|
|
|
A harmadik évezred fordulójának évében élünk. Ez az esztendő a világ bármely országának népe számára számadást, értékelést, előretekintést jelent. A magyarság számára ennél több az ezredforduló éve. Mi, magyarok az államalapítás, s államalapító királyunk királlyá koronázásának ezredik évfordulójára emlékezünk. A Kárpát- és a Duna-medencében átélt, küzdelmes évezredre tekintünk vissza, melynek során gyakran védelmeztük népünket, Európa népének életét, örökségünket, kultúránkat - az ígéretesebb, szebb jövő reményének tudatában.
Nemzeti kultúránk, történelmi hagyományaink felmérésével, értékelésével ünnepeljük a millennium esztendejét. Tudatában kell lennünk, hogy nemzeti örökségünk a nemzeti kultúra kimeríthetetlen, tiszta forrásából eredt, gyarapodott és teljesedett ki, s hozta létre kulturális, történelmi hagyományainkat.
Tudatában kell lennünk, hogy boldog, tett erős nemzedék csak úgy válhat méltó folytatóvá, alkalmassá az elődök honalapító, hazát, népet védő és felemelő harcához, törekvéseihez, ha a máról szóló modern ismeretek természetesen épülnek rá a múlt szellemi, kulturális, tudományos eredményeire, a történelmi pillanatokra, meghatározó élményeire, kegyetlen sorscsapásaira, tragédiáira.
Mindez arra kötelez, hogy bátran merítsünk a múlt örökségéből, tanulságaiból, tapasztalataiból. Tárjuk fel és tegyük közkinccsé őseinktől örökölt értékeinket, s bátran vállaljuk történelmünket.
A hagyományok cselekvő ébresztése, értékeink alkotó módon történő hasznosítása, be építése a tudatba, a gondolkozásmódba, a nemzeti önismeret szolgálatába - minden generáció elsőrendű kötelessége, parancsa. Tudatosan, következetesen kell rá építeni a jövő szolgálata érdekében.
Hazánk minden vidékének kialakult kulturális, történelmi öröksége, hagyományvilága van. Ezt a világot tárjuk fel a millenniumi év során. Felmérjük, keressük a sajátos örökséget, értékeket. A hagyományok nyomán indulunk, hogy teljesebbé, nemesebbé váljon azok szerepe, tevékenysége, akik életművükkel hozzájárultak a nagy, egyetemes, magyar örökség gyarapításához, gazdagításához.
Bánfalva-Gádoros népe szegény sorban élt a körülötte élő jómódú vagy éppen gazdag kis-, közép- és nagybirtokok gyűrűjében. Egyedül telepesi mivolta ötvözte, kovácsolta harcos, küzdő szelleművé, szorgalmas, dolgos közösséggé a lakosságot, hiszen serény kezein kívül az élni akarása és fogékony lelkülete volt minden kincse. Ezért vált már életében legendás hőssé a vidék középbirtokos Justh családjának népet szerető és pártfogoló író fia, Justh Zsigmond.
Nem véletlen, hogy rajongva szerették, hűségesen látogatták dalos, táncos rendezvényeit, parasztszínháza előadásait. Rajongva szerették, mert róluk és nekik ü t - emléket állít va a pusztaszenttornyai, gyopárosi, csabacsű- di, bánfalvai, gyökeresi, Eötvös-majori népről, kiváló dalosairól, táncosairól, parasztszí nészeiről. Így vált regényhőssé több, e tájon élő ember: Molná r né „Gányó Julcsa", Kulcsár Pál, Czombos János és Czombos Mihály, Czombos Mihályné Badár Rebeka, mint a „Gányó Julcsa" című regény „darázsderekú Rebekája" vagy a „Szentiványi István, a falu ajándéka".
Az egész vidéken kukoricafosztás, dohány fűzés, simítás közben róla szóltak az ízes történetek. Kedves dalait mindenki ismerte, éne kelte. Zsiga úr már élete során legendává vált.
Vidékünk, a dél-alföldi táj, amilyen nyílt, békésen egyhangú, széles horizontja áttekinthető, melyet csak szeszélyesen kanyargó folyók, álmos vizű erek és néhány néma kunhalom élénkít, olyan színes, változatos, gazdag településtörténete, népességének megoszlása, birtokviszonyainak gyors változása, osztódása, majd koncentrálódása - sok történelmi, társadalmi változás tükörképe.Térségünk birtokviszonyairól, településtörténetéről, társadalmi rétegeződéséről szólva a XVI. századtól kell kiindulnunk, hogy össze függésekben nyomon követhessük az alapvető változásokat, hogy a XIX. század második felére létrejött állapotokat áttekinthessük.
El kell mondanunk, hogy az 1241. évi tatár járás, majd az 1526-os évet követő 150 éves török hódoltság az államalapítás után létrejött, kifejlődött állapotokat megsemmisítette, el pusztította. A középkor végére Békés megye településeinek száma 71-re tehető, ezeket a tatár-török dúlás elpusztította és a magyar gazdasági életet ismét a pásztorkodó kultúra nívójára süllyesztette.
A törökök kivonulása után a megye területe elvadult, kietlen pusztaság volt. Mikor linder Keresztély Ferdinánd, az udvari kamara tiszttartója 1698-ban bejárta a vidéket, csupán Békésen talált 10 embert, mert a többi település romokban, lakatlanul állt. A nagy szegénysé get, a földek parlag voltát bizonyítja, hogy a gyulai vár katonai őrségét Nagyváradról kellett élelemmel ellátni.
Békés vármegye, mint a töröktől visszahódított terület a császári udvari kamara fennhatósága alá került, s 1720-ig kincstári birtok maradt.
Békés megye benépesítése ezután indult meg: egyrészt a szomszédos vármegyék biztonságába menekültek visszatérésével, másrészt szervezett telepítésekkel. Ez utóbbiak során a korábbi magyar lakosság összetétele erősen megváltozott a szlovák, szerb, német, román népesség betelepítésével.
A békés újraépítést késleltette az 1703-1711-es Rákóczi-szabadságharc, majd az 1735-ös Szegedinácz Péró-vezette határőr felkelés.
A XVIII. század nemcsak a népesség alakulásában, hanem a birtokviszonyokban is nagy változást hozott. A régi birtokosoknak tulajdonjogukat okmányokkal kellett igazolniuk, ezek elvesztése miatt sok utánajárás, bonyodalom, birtokper keletkezett. Az elmenekült lakosság lassan tért vissza régi lakóhelyé re. Ezt igazolja, hogy a hajdan volt 71 település helyett az 1711-1715-ig terjedő időszakban csak 9 falu népesült be 520 családdal, hozzávetőleg 6230 fővel.
1719-ben III. Károly császár Harruchern János Györgyöt, a megye összes területének öthatod részének urává tette.
Báró Harruchern János György és fia Harruchern Ferenc Domokos érdeme, hogy a megyét szervezett telepítésekkel benépesítette és a térség további fejlődését a gazdaság újjászervezésével biztosította.
A régi nagybirtokos családok igyekeztek visszaszerezni korábbi birtokaikat. Így tette ezt a szentandrási uradalom tulajdonosa, Száraz György is, akit III. Károly császár 1731. április 17-én - mint királyi személynökét - bárói rangra emelt.
Az uradalmat elhunyta után egyik leánya, Száraz Julianna bárónő örökölte, aki báró dezséri Rudnyánszky II. József szeptemvír (a hétszemélyes királyi tábla tagja) felesége lett.
A báró gazdasági irányítása, szervezése már nem a haszonbérrendszerre épült. Birtokát gazdatisztekkel igazgatta, csupán Csabacsűdöt és Szentetornyát adta ki haszonbérbe -továbbra is legelőként, marhakereskedőknek. Báró dezséri Rudnyánszky II. József alapítot ta 1746-ban Tótkomlóst, fia, Sándor pedig 1826. szeptember 29-én Bánfalvát (Gádorost).
A szentandrási uradalom birtokper során került a családtagok és oldalági örökösök ke zére 1795. november 6 - 12. között. Az urada lom felét a Jár m y, Daróczy, Paksy családok kapták, míg a Rudnyánszky-birtokrész rövid időn belül a Rudnyánszky, Rosty és Mond- bach család között oszlik meg. (A Rosty család birtokszomszédja lett a Justh családnak, valamint Eötvös-majorként is ott találjuk a korabeli térképeken a birtok másik részét.) A Rudnyánszky család birtoka maradt Szente- tornya és „Gádoros-telek", mely a szentetor nyai birtok északi részét képezi 10 80 holdon. Alapjában véve a Justh-bi r tok is a szentand rási uradalom része volt, melyet örökrészként a Marczibányai család örökölt, s ezúton jutott később a Justh család birtokába.
Szólnunk kell egy másik nagy, telepítés szervező családról is, a gróf Károlyi családról: 200 falut alapítottak szerte az országban, közöttük a szomszédos Nagyszénást 1818-ban.
