Érdiek a szovjet hadifogolytáborokban

Elhurcolt érdiek a szovjet hadifogoly-táborokban - kortársak visszaemlékezései az egykorú dokumentumok tükrében

1945. január 6-10. között tragikus események helyszínévé vált Érd. A településről és környékéről közel háromezer embert, férfit és nőt, többségében polgári személyt gyűjtöttek össze és hurcoltak el a volt Szovjetunió hadifogoly- és munkatáboraiba a bevonuló Vörös Hadsereg katonái. Parancsot teljesítettek, és az értelmetlen parancsnak lettek áldozatai az ártatlan érdiek.

Mielőtt rátérnék az érdiek ezreit megnyomorító elhurcolás, és hadifogság eseményeinek elemzésére szeretném tömören felvázolni az 1944 végi 1945 eleji a várost érintő történelmi eseményeket.

1944. március 19-én szállták meg a német csapatok Magyarországot. Érden kb. 5000 német katona tartózkodott ebben az időszakban. Idős adatközlők visszaemlékezései szerint a beszállásolt német katonák nem bántották a lakosságot. Bár rendszeresen begyűjtötték a mezőgazdasági termékeket, illetve rekvirálták az állatállományt, de ittlétük nem váltott ki az érdiek többségéből félelmet vagy gyűlöletet. A lakosság tudomásul vette, hogy háború van, és igen ötletes módszerekkel igyekeztek minél több terményt vagy más értéket eltüntetni a katonák szeme elől. Brutalitástól, atrocitástól azonban nem kellett rettegniük. Az azonban tény, hogy a beszállásolt német alakulatok ellátása komoly gondot jelentett az egyébként is anyagi nehézségekkel küszködő családoknak.

A németek a hadiesemények miatt 1944 októberében hirtelen hagyták el a települést, és két hónapos szünet után Ófaluban már megjelentek a "felszabadító" orosz csapatok. Így emlékszik vissza a bevonuló orosz katonákra Eszes Vendel: "Nem volt igazi atrocitás, vagy rossz szándék. Ők is rekviráltak, de a németek is... Olyan, hogy ellopták a sonkát meg a szalonnát, hát ezek katona dolgok... Azt megcsináltuk azért, hogy a spejzünk úgy volt megcsinálva, hogy odatoltunk egy szekrényt, a szekrény hátulját kivettük és azon keresztül jártunk be a spejzba. Úgyhogy az megmaradt, ami a spejzban volt. De a többit elvitték. De a katona az katona. Nem?"1 Ebből is látszik, hogy az ellátási gondokkal küszködő falura nagy teherként nehezedett az a tény, hogy az orosz katonák felélték a lakosság amúgy is szűkös készleteit.

Itt szeretném hangsúlyozni, hogy bár évtizedeken keresztül a köztudatban és a szóhasználatban a "felszabadító" jelző volt használatos, de az 1944-ben Magyarországra bevonuló orosz csapattestek a "megszállás" parancsot teljesítették. Csak néhány hónappal késobb, politikai nyomásra lett kötelező érvényű a felszabadító orosz katonák iránti hála és köszönet túlhangsúlyozása.

Érd és környékét csak 1944 decemberében érték el a második világháború hadműveletei. December 6-án a 46. hadsereg hídfőjében továbbra is súlyos harcok dúltak, hiszen még mindig nem fejeződött be az első lépcsős hadosztályok átkelése a Dunán.

December 20-án a "Margit-vonal" ellen megindult a szovjet támadás. A "Margit-vonalat" 1944 őszén a Dunántúl védelmére a német hadvezetés dolgozta ki. Nagykanizsa-Balaton-Székesfehérvár-Budapest-Érd térségében támaszkodott a Dunára. A Dunántúl védelmén kívül a főváros délnyugati védelmét is szolgálta.

Kemény harcokra került sor ebben a térségben. A 23. lövészhadtest 310. lövészhadosztálya a százhalombattai hídfőből Érd felé tört előre északi irányban. A volt Sina-kastély ettől kezdve kórházként üzemelt, de csak orosz sebesültek számára. "December 23-án hajnalban a 46. hadsereg - eddig védelemben levő - jobb szárnya is bekapcsolódott a támadásba. A nap végére a német 271. gránátos hadosztály "Krüdinger" harccsoportját a Sóskút-Tárnok-Érd vonalra vetette vissza, s megkezdte DNY-i és D-i irányból a Budai hídfő ostromát."2

Az orosz csapatok bevonulása már december 6-án megkezdődött, mégis csak december 24-én fejeződött be, mert Érd-Ófalu és Ercsi határában a hídfőállás kiszélesítéséért erős harcok dúltak, s éppen ezért a területen rövid időre megmerevedett a frontvonal. Közben a visszavonuló német csapatok felrobbantották a vasútállomást, s így a Zámori-patakon csak farönkökből álló híd biztosította az átkelést. A 2. ukrán front és a 3. ukrán hadseregcsoport alakulatai együttes erővel zárták körül a fővárost. A Budát övező térségekből indultak harcba a szovjet haderők a bekerített német és nyilas egységek feltartóztatására.

A szovjet és a német alakulatok közötti erőviszonyokról elmondható, hogy a szovjetek számára lényegesen előnyösebb volt. A német hadvezetés a Budapest környéki szovjet gyűrűt kívülről igyekezett áttörni. A szovjet haderő három-négyszeres túlereje ellenére a németek Zsámbéknál áttörték a szovjet védelmet, és elfoglalták a budaörsi repülőteret. Sikeresen áttörték a szovjet 4. gárdahadsereg jobb szárnyának első és második védőívét. A szovjet fölény tehát a német ellentámadást sikerei miatt január 5-én még nem mutatkozott meg.

Így mindenképp fontos hangsúlyozni Dudás László feltételezését, mely szerint a "a január 5-én induló - a jelentős szovjet fölény ellenére is eleinte sikeres - német ellentámadás jelentőségének felnagyítására kellett ťhadifoglyokatŤ produkálni Érd térségében 1945. január 6-a és 10-e között."3

Mit is jelent valójában a "malenkij robot" kifejezés?

Szó szerint "kis munkát, kevés munkát". De a valóságban olyan meghatározatlan ideig tartó kényszermunka, mely civileket; nőket és gyermekeket is érinthetett. Magyarország hadszíntérré válásával a mindenkori záróvonal mögötti területen hamis indokkal - igazolás kiadása, romeltakarítás, hídépítés, mezőgazdasági munka, betakarítás stb. - gyűjtötték össze a polgári lakosokat, és további sorsuk a nélkülözés, éhezés, betegség, embertelen körülmények és minden realitást nélkülöző kényszermunka volt.

