Előző fejezet Következő fejezet

KLÉSZ LÁSZLÓ

Érd sportja a kezdetektől a várossá válásig

 

Előszó helyett

Amikor felvetettek előttem, hogy városunk „világ legfontosabb mellékes dolga"-beli, vagyis sportja múltját valamelyest rendezni kellene, bizony szabadkoztam. Nem a témától tartottam, mert azzal érzelmileg — és talán kicsit értelmileg is — függő viszonyban állok, hanem az bizonytalanított el, hogy az érdiek sporteredményei ezideig nem nagyon kaptak helyet a szaklapok címoldalán, vagy más újságok hátsó hasábjain.

A téma mindazonáltal érdekelt. Megpróbáltam hát ismerkedni emlékekkel, írásokkal és emberekkel. Megkíséreltem belehelyezni őket múltjukba és korábbi környezetükbe, beszélgetni velük és előcsalogatni belőlük azt, amit szerettek, amiért nemritkán áldoztak is. Ekkor jöttem rá, hogy a sport valódi története nemcsak a világrekordokról és a nagy bajnokokról szól, hanem azokról is, akik akkor és olyan körülmények között igyekeztek magukat felülmúlni, a fiatalokat szervezni és nevelni, némi büszkeséget adni a művelőknek, szórakozást ked­velőknek. Nagy örömömre szolgált, hogy közelebb kerülhettem emberekhez, akiket értők és ismerősök szeretettel emlegetnek, és akik talán csak egy szűkebb körben ismertek, de érdemeik elévülhetetlenek. Sajnos sokan már csak a túlvilágon viselik büszkén az érdi színeket, de hála Istennek, néhányukkal még ma is módunk van találkozni. A deresebb hajúak még emlékeznek Haám Arthurra, a „lövészfiúk" tisztelt főnökére és Neményi Bélára, akiről akár a Régi idők focija című film „mosodását" is megmintázhatták volna. Nem túlozunk, ha Marosffy Szabolcsot az érdi sport évtizedeken átívelő vezéralakjának tituláljuk és itt a helye a két nagy patrónusnak: Antal Imrének és Dékány Istvánnak, valamint a ma is aktív Kapuvári Jánosnak, Pálházi Antalnak és Szalay Jenőnek.

Ez volt az a pont, amikor igent mondtam és nekifogtam a dolgozat megírásának. Termé­szetesen nem ment gond nélkül. Az összegyűjtött anyag akár egy egész kötetet is megtölthetne. A kiadványok terjedelme azonban véges, és most csak ennyi lehetőséget kaptam. Ezért elnézést kérek azoktól, akik érdemeiken alul szerepelnek benne, és természetesen azoktól is, akik a kedvenc sportágukból többet látnának itt szívesen. Mentségemre szolgáljon, hogy azok közül, akik még többet mesélhettek volna, már sajnos sokan nem élnek, és a forrásanyagban is pótolhatatlan károkat okoztak a történelem viszontagságai. Talán egyszer lehetőség nyílik arra, hogy másokkal is összefogva egy nagyobb terjedelmű anyag kerülhessen az érdeklődők elé.

 

Klész László

A KEZDETEKTŐL A MODERN SPORT ELSŐ LÉPÉSÉIIG

Ha belelapozunk bármelyik történeti — kiváltképpen sporttörténcti — munkába, szembei tűnő lesz számunkra, hogy azok a mai értelemben vett sport európai megjelenését nagyjából az újkor kezdetére teszik. Leírások sokasága számol be arról, hogy Európa városaiban (itt-ott Magyarországon is) gyakran rendeztek bajvívó viadalokat, íjász- és lövész versenyeket, lovas tornákat, különböző erőpróbákat, vagy egyes helységek közötti futballmérkőzéseket. Ápolják és versengve művelik a különböző ünnepekhez, népi hagyományokhoz kötődő vetélkedőket. Azt is megtudhatjuk a leírásokból, hogy ezek mögött rendszerint a tehetősebb (gazdagabb) emberek álltak, akik részben saját maguk szórakoztatására, részben „a szegényebb retegeknek is jusson valami" gondolattal istápolták a történéseket.

Ahhoz, hogy lakóhelyünk múltját rangján kezelhessük, és a továbbiakban könnyebben megérthessük a maga valóját, nem nélkülözhetünk egy összehasonlítást. Láttuk, hogy földrészünk és országunk sok helyén virágzásnak indult a korabeli sport. A XIX. század végére már évszáza dos hagyományok uralkodtak, biztosították a továbbfejlődés és a modernizáció alapjait. Ugyani akkor lakóhelyünk múltjában igen nagy kutakodást kell végeznünk ahhoz, hogy olyasmit találjunk, amit - csak igen nagy képzelőerő árán — sportnak tekinthetünk. Nem nagyon tudunk ugyanis felsorakoztatni mást, mint a budai pasa és vendégei vadászatait, a Dunához kötődő „csónakozást" és esetleges fürdőzést, illetve az akkori korcsmák némelyikében folyó kuglizást, továb bá a délszláv és sváb származású lakosság néphagyományokon alapuló virtuskodásait.

Mondhatná bárki: így volt, nem volt jó, de zárjuk le és lépjünk időben előbbre. Jogos is, meg nem is. Jogos, mert a világ sportjának pálfordulása végeredményben a XIX. század má sodik felére tehető. Nem jogos, mert ez a fordulat településünkön csak az 1920-as években érhető tetten, akkor is csak csínján.

Mi volt az oka ennek az újabb késedelemnek? Elég hamar közel kerülünk a megoldáshoz, ha egy kicsit - akár csak érintőlegesen is - megvizsgáljuk a helyi lakosság összetételét, foglalkozásait, életvitelét.

Akkor, amikor a városokban a XIX. század végén megjelennek a mai modern értelem­ben is sportnak felfogható rendszeres versengések és mérkőzések, melyeken a résztvevők az egyre szaporodó „clubok" és egyletek színeiben adnak számot felkészültségükről, addig nálunk ennek nyoma sincs. Nem is nagyon lehet, mert - feljegyzésekből tudjuk - településünkre ez idő tájt jellemző a mezőgazdaság (elsősorban a mezőgazdasági bérmunka) és az állat-tenyésztés. Alig találunk olyat, aki polgárnak fogható fel, és mint ilyen a sport kezdeményezője, gazdája lehetne. Ezeknek az embereknek sem idejük, sem igényük, sem anyagi javai nem voltak az „úri passziók" műveléséhez. Gondolkodásukat meghatározta a foldhozkötött-ség és a megélhetési javak előteremtésének minimális igénye. Az iskolákban a sportot nem tanították (a kilencszázas évek elején az elemi iskoláknak nincs sportudvara, tornaszobája, sporttanítója.), a világ új dolgai az emberekhez nem, vagy alig jutottak el (jellemző, hogy még 1926-ban is mindössze 91 darab újságot járattak), Budapest noha földrajzilag közel volt, kultúrája Érdtől „távol" esett. Az sem elvetendő, hogy az akkori iskolai hatóságok mindent megtettek a sportegyesületek elterjedése ellen. Nem voltak tehát egyletek, de még .,labdázó" és „tekepálya" társaságok sem. Es természetesen ipar hiányában nem jutottak el ide azok a német, osztrák és cseh szakmunkások {Magyarországon persze sok helyre), akik a náluk már az évtizedekkel korábban kialakult sportkultusznak legalább a hírét elhozhatták volna.

Így hát levonhatjuk a következtetést: Érden még a XX. század elején sem tudtak kialakulni a kultúra (benne a sportkultúra) közvetítésének olyan potenciális közegei, amelyek kezdeményezői és hordozói lehettek volna a sport helyi elterjedésének. Állításunkat csak erősíti, hogy hiányoztak a tehetősebb és a polgári-nemzeti eszme élharcosai közé tartozó egyéniségek is, akinek pénzügyi háttere lehetővé tette volna (külföldi mintára) a korra jellemező labdaházak, vívótermek, céllövő pályák, lovardák és „csónakdák" megalapítását.

A VILÁGHÁBORÚT KÖVETŐ ÉVEK

Az első világháborút követően új korszak kezdődött községünkben is. A négy világháborús év rengeteg szenvedést hozott ugyan, de ezzel együtt kezdett mozgolódni a világ. E vidéken is - ha még olyan lassan is - kezdtek szétszóródni a polgárosodás csírái. Ahhoz pedig, hogy valamilyen sport legyen, ez elengedhetetlen volt.

Természetesen nem lehet szó valamiféle frontális áttörésről, hiszen településünk társadalmi és kulturális viszonyai csak nagyon lassan változtak. Bár a 20-as évek elejétől már valamelyest észlelhető volt a főváros hatása, továbbra is nagyon nehéz bármiféle társadalmi vagy politikai jellegzetességeket felfedezni. Jellemző adat, hogy 1922-ben még mindig csak 7,3% azon foglakozást űzők (életvitelű) lakosok aránya, akiktől elvárható lett volna a sport felkarolása. A többiek egyesületekbe tömörülését pedig a hatályos belügyminiszteri rendeletek nagyon megnehezítették. Tovább rontotta a helyzetet, hogy Magyarországon az engedélyezett egyesületek munkája is az elégtelen működési feltételek miatt (pénz, pálya, felszerelés) folyamatosan akadozott. így tömegesítésről szó sem lehetett, ami nyomatékosan igaz volt Érdre is. E megközelítésből nem nagyon segíthetett az 1923-ban alapított Szent István Polgári Fiúiskola sem. A tanulók polgári sportegyesületben történő szereplését ugyanis VKM rendelet tiltotta, az 1926-ban 192 fővel alapított ifjúsági sportkörük pedig inkább a poroszos nevelési rendszer részeként, mintsem sportegyesületként funkcionált.

