborítatlan, meleg ősgyepek és a száraz, ritkás tölgyesek. Elterjedésének északi határa, környékünkön húzódik, de inkább az Alföld déli részein és a középhegység déli lejtőin találhatjuk. Szinte mindenütt csak szálanként, vagy kisebb csoportokban látható.
Október végére már csak néhány harangvirág, a gyújtoványfüvek, a sárga és a piros fogfüvek (Odontites lutea, O. rubra), az ördögszekerek és a gurgolyák tartogatnak virágokat. Többnyire 10 - 17 ° C között mozog a nappali felmelegedés, az éjszakák azonban már hidegek. A fokozódó lehűlés miatt a hajnali harmat a hónap második felétől dér formájában köszönthet ránk, de tartós fagyok még nem jellemzőek. Magasabb hegységeinkben váratlanul megjelenhet egy-egy rövid életű hótakaró. A fény mennyiségének és minőségének változása, a hőmérséklet csökkenése kiváltja az élővilágból azokat az örökletes mechanizmusokat, amelyekkel a közelgő kedvezőtlen időszakot átvészelhetik.
Az őszutó, a télire való készülődés jegyében zajlik. Az október végi fagyok megérlelték már a vadon utolsó gyümölcseit: a kökényt, a galagonyát és a csipkebogyót is, amelyek közül csak ez utóbbi marad fenn az ágakon, így a fagyos időszakban táplálékul szolgál madárnak, emlősnek egyaránt.
A megsárgult gyepekben új, zöld foltok jelennek meg: a nyári szárazság miatt nyugalomba vonult fajok közül néhány az őszi csapadék hatására tőleveleket hajt, mások újult erővel folytatják a megszakított virágzást (pl.: harangvirágok), megint mások magjaiból kikelt apró növénykék százai borítják a talajt.
Novemberben már leáll a kontinentális éghajlat növényeinek fejlődése, a lágyszárúak zöme visszahúzódik áttelelő szervébe (gumó, hagyma, gyöktörzs, stb.) vagy csak a magjaik várják nyugalomban a tél elmúlását. A talaj feletti lágy részek elszáradtak vagy elfagytak, majd a nedvesebb időszakok alatt a gombák és a baktériumok lebontják az elhalt szerves anyagokat a növények számára újra felvehető vegyületté.
Halász Antal
Érd természetes növénytakarója, részben talajtani okok miatt - edafikusan - erdőtlen gyepvegetáció, részben klülönböző lomberdők, ezek nagy részét azonban napjainkra már kiirtották.
A Beliczay sziget keményfa ligeterdejét már a korábbiakban bemutattuk. Ismerkedjünk meg most a város északi-, északkeleti peremén húzódó erdőfoltokkal.
Az érdi, törökbálinti dombvonulatok, és a Biai-hegyek uralkodó erdeje a cseres-tölgyes, amelynek állományai a parcellázások, és az autópályák építése miatt még a közelmúltban is jelentősen csökkentek. Néhány érdligeti, és parkvárosi kertben még fennmaradtak e hajdani nagy erdőség hírmondói. Ilyen maradvány a Czabai-kert félhektáros, védett tölgyese is. Az erdőfolt érdekessége, hogy az alföldi jellegű kocsányos tölgy és az inkább hegy- és dombvidéki elterjedésű csertölgy kevert állománya él itt. A fák életerősek, az aljnövényzet azonban másodlagos, rekonstrukciója folyamatban van. Rovar és madárvilága jelentős, gyakran vadásznak errefelé a környék csúcsragadozóinak számító héják és karvalyok.
A domborzattól, és az alapkőzettől függően sokféle megjelenését láthatjuk a cseres-tölgyesnek. Tipikus formája tenyészik az Érd - Törökbálint közötti dombhátakon, a lankás oldalakon. Az uralkodó tölgyfajok, kocsánytalan-, cser-, ritkán kocsányos tölgy, közé szálanként mezei juhar (Acer campestre), magas kőris (Fraxinus escelsior), sziklásabb részeken kislevelű hárs (Tilia cordata) elegyedik. A sok cserje közül érdemes megemlíteni a pirosas termésükről már messziről megismerhető kecskerágókat (Euonymus), a varjútövist (Rhamnus catharticus), és a sötétzöld, keskeny levelű fagyalt (Ligustrum vulgare).
A gyepszintben olykor védett növényeket is láthatunk. Főleg a ritkásabb, füves részeken találkozhatunk a magyar zergevirággal (Doronicum hungaricum). Valójában délkelet-európai elterjedésű növény, ám Magyarországon írták le először a múlt században. A májusi erdők csoportos dísze. A hosszú szárak tetején fejlődik egy-egy margarétaszerű, sárga fészkesvirágzat. Szépsége vetekszik a gerberáéval, ezért többnyire leszedik a kirándulók.
Ahol mészkő található a felszínen, különösen délies kitettségben megjelennek a mészkedvelő tölgyes jellemző fajai. A felső lombkorona szintet a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) és csertölgy (Quercus cerris) alkotja, de egyre több a molyhos tölgy (Qu. pubescens) is. Alsó lombkorona szintet képez a virágos kőris (Fraxinus ornus), a barkóca berkenye (Sorbus torminalis),vagy a húsos som (Cornus mas). Jellegzetes cserjéi a bársonyos tapintású, szőrös levelű ostorménfa (Viburnum lantana), és a számos rózsafélét, beleértve a kökényt (Prunus spinosa) és a galagonyát (Crataegus sp.) is. Ebben a társulásban láthatjuk az őszi nyílású vetővirágot (Sternbergia colchiciflora), melynek kisebb állománya a törökbálinti erdő Érdre néző lejtőjén található.
A kiritkuló, füves területek védett növényei a tarka nőszirom (Iris variegata) és a pázsitos nőszirom (Iris graminea), a tavaszi hérics (Adonis vernalis), és a nagyezerjófű (Dictamnus albus). A csillagőszirózsa (Aster amellus) sztyepplejtőinken, sziklagyepeinkben honos, az erdős puszta jellemző faja. Az erdőszegélyeken erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris) él , és orchideákat is találunk, így a bíboros kosbort (Orchis purpurea) és a fehér madársisakot (Cephalanthera damasonium). Ugyanitt, de a szárazabb, naposabb részeken tarka kosbor (Orchis tridentata) pompázik május második felében. Virágzatuk buzogányszerű, 10-25 virágú, rövid fürt. Az alig centiméteres virágok rózsaszínűek, a mézajak fehér, rózsás pontsorokkal, foltokkal. Néhol, mintha az egyes növények utódjaikkal családot alkotnának : 6-8 virágzó szár hajt ki ugyan arról a helyről. Az agárkosbor (O. morio) egyik leggyakoribb orchideánk, néha egész mezőket alkot lila virágszőnyege, de kisebb-nagyobb foltjaival szinte minden savanyúbb talajú homoki vagy hegyvidéki réten találkozhatunk. Érd-Parkváros felett, mintegy 20 méterre a tarka kosborok tömegétől, egy példányát találtuk. Jól jelzi, hogy alatta már nem a szarmata mészkő az alapkőzet, hanem a törökbálinti kavics. Az agár kosbor virágai lilásak, esetleg rózsaszínűek, a lepellevelek erei zöldesek, az oldalsók fülszerűen felállnak. A mézajak középső hosszanti világos sávján kerekded lilás foltok, pontok láthatók.
Az erdőszéli gyepből kis bokrocskáival kimagasodik, a rózsaszín virágú, védett nagy pacsirtafű (Polygala major). Gyöktörzse elágazó, melyből vékony karógyökér nyúlik a mélybe. A hajtások 25 - 30 cm magasak, melyeken szórt állású, keskeny-lándzsás alakú leveleket láthatunk. A hajtások csúcsi részén, májusban kifejlődik az 5 - 20 virágot számláló fürtvirágzat. Az egyes virágok érdekes alakúak, az öt csészelevélből kettő nagy, sziromszerűvé vált, oldalról közrefogják a kisebb szirmokat. A három sziromból az alsó rojtos. A virágok halvány ciklámen vagy rózsaszínűek. Élőhelyei főleg a molyhos-tölgyes bokorerdők napos, száraz, törpesásos, csenkeszes gyepfoltjai, sziklafüves lejtői.
Ez a barátságos, ligetes erdőrész veszélyben van, mivel a közeli birkanyáj gyakran átvonul a területen, rágja, tapossa, a védett értékeket, trágyájával gyomosodást indít meg.
A vékony talajú, sziklás lejtőkön láthatjuk a legszárazabb tölgyes típust, a szubmediterrán fajokban gazdag molyhos-tölgyes bokorerdőt, vagy más néven karsztbokorerdőt.
A rossz környezeti adottságok miatt a fák lassú növekedésűek, törpék, girbegurbák, közöttük sziklás és füves foltok váltakoznak. Gyakorlatilag két cserjeszintről beszélhetünk, a magasabb szintet alkotja a molyhos tölgy, a virágos kőris, a húsos som, a sajmeggy (Cerasus mahaleb), vagy egy-két berkenye (Sorbus), míg az alacsonyabb szintben a bibircses kecskerágót (Euonymus verrucosus), az ostorménfát, és az ősszel csodálatos vörösbe-pirosba öltözött a sóskaborbolyát (Berberis vulgaris) láthatjuk. A Dunántúl jellegzetes karsztbokorerdei cserjéje, a cserszömörce (Cotinus coggygria) Érd környékén nem őshonos, de az M 7-es autópálya bevágásaiba betelepítették, s itt jól szaporodik.
Az érdligeti Szidónia-hegy sziklakibúvásain, alig pár négyzetméteres foltban sziklagyep, sziklahasadék társulásokis megjelennek. A sziklagyepek uralkodó füvei a lappangó sás (Carex humilis), a sziklai perje (Poa badensis), a prémes gyöngyperje (Melica ciliata), és a deres csenkesz (Festuca pallens) mellett még más szárazságtűrő, pusztai csenkeszfajok (Festuca rupicola, F. valesiaca) is megtalálhatók a gyepben. Közöttük pedig ott találjuk az osztrák pozdort (Scorzonera austriaca), a csabaírét (Sanguisorba minor), a naprózsát (Fumana procumbens) és a napvirágot (Helianthemum ovatum), a sárga hagymát (Allium flavum), a 4 védett fajok közül a bunkós- és pézsmahagymát (Allium sphaerocephalon, A. moschatum), az apró nőszirmot (Iris pumila), és a nagy pacsirtafüvet (Polygala major). A sziklák repedéseiből hajt ki a szürkés napvirág (Helianthemum canum), a hegyi gamandor (Teucrium montanum), a sziklai kőhúr (Minuartia setacea), a homoki pimpó (Potentilla arenaria), a korai kakukkfű (Thymus praecox), árnyékosabb helyeken egy kis termetű páfrány a kövi fodorka (Asplenium ruta-muraria)él. A száraz, napos sziklaoldalakon gyakran láthatunk különféle húsos levelű pozsgásokat. Pozsgásoknak nevezzük azokat a növényeket, amelyeknek egyes szervei vízraktározásra módosultak. Például a kaktuszok zömének a szára, az agavéknak, aloéknak, a varjúhájféléknek vagy a kövirózsáknak a levelei lettek húsosak. A fennsíkon több felé előfordul a borsos és a hatsoros varjúháj (Sedum acre, S. sexangulare). Érd környékén a sárga kövirózsa (Jovibarba hirta) is él. Ez a faj az alapkőzetben nem válogatós. Levélrózsája szétálló, csillag alakú, sárga virágai rojtosak, pillásak. Az előbbiekkel együtt, tavasszal több apró, egy-két éves, keresztesvirágú növényke fehérlik, ilyen a galléros tarsóka (Thlaspi perfoliatum), kövi daravirág (Draba muralis), és a közönséges dercevirág (Cardaminopsis arenosa). Sajnos a legtöbb sziklakibúvást fekete fenyővel (Pinus nigra) ültették be, de szerencsére ritkán állnak, növekedésük a sziklákon gyenge, így nem veszélyeztetik a védett értékeket.
A kavicshátakon, s ezek északi lejtőin, a kisavanyodó talajfelszíneken mészkerülő tölgyes tenyészik. Aljnövényzetüket kevés faj alkotja. Az északi lejtők serlegzuzmók, szőrmohák borította váztalajain a fehér perjeszittyó (Luzula luzuloides) képez ritkás gyepet, mely a naposabb lejtőkön gazdagodik más savanyúságjelző fajokkal, így a szurokszegfűvel (Viscaria vulgaris), az orvosi veronikával (Veronica officinalis), vagy a borjúpázsittal (Anthoxanthum odoratum). A védett bársonyos kakukkszegfű (Lychnis coronaria) nagy állományokat képez a délies oldalakon, és a ritkás tetőkön. Szárát, leveleit szürkésfehér, molyhos bundaként borítják a sűrű fedőszőrök. A nagy, bíborpiros, bársonyos virágokban egész nyáron át gyönyörködhetünk. A terület a nyár eleji, és az őszi esők után jó gombászhely, de gyorsan kiszárad, ezért csak rövid ideig bőséges a gombatermés.
A völgyekben, különösen az északias lejtők aljában, megjelennek a hajdani gyertyános-tölgyesre utaló fajok, mint a kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum), a sötétpiros virágú erdei tisztesfű (Stachys sylvatica) és a kora tavaszi virágszőnyeg jellemző fajai : az ujjas és odvas keltike (Corydalis solida, C. cava), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), a galambvirág (Isopyrum thalictroides), és a foltos árvacsalán (Lamium maculatum). Későbbiek közül a méhfűt (Melittis grandiflora) emelhetjük ki. A méhfű, az ajakosak közé tartozik, virágai nagyok, fehérek, az alsó ajakon bíborpiros folt látható. Az ajakosakra jellemző, hogy sok illóolajat tartalmaznak, hatóanyagaik révén alkalmasak gyógyászati célokra.
Az üdébb erdőkben második lombkoronaszintet alkot a mezei juhar (Acer campestre) és a hegyi juhar ( A. platanoides), a kislevelű hárs (Tilia cordata), a magas kőris (Fraxinus excelsior) és a gyertyán (Carpinus betulus).
A különféle tölgyesek kiirtásával, különösen lakott területek közelében, hamar elszaporodik az amerikai eredetű akácfa (Robinia pseudo-acacia) amely jól sarjadzik, és a magja is könnyel kikel, így szinte kiirthatatlan. Virágai jó mézelők, fája ellenálló és kemény, jól ég, így idegen volta ellenére megtűrik, sőt hagyják elterjedni, pedig ez komoly veszélyt jelent a természetes élővilágra, hiszen az akácosokban csak kevés növény, gomba és állat találja meg a létfeltételeit. Ugyancsak kiirthatatlan jövevény az ázsiai eredetű látványos külsejű, de büdös belsejű bálványfa (Ailanthus altissima) amelyet ecetfának is neveznek. Sarjaival képes áthatolhatatlan foltokat képezni. Főleg a meleg kertekben és a déli hegylábakonterjeszkedik
Az Érd környéki erdők elég szárazak, emiatt csak a nyár eleji és az őszi csapadék idején érdemes gombászni. Gyakori gomba a tövisaljagomba (Entoloma clypeatum), a sereges tölcsérgomba (Clitocybe gibba), a gyökeres fülőke (Xerula radicata), de találkozhatunk különféle tinórufajokkal és a nagy termetű ízletes vargányával (Boletus edulis) is. Tölgytuskókon ősszel terem a májgomba (Fistulina hepatica), amely fiatalon fogyasztható is. Gyakori gomba a piros galambgomba (Russula lepida), s a gyilkos galóca (Amanita phalloides), amely a melegebb, Érdre néző lejtőkön, néha megdöbbentő tömegben terem. Ősszel sokfelé gyűjthető a nagy őzlábgomba (Macrolepiota procera). A mészkerülő erdőrészek száraz, kavicsos hátain gyakran láthatjuk a rőt áltrifa (Scleroderma citrinum) gömbölyded, pikkelyes-szemölcsös termőtesteit, vagy a világító tölcsérgomba (Omphalotus olearius) tölgytuskókon ülő, barnássárga, narancssárga csoportjait. A szép légyölő galóca (Amanita muscaria) kisebb telepeit ugyancsak a mészkerülő erdőfoltok rejtik, de az előzőekkel ellentétben, a nedvesebb oldalakon, illetve a vízmosásokban él. Az északi kitettségű, perjeszittyós, mohás lejtők ritkasága a gesztenyebarna tinóru (Gyroporus castaneus), a sárga rókagomba (Cantharellus cibarius), és rokona, a bizarr külsejű, de ugyancsak ízletes a fekete trombitagomba (Craterellus cornucopioides). A mészkedvelő tölgyesek egyik Érdligeti foltjában gombakülönlegesség a tüskés galóca (Amanita echinocephala). A löszön kialakult füves-bokros növényzet jellegzetes tavaszi gombája az ízletes kucsmagomba (Morchella esculenta). Az ültetett fekete fenyők alatt, füves területen, kisebb csoportokban fordul elő a szemcsésnyelű tinóru (Suillus granulatus), amelyet ősszel érdemes keresni.
Dr. Szerényi Gábor
Szemben a növényvilág sokoldalú, hosszú időn keresztül tartó és ismétlődő vizsgálatával, Érd állatvilágát tervszerűen és tudományos igényességgel nem vizsgálta korábban senki. Ha a hazai szakirodalomban tallózunk, alig-alig akadunk olyan faunisztikai listára, amelyben, valamely faj előfordulása kapcsán Érd szerepelne. Ilyen adat például a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával kiadott Fauna Hungariae (Magyarország állatvilága) sorozat Cincérek kötetében egy Anisarthron barbipes (magyar neve nincs) nevű cincér érdi előfordulására történő utalás. A 70-es évek elejétől megkezdett kutatásunk eredményeképpen ennek a meglehetősen ritka bogárnak a tenyészését meg tudtuk erősíteni. Kis számban bár, de rendszeresen rajzik a Kossuth Lajos utcát szegélyező öreg diófákon.
A hiányos irodalmi adatok miatt Érd állatvilágának áttekintésekor szinte csaknem teljesen saját gyűjtési és megfigyelési eredményeinkre kell támaszkodnom.
Férgek
A nagyszámú féregtörzsből csupán a gyűrűsférgekről ejtünk néhány szót. Ide tartoznak a földigiliszták és a piócák. A kerti munka során, ásáskor, palántázáskor kerül a szemünk elé a közönséges földigiliszta (Lumbricus terrestris). Színe barnásvörös, teste kissé lapított, hossza akár a 30 centimétert is elérheti.Éjjel tevékenykedik, ilyenkor a talaj felszínére is feljön. Ha sötétedés után egy frissen ültetett ágyást zseblámpával megvilágítunk, akár meg is pillanthatjuk őket. Igaz, a fény hatására villámgyorsan húzódnak vissza járataikba. Főleg bomló szervesanyagokkal táplálkoznak, de nem vetik meg a friss, zsenge leveleket sem. Ezeket föld alatti járataikba a földfelszínről húzzák be. Előfordulhat, hogy az újonnan telepített saláta ágyásokban akár kárt is okoznak.
Sokkal kisebb, élénkvörös, mozgékony a trágyagiliszta (Eisenia foetida). Ha valahol a kert sarkában gyűjteni kezdjük a komposztálásra szánt szervesanyagot, és ezt konyhai hulladékkal, rothadó gyümölcsökkel stb. nedvesen tartjuk, a trágyagiliszták hamarosan megjelennek.Rövid időn belül pedig úgy elszaporodnak, hogy százszámra, ezerszámra fognak nyüzsögni benne. Hasznos is a szolgálatuk, hiszen a szerves anyagok lebontásából tevékenyen kiveszik a részüket.
Azokban az elvezető árkokban, amelyekben tartósan víz van, vagy amelyek - például Postástelepen vagy Tusculánumban - kicsiny források vizét gyűjtik össze és terelik tovább, a piócák is rendszeresen jelen vannak. Két fajjal találkozhatunk leginkább, az orvosi piócával (Hirudo medicinalis) és a lónadállyal (Haemopis sanguisuga).
Az orvosi pióca háta sötét olajzöld, vöröses vagy narancssárga hosszanti foltsorokkal, a lónadály háta sötétbarna, vagy fekete rendszerint teljesen egyszínű. Nagyjából azonos méretűek, akár arasznyira is megnőhetnek. A két faj életmódjában jelentős eltérés van, az orvosi pióca élősködő, magasabbrendű, állandó testhőmérsékletű állatok (és az ember ) vérét szívja, a lónadály ragadozó, vért egyáltalán nem szív.
Puhatestűek
A puhatestűek hazánkban is élő két osztályából Érdről néhány kagylófajt és több csigát sikerült eddig kimutatni.
A kagylók a Duna lakói. Sajnos az egyre szennyezettebb folyó mind kevésbé tudja biztosítani életfeltételeiket.
Ha egy egy áradás után a víz gyorsan visszahúzódik, a fövenyes vagy sóderes parton a kinnrekedt kagylók pusztuló tetemeit láthatjuk. Könnyen megállapíthatjuk, melyik él még közülük, mert az élők záróizmaik segítségével a kagylóhéjakat többé-kevésbé mindig összhúzva tartják, az elpusztult kagyló rugalmas sarokpántja viszont - az izomműködés hiánya miatt - a kagylóhéjakat szétfeszíti.
Az ófalusi Duna szakasz parti sávján eddig a tompa folyamkagyló (Unio crassus), a folyamkagyló (Unio tumidus) és a vándorkagyló (Dreissena polymorpha) héjai kerültek elő. A két előbbi laposteknőjű, tízcentiméteresre is megnövő nagy teknőjű puhatestű. A vándorkagyló jóval kisebb, 3-4 centiméteres, teknőjének körvonala egy megtört háromszöghöz hasonlít. Általában csoportokban telepszik meg. A múlt század elejétől jelent meg nálunk, a Fekete tenger felől érkezett. Ma már a Balatonban is tömeges.
A csigák néhány faja vízicsiga, a többség a szárazföldön él.
A vizicsigák közül a Duna ritka, védett csigája a pettyes csiga (Fagotia esperi). Háza karcsú, megnyúlt, apró vörösbarna pettyek díszítik. A vízben lévő köveken bukkanhatunk rá. Nagyon megritkult, néhány éve még hosszas keresés után találtunk néhány példányt, kérdés, napjainkban vajon sikerülne-e akár egyet is fellelni közülük.
Sajnos a természetes vízi élőhelyek visszaszorulása a puhatestű állományt is megtizedelte. Érdliget vízinövényekkel sűrűn benőtt kis tavaiban és mocsaraiban a közönséges vízicsiga (Bithynia tentaculata) és a fialló csiga (Viviparus contectus) élt. Mai előfordulásuk bizonytalan. A Duna mentén a többé-kevésbé állandóan vízborította mocsarakban és az elvezető árkok, kanálisok növényzettel dúsan benőtt vizeiben az oldalról lapított házú nagy tányércsiga (Planorbarius corneus), az éles csiga (Planorbis planorbis) valamint a nagy mocsárcsiga (Lymnaea stagnalis) fordul elő. A Duna finomsóderos parti szakaszáról a kavicscsiga (Lithoglyphus naticoides) is előkerült.
Az ártéri erdő többnyire nyirkos talaja és a sűrű aljnövényzet számos szárazföldi csiga számára nyújt otthont. Egyik leggyakoribb közülük a márványozott csiga (Helicigona arbustorum). Szinte mindenütt ott van, egyes években olyan sok van belőlük, hogy az erdei séták alkalmával, akárhogy is vigyázunk, szinte minden lépésünk alatt reccsenek a széttaposott csigaházak. A háza sötétbarna, fénylő márványfoltos, az állat teste pedig fekete.
A fűzes-nyáras puhafa erdőkben, hatalmasra nőtt éti csigákkal (Helix pomatia) is találkozhatunk.Ezek valóban díszei fajuknak, 6-7 centiméteres átmérőjű házaik óriásiak. Az éti csiga azonban nemcsak itt, de városszerte elterjedt és noha védett faj, el kell ismerni, a kertekben számtalan esetben okoz károkat. Egyes esős években ugyanis tömegesen elszaporodhat. A csigapeték apró borsószemre emlékeztető világos gömböcskék, amelyeket az állat kövek alá, nyirkos avarba rak le.