Az elhurcoltak alsó korhatára mindössze 14-18 év volt. Így begyűjtötték azokat a fiúkat, akár gyerekeket is, akik idősebbnek tűntek, s testalkatuk, erőnlétük alapján alkalmasnak mutatkoztak a nehéz fizikai munkára.

A Szovjetunióba való kiszállításig a foglyokat gyűjtőtáborokba (pl. Baja, Szeged, Temesvár) helyezték el. Ezen táborok embertelen körülményei hagyták a legmegrázóbb emlékeket a rabok tudatában. A táborokban a zsúfoltság, éhezés hatására tömegesen gyengültek le az induláskor még egészséges férfiak. Gyakran a nem megfelelő higiéniai körülmények miatt járványok (elsősorban tífusz) tizedelték a tömeget. Az alultáplált, beteg emberekre viszont újabb megpróbáltatás várt, mikor vagonokba zsúfolódva, megfelelő minőségű és mennyiségű víz és mellékhelyiség nélkül kellett napokat, akár heteket utazni a szovjetunióbeli munkatáborig.

"Temesvárra érve kiderült, hogy egy hatalmas nagy lágerbe kerültünk. Kb. 70.000 ember volt ott. Voltak magyar katonák, teljesen katonai renddel. Itt már a vagonból nem mindenki került elő élve. A barakkban bokáig érő sár volt, ott is aludtunk. A 23. barakkban, ahol voltunk, katasztrofális állapotok voltak. Már közöttünk meghalt ott a Csibrák Gergő. Kiütött a tífusz. Sokan haltak meg itt. Innen visszavittek bennünket a Csillag-börtönbe. Azt kell elképzelni, hogy egyszemélyes cellában voltunk tizenketten. Öten-öten feküdtünk egymás mellett, ketten az ajtóbeszögelésben guggoltak. Láttunk őrült embereket is, akik megzavarodtak. Naponta 50-70 halott volt. A halottakat ruhátlanították, de ilyesmi, hogy megállapítsák hogy ki kicsoda, ilyen nem volt."4

A volt Szovjetunió területén ezerszámra (5700 db) léteztek különböző funkciójú munka és hadifogolytáborok. A kiszállítottak többsége a Donyec-medence szénbányáiban, Szibéria fa- és tőzegkitermelő üzemeiben, kolhozokban, nagyobb építkezéseken dolgozott. Az Érdről elhurcolt férfiak többségét vagy a Donyec-medence szénbányáiban (ma Ukrajna) vagy a Kaukázusvidék munkatelepein (ma Grúzia) dolgoztatták.

Az Érdről elhurcolt “hadifoglyok” útvonala (A térképet készítette: Timár Edit és Puskás Katalin a Cartographia Kft. 1998. évi Világatlasza felhasználásával)

A táborok típusait tekintve léteztek a fent már említett gyűjtőtáborok, melyek ideiglenes tartózkodási helyként szolgáltak, illetve embertelen körülményeik leginkább kényszermunka- vagy koncentrációs táborokra emlékeztettek. Így írt a gyűjtőtáborok borzalmairól egy érdi túlélő: "A Temesvárról Szegedre való átszállításkor vizsgálat nem volt, így sok száz ember átkerült betegen Szegedre. Itt a zsúfoltság, a tetű, az étvágytalanság a betegeknél azt eredményezte, hogy itt is naponta 50-70 ember halt meg... A betegség előrehaladott állapotában az ember érzéketlen lesz, majd önkívületi állapot következik, majd a gyengébb idegzetűek őrültségbe estek. Csak akinek erős a szíve és még van egy kis kondija, az kibírja és meggyógyulhat."5

Másik kategóriát képviseltek a hadifogoly-munkatáborok, ahol a visszaemlékezők szerint valamivel jobb életlehetőséget biztosítottak, a betegeket kórházba szállították, illetve munkájukért akár pénzt is kaptak.

Ezek a táborok ellentmondva a nemzetközi jogban foglaltaknak a szovjet politikai rendőrség, az MVD irányítása alá tartoztak, bár formailag a hadifogolytáborok a Vörös Hadsereg őrizetében voltak.

Az elhurcoltakról általában nem készült nyilvántartás, sem a kiszállított tömegekről, sem pedig az elhunytakról. Szebeni Ilona Haza fogunk menni című könyvében arra utal, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) 1945. március 18-án kelt 26. számú rendeletére elkészítették azt a listát, mely a szovjet katonaság által elszállított magyar állampolgárok névsorát, személyi adatait, vagyoni helyzetét, pártállását tartalmazta. Majd az idők folyamán ezek a forrásértékű dokumentumok selejtezésre kerültek, illetve szándékosan megsemmisítették őket. Talán azért, hogy a minősítés - ki méltó hazahozatalra és ki nem - később ne kerülhessen napvilágra.

Az elhurcolás, és kényszermunka problémakörével kapcsolatban károm kérdés vetődik fel. Mindenképpen definiálni kell a "hadifogoly" kifejezést. A Magyarország a második világháborúban című lexikon szócikke szerint a hadifogoly a hadsereg vagy fegyveres erők vagy bármely önkéntes csapattest tagja. Olyan fegyveres testülethez tartozik, melynek élén parancsnok áll, tagjai egyenruhát vagy felismerhető jelvényt hordanak. Harcban részt nem vevő, de a fegyveres erők kíséretéhez tartozó fegyvertelen személyek (pl. haditudósítók) vagy a lakosság azon része, aki az ellenség közeledtére fegyvert fog, és azt nyíltan viseli.

A felsorolt négy kategória közül vajon melyikbe sorolhatók az egyszerű érdi lakosok, akiket éjszaka felvertek a bevonuló orosz katonák, és akár pizsamában, papucsban kényszerítettek arra, hogy hadifogolyként kövessék őket egy előre nem ismert úti cél felé. Fegyvert nem fogtak, a parancsot megtagadni nem tudták, értetlenül és kilátástalanul teljesítették a hatalmának akár fegyverrel is érvényt szerző katona utasítását.