Ezzel együtt már pozitív események soráról is beszámolhatunk. 1919. december 20-án a néhány „egylet" mellett megalakul a Érdi Sportklub egy labdarúgó szakosztállyal. Mezük színe fehér, és besorolást is kapnak 1920-ra a Középmagyar ország Pestvidéki Szövetsége bajnokságába.

Az évtized közepétől megjelenik Érden a sportrepülés is. Az eredetileg Bárónak nevezett legelőn - a török mecsettől a hizlaldáig — repülőtér létesült sátorhangárokkal. Ez ugyan a egyetemi Sportrepülő Egylet bázisa volt, mégis — mégha közvetetten is — Érdhez nagy sporttettek (távolsági világrekord, Földközi-tengert kerülő túra) kötődhettek ennek kapcsán.

A téma tárgyalásánál nem mehetünk el szó nélkül az 1925-ös, Érden tartott leventeünnepélyen létrejött Leventekör mellett sem. Bár tudjuk, hogy a levente intézmény sok vitát váltott és válthat ki, e helyen mégis a pozitív oldalát kell megemlítenünk. Nevezetesen azt, hogy az 1921. évi 53. tc. a fiúk esetében a „testnevelési kötelezettséget" 21 éves korig emelte fel és ez újabb kaput nyitott a testkultúra fejlődéséhez (még ha kényszerrel is). Igaz ugyan, hogy ezt a folyamatot ekkor még sportnak csak az alkalmazott testgyakorlatok révén (elsősorban alaki- és rendgyakorlatok) foghatjuk fel, de az is való, hogy ezek a foglalkozások - az egyoldalú nevelési célkitűzések mellett — egyszersmind a fiatalok látókörének bővítésével is együtt jártak, a későbbiekben pedig egyre jobban sportos profilt vettek fel.

30-AS ÉVEK ELEJÉTŐL A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚIG

Mielőtt a részletesebb tárgyalásba belemennénk, indokoltnak látszik tisztázni, hogy ezen időszakot miért kezeljük külön periódusként? Magyarázatként az szolgál, hogy ebben a mintegy 15 évben olyan társadalmi folyamatok játszódtak le Érden, amelyek egyike-másika vitatható értékű ugyan, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy megteremtette a sport intenzívebb elterjedésének alapjait. Nevezetesen: rohamosan növekszik a lakosság száma (az 1930-as 5693-ról 1941-ben már 13062-re emelkedik). A bevándorlók többsége a budapesti sportkultúrát is magukkal hozók közül kerül ki, megerősödnek a Casinó egyesületek, javulnak az egyletek és egyesületek működési feltételei, egyre intenzívebbé válik a Katolikus Agárifjúsági Legény­egyletek Országos Titkársága (KALOT) helyi szervezetének és a Keresztény Ifjúsági Egyesület (KIE) tevékenysége, és nem utolsó sorban 1928-ban megalakul az Érdi Ipartestület, illetve 1929-ben a Tusculánum Szövetkezet, amelyek később igen jelentős szerepet vállalnak a sport felkarolásában.

Bár továbbra is találkozunk olyan ellenható momentumokkal mint, hogy a község szociálpolitika vonatkozásában a hátrányos helyzetűek körébe tartozott, illetve hogy kicsi volt azon középrétegekhez tartozók aránya, akik több életképes egyesületet tudtak volna működtetni, és ezekbe is többnyire az „intelligencia" és családtagjaik tartoztak, a fejlődés és valamelyest a tömegesedés is elindult a maga útján. Megjelentek és egyre erőteljesebbé váltak az igények a szórakozásra, a szórakoztatásra és a megmérettetésre, de mint későbbi példáink igazolni fogják, a hovatartozás kifejezésére is. Végül ez vezetett oda, hogy egyre több szakosztály kelt életre és a labdarúgás mellett megjelentek más sportágak képviselői is.

Az Érdi Katolikus Kör labdarúgó csapata 1930-ból (Falusi Ferenc gyűjteményéből)

Tervekben és ötletes gondolatokban nem volt hiány. A legjellemzőbb: az 1929-ben alakult Tusculanum Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet a „ Weekend" telep területére - a Sóskút felöli részen — 42 hold területre sípályát és téli sportok űzésére alkalmas sportlétesítményt, 22 hold­ra nyári sportközpontot tervezett. Erre 1930. április 2-án szerződés is született. Propagandájuk szerint amerikai illetve svájci mintájú telepeket ígértek szórakoztató és sport centrumok kialakításával. (Érd és környéke, 1931. I. évf.) Tervükben szerepelt továbbá strandfürdő, sporttelep és gyermekjátszótér létesítése is. Az előbbiekből az évekig tartó tulajdonosi viták miatt semmi sem lett, az utóbbiakkal — és más sport vonatkozású produktumokkal — azon­ban nem is olyan sokára az érdi lakosság találkozhatott.

Az eltökéltséget és a további terveket igazolták az 1930 júliusában megjelent szövetkezeti értesítő gondolatai. Ezt olvashatjuk benne: „Örvendetesen megszaporodott létszámunk folytán mindinkább kívánatossá válik, hogy az annak idején programunkba vett sportélet minden téren mielőbb kezdetét vegye. Természetes, hogy valóban céltudatos és helyes sport csak akkor fejlődik ki, ha idejekorán megszervezve, terv- és szakszerűen haladunk, az illető sportág irányítását az ahhoz értőkre bízzuk és megszerezzük azon eszközöket, amelyek a különböző sportok gyakorlásához szükségesek. A szövetkezet minden ilyen irányú megmozdulást a legmesszebbmenőkig támogat, de nyilvánvaló, hogy a megvalósítás érdekében elsősorban az érdekelteknek kell áldozatokat hozniuk. Különösen kívánatosnak tartjuk egy lövészegyesület mielőbbi megszervezését,... A lövészegyesületnek mihamarabb egy lövöldét építünk a szövetkezeti székházzal szemben lévő akácosban. Ugyancsak mielőbb létre kívánjuk hozni szövetkezetünk teniszegyesületét... Később a téli sportok fejlesztésére is súlyt helyezünk." (Érd és környéke II. évf., 2. szám)

És a terveket, gondolatokat tettek is követték. A székházzal szemben lévő park mellett megépítették az „akár nemzetközi mérkőzésekre is alkalmas" teniszpályát, valamint a modern fedett lőteret, ahol „nap-nap után tartották gyakorlatukat a már országos viszonylatban híres érdi lövészversenyzők" (Megjegyzendő, hogy ekkor már a Tusculanum Szövetkezet vendéglőjében rendszeresen tekéztek és versenyeket is rendeztek.)

Ugyancsak a korabeli szövetkezeti értesítőből tudjuk, hogy a vezetőség olyan kultúregyesület megalakítását kezdeményezi, amelyben társadalmi, vigalmi, zenei és sport szakosztályok működhetnek. Meg is indult a szervezkedés és egyre nőtt azon támogatók száma, akik a céllal is egyetértettek, és anyagi lehetőségük biztosította a részvételt. Az alakuló közgyűlés 1931. december 20-án volt. A választmány nagyszabású program megvalósításáról tárgyalt, majd az alábbi szakosztályok vezetőit választották meg:

1. „Teniszszakosztály": vitéz Elefántffy Károly
2. „Túristaszakosztály": Kerékgyártó Árpád
3. „Lövészszakosztály": Terebessy Ferenc
4. „Fürdőszakosztály": Baranyai Nándor
5. „Fudballszakosztály": Mérei Sándor

(A mai felfogás szerint meghökkentőnek tűnik, de a többi szakosztályokat — úgy mint vigalmi, kertészeti, méhészeti, fotó és filatelista — nem kezelték külön. Erre majd évekkel későbbi kerül csak sor.)

A választások után az ügyvezető bejelentette, hogy a korcsolyapályát teljesen használható állapotban a nagyközség rendelkezésére bocsátotta.

Csak érdekességként álljon itt az „Érdi Fürdőtelep" (Tusculánum, akácos erdő) jégpályájának árjegyzéke:

- napijegy egész napra 30 f.
- napijegy fél napra 20 f.
- napijegy egész napra tanulóknak 20 f.
- napijegy fél napra tanulóknak 14 f.

Noha, mint láttuk, az elején sportegyesületről még nem beszélhettünk, de a sportélet beindult. Az említett helyeken és pályákon szinte folyamatos volt a mai értelemben vett szabadidős sportolás. Az sem elhanyagolható, hogy a vezetőség nagy gondot fordított különbözi versenyek és tornák megszervezésére. Mindenek előtt rangosnak mondható tenisz és löv bajnokságok sorát rendezték meg hosszú éveken keresztül. Ezekhez támogatóként és mecénásként — elsősorban a díjak beszerzése okán — sok tehetős ember jóindulatát is meg tudta nyerni.

Az előző részben szót ejtettünk már a repülőtérről. Hogy itt folytatjuk, annak egyszerűen csak az az oka, hogy 1930-ban épült fel a hangársor, amely magasabb színvonalú és sokol dalúbb munka alapjait biztosította.

Vitathatatlan, hogy a bázis elsősorban kiképzési és műszaki célokat szolgált, hiszen a Műszaki Egyetem itt próbálta ki a maga építette gépeket és javította a Horthy Miklós Repülő Alapi repülőit, de Bisits Tibor szds. (később alez.) parancsnoksága alatt vitorlázó kiképző és teljesítménytáborok sokaságát is tartották. Ez pedig már sport a javából. A vitorlázó pilóták a 40-es évek elejére olyan szintre emelték tudásukat, hogy elért eredményeik a mai viszonyok! között is helytállóak lennének. Álljon itt néhány azok közül, amelyeket Érdről indulva igazoltak:

1942-ben Érd - Kőrösgyéres 210 km (Bollmann Béla)
  Érd    Barsaújfalu 352 km (Tasnádi László)
1943-ban Érd - Székelyhíd 238 km (Sóvári Gyula)
  Érd — Esküllő 265 km (Bollmann Béla)
  Érd - Újvidék 306 km (Beniczky László)

A 30-as évek Érdje a környék talán legjelentősebb lövész bázisának számított. Központjai a Tusculánum Kultúr Egyesület lőtere volt. Résztvevői szinte meghatározóan a tehetősebb érdi polgárok voltak, akik ugyan több „kör", „club", és „egylet" (ezek többnyire nem elsődlegesen sport céllal létrehozott szervezetek voltak) égisze alatt versenyeztek, de a korabeli sajtóból is tudjuk, hogy minden alkalommal Érd nevében leptek fel. A népszerűségre jellemző, hogy az akkori viszonyok között ritkaságnak számító „hölgy csapat is küzdött a babérokért" (Érd és vidéke 1931. aug. 22-i szám).