Ugyancsak a nedves élőhelyek tipikus csigája a borostyánkőcsiga (Succinea putris) is. Háza 15-30 mm magas, hosszúkás, tojásdad, utolsó kanyuralat jóval nagyobb többinél, erősen kitágult, jókora szájadékkal. Fala igen vékony, áttetsző, sárgás-vöröses, a borostyánra emlékeztető. Rendszerint a sásfélék, egyéb vizinövények levelein mászkál. A kiszáradást a legkisebb mértékben sem viseli el. A hozzá nagyon hasonló karcsú borostyáncsiga (Succinea elegans) háza keskenyebb, mintegy feleakkorára nő csak meg. .
Sokkal több, nagyjából egyforma kanyarulatból áll a bábcsiga (Pupilla muscorum) háza. Mérete nem nagy, alig fél centiméteres, szájadékában nagyítóval parányi fehér fogat látunk. Félig nedves élőhelyeken, korhadó növényi anyagok között, kövek alatt fordul elő.
A kifejezetten szárazságkedvelő csigák közül a tonnacsiga (Chondrula tridens) a kórócsiga (Helicella obvia) és a zebracsiga (Zebrina detrita) több helyen is előfordul. A tonnacsiga házának magassága a 15-18 mm-t is elérheti. Sárgás vagy barnás színű, szájadékában három fog van. Nagy számban található például az Érd-felső-Tárnok között húzódó vasútvonal töltésoldalában. A korócsiga egyik legközönségesebb érdi csigánk. Minden száraz, napos helyen előfordul, helyenként tömeges. Az állatok csak nedves időben mozognak, szárazság esetén a talajról a növényeken magasra mászva, házaikba húzódva várják az eső érkezését. Egy-egy katángkórón vagy az utcára kiültetett gyümölcsfacsemetén akár több száz csiga is összgyűlhet. Háza jellegzetesen lapos, korongszerű, alapszíne krétafehér szürkés árnyalattal, hosszában futó barnás csíkokkal. A csigaházak átmérője 10-12 mm. A zebracsiga csak a Fundoklia-völgy környékén fordul elő nagyobb számban. Házának magassága 20-29 mm, alakja megnyúlt, szájadéka belül barna, pereme fehér. Elhalt növényi részekkel táplálkozik. Száraz időban is szívesen mászkál a magas mésztartalmú talajon és köveken.
Az éti csigáéra emlékeztető házalakú, de méretükben kisebb csigák közül a berki csiga (Bradybaena fructium) vizek partjain, bokros, ligetes területeken sokfelé él. Háza rendszerint egyszínű fehér, a kanyarulatok mentén barna varratcsík fut. A színe lehet sötétebb is, ritkábban sárgás- vagy vörösbarna árnyalatú. Hozzá hasonló, de némileg kisebb, a fehér szájadékú, mintegy 15-18 mm házmagasságot elérő kerti csiga (Cepea hortensis). A legelterjedtebb változatának a háza egyszínű sárga.Ismerjük azonban hosszában barnán csíkozott változatát is. A harmadik hasonló megjelenésű és elterjedt faj a pannon csiga (Cepea vindobonensis). Általában valamivel nagyobb, 15-24 mm házmagasságú, házának szine fénylő halványbarna, kerülete mentén pedig hosszanti barna csík fut. Szárazabb élőhelyeken, bokrok alatt, napos lejtőkön, kőkerítéseken él. Egy-egy eső után nagy tömegben találjuk őket.
Külön kell szólnunk a meztelen vagy csupaszcsigákról. Egyes években (ilyen volt 1999-ben az év elején csapadékban gazdag tavasz és nyár), rendkívüli módon el tudnak szaporodni és az általuk okozott kár is tetemes lehet a kiskertekben.
Mint a neve is mutatja, legtermetesebb közülük a nagy meztelencsiga (Limax maximus). Testhossza a 15-20 centimétert is elérheti. Lehet egyszínű is, legtöbbször azonban sötétbarna, vagy feketés, nagy fekete foltokkal. A ház körül pincékben, heverő deszkadarabok, fatuskók, kövek alatt bukkanhatunk rá. Látszólagos passzivitása azonban csak a nappali időszakra jellemző. Sötétedés után elevenné válik, viszonylag gyorsan haladva keresi fel a palántaágyásokat. Elsősorban friss növényi részekkel táplálkozik, ha ilyet nem talál beéri a korhadó. bomló növényi anyagokkal is. Áttelel, tavasszal a frissen ültetett salátaágyásokban egyetlen éjjel több tövet is teljesen elfogyaszthat. Nem sokkal marad el mögötte testméretben a szintén gyakori pincemeztelencsiga (Limax flavus). 10-13 centiméteresre nő meg, karcsúbb, világosabb vagy sötétebb sárgás, legtöbbször egyszínű. Kifejezetten éjszakai állat. Csak a teljes sötétedés után jön elő a föld alatti rejtekhelyéről. Rendszerint lyukakban, kutakban, vermekben, vízaknákban tölti a nappalt. Legtöbbször a pincékben tárolt zöldségfélékben, almában tesz kárt. Nemcsak azzal, hogy fogyasztja őket, hanem egyetlen éjjel, akár egy teli láda almát is összemászkálhat, maga mögött hagyva nem igazán gusztusos, vastag, sárgás nyálkáját.
A legtöbb bosszúságot azonban egy kicsi, mindössze 3-3,5 centiméteresre megnövő meztelencsiga, a kerti meztelencsiga ( Deroceras agreste) okozza. Karcsú teste sárgás vagy vöröses, néha apró foltokkal tarkázott. Szintén éjjel tevékenykedik, a nappalt követ alatt, a földben rögök között, lyukakban tölti. Alkonyattájban indul támadásra a veteményeskert ellen. Ha elszaporodik tarra rághat mindent. Különösen a saláta és a káposztafélék nincsenek biztonságban tőle.
A meztelencsigák ellen nehéz a védekezés. Az üzletekben kapható csigairtó csalétkek nagyon drágák és kis hatékonyságúak. Legjobb védekezési eljárás, ha rászánunk néhány estét, tíz óra után kimegyünk a kertbe és zseblámpafénynél végigvizsgáljuk a növényeket és egy erős csipesszel leszedegetjük a rajtuk táplálkozó csigákat. Ez egy nagyon munkaigényes, fárasztó eljárás, de hatékony. Az első két-három este, lehet, hogy több száz csigát is összeszedünk, az utána következő napokon éreszhetően csökkenni fog a számuk. Bevált az a módszer is, ha vizes, ócska zsákdarabokat terítünk le a földre az ágyások közelében. Nappalra a csigák ezek alá húzódnak, és napközben összeszedhetők.Fontos az is, hogy ősszel, a kerti munkák során ne kíméljük őket. ne elégedjünk meg azzal, hogy beássuk őket, mert így csak az áttelelésüket segítjük. Szedjük össze és semmisítsük meg őket.
Ízeltlábúak
A Földünkön élő állatok túlnyomó többségét az ízeltlábúőak teszik ki. Nemcsoda, ha Érd állatvilágának jelentős hányada is közülük kerül ki. Ismertebb csoportjaik a rákok, az ikerszelvényesek, a százlábúak és a rovarok.
Rákok
A rákok közül legjellemzőbbek a nálunk főként szárazföldön élő ászkarákok. Az emberek nagy többsége nem is tudja, hogy a köznyelvben pincebogárnak nevezett, lapos, szelvényezett, szürkés színű lények valójában a rákok közé tartoznak. Méretük változó, a legnagyobbak a 18-20 mm-t érik el. Éjjeli állatok, a nappalt téglarakások repedéseiben, földön heverő gazkupacok, kövek alatt töltik. Szívesen húzódnak a sötét és nyirkos pincékbe. Néha a fürdőszobákban is megjelennek. Ha megijesztik őket gömbszerűen összetekerednek. Általában csoportosan fordulnak elő, lehet, hogy egy kő alatt 50-60 darabot is találunk, a mellette lévő kövek alatt pedig egyetlen egyet sem. Bomló szerves anyagokkal táplálkoznak. Kárt nem okoznak. A kertekben mindenfelé elterjedt a foltos pinceászka (Oniscus asellus), az érdes pinceászka (Porcellio scaber) és a szürke alapon sárgán mintázott közönséges gömbászka (Armadillidium vulgare)
A vízben élők rákok közül az időszakos pocsolyákban és az ártéri erdőben a tócsarákokat figyelhetjük meg. Ezek 1-2 centiméteres kis rákok, testük megnyúlt és szembeszökően sok lábuk van. Leggyakoribb a közönséges tócsarák (Branchipus stagnalis).
A sekély, többé kevésbé állandó vizekben ugyancsak a Duna mentén az ágascsápú rákok közé tartozó vízibolhák is előfordulnak. Egy-két milliméteresek, csápjuk hosszú, elágazó, annak segítségével ugrálásszerűen haladnak a vízben. Fontos haltáplálék a kis és a nagy vízibolha (Daphnia pulex és Daphnia magna).
Ikerszelvényesek
Lapos vagy hengerestestű, megnyúlt ízeltlábúak. A magyar elnevezésük arra utal, hogy az evolúció során a testszelvényeik párosával összenőttek. Ezért, úgy tűnik, hogy az állat minden testszelvényén nem egy, hanem két pár ízelt láb van. Mivel testük hosszú, a lábaik száma nagyon sok. Találóan nevezte el őket a köznyelv ezerlábúaknak.
Feltűnően vékony, alig egy 1mm széles, világosbarna, a kertekben heverő, korhadó tuskók, fakéreg alatt élő karcsú vaspondró (Isobates varicornis) . A talajban nagyon elszaporodhat a televény vaspondró (Blanius guttulatus). Ez a faj sem szélesebb szine azonban világos, sárgás vagy fehér. A vaspondrók fontosak a növényi eredetű szerves anyagok lebontásában. Kárt nem okoznak.
Tűzifával a lakásba is behurcolhatjuk az érdi erdőkben is sokfelé előforduló lapostestű karimás ezerlábút (Polydesmus complanatus). Hossza mintegy 3 centiméter, 5 mm széles, teste húsz szelvényből áll.
Százlábúak
Hát-hasi irányban lapított testű ízeltlábúak. Az ikerszelvényesekkel nem téveszthetők össze, mert testszelvényeiken mindig csak egy pár ízeltlábat találunk. A hazánkban élő 30 fajból Érden több is előfordul.
A kertekben kövek, építési törmelék, fatuskók alatt mindenütt fellelhető a barna százlábú (Lithobius forficatus). Mint a neve is jelzi, fényes vörösbarna. Első pár lába állkapcsi lábbá módosult és a táplálkozását segíti. Ezt a lábpárt sokan erős rágóknak vélik, és azt hiszik, hogy ezek a gyorsmozgású ragadozók az emberre is veszélyesek lehetnek. A hazai fajoknak méregmirigyük nincs, az avar alatt élő, az emberre ártalmatlan ragadozók.
Nagy riadalommal jár, ha a lakásokban megjelenik a légyölő pókszázlábú (Scutigera coleoptera). Melegkedvelő, déli fekvésű lejtőkön él, magam a szabadban még sosem találkoztam vele. Többször láttam azonban családi házak szobáiban, ahová a nyitott ajtón, ablakon keresztül megy be és általában magas a falon, vagy a mennyezeten állapodik meg. Teste 3-5 centimléter, lábai azonban nagyon hosszúak és ezért sokkal nagyobb benyomást kelt. Mivel szélsebesen iramodik egyik helyről a másikra, elfogni nehéz.Valójában nem is érdemes, mert apró rovarokkal táplálkozó, hasznos, az emberre teljesen veszélytelen, marni, harapni csípni nem tud.... Ha betéved hozzánk a nyitott ablakon keresztül kell az udvarra kitessékelni.
A százlábúakhoz tartoznak a talajban élő rinyák. Az ezerlábúakra emlékeztetnek, mert lábpárjaik száma sok, akár 85 is lehet. Testük hosszú, 6-7 centiméter. Földben, avarban gyakori a sárga földi rinya (Henia illyrica) és a sötétebb vörös rinya (Clinopodes flavidus).
Rovarok.
Ma az evolúció csúcspontját jelentik, rendkívül nagy faj és egyedszámban népesítik be az egész Földet. Érthető, hogy Érden is számos fajjal képviseltek. Akadnak közöttük közönségesek és védett ritkaságok, olyanok is, amelyek jelenléte, tevékenysége hasznos az ember szempontjából, ám olyanok is, amelyek ellen rendszeres permetezéssel védekeznünk kell. Fontos, hogy ne vegyük egy kalap alá őket....Mert vannak ilyenek is ...és vannak olyanok is...
Az ősi típusú csoportok közül az ugróvillások avarban, mohapárnákban gyakran közönségesek. Ha ásás közben valamelyik évelő töve alól százszámra pattannak szét szabad szemmel alig látható parányi lények, az ugróvillások közül zavartunk meg valamilyen fajt. Csoportosan élnek, korhadó, bomló növényi anyagokkal táplálkoznak. Kerti földdel a lakásba, dísznövényeink cserepeibe is bekerülhetnek és elszaporodhatnak. Soha nem a növényen, mindig a talajon vagy a talajban élnek, ezért a levéltetvekkel ne tévesszük össze őket. Kárt nem okoznak.
Ugyancsak ősi típusú rovarok a pikkelykék. Mintegy centiméter hosszúra nő meg a szürke, fémfényű, egyszínű ezüstös pikkelyke (Lepisma saccharina). Szívesen telepszik meg lakásokban. Éjjel mozog. Ha éjszaka egy sötét helyiségben lámpagyújtáskor azt látjuk, hogy ezüstszürke, egy centiméter körüli "halacskák" száguldoznak szét és bújnak el villámsebesen a parketta szegélyléce mögé vagy egyéb repedésekbe, ezüstös pikkelykékkel van dolgunk. Növényi eredetű táplálékot fogyasztanak, ezért nagyon szeretik a magas keményítőtartalmú tapétaragasztókat. Főleg lomtárakban szaporodhatnak el, esetenként a tapéta megrágásával károkat is okoznak...
A kérészek levegővel telt testű, törékeny felépítésű rovarok. Két pár szárnyuk van, ebből az első pár mindig nagyobb a másodiknál. További jellegzetességük, hogy potrohuk végén két hosszú fartoldalék van, és köztük még harmadik szálként végfonal is lehet. Általában 5-35 mm testnagyságú kis rovarok. Érden alig néhány fajuk került eddig elő.
A 8-10 mm-es elevenszülő kérész (Clë on dipterum) tavasztól őszig a vizes élőhelyeken többfelé is előfordul. Alkonyatkor rajzik, az utcai lámpák fényére is repül.
A szitakötők jól ismert, repülő rovarok. Rendszertanilag két alrendbe soroljuk őket. Az egyik alrendbe gyenge röptű, törékeny testű, kisebb fajok tartoznak, a légivadászok, amelyek a vizek mentét nem hagyják el. A másik alrendbe tartozó acsák erős felépítésűek, sebes röptűek, igazi légi kalózok.
A légivadászok rokonsági körébe tartozik az Érden csak szórványosan előforduló (De például már a Benta-patak mellett közönséges) sávos szitakötő (Calopteryx splendens). Teste fémfényű kék vagy zöld, a nőstények szárnya áttetsző fakóbarna, a hímeké színtelen, széles sötétkék harántsávval. Zöldes potrohszínű a sokfelé előforduló nagy foltosrabló (Lestes macrostigma)
és a foltosszárnyjegyű rabló (Lestes barbarus). Legközönségesebb a barna alapon világos mintás potrohdíszítésű erdei rabló (Sympecma fusca). Neve megtévesztő, mert egyáltalán nem ragaszkodik az erdőkhöz, sőt a rokonságától eltérően szívesen kóborol is. A gazosabb helyeken a magas gyomnövények között, a kertekben a bokrok közt is megjelenik. Az egyetlen hazai szitakötő faj, amelyik áttelel, ezért már kora tavasszal, az első meleg napsütések idején találkozhatunk vele.
A Duna menti mocsaras rétek lakója egyebek közt a kéksávos légivadász (Enallagma cyathigerum) és az apró légivadász (Ischnura pumilio).
A nagyobb szitakötők közül a karcsú acsák potroha hengeres. Nyár derekától alkonyattájban a kertekben is megjelenhet a szúnyogokra vadászó sebes acsa (Aeschna cyanea). Még októberben is repül. A hím és a nőstény röptében is könnyen megkülönböztethető, mert a hím potroha kék mintázatú, a nőstényé szerényebb, fakó sárgásbarna. Hasonlóan sokfelé repül a gyakori acsa (Aeschna affinis). Ritka kóborlóként Érden is megjelent már a védett lápi acsa (Anaciaeschna iosceles) és a nádi acsa (Aeschna mixta). Valamennyien termetes 6-8 centiméteres testhosszúságú szitakötők. Azonosításuk azonban csak az állatok tüzetesebb tanulmányozása után lehetséges.
A laposhasú acsák potroha hát-hasi irányban lapított. A Dunát szegélyező ártéri erdők tisztásain tavasz végétől repül a közönséges acsa (Libellula depressa) és a négyfoltos acsa (Libellula quadrimaculata). Előbbi potroha feltűnően széles, a nőstényeké sárga, a hímeké hamvaskék. Utóbbi potroha keskenyebb, szárnyain egy-egy jellegzetes fekete folttal.
A Duna-gát és a piac körüli gyengén szikesedő mocsárréteken sok ritka szitakötő tenyészik. Közülük az egyik a lángvörös színű déli szitakötő (Crocothemis erythraea). Gyakran hosszú időn keresztül egyáltalán nem látni, egyes években azonban gyakori. Ugyanitt repül egy másik érdekes, védett szitakötő faj, a pataki szitakötő (Ortethrum brunneum).
Ennek a rokonsági körnek legjellemzőbb képviselői a nyár második felétől az esetenként tömeges Sympetrum fajok. Szívesen kóborolnak, így azután városszerte megjelennek. Közös sajátosságuk, hogy a nőstények potroha sárgás vagy barnás színű, a hímeké piros vagy legalábbis pirosas. Legelterjedtebb az alföldi szitakötő (Sympetrum sanquineum). Hímjének potroha tűzvörös. Szívesen ülnek le kiemelkedő pontokra, szögesdrótkerítések huzaljaira, onnan figyelik a számukra zsákmányul szolgáló légy vagy szúnyognépséget. Hasonló megjelenésű az útszéli szitakötő (Sympetrum flaveolum), a sárgatorú szitakötő (Sympetrum meridionale) a gyakori szitakötő (Simpetrum striolatum) és a közönséges szitakötő (Sympetrum vulgatum) egyaránt.
Ősi típusú rovarrendet képviselnek a csótányok. Okkal-joggal örvendeznek közutálatnak, mert az érdi lakótelepen is megjelent közönséges vagy konyhai csótány (Blatta orientalis) kétségkívül nem kellemes lakótárs. Nemcsak kárt okoz azzal, hogy összerágja az élelmiszereket, hanem veszedelmes betegségeket is terjeszt. Lapított teste fényes fekete, a hím szárnyas, a nőstény szárnyatlan. A foltos avarcsótányt (Phyllodromica maculata) az érdi erdőkben is megtaláltuk. Ez a faj az embert kerüli, lakásokban nem telepszik meg.
A fogólábúak rovarrendjének egyetlen hazai képviselője a védett ájtatos manó (Mantis religiosa). Nevét jellegzetes testtartásáról kapta, első pár lába ugyanis fogólábakká módosult, ezért állandóan úgy tartja, mintha imádkozna. Régebben ezért imádkozó sáskának is nevezték, azonban nem sáskaféle, csak közeli rokonságban áll velük. A háborítatlan zárt gyepek és sztyepplejtők lakója. Főleg Érdparkvárosban, a Fundoklia-völgy környékén él nagyobb számban. Azelőtt elterjedtebb volt, mára élőhelyei beszűkültek. A 70-es években még a gimnázium parkjának kevésbé háborgatott gyepeiben is élt. Hasznos rovarpusztító, főleg sáskákra vadászik.
Az egyenesszárnyúakhoz három ismert csoport, a szöcskék, a sáskák, és a tücskök tartoznak. Szívesen írtam volna, hogy jól ismert, az emberek többsége azonban összekeveri őket egymással. Ez részben érthető is, hiszen - egyebek mellett - közös sajátosságuk, hogy harmadik pár lábuk ugrólábbá módosult, továbbá az, hogy cirpelve hangadásra képesek. A szöcskék és a sáskák teste azonban oldalirányból lapított, míg a tücsköké hengeres. A szöcskék és a sáskák közötti eltérés pedig csápjuk hosszúságában a legszembeszökőbb. A szöcskék csápja ugyanis mindig vékony, a test felénél biztosan hosszabb. A sáskák csápja ezzel szemben rövid, zömök, a test félhosszát meg sem közelíti.
A kertekben nyár derekától gyakran hallani a zöld repülőszöcske (Phaneroptera falcata) monoton muzsikáját. Testhossza 2 centiméter körüli. Jóval nagyobb nála a kétszer akkora zöld lombszöcske (Tettigonia viridissima). Mindkét faj elsősorban rovartáplálékot fogyaszt, ezért hasznosak.
Érd peremterületein száraz gyepekben él a meglehetősen nagy, akár 45 mm testhosszúságot is elérő szemölcsevő szöcske (Decticus verrucivorus). Szine változó, lehet barnás, zöldes és egészen tarka, minden esetben azonban ez a két szín a meghatározó. A néphit szerint az ijedtség hatására szájukon kibocsájtott barna váladék kiváló szemölcsirtó. Ősszel bokros szegélyeken - például az M 7-es autópálya mentén - gyakori a fakó barnásszürke szürke avarszöcske (Pholidoptera griseoaptera).
A sáskák népes hadából érdekesség a védett sisakos sáska (Acrida hungarica) előfordulása a Fundoklia-völgyben. Érden máshonnan eddig még nem került elő. Egyik legnagyobb sáskánk, akár 5 cm hosszú is lehet. Csápja zömök, különösen megvastagodott két tövisszerű nyúlványként ágaskodik a fején. Jelenléte azért meglepő, mert kifejezetten homoklakó, az Alföld nyílt vagy félig zárt homoki gyepjeinek ritka sáskája. Ugyanakkor a dolomit sziklagyepekből hiányzik. Úgy látszik a szarmata mészkő erősen porló anyaga, a nyílt szarmata gyepek sajátos mikroklímája biztosítja a számára szükséges feltételeket. Ennek a ritka közép-európai fajnak élőhelyi adottságait nálunk is megőrizni, mindnyájunk erkölcsi kötelessége.
Az egyéb sáskafajok közül ugyancsak a völgyben él a zengő tarlósáska (Glyptobothrus biguttulus) piros színű változata. Ez a sáska sokfelé közönséges, Érden is mindenütt előfordul, piros színváltozata azonban nem gyakori.
A száraz élőhelyek egyéb sáskái, a gyomterületeken, kertekben mindenütt megjelenő közönséges tarlósáska (Glyptobothrus brunneus) és a szőke tarlósáska (Omocestus petraeus). Szintén a napos, köves lejtőkön figyelhetjük meg a kékszárnyú sáskát (Oedipoda coerulescens). Színe barna-feketefoltos, olyan tökéletes rejtőszín, hogy rendszerint csak akkor vesszük észre a földön napozó állatot, ha felrepül, és elővillanak kék harántszalaggal díszített hátulsó szárnyai. Hozzá hasonló, azonban barnább, a vele együtt előforduló olasz sáska (Calloptamus italicus). Hátulsó szárnyán a harántszalagok azonban nem kékek, hanem pirosak.
A Duna menti nedves rétek gyakori sáskája a közönséges rétisáska (Chorthippus parallelus) és a csinos rétisáska (Chorthippus albomarginatus). Uralkodói szineik zöldek.