A második világháború idején a hadifoglyok az 1929. július 27-én elfogadott harmadik genfi egyezményben foglalt bánásmódra voltak jogosultak. Ennek értelmében tilos bármilyen formában életének vagy egészségének veszélyeztetése, megfélemlítése, vele szemben megtorló rendszabályok foganatosítása. Kötelesek a foglyokat emberhez méltó körülmények között elhelyezni. Biztosítani kell kapcsolattartásukat a külvilággal. Kötelesek a háború befejezése után a békekötést követően a foglyokat hazaszállítani. Kötelesek a foglyokat nyilvántartásba venni, és elvileg, ha lehetséges nemzeti hovatartozás szerint csoportosítani. A hadifoglyokat lehet alkalmazni munkavégzésre. Mindezek közül mindössze az utolsó mondat az, melyet a egyezményben leírtak szerint érvényesítettek. Bár felmerül a kérdés, hogy belefér-e ebbe a kategóriába a kényszermunka is? Az összes többi kötelezettségnek nem éppen az ellenkezőjét valósították meg a rabokkal szemben?

A második kérdéskör, hogy volt-e hadifogoly-egyezmény Magyarország és a Szovjetunió között, mely megoldást jelentett volna a hadifoglyok sorsát illetően? A történelmi szituáció az a tény, hogy 1946 végére az angol, francia és amerikai fogságban tartott magyar hadifoglyok hazaszállítása lényegében már befejeződött, így az egyezmény megkötése csak a Szovjetunióval volt már esedékes. Az 1947. február végére elkészült egyezménytervezet tartalmazta, hogy az összes magyar állampolgárságú vagy nemzetiségű személy, akit a második világháború idején, illetve a békeszerződés hatályba lépéséig a szovjet hadsereg vagy más szovjet szervek fogságba vetettek, mielőbb, folyamatosan hazaszállítandó.

A tárgyalások azonban lassan haladtak előre, majd az 1947. évi magyarországi választásokat követően az egyezmény megkötése végleg lekerült a napirendről.

Felmerül a kérdés, hogy miért is történhetett mindez? Miért kerülhetett ki az országból hadifogolynak vagy internáltnak bélyegezve több mint kétszázezer polgári személy, nők és férfiak egyaránt? A deklarált és már több helyen publikált cél, hogy a hadifoglyok - mintegy háborús jóvátétel formájában - vegyenek részt a Szovjetunió újjáépítésében. Mindez természetesen csak propagandaszöveg lehet, hisz az Érdről elhurcolt legyengült, beteg emberek nem igazán bizonyulhattak jó munkaerőnek. Adatközlők visszaemlékezései szerint nem ritkán a szovjet munkások ellenszenvét váltották ki a magyarok, akik elől a tömegesen érkező foglyok elvették a munkalehetőséget, és ezzel a kenyérkereset lehetőségét is.

Budapest elfoglalása után Sztálin hadparancsot tett közzé, hogy a főváros ostroma után 140.000 hadifoglyot kell ejteni. Arról azonban nem szól a hadparancs, hogy a hadifoglyok közül 100.000 ember polgári személy volt, akit erőszakkal vittek el.

Az elhurcolás kommunista propagandacélokat is szolgált. A Szovjetunió szándékosan halogatta a hadifogoly-egyezmény megkötését, a magyar kormány pedig nem sürgette az ügyek előremenetelét. Ezáltal a magyar társadalom előtt úgy állították be a hadifoglyok hazahozatalának lehetőségét, mintha az Moszkva nagylelkűségének lenne a függvénye, melyet ki kell érdemelni. Ez a ferdítés érezhető az Érdi Nemzeti Bizottsági jegyzőkönyvekben is, melyeket a későbbiekben még részletesen bemutatok.

Negyedik okként pedig két dolgot hangsúlyoznék. Elsőként a már említett feltételezésre utalnék, mely szerint a német ellentámadás jelentőségének felnagyítására kellett hadifoglyokat produkálni Érd térségében 1945. január elején, másodsorban pedig az életerős, munkaképes férfiak elhurcolásával a megszálló orosz csapatok jelentős mértékben tudták gyengíteni az itthon maradottakat.

1945. január 6-án és 8-án Érd és környékéről eddigi publikációk szerint közel 3000 férfit és nőt gyűjtöttek össze és hajtottak el a foglyok előtt akkor még ismeretlen cél felé a bevonuló Vörös Hadsereg katonái. Az elhurcolás körülményeiről, a gyötrelmes utazásról és a munkatáborok embertelenségeiről 1990 óta már több forrásértékű visszaemlékezés látott napvilágot. Így ebben a tanulmányban egészében nem idéznék az általam megszólaltatott visszaemlékezőktől, csak lényegbevágó részletekkel világítanék rá a legfontosabbakra.

Sajnos, nincsenek megbízható, ellenőrzött statisztikai adatok arról, hogy valójában hány embert hurcoltak el a településről. Az eddig publikált cikkek szerint 2900-3000 főre tehető ez a szám. Érd lakossága 1940-es statisztikai adatok szerint 14.578 fő. A két adatot összevetve véleményem szerint az akkori községben élő keresőket tekintve, arányaiban nagyon sok a közel 3000 fő. Háromezer munkaképes korú felnőtt ember hiányában aligha kezdhették volna meg 1945 tavaszán a mezőgazdasági, és a háború okozta helyreállítási munkálatokat.

Országos adatok tükrében is ugyanez mutatkozik meg. A malenkij robotra Magyarországról elhurcoltak számát 200.000 főre becsülik, egyes források szerint 295.000 fő. Pest-Pilis-Solt megyéből pedig összesen kb. 8589 főre tehető a hadifoglyok száma. Pontos adatok hiányában nehéz állást foglalni ebben a kérdésben, hisz az elhurcoltak többségéről nem készültek nyilvántartások, és problematikus lehet az a kérdés is, hogy kit tekintünk elhurcoltnak. Hiszen több száz embernek sikerült még magyarországi területről hazaszöknie, vagy betegség miatt Romániából hazaszállítva kerülhetett vissza családjához.

Érd népességi statisztikáit elemezve szembetűnő, hogy a település lakosainak száma 1940-1949 között milyen kis mértékben növekedett az azt megelőző és követő időszakokhoz képest. Mindez jól mutatja, hogy a háború katonai vesztesége, és a nagy tömegben, elsősorban a férfi lakosságot sújtó szovjet munkatáborokba való elhurcolás milyen érzékenyen érintette a község népesedési folyamatait.