Az első nagyszabású versenyt a Polgári Lövészegyesület 1931. szeptemberében rendezte nagy számú résztvevővel és jelentős érdi sikerekkel. Az eredményekkel e helyen alig érdemes foglalkozni, mert a rengeteg és sajátos versenyszám nem nagyon nyújt összehasonlítási lehetőséget, de a patrónusok által felajánlott díjak mindenképp említést érdemelnek. Ilyenek voltak: vándorserleg, lőfegyver, asztali óra, zsebóra, ébresztő óra, női karkötő óra, ezüst cigarettatárca, dohányzókészlet, cigaretta szipka, irattáska, öngyújtó, zseblámpa, de előfordult likőr, rum, füstölt sonka, szalámi, párizsi, sőt pénz is.

A 31-es év legjelentősebb sportsikerének az adonyi járási lövészversenyen (ma bajnokságon) elért eredmények voltak, ahol is Szabó János, Pölcz Károly, Vas János és Varga Ferenc hódították el a „legjobb lövész címet", a nagydíjat, a „legjobb iparos" díjat és a „legjobb földműves" díjat.

Ezek a kezdeti sikerek évről-évre folytatódtak, ami annak tudható be, hogy mind a szer­vezők, mind a lövők nagy odaadással álltak ki kedvelt sportjuk mellett. Még úgyis, hogy - ezt ugyancsak az „Érd és vidéke" számaiból tudhatjuk - elég gyakran jelentkeztek pénzügyi nehézségek.

A következő évek az adonyi járásban az érdiek hegemóniáját hozták. Dejcső József folytatta győztes szériáját (mögötte is többnyire érdiek szerepeltek) és 1932 után 1933-ban is az Érdi Polgári Lövészegylet tagjai nyerték el a járás valamennyi versenyszámának vándorserlegét.

A soros kiemelkedő év 1934 volt. Erről az „Érd és vidéke" 1935. március 6. száma így értékel: „A lövészek a tettek emberei. Bebizonyították ezt azzal a sok látható és ez alkalomra a kaszinóban közszemlére kitett rendkívül sok nyereménytárggyal. Bebizonyították az elmúlt évek nagystílű eredményeivel — különösen az 1934. év eredményeivel —, amely csak­nem a koronáját hozta meg a lövcszálmoknak: „az ország zászlóját"! (Az „ország zászló" a PL Egyesületek bajnokcsapatait illette.) Az ünnep folyamán Haám Arthúr vármegyei lövész társelnök, az ünnepelt kiváló érdi lövész gárda áldozatkész megteremtője, irányítója köszöntötte fel a vendégeket, azoknak élén a vezérlövészt."

Labdarúgó mérkőzés a 30-as évek végén az ófalusi pályán (Falusi Ferenc gyűjteményéből)

Az eredményes szereplések újabb lökést adtak az 1936. májusi országos meghívásos lövészversenyen szerzett két csapat díj, illetve Eisemann György országos 3. helyezése. Az „Eri és vidéke" VI. évf. júniusi száma nem kis részt ezen felbuzdulva írja a következőket: „Fenti eredmények is biztatóak, de az a körülmény, hogy az új korszerű lőtér építése befejezéshez közeledik s lövőink megfelelően készülhetnek a következő nagy versenyekre, nagy reményekkel nézünk lövőink további szereplése elé."

Az elszántságot és a megalapozott reményt siker koronázta. Még ez évben a fudballpálya (akkor „stadion", később „gödör") mellett megépült az új lőtér, és az országos bajnoki cím is az Érdi Polgári Lövészegyesület birtokába jutott. Ez természetesen újabb tervek megvalósítását jelezte előre.

Mint ahogy arról az „Érd és vidéke" 7. évf. 1-2. száma beszámol, a Lövészegyesület nagyszabású szervezkedésbe kezdett. A lövészet érthető további népszerűsítése mellett tervbe vették, „hogy az eddig gazdátlan és szétszórt sportcsoportosulásokat,... megfelelő irányba fejlesszék". Ennek megfelelően programjaikba vették új „alosztályok" létesítését (atlétika, tenisz, ping-pong és vívás), illetve magukba olvasztották az Érdi Katolikus Kör futballszakosztályát. Sajnos a gondolat csak terv maradt.

Ettől kezdve még néhány évig érkeztek hírek a lövészek sikereiről, de legjobbjuk (Dejcső József) Budapesti Vasutasba történő távozása után megkezdődött a hosszú hanyatlás, amelyet a második világháború be is tetőzött.

A teljesség kedvéért mindenképpen érdemesnek látszik néhány sor erejéig áttekinteni az érdi lövész sport művelőinek eszmeiségét, indítékait és céljait, illetve mindezek alakulását. 1933 őszén az „Érd és vidéke" (3. évf. 29-30. sz.) közli Haám Arthúr járási lövészfelügyelő értékelését. Ebben még azt olvashatjuk: ,,... célunk az legyen, miszerint a Polgári Lövész Egyesülét szárnyai alá minél több elsőrendű, becsületes hazafit gyújtsunk, azokat összetartsuk az irredentizmus eszméivel átitatva, azok országunk felépítő őrei legyenek. Hisz ha nem ez volna a cél, nem volna érdemes országos, megyei, járási, községi összekötő kapcsolatban vele foglalkozni. Ez a sport nemcsak a testedzést, de honvédelmet is jelent. Tehát nemcsak azért kell a lövészversenyt még fokozottabb mértékben folytatni, mert a hazafias alakulatunk címe is ezt parancsolja, de a honvédelmi szükségleten kívül a lövészet kiváló elsajátítása a másik be nem szervezett ember előtt tekintélyt ad, a lövészben kifejti a hazafias önteltség, büszkeség érzését".

1937-től viszont a lap már az eseményekről a következőket emeli ki: „Az Érdi PLE ez évben október hó 16-17-én rendezi meghívásos versenyét, melyen az ország legjobb P.LE csapatai vesznek részt." Máshol: „A Magyar Lövész Szövetség meghívta az Érdi P.LE-t az angol Kispuska Szövetség posta versenyére. Ötös csapat indul a versenyen." Ismét másutt: „Budapesten nagyszabású lövészverseny volt, melyen bajnokcsapatunk 3 tagja indult. A kevés edzés dacára megálltak a helyüket. Eredményük közül különösen kitűnt Dejcső Józsefé, ki FEG puskával fekve 100 pontot (a maximális) ért el."

Néhány év tehát elég volt ahhoz, hogy a valamilyen eszmeiség és a célok az eredeti értékeikből veszítsenek, helyükbe a sport és a versenyzés pozitívumai emelkedjenek. A folyamat értékelése és elemzése természetesen nem ezen írás kereteibe tartozik. Azt azonban - úgy vélem - nyugodtan leírhatjuk, hogy a sport ezzel csak nyert.

Mint a Tusculánumnál tárgyaltakból is kitűnik, az érdi tenisz sport bázisa a Szövetkezet volt, de többen hódoltak a korabeli divatos úri sportnak a Casinó pályáján is. Az első pálya 1932. május 7-én nyílt meg. Ha végigolvassuk az eseményekről szóló tudósításokat, egyértelművé válik, hogy ezeken az elsőrendű cél nem a különböző bajnokságokon való részvétel, hanem a kultúrált körülmények között folytatott szabadidő eltöltés és a társasági életforma fenn­tartása voltak. Ez idő tájt Érd mindhárom pályáján rendszeresen pattogott a labda. Még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a bérleti díjak nem voltak olcsóak. 1933-ban például a Tusculánum „tenniszpályán" egy havi jegy nem tagoknak 5 P., tagoknak 3,50 P., alapítóknak (akik 200 P. alapítási díj befizetésére voltak kötelezve) 2,50 P. volt. Az események alapvetően házi versenyekben merültek ki (még az u. n. „érdkörnyéki bajnokság" is a Casinó és a Tusculánum teniszpályák játékosai között dőlt cl), de az indulók száma többször meghaladta a 30 főt is. A korabeli megyei és helyi sajtóban sok helyen olvashatjuk, hogy az említett tenisz események egyszersmind a társasági élet jelentős megnyilvánulásai is voltak. A tornák és bajnokságok alig múlhattak cl „tisztes számú érdeklődő", illetve „ünnepélyes hangulatú" záróvacsora és táncmulatság nélkül.