A körülöttünk levő települések újraalapítá sa: Szentandrás 1742, Orosháza 1744, Tótkomlós 1746, Szénás 1818, Bánfalva 1826, Pusztaszentetornya 1858, Pusztaföldvár 1877, Csabacsűd 1901, Szabadszentetornya 1902 (Szabadszenteto r nya és Pusztaszentetornya 1902-ben egyesültek), Szentetornya 1902.
A fejlődés nemcsak a települések számának bővülésével mérhető, hanem a népesség, a települések határterületeinek gyarapodásával is:
A lakosság lélekszámának alakulása
| Település neve: | 1880 | 1890 | 1900 | 1910 |
| Bán fal va-Gádoros | 3 032 | 3 523 | 4 155 | 4 374 |
| Nagyszénás | 2 325 | 2 817 | 3 47 6 | 4 670 |
| Orosháza | 18 032 | 19 956 | 21 385 | 22 264 |
| (akkori területén:) | ||||
| Szentetornya | 3 517 | 4 899 | 4 845 | 5 233 |
Bánfalva-Gádoros sorsát újratelepítésétől fogva meghatározta az a tény, hogy bár jelen tősen megnőtt a lakosság lélekszáma, úgy nőtt a szegénység, a nélkülözés, gyakran az elégedetlenség, mert a megye legkisebb földterületű települése volt.
A földterület alakulása Bánfalva-Gádoros községben
| 1895-ben | 547 hektár |
| 1913-ban | 582 hektár |
| 1935-ben | 624 hektár |
| 1962-ben | 3 816 hektár |
| 1990-ben | 3 818 hektár |
Az adatokból kitűnik: Bánfalva, Puszta szentetornya, Csabacsűd fiatal, újratelepített községek. Sorsuk, társadalmi rétegeződésük azonos.
A lakosság döntő többsége zsellér, kubikos, nincstelen ember, aki testi erejét adta el a puszta megélhetésért. Sorsa - cselédsors, lenézett „gányó", sanda szemmel figyelt arató munkás, akitől rettegett a földbirtokos, hiszen a kényszer elszánttá és bátorrá tette. Az aratósztrájkok ezekben az években robbantak ki. A nagybirtokok árnyékában a szegénysor ban összeverődött napszámosok, 1-2 holdas törpebirtokosok élete az uraság, az intézők, ispánok jóindulatától függött, s még az időjárás mostohasága is gyakran sújtotta őket.
Vékony réteget jelentett a kisbirtokosok, bérlők, tanyásgazdák köre, akik szorongva, kuporgatva éltek. Álmuk a meggazdagodás, a felemelkedés volt, de ritkán tudtak érvényesülni.
A térség lakói több tájról érkezett „telepesek" voltak - eltérő szokásokkal, hagyományokkal, mentalitással, de a közös sors ösz-szekovácsolta, összetartóvá nevelte őket.
Ezt a világot kutatta, szerette, becsülte és ábrázolta Justh Zsigmond A puszta c. könyvében, a Delelő és egyéb elbeszélésekben, a Gányó Julcsában, a Vörös kakasban, novelláiban.
A sorsát megadással és alázattal hordozó nazarénustól - a szegénységben is öntudatos gányókon át - a földesúr ellen lázadó Madarász Gyuriig felvonultatta a táj, a falu és a puszta alakjait.
Ismerte, szerette az embereket. Osztozott örömükben és bánatukban, amennyire módjában állt, segítette, támogatta őket.
 |
| Necpál község látképe |
 |
| A necpáli Justh-kastély |
A Justh család egyike legjelentékenyebb nemesi családjainknak, eredetét a XII. századig vezeti vissza. Ősi lakhelye és birtoka az egykori Túróc vármegyében, Necpál községben van, mely az időközben kihalt Necpáli család birtoka volt.
A Justh család törzse - kusáni Justh Jodok - Végles vár kapitánya volt. Végles vára (ma már csak romjai láthatók) Zólyom megyében található. Justh Jodok adományként birtokolta a várat 14 51 -t ő l katonai érdemei elismeréseként. A király a várhoz tartozó birtokot, falut és címerbe foglalt nemességet is adott a család kiváló tagjának.
Kusáni Justh Jodok fia - András - nemesi előnevét kezdetben Véglesről írta, majd miután megszerezte a kihalt Necpáli családtól a falut, annak kastélyát és a hozzá tartozó birto kot, családi előnévként felvette a „necpáli" előnevet, melyet minden leszármazott viselt a későbbi időkben. András fia, Menyhértiktári Bethlen Hedviget vette nőül. Ez a családi ág - a X I X-XX. századfordulóig, több mint 550 évig Túróc vármegyében, Necpál és Próna (korábban Tót-Próna, ma Német-Próna) községekben élt.
A másik Justh-ág az Alföldre költözött, az anyai ágon örökölt birtokra: - a Békés megyei Pusztaszentetornyára, valamint a Csanád megyei Tornya és Kutas településekre (Békés, Csanád megye és kastélyai).
A kiterjedt család nagyobb része Túróc, Zólyom, Bars vármegyében hivatalnokoskodott. Előbb alispánok, majd főispánok, megyei követek, királyi táblai ülnökök sorát adták a magyar közéletnek.
A Justh család ismertebb tagjai:
A necpáli Justh család - jóllehet a teljes családfával nem rendelkezünk - feljegyzések szerint: 5 főispánt, 3 királyi táblai ülnököt, 29 megyei követet adott a magyar közéletnek.
A necpáli Justh család nemesi címerében álló oroszlán van, mely felső végtagjai között keresztet emel a magasba.
Justh István, aki 1821. február 23-án Necpálon, a család ősi fészkében született, 28 évesen feleségül vette családi ismeretség útján a 23 éves Pákozdy Matildot 1849 tavaszán. Az ifjú pár házasságuk első éveit az ősi necpáli kastélyban töltötte, a népes Justh család körében, melynek alig 200 holdnyi birtoka volt a falu közelében.
Első fiúgyermekük, Gyula 1850. január 13- án született a későbbi 48-as párt jeles ellenzé ki politikusa és pártvezére.
A politikai és gazdasági viszonyok rendeződése és nem utolsó sorban a családi örökségként kapott Békés és Csanád vármegyei, 3000 holdnyi birtokrészek átvételéne k indo kolt volta, költözésre készteti Justh István családját. (Pusztaszentetornya, Csabacsűd, illetve Tornya és Kutas térségében.) A család Puszta szentetornyára költözése az 1855- 1856-os évre tehető, mert második gyermekük, Gedeon, már az új otthonukban született 1857-ben. A Békés, Csanád megyében levő birtokrészek a kiterjedt családi birtokból származtak, elsősorban az anyai ági Marczibányi-birtokból.
Justh István családi hagyományként jogi tanulmányokat végzett és közhivatali pályára készült, de erre a Bach-korszakban nem nyílt mód, ezért a megváltozott gazdasági helyzetben földbirtokosként gazdálkodik.
Justh Istvánt egyenes jellemű, jó embernek tartotta a vidék lakossága, melyben bizonyosan későbbi vaksága is szerepet játszott, hiszen a bérlőkkel, a körzetben élőkkel kevés kapcsolata maradt. Elmarasztaló véleményt nem őriz személyéről az utókor. Temetésén is sokan megjelentek, ami a megbecsülés jele volt.
Justh István képviselőjelöltként két ízben is indult a választásokon. 1865-ben bekerült a Parlamentbe. Élete 87 esztendejéből több mint 30 évet vakon élt le. A birtok irányítását ekkor felesége, Pákozdy Matild vette át. Justh Istvánné életéről, magatartásáról, jelleméről kettős emlékek maradtak fenn: környezetével szemben kimért, rideg és elutasító volt. Csak a vele azonos színvonalon és helyzetben élőket fogadta el, engedte magához közel, míg másokat lenézett. Egyedül Zsigmond fiához volt gyengéd, de ennek ellenére őt is gyakran dorgálta leveleiben.Érdekes a családon belüli „nemzedékváltás": Justh István a kiegyezés előkészítésének híve, Deák-párti képviselő. Justh Gyula az 18 90 - es évektől a Függetlenségi és 48-as párt eszméinek hirdetője, a Habsburg-dinasztia ellenfele, kíméletlen bírálója volt.
Justh Gyula az 1905-1906. évi alkotmány védő harcokban játszott kiemelkedő szerepet. Az elkövetkező években Károlyi Mihály, Nagy György és mások következetes harcostársa volt, a magyar nemzeti függetlenség nagyhatású szószólója, Makó város hosszú időn át megválasztott képviselője volt.
Justh Gyula közéleti szerepléséről hű képet alkot a Hét c. lap riportja a Házból, mikor ezeket írja: .....Jusht Gyula nagy hasznára és díszére szolgál a közügynek.
 |
| A Justh-majori kastély |
Jusht Gyula egyenességével világosan válik ki a sötétből, aki becsületes, józan, lelkes.