1. táblázat. Népességszám változása Érden 1930-1960 között

A 2. számú táblázat és ábra alapján még inkább szembetűnő a férfi lakosság hiánya. A háborús években a születések száma 1945-ig megelőzi a halálozások számát, kivéve az 1943-as évet, amikor némileg, minimális mértékben megváltozik a helyzet. Bár az 1945-ben a Szovjetunióban elhunyt emberek adatai ezekben a statisztikákban nem jelenhettek meg valós nagyságrendben, mégis megfigyelhető a halálozások számának növekedése. Róluk hivatalos iratot a szovjet hatóságok nem juttattak el a hozzátartozókhoz, sőt sokszor halálukat is igyekeztek eltitkolni az itthoniak elől. Ellenben a házasságkötések száma látványos mértékben csökkent, hisz éppen a házasságkötés előtt álló életerős fiatalemberek jelentették a szovjetek szemében a legértékesebb munkaerőt.

2. táblázat. Születések és halálozások száma a második világháború idején Érden

(A KSH adatai alapján)

Az elhurcolás első felvonulása 1945. január 6-án zajlott, amikor fegyveres orosz katonák rontottak be elsősorban a jelenlegi Alsó és Felső utca házaiba, és a családfőt, vagy az otthon levő fiatalembereket erőszakkal kényszerítették a parancs végrehajtására. Körülbelül 250 embert gyűjtöttek össze, és elindították a csoportot az akkori 6-os számú főúton Ercsi felé. Január 8-án pedig kidobolták a községben, hogy igazolás kiállítása végett mindenki jelenjen meg a vásártéren, aki dolgozni akar. Természetesen több százan vonultak fel a kijelölt helyre, hisz a munkalehetőség egyszersmind a túlélés lehetőségét is adta az elszegényedett családok számára.

Szilágyi József egykori hadifogoly egy 1988-ban készített interjúban röviden így emlékszik vissza az eseményekre:

"Az oroszok sokszor vittek el munkára embereket, vagont kirakodni, ágyúállást ásni, ápolónőnek, vagy éppen péknek, akár több hétre is. 1945. január 6-án azonban más volt a helyzet. Végigjárták a községet, és minden munkára alkalmas férfit vagy éppen fiút elvittek. De mivel nem mindenkit találtak otthon, így január 8-án kihirdették, hogy aki dolgozni akar, az jelenjen meg a vásártéren, mely a mai buszpályaudvar helyén volt. Több százan elmentek annak a reményében, hogy jó munkát kapnak. Azt mondták nekünk, hogy Székesfehérváron vannak a szükséges iratok, s hogy odáig el kell gyalogolnunk.

Elkezdtek hajtani minket Székesfehérvár felé, de egy idő után gyanússá vált a minket őrző felfegyverzett orosz katonák furcsa viselkedése. Az első állomásunk Ercsi volt, itt egy urasági istállóban aludtunk. Elvettek tőlünk mindent, csak a ruhánk maradt. Ercsiből gyalog mentünk Dunapatajra. Itt a kalocsai érsekség adott egy kis kenyeret. Dunapatajról gyalog mentünk Bajáig, majd innen vonattal Temesvárra. Bezsúfolt vagonban utaztunk napokon keresztül, s egyik nap csak vizet másik nap csak valamiféle élelmet kaptunk. Temesváron már sokan meghaltak. Én innen egy csoporttal visszakerültem Szegedre. Szegeden a foglyok körében flekktífusz járvány pusztított. Egyetlen szerencsém, hogy én voltam katona, s így be voltam oltva a járványok ellen. Szegedtől nem messze, Majsa határában egy ideiglenes reptérre hurcoltak. Itt volt szép emléke kedves feleségemnek. Utánam utazott, hogy találkozhassunk, s ennek érdekében a reptér mellett kapáló idegen asszonyok kezéből kivette a szerszámot, csak hogy beszélhessen velem néhány szót. Az éjszakát pedig, mivel hazautazni nem tudott a szegedi hullaházban töltötte.

Szegeden kiválogatták közülünk azokat, akik olyan állapotban voltak, hogy kimehettek a Szovjetunióba. Meztelenre vetkőztettek, és egy pillantással eldöntötték, hogy én kimehetek. Engem persze vittek tovább Ukrajnába, Romni-Kucerájba (Romnij). Innen Szaratovba, le a Volgára.

1945 őszén azt ígérték, hogy hazajöhetünk, de amikor megláttam az állítólagos hazaszállító vonat drótozott ablakát, rögtön tudtam, hogy ez csak mese. Így kerültem Sztálingrádba, s a Donyec-medence szénbányájában dolgoztam. 1947-ben hoztak egy olyan rendeletet, mely szerint a bányában dolgozó hadifoglyoknak fizetést kell adni. Ezután a kolhozba küldtek ki, ahol vezető ember lettem, mert sikerült óriási búzatermést összehozni az oroszoknak. Nekem még szerencsém is volt, mert jól beszéltem oroszul, így általában mindenhol engem tettek a hadifoglyok vezetőjévé. Ott a kolhozban már tűrhető életünk volt. Maguk a sztálingrádi emberek rosszabbul éltek mint mi. Sokszor mi adtunk kenyeret az orosz asszonyoknak, hogy adják oda gyermekeiknek. Az első két év és a gyűjtőtáborok voltak félelmetesek. A WC-nek nevezett óriási lyukba volt aki beleesett, s mi nem tudtuk kihúzni. Állandó hasmenés gyötört minket, s gyógyszereket nem kaptunk. Így hát mi csináltunk magunknak például lehántott fakéregből a hasmenés ellen.

Én 1948. november 8-án értem haza. Máramarosszigeten és Debrecenen keresztül. Debrecenben végre jól megfürödhettünk, de ez is csak azért volt, hogy az itthoniak ne tudják meg, mi volt kint. Csak a látszat kedvéért...."6

Ez idő alatt míg a férj, a testvér vagy az apa a volt Szovjetunióban dolgozott az otthon élők a tanácstól minimális segélyt kaptak. Szilágyi József felesége például 50 forintot, két gyerekre, mert ők hadirokkant árváknak minősültek. Ezenkívül néhány forint családi pótlékkal, s időközönként élelmiszercsomaggal látták el őket.

De nem minden család kapott segélyt, azok közül sem, ahol a családfő a volt Szovjetunióban volt. Azok, akik a háború előtt nagy földterületekkel rendelkeztek, akik kulákok voltak, függetlenül attól, hogy földjük megmaradt-e vagy sem, segélyt nem kaptak.