Labdarúgás nélkül nincs sport, még Érden sem. Az 1919-ben alakult Érdi Sportclubtól 1923-ban az Érdi Katolikus Kör csapata veszi át a futball zászlaját és szerepel a különböző elnevezésű bajnokságokban egészen 1937-ig, amikor ugyanis feloszlik és testületileg beleolvad a Lövész­egyletbe. Ősszel már „Érdi Polgári Lövészegyesület Footballcsapata" néven folytatja szereplését. Mérkőzéseit kezdetben az ófalui pályán, 1936-tól a városi összefogással épített „Stadionban" (a maiak emlékezetében: „gödörben") játszotta. A stadion - írja egy tudósító — „méreteiben és elképzeléseiben nagyarányú és valóban stadion-szerű sporttelep, díszérc válna bármelyik vidéki városnak, sőt Budapesten is megállná a helyét. 600 m hosszú és 2 m magas deszkakerítéssel övezett pálya. A pályán fudball, a sport és atlétika minden ágára megfelelő terület van." Az „Érd és vidéke" rendszeresen tudósított mind a hazai, mind az idegenbeli találkozókról. Innen tudhatjuk azt is, hogy népszerű egyesületről volt szó, hiszen a meccseket sokan látogatták, azok a községben vasárnap délutáni társadalmi eseménynek számítottak. A Középmagyar Labdarúgó Alszövetség Kovács Mihály alcsoportjában való szereplés idején 3-400 néző is biztatta kedvenceit. Még akkor is, ha bizony nem egyszer a kiesés ellen kellett harcba szállniuk.

A korabeli hangulat és stílus (no meg persze a játékosok neve) felelevenítésére idézzünk egy 1937. júniusi tudósítást: „Érdi PLE- Balassagyarmati SE 3:2 (1:0) Az első félidőben az érdi csapat van fölényben, a halfsor uralja a mezőnyt. A 28. percben Kleiner átadásából Kokics I. a hatosról lő dugót. A második félidőt a hazai csapat támadásai vezetik be. A 10. percben Kleiner fejel dugót. A harmadik dugót Kokics I. lövi 11-esből. A csapatból senkit sem lehet kiemelni, minden játékos jó formában játszotta végig a mérkőzést. A csapat: Göncz — Eskulics, Igmándi — Tüke, Kokics II., Kovács — Szálai, Kleiner, Kokics L, Silye, Boldog."

A PLE, noha meghatározó egyesület volt, nem egyedüliként gyűjtötte maga köré a foci kedvelőit. A játék népszerűségét (nem elmarasztalással ugyan, de meg kell említeni, hogy a többi csapatsportág ismeretének hiányát is) mutatta, hogy a település elbírta 1933-tól az „Érdligeti, Sportklub", 1939-től a „Tusculánum SE" és 1943-tól (Ófaluban) a KALOT csapatát is. Ezek kifejezetten „kerületi" kluboknak számítottak, saját körzetük dicsőségéért küzdöttek és már-már tömegsporttá fejlesztették Érden a labdarúgást. Ezt látszik igazolni az a tény is, hogy több éven át játszottak az érdi csapatok egymás között körmérkőzéseket az Erdligeti Telektulajdonosok Egyesülete kupájáért.

Mint eddig is láthattuk, a nagyközség ezen időszakban eredményes és működő sportéletet tudhatott magáénak. Ismeretcink azonban mégis csak akkor válhatnak teljessé, ha legalább felsorolás szintjen megemlítjük azokat a törekvéseket és tényeket, amelyek kisebb-nagyobb hozadékkal, de mindenképpen lakhelyünket gazdagították.

Az asztali tenisz sportot 1931-ben a Kaszinó karolta fel „ping-pong szakosztálya" megalakításával. Igaz ugyan hogy benne a Kaszinó-tagok vehettek részt és egyértelműen téli sportágnak tekintették, de elindult és kiinduló pontja lett a sportág több későbbi érdi sikerének.

A korábban már említett Érdi Levente Egyesület is ebben az időszakban teljesítette ki tevé kenységét, benne nem kis részt a sportot. A honvédelmi felkészítés mellett egyre több időt fordítottak különböző sportágak művelésére és az azokban folytatott versengésekre. Az „Eri és vidéke" különböző számaiban olvashatunk arról, hogy az 1932-es pályaavatójukon többek között zenés szabadgyakorlatokkal, gúlabemutatókkal, stafétákkal és atlétikai versenyszámokkal ünnepeltek. Lövészcsapatuk többször szerepelt országos versenyeken (Fejér vármegye képviseletében) tisztes eredménnyel, atlétáik a vásártéren készülve jeleskedtek kerületi bajnokságokon, állandó kézi- és kosárlabda csapatuk is volt, sőt birkózásban és ökölvívásban is nem egyszer megmérették magukat.

A 30-as évtized közepén egyre többen érezték úgy, hogy ezt a szétforgácsoltnak mondható sportot kereteiben is tovább kellene fejleszteni a nagyközségben. Kísérleteiket ugyan nem koronázta teljes siker, de mindenképpen meg kell említeni közülük egyet, mert elszántságot és akaratot, mi több, előrelátást tükrözött. „Érd és vidéke" 3. évf. 14. sz.: „Mindenkihez! A sport a meridián cvadráns, ez volna a tengely, és mi köré fonódnánk, mint a föld, csak azért, hogy Érd ifjúsága egy hatalmas sportegyesületet alkosson. Hiszen annyi értékes elem van Érden, s mind elvész kiaknázatlanul. A példák igazolják a tényeket. Itt vannak lövészeink, alig lehet hallani, hogy ők léteznek, s mégis, mint a megye legjobb lövészeit emlegetik. Miért ne lehetne egy érdi sportegylet, amely az összes sportágakat tömörítene? Alakulna az egyesület kebelén belül: 1. Atlétikai szakosztály, 2. Fudball-szakosztály, 3. Lövészeti szakosztály, 4. Tennisz-szakosztály, 5. Asztali tenniszszakosztály. Gyertek hozzunk létre egy sportegyesületet!"

Az Érdi Iparosok Önálló Társköre 1937-ben alakította meg „sakk-alosztályát" 52 taggal. (Ekkora létszámra ma is sok szakosztály büszke lenne!) Az esemény tiszteletére meg is rendezték első versenyüket 25 résztvevővel. A korabeli helyi lap írja: „A verseny után a díjakat Feigl Antal ipartestületi elnök emelkedett hangú beszéd keretében nyújtotta át. Ugyanakkor a megalakult sakkalosztály elnökévé Dr. Gesztelyi Lászlót választották meg." A csoport -mint a híradásokból tudjuk - évekig jól működött. Bajnokságokban ugyan nem szerepel-tek, de rendszeresek voltak házi bajnokságaik és az „Érd-Parkvárosi Kereskedő és Iparosok Köre"-vel történt mérkőzéseik.

A 30-as évek elejétől a Riminyáki és a Tusculánumi tavon strand is működött. E helyeken halvány kísérlet történt az úszó-sport meghonosítására is, de nem sok sikerrel. Ügy tűnik, hogy erre ezek a helyek kevésbé voltak alkalmasak, de ha figyelembe vesszük, hogy a 60-as évek végén még uszodával is hasonlóan jártak, akkor az igyekezetet mindenképpen dicséretesnek kell minősítenünk.

Aztán közeledett, majd elérkezett a második világháború. Lakóhelyünkön — mint mindenhol máshol — a múzsák mellett a sport is egyre inkább elcsendesedett, majd elhallgatott. Derékba tört egy érdemlegesnek minősíthető folyamat, de szerencsére csak azért, hogy a világégés után még nagyobb lelkesedéssel erőre kapjon.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ BEFEJEZÉSÉTŐL 1963-IG

Miért éppen 1963-ig? Azért, mert a sportfejlődés szakaszai a legritkább esetben igazodnak más történelmi eseményekhez, inkább más folyamatokat követnek. Nevezetesen és elsősorban a kultúra fejlődését, terjedését és a társadalmi viszonyok változását. E szempontból ezt az időszakot tekinthetjük egy egységnek Magyarországon és természetesen Érden is, mivel ez számít az egységesítés korának.

A háború alatt részben önmaguktól szűntek meg egyesületek, részben (1945-től) a Szövet­séges Ellenőrző Bizottság szüntette meg azokat. így nálunk sem maradt olyan szervezet, amely - ha mostoha körülmények között is — a sportot felkarolta volna. Nehezítette a helyzetet, hogy a sportban jelentős szerepet vállaló fiatal férfi lakosság jelentős része esett el a háborúban, került fogságba, vagy vitték el más indokkal munkatáborokba. Azért maradt aki szervezze és a háború elmúltának örömében az is, aki csinálja. Nem volt könnyű, mert más is járult hozzá. Jó is, rossz is. Jó, mert kinyilvánították a sport támogatásának központi akaratát, rossz, mert sok adminisztrációs terhet raktak az egyesületek vállára, (jelentés a működésről, új alapszabályok, nyilvántartásba vétel, stb.) Ezzel együtt megindult valami, és ez nem volt más, mint a sport állami kiterjesztése (ez akkor mindenképpen pozitív dolog volt) és a korábbinál nagyobb erkölcsi támogatása. Persze nem ment olyan egyszerűen, mint gondolnánk, hiszen a sport terén is komoly csatározások folytak a pártok között. Szerencsére ez utóbbiból Érdre nem sok jutott, így indulhatott a sportélet. Legelőször a labdarúgás mozgolódott. Még mindig sokan emlékeznek rá, hogy már 1945 tavaszán sikerült egy csapatot összehozni, amely azon nyomban megmérkőzött (sikerrel) a szovjet katonák együttesével.

Az Erdi MEDOSZ, labdarúgó csapata 1954-ben (Falusi Ferenc gyűjteményéből)
Az Érdi MEDOSZ vezetői megbeszélést tartanak. Középen Kovács Ferenc, vagy ahogy az érdi labdarúgó társadalom tiszteli: a „Csámpás Kovács" intéző. (1954. Falusi Ferenc gyűjteményéből)

Ez a társaság aztán gyorsan hivatalos csapattá is szerveződött Érdi Munkás Tóma Egyesület néven. A háború utáni első bajnokságot (megyei) meg is nyerték és a következő évre (1945 ősze) besorolást kaptak a Nemzeti Bajnokság III., majd itt is sikerrel szerepelve 1946-tól az MB-II közép csoportjába. Az időszak az érdi labdarúgás első nagy korszakának számít (sajnos csak rövid időre), így megérdemlik a játékosok, hogy valamennyiük nevét megemlítsük. Mai szóhasználattal ők alkották a keretet: Lázárfalvi, Huszár, Kis L, Pintér, Katona, Király, Kis II., Bobrik, Dancs, Szabó, Tóth, Kávrán, Somlai, Kliener, Kálmán, Szigetvári I., Rakvás, Cserna, Temesi, Horváth, Bifkovics és Lévai. Az első NB-II-es szezon azonban egyben az utolsó is lett. A csapat (már Érdi Vasutas Sport Klub néven) sorra szenvedte el nagyarányú vereségeit, sőt a Népsport egy ki nem állásról is beszámol. Ugyan semmilyen bizonyíték nincs rá, de végül egy salgótarjáni 24:1-es vereség kapcsán még ma is gyakran emlegetnek egy bizonyos téli ruhadarabot.