A tücskök közül Érden a mezei tücsök (Gryllus campestris) a száraz gyepek lakója. Mindenütt előfordul. Földbe vájt lakólyukai előtt muzsikálva csalogatják a hímek a nőstényeket. Erős testfelépítésű, zömök, fényes fekete állatok. Combjaik belső oldala vöröslő. Hasonlítanak hozzá, de sokkal kisebbek, a kertekben esetenként kárt is okozó fekete tücskök (Melanogryllus desertus). Bomló növényi anyagokkal táplálkoznak, de, ha nagyon elszaporodnak a növényeket is megrágják. A lakótelepek bérházainak közműcsatornáiban, állanóan meleg pékségekben, lakásokban jelennek meg a barna házitücskök (Acheta domestica). Inszektáriumban is könnyen tartható, igénytelen állatok, állandó muzsikájukkal a szobába költöztethetik a szabad természet hangulatát. Szintén barna, azonban fényes, bársonyos barna szine van a jókora lótücsöknek (Gryllotalpa gryllotalpa). A talajban él, éjjel a felszínre jön, gyakran repülve keres új élőhelyeket magának. Föld alatti járatainak "hangverseny
termeiben" harsány muzsikaszóval invitálja a nőstényeket. Bár vegyestáplálkozású, számára inyencfalatot jelentenek a fiatal palánták frissen fakadó gyökerei. Ezek megrágásával jelentős kárt okozhat, ezért a kiskerttulajdonosok minden módon pusztítják.
A bőrszárnyúak sokkal jobban ismertek úgy, mint fülbemászók. Szárnyfedőik rövidek, potrohuk végén pedig erős fogókat viselnek. Ezek a fogók nem támadó vagy védekező eszközök, hanem ezek segítségével bontja ki a rövid szárnyfedők alatt összehajtogatott hártyás szárnyait az állat. Más kérdés persze, ha két újjunkkal megfogjuk, szeretne elmenekülni, ezért potrohát hátrahajtja....
Az Érden élő fajok közül két, egymáshoz hasonló megjelenésű rokont említünk. Az egyik a kertekben mindenütt előforduló fényes, barna színű közönséges fülbemászó (Forficula auricula), a másik a Duna nedves, homokos partszegélyén élő tarkább parti fülbemászó (Labidura riparia). Mindkettő bomló szervesanyagokat, rovarpetéket fogyazt. A parti fülbemászó szívesen fog el apró rovarokat is. Az a hiedelem, hogy az alvó ember fülébe másznak, tévedés.
A fatetvek szabad szemmel alig láthatók. Lakásokban is megjelennek a fehéres színű, szemetes zugokban elszaporodó1-2 mm-es apróságok, így a portetű (Trogium pulsatorium) és a könyvtetű (Troctes divinatorius).
A poloskák hát-hasi irányban lapított, speciális szájszervvel, a hasoldal alá visszahajtható szipókával rendelkező rovarok. Vízben élő és szárazföldön élő fajaik egyaránt vannak és sokat közülük Érdről is sikerült kimutatni.
A nagy búvárpoloska (Corixa punctata) az időszakos állóvizekben jelenik meg. Hasonlóan előfordult már, hogy hosszú ideig meglévő kubikgödrökben, kerti tavakban a tarka hanyattuszó poloska (Notonecta viridis) vagy a közönséges hanyattuszó poloska (Notonecta glauca), megjelent. Ezek a rovarok ugyanis kiváló repülők, és éjjel szárnyra kelve keresnek új élettereket maguknak. Igy jutnak el a kisebb-nagyobb időszakos vizekbe, csapadékfelfogó betonhordókba. A magasból a víz sajátos csillogása ingerli őket leszállásra. Hasonlóan bukkanhatnak fel kis kerti tavainkon a molnárpoloskák is. A közönséges molnárpoloska (Gerris paludum), a víz tetején korcsolyázva szedegeti össze a felületre hulló apró rovarokat, virágporszemeket. Tévedésből sokan ezeket a poloskákat nevezik vizipókoknak.
A rablópoloskák, a mezei poloskák, a bodobácsok, a karimáspoloskák, a pajzsospoloskák és a címerespoloskák szárazföldiek. Csak a rablópoloskák ragadozók, a másik három csoport növényi nedveket szivogat.
Egyik legszebb, darázsszerű megjelenése miatt félelmetes külsejű a virágokon rovarokra vadászó gyilkospoloska (Rhinocoris iracundus). Teste vörös és fekete rajzolatú, erdős, bokros helyeken gyakori, a kertben is megjelenhet. Szívesen tartózkodik a kinyílt virágokon. Hasonló méretű (12-15 mm), egyszínű barnás a szemetes zugpoloska (Reduvius personatus). A lakóházak környékén mindenütt előfordul, gyakran a szobákba is behúzódik.
Réteken mindenütt közönséges a vöröses mezeipoloska (Deraeocoris ruber). Félcentiméteres, vöröses, esetleg feketén mintázott poloska. A közönséges bodobács (Lygaeosoma reticulatum) keskeny megnyúlt testű, 3-4 mm testhosszúságú, barnásfekete. Néha nagy számban találjuk őket a gyümölcsfák kéregrepedéseibe húzódva telelni. A hideg beköszöntével a lakóházakban is megjelennek, redőnytokokban, az ablakpárkány bádogborítása alatt próbálják átvészelni a zord időszakot. A tavasz hírnökének tartják a főleg a talajban áttelelő verőköltő bodobácsok (Pyrrhocoris apterus) megjelenését. Az első meleg napsugár előcsalogatja ezeket a piros, fekete pettyes ploskákat. Gyakran nevezik őket suszterbogárnak, de hogy miért, annak eredetét ma már nem tudni. Mindenesetre nem bogarak annyi bizonyos.
A termesztett növényeken, gyümölcsökön mászkáló-szívogató poloskák közül a csíkos pajzsospoloska (Graphosoma lineatum) az erős illatú, és magas illóolajtartaú ernyősvirágú növényeken (ánizs, kömény, édeskömény, kapor stb.) előbb-utóbb biztos megjelenik. A test fekete-vörös csíkozása semmi más fajjal össze nem téveszthetővé teszi őket. Rokona a barna, legömbölyített kerületü mórpoloska (Eurygaster maura) mindenféle egyéb növényen, fűfélén gyakori. Az ugyancsak a termesztett növényeken előforduló különböző pajzsospoloskák azért kellemetlenek, mert nemcsak a növényi nedvek kiszívogatásáéval okoznak kárt, hanem bűzmirigyük váladékának a széthordásával, az általuk összemászkált gyümölcsöt is élvezhetetlenné teszik. A barna benceepoloska (Rhaphigaster nebulosa), a zöld színű bogyómászó poloska (Palomena prarina), a zöldes alapon pirosas tarkás mintás közönséges gyümölcspoloska (Carpocoris pudicus) minden kertben előfordulhat.
A poloskák közeli rokonai a kabócák. Testük háztetőszerű, mert szárnyaikat a potrohuk felett ferdén, egymásnak támasztva viselik. A nagyszámú, apró faj közül az Érden az árokszéleken mindenütt előforduló vérpettyes kabócát (Cercopis sanguinolenta) emeljük ki. Fekete, vérvörös foltokkal díszített. Lárvája növények gyökereiben fejlődik. A közeli rokonok növények szárán, levelei között, habos, hólyagosra felfújt, a köznyelv által kakukknyálnak nevezett tajtékban fejlődik. A zöldszínű mezei kabócák közül az ártéri erdőben tömeges a méregzöld kabóca (Cicadella viridis). Érdekességképpen említem, hogy a kertünkben már óriás énekes kabócát (Tibicina haematodes) is sikerült fényképeznem. Minden bizonnyal az egyik közeli szomszéd kertjében fejlődhettek, mert onnan évről évre hallottam az énekét néhánynak. Egy alkalommal az egyik hozzánk is átlátogatott, sőt le is petézett egy cseresznyefára. Az óriás énekeskabóca a legnagyobb hazai faj, testhossza a 4 centimétert is elérheti. Ritka védett kabócaféle. Lombos fákra petézik, a lárva azonban a talajban fejlődik.
A kabócák közé tartoznak a levéltetvek is. Sajnos nem egy képviselőjük ellen rendszeres permetezéssel kell védekeznünk. Ilyen a zöld színű őszibarack levéltetű (Myzus persicae) és a fekete cseresznyefa levéltetű (Myzus cerasi). A nemesített rózsákon több levéltetű faj is elszaporodhat. Kabócafélék a pajzstetvek is.
A recéssszárnyúaknak két pár nagyfelületű, sűrűn erezett szárnya van. Közülük a kertekben mindenütt megtaláljuk közönséges fáytolkát (Chrysopa carnea). Teljesen zöld, a szemei aranyfényben csillognak. Hasznos levéltetűpusztító, akár a lárvája. Áttelel, tavasszal sárgára fakult példányai kerülnek elő a téli rejtekhelyükről. Ugyanide tartoznak a szitakötőre emlékeztető, ám sokkal gyámoltalanabb röptű hangyalesők is. A kétfoltos hangyaleső (Megistopus flavicornis) Érdszerte elterjedt. Otthon, a kertben minden évben találkozom egy-kettővel közülük.
A bogarak roppant népes hazai rovarrend, az Érden előforduló fajok száma kb. 3500-ra becsülhető. Igy érthető, hogy csak a legközönségesebb, vagy a különleges védett ritkaságok bemutatására utalhatunk csak, élőhelyeik szerinti csoportosításban.
A Dunát kísérő ligeterdők jellemző védett futóbogara, a mintegy 2,5 cm-es mezei futrinka (Carabus granulatus). Szárnyfedője erősen ráncolt, bronzos, aranyos csillogású.
Az erdőben kiándulók, leginkább a nagyobb termetű, díszes megjelenésű bogarakat veszik észre. Közülük is kiemelkedik az öreg nyárfák törzsében, ágcsonkjaiban fejlődő egyik legnagyobb termetű cincérünk, a 6-8 centiméteresre is megnövő, az egyszínű vörösbarna védett diófa cincér (Megopis scabricornis). Alkonyatkor bújik elő és tápnövénye körül repked. Ugyancsak nyárfákban - igaz a fiatalabbakat választja - él a barna, fehér szőrcsomókkal tarkított, kisebb takácscincér (Lamia textor) lárvája. Jellemző cincér még a rendszerint a virágzó veresgyűrű somon nyalakodó egyszínű barna fűzcincér (Stenocorus meridianus), és az alig egy centiméteres kék szárnyfedőjű, vörös előtorú vörösnyakú cincér (Acmaeops collaris). A fehér nyárfák gallyaiban a kis nyárcincér (Saperda populnea) lárvája él. A kifejlett bogár a fák levelein mászkál.
A Duna-gát gyomtársulásaiban tömegesen rajzik tavasszal a fekete gyalogcincér (Dorcadion aethiops), a barna gyalogcincér (Dorcadion fulvum) és a kétsávos gyalogcincér (Dorcadion pedestre). Gyalognak pedig azért nevezik őket, mert szárnyfedőik összenőttek, ezért nem tudnak repülni.
Az öreg fűzfák tocsogós gyepében rövid szárnyfedőjű, piros-kék-sárga színkombinációjú, keskeny, rövid szárnyfedőjű bogarakat láthatunk sebesen futkosni. Ezek a parti holyvák (Paederus riparius). Rokona az itt is, de a kertekben, komposztgödrökben is sokfelé előforduló, nagy, lárvaszerű bűzös holyva (Staphylinus olens). Ugyancsak az ártérre korlátozódik az előfordulása a közép bíborbogárnak (Pirochroa serraticornis).
Az apróbbak közül a fűzfák leveleit seregestül rágja a barna színű közönséges lombormányos (Phyllobius oblongus). Hozzá hasonlóak a fényes zöld, csillogó apró pikkelyekkel borított rokonok, az aranyos lombormányos (Phyllobius argentatus) és a gyümölcsfa lombormányos (Phyllobius piri).
Különlegességnek számít az állandóan nedves gyepek szegélyén méteresre növő mocsári kutyatejen élő mocsári kutyatejcincér (Oberea euphorbiae). A bogár május végén, június elején rajzik, a növény szárán vagy a virágján tartózkodik. Védett, országszerte nagyon ritka.
A kisebb nagyobb vízfolyásokban és tocsogókban él az óriás csíbor (Hydrous piceus). 6-7 centiméteres, felfordított csónakhoz hasonló íveshátú, csillogó fekete vagy olajzöld bogár. Akárcsak a vízipoloskák, ugyancsak jól repül, főleg éjszaka kel szárnyra. Mivel a fény vonzza, az utcákon, a lámpák körül is megjelenik. Hasonló életmódú, a lapostestű a szegélyes csíkbogár (Dytiscus marginalis). Az óriás csíbortól méretében is különbözik, csak 5 cm körüli, továbbá csak a háta sötét olajzöld, a hasoldala sárgás
A szárazabb élőhelyek, a Kakukk-hegyi löszgyep, a Vinvelléri- valamint a Hamzsabégi-erdő, Érdparkváros mészköves platója már más fajok életfeltételeit biztosítja.
Kora tavasszal a száraz gyepekben nem ritka a kék nünüke (Meloë violaceus). 2-3 centiméteres bogár, csillogó fémkék. Szárnyfedője, akárcsak a holyváknak rövid, a potrohot nem takarja be. A hímek mindig jóval kisebbek a nőstényeknél.
A védett nagy futóbogarak közül az érdi kertek ismert lakója a 3 centiméteres kék futrinka (Carabus violaceus). Szárnyfedője feketéskék élénk lila szegéllyel. A szárazabb dombok erdőfoltjaiban él az aranypettyes futrinka (Carabus hortensis) és a ligeti futrinka (Carabus nemoralis). A Fundoklia-völgy szarmata mészkőgyepének ritka futóbogara a magyar futrinka (Carabus hungaricus). A bőrfutrinka (Carabus coriaceus) a legnagyobb a futóbogarak közül. Egyszínű fekete, a szárnyfedői bőrszerűen ráncoltak. Főleg ősszel a kevésbé bolygatott gyomszegélyekben mindenütt előfordul. Gyakran látni széttaposott példányokat az Érd-felső vasútállomás peronjain. Védett, hasznos meztelencsiga pusztító bogár.
A Fundoklia-völgy zárt árvalányhajas gyepjeiben a májustól virágzó bókoló bogáncs virágjait látogatja egy lapos, mattzöld szárnyfedőjű, cserebogarak rokonsági körébe tartozó védett virágbogár, a magyar virágbogár (Potosia hungarica). Országszerte megfogyatkozott, szerencsére érdi lelőhelyén még nem ritka.Testvérfaja a fényeszöld, trópusi rovarcsodákat idéző 4-5 centiméteres pompás virágbogár (Potosia aeruginosa). Szintén védett, Érden azonban - szerencsére - évről évre láthatjuk. Elsősorban az őszibarackosokat látogatja szívesen, az érett gyümölcsbe rágja be magát ez a gyönyörű bogár. Ne sajnáljuk tőle azt az egy-két barackot, zúgó drágakőként csillogva szárnyrakelő látványával megszolgálja.
A cserebogarak közül a legkorábban repülő tavaszeleji csaja (Rhyzotrogus equinoctialis) mintegy 15 mm hosszú, alkonyattájban alacsonyan, a száraz gyepek felett repül. Hozzá hasonlóan vörösbarna szárnyfedőjű a kicsit később rajzó kis sárgacserebogár (Amphimallo nassimile). Májusban kelnek ki a föld alatti bábjaikból a közönséges cserebogár (Melolontha melolontha) példányai. Naplemente után a fák koronája körül szálldosnak. Mind a bogár lárvája, a cserebogárpajor, mind pedig a kifejlett bogár veszedelmes kártevő. Még később, június első felében rajzik a sárga cserebogár (Amphimallon solstitiale). Kisebb a közönséges cserebogárnál, hosszanti bordákkal díszített szárnyfedője fakó sárga.
A mindenki által jól ismert nagy szarvasbogár (Lucanus cervus) a tölgyesekben előfordul. A fénylőbarna, hasonlóan nagytermetű orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis), szinte urbanizálódott. Lárvája ugyanis kedvező feltételeket talál magának a kerti komposztgödrökben. A bogarak főleg alkonyatkor és éjszaka aktívak.
A cserebogarakkal rokon ganéjtúró bogarak hasznos segjtői az embernek. Valamennyi faj látvája rothadó anyagban, trágyában fejlődik. A bogarak hosszabb-rövidebb lyukakat ásnak a földbe, azt trágyával töltik meg, majd ebbe a trágyába rakják petéiket. A fejlődő bogarak lárvái ezt fogyasztják. Az erdős területeken - a sziget erdeit kivéve ahonnan hiányzik - előfordul az erdei ganéjtúró (Geotrupes stercorosus). A színe kék. vagy lilás, szárnyfedői jól láthatóan bordázottak. Egyedül a Fundoklia oldalában él egy nem védett, de minden kíméletet megérdemlő hatalmas rágójú ganéjtúróbogár féle, a nagyfejű csajkó (Lethrus apterus). Ugyanitt, a kifejezetten száraz, köves, napos lejtőkön a fűcsomók között mászkál a teljes egyszínű, koromfekete pohos gyászbogár (Gnaptor spinimanus). Közeli rokona a lakóházai pincéiben is sokfelé előforduló közönséges bűzbogár (Blaps lethifera).
Az utak, útszegélyek helyenként még megmaradt ősgyepeiben is sok szép bogár él. A cickafark virágain nagyobb számban is találhatjuk - például az Érd-alsói vasúti töltés oldalában - a sárga alapon feketén csíkozott lucernacincért (Plagionotus floralis) és a díszes darázscincért (Chlorophorus varius). Hasonló mintázatuk miatt gyakran nézik darazsaknak őket. Hosszú csápjuk azonban nyomban elárulja cincér mivoltukat.
A fényes hátú, csillogó színű levélbogarak közül ragyogó, fémfényű, csillogó zöld színével tűnik ki a csalán levélbogár (Dlochrysa fastuosa). Hozzá nagyon hasonló a nedvesebb helyeket előnyben részesítő margaréta levélbogár (Chrysomela graminis) és a zöld mentabogár (Chrysomela herbacea). A levélbogarak közé tartozik a burgonyaféléken élő burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata) is. Sajnos az érdi kertekben való tömeges fellépése a burgonyaveteményeket - kellő oda nem figyelés esetén - néhány nap alatt teljesen tönkrerághatja.
Rajta kívül akad még néhány olyan kerti károsító bogárfaj, amelyről szívesen lemondana a faunakutató. Egyebek mellett ilyenek a levélbolhák. Ezek parányi, alig néhány milliméteres, egyszínű fekete, vagy fekete alapon sárgán mintázott levélbogarak, amelyek harmadik pár lába ugrólábbá módosult, így valósággal pattogni képesek. A kerti vetemények közül a nagy káposztabolha (Phyllotreta nemorum) és a feketelábú földibolha (Phyllotreta nigripes) a keresztesvirágú növényeket, káposztát, karfiolt, karalábét károsítja. Ha megtelepszenek, a leveleken jelentkező sok-sok apró lyuk válik árulójukká. Itt említem meg, hogy a körtefákon fellépő körtebolha (Psylla pyrisuga) nem bogár, hanem egy aprólevélbolha, a kabócák távoli rokona, a növényi tetvek egyik képviselője.
Lepkék
Érd lepkevilága, az utóbbi években megkezdett, de még teljesen be nem fejezett, kutatások eredményeképpen, gazdagnak mondható.
Az országszerte nagy számban élő különböző molylepkék közül számos fajt sikerült kimutatni. Közülük azonban csak néhány érdekes, vagy különleges fajt említünk.
Korhadó, öreg fűzfákban él a legnagyobb termetű hazai molylepke, a nagy farontó lepke (Cossus cossus). Szürkés vagy barnásfekete szárnyainak fesztávolsága a 8-9 centimétert is elérheti. (Szárnyfesztávolság alatt a kiterített szárnyú lepke szárnyszéleinek egymástól mért távolságait értjük). Rokona a kerti károsítóként is mindenütt előforduló kis farontó lepke (Zeuzera oyrina). Szárnyainak alapszíne fehér, az elülső szárny sűrű kékesfekete pettyezéssel borított.Hernyója az almafák törzsében, ágaiban rág, rendszerint a rágáscsatornából eltávolított, egy kupacban összegyűlő rágcsálék lesz az árulója.Ha ezen a nyíláson egy vékony, hajlított, hurkoltvégű drótot felnyomunk, sikerülhet a lárva kihúzása a fából.
Különleges molyok a szitkárok is. Apró vagy közepes nagyságú lepkék, szárnyfelületeik nagyrésze pikkelytelen. Potrohukon gyakran színes (sárga vagy piros) szőrgyűrűk találhatók, ezért darazsakra emlékeztetnek. Hernyóik különböző növények szárában fejlődnek.
Nevezetes szitkár a mindössze fél-egy centiméteres magyar kutyatejszitkár (Chamaesphecia hungarica). Csak a Duna mentén él, nagyon ritka, védett lepke. Lárvája a mocsári kutyatej szárában fejlődik, a kifejlett lepkét is a tápnövénye körül látjuk repdesni. Az érdi ártéri erdő mocsári kutyatejes tisztásainak nagy értéke! Kevésbé jelent örömet a kertekben az üvegszárnyú ribizkelepke (Synanthedon tipuliformis) megjelenése. Hernyója az egres, főképpen azonban a ribizli öregebb ágaiban rág. A károsított hajtás elpusztul. A fertőzött, száradó ágak kivágásával és elégetésével védekezhetünk a kártétele ellen.
A nagyobb termetű (18-22 mm) molyok közé tartozik az almán károsító pókhálós almamoly (Hyponomeuta malinellus). Szárnyainak széle hófehéren rojtozott. Hernyója nem az alma kukacosodását okozza, azért egy másik lepke az almamoly (Cydia pomonella) felelős, hanem a levelekek "aknásítja". azaz a két bőrszövet réteg között elpusztítja a levél fotoszintetizáló sejtjeit.
A nagyobbtermetű, fejlettebb lepkecsaládokat aktivitásuk idejétől függően, éjszakai és nappali lepkék csoportjaiba osztjuk. Ez a felosztás az egyes lepkecsoportok rokonsági kapcsolatait is tükrözi.
Az éjjel repülő lepkék nagytermetű, szines képviselői a medvelepkék. Hernyójuk dúsan szőrös, a csoport elnevezése erre utal. Közülük a nyár második felében Érden sokfelé repül a közönséges medvelepke (Arctija caja).Elülső szárnya kávébarna alapszínű, zegzugos fehér foltokkal, sávokkal díszítve.Hátulsó szárnya vörös alapon nagy kerek fekete foltokat visel. Egy-két évtizede a Fundoklia völgy környékén még a védett díszes medvelepke (Arctia festiva) is előfordult. Nagy kérdés, hogy az ott azóta végbement változások, a terület nagy részének beépítése illetve elszennyeződése, nem eredményezték-e ennek a gyönyörű lepkének a végleges kipusztulását.
A gyapjaslepkék közül a Duna gát és az új 6-os út közötti nedves réteken repül a réti gyapjaslepke (Hypogymna morio). Szárnyai áttetszők, feketék. Az ártéri erdő fűzeseiben repül a fűzfaszövő (Leucoma salicis), augusztustól a szárazabb helyeken - például a Kakukk-hegy kökényes bozótjai körül - a rozsdabarna kisszövő (Orgyia antiqua). Fesztávolsága 3 cm, elülső szárnyainak vörösbarna alapszínében egy-egy fehér folt van. A várost kelet felől határoló tölgyesekben gyakori az erdei gyapjaslepke (Lymantria dispar). Egyes években nagy tömegekben elszaporodva jelentős károkat okoznak.
A púposszövők nevüket hernyóik jellegzetes alakjáról kapták. Telepített nyárasokban többfelé is előfordul a nagy púposszövő (Cerura vinula).