A foglyok elhalálozásáról nem értesítették a hozzátartozókat. Magyarországon viszont ahhoz, hogy az itthon maradottak özvegyi nyugdíjat vagy családi pótlékot kaphassanak, halotti anyakönyvet kellett bemutatni. Ezek az iratok azonban a mai napig nem készültek el. Mivel még az elhurcoltakról sem készítettek listát, így az elhunytak személyi adataival sem foglalkoztak. Egyetlen vezérelv volt, hogy szám szerint megegyezzen a hadifoglyok száma az előírttal. A január 8-án elhurcolt nagyapámról, - aki a sorstársak közlése szerint már néhány hét múlva, Temesváron megbetegedett és elhunyt - a család semmiféle hírt nem kapott, s csak 1964-ben állítottak ki az özvegy részére hivatalos iratot, mely szerint a férj "eltűnt".

Hirdetmény és végzés 1964-ből. “1945. január 8-án a szovjet csapatok munkára vitték el, és azóta semmiféle életjelt nem adott magáról. A szabályszerűen kifüggesztett hirdetményekre bejelentés nem érkezett.”

Hirdetmény és végzés 1964-ből. “1945. január 8-án a szovjet csapatok munkára vitték el, és azóta semmiféle életjelt nem adott magáról. A szabályszerűen kifüggesztett hirdetményekre bejelentés nem érkezett.”

Így nyilatkozott 1999 őszén Eszes Vendel: "Nagyon keveset tudtak az itthoniak rólunk. De például rólam akkor tudtak, amikor a János hazajött. Elmesélte hogy mi van ott kint. Különben semmit nem tudtunk. Még az utánunk következő harminc évig sem volt ildomos erről tudni és beszélni. Mintha meg sem történt volna. Ha az ember oroszul beszélt, az nem volt probléma, mintha természetes lett volna. Nem lehetett azért azt letagadni, hogy mi Oroszországból jöttünk haza, mert kaptunk 20 pengőt Debrecenben, és egy hivatalos papírt is, hogy mi hol voltunk ettől eddig. Az volt ráírva, hogy internált, a másiknál hadifogoly. Én internált voltam. Mert nem voltam katona. Az itthoniak nem kaptak tudtommal segélyt vagy támogatást. A szüleim biztos nem kaptak semmit."

Bár a második évtől válasz-levelezőlapos üzeneteken keresztül tarthatták a kapcsolatot az itthoniakkal, de a lapokat cenzúrázták, nem írhatták meg, hogy hol vannak, melyik városban, valójában mit csinálnak. Minden levél végére oda kellett írniuk, hogy "hamarosan jövünk haza". "A hamarosanból aztán három és fél év lett!" Arra is volt példa, hogy olyan betegeket köteleztek levélírásra, akiknek súlyos betegségük révén már csak napjaik voltak hátra, ezáltal is félrevezetve a reménykedő hozzátartozókat.

A rabok a táborokban rendszeresen átestek "politikai szűrésen": "Odakint Oroszországban mindenkinek volt egy 40 kérdéses kérdőíve, s ebben minden félévben megismételték a kérdéseket. Ahol nem stimmeltek a válaszok, azokat kihallgatták. Mindenféle kérdések voltak. A politikai állásfoglalásáról, milyen alakulatnál szolgált, volt-e Oroszországban korábban a fronton, meg ilyen kérdések. Hol lettem sorozva, milyen laktanyában voltam, melyik városban, milyen fegyvernemnél. Ha ezek a kérdések nem sikerültek, akkor volt, nálunk úgy hívták az illetőt, zászlós, az szépen elhívta és beszélgettek vele, fél éjszakán keresztül. Mindent kipuhatoltak belőlük. Volt olyan tag egy Farkas nevezetű, hosszú ideig menő ember volt, aztán valahogy elfelejtette, hogy mit írt le, és három vagy négy hétig fent volt a padláson egyedül, sütötte a nap egész nap, aztán elvitték valahova. Volt olyan, aki kivágatta a hónaljából az SS jelet. Ez gyanús volt. Ő mindig azt mondta, hogy kelése volt. A 40 kérdéses dologban aztán egyszer kiderült, hogy ő volt a fronton, megkérdezték hol, stb., azt is elvitték tőlünk, nem maradt ott. Hogy aztán hova kerültek ezek az emberek, nem tudom. Ilyen dolgok voltak."7

A Kaukázus munkatáboraiból való szökés lehetőségéről így nyilatkozik Eszes Vendel:

"Lehetetlen Oroszországból megszökni, Lehet, hogy volt akinek sikerült, de akik megpróbálták mesélték, hogy mikor már elfogytak a konzerveik, lent jártak már Szocsi alatt. Elmentek egy házhoz vizet kérni, adtak is vizet, de ahogy a kis ajtón ki akartak menni, már ott voltak és elkapták őket. A lakosság nem pártfogolta a menekülteket. De ugyanakkor sajnáltak minket. Ők is sanyarú körülmények között voltak. Amink volt, mindent megvettek. Az alsónadrágot, az inget. Nem voltak ellátva rendesen. Nagyon tetszettek nekik a magyar szövetek. Jóindulatúak voltak, csak nem volt szabad őket megsérteni az önérzetükben, hogy ők a világ legjobb katonái, és hogy ők a világ urai stb.

Volt, hogy a munkánkért kaptunk egy zsák sót, hogy adjuk el. Sok minden olyan élelmiszert kaptunk érte, amire szükség volt. A lakosok jószívűek voltak. Igaz ez már a harmadik évben volt, nem az elején."

Az orosz lakosok azért adták fel a szökött foglyokat, mert tettükért pénzjutalmat kaptak. A jóindulat mellett nagyon szegények voltak, és az utóbbi volt az erősebb késztetés.

Az éghajlat és az időjárás is nehezítette a rabok élet- és munkafeltételeit. De míg a köztudatban a nagy hidegek és fagysérülések jelentik az orosz telet, hangsúlyozni kell, hogy például a Kaukázus munkatáboraiban éppen ellenkezőleg, a meleg és erős napsütés kínozta inkább a foglyokat.