Ezután egy év az NB HI-ban és innen is kiesve (a Népsport kizárásról ír) irány az alacsonyabb osztályok. Hol a Pest megye déli csoport 1. osztálya, hol a járási bajnokság. Az egye­sület közben a nevét is sűrűn váltogatta a kor szokásainak megfelelően. Attól függően, hogy ki vállalt támogató szerepet, volt Erdi SZTT, Erdi DISZ Erdi Vörös Meteor, Erdi Traktor és végül (1954-től) Erdi MEDOSZ SK. (E névnél egyébiránt hosszú évekig megmaradtak és így kezdték erőgyűjtésüket a későbbi magasabb osztályok felé.)

A háború előtti hagyományokat folytatva természetesen a községnek más együttesei is voltak. Úgy, mint a megyei II. osztályban szereplő Érdligeti SE, az Ofalusi SE (később Építők), valamint az Érdi Kossuth, illetve a III. osztályban a Parkvárosi SE.

Mint ahogy korábban már említést tettünk róla, ez az időszak az, amikor Érden is elkezdődött a sport vertikálisan fejlődni. Megjelentek a palettán az asztali tenisz, a röplabda és a repülőmodellezés, illetve a tenisz és az úszás. Előbbiek egy sikeres út kezdetét jelentették, utóbbiak sajnálatos módon elhalványultak, vagy elhaltak.

Az érdi repülő-modellező fiatalok versenyre készülnek 1954-ben. (Pálházi Antal gyűjteményéből)
A falusi szpartakiádon győztes érdi röplabda csapat Pest megye képviseletében 1960-ban (Pálházi Antal gyűjteményéből)

Noha a sport felső vezetésében erőteljes törekvés volt a rendszer egységesítésére és nafl fokú társadalmasítására, ez - különösen az olyan településeken, mint Érd - nem járt átütJ sikerrel. Arról van szó ugyanis, hogy az 1951-ben felsőbb intézkedésre létrehozott TSB\ (Testnevelési és Sport Bizottság a Községi Tanács mellett) nem volt képes eleget tenni rendeltetésének. Hatáskörébe akarta vonni a sport valamennyi formáját, de ehhez sem szakmai tapasztalata,! sem pénze nem volt. E mellett meg kellett küzdenie a valósan társadalmi alapon működő községi sportegyesületekkel, illetve az ez időben egyre inkább megerősödő falusi és szakszervezeti szpartakiádok rendszerével. így hát a TSB-nek nem nagyon maradt az agitációs- és aj bizottságosdi tevékenységen kívül más szerepe, ugyanakkor a hagyományokon nyugvó szakosztályok továbbra is a maguk életét élték.

Településünkön ez idő tájt a sport tömegesítését a már említett szpartakiádok, valamint az egymást követő jelvényszerző mozgalmak (Munkára, Harcra Kész; Légy Munkára, Harcra Kész Kilián Testnevelési Mozgalom) jelentették. Az előbbiek Érden mai szemmel nézve is jelentős értéket képviseltek. Egyrészt azért, mert a község lakosságának jelentős része kapcsolódhatott be a hol alkalomszerű, hol rendszeres sportolásba, másrészt, mert új sportágként megjelentek az atlétika, a röplabda, a kerékpár és az asztali tenisz. Tagadhatatlan, hogy ezek akkor népszerűek voltak, sőt nem egyszer eredményesek is. Akkoriban sok érdi mondhatta el magáról, hogy eljutott a megyei, sőt országos szintű versenyekre, és az sem elvetendő, hogy számosan így találtak rá a versenysportra.

Az MHK és az LMHK az indulásakor (1949-től), elsősorban az intézményes szervezés eredményeként, sikeresnek számított. Iskolákban, munkahelyeken nem telhetett el év „kötelező" jelvényszerző mozgalom nélkül. Egyszersmind ez a kötelezőség vezetett azonban oda is, hogy 1953-ra Érden is elvesztette jelentőségét. Elindult azonban valami más. Az Erdélyből áttelepült magyar-orosz szakos tanár -Marosffy Szabolcs - vezetésével a Központi Fiú Iskolában otthonra talált a sport. Tömegével foglalkoztak a repülő-modellezéssel és nem is akárhogyan. A sok-sok szép sikerből is kiemelkedett Pálházi Antalnak a vitorlázó kategóriában és Cserna Tamásnak a szabadon repülő kategóriában szerzett korosztályos országos bajnoki címe. Itt, az iskolásokra alapozva alakult meg 1954-ben a férfi röplabda csapat. Kezdetben az Érdi Traktor szakosztályaként a járási bajnokságban szerepeltek, de 1958-ban, 1960-ban és 1961 -ben (Pest megye képviseletében) az országos szpartakiádon is vitézkedtek. Az utóbbi kettőt meg is nyerték Egerben és Győrben. Ilyen módon az a megtiszteltetés is érte őket, hogy 1962-ben (ugyancsak Pest megye nevében) még a kubai válogatottal is megmérkőzhettek egy ceglédi nemzetközi tornán.

A sikerek a lányokat is csapat alakítására sarkalták. Ők a 60-as évek elejétől járási szinten szerepeltek. Az Érdi Építők (Parkváros) színeiben versenyeztek, sajnos nem sokáig.

Az 1958-as év némi változást hozott a sport irányításában. Megszűnt ugyanis a tanács mellett működő TSB, és helyére lépett a járási Testnevelési és Sport Tanács (TST). Ez egyfajta irányítási központosítással járt, de megengedte (sőt igényelte) a helyi KISZ és szakszervezeti szervek sportban történő megerősödését. Mai szóhasználattal azt mondhatjuk, hogy az elvi irányítás mellett a gyakorlati megvalósítást is hatáskörükbe igyekeztek vonni. Hogy milyen eredménnyel? Ha egy kicsit elemezgetjük, elég vegyes képet kapunk. Az érdi egyesületek működtek tovább. Sem jobban, sem rosszabbul. Azt is nyugodtan leírhatjuk, hogy növekedett a tömegsportban résztvevő lakosság száma, és valamelyest konszolidálódott a község sportjának rendszere. Az adatokkal azonban csínján kell bánnunk, mert a korabeli számok néha átfedéseket tartalmaztak és bizony-bizony sokszor műviek is voltak. A terület szempontjából pedig károsan hatott, hogy sem a központi, sem helyi forrásból nem volt mód (és persze néha akarat sem) a sport anyagi és pénzügyi helyzetének javítására.

Az önállóságát hosszú ideig megőrző Ofalui Epitők labdarúgó csapata a 60-as évek elején. (Falusi Ferenc gyűjteményéből)

Az érdi sport szempontjából (is) igen jelentős esemény, hogy 1961 szeptemberében elindul a gimnázium. Az az oktatási intézmény, amely az évek folyamán nemcsak hogy sportágak bölcsőjévé és felkarolójává válik, hanem előfutára lesz a sportismeretek, illetve a sport-szeretet helyi elterjesztésének, szélesítésének.

Továbbra is útkeresés (1963-1979)

Az 1963-as évet a témával foglalkozó történészek közül többen váltó- és meghatározó dátumnak tekintik. Indoklásuk szerint ez az a határ, amelyre kimondható, hogy országos szinten megteremtődtek a sport egységes szerkezetének keretei és feltételei. Természetesen - jó magyar szokás szerint - ismét az irányítási rendszer megváltoztatásával próbálták orvosolni a továbbra is meglévő bajokat. (Kevés a létesítmény és még kevesebb az intézményes sportra fordítható pénz, továbbra is hatnak a szemléleti akadályok) A TST-k helyébe a Magyar Testnevelési és Sportszövetség (MTS) társadalmasítást zászlajára tűző rendszere lépett.

A történészek a mintát mintha Érdről vették volna, annyira igaz a sommás megítélés lakóhelyünkre is. A kevés létesítmény elhanyagolt, szakember alig van, a tanács költségvetésében elvétve található sportra fordítható néhány forint, uralkodik a „lehetőleg mindent társadalmi munkával" szemlélet. A kiút keresése és vélt megtalálása (mint később kiderült) az esetek többségében csak szép ötlet volt. Az egyik vezérgondolat az MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség) intenzív bevonása, a másik: néhány (nem sokat mondó) reprezentatív esemény megszervezése volt. Nem sok sikerrel. Az MHSZ sajátos felépítése és rendszere nem nagyon tudott igazodni a helyi igényekhez (és fordítva), így az egész ötlet szintjén maradt. Ok éltek tovább a maguk hierarchikus életét. Persze azt nem sikertelenül. Lelkes és értő vezetők irányították mind a honvédelmi, mind a technikai sportágakat. A korabeli újságokból tudjuk, hogy különösen a rádióamatőrök voltak eredményesek.

Ugyanakkor a helyi sport felkarolásának feladata lényegébe továbbra is a Benta TSz, a MÉRŐGÉP és az Építő Ipari Szövetkezet intézményekre, illetve vezetőikre hárult.

Természetesen az előbbiek joggal általánosításoknak tűnhetnek a sportot szeretők előtt, ezért mindenképpen indokolt megnézni, mi és hogyan történt Érden ezekben az években.