Keveset tudok mondani Justh Gyuláról, az emberről. Justh Gyula társaságban nem igen szerepel, bár ehhez a szerepléshez meg volna mindenféle képessége. Előkelő férfiú, mindenféle szempontból. Sokan csodálkoznak és kérdezik: Miért 48-as, elnöke a függetlenségi és negyvennyolcas pártnak? - Vajon miért? - Meggyőződésből! - Kötelességből! - Hát vannak még ilyen emberek, akik adnak az ilyesmire?! - Úgy látszik vannak, még a par lamentben is! Ezek között az elsők egyike Justh Gyula, aki most szerdán olyan beszédet tartott a Házban, hogy bal és jobb, hegy és völgy egyszerre ujjongott. Justh Gyula becsületessége felrázta a képviselőházat. Jó, hatásos, hasznos beszédet tartott! Csak azt mondta, amit gondolt! Megállt egyenesen, beszélt egyenesen, nem gondolva arra, hogy ez szokásjogilag és házszabályilag tilos! Nagy érdeme a bátorság is! Még attól sem félt, hogy megvádolják a saját pártjában is. - Kossuth beszélt belőle! Justh megmaradt Kossuth mellett! Ezért válik ki erős feje a hét szenzációs fejei közül, - egy ember, aki hinni tud még!"
Justh Gyula házasságkötése után Tornyára költözik, a Csanád vármegyei Justh-birtokré-szeket ő kapja örökrészül. Csanád vármegyei kötődése Makói képviselőségét is predeszt inálja. Justh Gyula 1916-ban halt meg Buda pesten, s a Kerepes úti temetőben nyugszik.
A pusztaszentetornyai Justh-birtokrész 365 holdas területéből 19 hold földet park és kert céljára, leendő kastélyközponttá alakítanak, vesznek igénybe.
A birtok központjában álló szerény tanyát még a Marczibányi család építette a XIX. század első felében. Ezt az épületet lehetőségeik szerint 5-6 éves időközönként bővítették egy-egy hozzáépített helyiséggel, hogy a növekvő családnak kényelmesebb lakóhelyet biztosítsanak. Időközben 1872-ben, 13 éves korában meghal Gedeon tüdőbajban. A legkisebb gyermek, Zsigmond 1863. február 16-án születik, édesanyja kedvence volt. A lassan majorból szerényebb kastélyszerű épületté alakított hajlék 19 holdas park, kert központja lett. Ami a „kastély" kialakulásának történetét illeti, sokféle mende-monda ismeretes, de hitelesként elfogadható leírás egyedül Justh Zsigmondtól származik: „Az én szenttornyai otthonomról" című írásban található:
„Az én szenttornyai nyári lakom igen egyszerű kis ház, toldott-foldott mivolta vissza is tetszhet. Mentsége az, hogy nem egyszerre épült, harminc év óta, szüleim ideköltözése óta folyton épül. A kis háznak némi értéket néhány festmény, pár régi bútor, s külföldi útjaimról hazahozott műtárgyak, ritkaságok kölcsönöznek."
Justh Zsigmond írásaiból kitűnik, hogy az eredetileg földszintes ház hét helyiségből és egy északi fekvésű teraszból állt, melyre 1888- 1889-ben emeleti szintet alakítottak ki, könnyűszerkezetes megoldással, ahol három helyiség és egy nagy északi fekvésű terasz segített a széleskörű vendégjárás fogadásában. A három emeleti helyiség közül egy szalon adott helyet a nagyobb összejövetelek, rendezvények, fogadások megtartására. A kastélyhoz a birtok északi határa felöl vezetett kocsiút, mint főbejárati út.
 |
| Justh Zsigmond édesanyja |
A Justh-majori 365 holdnyi középbirtokot kis- és középbirtokok vették körül Justh István idején. Északi irányban, közvetlenül a Ju-renák-birtokka l és a Nagymajorral határos, ettől tovább a Bakaj- major, északkeletre a Sváb-birtok és -major található. E birtoktól északra Bánfalva térsége zárta a sort.
Északkelet felé a Szekács-birtokkal és két majorjával, kelet felöl a Tót-tanyák földterületeivel volt határos. A közvetlen birtokszom szédokon, Szekács- és Tót-tanyákon és -földe ken túl, keletre a gróf Wenckhei m -birtok húzódott egész Csorvás községig. A Justh- m a- jortól délnyugatra a Baumgarten birtok és major, délre az Eötvös-birtok és majorja találha tó. A birtokot (mely a magyar oktatásügy és közművelődés legnagyobb XIX. századi alak ja után kapta nevét) a báró Eötvös József - a reformkori mozgalom egyik vezéregyénisége, békés vármegyei középbirtokos - családjából származó Rosty Ágnes és férje kapta hozományul.
A magyar irodalom kiemelkedő ahol pihent és alkotott -, de amelyet csakhamar el is vesztett. Az a hiedelem, hogy a szabadságharc bukása után itt bujdosott, ellent mond annak a ténynek, hogy a 48-as kormány kultuszminisztere - Lamberg megölése után - családjával Bajorországba menekült. A forradalomtól való személyes félelme és családjá nak féltése késztette erre a lépésre. Hazatérése után újra részt vesz a közéletben, csatlakozik a Deák- és Kemény-vezette, a kiegyezést elő készítő csoporthoz. Az Andrássy-kormány kultuszminisztere lesz.Az Eötvös-birtoktól délkeletre a bécsi-pesti bankár Schossberger birtoka volt.
Ez a birtokhelyzet 1849-től jelentősen meg változott több kisebb birtok közbeékelődésével, mert az eladósodás miatt , vagy maguk az egyes középbirtokosok, vagy azok örökösei örökrészeiket áruba bocsátva, kisebb részletekben eladták bankok útján parcellázva Orosháza, Szentes, Hódmezővásárhely térségéből jelentkező kisbirtokosoknak. 1904-től, Justh István halála után a Justh-birtokrészeket is bérbeadták. Justh Gyula két gyermeke és az oldalági Justh-örökösök között osztódtak el a korábbi birtokrészek területei.
 |
| A tornyai Justh-kastély |
 |
| A fiatal Justh Zsigmond Orosházán készült arcképe |
Justh Zsigmond 1863. február 16-án született a Békés megyei Pusztaszentetornyán, amit ő következetesen és büszkén Szenttornyapusztának nevezett. Gyermekkorát a családi birtokon töltötte. Csendes, visszahúzódó viselkedését meg is említi naplójában, megvallva, hogy már tízéves korára pesszimista lett. „Törékeny, bágyadt, hirtelenszőke ifjú, kinek ábrándos szemeiben mély tűz ég"-írta róla Mikszáth Kálmán. Gyermekkorában megszerette a könyveket, s az olvasás mellett örömmel játszadozott a maga készítette bábszínházzal. Mintha a természet ezt a két örömöt eleve örökségül hagyta volna tragikusan rövid élete kárpótlásaként.
Gimnáziumi tanulmányait Budapesten végezte. Jogi és nemzetgazdasági tanulmányokat a kíeli, zürichi és párizsi egyetemeken folytatott.
Korán kitűnt sokoldalú érdeklődésével. A dalokat, a zenét is megszerette. Tudásszomja és kitartó ereje korát messze túlhaladó ismeretekkel vértezte őt fel.
Könnyen és gyorsan tanult, még betegségében is. Több nyelvet is elsajátított és zenei műveltségével, előadóképességével is kitűnt hasonló korú társai közül. Kellemes és szellemes társalgásával, interpretáló készségével mindenütt az arisztokrata és művészeti szalonok kedvence lett.
A fiatal Justh Zsigmond - bár szerényebb birtokkal rendelkező család tagja volt - mégis a Csáky, Szapáry, Teleki, Zichy, Széchenyi és Batthyány családok hasonló korú tagjaival barátkozott.
Arisztokrata körökben hagyomány volt a politikai pályán tevékenykedni, ennek alapfeltétele volt a jogi, a nemzetgazdasági képzett ség megszerzése. Ez az út bel- és külföldi iskolákon és művészeti szalonokon át vezetett Justh Zsigmond számára is.
Még húszéves sincs, amikor 1882-ben Párizsba kerül, s a fiatal Tisza István, az akkori miniszterelnök fia társaságában megkezdi pályáját. A közismert arisztokrata barátai körében megjelenő, kellemes modorú és szellemesen társalgó Justh Zsigmond szívesen látott és várt vendég volt társasági körökben. Nagy hatással volt puszta megjelenésével, sápadt, krisztusfejű alakjával is. Társalgása eleven, színes és szuggesztív volt. Hallgatóságát lebilincselte. Művészi zongorajátéka minden sza lonban felhangzott. Közvetlenségével mindenki rokonszenvét megnyerte. Mindenkivel figyelmes volt, s ha valakiben rokoniélekre talált, ez végtelenül hálássá, ragaszkodóvá tette.