Kutaiszi munkatábor 1948-ban. A foglyok ekkor már viszonylag kielégítő ellátásban részesültek, sőt munkájukért fizetést is kaptak. Középső sor jobbról a második Eszes Vendel (Eszes Vendel szívességéből)

"Nagyon érdekes vidéken laktunk, a Kaukázus északi vidékén, a magashegységtől lankásabb rész, de már hegyes, dombos vidék volt, tölgyerdővel. Az időjárás nagyon érdekes volt. Ha jött az eső, akkor két napig zuhogott, ha meg jött a napsütés, akkor égetett a nap. Télen, 2-3 napig esett a hó, leesett 1-1,5 méternyi. A patakvölgyek mentén az olajvezetékek nem a földet követték, hanem oszlopokra volt téve, és korlát volt rajta. A csövek egymás mellett feküdtek, kettő-három darab. Nem tudtuk, hogy miért. Aztán rájöttünk. A három nap alatt leesett hó fent a hegyekben elkezdett olvadni, és mint a Duna olyan hatalmas folyam hömpölygött le a völgybe, mindent letarolva, és az emberek a csöveken közlekedtek. Tehát nagyon szélsőséges időjárás volt. Nagy hideg nem volt. Ha volt hideg, három-négy napig 10 fokos hideg volt, de az ahogy elmúlt, megint jött a Fekete-tengerről a meleg légáramlat, vagy a Kaszpi-tenger felől. 40 kilométerre volt a Fekete-tenger. Az időjárás nagyon kellemes volt. Aztán később mi olyan ruhákat is csináltattunk magunknak. Rövid ujjú ingeket, meg könnyebb ruhákat. Elég jól néztünk már ki az utolsó években. Először vattanadrágba jártam az 50 fokos melegben. A nyakamba akasztottam a nadrágot, aztán úgy jöttünk haza a lágerből. Egész nap izzadt az ember, kiverte a só, úgy kapartuk le a hátunkról a kikristályosodott sóréteget. A meleg és a vitaminhiány ilyen dagadást eredményezett. Feldagadt a has, a láb, az arc, elég sok volt a beteg a lágerban. Én szerencsés voltam, nem voltam beteg."8

1948. július 5-én hadifogságból hazatérők részére kiállított igazolvány

A szovjet hadifogolytáborok táplálkozási-élelmezési körülményeit jellemzi, hogy a foglyoknak nemegyszer penészes kenyérrel, ételnek igazán nem nevezhető levesféleséggel kellett beérniük. Az alultápláltság minden fogolyra jellemző volt. Nem egy forrás utal arra, hogy a hazatérő rabok közül volt, aki éppen azért halt meg, mert farkasétvággyal próbálta meg bepótolni az éveken keresztül tartó állandó nélkülözést. Az alacsony kalóriatartalmú, vitaminmentes, éppen a túléléshez elegendő étkezés mellett viszont nagyon kemény fizikai munkát végeztettek a rabokkal.

Ezeket az állapotokat összevetve a nyugati fogolytáborokkal, meg kell említeni, hogy bár Nyugat-Európában is voltak hírhedt "éhségtáborok" (pl. Normandiában), és különösen a francia hadifogolytáborokban nem egy fogoly őrült bele a bizonytalanságba és az éhezésbe, de többségében ezek a táborok a hazatérő magyar foglyok tanúsága szerint biztosították az alapvető emberi feltételeket, mind az életkörülményeket tekintve, mind az ellátás színvonalában. Aszalt szilva, csokoládé és kalács is kerülhetett a tányérjukba, míg a volt Szovjetunióban ilyesmiről csak álmodhattak a foglyok.

A hadifogság eseményeiről, és körülményeiről részletes képet kaphatunk Eszes János és Eszes Vendel: "A két fogoly" című kéziratos munkájából. A két testvér saját élettörténetén keresztül mutatja be, mit is jelentett két érdi férfi számára az elhurcolás és a kényszermunkatábor.

Érdekes és elgondolkodtató, hogy a nehéz körülmények dacára észrevették az orosz táj szépségét, természeti értékeit és gazdasági erőforrásait. Sőt nem csak meglátják, de éles szemmel értékelik is a látottakat, és sajnos máig aktuális problémákra is felhívják a figyelmet.

"Ez a terület gyönyörűen telepített gyümölcsös volt. Beláthatatlan nagy terület, még most is meglévő gyümölcsfákkal, pedig legalább 25-30 éve műveletlen terület. Itt aztán szétszéledtünk és jóllaktunk cseresznye, meggy, körte, nyári almával, sőt málna és egres is volt. Amit el tudtunk vinni, azt bevittük a táborba. Én utána sokat tűnődtem rajta, hogy milyen az a gazdálkodás egy államban, amely megengedheti magának, hogy egy ilyen több ezer holdas, nagyon jó termőföldet parlagon hagyhat. Ez több ezer embernek adhatna megélhetést, állandó munkát ezen a gyönyörű vidéken. Még hadifogoly szemmel nézve is csodáltam e táj szépségét, földjének termőképességét. Csak emberi kéz és akarat kellene hozzá.

...Onnan tovább már nyugat felé utaztunk a Krím-félszigettől északra, a Donyec-medencében. Ott egy helyen pihenő alatt a vasút melletti szénhalomból vettem egy pár darabka szenet, amiből még mindig van itthon egy darab. Ez olyan szép szén volt, hogy itthon ilyen szépet nem lehet látni. Teljesen kikristályosodott. Úgy néz ki, mintha rézbevonata volna. Ez a vidék valóban Kánaán lehetne ésszerű gazdálkodás mellett. Szép fekete termőföld és a föld mélyén a világ legjobb szene, az antracit található."9

Míg a család férfi tagjai a volt Szovjetunió táboraiban tengették életüket itthon, Érden megalakult az Érdi Nemzeti Bizottság, és a községben megkezdődött a háború utáni újjáépítés, a társadalmi, politikai élet. A nemzeti bizottsági ülésekről szóló jegyzőkönyvek tanulságos forrásként szolgálnak a malenkij robot kérdésében is. A nemzeti bizottságok a helyi hatalom átvételére és gyakorlására alakított szervek. Felállításukról az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 4-i, a közigazgatás újjászervezéséről szóló 14/1945. ME. sz. rendeletével intézkedett. Az elnököt többnyire a megszálló orosz haderő városparancsnoksága jelölte ki. Tagjait a falugyűléseken választották. A nemzeti bizottságok tevékenysége a romok eltakarítása, a lakosság élelmiszerrel való ellátása, a közrend fenntartása, a közigazgatás helyreállítása, és a földosztás lebonyolítása lett volna. Ezzel szemben több településen komoly politikai erővel bírtak. Érden 1945. márciusában alakult meg a Nemzeti Bizottság. Első elnöke Szentirmay János lett.

1945. március 16-i nemzeti bizottsági ülésen került először napirendre a két hónappal korábban elhurcolt emberek hazahozatalának kérdése. Ebből idéznék néhány elgondolkodtató részletet. Az ülés így kezdődött: "Bíró Pál bizottsági tag felszólalása kezdetén üdvözli a megjelent városparancsnokság tisztjét, valamint örömmel említi meg, hogy a március 15-i ünnepségen is ott láttuk a dicsőséges vörös hadsereg képviselőjét."10 Érdekes, hogy a megszálló orosz csapatokból néhány hónap leforgása alatt hogyan lett dicsőséges Vörös Hadsereg?! S a történelem furcsa fintorát látom abban, hogy részt vettek nemzeti ünnepünk megünneplésében.