Kezdjük talán a korszak legeredményesebb csapatával, a férfi röplabdázókkal. A csapat 1963-ban a megyei bajnoki cím mellett megnyerte az osztályozót is és 1964-től 1967-ig (a feloszlásáig) Érdi MEDOSZ néven az NB II-ben szerepelt. Itt sorrendben VIII., IX., és VI. helyezéseket értek el, sőt a bajnokság átszervezése okán még NB 1-es osztályozón is részt vehettek. Aztán őket is elérte a balsors. Támogató, pénz nem nagyon volt, a legjobbak magasabb osztályú csapatokba mentek és vége lett egy nagyon szépen induló pályának. Eredményeik azonban érdemessé teszik őket arra, hogy nevük itt szerepeljen. Edző és játékos: Csapó László, szakosztály vezető: Neményi Béla, intéző: Réder János, játékosok: Borbély László, Borbély Gábor, Csörgei János, Fehér István, Csillag Jenő, Csillag István, Csillag Imre, Harmat Jenő, Horváth László, Hudák Hámori Vilmos, Keresztes Miklós, Marosffy Szabolcs, Somos Miklós, Pálházi Antal, Mészáros László és Szőke Sándor.

A labdarúgást szeretők 1966-ig továbbra is három csapat (MEDOSZ Építők és Parkvárosi SK) mérkőzéseire járhattak. Ez évben aztán a kényszer a MEDOSZ-t és az Építőket fúzióra késztette, a Parkváros tovább szerepelt (hasonló ok miatt nem sokáig) a járási bajnokságban. A „kényszerházasság" — ahogy lenni szokott — azonban nem tartott sokáig és válás követte. Érdekes, hogy ezután rövid ideig az Építők (Ófalu) lett a község legerősebb csapata. Nemso­kára a MEDOSZ visszavette honi elsőségét, azonban 1971-ig különösebb eredményeket felmutatni nem tudtak, ingáztak a járási és a megyei bajnokság között.

El kellett telnie újabb három évnek ahhoz, hogy új remény csillanjon meg. Az Ercsi úton ugyanis 1974-ben megépült az ideiglenes öltöző és a fürdő, folytatódott a nagypálya és a lelátó építése, elkezdődött az objektum bekerítése. Ez a momentum aztán kiinduló pontja lett annak a törekvésnek (még ha egyenlőre csak az álmok szintjén is), hogy a megyei bajnokságból irány a magasabb osztályok.

Az Érdi Ipartestület kispályás labdarúgó csapata a 70-es évek népszerű tömegsport bajnokságán. (Hancsovszki János gyűjteményéből)

A következő jeles év az 1976. A két rivális újra egyesíti erőit Érdi Községi SE néven. A szak­osztály felnőtt, tartalék, ifjúsági és serdülő csapatot szerepeltet, és ez arra utal, hogy megindul a tervszerű munka. Közben elkészül az edzőpálya is. Az ófalusi és a MEZŐGÉP létesít­ménye, valamint az Építőipari Szövetkezet és a Klán kispályája ezután a tömegsportot szolgálja. Az év végére gyakorlatilag megszűnik a Parkvárosi SE is, mivel a támogatás és a pálya hiánya belekényszeríti a nagy fúzióba.

A várossá válás időpontjáig (1979) újabb különös eseményeket nem nagyon jegyezhetünk fel. Annak ellenére, hogy a mintegy 60 évre visszanyúló múlt és a több csapat Érden a labdarúgás szeretetét igazolják. Hogy ennek csak a 90-es évektől lesz minőségi eredménye, annak sok oka van. Volt itt rivalizálás, széthúzás, ritkán adódott pénz, ha a pénz és az akarat is egybeesett, akkor kívánni valót hagyott maga után a szakértelem és a szervezettség. Na és persze szerepet játszott ebben az is, hogy a „csapat" csak alig, vagy ritkán tudhatta maga mögött a község lakosságát, inkább csak a viszonylag kis számú elkötelezettre támaszkodhatott. Tetszik, vagy nem tetszik, Érd még akkor is „alvó" település volt és ez rányomta a bélyegét a sportjára is.

A hatvanas évek elején (pontosabban 1964-ben) egy nagyon lelkes testnevelő tanár kerül az Érdi Gimnáziumba. Szalay Jenő a neve és az ő munkája nyomán megvalósul egy több évtizedes remény, elindul a nagyközségben a szervezett atlétikai élet. A következő évbena hivatalosan is a tanintézmény szakosztályává alakulnak és rögtön jó eredményekkel hívják fel magukra a figyelmet a különböző megyei versenyeken és bajnokságokon. Át is kerülnek nyomban a MEDOSZ-hoz. Sokáig ez a frigy sem tartott, mert 1967 és 1970 között ismét aj gimnázium színeiben versenyeznek. Nem is akármilyen sikerekkel.

Gyurcsa Zsuzsa, a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója, ifúsági csúcstartó. (Szalay Jenő gyűjteményéből)
Szalay tanár úr és tanítványa, egyben felesége: Gyurcsa Zsuzsa. (Szalay Jenő gyűjteményéből)

Az iskola diákjaiból állócsapat — a saját pályáin készülve — 1968-ban Gyurcsa Zsuzsa, Kárász Mária és Piszák

Éva összeállításban országos ifjúsági csapatbajnokságot nyer. 1969-ben Gyurcsa Zsuzsa országos ifjúsági csúcsot ér el magasugrásban (165 cm) és győz a középiskolás bajnokságon is. (Mellesleg társaival együtt e számban csapatbajnoki győzelmet is szerez.) Aztán a szakosztály (1970-ben) átkerül a Budapesti Építőkhöz. Úgy tűnik sem pénz, sem komoly akarat nem volt ahhoz, hogy a bajnoki pontrendszerben több előkelő helyen feltűnhessen Érd neve. Természetesen érdiek maradtak ők továbbra is, hiszen innen csak versenyekre mozdultak ki, csupán más néven. Még szerencse, hogy a középiskolások versenyein iskolájuk diákjaiként szerepeltek. Nem is akárhogy. Nincs olyan év, hogy az országos bajnokságokon ne lenne döntős, vagy pontszerző versenyzőjük. Kispál Emília, Babinszky Ágnes és Frinstahl Vera egyre ismertebb az atlétika szakemberei előtt. Kispál 1971-ben döntős a korosztályos bajnokságon, Babinszky 1974-ben országos fedettpályás ifjúsági csúcsot fut 800 m-n és Frinstahl 1976-ban diszkoszvetésben lesz ezüstérmes a középiskolások között. Az sem lebecsülendő, sőt kiemelendő, hogy Gyurcsa Zsuzsa közben elnyeri a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója címet is.

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy e sikerekben gazdag társaság miért csak „megtűrt" csoport volt Érden. Miért volt az, hogy az Ercsi úti atlétikai pályát rövid időn belül beszántották, és miért, és miért...? Nehéz rá elfogadható választ adni, talán nem is lehet. Még szerencse, hogy mindez nem szegte kedvét a nagy „Szalay családnak", akik dolgoznak tovább, egészen a mai napig is. Örömünkre!

Az már ismert előttünk, hogy az érdiek sakkszeretete évtizedekre nyúlik vissza. A klasszikus sport-keretekre azonban 1973-ig várni kellett. Ekkor jött egy megszállott (megint és itt is!).

Czakó Lászlónak hívták és néhány barátjával együtt életre keltette a Művelődési Házban a sakk-kört. Urbán László igazgatóban jó támogatóra leltek és nagyon gyorsan tovább erősödtek. Csupán néhány hónap kellett ahhoz, hogy a MEDOSZ saját köreibe hívja őket, immár szakosztályként. Innen már egyenes út vezetett a csapatbajnoki rendszerbe. Egy év után a Czakó László, Ábel Károly, Kerékgyártó László, Dági Zoltán, Szécsi Pál, Szabó László, Móczár Sándor, Késó' Géza, Késő" Gézáné, Matus Gábor, Czipp János, Somfai István és Rónyai Imre alkotta együttes megnyerte a megyei II. o. csapatbajnokságot és feljutott a megyei I. o.-ba. Azóta folyamatosan ma is ott szerepel­nek és mindig dobogó közelben.

Természetesen a sakk nemcsak csapatbajnokságból áll. Elképzelhetetlen oktatás, tehetségkutatás, versenyszervezés és bemutatók nélkül. Mindenből derekasan kivették a részüket. Érden a felügyeletük alatt sok száz gyerek tanulta meg e szép elméleti sport alapjait (néhányuk versenyzőként is náluk maradt), 1973-tól évente kétszer rendezik meg községünk nyílt bajnokságát, és nem egy nagy sikerű szimultánnak adtak otthont. Ezeken olyan „nevek" szerepeltek, mint Polgár Zsuzsa, Polgár Judit és Polgár Zsófia, valamint Horváth Csaba és Horváth József későbbi nagysikerű nemzetközi nagymesterek. Itt jártak Barcza Gedeon, Adorján András és Szax Gyula is. Aki a sakkot csak egy kicsit is ismeri, az előtt pillanatok alatt felrémlik az a sok nemzetközi siker, amelyet a felsoroltak magukénak tudhatnak.

A helyiek tudása, elkötelezettsége és akarata, közismert volt sakk körökben. Ennek bizonyításául elég legyen csak annyi, hogy két alkalommal is lehetőségük volt (Bulgáriában és Cseh­szlovákiában) a később világhíressé vált Polgár lányokkal egy csapatban szerepelni.