Valami rejtélyes képessége volt az emberek megnyeréséhez. Mindenki egyformán bizalmas volt vele. Elismerték szellemi felsőbbsé-gét, csoportokba verődtek körülötte a vidám arisztokrata fiúk, zajos bohémek, szép nők, okos és öreg arisztokrata hölgyek, akiket le-fegyverzett villogó észjárása és halvány arca, borongós bánata.
Sarah Bernhardt, a kor egyik kiváló francia színésznője is jó szellemi partnert, játszópa-jtást talált benne. A művészeti szalonokban festők, írók, költők az ítéletére, véleményére voltak kíváncsiak, mert fiatal kora ellenére már döntőbírót láttak benne. Jöttek mentek körülötte az ismerősök, barátok: az arisztokrata körökben is jelentős szerepet játszó Jablonowska hercegnő, az irodalomért rajongó comtesse de Diane, vagy comtesse de Be- thune. Ott forgolódott körülötte a csillagász és amatőr fényképész Ay m ar de la Pluvinel, Pierre de Coubertin báró, az újkori olimpiai játékok apostola, a kiváló sportoló is. írókat, költőket ismerhettek meg széles körű kapcsolatain keresztül: Barbey D'Aurevillyt, Burget- t, Leconte de Lisle-t, Lemaitre-t, az ifjabb Dumas-t, Jean Aicard-t, Hyppolit Taine-t, Albert Sorelt , Jean Bergert és sok más hírességet.
Ebben a színes, sokrétű világban szerzett tapasztalatait, élményeit színesen írta le Nap lójában: Sarah Bernhard-t, Munkácsy Mi hályt, Verescsagin orosz festőt, Antoloszkij örmény szobrászt, Héber-t, Chaplint, s nem utolsó sorban az általa legjobban szeretett két angol festőt: Bunnyt és Elwes-t.
A sok élmény, tapasztalat kiforrottabbá, gazdagabbá tette írói stílusát, emlékezőkészségét, jellemábrázolását. Justh Zsigmond arisztokrata és művész barátai között maga is világfi, író, lírikus művész volt. A társasági élet kötöttségei között is volt ideje naplót írni, irodalmi műveket alkotni, széleskörű levele zést folytatni és betegsége elhatalmasodása miatt mind többet utazni.
Mikor Párizsból visszatért, maga köré gyűjtötte mágnás barátait és előbb Photo Clubot, majd irodalmi vitaklubot (Debating Society) alapított. A magyar irodalmi- és művészkörökben újabb barátokat talált: Feszty Árpádot, Hubay Jenőt, Feszty Masát, Czóbel Istvánt, Czóbel Minkát, Jászai Marit, Bródy Sándort, Aggházy Károlyt, Kiss Józsefet, Gozsdu Eleket, Jókai Mórt, Reviczky Gyulát és Szabolcska Mihályt, a magyar alkotóművészet sok-sok tagját.
Kapcsolata volt kora szinte minden jelentős kulturális személyiségével. Egyidejűleg igyekezett megnyerni minél több arisztokrata barátját a magyar kulturális élet támogatására: gróf Batthyány Gézát, gróf Kegle-vich Imrét, gróf Csáky Istvánt, báró Mednyánszky Lászlót s még számos kortársat.
Justh Zsigmond kapcsolatteremtése felülemelkedett a hétköznapi értelemben vett barátság fogalmán. Barátkozása lelki társkeresés volt a magyar szellemi, irodalmi élet megformálására. Barátokat, lelki társakat keresett irodalmi, művészeti, kulturális tervei megvalósításához. Sok neves és névtelen barátja volt, s míg azok egy részét a céltalanság és tehetetlenség öngyilkosságra, vagy könnyelmű életvitelre kárhoztatta, ő az irodalom, a művészet világában élt, mintegy példát mutatva, hogy betegen, korai halálra várva is lehet alkotni és élni.
 |
|
| Justh Zsigmond kortársaival: Aggházy Károllyal (fent); angol barátjával, Dunsterville-lel (balra lent) és Batthyány Gézával (jobbra lent) | |
 |
 |
Justh Zsigmond hazatért Párizsból, s a lélekben műveltek módjára éleslátást, otthonosságot, megnyerő viselkedést hozott magával.
Egy életformát ismert meg közelről erényeivel és gyarlóságaival együtt. Párizsiakkal volt dolga, nem Párizzsal, arcokra emlékezik, ismerős alakokra. Élmény szerint vetíti ki kedves emlékképeit. Nem utánoz. Nagyon jól érzi a különbséget, inkább játékos megfigyeléseket keres, rokon hangulatokat, s olyan helyzeteket teremt, hogy átvarázsolódjék az egész légkör.
Írói fogadónapokat tart, hogy ez a légkör, az ismerős helyzet visszahozzon valamit az elveszett időből. Társaságba jár továbbra is, estéről estére. Szalonéletet él, s ha már az írókat és a társaságot nem találja együtt, mint odakint, külön-külön mindegyikükkel tart kapcsolatot - személyes találkozások és levelezés útján.
Ösztönösen a magányos úton járók, a Gozs-duk, a Peteleiek felé fordul, akiket életük keserűsége jegyzett el az irodalomban is a küzdelemmel, az elemzés, az emberábrázolás robotjával.
Kifinomult lélekkel érzi meg itt is ízlése az árnyalatnyi többletet, a túlzást és a megjátszottságot Bródy sötéten látásában.
Ahogy az írók között, úgy látja a változatokat a kifelé egységesnek ható mágnásvilágban is.
Öreg, tiszteletre méltó nagyanyák merev eleganciáját ismeri a modern Pest helyett. A fiatalok, Justh kortársai, politikus apáik mellett új magyarságról álmodnak, de akaratgyengék. Köztük Justh kedvencei - a fáradt, kifinomult, művészhajlamúak, akikben megérzi a szenvedést és megsejti a korai pusztulást.
Justh Zsigmond nem lenne szociológus, ha a baráti sorokban nem látná meg a tipikusat, és nem lenne regényíró, ha a társadalmi képletek mögött nem látná meg az egyéni változásokat.
Justh számára a magyar probléma rokon és effajta végzetét a felső-magyarországi, ősi nemzedékek válságán méri. Naplója és a belőle keletkezett nagy regénye, a ,.Fuimus" valójában álcázott családi krónika.
A Napló és „Fuimus" c. regény megírása között 5 év telt el, amely alatt Justh eszméi kiforrottak, s a diagnózison túl, a gyógyulás lehetősége is tisztázódott előtte. Új barátok, a Naplóban még nem ismert Czóbelek ismertették az egészséggel.
Pályája második felében barátai között is azok felé fordult figyelme, akik megőrizték az ősi nyugalmat, a lélek belső derűjét.
Justh Zsigmond élethivatásul az írói pályát választotta.
Írói pályáján szívós akarattal halad, s tevékenységében az útkeresés, a valóságot tükröző ábrázolás fő törekvése.
Oly korszakban élt, amikor a romantikus szemlélet időszaka lejárt, s szerte Európában, így hazánkban is új törekvések, új irányzatok bontakoztak ki.
Párizs légköre, szellemi pezsgése hamar rabul ejtette, s bár kezdetben az arisztokrata fiatalok szabados, felszínes életmódját élte, csakhamar rádöbbent a sivár, céltalan élet értelmetlenségére.
A művészet és az irodalom vonzotta, s bátorítást, tanácsot kért és várt példaképének tekintett tanárától, Hyppolit Taine-től, aki biztatta, inspirálta.
Justh Zsigmond érezte magában a kifejezés, az elemzés készségét, melyek nélkül nem számíthatott eredményre, sikerre.
Az első szárnypróbálgatásokat a kor divatos és általánosan gyakorolt műfajában és stílusában tette. Tanulmányokat, elemző leírásokat, majd elbeszéléseket, novellákat kezdett írni, melyeket részben párizsi, részben hazai sajtóban jelentetett meg. Több írásműve fordító barátai révén német, angol, francia, orosz és cseh nyelven is megjelent. Volt amelyik meg sem jelent magyarul, míg több kézirata elveszett.
Justh Zsigmond irodalmi ismeretei alapján a legjelentősebb írókat, költőket tekintette példaképeinek.