A bagolylepkékből hazánkban közel 600 faj él. Legtöbbjük kis vagy közepes méretű, szárnyaik fesztávolsája 1-8 centiméter között mozog. Elülső szárnyuk jellegzetes rajzolata az úgynevezett "bagolyrajzolat", amely három foltból, egy vese-, egy kör- és egy csapfoltból, valamint jellegzetes lefutású hullámvonalakból áll.
Kertekben is elterjedt a vetési földibagoly lepke (Scotia segetum). Lárvája a "mocskospajor" a talajban él, minden termesztett növényen, legfőképpen azonban a kukoricán károsít. Hasonlóan gyakori a C-betűs földibagoly lepke (Amathes c-nigrum) is. Elülső szárnyán középtájon barnásfekete, szögletes C betűre emlékeztető folt van. Kártevő. Mindkét faj szárnyainak fesztávolsága 4 cm körüli.
Látványos a nyitott szobaablakon nyáron a lámpafényre berepülő valamivel nagyobb nagy sárgafűbagoly (Noctua pronuba) és a szélessávú sárgafűbagoly (Noctua fimbriata). Hernyóik fűféléken fejlődnek. Nemcsak a nyílt gyepes területeken, de a kertekben is előfordulnak. Elülső szárnyuk barna, a hátulsó sárga, fekete szegéllyel.
Öt centiméteres fesztávolságú a zöld csipkésbagoly (Phlogophora meticulosa). Magyar neve megtévesztő, mert jóval gyakoribbak a halványsárga színű példányok. Szárnyainak vége csipkés. Szárazabb élőhelyeken gyakori, vándorlepke. Szétkenődött festésre emlékeztet az orbáncfűbagoly (Actinotia hyperici) szárnymintázata. Előfordulása az orbáncfüves élőhelyekhez kötődik.
Keskeny elülső szárny és a fejre csuklyaszerűen boruló torszőrzet jellemzi a csuklyásbaglyokat. A közönséges csuklyásbagoly (Cucullia umbratica) a kertekben gyakori.
A nagytermetű, 5-8 cm fesztávolságú övesbaglyok nyár második felétől repülnek. Elülső pár szárnyuk szürkésbarna, tökéletes rejtőszín a fakéreghez simuló, pihenő lepke számára. Második pár szárnyuk alapszíne élénkvörös széles fekete sávval. A közönséges övesbagoly (Catocala elocata) a kerti lámpák körül is megjelenik. Csak az ártéri erdő idősebb nyárasaiban repül a nyárfa övesbagoly ( Catocala puerpera). Ugyanitt az egyszínű, barna megnyúlt "arcorrú" közönséges karcsúbagoly (Hypena rostralis) sem ritka.
A pihésszövők közül a rózsafoltos szövő (Thyatira batis) Érd határában is él..
Nagyon népes hazai éjszakai lepkecsoport az araszolólepkék társasága is (több mint 550 fajjal). Könnyen felismerhetők, mert a többi lepkecsoporttól eltérően, pihenés közben szárnyaikat vízszintesen terítik ki. Közülük is csak néhány gyakoribb vagy érdekesebb fajt emlünk ki.
A szürkésbíbor alapszínű, szürkés sávokkal díszített réti pirosaraszoló (Scopula rubiginata) mindenütt közönséges. Kertekben november elejétől repül a kis téliaraszoló (Operophtera brumata). Ha nagyon elszaporodik, a hernyója érzékeny károkat okoz a gyümölcsfákon. A kevésbé háborgatott helyeken a hullámvonalas araszoló (Cataclysme riguata) is előfordul. A tölgyesekben nyáron találkozhatunk a nagy tölgyfaaraszolóval (Boarmia roboraria). Az ártéri erdőben háromféle fehér alapon tarkamintás araszolólepke is él. A legnagyobb közülük, a mintegy 4 cm fesztávolságú köszmétearaszoló (Abraxas grossulariata). Szárnyai feketepettyesek, felső szárnyán még narancsvörös csíkok is vannak. A sárgafoltos araszoló (Abraxas sylvata) kisebb nála, a narancsárga sávokat sárgásvörös pettyek helyettesítik mindkét szárnypáron. A szegélyes nyáfaaraszoló (Lomaspilis marginata) még kisebb, alig 2 cm, fekete szárnymintázata a szárnyszegélyek szakadozott foltjait jelentik csupán.
A kékes zöldaraszoló (Hemistola chrysophasaria) a parkvárosi száraz gyepekben repül.
A szövőlepkék közül nevezetes két ősszel repülő védett faj, az egyszínű sárgás pitypangszövő (Lemonia taraxaci) és a hasonlóan sárga alapú, azonban liláskék sávokkal díszített sávos pohók (Lemonia dumi). Szárnyfesztávolságuk 6 cm. A hasonló méretű, barna, robusztus, dúsan szőrös málnaszövő (Macrothylacia rubi) a Fundoklia-völgy környékén májusban rajzik.
Legalábbis hallomásból sokak által jól ismertek a szenderek. Megnyúlt testű, erős felépítésű lepkék, elülső pár szárnyuk mindig nagyobb a másodiknál. Jellegzetességük, hogy táplálkozás közben egyhelyben lebegnek a virágok előtt, miközben hosszú pödörnyelvükkel a nektártartalmukat kiszürcsölik. Közülük a legközönségesebb a száraz élőhelyeken mindenütt előforduló kutyatejszender (Hyles euphorbiae). Elülső szárnya olajzölden mintás, hátulsó szárnya rózsaszínű sávokkal díszített. Nyáron repül. Ősszel, néha tömegesen jelenik meg egy hatalmas termetű vándorlepke a folyófűszender (Agrius convolvuli). Szárnyai garfitszürkék, önmagukban fehéren és feketésen mintázottak, potrohukon szürke és húsvörös sávokkal. Érden rendszeresen jelentkező őszi vendég a védett halálfejes lepke (Acherontia atropos). Torának halálfejrajzolata és sárga második pár szárnya könnyen azonosíthatóvá teszi.
Az éjjel repülő pávaszemes lepkék közül a nagy éjjelipávaszem (Saturnia pyri) Közép-Európa legnagyobb lepkéje. Éjjel denevérszerűen csapong a lámpa körül. Néhány évtizede még nagyon gyakori volt, ma már csak a felhagyott - nem permetezett - gyümölcsösökben maradt fenn. Védett. A feleakkora kis éjjelipávaszem (Eudia pavonia) hernyója kökényen él. Néhány helyen, így Ófaluban, gyakori. Áprilisban rajzik.
A nappali lepkék közül a fehér alapszínű, elülső szárnyán fekete pettyekkel díszített répalepke (Pieris rapae) és káposztalepke (Pieris brassicae) mindenki által ismert. Ez az ismeret azonban többnyire téves: a mindenütt, tavasztól őszig közönséges a kisebb, 5 cm fesztávolságú, sárgásabb tónusú fehérlepke a répalepke. Nála sokkal nagyobb, 6,5 cm fesztávolságú, krétafehér alapszínű a jóval ritkább káposztalepke. A törékenytestű, gyenge röptű mustárlepke (Leptidea sinapis) az ártéri erdő tisztásain repül. Fehér szárnyainak végén fekete újjlenyomatszerű nagy folt van. Ugyanebbe a családba, a fehérlepkék közé az egyszínű sárga (hím) vagy zöldesfehér (nőstény) citromlepke (Gonopteryx rhamni). Szárnyainak közepén egy-egy narancsvörös kicsi petty található. További fehérlepke fajok az egymástól nehezebben megkülönböztethető kéneslepkék, a közönséges kéneslepke (Colias hyale), a déli kéneslepke (Colias australis) és a csángó kéneslepke (Colias erate). Szárnyuk sárga alapszínű, szegélyén több kevesebb sötét mintázattal. Egyes években a délről bevándorló sáfrányszínű lepke (Colias croceus) is nagy számban látható. Főleg parlagokon, lucernaföldeken, a vasúti töltések oldalában találkozhatunk ezekkel a fajokkal.
A fehérlepkék közül legértékesebb az érdparkvárosi mészkőplatón sokfelé repülő ritka, védett dolomit-kéneslepke (Cloias chrysotheme). Szárnyai felűről erős narancsvörös behintésűek.
A nappali lepkék egy másik családja a kistermetű, 3-4 cm szárnyfesztávolságú, élénkkék vagy lángvörös, esetleg barna alapszínű boglárkalepkék.
Az Érden előforduló fajaik közül a védett, mintegy 4 cm fesztávolságú kis tűzlepke (Lycaena dispar) igazi ritkaság. Az ártéri, nedves területekhez kötődik, Európa szerte visszaszorulóban van, a brit szigetekről az elmúlt évtizedben halt ki. Attól tartok, érdi élőhelyén is végveszélybe került, az utóbbi egy-két évben nem láttam. A sziget erdő egykori nagytisztásán tenyészett. A legutóbbi (kb.12 évvel ezelőtti ) erdőirtás majd újratelepítés élőhelyén gyökeres változásokkal járt, lehet, hogy ezt nem tudta elviselni. A rokon kis tűzlepke (Lycaena phlaeas) szintén védett. Egyes években, főként ősszel, a harmadik nemzedék, nagyobb számban is jelentkezhet. Ilyenkor szívesen vándorolnak, a kertekben is megjelennek
A közönséges boglárka (Polyommatus icarus), árokszéleken, szárazabb és nedvesebb gyepekben, tisztásokon, mindenütt nagyon gyakori. A hím szárnyának felszine élénkkék, fonákát narancsárga foltok szegélyezik. A nőstények színe barna. Az égszinké boglárka (Polyommatus bellargus) a parkvárosi száraz réteken repül. Ugyanitt a molyhos tölgyes erdőszegélyen június elején a tölgyhajtások körül szálldosnak a tölgy csücsköslepke (Thecla quercus) frissen kikelt példányai. A lepkék barnásak, a hímek elülső szárnyain kék folt van.
A tarkalepkék közül mindenütt elterjedt a közönséges gyöngyházlepke (Issoria lathonia). Kertekben, száraz gyepekben mindenütt repül, legtöbb talán a vasúti töltések napsütötte lejtőin. A védett fajok közül a tarka szemfoltos nappali pávaszem (Inachis io) egész nyáron látogatja a virágokat. Főleg ősszel jelentkezik nagyobb számban a gyönyörű szép admirális lepke (Vanessa atalanta). Szárnyainak alapszíne bársonyfekete, hátulsó szárnyát lángvörös sáv szegélyezi, elülső szárnyán pedig egy vörös harántsáv előtt vakító fehér foltok sorakoznak. Mindenütt gyakori a tarka bogáncslepke (Cynthia cardui) és a kis rókalepke (Aglais urticae) is.
A pillangók hazánkban élő négy faja közül Érden három is előfordul. Ófaluban a régi temető körüli dombokon valamint a sziget erdőszegélyén repül a farkasalma lepke (Zerynthia polyxena). Sárgás alapú szárnya fekete-piros foltokkal mintázott. Szintén sárgás alapszínű, feketén mintázott a hátulsó szárnyán hosszabb függeléket viselő kardoslepke (Iphiclides podalirius) és a rövidebb nyúlványt viselő fecskefarkú lepke (Papilio machaon). Mindkettő a nagyobb lepkék közül való, szárnyaik fesztávolsága elérheti a 8-9 centimétert is.
A szemeslepkék szárnyain fehérközepű fekete szemfolt vagy szemfoltok találhatók. Népes társaságukból a Fundoklia-völgyben repül a védett tarka szemeslepke (Chazara briseis). Néha nagyobb távolságokra is elkódorog, én már a kertünkben is találkoztam vele. Mindenütt gyakori a vörös szemeslepke (Lasiommata megera)
Ha azt szeretnénk elérni, hogy a színpompás nappali lepkék ne csak futó vendégek legyenek a kertjeinkben, hanem mindennap gyönyörködhessünk bennük, ültessünk a kertbe nyáriorgonát. Ez a díszcserje csak névrokona az orgonának, nyárelőtől októberig hozza illatos virágfűzéreit, amely hetedhét határból maga köré csalogatja a lepkéket.
Hártyásszárnyúak
Szintén egy nagyon népes rovarrend, hazánkban több mint tízezer fajuk él közülük Érden is sok előkerült már. Ebbe a csoportba tartoznak a darazsak, a méhek és a hangyák.
Az ártéri erdő korhadó nyárfáiba ragja a petéit az acélkék testű, nagytermetű kék fadongó (Xylocopa violacea). Lárvája a pudvás fák belsejében fejlődik. Harcias külseje ellenére békés állat. Ugyanez nem mondható el a veszedelmes lódarázsról (Vespa crabro). A lakott helyeket többnyire kerüli, de az erdőkben mindenütt előfordul A legnagyobbtermetű darazsunk. 3-4 csípése az emberre nézve akár halálos kimenetelű is lehet.
A dúsan szőrözött testű poszméhek ugyancsak vad megjelenésűek, azonban békés rovarok, fullánkjukat gyakran akkor sem használják, ha kellene. A fekete alapon sárga és fehér keresztcsíkokkal díszített földi poszméh (Bombus terrestris) és az egyszínű fekete, vörös potrohvégű kövi poszméh (Bombus lapidarius) a kertek virágait rendszeresen látogatja.
Halak
A gerinces állatok közül Érd halfaunájáról sokat nem mondhatunk. Az Érd-sóskúti mészkőplató letörésétől délre, fakadó számos apró forrás korábban kis tavakat táplált, mára ezekből nem sok maradt. Legalábbis sajátos arculatú, érdekes mikrovilágú tó nem. Utolsók között a Riminyáki tó tartotta a frontot, mára azt is betongyűrűbe szorították. A két nagyobb patak vize pedig annyira szennyezett, hogy bennük semmiféle hal nem marad meg. Igy a Duna az egyetlen komolyabb víz, amely halakat tart el. Hogy milyen halak fordulhatnak elő az érdi szakaszon, arról komoly, tudományos felmérés sosem készült. Igy kénytelenek vagyunk a mai pecások és a régi krónikák emlékeire hagyatkozni. No és a tavaszi, nyáreleji árvizek után pocsolyákban, árkokban visszamaradó halak vizsgálatára.
Sajnos a Duna vize Budafokot, Nagytétényt, Csepelt követően - hogy csak a legnagyobb gyártelepeket és egyben ipari vízkibocsátókat említsük - meglehetősen szennyezett, fürdésre alkalmatlan. Ezért a kényesebb, igényesebb folyóvízi halak, amelyekből bőven fogtak azelőtt Érdnél is - mára eltűntek vagy legalábbis visszaszorultak a Dunából. A keszegfélék közül a bagolykeszeg (Abramis sapa), a jász-keszeg (Leuciscus idus), a karikakeszeg (Blicca bjoerkna), a laposkeszeg (Abramis ballerus) még rendszeresen fogható. A nemes halak közül a balin (Aspius aspius) és a csuka (Esox lucius) említhető. A "szeméthalak" közül a szélhajtó küsz (Alburnus alburnus), népies nevés "sneci" még csapatostul járja a sekély parti régiókat.
A régi krónikák hatalmas vizákról (Huso huso) is regélnek. Részben a vízszennyezettség mértékének ugrásszerű növekedése, valamint a Duna romániai szakaszán, a Vaskapunál történt erőműépítés miatt ma már nem úsznak fel ezek a hatalmas halak a Fekete-tenger felől.
Sajnos védett hal Érd területén lévő vizekből nem mutatható ki.
A kétéltűek
A kétéltűek osztályát két alosztályra osztjuk, a farkos kétéltűekre, - ide tartoznak a gőték és a szalamandrák, - valamint a farkatlan kétéltűekre, ide a békákat soroljuk. Valamennyi hazai kétéltűfajt természetvédelmi törvény oltalmazza, ezért befogni vagy elpusztítani őket tilos.
A farkos kétéltűek közül a közönséges vagy pettyes gőte (Triturus vulgaris) a város nedvesebb területein mindenütt előfordul. Igy Postástelepen, Érdliget és Tusculánum alacsonyabb fekvésű részein, Újtelepen egyaránt. Tavasszal a nagyobb esőzéseket követően a vízelvezető árkokban is rendre megjelennek. A szaporodási idejük ugyanis március végére, április elejére esik és ilyenkor mindig a vízben tartózkodnak. Erre az alkalomra az egyébként egyszerű, világosbarnás színű hím "nászruhát ölt" hátán hosszában kékes, csillogófényű taraj jelenik meg, a testét díszítő sötétebb foltok még erőteljesebbé válnak. A nőstény kisebb, egyszínű barna. Mindkét ivar hasa vöröses, feketén pettyezett. Testhosszuk (farokkal együtt), a 10 centimétert nem haladja meg.
Mégegyszer ekkora, vagy 16 -18 centiméteres valóságos óriás, a ritkább tarajos gőte (Triturus cristatus). Teste sötétebb, lényegesen erőteljesebb felépítésű. Párzási idejük alatt - ami ugyancsak a tavaszi időszakra esik - a hím gerince mentén magas, rostos szélű taraj fejlődik. A nőstény testmérete nem marad alatta a hímének, sőt hosszabb, karcsúbb farka miatt még nagyobb benyomást kelt. Tarajt azonban soha nem visel a hátán.
A gőték ragadozók, vízben élő rovarlárvákkal, csigákkal táplálkoznak. A tarajos gőték szívesen zsákmányolják a gyengébb pettyes gőtéket is, ezért egy élőhelyen együtt a két fajt általában nem találjuk meg.
A petékből kikelő gőtelárvák őszre fejlődnek ki. Ekkor elhagyják a vizeket és a partra húzódnak telelni. Egérlyukakban, földön heverő tuskók, kövek alatt, vagy csak egyszerűen a vastag avartakaró alá húzódva vészelik át a hideg időszakot. Ezért kora tavasszal a kerti munkák során is rájuk bukkanhatunk. Bántani vagy elpusztítani őkat oktalanság, hiszen hasznos, ártalmatlan állatok.
A békák közül legismertebbek a varangyok. A zöld varangy (Bufo viridis) és a barna varangy (Bufo bufo) azért kerül leggyakrabban a szemünk elé, mert egyáltalán nem ragaszkodnak a vízhez, esti-éjszakai vadászútjaik alkalmával egyre távolabb kalandoznak és a kertekben, lakóházak körül is megjelennnek. Igaz, bőrük könnyen kiszárad a meleg napon, ezért csak alkonyat után portyáznak. A nap többi részét kövek alatt, vízaknákban, pincékben, egyéb nyirkos helyeken töltik. Meztelencsigákkal, rovarokkal, gilisztákkal táplákoznak, rendkívül hasznosak. Nyári estéken a kerti villanylámpák körül is megjelennek, mert a fény a zsákmányul szolgáló rovarokat is vonzza, és ott terített asztal vár rájuk. Különösen aktívak a langyos estő öntözte nyárvégi, őszi estéken. Sajnos az utcai lámpákat is rendszeresen felkeresik, ezért nagyon sok esik gépkocsik áldozatául.
A zöld varangy 6-8 centiméteres, színe halványszürke, sűrű zöldes márványszerű rajzolattal. A barna varangy jóval nagyobbra nő meg, néha tenyérnyi nagyságú nőstényekkel is találkozhatunk. Teste kisebb nagyobb szemölcsökkel és bibircsókokkal borított, egyszínű barna. Mindkét faj bőre mérgező váladékot termel, amely a szembe jutva gyulladást okoz. Ezért soha ne fogjuk meg kézzel, vagy ne simogassuk őket.
Szaporodásuk vízhez kötött, ezért tavasszal visszafelé vándolnak peterakó helyeikre. Ilyenkor tömegesen keresik fel a Beliczai-sziget rendszeresen vízzel töltött mélyedéseit és a Bara-patak zsilipárkát. Az egyéb kisebb-nagyobb utcai vízfolyás, amelyből valamennyi a Dunába siet, azonban soha nem jelent bölcsőt a békák számára. Vizük ugyanis annyira szennyezett, hogy ezekben az ebihalak elpusztulnának. Sajnos maga a Bara-patak sem tisztább, ez alól csupán a Duna gát után következő rövid szakasz a kivétel.
A vizek egy része azonban olyan minőségű, hogy ha a lárvák nem is, kifejlett békák előfordulhatnak bennük. Igy például a Bethlen Gábor utca, Hunyadi János utca sarkánál az árokban, ahol két langyosvízű kis forrás vize összefolyik, rendre megfigyelni néhány kecskebékát (Rana esculenta). A varangyokkal ellentétben a kecskebéka egész életét a víz közelében tölti, békaugrásnyinál nagyobb távolságra a vizet soha nem hagyja el. Előnyben részesíti az olyan élőhelyeket, amelyek partját magas növényzet szegélyezi, és az olyanokat amelyben a víz is vízimentával vagy mással sűrűn benőtt. Nappal a parton vagy a víz szinén, sütkérezik, ám a legkisebb gyanús neszre a mélybe veti magát, a fenékre úszik és elrejtőzik az iszapban. Hangja jellemző "brekegés". Táplálékát különféle repülő rovarok, legyek, szúnyogok adják, de összeszedi a csigákat, férgeket is.
A kecskebéka a valódi vagy hosszúlábú békák családjának képviselője. Ebből a családból még két további faj előfordulásáról tudunk városunk területéről illetve közvetlen környékéről. Az egyik a kecskebékához hasonló megjelenésű és hasonló életmódú tavi béka (Rana ridibunda), a másik pedig az erdei béka (Rana dalmatina).
A tavi béka szórványosan többfelé is előfordult a vizek környékén, (Óváros, Riminyáki-tó, Érliget). Az elmúlt másfél-két évtizedben azonban a korábbi élőhelyein olyan változások mentek végbe, amelyek az élőhelyeket gyökeresen megváltoztatták. Lehet, hogy ma már csak Ófalu Dunához közel eső területein fordul elő.
Hasonló a helyzet az erdei békával is. Ez a barna színű, szemzugában sötét "bajuszcsíkkal" díszített kétéltű kifejezetten erdőlakó. Jómagam korábban több alkalommal is láttam néhány példányát a Hamzsabégi erdőben. Előbb az M 7-es autópálya építése, később az M 0-ás elkerülő autópályarendszer darabolta mind több kis taggá a valaha összefüggő erdőséget. Az is lehet, hogy az erdei béka napjainkra kipusztult Érd területéről.
Ha nem is pusztult ki, mindenesetre nagyon lecsökkent a száma a korongnyelvű békák egyetlen Érden élő fajának, a vöröshasú unkának (Bonbina bonbina). Ez az aprótermetű kétéltű mindössze 2-4 cm nagyságúra nő meg. Zömök testalkatú, lábai rövidek, ezért az unkák sokkal inkább másznak, mintsem ugrálnak. Háta világos vagy sötétebb szürke, egyszínű vagy zöldesfekete foltok tarkítják. Nevét jellemző mély, szünet nélkül ismétlődő "unk-unk" hangjáról kapta. Ma elsősorban a Duna mentén találjuk meg, főként a téglagyár környéki telepített nyáras egész évben mocsaras, sekélyvizű mélyedéseiben és Érdliget Budapesthez közel eső nedves területein. Kiváló unkatanya volt hajdanán a mai Ritmus áruház mögötti gyep az Érd-alsói vasút mentén. Az akkor mélyen fekvő területen a feltöltés előtt futballpálya állt (a helybeliek csak "gödör" néven emlegették). Később a pályát már nem használták, helyén az összegyülő esővíz egy nagyfelületű, sekély, csapadékos években egész évben víz borította mocsarat alakított ki. Ez az élőhely népesült be később vöröshasú unkákkal. Többszáz állatot tartott el a vízben kifejlődő szúnyoglárvák és szúnyogok tömege.
Bőre a varangyokhoz hasonlóan szúrós, kellemetlen szagú váladékot termel. Ha megriasztják és nem tud elmenekülni, a hátára fordul, testét homorúan megfeszítve holtnak tetteti magát és ilyenkor hirtelen szembetűnővé válik hasának élénk, lángvörös színe, amely a támadót meghökkenti.. Sokszor megfigyelhető, hogy a tapasztalatlan madarak nemcsak meglepődnek a hirtelen változáson de meg is ijednek és otthagyják áldozatukat.