Barcza Gedeon nemzetközi nagymester szimultánt ad az érdieknek a Művelődési Házban. (Hancsovszki János fotója)
Czakó László mester és az utánpótlás. (Hancsovszki János fotója)

Az 1977-es év új sportággal gazdagította a palettát. Noha a feljegyzések itt-ott megemlékeznek kísérletekről, ha igazi kézilabdával akarunk foglalkozni, ezt illik kiinduló pontnak tekintenünk. Kovács Károly és Lőrincz József testnevelő tanárok az iskolájukban (6. sz. és 2. sz. általános iskola) rendszeres edzésbe fogták a köréjük csoportosuló diákokat és csapattá szervezték őket.

Az első sikerek viszonylag gyorsan jöttek, hiszen mind a lányok, mind a fiúk bejutottak az úttörő olimpia országos döntőjébe.

Az eredmények láttán az Érdi KSE vezetése rögtön szakosztállyá is szervezte őket. Edzéseiknek és mérkőzéseiknek a 6 sz. iskola szabadtéri pályája adott otthont.

A zászlót a lányok vitték, hiszen már az első évben megnyerték (ifjúságiként) a Budai Járási Összevont Felnőtt Bajnokságot és ezzel a következő évtől a

Pest Megyei Bajnokságban szerepelhettek. 1978-ban és 1979-ben egyaránt a 7. helyen végeztek. E mellett állandó résztvevői voltak rangos korosztályos kupaküzdelmeknek és ezeken sok-sok értékes helyezést értek el. A Herczeg Gizella, Nagy Etelka, Halász Zsuzsanna, Töreki Anna, Bihari Mária, Siklósi Tünde, Raffael Olga, Szilágyi Magdolna, Családi Mária, Konrád Olga, Kesztler Klára, Malaczkov Mária, Dobó Katalin és Haskó Istvánná alkotta keret stabil megyei szintű csapatnak számított és alapját is képezte a mindmáig NB II-es gárdának.

A fiúk néhány évig s járási bajnokságban szerepeltek, aztán felnőtté váltak, szétszéledtek, végül - összefogó erő hiányában - meg is szűntek.

A tanintézeteket dicséri, hogy a sportág valamennyi résztvevőjét a 2-es, 6-os és 7-es számú iskolák adták.

Ahhoz, hogy a dolog működjön, kellett egy szakosztályvezető (Haskó István) és egy intéző (Haskó Istvánná), akik nemcsak hogy hivatalos tennivalóikat végezték önzetlenül, hanem a csapatok apjának és anyjának is tartották őket a többiek.

A kedves olvasónak úgy tűnhet, hogy feledékenyek vagyunk, hiszen nem nagyon esett eddig szó a női röplabdáról, az asztali teniszről, az úszásról és a birkózásról. Pedig művelték ezeket is hosszabb-rövidebb ideig és tisztes számú érdi fiatal talált otthonra közöttük.

Érden, ha röplabda, akkor az valamilyen módon kötődik a Marosffy névhez. A férfiakról az előbbiekben már volt szó, így ismerkedhettünk meg Szabolcs tanár úrral. Aztán 1968-ban a lánya (Veronika) is elkezdte pedagógiai pályafutását a 4. sz. általános iskolában. A családi hagyományoktól vezéreltetve ő is nekifogott a sportág megszervezésének. 1970-ben felső tagozatos lányokból csapatot alakított, és innen indult el a máig is tartó folyamat Érden. 1972-ben a MEDOSJ? SE szakosztályává váltak. Az első két évben a járási bajnokságban játszottak, majd ezt követően a megyei bajnoki küzdelmek állandó résztvevői lettek. Ter­mészetesen ők képviselték az érdi színeket a falusi szpartakiádokon is. Fiatalabb játékosaik rendszeresen helyt álltak mind az úttörő olimpiákon, mind a budapesti korosztályos bajnok­ságokban. A csapat edzője és egyben vezéregyénisége dr. Sztrakoniczky Ernőné (Marosffy Veronika), szakosztályvezetője, intézője (egyszóval mindenese) pedig férje volt.

Az asztalitenisz sport (mégha csak szórakozásból is) mindig népszerű volt a község fiatalsága körében. A szakosztállyá szerveződéshez azonban jelentősen hozzájárult a falusi szpartakiádok rendszere, hiszen az első komolyabb kihívásokat ezek jelentették a sportolók számára. Otthont a Parkvárosi SE adott nekik és így volt módjukban a járási versenyrendszerben való szereplés. Különösebb országra szóló eredmény nem fűződik ugyan a nevükhöz, de azt azért mindenképpen meg kell említem, hogy innen indult el ifj. Marosffy Szabolcs és Tímár Ferenc későbbi 1. osztályú és válogatott kerettag játékosok pályafutása.

Ezen időszakban természetesen további kísérletekkel is találkozhattunk. A háború után modernizált érdligeti strandfürdőben újból megkisérelték az úszósport feltámasztását. Az akaratokat tettek is követték. A fantáziát azonban hamarosan lelohasztotta a természet. A medencét csak a közeli patakból tudták rendszeresen feltölteni. így az gyorsan szennyezetté és algássá vált, sportolásra nem volt alkalmas, gyorsan vége lett egy újabb szép álomnak.

Valamelyest szerencsésebben jártak a birkózók. 1973-ban ők is megszervezték csoportjukat és nekikezdtek egy később sok sikert hozó munkának. Mivel pénzük nem nagyon volt, és helyi patrónusuk sem akadt, ők is - mint a mesebeli legény - elindultak gazdát keresni. így találtak rá a Budapesti Szpartakuszra, ahol befogadták őket. Valójában azonban Érdről soha sem mozdultak ki. Itteni gyerekeket foglalkoztattak, itt edzettek és innen indultak versenyekre is. Érdi fiatalok sokasága ismerkedett meg általuk a sportággal és lett közülük sok korosztályos válogatott, bajnok- és nemzetközi szereplő. Csakhát a mezükön nem Érd felirattal.

A fejezetnek azt a címet adtuk, hogy: „Továbbra is útkeresés." Az ismertetett események és eredmények kapcsán felmerülhet, hogy miért ez a kifejezés, hiszen történtek dolgok és a nagyközség sportja haladt is valamelyest előre. Igen ám, de ha egy kissé alaposabban betekintünk a korabeli helyi dokumentumokba, világossá válik előttünk a gondolati és intézményi összerendezetlenség, illetve a megalapozott tervszerűség hiánya. (Ma egy kissé furcsának tűnhet, hogy valamilyen irányítást kérünk számon, de a sportban akkor Érden az szükséges lett volna.) Bizonyításul tekintsük tehát át az 1966-tól 1979-ig terjedő időszak helyi dokumentumait, sajtóját és eseményeit.

Az első években (nagyjából 1968-ig) a sport továbbra sem nagyon kerül a Tanács érdek­lődési körébe. Jellemzőül: a Máthé Dezső által szerkesztett Érdi Krónikába az előző évről mindössze annyi kerül, hogy „Május 1-én délután a sportegyesület különböző sportműsorral szórakoztatta az ünneplőket." Persze a másik oldal (a lakosság) sem nagyon tündökölt. Ennek igazolására: a Hazafias Népfront 1968-as helyi fórumán is csak annyi szó esett a sportról, hogy „És mi lesz a sportegyesület vendéglőjével?"

Úgy tűnik, a gondokat egy kicsit feljebb érzékelni vélték. Ezért a Budai Járási Tanács VB. és az MHSZ Járási Tanácsa ki is dolgozott egy együttműködési tervet az elkövetkező idősza­kra. Ez természetesen iránymutatásul szolgált Érdre is. Szó volt benne a testnevelés fejlesztéséről, a sportegyesületek számának és pártoló tagjainak gyarapításáról, valamint a társadalmi munkások kiemelt szerepéről. Megemlítették a tanácsok és sportkörök helyi kapcsolatának fontosságát, valamint a sportkörök és a nagyobb vállalatok együttműködésének lehetőségét. Az elfogadott tervnek volt hatása településünkre is, és bár a tanácsi megfogalmazásokban ilyen általánosságok szerepeltek, mint a „falusi szpartakiádok megszervezése", a „sporttelep fejlesztése" és a „klubhelyiség bebútorozása", valami mozdult. A patronálásban tovább erősödött a Benta TSz, az Építői Ipari Szövetkezet, a MEZŐGÉP szerepvállalása, és a nagyközségi tanács költségvetésében is megjelent 30 000 Ft a sport támogatására.

Az Érdi MEDOSZ, Sportegyesület (melynek ekkor labdarúgó, kézilabda, röplabda, asztalitenisz és sakk szakosztálya működött mindössze  112 sportolóval) elnöksége is megfogalmazta aktuális céljait.

Az Érdi KSE röplabdás lányai és vezetőik, (Zolcsákné Szabó Erika gyűjteményéből)

Feladataikat az „Érd lakosságához mért színvonalas, fejlett sportélet kialakításában", az iskolák intenzívebb bevonásában, valamint a helyi bajnokságok több sportág­ban történő megszervezésében látták. (Lehet, hogy jót gondoltak, de a kivitelezéshez nem nagyon volt sem megfelelő társadalmi bázisuk, sem iskolai hátterük. Az iskolai sportfelszerelések értéke például még 1970-ben is mindössze 109 458 Ft volt és nyolc általános iskolából is csak háromnak volt tornaterme!)

Természetesen továbbra is sok volt a látszat. Az 1969-es „Érdi Krómkában" még mindig ennyit ér az érdi sport: „Decemberben megtartotta éves közgyűlését a MED0SZ.". Még a „hivatalos történetírás" is így értékelt: „Az egyesületek csak labdarúgással foglalkoznak. Más sportágak művelésére csak a gimnáziumban, a szakmunkásképző iskolában és az általános iskolákban volt mód. Ha valaki tehetség volt, Pestre kellett menjen." (Máthé Dezső: Érd nagyközség története).