Az ó-, a közép-, és az újkori irodalomból Szophoklészt éppen úgy szerette, nagy példaképének tartotta, mint Plautust vagy Shakespeare-t, Moliére-t, Balzacot, Zolát, Tolsztojt, Turgenyevet és Dosztojevszkijt. Önvallomásaiban írja magyar példaképeiről: „Jókai álmodni, Petőfi szeretni, Madách gondolkodni tanított". Első írásai a következő időpontokban és kiadóknál jelentek meg:
| 1885.jún. 23. | Párizsi séták és képek I. | Szemle |
| Párizsi séták és képek II. | ||
| 1885 nyarán | Ádám. Regény. | 1941 |
| 1886 | Tanulmány Paul Bourgéról. | Magyar Szalon |
| 1886 | Párizsi típusok. Tanulmány. | Magyar Szalon |
| 1886 | Káprázatok. Elbeszéléskötet. | Pallas Társaság |
| - Fehér lap. 1885 | ||
| - Taedium vitae. 1886 | ||
| - Az utolsó hangulat. 1886 | ||
| - Keresztutak. 1886 |
Hírlapokban, folyóiratokban megjelent művei
| 1887 | Szfinx-rege. | Arad és Vidéke |
| 1887 | Jászai Mari. Tanulmány. | Magyar Szalon |
| 1888 | Comtesse Diane. Tanulmány. | Magyar Bazár |
| 1888 | Jegyzetek. Tanulmány. | Ország Világ |
| 1889 | A párizsi szalon ismertetése. Tanulmány. | Nemzet |
| 1889 | Sarah Bernhardt. Tanulmány. | Nemzet |
| 1889 | Comtesse Diane szalonja. | Magyar Szalon |
| 1889 | Jean Berge. Ismertetés. | Pesti Hírlap |
| 1889 | Mary Robinson. Tanulmány. | Fővárosi Lapok |
| 1889 | A párizsi szalonok hatása | Fővárosi Lapok |
| a francia irodalomra. Tanulmány. | ||
| 1889 | Ki nem szeret, nem él. Elbeszélés. | Magyar Szalon |
| 1889 | Istennő! Elbeszélés. | Magyar Bazár |
| 1889 | Anyaföld. Elbeszélés. | Nemzet |
| 1889 | Jövő nemzedék. Elbeszélés. | Magyar Szalon |
| 1889 | Jegyzetek folytatása. Tanulmány. | Ország Világ |
| 1889 | Wohl Stefánia. Tanulmány. | Ország Világ |
| 1889 | Aggházy Károly. Tanulmány. | Magyar Szalon |
Idegen nyelven megjelent művek
| Taedium vitae | angolul, franciául | |
| Ki nem szeret, nem él | németül | |
| 1888 | Művész szerelem. Regény. | Pallas Kiadó |
| 1889 | Párizs elemei. Hat tanulmány. | Révai testvérek |
| - Párizis első benyomások | ||
| - A „párizsi" négy fő típusa | ||
| - Parisiensis | ||
| - A társaságról | ||
| - Parisianismus | ||
| - Párizs víziója | ||
| Több műve lefordítva, gyűjteményes kiadásokban orosz, francia nyelven 1890-ben jel | ||
| A fenti művek az író pályakezdő éveinek alkotásai (1885-1889) |
Justh Zsigmond széleskörű irodalmi ismeretei alapján a legjelentősebb francia írókat tekintette példaképeinek: Zolát, a naturalista írót, akinek hatása műveiben tükröződik, Bal-zacot, a kor társadalmát, szellemét elemző, színesen ábrázoló kiválóságot, akinek regénysorozata mintájára tűzte célul a „Kiválás Genezise" cím alatt 14 kötetes ciklusának a megírását.
írói munkája mellett több olyan tervet készít, melynek megvalósításával egyrészt ösz-szegyűjti az irodalmat, kultúrát ápolni kész arisztokratákat, művészeket, írókat, költőket, másrészt az ország főúri családjai és a polgári társadalmi rétegek közeledését kívánta elérni - műpártolók körének alapításával.
A kör tervét, működési szabályzatát 1889 nyarán dolgozták ki. Ez a kör Justh Zsigmond ösztönzésére alakult meg 1890-ben, és az első világháborúig (1914) működött.
A Műbarátok Köre programjában előadások, kiállítások, hangversenyek rendezése szerepelt, a legfőbb cél azonban a társadalmi propaganda volt a kultúrtermékek vásárlására, megbecsülésére.
Justh Zsigmond társadalmi, irodalomszervező tevékenysége 1890-től - miután az előző évi mediterrán körútjáról hazatért - tovább bővült. Részt vett a „Hét" c. irodalmi hetilap megalapításában. Kiss József - Ambrus Zoltán mellett - őt hívta meg főmunkatársul. (Két év múlva Justh Zsigmond megválik a Héttől.)
A kilencvenes évek elején kiéleződik a liberális merkantilista irányzat és a konzervatívagráriusok" ellentéte, miközben az utóbbiak védekező aktivitása fokozódik. Justhnak személyi ismeretségei révén korábban is volt köze az agráriusokhoz, s most ez a kapcsolat ellentmondásosan bővült.
Czóbel Minka révén megismerkedik Czó-bel István nyírségi földbirtokossal, a költőnő nagybátyjával, az „agráriusok" egyik ideológusával. Justhra hat Czóbel István kultúrfilo-zófiája, leginkább az új magyar középosztály kialakításával kapcsolatos felfogása.
Czóbel tanácsára és ösztönzésére fog hozzá Justh Zsigmond tervezett társadalomrajzának, irányregény ciklusának, a „Kiválás genezise" című, 14 kötetre tervezett regénysorozat kidolgozásához.
Közben sajtó alá kerül „A puszta könyve" című, 11 elbeszélést tartalmazó műve, először francia nyelven Párizsban, ahol nagy feltűnést kelt, majd magyar nyelven is kiadták. A Szen-tetornya, Gádoros, Csabacsűd, Gyopárosfürdő vidékén játszódó elbeszéléseket 1890 és 1892 között írta:
| A puszta és Párizs | 1890 |
| Anyaföld | 1890 |
| Zana Zsuzsi megtérése | 1890 |
| Délben | 1890 |
| Valahogy csak lesz, s ahogy még nem volt | 1891 |
| Sülé Klára lakója | 1892 |
| Az asszony szava Isten szava | 1891 |
| Az elkárhozott | 1891 |
| Leánynéző | 1892 |
| A puszta bölcse | 1892 |
| Búcsú | 1892 |
Justhot baráti köre részben óvatossá is tette, mert tapasztalnia kellett, hogy társadalom-alakító reformterveivel a magasabb körökben magára maradt és álmodozónak tartották. Ennek bizonyítéka, hogy az 1891. évi orosházi véres május elseje után közvetlenül kevésbé állt a betiltásra ítélt szentetornyai földmunkás ifjúsági egylet mellé. „A puszta könyve" francia kiadásában megjelent „A vörös kakas" című novelláját magyarul nem is publikálta. Az elbeszélésben a kegyetlen földesúr asztagját bosszúból felgyújtó szegényember tettének jogosságát igazolja, lelkivilágát megérti.
A „Kiválás genezise" c. sorozat nyitó kis „lélektanulmány". „A pénz legendája" (1893) elé írt ajánlásában így vázolja tervét: „Erre fog azután a pusztuló felsőmagyarországi nagybirtokos világ, majd Erdély, és végül Pest elkövetkezni." Ez a terv megvalósítás közben bővül. Erről tanúskodik a „Gányó Julcsa" (1894), melyben hirtelen kitérőként megírja az első regény ellentézisét. Az első regény hősnőjét a modern arisztokrácia betegsége, az akaratgyengeség viszi csődbe - vele szemben pedig Gányó Julcsa, a parasztnő a lelki egészség példája és tehetséges forrása.
A harmadik, még teljes egészében elkészült regény, a „Fuimus" (1895) mintegy összefoglalása a két fenti „tanulmány" következtetéseinek. Az egészséges paraszti vérrel s energiával új, friss életre keltett, vidéki földesúri élet idilli képe határozott, átgondolt társadalom-reformeri programként bontakozik ki a regényben.
A háttér, a pusztuló felvidéki nemesség képe sötét, reménytelen; de az ellenpont, az egészséges, az alföldi parasztsággal életre keltett, megújult, vidéki középosztály képe derűtől sugárzó.
A regények legfőbb művészi értékei között elsősorban eleven légkört teremtő, ábrázoló erejük tűnik szembe. Ez a légkör finom elemekből áll, melyek összességükben a magyar arisztokrácia pusztulásának rajzai. Különösen a Fuimus bővelkedik művészileg finoman megalkotott költői részletekben.
A regények Justh művészetének csúcsát jelentik. Justh műve ugyan töredékben maradt, egészüket tekintve mégis jelentősek, az új magyar irodalmat előkészítő művekhez sorolhatóak. Értékük, hogy az első parasztregényt írta meg a „Gányó Julcsa" c. művében, s a „Fuimus" realista ábrázolásmódja utat nyit a magyar kritikai realizmus számára, s ezek alapján jelentős szerepet játszik a XIX. század végi, útkereső magyar irodalomban.
 |
| Justh Gyula gróf Károlyi Mihállyal |
 |
| „Zsiga úr" szobájának nyitott ablaka - Molnár C. Pál grafikája |
A magyar színháztörténetnek van egy páratlanul érdekes fejezete, melynek sem korábbi előzménye, sem későbbi folytatása nincs, amely a pusztaszentetornyai parasztszínházról szól, melyet a halkszavú, tragikusan rövid életű Justh Zsigmond hozott létre az 1890-1894 közötti években. Máig nem kapott érdeme szerinti elismerést színháztörténeti úttörő kezdeményezése sem.