Éjszakai, rejtett életmódja miatt ritkán találkozunk a barna ásóbékával (Pelobates fuscus). 6-8 centiméteres, a zöld varangyra emlékeztető megjelenésű állat.Ha a szemébe nézünk tekintetében azonnal észreveszünk valami szokatlant.Ennek a magyarázata egyszerű. Az ásóbékák családjának valamennyi képviselőjére ugyanis közösen jellemző, hogy pupillájuk, a békák többségétől eltérően, nem vízszintes fekvésű, hanem függőleges. További jellegzetes anatómiai vonásuk, hogy a hím és a nőstény egyaránt hátulsó pár lábának sarka közelében jól fejlett ásósarkantyút visel. Ennek segítségével "tolatva" pillanatok alatt képes magát a laza talajba ásni. Hangjuk mély, a tyúk kotkodácsolására hasonlít, jószerivel azonban csak a párzási időben hallatják. Lárváik legnagyobbak valamennyi békák ebihalainál. Az átalakulást követően hamarosan elhagyják a vizet és egész nagy távolságok megtételére képesek. Ott telpeszenek meg, ahol a talaj kellően laza ahhoz, hogy a napközben mélyre áshassák magukat és így védekezzenek a kiszáradástól.
Sajnálatos, hogy hasznosságuk és ártalmatlan voltuk ellenére a békák nem örvendeznek túlzott népszerűségnek. Ez alól egyetlen kivétel akad, a népszerű "időjós" a zöld leveli béka (Hyla arborea). Hátoldala élénk csillogózöld, hasoldala szürkés, és szürkéssárga csík húzódik a szemétől az orrnyílásokig is. Színét azonban változtatni képes, mindig olyan árnyalatú, amely tökéletes környezetbeolvadást jelent számára. A száraz faágak kérgéhez lapulva maga is barnává válik, a sárga kéregzúzmoval borított törzseken ő is sárga. Mivel elsősorban leveleken tanyázik, ennek megfelelően rendszeresen zöldnek látjuk, ha egyáltalán meg tudjuk pillantani.
Életmódjában a többi békától annyiban különbözik, hogy amíg azok kivétel nélkül a talajszint lakói vagy vízben élnek, addig a levelibéka a növényzeten tartózkodik, ott vadászik mindenféle apró rovarra. Néha a nagy jegenyefák legmagasabb csúcsáról hangzik a hímek jellezetes brekegése. Ilyenkor az állatok hatalmasra fújják a torkukon feszülő hanghólyagjukat, amely rezonátorként működve felerősíti a levegőrezgéseket.
Régebben, abban a hitben, hogy az időjárás változásokat előre jelzi, befőttesüvegben tartották. Jóslásra természetesen nem képes, a növényeken történő függőleges irányú mozgásának pedig ugyanaz az alapja, amiért a fecskék is alacsonyan repülnek, eső előtt: követik a táplálékul szolgáló rovarok mozgását. Magas légnyomás esetén a rovarok alacsonyan szállnak, hiszen ehhez kevesebb energiára van szükségük mint alacsony légnyomás esetén, mikor is nagyobb magasságokba emelkednek.
Hüllők
Érd hüllőfaunája, a változatos élőhelyeknek köszönhetően, gazdagnak mondható. Hazánkban összesen 15 hüllőfaj él, közülük Érdről eddig egy teknős, négy gyík- és négy kígyófaj került elő. Fontos hangsúlyoznunk, hogy hazánkban valamennyi hüllőfaj, a kétéltűekhez hasonlóan védett! Sem befogni, sem elpuszt ítani nem szabad egyetlen példányukat sem, mert aki ilyet tesz., törvénysértést követ el.
Teknősök
Egyetlen teknősünk, a mocsári teknős (Emys orbicularis). Ófalutól egészen Érd-Parkvárosig valaha nagy számban élt, szinte minden kevésbé bolygatott vizes élőhelyen jellemző volt. A város beépülése során a számára kedvező biotópok sorra megszüntek, így számuk az utóbbi másfél évtizedben jelentősen lecsökkent. Utolsó nagy populációjuk Érdligeten, a székesfehérvári vasútvonal aljában, az egykori szovjet repülőgép-irányjelző állomás mocsaras telepén volt. A katonai jelenlét miatt elkerített terület háborítatlanságot, a bővízű forrás és környező pangó víz kiváló táplálékszerző helyet jelentett számukra. A mocsarat hat-hét éve feltöltötték, ma már csak egy icipici tó jelzi a hajdani teknőstanyát. A sitthegyek alatt minden bizonnyal nagy számban pusztultak el közülük, annak ellenére, hogy a gimnázium tanulóival kétségbesett próbálkozást tettünk a védett állatok összegyűjtésére és elhelyezésére. Sajnos ez csak részben sikerült, alig egy tucat állatot tudtunk Ercsi környékére áttelepíteni. Ha a mocsarat feltöltése helyett inkább kikotorták volna, és az ősfüzek árnyékában a tavat teljes felületével meghagyják, az eredeti élővilág megőrzésével a budai Feneketlen tavat övezőhöz hasonló park kerülhetett volna a helyére.
A mocsári teknősök szívesen kalandoznak el a víz mellől. Főleg a tojásrakás idején kószálnak be nagy területeket, keresik a legmegfelelőbbnek tűnő száraz magaslatokat. Igy még ma is szinte Érd egész területén találkozhatunk velük. Érd-Parkvárosból, a legszárazabb köves platóról is hoztak már hozzám példányokat.Táplálkozni viszont elsősorban a vízben szoktak. Ragadozók, étrendjükön vízben élő rovarlárvák, ebihalak, - és ha el tudják fogni őket - kisebb halak szerepelnek.Tojásaikat a nőstények május végén rakják le. A kis teknősök szeptemberre fejlődnek ki, azonban csak a következő év tavaszán bújnak elő. Az alig ötforintosnyi puha páncélú apróságok sokszor hosszú vándorutat tesznek meg a legközelebbi vízig. Ilyenkor sok elpusztul közülük. Szeptember végétől nem táplálkoznak, október közepétől a vízparton, mélyen a talajba ássák magukat és ott telelnek. Április elején hagyják el téli szállásukat. Rögtön párzanak, rendszeresen táplálkozni csak ezután kezdenek.
Gyíkok
A gyíkok közül három, a fürge-, a fali- és a zöld gyík tudományos szempontból a nyakörvös gyíkok családjába tartozik. A negyedik faj egy másik család, a vakondokgyíkfélék képviselője.
A fürge gyík (Lacerta agilis) a legelterjedtebb hazai gyíkféle. Nevével ellentétben nem tartozik a leggyorsabbak közé. Feje nagy, széles, teste zömök, lábai vaskosak. Testhossza 20-25 cm lehet. A hím állat hasa zöld, hátán középen széles barna sáv húzódik. Mind a sáv , mind a test zöld felületei egyaránk kisebb nagyobb barnásfekete és apró fehér foltokkal mintázott. A nőstény hasonló megjelenenésű, de a test kétoldalt is barna. A tojásból kibújt kicsi gyíkok gyufaszálszerűek, egyszínű csokoládébarnák.
Érd egész területén megtalálható. Legjobban a kevésbé háborgatott nem túl magas füvel borított gyepes, gyomos területeket kedveli, különösen ott ahol partszakadások, szabad köves, homokos foltok szakítják meg a növényzetet. Szívesen húzódik ugyanis ezekre a foltokra napozni. Mivel az ilyen élőhelyek száma a város beépülésével egyre csökken, a fürge gyíkok is mind több korábbi lelőhelyeikről tűnnek el. Rendszeresen találkozhatunk velük a Fundoklia-völgy környékén, a vasúti töltések oldalában, a Ritmus áruház mögötti parlagterületeken és Érd-Ófaluban.
Ragadozó, elsősorban sáskákra, apró rovarokra vadászik. Októbertől április aföld alatti lyukakba húzódva téli pihenőt tart. Április elején hagyja el téli szállását és hamarosan párzik. A nőstény 10-12 lágyhéjú tojását száraz talajfoltokon a földbe rakja, azokat a Nap melege költi ki.
A fali gyík (Podarcis muralis) a fürge gyíkra emlékeztő megjelenésű, de karcsúbb, mozgékonyabb. Villámgyorsan mozog a legfüggőlegesebb felületeken is, bár a lábujjain tapadókorongok nincsenek. Valamivel kisebb, 16-18 centiméternél nagyobbra nem nő. Egész teste barna, önmagában apró sötétebb barna foltokkal mintázott. Csupán az oldalán alul fut végig keskeny csíkként egy halvány kék foltsor.
Mivel főleg száraz, köves lejtők, sziklafak, kőbányák meredek oldalain él, érdi előfordulása szórványos. A Fundoklia-völgy környékén és az Érd-felső vasútállomás peronján azonban rendszeresen látni. Néha elhagyott, romos házak, ritkán látogatott nyaralók épületein is megteleszik. Tápláléka rovarokból, pókokból, kisebb csigákból áll. Az ősz beköszöntével kövek, mohapárnák alá rejtőzik, és csak tavasszal bújik elő. Július elején 6-8 tojást rak a földbe.
A zöld gyík (Lacerta viridis) legnagyob hazai gyíkunk. Testhossza akár a 40-45 centimétert is elérheti. Karcsútestű, izmos felépítésű. A kifejlett állat alapszíne élénk sárgászöld, amely a hasoldal felé egyszínű sárgába megy át. Benne szabálytalan, apró "fröcskölt" fekete mintázat van. A hím torka a párzási időbén gyönyörű élénkkékké válik. A fiatal állatok egyszínű fakóbarnák. A rokon fajoktól eltérően szívesen tartózkodik a fák, bokrok ágain, ott vadászik apró rovarokra. Érden ritka, szórványosan azonban sokfelé találkozhatunk vele. A fürge gyíknál és a fali gyíknál jóval kevésbé viseli el a zaklatást, ahol háborgatják, onnan elhúzódik. A 70-es évek elején a gimnázium parkjában évekig élt néhány példány.
A gyíkok közül legritkább, igazi kuriózum a pannon gyík előfordulása. Ez a vékony, törékeny termetű gyíkféle egyetlen másik rokonfajával sem téveszthető össze. Mérete a 10 centimétert ritkán haladja meg, testszine bronzosan fénylő barna. Oldalán a szemétől kiindulva sötétebb barna sáv húzódik. Lábai nagyon vékonyak, alig képesek az állat testének kígyózó mozgását segíteni. Mint a neve is mutatja, hosszú ideig magyar állatnak tartották. Latin nevét Kitaibel Pálról a 18. század neves magyar természetkutatójáról kapta: Ablepharus kitaibelii. Ma már tudjuk, hogy nemcsak nálunk él, hazánktól délre, a Balkánon is előfordul, azonban mindenütt nagyon ritka. Korábbi legnagyobb egyedszámú hazai élőhelyeinek többségéről - a budaörsi, budai hegyekről - a főváros terjeszkedése folytán gyakorlatilag eltűnt.
Mindenütt csak a száraz, meleg, dolomitkopárok és nyílt dolomit sziklagyepek lakója. Érden egyetlen lelőhelye ismert eddig Érdparkvárosból, ahol az elmúlt tíz évben több példányt is látott, sőt fotózott Halász Antal tanár úr. Minden bizonnyal a Fundoklia-völgy déli lejtőjén is előfordul, hiszen a szarmata mészkőgörgeteges lejtők számos sajátosságukban a dolomit élőhelyekhez hasonlítanak.
A pannon gyík fokozottan védett!
Ezúton is kérjük az olvasókat, ha valahol ezzel a rendkívüli ritkasággal találkoznak, értesítsék a szerzőt a Vörösmarty Gimnáziumban.
Kígyók
A hüllők harmadik nagy csoportja, a kígyók közül, városunk területéről eddig a kockás siklót, a vízisiklót, az erdei siklót és a rézsiklót sikerült kimutatni.
Közülük leggyakoribb a kockás sikló (Natrix tesselata), amely még a vízisiklónál is jobban ragaszkodik a vízi élőhelyekhez. Érdszerte mindenütt előfordul, ahol kisebb nagyobb állandó vízfolyások, mocsaras, pangóvizes területek vannak. Leggyakoribb Érd-Óvárosban, a Beliczai sziget területén. A Dunába vezető sekély vízfolyásokban jó idő esetén nem egy napozó állatot megfigyelhetünk. Rendszerint az iszapos fenéken heverésznek. Éberek, ha közelebb lépünk és az árnyékunk mozgását megpillantják pánikszerűen menekülnek. Testük világosszürke alapon sötétebb szürke kockás. Főlek apró halakkal, békaporontyokkal táplákoznak.
A hasonló környezeti adottságú helyeken élő vízisikló (Natrix natrix) meglévő sárgás tarkófoltjáról egyértelműen azonosítható. Szintén kiválóan úszik, gyors, úszás közben azonban - a kockás siklóval ellentétben - bár lebukni is képes, a fejét a vízből kiemelve tartja.
Az erdei sikló (Elaphe longissima) jóval termetesebb két rokonfajánál, amíg amazok a méteres hosszúságot nem érik el, az erdei sikló azt rendszerint túl is haladja, sőt másfél méteres példányai is ismertek.Teste egyszínű barna, csak a hasoldal világosabb, drappos vagy sárgás. A bozótos erdei élőhelyeket kedveli, Érden csak a Vincelléri erdőből van előfordulását bizonyító megfigyelés. Általában a kivágott farakásokba, ágkupacokba húzódik, ahol rágcsálókra vadászik. Szívesen megy fel a fákra is, ahol a madárfészkeket fosztogatja. Ennek ellenére hasznos, védett, törvényes eszmei értéke:
Hasonló a helyzet a rézsiklóval (Coronella austriaca) is, bár ez kígyó nem az erdők, hanem a száraz, köves, napos lejtők lakója, és az ott élő gyíkokra vadászik. Csupán a Fundoklia-völgyből és Érdparkváros néhány pontjáról van adatunk. Testhossza 60-75 cm lehet, a hímek rézbarnák, a nőstények szürkék, a hátuk közepén pedig hasonló színű, sötét foltsor húzódik.Az ivaroknak ez a színkombinációja és a mintázat a keresztes viperára emlékeztető megjelenést ad nekik. Ráadásul az általános kígyószokástól eltérően a rézsikló, akárcsak a keresztes vipera, nem tojásokat rak mint a többi sikló, hanem utódait elevenen hozza a világra.
Rézsikló, vízisikló, keresztes vipera, az érdi polgárok nagy többségének számára sajnos egyremegy. Évről évre rendszeresen kapok telefonhívásokat,- sőt még a lakásomon is felkerestek befogott kígyóval - abban a hitben, hogy a kertben, fészerben, udvaron viperát láttak, vagy vipera harapott meg valakit. Ezúton is szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy Érden, és tágabb környékén sehol, semmiféle mérgeskígyó faj nem él. Tárnokon sem, ahol egy játszóteret azért zártak le a közelmúlban, mert ott viperát látott egy "szakértő". Ezek egészen nevetséges, megalapozatlan, pánikkeltő állítások. Arról van szó, hogy például az 1999-es csapadékos évben sokfelé keletkeztek kisebb-nagyobb felületű pangó belvizek és ezekben a nedves területeken a szívesen kóborló vízi- és kockás siklók megjelentek. Ez történt Újtelepen is, ahonnan több viperariasztást kaptam ebben az évben. A helyszínen azután mindig kiderül, hogy ártalmatlan, hasznos, sőt védett siklók valamelyike okozott riadalmat.
Akár a többi állatcsoportot sem, korábban soha, senki nem kutatta Érd madárvilágát. Ha akadt is ilyen lelkes természetbúvár, eredményeit nem publikálta. Ezért csupán az utóbbi évek, közel sem teljes madárlistájáról csemegézhetünk.
A madarak rendszerére jellemző, hogy az egyes rendeket egy-egy jellemző fajról nevezték el. Igy a szakkönyvekben a vöcsökalkatúak rendjéről, lúdalkatúak rendjéről stb. olvashatunk.
A gólyaalkatúak közül a névadó faj, a fehér gólya (Ciconia ciconia) nem fészkel Érden. Hébe-hóba, kora tavasszal azonban feltűnnek a messziről jött vándorok. Néhány évvel ezelőtt hosszasan gyönyörködtünk a házunk felett keringő gólyapárban. Kinyújtott nyakkal -ahogyan a gólyafélék repülnek - méltóságteljesen kőröztek a magasban, mi úgy éreztük, éppen felettünk. Több órán keresztül láthatóak voltak, úgy tűnt, mintha terepszemlét tartanának. A ma már közel sem olyan csendes Tusculanum azonban nem felelt meg az izlésüknek, mert lassan továbbálltak.
A gémfélék közül egyedül a szürkegémet (Ardea cinerea) említhetjük. Erre a fajra jellemző, hogy telepesen, általában sűrű nád között vagy nagy fűzfákon fészkel. Érden nincsenek meg ezek az adottságok, ezért fészektelep sincsen. Mivel azonban a fészket elhagyó madarak szívesen csavarognak, a Duna mentén időnként találkozhatunk egy-egy példánnyal. Rendszerint a sekély parti vízben, vagy a tocsogókban halásznak.
A lúdalkatúak legismertebb Érden is megfigyelt madara a bütykös hattyú (Cygnus olor). Érdekes ennek a tetszetős nagy madárnak a története. Hazánk területén a XIX. században még költött, a századfordulóra fokozatosan visszaszorult, az 1973-ban megjelent összefoglaló szakmunka pedig már arról ír, hogy vonulásai alkalmával is csak elvétve téved hozzánk, mint fészkelő régen kipusztult. Azután a 80 években fordult a kocka...Innen is onnak is az ország egész területéről jöttek a hírek, bütykös hattyút láttak. A balatoni és a Velence-tavi beszámolók pedig már a fészkeléséről is szóltak... Ma már a helyzet közismert, nagyobb tavaink időnként már terhessé váló, közönséges madara lett. Nem csoda, hogy a túlnépesedés elől is odébbálló bütykös hattyúk Érden is megjelentek.
Késő őszi, tél eleji vendégmadarak a vadlibák. Ha le nem is szállnak, a nagylilik (Anser albifrons) és a vetési lúd (Anser fabalis) csapatok rendszeresen láthatók, amint elnyújtott "V" alakban, halk lármával átrepülnek felettünk.
A kacsák közül a tőkés réce (Anas platyrhyncha) a Duna menti területek madara. Szívesen járnak be az ártéri erdő magas vízállás esetén nyáron is vízborította mélyedéseibe. A gácsér feje és nyaka fénylő sötétzöld alján egy fehér örvvel, a tojó egyszínű barnán kendermagos. Jellegzeteségük a mindkét ivar szárnyának evezőtollain fehér keretben ékeskedő kék tükörfolt. Télen délre húzódnak, de mindig akadnak áttelelő példányok. Ilyen volt Lajos is, a tőkésréce gácsér, melyet egy zimankós téli délelőttön éppen felettünk hagyott el az ereje. A kertben landolt az elfáradt, csontsovány madár. Néhány hét alatt sikerült felerősítenünk, és attól kezdve egész nap vígan ácsorgott narancssárga csizmájában a fenékig befagyott bádoglavór peremén.
A nappali ragadozó madarakat a sólyomalkatúak rendjébe soroljuk. Közülük legjellegzetesebb érdi madár a vörös vércse (Falco tinnunculus). Rendszeresen fészkel a Duna meredek letörésű magaspartjának megközelíthetetlen peremén. Ismerünk azonban vörösvércse fészket Újtelepről és Érdligetről is. A vadászó madár röpte nagyon jellegzetes "szitálás". Ilyenkor egy helyben lebeg, miközben szeme fürkészően apró rágcsálók után kutat. A trükkje az, hogy a madár szembefordul a széllel, és gyors szárnyrezegtetés közben ugyanolyan sebességgel repül. Mivel kizárólag egerekkel, pockokkal táplálkozik, rendkívül hasznos. Noha törvénnyel védett, többször is került hozzám légpuskával meglőtt, sebesült madár. Érhetetlen, hogy akadnak aljas, lődühtől hajtott emberek, akik képesek légpuskát emelni erre, a kedves, tetszetős megjelenésű madárra.
Nyáron csak elvétve látni, télen azonban mindennapos madárvendég az etetők környékén a nagyobb galambméretű karvaly (Accipiter nisus). Villámgyorsan érkezik, és mire az etetőn kosztolók felocsúdnak, már visz is egyet közülük. Rendszerint veréb az áldozat, de ha teheti nagyobb madarakat, feketerigót, balkáni gerlét is elkap. Ennek ellenére védett, feltétlen kíméletet érdemlő madár.... Ő is csak ugyanazt szeretné, amit az etetőn összegyültek,... jóllakni.
Nagyobb termetű, mintegy tyúknagyságú, azonban sokkal karcsúbb, a gabonatáblák mentén rendszeresen megfigyelhető egerészölyv (Buteo buteo). Színe világosabb vagy sötétebb barna, néhány elszórt fehér tollvéggel. Szintén nagy pocokfogyasztó, emellett zsákmányául ritkábban hörcsög, ürge, vagy vakond is szolgál. Szívesen kering nagy magasságokban , miközben jellegzetes "hijé-hijé" kiáltásait messzire hallatja.
Ritka téli vendégként a kis sólyom (Falco columbarius) is ismert Érdről. A Szép Ilonka utcában érte baleset - talán egy autó ütötte el - elhullottan került megtalálói kezébe. Úgy tudom engedélyt kértek kitömetésére, további sorsa azonban ismeretlen számomra.
A tyúkalkatúak rendjébe földön fészkelő, kapirgáló lábú, szedegető csőrű madarak tartoznak. Közülük a fürj (Coturnix coturnix) a legkisebb, alig ökölnyi madár. A Kakukkhegyen, a Sánc-hegyen, és a Magasparton sokfelé hallani nyáron szüntelen pitypalatyolását. A nagyobbtermetű fogoly (Perdix perdix) azelőtt népes csapatokban élt Érd és Százhalombatta között a parlagokon és a gabonaföldeken. Sajnos az ország egész területén visszaszorult, sőt sok helyről eltűnt. Alig néhány év alatt a vadászható vadmadárból rendkívüli ritkaság lett...Ma is él-e egyáltalán egykori élőhelyein nem tudom... Bár többször jártam az elmúlt években az említett területeken, soha, egyetlen darabot sem láttam belőlük.
Tyúkalkatú a vadászfácán (Phasianus colchicus) is. A város peremterületein, a vetések közötti cserjesorok, parlagföldek, gyepek jellemző madara. Érdparkvárosban az Ötvös utca környékén, az M 7-es autópálya mentén, Érdligetnek a főváros felé eső szegélyén rendszeresen látni ebből a díszes, nagy madárból. Pedig nálunk nem őshonos, igazi hazája Ázsia. Európában csupán a Kaspi-tenger nyugati partvidékén és a Kaukázus északi völgyeiben fordul elő. Attól keletre egész Mandzsúriáig, Kóreáig, dél felé Kína középső területéig tenyészik. Hozzánk római közvetítéssel került, elvadult és meghonosodott. Bél Mátyás 1735-ben már mint gyakori madárról ír róla. Az országban sokhelyütt mesterségesen szaporítják és telepítik, mert jól repülő, Széchenyi Zsigmond szerint "kiváló sportot adó" vadászmadár. Száma az utóbbi években észlelhetően megcsappant. Ennek egyik magyarázata a légpuskás orvvadászok eléggé el nem ítélhető orvvadászata. Magam is láttam egyszer alkonyatkor, Érdparkvárosban, a fák ágaira felgallyazó, alvó madarakat becserkésző vadorzót.
Újteleptől és Parkvárostól a Sóskút-Tárnok irányban húzódó száraz, magasfüves területeken a darualkatúakhoz tartozó haris ( Crex crex) is előfordul. Fészkét mindig a magas fűbe rejti. Könnyen felismerhető, mert meglehetősen magas, lapos tetejű alkotmány. A madár hasznos rovarpusztító. hangja jellegzetes, harsogó.