A jegyzőkönyv így folytatódik a továbbiakban: "A Nemzeti Bizottság feladatát abban látja, hogy a háború okozta nehézségeket leküzdje."... "Az orosz hatóságok és városparancsnokságok az ország belügyeibe nem avatkoznak be. Amint vége a háborúnak a Vörös Hadsereg kivonul az országból."11 Sajnos, a történelemkönyvek ennek ellenkezőjéről számolnak be.

Ezután következik az első, elhurcoltak sorsára vonatkozó felvetés Földházy Antaltól két hónap hallgatás után. Földházy Antal személyesen is átérezhette a problémát, hisz fia is az elhurcoltak között volt. "...Egyben megemlíti, hogy ő az 1919. évi proletárdiktatúra alatti magatartása miatt huzamosabb szabadságvesztést szenvedett el, és miután ezután is állandóan baloldali beállítottságú volt, így igen sok kellemetlensége támadt az elmúlt 25 év alatt. Fiát szintén ilyen szellemben nevelte és ennek dacára f. év január 8-án 2800 érdi lakossal együtt el lett szállítva Érdről. Ezen férfi lakos hiánya egyrészt a meginduló munkáknál hiányzik, másrészt ez a körülmény nyomott hangulatot idéz elő a lakosság körében. Ezért kéri az orosz városparancsnokság képviselőjét, hogy amennyiben lehetséges, ezek hazahozatalát segítse elő. Az elszállított emberek nagy része baloldali elemekből állott, mit azzal indokol, hogy ezek az első dobolásra jelentkeztek, mivel bátran mertek kiállni a gyülekezés helyén, míg akiknek politikai okokból félnivalójuk volt, azok vagy már a megszállás előtt elhagyták Érdet, vagy ha itt maradtak nem mertek jelentkezni és így itthon maradtak.

Az orosz várospk. képviselője a felszólalásra válaszolva megígérte, hogy felterjesztéssel él e kérdésben magasabb parancsnoksághoz és amennyiben lehetséges, azon lesz, hogy ezen emberek ismét hazatérjenek."

Az orosz városparancsnok ígérete azonban csak a tények elfedésére irányult, valódi lépéseket nem tett, de nem is tehetett e kérdésben, hiszen százezres nagyságrendű embertömeget érintő, országos, megoldatlan problémáról volt szó.

1945. április 10-i, 8. rendes ülésen újra napirendre került a téma: "Földházy Antal alelnök ezután f. évi január hó 8-án az oroszok által elvitt érdi lakosok visszahozatala ügyében egy beadványtervezetet olvas fel, melyet a magyar kormánynak kíván eljuttatni. A javaslattal kapcsolatban Futsek Károly titkár javasolna, hogy a beadványhoz egy névjegyzéket is csatoljanak, nehogy nyilasok haza hozassanak és amennyiben kiderülne, úgy az egész akció kudarccal végződhet. A kommunista párt a névjegyzéket átadja a NB-nak, ki a névjegyzéket átvizsgálja." A fent említett névjegyzék sajnos vagy nem készült el, vagy nem került a jegyzőkönyvi források közé, bár alapvető forrás lehetett volna az események és következmények kutatásában.

Érdekes epizódról számol be az 1945. április 12-i 9. rendes ülés napirend előtti felszólalásban Szentirmay János községi bíró ismertette az április 11-i eseményeket, mikor is a félretájékoztatott érdi lakosok tömege vonult a községházára. Ezt az orosz városparancsnokság támadásként, illetve a községvezetőség elleni tüntetésként értelmezte.

Mi is történt valójában? Az elhurcoltak elbeszéléséből tudjuk, hogy Temesvárról egyeseket visszaszállítottak Szegedre, a Csillag-börtönbe. Itt pusztított a rabok körében legintenzívebben a flekktífusz. Szegedről viszonylag sokan térhettek haza. Április 10-én Földházy Antalnál megjelent egy fogoly, aki azt a hírt hozta, miszerint vele együtt meg kb. 1000 érdi lakos gyalogol hazafelé Szegedről. Másnap a községben kidobolták, hogy a visszatérők részére a hozzátartozók egynapi élelmet vigyenek be a községházára, hogy kocsival a feltehetően legyengült, éhes tömegeknek eljuttassák azt. Azonban rövid időn belül kiderült, hogy a hírek nem felelnek meg a valóságnak, így nem lehet csodálkozni azon, hogy a jó ideje reménykedő, és most rendkívül csalódott hozzátartozók ellenszenvvel és agresszíven léptek fel a község vezetőivel szemben.

Dudás László Érdi Újságban megjelent cikkében találhatunk utalást Szentirmay János szerepére vonatkozóan. A forrás Máthé Dezső tudósítása, aki 1964-74 között Érd tanácselnöke volt. Sajnos, a Nemzeti Bizottság ezen üléséről írásos feljegyzés nem került elő. Szentirmay az ülésen "kijelenti, illetve üzeni a községnek", hogy a polgári lakosok elhurcolásáról előzőleg nem tudott sem ő, sem a községi elöljáróság. "Így a lakosság között elterjedt azon hírek, hogy az ő tudomásával történt az elszállítás, szemenszedett valótlanság. Hogy 2 fiát nem vitték el az annak tudható be, hogy mindkét fia tolmácsként van beosztva az oroszoknál. ... ez az aknamunka is közrejátszott abban, hogy 1945. május közepén ťa járási főjegyző betegségére való tekintettel felmentette Szentirmay János községi bírótŤ, akit az orosz városparancsnok körzetvezetőnek nevezett ki a felszabadulás másnapján."12 1945. július 30-án a KMP helyi szervezete az Érdi Nemzeti Bizottság elnöki tisztjéből is felmentette Szentirmay Jánost. Ez után jó ideig lekerül az Érdi Nemzeti Bizottság napirendjéről ez a probléma.

1946-tól kezdődően folyamatosan hazakerülhettek a szovjet hadifogolytábort túlélő emberek. Különösen nagy számban térhettek haza 1947 májusától, Sztálin jóságát bizonyító nyilatkozata hatására. A túlélők aránya országos adatok alapján 1950-ben 49% volt, az áldozatok 51%-a meghalt, illetve akkor még a volt Szovjetunióban maradt. Csak az összehasonlítás kedvéért érdekes adat, hogy a nyugati táborokat a foglyok 99%-a túlélte!