Justh Zsigmond a társadalmat, a nemzetet megmentő erőt az írói képzeletében megszépített, az élet terheit bátran vállaló, jó szellemi és művészi adottsággal rendelkező parasztság alsóbb rétegeiben remélte felfedezni. Ezt a nézetét nemcsak irodalmi alkotásaiban, leveleiben vallotta, hirdette. Ez a gondolat vezette, inspirálta a parasztszínház megvalósításában is. Hitte és vallotta, hogy a színház megmutatja mindenkinek, hogy milyen hatalmas erő rejlik a parasztságon, és bizonyítja, hogy lehet és érdemes a parasztságra építeni a jövőt. Méltó arra, hogy szellemi és fizikai adottságaival felfrissítse a fáradt „kék vért" - vallotta Justh Zsigmond.
A pusztaszentetonyai parasztszínház létrejöttében más okok is közrejátszottak. Indítékul szolgált Justh gyermekkori élményanyaga, a dohánykertészek, a gányók szokásainak megismerése, a környéken közismert betlehe-mes játékok és a felnőttként körükben szerzett tapasztalatai. Sok feltevés van a színház szervezésének magyarázatául. Kozocsa Sándor az orosz jobbágyszínházakra gondol, mert Justh-nak sok orosz barátja volt Párizsban (Verescsagin, Antokolszkij). Feltételezhető, hogy tőlük hallhatott ezekről az előadásokról.
 |
| A görög stílusú színház |
 |
| A parasztszínház alaprajza |
Elek László gondol indítékként „André Antione gázgyári dolgozókra alapozott avantgarde színházára" is. A békési sajtóban a kor passiójátékaira utalnak. Talán e többféle indítékból állt össze Justh Zsigmond egyedülálló kezdeményezése. De igazi indítéka a társadalomújító terve volt: a magyar paraszt műveltségének bővítése és szellemi gazdagságának bizonyítása.
Justh Zsigmond parasztság iránti érdeklődése, őszinte vonzódása szorosan kapcsolódott ahhoz az elgondolásához, amely a parasztszínház létrehozását eredményezte. Hitte, vallotta, hogy a magyar paraszt jelleme, életszemlélete a görög jellemmel hasonlítható -ősi nyugalma, végtelen derűje alkalmassá teszi a klasszikus alkotások felelevenítésére, színpadra vitelére. Hitét, feltételezését a színi előadások igazolni látszottak.
Justh Zsigmondnak sikerült olyan, parasztokból álló színtársulatot létrehozni, művésztársaság is. A vidék népe is magáénak érezte ezt a színjátszó együttest. A puszta-szentetornyai, bánfalvai, orosházi nép megérezte benne Justh vonzódását szociális, kulturális életük és törekvéseik iránti. Justh színháza erőteljes és bizonyító erejű cáfolata annak a polgári, dzsentri állításnak, hogy a parasztnak a könnyed, sekélyes színpad való, hogy a nép igényét kielégíti a népszínmű, s velük csak ez a könnyű műfaj mutatható be és alkalmatlan a tartalmas, veretes, klasszikus művek művészi színvonalú bemutatására.
A pusztaszentetornyai parasztszínház megalakulásáról, létrejöttéről nincs biztos, igazolt időpont. Kovács István Justhról készült írásában 1890-ről ír, mint az előadások kezdetéről. Gálos Magda viszont Justh egyik 1892-ben írt levele alapján ezt az időpontot említi a színház létrejöttéül. Az első próbák a kastély parkjában folytak. Justh parasztszínészei nem csak Justh és vendégei szórakoztatására tanulták szerepeiket, hanem a környék lakóiéra is.
A környék majorjainak, tanyavilágának lakói szerették is Justh színházát.
 |
| Az első színház belső tere |
Egy szemtanú szerint „nyolc kilométernyi területről is odasereglett a nép". A szegények ingyen nézhették végig az előadást, a tehetősebbektől azonban elfogadtak kisebb-nagyobb adományokat. Az Orosházi Újság cikkírója szerint „Szabad-Szentetornya elöljárósága hálás köszönettel nyugtázta, hogy a Justhi által rendezett színi előadás jövedelmét (5 forint 9 krajcár) a község szegényeinek javára adományozta."
A parasztszínház előadásait kezdetben a kastélyt övező kert üvegházában tartották, melyet Justh „Kis Színház"-nak nevezett.
A Kis Színház - egy kiürített virágház - három puszta kőfal, magyar tulipán mintákkal díszítve, deszka cölöpökre állítva a színpad. A nézőtéren egy sor karosszék és padok voltak, valamint meglehetősen sok állóhely. A homlokzatot fából alakították ki, görög stílusban, négy felfelé keskenyedő dór oszlop tartotta a homlokzati timpanont. A két közbülső oszlop között volt a bejárat.
A későbbi építésű körszínházról pontos adataink, képünk, leírásunk van. A körszínház vályogból épült, fehérre meszelték. „Valóságos amfiteátrum, köralakú födetlen épület, fokozatosan emelkedő sorokkal, melyekben szakaszokra voltak beosztva az ülőhelyek, piros vászonnal bevonva, előttük padok. A színpadot valamivel magasabbra építették. Előtte súgólyuk féle, melyen kopogtatással jelezték az előadás kezdetét."
A színház hossza 18-20 méter, szélessége 8-10 méter, fala mintegy 3 méter magas. Teteje nincs, hanem szép, lombos fák borulnak rá. A színpad mellett két fülke és a közepén egy kijáró ajtó van. A nézőtér közepén, a fal mellett van a páholy. A páholy mellett jobbról és balról egy sor szék, a székek előtt négy sor pad. A fal mellett a bejárónál volt az állóhely. A felvonások között egy orosházi cigányzenekar játszott."
A pusztaszentetornyai parasztszínházról és színészeiről nagy szeretettel írt Justh Zsigmond: „Mi itt egy kis színtársulatot toboroztunk össze Fesztyné Jókai Róza komámasz-szonnyal és Czóbelékkel, mégpedig csupa szabad és pusztaszentetornyai földművesekkel.
 |
| Czombos Mihály táncos és színész Badar Rebeka színésszel, a Gányó Julcsa c. regény „darázsderekú Rebekájával" -eképen „civilként", esküvőjükön |
 |
| Czombos Mihály időskori képe |
Játszunk aztán ezekkel Shakespeare-t, Moliére-t és népszínműveket. Előadásaink eltartanak este fél 9-től éjfélig, mert népem dehogyis tudna betelni egy darabbal. Vannak aztán ilyenkor annyian, hogy nem férnek egymástól. És milyen érdeklődéssel viseltetnek a színjátszók iránt! A próbákat a bál tartalma alatt tartom, s ezeket is nyilvánosan. Kérem, még a táncot is abbahagyják, s eljönnek megtekinteni, hogy Petruchio és bősz Katája mire jutottak. És hogy játszanak velők! Érdeklődnek minden szavuk, minden mozdulatuk iránt. És a próbák végén mennyi az új jelentkező, minden szerepre kaphatnék könnyűszerrel hat színjátszót is!
...És játszanak, játszanak teljes lelkükből. Szeretettel csüggenek szerepeiken, tudják, mint a karikacsapás, megérzik, meglatolják minden betűjét. Naivám olyan nagy talentom, amilyen a maga nemében, tán még Pesten is kevés van. Rajki Pista tökéletesen tudja szerepét, könyv soha nincsen nála, csak a próbákon tanul, még a megakadó társait is kisegíti. Drámai szendém három van: Puskás Lidi, Supkégel Flóra, és Béniám Vica. Hősszerelmesünk Kulcsár Pál, szerelmesünk még Györgyi Jóska gányó legény. Ezeken kívül van még három kitűnő komikusom: Bálint Péter, Béniám Anti, meg Czombos Jani. Súgónk és érdemdús rendezőnk Henczély Károly szent-tornyai tanító. Az egész banda pedig huszonnégy tagból áll."
A parasztszínészek többsége a gányók közül került ki. A kutatások alapján a paraszt-színház jelenleg ismert teljes névsora a következő:
| 1. | Kulcsár Pál |
| 2. | Molnár Jánosné |
| 3. | Puskás Lídia |
| 4. | Kis Rozi |
| 5. | Éliás József |
| 6. | Czombos Mihály |
| 7. | Czombos János |
| 8. | Radár Rebeka |
| 9. | Györgyi József |
| 10. | Rajki Máté |
| 11. | Máté Lajos |
| 12. | Rétes Mari |
| 13. | Supkégel Flóra |
| 14. | Tóth Pálné |
| 15. | Györgyi Pál |
| 16. | Németh Mihály |
| 17. | Bartos Róza |
| 18. | Béniám Vica |
| 19. | Béniám Antal |
| 20. | Madarász György |
| 21. | Bus János |
| 22. | Mári Juli |
| 23. | Szentiványi Juli |
| 24. | Annus Terka |
| 25. | Bálin Péter |
| 26. | Csurgai András |
| 27. | Misinszki Franci |
| 28. | Henczély károly |
Justh Zsigmond a szereposztás idején színészei nevét feljegyezte. Minden darabot kétféle szereposztásban játszatott, így a színészek névsora bővült. Gálos Magda Justh-kutató további tizenegy színész nevét sorolja fel:
| Ádár Anti | Lövei János |
| Györgyi Pál | Madarász Róza |
| Hubmann Matild | Makula János |
| Hubmann Elza | Sonkolyos Sándor |
| Koncsek Pál | Tóth Pál |
| Zana István |
A szerepkönyvi feljegyzésben szereplőkön kívül minden bizonnyal további személyek is részt vehettek az előadásokon, így a pár szavas szereppel vagy egyszerű statisztaként beálló személyek.