Minden kisebb nagyobb állóvíz, halastó elmaradhatatlan, legközönségesebb két vízimadara a vízityúk (Gallinula chloropus) és a szárcsa (Fulica atra). Fekete, tyúknagyságú madarak. A vízityúk csőre pirosas, a szárcsa fején pedig a csőr fölött, jellegzetes, nagy fehér homlokfolt van. Nehézkesen szállnak fel a vízről, először hosszasan futnak a tetjén, tapossák, csak azután kelnek szárnyra. Korábban a Riminyáki tavon, az érdligeti katonai repülőgépirányító mocsaras taván és egyebütt is ahol náddal szegélyezett szabad vízterület volt, felbukkantak. Élőhelyeik felszámolása miatt az utóbbi években alig látni belőlük.
A lilealkatúak közül az ugartyúkról (Burhinus oedicnemus) kell először szólni. Ez a madár nem él sem Érden, sem a környékén. Hogy mégis megemlítjük, ennek az az oka, hogy régi irodalmi adatok említik városunk területéről, és ezért gyakran az újabb ismeretterjesztő írásokba is bekerül. Ez azonban tévedés. Ha élt is valaha Érden, - ami nem zárható ki, mert korábban például Mór környékén is a parkvárosi mészkőplatóhoz hasonló élőhelyen költött - mára kipusztult, és felbukkanására nem is számíthatunk.
A tudni kell róla, hogy különleges megjelenésű, hatalmas, kerek sárga szemű madár. A Kiskunsági Nemzeti Park homokpusztáinak szigorúan védett területein élő ritkaság.
Az ugyanebbe a rendbe tartozó sirályok közül azonban a Duna mentén, több fajjal is találkozhatunk. Télen átvonuló vendégként, nálunk ritka északi fajok is felbukkanhatnak. Ilyen a rendszerint novembertől Magyarországra húzódó viharsirály (Larus canus) és az ezüstsirály (Larus argentatus), bár utóbbival nemegyszer az év egyéb időszakaiban is találkozhatunk. Közülük legismertebb a csokoládébarna fejű dankasirály (Larus ridibundus), amely költőmadarunk. Érdi fészkeléséről nem tudunk, ám a közeli kajászói halastavakról elcsavargó madarak a szántóföldeken néha nagy számban vendégeskednek. Főleg a friss szántáson bogarásznak és minden kisebb-nagyobb rovart összeszednek.
A galambalkatúak legközönségesebb képviselője a balkáni gerle (Streptopelia decaocto), a mindenki által jól ismert vadgalamb. Szinte hihetetlen, hogy ez a madár hetven évvel ezelőtt még teljesen ismeretlen volt hazánk területéről. Csak a harmincas évek elején jelentek meg az első példányok, megtelepedése a negyvenes évekre esik. Azóta rendkívüli módon elszaporodott, nincs olyan zug, amely ne lenne megfelelő számára. Teljesen urbanizálódott, fészkét - egyéb híján - ablakok virágládáiba, ereszcsatornákba rakja. Építésére minden "csőrbeférő" vicik-vacakot felhasznál, drótdarabokat, papírt, szemetet. Elsősorban azonban fák magasabb ágain fészkel, egy kertben akár több fészek is lehet. Sokan nem szeretik, mert csapatostul szállhatják meg a baromfikifutók etetőedényeit és a szemet felcsipegetik a háziszárnyasok elől. Szelidítve kedves, okos madár. Változatát, a kacagó gerlét kalitkamadárként mesterségesen is tenyésztik.
A balkáni gerle térhódítása visszaszorította eredeti élőhelyeiről a vadgerlét (Streptopelia turtur). A vadgerle hasonlít a balkáni gerléhez, hasonló alkatú és méretű, ám tarkánbb nála. Fejének teteje kékesszürke, a begy és a melle sötét borvörös,a has és a farok töve fehér. Soha nem volt városlakó, bár a külterületeken, kertekben megjelent. Az utóbbi évtizedekben nagyon visszaszorult, Érden csak a Kakukk-hegy környékén és a Sánc-hegy előtti gyümölcsös platón költenek.
A kakukkalkatúak egyetlen hazai képviselője a kakukk (Cuculus canorus). A Beliczai sziget ligeterdeiben gyakran hallhatjuk hangját. Érdekes, hogy az utóbbi években a város egyéb negyeiben is meg-megjelenik. Én magam többször láttam Tusculánumban, és tavasszal napokig beszéltgetett egy pár a Vörösmarty Gimnázium kertjében is. Közismert, hogy fészket nem épít, tojásait más madarak fészkébe csempészi. Érden vörösbegyfészekben figyelték meg parazitizmusát.
A bagolyalkatúakat gyakran hívják éjszakai ragadozóknak. Valóban ragadozó életmódot folytató, éjjel tevékenykedő madarak.Fejlődéstani kapcsolatban azonban nincsenek a sólyomalkatúakkal.
Közülük Érden is fészkel az emberi környezetben szívesen tanyát verő gyöngybagoly (Tyto alba guttata). Kutyavár környékén a 70-es években több pár is költött.A kistermetű kuvik (Athene noctua) jelenlétét rendszerint csak a hangja árulja el. Késő este repül, elvétve megpillanthatjuk, amint a város kevésbé lakott területein, az utcai lámpák körül repdeső rovarok közül próbál vámot szedni. Ez vesztét is okozhatja, mert az alacsonyan suhanó madár könnyen válik gépkocsik áldozatává. Csapatostul telelnek néha a város fáin az erdei fülesbaglyok (Asio otus). Nyáron is láthatjuk őket, amit meleg estéken hangtalanul suhannak keresztül a gyümölcsösökben. Ha tartósan hidegre fordul az idő, csapatokba verődnek és országszerte kóborolnak. Igy jutnak el hozzánk is... Hasonló életmódot folytatnak a réti fülesbaglyok (Asio flammeus) is. Télen esetenként velük is találkozhatunk, bár jóval ritkábbak..Ha nem zaklatjuk őket, nappal is jól megfigyelhetően ülnek a magasabb fák ágain és álmosan pislognak.
Sokan a legszebb hazai madárnak tartják a szalakótaalkatúakhoz tartozó gyurgyalagokat (Merops apiaster). Valóban, a szikrázó napsütésben, repülő rovarok után cikázó tarka madarak a trópusok tollcsodáit idézik. Régebben a Fundoklia-völgy elején, Érdligeten az egykori homokbányánál és Ófaluban a magaspart lazább talajú szakadásain egyaránt költöttek. Ma is megvannak még szerencsére, de számuk egyre kevesebb. A Fundoklia-völgyből végleg eltűntek, Érdligeten sem fészkelnek már, de fel-felbukkannak a meredek homokfalak előtt, mert itt tudják összszedegetni a legfőbb táplálékukat jelentő különböző darázsféléket. Egyedül az ófalusi fészkelőhelyen költ néhány pár...Elköltözésük a szüntelen háborgatásnak tudható be. Ez azért szomorú, mert a közelünkben például Beloiannisz telepen egész alacsonyan egy nagy telepnyi költ ebből a csodaszép madárból. A repülő gyurgyalag szüntelen hallatja fülytülő-csivitelő hangját, így jelenlétét, ha nem is látjuk, elárulja.
Hasonlóan kékesen csillogó, repülő drágakő a jégmadár (Alcedo atthis). Érdi költőhelyéről nem tudunk, de ófalusi jelenlétét megbízható megfigyelő igazolta.
Ugyancsak ebbe a rendbe tartozik a búbosbanka is (Upupa epops).Fejtetőjén ékeskedő, legyezőszerűen széttárható tollbóbitájáról azonnal azonosítható. Érden nem gyakori, bár többfelé költ, és hébe-hóba a kertekben is felbukkan. Röpte a harkályokéhoz hasonló, ívelt. Mivel rovarokat fogyaszt, nagyon hasznos madár.
A harkályalkatúak közös sajátossága jellegzetesen hullámzó röptük, továbbá az, hogy szárnyalás közben hangosan kiáltoznak. Az ide sorolt madarak közül elsősorban a lakott területek harkálya a nagy fakopáncs (Dendrocopos major). Gyakran látni, amint villanyoszlopok oldalára ülve pergő tam-tamot ver. Tévedés azt hinni, hogy ilyenkor zsákmány után kutat, ezzel a hanggal adja tudtára a többi harkálynak, hogy ez az ő fészkelőterülete. Az ember közelsége nem zavarja, szívesen költ kertekben, gyümölcsösökben. Minden évben új odvat váj magának. Termetre és színre is nagyon hasonlít hozzá a balkáni fakopáncs (Dendrocopos syriacus). Különbség a fej tollazatának mintázatában van, a fehér fültájékot és a fehér nyakfoltot nem választja ketté egy fekete sáv, mint a nagy fakopáncs esetében. Életmódja is hasonló, nagyobb városokban parkokban költ. Mivel Érden egyetlen komoly, idős fákból álló közpark sincsen, a balkáni fakopáncs is a kertekbe húzódik. Ritkán a kis fakopáncs (Dendrocopos minor) is felbukkan. Egy alkalommal a kertünkben gyönyörködtem ebben az öklömnyi kis harkályparódiában. Amilyen kicsi olyan lármás. Könnyen felismerhető, mert sokkal több a fekete-fehér pepita szín a tollazatában mint más harkályokon.
Legnagyobb harkályunk a sziget erdő féltett kincse a fekete harkály (Dryocopus martius). Akkora mint egy varjú, a tolla is hasonlóan feket, messzire virító élénkvörös tarkófolttal.
Ritkábban a zöld küllővel (Picus viridis) is találkozhatunk. Néha ugyan a házak közé is belátogat, szívesebben tartózkodik azonban zártabb erdőkben. Ófaluban, a Vincelléri erdőben tölgyfáin és a hamzsabégi erdőben is honos. Főleg hangyákkal táplálkozik, ezért nemegyszer a földön találjuk bogarászni. Rendszeres látogatója a város északi határán húzódó plató mezei hangya bolyainak. Harkály rokonságát nem tagadja meg, mert faodvakban költ.
A verébalkatúak vagy ismertebb nevükön énekesek népes rokonsága számos fajjal képviselt az érdi faunalistán..
A magyar nép legkedvesebb madarai talán a pacsirták. A mezei pacsirta (Alauda arvensis) mindenütt költ a város határában, ahol összefüggő, nagy szántóföldek húzódnak. Hangosan énekelve, függőlegesen is képes a magasba emelkedni. Gyönyörű éneke szerény külsőt takar, földszínű barna, akár egy veréb. Közeli rokona a búbos pacsirta vagy pipiske (Galerida cristata) hasonló megjelenésű, fején azonban tollbóbita van. A mezei pacsirtával ellentétben a pipiskék állandó madarak. Ha jön a tél a város belső terülteire húzódnak, rendszeres láthatók a lakótelepen és a vasútállomások környékén. Annyira terepszínűek, hogy csak akkor venni őket észre, ha lépteinkre fázósan összehúzódva továbbszaladnak.
A fecskék közül a molnárfecske (Delichon urbica) és a füstifecske (Hirundo rustica) egyaránt fészkel a városban. A molnárfecske kicsit zömökebb, villás farka rövidebb, fészke sárból készül, és a madár eresz alá, a házak külső oldalára rakja. Éveken keresztül több molnárfecske is költött az Érd-felső vasútállomás épületén, a főút felöli oldalon. A füsti fecske tolla fényes kékesfekete, a homloka és a torka vörösbarna. Fészkét ugyancsak sárból, rendszerint épületek belsejébe, teraszokra, tornácokra építi. Mindkét faj hasznos légy és szúnyogpusztító.
A sárgarigó (Oriolus oriolus) fűszálakból művészien megépített, zárt fészkét főleg nyárfák lombkoronájának felső, vékony ágai közé fonja. Jó ideje költ két vagy három pár a gimnázium parkjában. Éneke nagyon szép trillázó fütyülés.Örömmel hallgatjuk, mert ha megszólal, a közeledő évvégét jelzi. Hazaérkezése ugyanis április végére, május legelejére esik.
Talán nem mindenki tudja, hogy a varjúfélék is az énekesek közé tartoznak. Közülük legtermetesebb, hatalmas szép madár Mátyás királyunk címermadara, a holló (Corvus corax). A holló története a bütykös hattyúéhoz hasonló. Nemcsak Magyaroszágról, csaknem egész Közép-Európából kipusztult a hatvanas évek elejére. A környező országok és a hazai természetvédelmi erőfeszítéseknek köszönhetően azonban a hetvenes évek közepén újra megjelent nálunk. Azóta pedig rohamosan elterjedt, olyannyira, hogy én magam is láttam már Érden hollót. Hangja is nagyon jellegzetes rekedtes krog-krog.
A kisebb testvérfaj, a fénylő, feketéskék tollú vetési varjú (Corvus frugilegus) megjelenése mindig a hideg beköszöntésének a jele. A télen hozzánk húzódók nem nálunk keltek ki a tojásból, főleg északkelet felől érkeznek évről évre hatalmas csapatok, amelyek egy része továbbvonul még délebbre, egy része viszont itt telel át. Megjelenik a kertekben, elhordja a fán maradt diót, mandulát, hullott almát, és nagyon szeret kukázni, túrkálni a trágya vagy komposzthalmokban. Gyakran együtt jönnek a szürkemellényes dolmányos varjakkal (Corvus cornix) sőt csókákkal (Coloeus monedula) is.
A szintén rokon hosszúfarkú, fénylő fekete-fehéren tarka szarka (Pica pica) állandó madarunk. Sokfelé költ, fészkeit szívesen építi a vasútmenti akácosok, vagy a szántóföldeket szegélyező mezővédő erdősávok fáira. Néha a sűrű cserjéssövényekben is költ. Nagyon tanulékony, okos, ravasz madár. Bár kifosztja az énekesmadarak fészkeit is, egér- és pocokpusztításával a kártékony rovarok összefogdosásával jelentős hasznot hajt.
Hasonló megítélés alá esik a mátyásmadár vagy szajkó (Garrulus glandarius). A zárt erdőségektől a cserjés ligetekig mindenütt előfordul. Hébe-hóba a kertekben is megjelenik. Tollazata díszes, homloka fehér széles fekete csíkokkal, ez a csíkozás a lilásrózsaszín fejtetőre is ráhúzódik. Hátoldala is lilásvörös, amely a farok felé palaszürkébe megy át. Vegyestáplálkozású, rovarpusztításával hasznos, de a kisebb madárfészkeket is kirabolja. Szívesen fogyaszt makkot. Állandó madár, ám kóborlásra hajlamos.
A cinegefélék népes családjából a legtermetesebb a széncinege (Parus major). Ki ne ismerné a madáretetők kedves téli vendégét. Mindig a hideg érkezését jelzi, ha a kertünkben megjelenik. Rendszeres etetéssel a kertbe szoktatható, ha azt is szeretnénk, hogy ott is költsön, meterséges faodukat kell kihelyeznünk. Évenként kétszer, néha háromszor is költ. Igazi ingyenmunkás, mert nagyon sok áttelelő lárvától, bábtól tisztítja meg a fák ágait. Kisebb nála és mozgékonyabb a kékcinke (Parus coeruleus). Hasonlít nagyobb testű rokonához, ám pofái kétoldalt és a homloka fehér, fejteteje pedig élénkkék. Jól megférnek együtt, mert nem jelentenek igazi táplálkozási konkurrenciát egymásnak. A kékcinke azokat a vékony ágvégeket, rügyeket kutatja végig, amelyekhez a széncinke nem fér hozzá. A Vincelléri erdő és a Hamzsabégi erdő tölgyeseiben a feketesapkás barátcinege (Parus palustris) költ. A házak 2közé a kertekbe, azonban ritkábban húzódik be.
A csuszka (Sitta europea) az egyetlen olyan madárfaj, amely a fatörzseken fejjel lefelé haladva is képes mozogni és vadászni. Fejteteje, háta kékesszürke, torka fehér, hasoldala sárgás, oldalul élénk vörösbarna. Erdei madár, Érd fás, bokros helyein többfelé költ. Néha a kertekben is felbukkan, főleg késő ősszel és télen, amikor a cinkékhez hasonlóan kóborol. Sőt néha közös csapatokba verődve, együtt jelennek meg az etetőkön.
Egyik legkisebb madarunk az ökörszem (Troglodytes troglodytes), Érden minden erdőfoltban otthonra lel. Nagy, boltozatos fészkét a földön, gyökerek között, bokrok tövében jól elrejtett helyekre építi. A madarat gyakran látjuk a földön heverő, favágás után otthagyott kötegek nagyobb ágai között bújkálni. Kicsi farkát mindig felfelé meresztve tartja. Rovarokkal táplálékozik, nagyon hasznos.
Ha valakit megkérdeznek, hogy mit gondol, melyik lehet a leggyakoribb kerti madár, minden bizonnyal sokan lesznek, akik a fekete rigó (Turdus merula) mellett teszik le a voksukat. Tény és való, hogy a balkáni gerléhez és a házi verébhez hasonlóan teljesen urbanizálódott. Ma már az emberi környezettől távol nagyon megritkult, városi populációi viszont országszerte roppant népesek. Az új körülményekhez történő gyors alkalmazkodás napjainkban, a szemünk előtt zajlott, zajlik. A fekete rigók táplálkozási, költési, vándorlási szokásai is jelentősen megváltoztak. Az eredetileg rovarevő faj mindenevővé vált, szívesen csipkedi a cseresznyét, hordja a szőlőt, váj hatalmas lyukakat az érett almába és körtébe. Mégis azt mondom, ne sajnáljuk tőlük a finom falatokat, mert csak hasznos segítő tevékenységéért nyújtja be ilyenkor a számlát. Fészkét a kertekben lehetőleg magasra, rejtetten, a fák, bokrok koronájába építi. Mindent beleaplikál amihez csak hozzáfér, szívesen dolgozik műanyagzsacskókkal, spárgával, papírdarabkákkal. Egy kertben több fészek is lehet, ami azt jelzni, hogy a madaraknak a szabad természetben megfigyelhető távolságtartó magatartása is lecsökkent. A városiasodott feketerigók a tél elől történő elköltözést is feladták és a cinegék mellett a madáretetők, a vetési varjak mellett a komposztgödrök legjellemzőbb látogatói.
Téli vendégként gyakran jelennek meg kisebb nagyobb csapatokban a városban a fenyőrigók (Turdus pilaris). Főleg a bokrokon lévő kökény, galagonya terméseivel, különböző bogyókkal táplálkoznak. Egy-két félbevágott főtt krumplival az etetőkbe csalogathatók. Hamuszürke fejéről és nyakáról, gesztenyebarna hátáról ismerhetjük fel. Egy alkalommal télen néhány örvösrigót (Turdus torquatus) láttam a kertünkben. Hazája Észak-Európa, illetve Közép-Európa magashegységei. A nagy hidegek elől délebbre húzódik, így nálunk is fel-felbukkan. Tollazata sötét tónusú, mellén széles, fehér, örv alakú folt van. Az énekes rigó (Turdus philomelos) erdei madár, a tapasztalatok szerint a fekete rigóhoz hasonlóan újabban a városokban is megjelenik. Érden valamennyi nagyobb erdőfoltban költ. Barna színű, főleg a nöstény, jól láthatóan sűrűn pettyes.
Rendszerint egy kiemelkedő ponton üldögélve, oda vissza-visszaszállva vadászgat rovarok után a cigány csaláncsúcs (Saxicola torquata). Szinezetükben a fekete, a vörös és a fehér színek uralkodnak, a fej, a torok és a hát fekete, a farkon sok a rozsdával szegélyezett fehér szín. Az Érdparkváros felett húzódó platón és a Sánc környékén látni leginkább. Fészkét a talajon, leggyakrabban árokpartok oldalában, a fű közé építi.
Egy kicsit hasonló megjelenésűek a kertekben sokfelé fészkelő rozsdafarkúk. A kerti rozsdafarkú (Phoenicurus phoenicurus) alsó teste vörös, a házi rozsdafarkúé (Phoenicurus ochruros) fehéres, a faroktollak alul mindkét esetben vöröslők. Fészkelési szokásukban is eltérés van, a kerti rozsdafarkú mindig odvakban költ, a házi rozsdafarkú viszont szívesen rakja fészkét fészerek ereszébe, padlászugokba. Mivel kizárólag rovartáplálékon élnek, nagyon hasznos madarak.
Amilyen gyönyörű az éneke, olyan jelentéktelen külsejű madarunk a fülemüle vagy csalogány (Luscinia megarhyncha). Kisebb rigónagyságú madár, tollruhája egyszínű rozsdabarna. A sűrűn bokros erdőket szereti, Ófaluban az ártéri erdőben, a Magasparton, a Kakukk-hegyen és a Fundoklia-völgy környékén költ. Éneke nagyon jellegzetes, aki egyszer hallja, semmilyen más madár hangjával nem téveszti össze. Elsősorban rovartáplálékon él, nagyon hasznos. Télre délre vándorol.
Az ugyancsak a rigófélékhez tartozó vörösbegy (Erithacus rubecula) az erdőkben, ahol megfelelő aljnövényzet van, mindenütt megtalálható. Tollazata jellegzetes, a hasa és farkának alja fehér, melle és begye, valamint a torka, élénkvörös. Fészkét a talajra építi. Rovarevő, ennek ellenére ősszel szívesen látogatja a bodzát és egyéb cserjéket lédús terméseikért. Télen a kertekben a madáretetőkön is megjelenik.
A poszátafélék közül a kerti poszáta (Sylvia borin) és a barátka (Sylvia atricapilla) sokfelé előfordul. Utóbbi a kertekben is gyakran költ, bár gyakran csupán füttye árulja el a bokrok között bújkáló madarat. A poszáták karcsú testű, kecses énekesek. A kerti poszáta hátoldala egyszínű, szürke tónusú olajbarna, feje és testének oldalai sárgásbarna árnyalatúak. A barátka könnyen felismerhető, mert a hímek fejeteteje feltűnő fekete sapkát visel. A nőstényeken ugyanez a folt vörösesbarna. Fészkét mindkét faj alacsonyra, bokrok, indák, vagy srűn nőtt lágyszárú növények közé építi. Hasznos rovarpusztítók, a gyümölcsökhöz még véletlenül sem nyúlnak hozzá.
Hasonló életmódú, Érden azonban csak szórványos előfordulású a kisebb, karcsú kis poszáta (Sylvia curruca).
Az ófalusi ártér Dunát kísérő gátja mentén néha hallani a réti tücsökmadár (Locustella naevia) énekét. Ez az apró, kecses poszáta az országban sehol sem gyakori. Hátoldala olajbarna, amely sötét foltokkal tarkított. Nedves réteken, csalitosban, a fű között fészkel. Éneke a tücsökmuzsikához hasonlít, erre utal az elnevezése. Sokkal gyakoribb nála a nagyobb termetű nádirigó (Acrocephalus arundinaceus), amely valójában nem rigóféle, hanem egy nagyobbra nőtt poszáta. Korábban fészkelt a szovjet katonai repülőgép irányjelző telep nádasaiban is, mára onnan az élőhely felszámolása miatt eltűnt. Mivel nem ragaszkodik a nagyobb, összefüggő nádasokhoz, Érdligeten és Újtelepen is ismertük fészkelőhelyét. Sajnos az utóbbi években itt sem láttuk. Közel rigóméretű, sötétbarna tollazatú, fészkét nádszálak közé építi, és főleg a nád puha bugájával béleli ki. Tápláléka a nádasok rovarvilágából kerül ki, de a szomszédos területekre, gyümölcsösökbe is ellátogat. Rovarpusztító.