3. táblázat A szovjet és a nyugati hadifogolytáborok összevetése

Volt, aki csak 1948-ban térhetett haza családjához. S hogy milyen egészségi állapotban, arról az alábbi ábra tanúskodik.

S az egészségügyi felmérés nem mutatja meg mindazt a pszichés, lelki problémát, melyet a kint töltött évek élményei eredményeztek. Mindezek ismeretében félelmetes cinizmusra vall a szovjet propagandaszöveg, mely a táborok kapuin hirdette az alábbi hazugságot: "A Szovjetunióban a legnagyobb érték az ember!" Önkéntelenül adódik a párhuzam az auschwitzi koncentrációs tábor kapubejáratán olvasható szöveggel: "A munka szabaddá tesz!"

A hazatérőket a máramarosszigeti tranzittáborban nemcsak orvosi szempontból vizsgálták meg, hanem politikai szűrésen is átestek. Volt, akinek ez az "átvilágítás" újabb rabságot jelentett.

Városunkban az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végéig nem volt nyilvános beszédtéma az orosz hadifogság. Csak a családokban, baráti körben emlékezhettek az áldozatokra.

Majd a visszatérők kezdeményezésére a nyolcvanas évek második felében Érd-Ófaluban a katolikus templom kertjében 1986. május 3-án emlékművet avattak a "fasizmus áldozatai" emlékére. Így emlékszik vissza Szilágyi József az emlékműállítás körülményeire:

"1985-ben kezdtük tervezni, hogy Érden is legyen egy emlékmű. ..... A táblára azt kellett írni, hogy a fasizmus áldozatai. De azt a táblát kivesszük onnan, majd az lesz a táblán, hogy ťIdegenben meghalt hazafiakŤ. Pontos listát kértek, névsort, hogy ki mikor esett fogságba, mikor hurcolták el, hol halt meg a háborúban, fogolytáborban és kényszermunkán. Egy év 2 hónap és 3 nap alatt elkészültek a táblák. ..... Minden táblán 13 név van, mint az aradi vértanúk, mert ők is a hazáért haltak meg." Azóta a tábla felirata már megváltozott.

Július 5-én a hadifogságból hazatértek részére kiállított igazolvány

Nem felejthetjük ki az áldozatok sorából az itthon maradottakat. Azt a sokgyermekes családanyát, aki férje elvesztésével egy személyben vállalta magára gyermekei nevelését, feleséget, szülőt, gyermeket, akik társ, gyermek vagy apa nélkül maradtak. 1998-ban a Magyar Földrajzi Múzeum épülete előtt felavatták Domonkos Béla emlékművét. A törékeny, szomorú, de mégis kemény céltudatos asszonyt mintázó szobor nem a kényszermunkatáborok borzalmait, nyomorúságot, halált, fájdalmat testesíti meg, egészen más üzenetet sugall. A szomorúság mellett a túlélést, a megbékélést,és az emlékezést hirdeti.

A második világháború áldozatainak emlékére 1994-ben állított kereszt az Ercsi út mentén, ahol elvonultak az elhurcoltak tömegei (Csuka Zoltán Városi Könyvtár archívuma)

Churchill második világháborúról írt hatkötetes munkájának mottója összefoglalja mindazt, amit ez a tragikus, sok százezer áldozatot követelő történelmi időszak jelentett és jelent az ország és Érd lakosságára nézve egyaránt:

"Háborúban: elszántság
Vereségben: dac
Győzelemben: nagylelkűség
Békében: jóindulat."

Jegyzetek

ESZES JÁNOS és ESZES VENDEL: A két fogoly, Magyar Földrajzi Múzeum archívumából

TIMÁR EDIT: "Ellentmondás a halálnak", a második világháború hatása lakóhelyemen (korabeli források és adatok alapján), OKTV dolgozat, 1988. (Kézirat) Nemzeti Bizottsági jegyzőkönyv Magyar Földrajzi Múzeum archívumából

Az 1941. évi népszámlálás, Foglalkozási adatok községek szerint, Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat, Magyar Országos Levéltár, Budapest 1975.

Irodalom

BALÁZS DÉNES: Érd lakossága 1718-1990, Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 8. sz., 65. o.

DUDÁS LÁSZLÓ: Bumaska helyett "malenkij robot", Érdi Újság 1994. 2. sz., 3. old; 3. sz., 9. o.; 4. sz., 9. o.; 5. sz., 9. o.

Fehér Könyv a Szovjetunióba elhurcolt hadifoglyok és polgári deportáltak helyzetéről, Szerk.: A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége Hadifogolyszolgálata a Hungária közreműködésével, Hungária kiadás, 1950.

Magyarország a második világháborúban (Lexikon A-ZS) Főszerkesztő: Sipos Péter, PETIT REAL Kiadó, Budapest 1997.

STARK TAMÁS: "Hová lett kétszázezer ember", Magyar Nemzet, 1989. április 29., 9. o.

SZEBENI ILONA: Merre van a magyar hazám? Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-49, Széphalom Könyvműhely, Debrecen 1991.

SZEBENI ILONA: Haza fogunk menni. Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-49, Debrecen 1993.

SZÉKELY ANDRÁS: Szovjetunió I. (Természetföldrajz), Gondolat Kiadó, Budapest 1978.

TARCAI BÉLA: Magyarok a nyugati hadifogolytáborokban, Kötés Kereskedelmi és Szervező Kft. Budapest, 1992.

VERESS D. CSABA: A Dunántúl hadikrónikája 1944-45., Zrínyi Katonai Könyvkiadó, Budapest 1984. 88. o.

A II. világháború áldozatainak emlékműve. Domonkos Béla alkotása, állította Érd város Önkormányzata 1998-ban (fotó: Kubassek János)

1. Eszes Vendel visszaemlékezése
2. Dudás László: Bumaska helyett “malenkij robot”
3. Dudás László: Bumaska helyett “malenkij robot”
4. Eszes Vendel visszaemlékezése
5. Eszes Vendel, Eszes János: A két fogoly
6. Szilágyi József visszaemlékezése
7. Eszes Vendel visszaemlékezése
8. Eszes Vendel visszaemlékezése
9. Eszes Vendel és Eszes János: A két fogoly
10. Az Érdi Nemzeti Bizottság dokumentumai
11. Az Érdi Nemzeti Bizottság dokumentumai
12. Dudás László: “Bumaska” helyett “malenkij robot”