Ha a szereplők közül a bánfalvai (gádorosi) illetőségű szereplőket nézzük, három nevet kell kiemelnünk:
Czombos János - komikus szerepkörben játszott a Képzelt betegben,
Czombos Mihály - színész és táncos volt: szerepelt a Siralomházban, a Kincs c. népszínműben és a Makrancos hölgyben.
Czombos Mihályné Badár Rebeka - epizódszereplő.
Justh Zsigmond parasztszínházának híre gyorsan terjedt, s mind nagyobb érdeklődést, figyelmet ébresztett. Az Orosházi Újság munkatársa így írt személyes tapasztalatairól:
„Bejárta már a lapokat az a hír, hogy a Justh Zsigmond, jeles írónk, pusztaszentetornyai birtokán betanította családjainak, s dohánykertészeinek az általa írt és választott színdarabokat, melyről elragadtatással beszéltek a környék lakói.
Megvallom őszintén, hogy Justhról és »színészeiről« írt cikkeket túlzottaknak, nagyon nagyon kiszínezetteknek hittem, egészen a múlt vasárnapig. A múlt hét folyamán egy levelet intézett hozzám Justh Zsigmond, s lekötelező szívességgel meghívott magához. Én a meghívást igen szívesen fogadtam és kimentem hozzá.
Akkor meggyőződtem arról, hogy úgy Justhról, mint a színészeiről írt dolgok cseppet sem voltak nagyítva. Justh Zsigmond a teraszon fogadott engem és egy másik újságíró kollégámat. Bemutatta vendégeit, egy francia írót, s egy párizsi festőnőt.
Öt óra tájban lementünk a kertnek az északi szélére, ahol az orosházi Lajos cimbalmos és egy fiatal cigányprímás zenéje mellett táncoltak a Justh-uradalom cselédei, sőt, még a szomszéd uradalmakból is többen igénybe vették Justh Zsigmond szíves vendégszeretetét.
Mikor közeledtünk a tánchelyhez, azt hittem, hogy Justh megpillantásakor visszavonulnak egy kissé a mulatók, a feltevésemben azonban csalódtam. Mikor megpillantották Justh-ot, kissé alázatosan, mosolyogva közelítettek felé, s kalapjukat levéve: »Jónapot nagyságos úr« köszöntéssel üdvözölték, s valamennyien kezet fogtak vele.
Justh megparancsolta a cigányoknak, hogy játsszanak, s a táncosokat táncra bíztatta. Pár perc múlva odaérkezett Justhné őnagysága is, a vendég francia kisasszonyok kíséretében, s helyet foglaltak egy nagyobb fa árnyékában. A francia kisasszonyok most láttak először magyar táncot, s igen nagy élvezettel nézték a jó magyar táncosokat.
Justh Zsigmondnak hamar feltűnt, hogy nincs a táncolók közt Pusztaszentetornya legjobb táncosnője: Rétes Mari, aki a majorban van szolgálatban. Justh Zsigmond azonnal érte küldött. Mihelyt megérkezett, mindjárt a legjobb férfi táncosnak adta, és meghagyta nekik, hogy jól, magyarosan kirakják ám, s a vendégek előtt táncoljanak. A tánchelyet 7 óra körül hagytuk el. Este fél 9 órakor kezdetét vette a színi előadás a kertészlak mellett lévő üvegházból átalakított színházban. Mikor mi odamentünk, akkor már a kis színház csaknem zsúfolva volt, hanem még a színház déli részén lévő üvegfal előtti tér is el volt foglalva kíváncsiakkal.
Justh elhelyezte vendégeit, és a színpadra ment. Háromszori kopogás, és a függöny széthúzódott.
A kis színpadon Kulcsár Pál volt látható, s természetesen, lelkesen szavalta el Czóbel Minka prológját.
Ezután eljátszották Czóbel Minka »Déli-báb« c. színművét, majd Justh Zsigmond »Hárman voltak« és a »Siralomház« c. darabjait. A Siralomházban Béniám Vica a nazaré-nus önmegtagadást és szenvedést olyan meg-kapóan játszotta, hogy valóban elragadtatta az egész publikumot.
Záradékul Moliére: »Képzelt beteg«-ét adták elő. A szereplők francia jelmezben fehér copfos parókába bújtak.
Mikor egy-egy szereplő megjelent a színpadon, a nézők közt, hol itt, hol ott, kitört az elragadott kacagás, a vidámság, megmosolyogták a francia ruhába bújt paraszt szereplőket. Feltűnt mindenkinek a »primadonna« néven ismert Molnár Józsefné, aki úgy játszik, hogy gondolkodóba ejti a nézőt: - hogy lehetséges az, hogy egy egyszerű parasztnő így tud játszani? Sokan, és a sokak közt én is, többször gondolkoztam már azon, hogy vajon, miért vesződik Justh színdarabok betanításával, -és ezt meg is kérdeztük tőle. - Justh így felelt:Életemet sokan excentrikus bolondságnak tartják. Én azonban hiszem és remélem, hogy nem sokára megértenek engem és többen követni fognak. Követni fog arisztokráciánk és a nagybirtokosoknak egy része, mert előbb-utóbb be fogják látni, hogy a nép szórakoztatásával, lelki szükségleteiről tartozik a birtokos osztály gondoskodni, s azt kielégíteni."
Justh Zsigmond gondos feljegyzéseket készített az előadásokra kerülő színművekről, a szereplőkről, melyek alapján felsorolható a parasztszínház valamennyi műsorszáma:
| Szophoklész: | Antigoné |
| Plautus: | A kincs |
| Plautus: | A fecsegő katona |
| Shakespeare: | A makrancos hölgy |
| Moliére: | Képzelt beteg |
| Moliére: | Botcsinálta doktor |
| Beaumarchais: | Sevillai borbély |
| André Thenriet: | Jean Marié |
| Tóth Ede: | A falu rossza |
| Czóbel Minka: | Déübáb |
Justh Zsigmond művei:
Siralomház
Asszony szava
Isten szava
Hárman voltak
Agglegény vőlegény
Megmutatom, hogy kell.
Ezek a színdarabok képezték a parasztszínház műsorát.
A parasztszínházról kül- és belföldi újságírók, művészek szóltak, írtak, elragadott lelkesedéssel. Minden vendége felejthetetlen élménnyel távozott a Justh-kastélyból. A fellelhető adatok, feljegyzések szerint a következő hírességek voltak Justh Zsigmond és parasztszínháza vendégei:
1889: Rupert Bunny, Cary Elwes Alastier angol festők, Stróbl Alajos szobrász, Némethy Emmi írónő.
1890: Szabolcska Mihály költő, Jászai Mari színművésznő, báró Mednyánszky László festő, Zala György szobrász, gróf Hoyos Alfréd nagykövet.
1891: Sir Arthur Nickolson főkonzul, herceg Cantacusiné, Bibescu hercegnő, René Maizeroy francia író, Jászai Mari színésznő, Stróbl Alajos szobrász, Carboneto Monero spanyol festő, Ruth Mercier francia festőnő, Korbay Ferenc zongoraművész, Korbayné Ravasz Ilona zongoraművésznő, Ratham angol műbarát, Howard Moulton stockholmi angol nagykövet, Szamosy Elek festő, Bródy Sándor író, Feszty Árpád festő, Fesztyné Jókai Róza, Feszty Masa festő.
1892: Czóbel István író, földbirtokos, filozófus, Czóbelné Mednyánszky Miri bárónő, Czóbel Minka írónő, Silberstein Adolf újságíró, Verner László író, Rózsa Miklós író, Feo-dor Benedikt Grossman német színész, M. Vauntier francia fordító, író (A puszta könyve fordítója).
1893: De Gerandó Antónia, Sidney Carton, Rozsnyai Kálmán, Melchior Polignac, Feszty Árpád, Fesztyné Jókai Róza, Feszty Masa, Czóbel István, Czóbel Minka, Jászai Mari, Maloknyay Dezső, Veres József (orosházi pap és képviselő), Francois Coppee francia költő, Pékár Gyula író, Erdélyi Pál.
Az utolsó előadás 1894. augusztus 25-én volt, melyen „A kincs" és a „Botcsinálta doktor" egy-egy felvonása volt műsoron.