Az egykori ófalusi téglagyár körül, a Magaspart alján elterülő nagyobb nádasokban rendszeresen költ az énekes nádiposzáta (Acrocephalus palustris) és a cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus). Mindkét madár életmódjában, sőt megjelenésében is a nádirigóra emlékeztet, nála azonban vékonyabbak és kisebbek. Náluk alig valamivel nagyobb az ártéri erdő bozótosaiban többfelé is költő geze (Hippolais icterina). A geze világosabb, uralkodó színe inkább szürkés sárgászöld, az orron és a szem között keskeny világossárga gyűrűvel.
A csilpcsalp-füzike (Phylloscopus collybita) a várost kelet felől határoló tölgyesek jellegzetes madara. Teste felül zöldesszürke, hasoldala szürkésfehér. Kisebb, cinegetermetű, azonban náluk karcsúbb.
A légykapók közé hasonló termetű, kicsit testesebb, foltos szárnyú énekesek tartoznak. Kizárólag rovarokkal táplálkoznak, zsákmányukat a fecskékhez hasonlóan a levegőben szedik össze. Vadászati stratégiájuk azonban más, mert amíg a fecskék sebesen cikázva valósággal hajszolják a repülő rovarokat, a légykapók mintegy lesben állva indítanak meg-megújuló támadásokat a legyek és szúnyogok csapatai ellen. Az Érdi-sánc platóján, és a parkvárosi tölgyesek szegélyein, ritkán látogatott nyaralók kertjében találkozhatunk a szürke légykapóval (Muscicapa striata). Verébre emlékeztető megjelenésű, egy kicsit karcsúbb, tollazata egyszínű és hátoldalának barna színe szürkés árnyalatú.
A billegetőfélék közül a barázdabillegető (Motacilla alba) a szántóföldek, kertek, kevésbé beépített területek jellemző madara. Torka fehér, begyén patkószerű fekete folt van, farka feltűnően hosszú, jártában keltében a madár szüntelenül billegteti. Általában víz közelében telepszik meg, a hidak, házak közelsége egyáltalán nem zavarja. Rovarokkal táplákozik.
Egyes években téli vendégként csapatostul bukkan fel, máskor hosszú ideig nem látni a csonttollú madarat (Bombycilla garrulus). Könnyen felismerhető, mert egész teste vörhenyesbarna, torka, homloka és a szeme körül fekete és fehér díszítéssel. Fején erőteljes tolltaraj díszlik. Van vagy tizenöt éve, hogy egy kemény téli napon vagy ötven csonttollú jelent meg a kertünkben. Ellepték a kertkapu körül húzódó dérlepte vadrózsalugast és kiéhezve estek neki a fennmaradt csipkebogyóknak. Addig nem távoztak, míg szisztematikusan az utolsó termést is el nem fogyasztották. Örömmel néztük az ablakból a ténykedésüket. A rózsák termését azóta is minden évben fennhagyjuk, ám a csonttolúak azóta nem jelentkeztek.
Az énekesek közé tartozik, életmódját és csőralakját tekintve inkább a nappali ragadozókhoz hasonlítanak a gébicsek. A tövisszúró gébics (Lanius collurio) a bokrokkal beszórt nyiltabb területeken mindenütt költ. Rendszeresen megfigyelhetjük vadászatát például az Ötvös utca mentén húzódó galagonyás bozótosokban. Rendszerint egy magasabb ág eheyére ül ki, onnan tart terepszemlét. Könnyen azonosíthatjuk, mert szeme mentén széles, fekete sáv húzódik, háta, vállai és felső szárnytollai rozsdavörösek. Rigónagyságú. Csőre kampós, hegyes ragadozócsőr. Elsősorban rovarokkal, de kisebb rágcsálókkal is táplálkozik. Néha egy-egy apróbb énekesmadarat is elkap. Az el nem fogyasztott zsákmányát a fészke körüli bokrok tüskéire, hegyesebb ágaira tűzi fel.
A csillogó tollú seregély (Sturnus vulgaris) a szőlőtermelő érdi gazdák legrettegettebb ellensége. Kis számban egész évben itt van velünk, néhány évvel ezelőtt a gimnázium parkjában egy öreg ezüsthárs magasan lévő odvában fészkelt egy pár. Ősszel azonban tömegesen jelenik meg, megszállják a kerteket és rövid idő alatt szinte az egész termést elhordják. A madarak - bár év közben a cseresznyébe, sőt nyári almába, körtébe is belekóstolnak - a rovarokból is sokat összeszednek. Legkönnyebben úgy védekezhetünk kártételük ellen, ha védő madárhálóval húzzuk be a termést érlelő tőkéket. Igaz a háló, főleg, ha több is kell belőle, nem olcsó, ám egyszeri beruházás, és éveken keresztül megkímél minket a kellemetlenségektől. A seregély ugyanis okos, ravasz madár. Hamar kiismeri a madárijesztők látszólagos harckészültségét, és ha rájön, hogy nem kell tőlük tartania, fejükről, karjukról mustrálgatja a megdézsmálandó szőlőt.
Hasonlóan szemtelen, ám igazi kárt nem okoz a két verébfaj, a házi veréb (Passer domesticus) és a mezei veréb (Passer montanus). A két faj életmódjában nincs különbség, megjelenésükben főleg a hímek térnek el szembeszökően egymástól. A házi verebek hímjein, a szemük mögött hátrafelé gesztenyevörös sáv húzódik és a csőrüktől is vékony fekete csík vonul hátra. A mezei verebek hímjeinek fejteteje csokoládébarna. A nőstények mindkét esetben egyszerűek, tolluk barnásszürke. A házi veréb fészkét legtöbbször fali üregekbe, eresz alá, tetőcserepek alá, falra felfutó vadszőlő és borostyán hajtásai közé készíti. A mezei veréb kevésbé ragaszkodik az épületekhez, bár néha a házi verébbel együtt költ. Szívesen költözik be cinegéknek kitett mesterséges odukba is. Mindketten mag- és rovarevők, összeszedik az amerikai fehér medvelepke hernyóit is. A közhiedelemmel ellentétben sokkal több hasznot hajtanak, mint amennyi kárt okoznak a vetemények magjainak kiszedegetésével vagy a gyümölcsfák virágrügyeinek kicsipegetésével.
A pintyfélék közül a "nagyorrú" meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes) a madáretetők jólismert téli vendége. Főleg a napraforgót szereti, hatalmas, kúp alakú csőrével ügyesen fejti ki belőle a magot. Az év egyéb időszakaiban erdőkben él, és a vadcseresznye magján túlmenően szívesen fogyasztja a bükkmakkot, a juhar termését, és a csonthéjas vadgyümölcsöket, kökényt, sajmeggyet. A kertekbe szoktatva egy család a cseresznyefa termését teljes egészében elhordhatja...A kisebb termetű, sárgásöld tollazatú zöldike (Chloris chloris) egész évben a kerteket és a parlagföldeket, gyomszegélyeket járja. Hasznos gyommagpusztító. Hasonlóan a magvakért keresik fel a kerteket a csapatostul kóborló tengelicek vagy stiglincek (Carduelis carduelis). A hímek csőr körüli tájéka élénkpiros, tollazatukban a sárga szín dominál, ezen túlmenően a madarakat jellegzetes csivitelésük is elárulja. Mnden gyommagvat összeszednek. A dísznövények közül különösen a pillangóvirág kaszatterméseit kedvelik. A jóval ritkább csíz (Carduelis spinus) a zöldikére emlékeztet, ám fejteteje finoman foltos és a szárnyain is sötéten csíkozott.Télen, amikor kóborol, Érden is megjelenik. A kenderike a tengelicnél valamivel nagyobb, színe fakó vöröses, a hasoldala és a farktollainak töve világosabb. Érden például a Sáncon, felhagyott gyümölcsösökban fészkel. Télen a többi pintyféléhez hasonlóan csapatokba verődik és vándorol, akkor bárhol felbukkanhat. Téli vendég a süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) is. A fehér havon, az etető körül felbukkanó feketefejű, lángvörös begyű hímek messziről szembeszökőek. A nőstények feje is fekete, begyük azonban egyszínű barnásszürke. Nálunk csak a magasabb hegyvidéken költ, téli vándorlásai során jut el hozzánk. A pintyek közül az erdei pinty (Fringilla coelebs) a környező lomberdők madara. A hímek feje, nyaka kékesszürke, háta vörösbarna, legszembeszökőbb talán szárnyainak fehér foltjai és csíkozottsága. Vegyes táplálkozású, a magvakat, rovarokat egyaránt összeszedi. Télen rokonfajával a fenyőpinttyel (Fringilla montifringilla) együtt az etetőknél is felbukkan, ahol kenyérmorzsával is beéri.
A földutak gyomszegélyeinek jellemző madarai a citromsármányok (Emberiza citrinella). Hímje aranysárga, a tojó színe zöldesebb, fakóbb. Főleg magevő. Rokonai közül Érden a sordélyt (Emberiza calandra) láthatjuk még, például Érd ófaluban a gát és a futballpálya környékén, illetve az onnan a 6-os út felé vezető művelt földterületek mentén. Hátoldala barnás, foltos, szárnya és farka sötétbarna.
Az emlősök
Az evolúciós szempontból legősibbnek tekinthető hazai emlőscsoport a rovarevők népes társasága.
A keleti sün (Erinaceus europeus) városszerte előfordul. Nemcsak a parlagföldek, töltések elhagyott gazosaiban él, hanem a gondozott kertekben is megtelepszik. Mi pedig ennek csak örülhetünk, mert a sün minden eléje kerülő rovart, cserebogárpajort, lárvát, férget elfogyaszt, és ami fontos, nem veti meg a csupaszcsigákat sem. Roppant hasznos, ezért minden védelmet megérdemel. Hasonlóan hasznos a föld alatt élő vakondok (Talpa europaea) is. Teljesen a föld alatti életmódhoz alkalmazkodott ez a hengeres testű, bársonyos fekete bundájú kisemlős. Fülkagylói csökevényesek és szeme sincsen. Gilisztákkal, földben élő rovarlárvákkal, lótücsökkel, mocskospajorral és sok egyéb kertkárosítóval táplálkozik. Igaz, hogy járatrendszerének szellőztető aknáit, a jól ismert vakondtúrásokat, néha nagyon rossz helyen vezeti ki és a palántákat kitúrja, amivel kárt okoz. Ha nagyon a terhünkre van akkor se bántsuk, hiszen védett állat. Könnyen elüldözhetjük, ha a túrása nyílásába szájával kifelé egy befőttesüveget állítunk. A szél által keltett zúgó hang idegesíti, és ezért magától odébbáll.
A rovarevők közé tartoznak még az egérszerű megjelenésű cickányok. Ha figyelmesen megvizsgáljuk őket, szembetűnő a rágcsálóktól való eltérésük, arcorruk megnyúltabb, szinte ormányszerű, és a metszőfogaikat sem látni. Nem, mert metszőfogaik aprók, és a többi fogukhoz hasonlóan azok is hegyesek. Mivel éjjel tevékenykednek ritkán kerülnek a szemünk elé. Ha alkonyati sétáink alkalmával madárcsicsergéshez hasonló éles csivitelés hallunk a fűből, ott cickányok randalíroznak. Ófalu Duna felőli részén az erdei cickány (Sorex araneus) nem ritka. Érdligeten és Parkváros felső végén találkoztam már mezei cickánnyal (Crocidura leucodon) és házicickánnyal (Crocidura russula). Utóbbi a lakott területeket részesíti előnyben, fészerekben, pajtákban keresgél rovarok után.
Ki ne látott volna már az alkonyati égen cikázva vadászó denevéreket. A denevérek a rovarevők rokonai, de a rendszertan önálló rendbe sorolja őket. Az egyetlen emlőscsoport, amely a levegőt is meghódította. Valójában a denevérek egy olyan "ökológiai fülkébe " törtek be, amely szabad volt, hiszen alkonyatkor rovarokra vadászó madarak a lappantyú kivételével nincsenek, így tényleges konkurrenciával nem kellett számolniuk fejlődésük során.
Hogy milyen denevért látunk, azt legfeljebb a pihenő állatok tanulmányozása után állapíthajuk meg, röptében való felismerésükre csak szakember vállalkozhat. Hitelt érdemlően a városból csak a közönséges denevért (Myotis myotis), a hegyesorrú denevért (Myotis blythi), a kései denevért (Eptesicus serotinus), a vörhenyes színű korai denevért (Nyctalus noctula), és a hosszúfülű denevért (Plecotus auritus) említhetjük. A korai denevér nevéhez hűen már kora alkonyatkor vadászni indul, talán ezzel a fajjal találkozhatunk a legtöbbször.
A denevérek többsége télire emberi építmények (pincék, padlások) arra alkalmas zugaiba, faodvakba, barlangokba húzódik telelni. Ne bántsuk ezeket a roppant hasznos és törvény által is védett állatokat....Kiváncsiságból se háborgassuk őket téli szállásukon, mert ha felébrednek, újra már nem fognak elaludni és elpusztulnak. Igy járt sajnos az a hosszúfülű denevér is, amelyet pár éve a gimnáziumba hozott be merő jószándékból egy kisdiák.
A rágcsálók állandóan növő, sárgán fénylő lapos, ék alakú metszőfogaikról ismerhetők fel. Nagy fajszámú csoport, és a hazánkban élők közül több Érden is előfordul.
A legtermetesebb közülük a fakó pézsmapocok (Ondatra zibethicus). Magyarországon nem őshonos, eredeti hazája Észak-Amerika, ahonnan prémjéért telepítették be először Csehországba, majd még többfelé is szerte Európában. A tenyészetekből megszökött állatok képezték az európai populációk alapjait. Nagytermetű, akár 40 centiméteres is lehet, és ehhez jön még hosszú, lapos, szőrtelen 25-30 centiméteres farka. Testtömege a másfél kilót is elérheti. Elsősorban a tavakat, lassú sodrású folyóvizeket kedveli. Növényevő. Én egyetlen példányát láttam egyszer hajnalban, az ugyancsak távol volt minden víztől a Tompa Mihály utcában....Lehet, hogy valamilyen szőrmetenyésztő teleptől szökött meg, mint az a Dél-Amerikában honos nutria (Myocastor coypus), amelyet lakossági bejelentés után Érdligeten fogtunk be. A majd hétkilós hatalmas pézsmapatkány kezes, teljesen szelíd volt. Egyre több adat gyűlik a vadon felbukkanó nutriákról szerte az országban. Úgy látszik elszökött példányok megtelepszenek, és szaporodnak is a számukra alkalmas élőhelyeken. Mindkét faj a telet is jól bírja, bár a nutria, ha kemény a tél, elpusztulhat.
A kisebb termetű pockok az egerektől rövid, egy-két centiméteres farkukkal és tompább orrukkal különböznek. A mezei pocok (Microtus arvalis) földszürke rágcsáló. Föld alatti járatrendszerekben él. A mezőgazdasági művelés alatt álló területeken egyes években elképesztő mennyiségben elszaporodhat. Ilyenkor nemcsak a gabonafélékben, de a répában és a burgonyában is jelentős károkat okoz. A sötétebb, barna színű erdei pocok (Clethrionomys glareolus) az erdőkben közönséges. Ófaluban az ártéri erdőkben, a Vincelléri- és a Hamzsabégi-erdőben egyaránt gyakori. Föld alatti fészkét fák gyökerei közé a talajba készíti. Egyes években kisebb mértékben bár, de ugyancsak túlszaporodhat, ám a kertekbe, házakba soha nem húzódik be. Az Érdparkváros északi része felett húzódó ritkás erdőkben a mezei pocokhoz hasonló, kisebb földi pocok (Pitymis subterraneus) is előfordul.
Az érdi piac és a hatos főút közötti gyengén szikesedő mocsárréteken vízipockok (Arvicola terrestris) élnek. Szinük barna, közel vándorpatkány méretűre nőnek meg. Ritkán kerülnek a szemünk elé, mert óvatos állatok, főleg alkonyat után tevékenykednek. Lágy növényi részekkel, gyümölccsel táplálkoznak. Elsősorban akkor szaporodnak el, ha a nyár is csapadékosabb. A Duna védőgátja mentén is előfordulnak. Ragaszkodnak a sűrű, bozótos, gyomos élőhelyekhez, ezért a bolygatást nehezen viselik. Ahol zaklatják őket onnan elhúzódnak. Az embernek kárt csak elvétve okoznak.
Az egérfélék közül a háziegér vagy güzü (Mus musculus) okozza a legtöbb kellemetlenséget az embernek.(Egyes könyvekben a házi egeret és a güzüegeret két különálló fajként tárgyalják. Ma a két közeli rokont egy faj két alfajaként ismerik el). A lakásokban, éléskamrákban, csűrökben megtelepedve komoly károkat okoznak. Nemcsak összerágnak mindent, de vizeletükkel nagyon súlyos, nehezen gyógyuló megbetegedéseket terjesztenek. A nagyvárosokban, lakótelepeken teljesen urbanizálódott klánjai élnek, míg a külvárosokban, a kertvárosokban, vagy a falusias jellegű portákon gyakran csak ősszel jelennek meg nagyobb számban, mert életüket tavasztól a nyár végéig természetes élőhelyeiken töltik. Főleg növényi eredetű táplálékot fogyasztanak, de szeretik a szalonnát, megrágják a csontokat, a húsárút. Szívesen rágcsálják a hungarocellt és az elektromos szigeteléseket, ezért a padlásokon szabadon futó vezetékek megrágásával akár rövidzárlatot, sőt tüzet is okozhatnak.
A nagyobb termetű erdei egér (Apodemus sylvaticus) egyik leggyakoribb kisemlősünk. Erdőkben, ligetekben, cserjés, bokros helyeken él, földalatti járatrendszert készít magának. Kiválóan kúszik, ugrik, ha üldözik, jókora szökkelésekkel menekül. Az ősz beálltával megjelenhet a családi házak környékén is, de soha nem olyan nagy számban mint a házi egér. Színe barna. A sárganyakú erdei egér (Apodemus flavicollis) a legnagyobb egerünk. Kifejezetten erdőlakó, a városokba nem húzódik be, de erdei építményekben, erdő mellett álló vikendházakban megjelenhet. Bundája vörösbarna, torkán sárgás örv fut körbe.
Ennek a rokonsági körnek legellenszenvesebb alakja a vándorpatkány (Rattus norvegicus). Nagytermetű, az öreg hímek testhossza farok nélkül akár a húsz centimétert is elérheti. Érden szerencsére nem túl gyakori, de van. Ragaszkodik a nedves élőhelyekhez, ezért csatornákban, kanálisokban, vízelvezetőkben telepszik meg, de otthon érzi magát az állandóan nedves trágyadombok, komposztgödrök, dögkutak környékén is. Mindent megeszik, ami eléje kerül. Szívesen kóborol, én láttam már Ófaluban a Duna közelében teljesen "vadon" élő vizinövényeket rágcsáló vándorpatkányokat is. Akárcsak a háziegerek, súlyos betegségeket terjesztenek.Hozzá kell tennem, hogy a szelíd, fogságban született vándopatkányok, barátságos, ragaszkodó, kedves állatok. Egyszínű fehér vagy fehér-fekete foltos változataikat díszállatkereskedők hobbiállatként árusítják.
A legkisebb az egérfélék közül a törpe egér (Micromys minutus). Árokpartok, gyomszegélyek, szántóföldek kis egérkéje. Nem földalatti üregekben lakik, hanem négy -öt fűszál közé szabályos fészket épít. Kitűnően kúszik, roppant ügyesen tornázza át magát egyik növényről a másikra. Nálunk Ófaluban a téglagyár környéki nádasokban él. Főleg növényi táplálékot, magokat, gyümölcsöket fogyaszt. A lakóházakban csak elvétve jelenik meg, kárt nem okoz. Téli álmot nem alszik, téli fészke a nyárinak többszöröse.
A hörcsög (Cricetus cricetus) patkányméretű, vörösbundás rágcsáló, a pofafoltja és a melle sárgás, hasoldalának szegélye feketés. Farka rövid. A többiektől eltérően pofazacskója van. Zömöktestű, harcias állat. Ha zaklatják két hátulsó lábára áll, fúj, vicsorog. Valójában nevetséges kis pukkancs. Egyszer egy reggeli órán egy kapával bosszantottan a szántóföldön hazafelé siető éjszakai lumpot. Persze szembefordult, köpködött, vicsorgott, mégsem volt benne semmi ijesztő....Néha évekig nem látni Érd határában, egyes években viszont nagyon sok van belőle.
Sajnos a védett ürge (Citellus citellus) érdi előfordulásáról semmiféle adat nincs. Legközelebb az adonyi, ráckeresztúri, térségből ismejük az előfordulását.
Régebben a rágcsálók közé sorolták, ma már önálló rendnek tartják a nyúlféléket. A két hazai vadon élő nyulunk közül Érdről csak a nagyobb termetű mezei nyúl (Lepus europaeus) ismert. Neve megtévesztő, mert nemcsak mezőn él, hanem az érdi erdőket is lakja. Legjobban kedveli a magasfüves, cserjés területeket. Érdparkvárosban és a Kakukk-hegyen rendszeresen találkozhatunk vele. Fontos tudni, hogy a mezei nyúl - szemben a házinyulakkal - nagyon fejletten hozza a világra utódjait, egyszerre egy-háromnál soha nem többet. Ezek pár óra múlva már jönnek-mennek rágcsálnak, az anyjuk pedig magukra hagyja őket. Szoptatni azonban rendszeresen visszajár! Ezért, ha látszólag elhagyott nyúlfiókákat találunk, ne fogjuk meg, ne simogassuk, ne vigyük haza, mert az anyja egészen biztosan vissza fog jönni értük. Ha azonban megérzi rajtuk az emberszagot, nem gondozza többet őket. Az ilyen fiatal mezei nyulak a fogságot egyáltalán nem képesek elviselni, az anyatej is hiányzik, és rövidesen elpusztulnak.
A nagyobb termetű emlősök közül a menyétfélék félig ujjon, félig talponjárók. A menyét (Mustela nivalis) a legkisebb közülük, alig húszcenti hosszúra nő meg, vékonytestű, roppant mozgékony, hajlékony állat. Színe barna, hasoldala világos, a farka vége fekete. Elsősorban éjszaka jár vadászni, de néha nappal is találkozunk vele. Szívesen üt tanyát farakásokban, korhadó kidőlt fákban, tuskókban. Főleg rágcsálókkal él. Az ember közelébe csak ritkán telepszik meg, rágcsálóirtásával akkor is csak hasznot hajt. A baromfihoz nem nyúl hozzá.
Más a helyzet a közönséges vagy házi görénnyel (Putorius putorius). Ez nagyobb termetű, bundája sötétebb és könnyen felismerhető arról, hogy szeme körül a pofája fehéres. Jól fejlett bűzmirigye van. Éjszaka jár zsákmány után. Elsősorban rágcsálókkal táplálkozik, de hamar rákap a háziszárnyasokra is. Vérengző, ha teheti, több állatot is megöl, mint amennyit elfogyaszt. Az elpusztított baromfiak fejét rágja csak meg. Érd szerte előfordul. Jól záró baromfiólakkal védekezhetünk a kártétele ellen....Említést érdemel, hogy az utóbbi időkben divatba jött a házi görény díszállatként való tartása. A szelid görény roppant aranyos, kedves, nagyon játékos állat. Gazdájához ragaszkodik, hízeleg, és ha jól érzi magát hangosan kaffog. Rászoktatható a háztartási hulladékra, az ebédmaradékkal jól eltartható.