Aztán valami megindult, hogy néhány év múlva ismét hullámvölgy jöjjön. 1973-ban -hosszú előkészítés után és nagy lelkesedéssel - elkezdődött az új Ercsi úti sportkombinát építése nagy társadalmi összefogással. A szükséges 16,5 k.h. területet a Benta-völgye TSz engedte át. A munkálatokhoz az anyagokat nagyrészt ugyancsak a TSz, valamint a Monori Mezőgép Vállalat érdi üzemegysége, illetve a Budai Járási Építőipari Szövetkezet adta.

Az Érdi KSE röplabda csapata az épülő Ercsi úti pályán. (Dr. Sztrakoniczky Emőné gyűjteményéből)

A kézi munkaerőt társadalmi munkásokból szervezték. Az építtetők nagyszabású (és mint később kiderült, egy kissé túlzó) terveket szőttek. A labdarúgó pálya mellett tervbe vették kosárlabda, kézilabda, röplabda és tollaslabda pályák, atlétikai centrum és sportlőtér létesítését is. Aztán, ahogy teltek az évek, szorgos munkával alakult az álom, de az eredeti célokból engedni kellett. A helyzetre igen jellemző az 1976 szeptember 8-án, a Nagyközségi Tanács VB. előtt elhangzott beszámoló. Idézzünk belőle: „A társadalmi munkával elkezdett központi sporttelep építésének folytatásához állami támogatást is kaptunk, 3 245 000 Ft-ot, s annak felhasználása folyamatban van. (A teljességhez az is hozzá tartozik, hogy az érdi költségvetésben is szerepelt ez évben e célra 1 645 000 Ft.) E sporttelep megépítése elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy a községi sport ne szűküljön le a lab­darúgásra, s a labdajátékok mellett az atlétika is kibontakozzon." Ugyanez az anyag a sportegyesületekről az alábbi ismertetőt adja. „A községben két működő sportegyesület van, a MEDOSZ és az Építők fúziójából létrehozott Érdi Községi SE, valamint a Parkvárosi SE." Az adatokból ki­tűnik, hogy az előbbi létszáma 95 fő volt és labdarúgó, valamint sakk szakosztályt működtetett. Legeredményesebb az ifjúsági fudbalcsapat volt, amely ekkor jutott fel az országos bajnokságba. Bevételeik gyakorlatilag a saját erőre korlátozódtak, községi támogatás ez évben nem volt, pártoló tagságot nem tudtak szervezni. A Parkvárosi SE-ben mindössze 50 fő foglalkozott labdarúgással, asztali tenisszel és sakkal. E szakosztályok társadalmi edzők irányításával a járási bajnokságokban szerepeltek. Bevételeik alig voltak, labdarúgóik az ófalusi pályát használták, így természetes volt, hogy érlelődött a fúzió a községi egyesülettel. (Megjegyzendő itt az a jellemző adat, hogy a község mintegy 35 ezres lakosságának csupán 0,4-0,5%-a foglalkozott aktív sporttal.)

Ezen időszakról az 1976-os Érd Nagyközség Krónikája így minősít: „Községünk sportkörei nem fejlődnek a kívánt mértékben, sőt több területre a visszaesés jellemző. Kevés a sporttal foglalkozó szakember, nincs megfelelően biztosítva a sportolás anyagi bázisa. Kevés a sportköri tag, de még kevesebb a pártoló tagok száma. A sportolás még mindig a labdarúgásra szűkül le... Községi szinten megfelelően koordinálni kell a sportot. A Tanács költségvetésében biztosítani kell a működési kiadásokat és a létesítmények továbbfejlesztését! Növelni kell a képzett edzők, szakemberek számát."

Elkötelezett kísérletek persze vannak. Talán a legjellemzőbb (és igazabb) Harmat Bé­lának az 1977-es Krónikában megjelent elemző írása. Néhány idézet belőle: „Munkám folyamán a legátláthatatlanabb témához érkeztem, amikor a nagyközségi tömegsport és az iskolai testneveléssel kapcsolatban szólok... A Minisztertanács a határozatában a sportolás lehetőségeit úgy kívánja biztosítani a szakemberek, a testnevelő tanárok gyarapításával, a létesítmények fejlesztésével, új sportolási formák bevezetésével, hogy azok kevésbé legyenek létesítmény igényesek. S mi a helyzet Érden? Az általános iskolás korúak száma 4126 fő, a középiskolásoké 650 fő, a 18-25 év közöttieké 3500 fő. Ezzel szemben a nyolc általános iskolában mindössze 4 testnevelő tanár tanít, a 3., 4., 5. és 8. számú iskolákban még nincs tornaterem. Igaz, hogy a tömegsport kialakulásának ezek csak a közvetett meghatározói, mégis tények, amelyek már a fiatalok szemléletében maradandó nyomot hagyhatnak és hagynak is." Ugyanebben az anyagban — mint a helyi sportélet híve és ismerője — nem riad vissza bírálattól sem. Nem elégítik ki ugyanis joggal az „alkalomszerűségek" és a „na ezen is túl vagyunk" szemlélet. (Mintha egy kicsit előre is látott volna!) Hát, ezért a cím!

 

ZÁRSZÓ

Természetesen sok mindenről lehetett volna még írni. Jóról is, rosszról is. Arról például, hogy 1977-ben a Budai járásban Érden volt a legnépszerűbb az „Edzett Ifjúságért Mozgalom". (Hogy ez mit jelentett pontosan, ma már nem tudhatjuk, mert hiteles adatok nem marad­tak fenn.) Arról is, hogy ugyanezen évben a labdarúgók kényszeredetten (szövetségi előírásra) résztvettek a megyei mezei futó bajnokságon Budaörsön. (Eredményeik? Ne firtassuk, résztvettek.) Vagy, hogy egyszer volt az Érdi Művelődési Központban „nagyszabású" játék és sport nap, és általános iskolásaink rendszeresen résztvevői voltak a kupa viadaloknak, illetve az úttörő olimpiáknak. Ennél többről azonban aligha. Ennyi volt, mozgalom is volt, szerelő is többnyire. Ez is valami, de azért lehetett volna több is, jobb is. Nem a testnevelő tanárokon és néhány jó értelemben vett „sportbolondon" múlott. Az ő szakértelmük, megszállottságuk ismert. Ahhoz, hogy itt ennél nagyobb sikerekről számolhassunk be, más is kellett volna. Legfőképpen az anyagi háttér, de az a „szellem" is, amelynek ragyogása bizony csak szórványosan érte el eddig azt a réteget, amelynek a sport vitele mind racionális, mind emocionális megközelítésből feladata lett volna. Bocsánatot kérek azoktól, akikre ez nem vonatkozik, de ők kevesen voltak, úgyszólván magukra maradtak.

Végezetül el kell mondanom, hogy örömömre szolgált, hogy e dolgozat megírása kapcsán módom volt részletesen is megismerkedni lakóhelyünk sportmúltjával, azon keresztül az itt élt és élő emberek sportszeretetével, gondolkodásmódjával és gyakori áldozatkézscégével. Őszintén remélem, hogy a leírtak az olvasóknak is mondanak újdonságokat, és ezáltal is (a múltból merítve) közelebb tudunk együttesen kerülni városunk sportjának egy szebb, eredményesebb folytatásához.

Ahhoz, hogy ezen írás megszülethessen, egyedül nehezen boldogultam volna. Ezért itt is hálásan köszönöm Czakó László, Falusi Ferenc, Gulyás Sándor, Hancsovszki János, Kovács Károly, Miklósi Csabáné, Oláhné Balogh Tünde, Pálházi Antal, Szalay Jenő, Sztrakoniczky Ernőné és Zolcsákné Szabó Erika nagyvonalú segítségét.

 

Bibliográfia:

FÖLDES-KUN-KUTASSI: A magyar testnevelés és sport története - Sport Kiadó. 1982. ZÁBORSZKY MIKLÓS: Fejér megyei történeti évkönyv - 1985. Székesfehérvár Érd és vidéke - I-XI. évfolyam - Csuka Zoltán Városi Könyvtár - 1931-1941 Pest megyei Hírlap - 1977—78-as évfolyamok — Csuka Zoltán Városi Könyvtár Szerzői közösség: Érdi krónika - 1999. - Csuka Zoltán Városi Könyvtár MÁTHÉ DEZSŐ: Érd község krónikája - 1968, 1969,  1970 - Csuka Zoltán Városi Könyvtár

MÁTHÉ DEZSŐ: Érd nagyközség története - kézirat - Csuka Zoltán Városi Könyvtár

HARMAT BÉLA: Érd nagyközség krónikája - 1976, 1977, 1978 - Csuka Zoltán Városi Könyvtár

UGRIN JÓZSEF: Emlékeim - kézirat - Csuka Zoltán Városi Könyvtár

MAROSFFY SZABOLCS: Érd község sportéletének hagyományai - A szerző magán­gyűjteménye

MAROSFFY SZABOLCS: Búcsú a röplabdától - Pálházi Antal magángyűjteménye

MIKLÓSI CSABÁNÉ: Érdi Személynévtár - kézirat - Csuka Zoltán Városi Könyvtár 1997.

NÉMETH KATALIN: Az érdi sportrepülőtér - kézirat - Csuka Zoltán Városi Könyvtár 2004

SOPRONI REZSŐ: Egy kis érdi focitörténet — kézirat — Csuka Zoltán Városi Könyvtár - 2002

Czakó László, Falusi Ferenc, Gulyás Sándor, Kovács Károly, Marosffy Szabolcs, Oláhné Balogh Tünde, Pálházi Antal, Szalay Jenő, Zolcsákné Szabó Erika és Sztrakoniczky Ernőné visszaemlékezései, illetve gyűjteményei

Népsport 1948, 1949-cs évfolyamok — Gulyás Sándor gyűjteménye

 

A FEJEZET LEKTORAI:

Dr. Kubassek János, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója és

Prof. dr. Takács Ferenc egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem Testnevelés és Sporttudományi Kar.)

 

  
Előző fejezet Következő fejezet