Sokan összetévesztik a házi görényt a nyesttel (Martes foina), pedig a két állat nemigen hasonlít egymásra. A nyest nagyobb, messziről is jól látható, villásan elágazó nagy fehér torokfoltja van. Az utóbbi esztendőkben országszerte egyre terjed, teljesen urbanizálódott, városi galambokon élő példányai még a budapesti Móricz Zsigmond körtérről is ismertek. A görénnyel ellentétben szívesen telepszik meg az ember közvetlen közelében, padlásokon, fészerekben, pincékben. Nappal nem mozog, ezért ritkán kerül szem elé. Éjszaka aktív, ilyenkor hangos zörgéssel randalírozik a padláson. Magam is láttam már a szomszédunk tetőgerincén végigszaladó nyestet, egyik évben egész télen a pincénkbe húzódott meg egy példány, egy nyári estén az utcára kikészített kukában guberáló nagy hímet láttam. Más alkalommal, hajnali négy órakor - éppen kirándulni indultam - a Tompa Mihály utcában jött szembe velem egy nőstény, a szájában1 három (!) verebet cipelt. Nyáron történt, minden bizonnyal a kölykeinek szállította a friss reggelit. Érden egészen biztosan sokkal több van belőle, mint feltételezzük. Elsősorban rágcsálókkal táplálkozik, és - akár Észak-Amerikában a mosómedvék - rászokott a konyhai maradékokra, a kutykák, macskák kinthagyott edényeiből kosztol. A baromfiban a nyest csak nagyon ritkán okoz kárt....
A nyesthez hasonlóan érdekesen változáson mennek keresztül napjainkban a vörösróka (Vulpes vulpes) populációk is. Még egy évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy nappal portyázó vörösrókákkal találkozzon az ember. A terjeszkedő települések, az intenzív mezőgazdasági művelés, a nagyforgalmú úthálózatok kiépülése összeszorították ennek a fajnak az életterét is. A rókák azonban felvették a kesztyűt, és idomulnak a változásokhoz. és egyre "szemtelenebbé" válnak. Az utóbbi két év alatt két rókavárat is találtam Érd területén, a házak közvetlen közelében. Mindkettő lakott volt, ezt a lyukakból áradó jellemzően csípős bűz elárulta. Az egyikből, ha nem volt nagy jövés menés, rendszeresen kijártak a kisrókák a bokrok közé játszani.... Akármilyen aranyosak is, részben mint baromfitolvajok, részben mint a veszettség terjesztői, túlzott közelségük terhessé teheti őket.
Városunk egyetlen nemes vadja az őz (Capreolus capreolus). Rendszeresen előfordul a sziget ártéri erdejének kevésbé háborgatott részein, a Kakukk-hegyen is, és a város környéki mezőgazdasági terülteken. Ez év nyarán egy üzekedő párt ugrasztottunk meg a 6-os út és a szennyvíztelep közötti parlagföldes területről.
Irodalomjegyzék
Ádám L., Marosi S., és Szilárd J. (1959): A Mezőföld geomorfológiája. - In: Ádám-Marosi-Szilárd: A Mezőföld természeti földrajza. Akadémiai Kiadó, Budapest. pp. 28-30, 41-46.
B. Zólyomi - G. Fekete (1994):The pannonian loess steppe: differentiation in space and time. - Abstracta Botanica 18 (1). 29-41.
Balázs D. (1989): Érd és környéke földtörténeti vázlata. - In: Balázs D. (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 6: 25-44.
Balázs D. (1991): Érd természeti értékei. - In: Balázs D. (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 10: 78-80.
Balázs D. (1993): Érd és környéke a XVIII. századi kéziratos térképeken. - In: Balázs D. (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 12: 76-78.
Baumann, H. - Künkele, S. (1982): Die wildwachsenden Orchideen Europeas - Frankhachse Verlagshandlung, W. Keller & Co., Stuttgart.
Beck, G. (1890a): Monographie der Gattung Orobanche. Cassel. - Verlag von Theodor Fischer. pp. 32-33, 120-123.
Beck, G. (1890b): Flora von Nieder-Österreich. - Druck and Verlag von Carl Gerolds Sohn, Wien. p. 1077.
Bódis J. - Almádi L. (1996): Himantoglossum adriaticum a Keszthelyi-hegységben. - Botanikai Közlemények 85: 73-79.
Borbás V. (1879): Budapest és környékének növényzete. - Magyat Királyi Egyetemi Könyvnyomda, Budapest. pp.66.
Boros Á. (1944): Az érdi magaspart. - Pótfüzetek a Természettudományi Közlönyhöz. 76. kötet, 4. szám 236. füzet. 191-202.
Boros Á. (1953a): A Mezőföld növényföldrajza. - In: Bulla B. (szerk.): A Mezőföld természeti földrajza. II. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest. pp. 378-383.
Boros Á. (1953b): A Mezőföld növényföldrajzi vázlata. - Földrajzi Értesítő. I. 234-253.
Buttler, K. P. (1986): Ochideen - Mosaik Verlag GmBH, München.
Chater, A. O. - Webb, D. A. (1972): Orobanche. - In: Tutin, T. G. (ed.): Flora Europea. Vol. III. - Cambrige University Press, London. pp. 286-293.
Csontos P. (1996): Az aljnövényzet változásai cseres-tölgyes regenerációs szukcessziójában. - Synbiologia Hungarica: Vol. 2. (2). Scientia Kiadó, Budapest.
Daróci Lné (1987): Érd földrajzi nevei. - In: Balázs D. (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok. 4: 37-50.
Dénes A. - Molnár A. - Sulyok J. - Vidéki R. (1994): A Himantoglossum caprinum (M.-Bieb.) Spreng. előfordulása és cönológiai viszonyai a Villányi - hegységben. - Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, Pécs. 38. 19-25.
Dobay P. (1994): A csikófark (Erphedra distachya L.) hazai állományának felmérése, javaslat aktív természetvédelmre. - Diplomaterv, Sopron. (kézirat).
Fekete G. - Molnár Zs. - Horváth F. (1997): Nemzeti Biodiverzitásmonitorotó Rendszer II. A hazai élőhelyek leírása, határozója, és a Nemzeti Élőhelyosztályozási Rendszer. - Természet Tudományi Múzeum, Budapest. pp. 265-268.
Fintha I. (1994): Az Észak-Alföld edényes flórája. - A KTM Természetvédelmi Hivatalának Tanulmánykötetei I. TernészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest. p. 262.
Gergely A. (1994): A Háros-sziget botanikai értékei. - In: Simon T. (szerk.): Természeti kincsek Dél-Budán. Cserépfalvy Kiadó-Zöld Jövő. pp. 52-68.
Hegi, G. Illustrierte Flora von Mittel Europa. - Band VI. Halfte 1. J. F. Lehmans Verlag, München. p. 193.
Holport Á. (1993): Kora vaskori halomsíros temető Érd-Százhalombatta határában. - In: Poroszlai I. (szerk.): 4000 év a 100 halom városában. Fejezetek Százhalombatta történetéből. Százhalombatta Város Önkormányzata, Százhalombatta. pp. 23-34.
Horánszky A. (1992): Szakvélemény (kézirat). -Matrica Múzeum, Százhalombatta.
Horváth L. (1994): Érd az Árpád korban. - Könyvtári Információs Füzetek. Érd.
Jakucs P. - Précsényi I. (1981): A fitocönózisok. - In. Hortobágyi T. - Simon T. (szerk.): Növényföldrajz, társulástan, ökológia. Akadémiai Kiadó, Budapest. pp. 192-266.
Jávorka S. (1925): Magyar Flóra. - Studium, Budapest. pp. 1021-1026.
Jávorka S. - Csapody V. (1975): Iconographia. - Akadémiai Kiadó, Budapest.
Juhász Á. (1983): Évmilliók emlékei. - Gondolat, Budapest.
Kalapos T. - Szerényi J. (1997): A Magyarországról kipusztultnak vélt deres szádorgó (Orobanche caesia Rchb.) előfordulása az érdi Sánc-hegyen. - Kitaibelia, 2. 41-43.
Kárpáti I. - Kárpáti Iné (1958): A hazai Duna-ártér erdőtípusai. - In: Erdő. Vol. 8. pp. 307-318.
Kecskés F. (1992): A Tétényi fennsík botanikai értékei -In: Simon T. (szerk.): A Tétényi-fennsík és a Háros- sziget növény- és állatvilága, természetvédelme. pp. 6-29.
Keller, G. - Schlechter, R. - Soó R. (1930-1940): Monographie und Iconographie der Orchideen Europeas und des Mittelmeergebietes. Band II. - Dahlem bei Berlin 1930-1940. pp. 114-118, 294-299.
Kevey B. (1993): A Szigetköz galériaerdőinek összehasonlító vizsgálata. - Kandidátusi értekezés. Pécs.
Komarov (Red.) (1935): Flora URSS. IV. Editio. - Academiae Scientarium URSS. Leningrad. pp. 647-648.
Kubassek J. (1994): Érd. Természeti értékek. - Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára 506. Cartographia Kft. Budapest.
Kun A. - Ittzés P. (1995b): Some interesting cases of the relationship between the base rock and vegetation in the Buda hills. - 7th European Ecological Congress. Abstracts. Hungarian Biological Society, Budapest. 176.
Kun A. (1995): Észrevételek és új adatok a Dunazug-hegyvidék növényzetéről. - Botanikai Közlemények 81 (2): 177-181.
Kun A. (1995): Sziklagyepek és lejtősztyeppek a Középdunai Flóraválasztó környékén I. -Botanikai Közlemények (közlés alatt).
Kun A. - Ittzés P. (1995a): A Seseli leucospermum W. et K. és a nyílt dolomit sziklagyep (Seselo leucospermo-Festucetum pallentis) előfordulása szarmata mészkövön - Botanikai Közlemények 82. (közlés alatt).
Lendvai G. - Horváth A. (1994): Adatok a Mezőföld löszflórájához. - Botanikai Közlemények, 81. (1): 9-12.
Magyar Közlöny 1993/36. szám. 2003-2015.
Meusel, H. - Jager, E. - Weinert, E. (1965): Vergleichende Chorologie der Zentraleuropaischen Flora. Karten I. - Veb Gustav Fischer Verlag, Jena. pp. 106, 111.
Molnár A. - Sulyok J. - Vidéki R. (1995): Vadon élő orchideák. - Kossuth Könyvkiadó, Budapest.
Molnár V. A. - Szerényi J. (1998): Oxytropis pilosa (L.) DC. Érd mellett. - Kitaibelia, Apró Közlemények 3 (1): 154.
Moore, D. M. (1980a.): Coeloglossum Hartmann. - In: Tutin, T. G. (ed.): Flora Europea. Vol. V. Cambrige University Press, London. p. 333.
Németh F. (1990): A kipusztult és száras növényfajok. - In: Rakonczay Z. (szerk.): Vörös könyv. Akadémiai Kiadó, Budapest. pp. 267, 350, 358.
Peck, I. A. (1878). A megye viránya. - In. Major P. (szerk): Mosonymegye monográfiája I. Magyaróvár. p. 47.
Pécsi M. (szerk.): A dunai Alföld. - Akadémiai Kiadó, Budapest. pp. 253-310.
Pest megyei Tanács Közlönye - Különlenyomat az 1985. évi 3-4. számból.
Pluhár Zs. (1989): Egy érdi aszóvölgy növényzete. - Szigorlati dolgozat. Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, Növénytani Tanszék (kézirat).
Poroszlai I. (1993): Százhalombatta bronzkori története. - In: Poroszlai I. (szerk.): 4000 év a 100 halom városában. Fejezetek Százhalombatta történetéből. Százhalombatta Város Önkormányzata, Százhalombatta. pp. 9-22.
Seregélyes T. (1995): Lösznövényzet. - In: Járainé Komlódi M. (szerk.): Magyarország növényvilága. Pannon Enciklopédia. Dunakanyar, 2000. Budapest. pp. 182-185.
Simon T. (1992): A magyarországi edényes flóra. - Tankönyvkiadó, Budapest.
Siskin, B. K. (ed.): Flora URSS. XXIII. - Institutum Botanicum Comunae V. L. Komarovii Academiae Scientarium URSS. Moszkva. pp. 46-47.
Somogyi S. (1959): Budapest vízrajza. - In. Pécsi M. (szerk.): Budapest természeti földrajza. Akadémiai Kiadó, Budapest. pp. 301-303.
Soó R. - Zóyomi B. (1951): Növényföldrajzi térképezési tanfolyam. - Kézirat.
Soó R. (1960): A Alföld erdői. - In: Magyar P. (szerk.): Alföldfásítás I. Akadémiai Kiadó, Budapest. pp. 417-439.
Soó R. (1962): A növények társulása (Növénycönológia). - In: Soó R.: Növényföldrajz. Tankönyvkiadó, Budapest.
Soó R. (1973): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve V. - Akadémiai kiadó, Budapest. pp. 146-147, 179-181, 569-570, 572.
Szerényi J. (1994): Érd növényvilága - TDK dolgozat, ELTE TTK Növényrendszertani és Ökológiai Tanszék, Budapest. (kézirat).
Szerényi J. (1995a): Az érd-ófalusi Kakukk-hegy természeti értékei - Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalnak a �Természetvédelmi oltalom alatt nem álló területek természetvédelmi értékeinek feltárása� pályázat kézirata.
Szerényi J. (1995b): Javaslat az Érd-ófalui Kakukk-hegy országos szintű természetvédelmi területté nyilvánítására - Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága Budapest, (kézirat).
Szerényi J. (1996a): Kiegészítés az Érd-ófalui Kakukk-hegy országos szintű természetvédelmi területté nyilvánításának javaslattervéhez, különös tekintettel a Himantoglossum caprinum (M.-Bieb.) Sperngel és a Coeloglossum viride (L.) Hartman új hazai előfordulási adatára - Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága Budapest, (kézirat).
Szerényi J. (1996b): Érd természetes növénytakaró-maradványai - V. Országos Környezettudományi Diákkonferencia, (kézirat).
Szerényi J. (1997a): Az Alföld természetes növénytakarójának maradványfoltjai Érden és környékén - Diplomamunka. Budapest, ELTE TTK Növényrendszertani és Ökológiai Tanszék, (kézirat).
Szerényi J. (1997b): Javaslat az érd-ófalui Kakukk-hegy és Sziget természeti területté nyilvánítására - Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága Budapest, (kézirat).
Szerényi J. (1998): Az érdi Fundoklia-völgy vegetációtérképe. Különleges vegetációfragmentumok az Érdi-Fennsík egy szarmata mészkő aszóvölgyében - In: Sziklagyepek szünbotanikai kutatása (szerk.: Csontos P.). Scientia Kiadó, Budapest: 90-108.
Szerényi J. (1998a): Szarmata mészkő vegetáció maradványfoltjai az Érd-Sóskúti fennsíkon - Szakdolgozat. Budapest, ELTE TTK Növényrendszertani és Ökológiai Tanszék, (kézirat).
Szerényi J. (1998b): Javaslat az érdi Fundoklia-völgy és az érd-parkvárosi tölgyfák helyi szintű oltalom alá helyezésére - Érd, Polgármesteri Hivatal, Műszaki Osztály, (kézirat).
Szerényi J. (1999b): Az Észak-Mezőföld lösznövényzet-maradványai. Adatok az Észak-Mezőföld löszflórájához és vegetációjához - Zsombék Természetvédelmi Egyesület, Székesfehérvár, (kézirat).
Szerényi J. (1999c): Újabb adatok az Érd-ófalui Kakukk-hegy országos szintű természetvédelmi területté nyilvánításának javaslattervéhez - Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága, Budapest, (kézirat).
Szerényi J. (1999d): Kiegészítés az érdi Fundoklia-völgy helyi szintű természetvédelmi területté nyilvánításának javaslattervéhez, különös tekintettel a völgyet határoló területek fontos ökológiai szerepére - Érd, Polgármesteri Hivatal, Műszaki Osztály, (kézirat).
Szerényi J. (2000): Adatok az Észak-Mezőföld löszflórájához - Kitaibelia, 5 (2): 249-270.
Szerényi J. - Kalapos T (1998): A Himantoglossum caprinum (M.Bieb.) Spreng. és a Coeloglossum viride (L.) Hartmann alföldi előfordulása az érdi Mezőföldön - Botanikai Közlemények 85 (1-2): 81-88.
Szilárd J. (1997): Morfológiai tájak a Budai-hegységben. A Budai-hegység déli előtere. - In. Pécsi M. (szerk.): Budapest természeti képe. Akadémiai kiadó, Budapest. pp. 221-247.
Szolláth Gy. (1995): Folyóparti ligeterdők. - In: Járainé Komlódi M. (szerk.): Magyarország növényvilága. Pannon Enciklopédia. Dunakanyar 2000, Budapest. pp. 158-161.
Szujkó-Lacza, J. - Kováts, D. (1993): The Flora of the Kiskunság National Park Vol. I. The Flowering Plants. - Magyar Természetttudmányi Múzeum, Budapest. p. 371.
Uhlik Zs. (szerk.) (1995): Érd. -Dabasi Nyomda Rt.
Vöröss L. (1987-88): Adatok a Mezőföld flórájának ismeretéhez. - Botanikai Közlemények 74-75 (1-2): 121-125.
Zólyomi B. (1937): A Szigetköz növénytani kutatásának eredményei. - Botanikai Közlemények XXXIV. (5-6): 169-190.
Zólyomi B. (1942): A középdunai flóraválasztó és dolomitjelenség. - Botanikai Közlemények 39: 209-231.
Zólyomi B. (1958): Budapest és környékének természetes növénytakarója. - In. Pécsi M. (szerk.): Budapest természeti képe, Akadémiai Kiadó, Budapest. pp. 628-642.
Zólyomi B. (1966): A pannóniai flóratartomány és a környező területek sziklagyepjeinek új osztályozása. - Botanikai Közlemények 53 (1): 49-54.
Zólyomi B. (1967): Természetes növényzet. - In. Pécsi M. (szerk.): Magyarország tájföldrajza I. A dunai Alföld. Akadémiai Kiadó, Budapest. pp. 285-288.
Zólyomi B. (1969): Földvárak, sáncok, határmezsgyék és a természetvédelem. - Természet Világa 100: 550-555.
Zsolt J. (1943): A Szent-endrei sziget növénytakarója. - In: Szabó Z. (szerk.): Index horti botanici. Dunántúl Pécsi Egyetem Könyvkiadó és Nyomda. Pécs. pp. 3-19.
 |
 |
| A Kakukk-hegy, dunai panorámával (fotó: Szerényi Júlia) | A plató (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| A Magaspart meredek letörése (fotó: Szerényi Júlia) |
A felhagyott érdi téglagyár, körülötte a hajdani agyagkitermelés gödreivel. Háttérben a Kakukk-hegy (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| A Dunára merőlegesen fut ki az érdi Sánc (fotó: Szerényi Júlia) | Löszpusztai tölgyes. Fokozottan védendő, “Vöröskönyves" növénytársulás (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| A fák iszapgyűrűi jól mutatják az ár magasságát (fotó: Szerényi Júlia) |
Löszpusztai cserjés (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| Zátonyok bokorfüzesei (fotó: Szerényi Júlia) |
Löszfal, pionír társulás (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| Fiatal telepített nyáras (fotó: Szerényi Júlia) |
Duna-parti öreg füzek (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| Kocsányos tölgyek, a hajdani keményfa ligeterdő maradványai (fotó: Szerényi Júlia) |
Árvíz idején a Duna a gátig kihúzódik (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| Aprozódó szarmata mészkő a Fundoklia-völgy oldalán (fotó: Halász Antal) |
Árvalányhajas gyep a Fundoklia-völgy platóján (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| Ligeti csillagvirág (fotó: Szerényi Júlia) |
A keményfaligetek helyére telepített nyárasok alján tavasszal helyenként tömeges az odvas keltike (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| Gyilkos galóca (fotó: Halász Antal) |
Gesztenyebarba tinóru (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| A taréjos tarackbúza tipikus löszjelző növény (fotó: Szerényi Júlia) |
Bogláros szellőrózsa, a keményfaligetek kora tavaszi aspektusának jellemző növénye (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| Homoki pimpó (fotó: Halász Antal) |
Tavaszi hérics. Védett! (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Csillagőszirózsa. Védett! (fotó: Szerényi Júlia) | Fehéres csüdfű. Védett! (fotó: Halász Antal) |
 |
|
| Löszpusztai elem a ritka sárgás sás (fotó: Szerényi Júlia) | |
 |
 |
| Vadszőlő liánfüggöny a puhafaligetben (fotó: Szerényi Júlia) |
Érdes csüdfű. Védett! (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| Májusi gyöngyvirág. Védett! (fotó: Halász Antal) |
Tatárjuhar termésben (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Sziklás partszakasz a Magaspart alatt. A Duna által lekoptatott márgatömbök(fotó: Szerényi Júlia) | Csikófark. Fokozottan védett, nagyon ritka nyitvatermőnk a Sáncon (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| Borzas len. Védett! (fotó: Halász Antal) |
Árlevelű len. Védett!! (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Sárga len. Védett, a Kakukk-hegyen és a Fundoklia-völgyben erős populációi élnek (fotó: Szerényi Júlia) |
Selymes peremizs. Védett! (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| A védett macskahere is löszjelző. Az ország egyik legnagyobb maradvány populációja él a Sáncon (fotó: Szerényi Júlia) | Tavaszi kankalin (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Nyári tőzike. Védett! (fotó: Halász Antal) |
A réti ecsetpázsitos mocsárrétek dísze a réti iszalag (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| Odvas keltike (fotó: Halász Antal) |
Fürtös gyöngyike (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Apró tyúktaréj (fotó: Halász Antal) |
Törpe mandula. Védett! (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Apró nőszirom. Védett! (fotó: Halász Antal) |
Kisvirágú hunyor (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Bíbor sallangvirág. Fokozottan védett, igen ritka orchideánk (fotó: Szerényi Júlia) |
Leánykökörcsin, a kora tavaszi gyepek ékessége. Védett! (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Nagyezerjófű. Védett! (fotó: Halász Antal) |
Zöldike. Védett hegyvidéki orchidea, alig lehet észrevenni a sűrű gyepben (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| Tipikus erdőssztyeppfaj a ritka bérci here (fotó: Szerényi Júlia) | Selymes boglárka. Védett! (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Borzas vértő. Védett! (fotó: Halász Antal) |
Mezei zsálya rendkívül ritka piros színű változata (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Erdei szellőrózsa. Védett! (fotó: Halász Antal) |
Tarka nőszirom. Védett! (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Turbánliliom. Védett! (fotó: Halász Antal) |
Bíboros kosbor. Védett! (fotó: Szerényi Júlia) |
 |
 |
| István király szegfűje. Védett! (fotó: Halász Antal) |
Magyar gurgolya. Védett! (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Szürkés ördögszem (fotó: Halász Antal) |
Vetővirág. Védett! (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Virágos kőris (fotó: Halász Antal) |
Tarka kosbor. Védett! (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Agárkosbor. Védett! (fotó: Halász Antal) |
Bársonyos kakukkszegfű. Védett! (fotó: Halász Antal) |
 |
 |
| Márványos csiga (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Éti csiga (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
 |
| Nagy meztelencsiga (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Kerti meztelencsiga (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
 |
| Sávos szitakötő (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Kéksávos légivadász (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
 |
| Laposhasú, vagy közönséges acsa (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Sisakos sáska. Védett! (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
 |
| Mezei tücsök (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Tarka hanyattúszó poloska (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
|
| Diófacincér. Védett! | Ligeti futrinka. Védett! |
 |
 |
| Magyar futrinka (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Magyar virágbogár. Védett! |
 |
 |
| Közönséges cserebogár (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Pannon gyík. Fokozottan védett! (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
 |
| Nagy szarvasbogár. Védett! | Orrszarvú bogár. Védett! (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
 |
| Magyar mocsári kutyatej szitkár. Védett! (fotó: dr. Szerényi Gábor) | Szegélyes nyáraraszoló (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
 |
| Kutyatejszender (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Halálfejes lepke. Védett! (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
 |
| Éjjeli nagypávaszem (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Mustárlepke (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
 |
| Kis tűzlepke. Védett! (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Bogáncslepke (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
 |
| Farkasalma lepke. Védett! (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Kék fadongó (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
 |
| Kék fadongó lárvakamrái (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Kövi poszméh (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
|
 |
| Erdei béka. Védett! (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Leveli béka. Védett! (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
 |
| Mocsári teknős. Védett! (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Zöld gyík. Védett! (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
 |
|
| Vörös vércse. Védett! (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
Nagyfülű denevér. Védett! (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
|
|
| Vándorpatkány (fotó: dr. Szerényi Gábor) |
| |