Azután elnémult a színház, halálos beteg életrehívója elutazott Cannes-ba „életet keresni", ahonnan már csak holtan szállították haza a kastélypark árnyas lombjai alá.
Pártfogoltjai, színészei elszéledtek, de ők maguk is halálukig őrizték „Zsiga úr" emlékét, s leszármazottaik is kegyeletteljes tisztelettel ápolják örökségét.
Az utolsó élő parasztszínész, idős Czombos Mihály az író születésének századik évfordulóján, 1963. február 15-én leplezte le a gádo-rosi művelődési házban Justh Zsigmond mellszobrát.
A függöny legördült.
A szereplők elmentek, s valahol az égi rónán, csillagmécsesek közt, ha derül a nyári égbolt, csendes álmainkban néha megjelennek.
 |
| Kereszt Justh Zsigmond színházi páholya helyén - Molnár C. Pál grafikája |
Justh Zsigmond utazásai
Justh Zsigmond élete harmadik, s nem kevésbé jelentős összetevőjéről csak vázlatosan, szinte mellékesen szól a Justh-irodalom. Pedig sok szempontból alapvető, meghatározó és sorsdöntő volt Justh Zsigmond számára az utazás. Az újabb és újabb klimatikus tájak gyógyulást, a látottak gazdag ismereteket hoztak, azok leírása stílusának fejlődését jelentette. Hiszen ha mindazokat a cikkeket, beszámolókat, útleírásokat, melyek különféle lapokban jelentek meg - s nem egy közülük máig is ismeretlen - összegyűjtenénk, bővülhetne a Justh-örökség.
Szóljunk hát kissé bővebben Justh Zsigmond utazásairól, melyeket, ha összeszámlálnánk, éveket tennének ki, s ebből a szempontból is jelentősek. Hiszen nemcsak tudást, új ismereteket, élményt, gyógyulást jelentettek számára, hanem sok barátot, szellemi, lelki társat is hoztak.
Az „utazás" szó közismert általános fogalom, mely szinte minden ember számára más tartalmat, gondolatot jelent. Szóljon erről maga az író, aki gróf Mailáth László barátjához „Az utazásról" című tárcájában írja:
„»Utazni megyek!« - hány fogalom van e két szóhoz kötve. Ennek reményt, boldogságot jelent, annak küzdést, harcot. Ennek gyógyulást, kínok megszűnését jelenti, annak nehéz, terhes munkát, kötelességet.
Tegnap könnyű szívvel, kedvvel mentél útra, ma félsz az ismeretlentől, s leghőbb kívánságod ott maradni a kandalló mellett, keresztbe tett lábbal, s elhallgatni, amint a fagyos szél megrezgeti az otthon jégvirágos ablaktábláit.
Ez jutott az eszembe a múltkor, pedig pár évvel ezelőtt még másként gondolkoztam. Eszembe jutott első nagyobb utam egyik legnagyobb benyomása.
- Párizsban volt - fenn a Grand Hotel erkélyén álltam. Előttem a fényes boulevardok, emberek özöne lábaim előtt, hullámzó, tolongó tömeg, amely mintha mind egy pont felé özönlött volna, mintha azért az egy pontért harcra kelt volna az a sok-sok ember.
Tavasz volt, virág, zöldelő lomb a fákon, illat a légben. Az első párizsi éjszaka láttára megálmodtam mindazt, amit Párizsnak köszönni fogok, amit nekem Párizs nyújtani fog, s amiért Párizst szeretni fogom. Éreztem Párizst, tele volt Párizzsal a szívem, és szívem 18 éves volt.
Akkor még az ismeretlen, új bámulatos fény, az illatok, színek gyönyöre vonzott, meg a fiatalságom, amelyet méltán pazarolhatok majd reá.
Pár év múlva, karácsony éjszakáján, egy északnémet tengeri városban elhagyatva ültem szobámban. Künn fütyült a szél, egyhangúan zúgott a tenger. Először voltam karácsonykor egyedül, nem bírtam ki. Úgy éreztem, a távolságot csak a távolság ölheti meg. Még az éjjel a Koppenhága felé hajóval elutaztam. Az éjszakát fenn, a hajó fedélzetén, egyedül a csillagokkal, önmagámmal, s a tengerrel töltöttem. Tudtam, hogy két hétig egyedül leszek majd, s a dán nyelvet nem beszélem, Koppenhágában ismerősöm nincs, s mégis nagyon megelégedett voltam. Elégedettebb mindenesetre, mint a révparton.
Jöttek más évek, az utazás csak vonzott még mindig, jöttek új benyomásokkal újabb hangulatok! Egyben változatlanul ugyanaz maradt: az, ami az utazásban engem mindig a legjobban vonzott, érdekelt, - az ember volt-Akár más, akár a magam személyében. Hiszem azt, hogy önmagunkra nézve csak oly érdekes, hogy viselkedünk, hogyan látunk, gondolkozunk és érzünk egy bizonyos percben, egy új égtáj alatt, mint az, hogy mit látunk.
Hiszem, hogy csakis az az igazi utazó, ki öntudatra ébredve, önmagához hasonlítva keresi az ismeretlent, látja azt, ami van, s kilesi azt, ami nincs. Kikeresi az újat - még önmagában is -, és nem fél a felfedezésektől.
Ki eleget tud arra, hogy érzékeny legyen új benyomások iránt, ki eléggé ismeri önmagát, hogy másban is meglássa a jót, ki tisztában van azzal, ami otthon van, hogy megláthassa azt, ami új a földön, új, akár jóban, vagy rossz."
Justh Zsigmond „Az utazásról" c. tárcája igaz emberi vallomás, melynek minden mondata, újabb gondolata közelebb hozza az írót. Mélyen érző, valóságos lélekbúvár, aki tiszteletet, rokonszenvet ébreszt bennünk. Ez a tárca ékes bizonyítéka kritikai, elemző, lényeget felismerő képességének, annak a szellemi nagyságnak, mely képessé tette, hogy a művészeti szalonok vezéregyénisége, példaképe legyen. A Hét c. folyóirat 1890. március 16-i számában „Modern utazók" c. tárcájában még részletesebben elemzi, szinte osztályozza az utazók típusait, nemzetiségük, és az utazáshoz való viszonyuk, kapcsolatuk, indítékaik alapján: „Nemzetiségi szempontból igen természetes, hogy az angollal kell elkezdenünk az utazó nemzet sorát.
Miért utazik az angol? - Utazik benső ösztönénél fogva, utazik, mert a vére viszi reá, mert belső szükségét érzi ennek. Utazik, mint ahogyan a madár dalol, és a hal úszik.
Már Nagy-Britannia fekvése is erre készteti. A tengerparti népeket vonzza az ismeretlen. Szembe szállnak a félelmetes tenger irtóztató hullámaival, s vágynak azon messzi paradicsomok, tündérvilágok után, amelyek túl a ködön, túl a láthatár végtelenségén található csak fel.
A normann kalózok, és angolszász halászok utódaira, fiúról fiúra szállt át a kóborlás, kalandozás belső szüksége. Így azután utaznak anélkül, hogy szükségük lenne rá, legtöbbször anélkül, hogy szellemileg gyarapodni akarnának utazásaik által. Öröklött tulajdona az angolnak, csak úgy, mint a cigánynak, a kóbor élet szeretete, mint a beduinnak a vándorlás.
 |
 |
 |
| Justh Zsigmond három nagy ideálja, lelki barátja, szellemi partnere (balról jobbra): Czóbel Minka, Sarah Bemhardt és Jean de Néthly, akinek fényképe Justh íróasztalán állt | ||
A múltkor megkérdeztem egy beduin sejket, miért járja folyton a sivatagot?
- Egy percig némán nézett a szemembe, aztán egy széles mozdulattal, mintha az egész világot át akarná ölelni fehér burnuszával, bal kezét a szívére téve így szólt: »Allah nagy és igazságos, övé a föld minden teremtményével együtt, övé az ég minden csillaga.«
A beduinnál még csak az utazás érzése dolgozik. A folyton egyformán távoli láthatár vonzza őt, túl erdőn, mezőn, sivatagon, mesz-sze az ismeretlen, az új irányban.
A másik utazó nemzet az olasz. Ezt is a tenger viszi, de már két biztos céllal: - az egyik a hajózás, a halászat, mint kenyérkereset, - a másik a kereskedelem. (Ebben a göröggel egy úton halad, bár ebbe a csoportba számíthatjuk a dánokat, svédeket, norvégeket.)
Nagy utazó még ezek mellett a német. Ezt már tudásszomja vezeti. Minden feloszt, beoszt, osztályoz, - az utazás is tudományt jelent neki. Hideg, objektív marad utazásai során is.
Mindezek ellentéte a francia. A konkrét tényekkel szemben vak és süket. Fogalma sincs arról, hogy II. Ramses hányadik dinasztiából származik, de meg fogja ragadni egy naplemente, legyen az a Ganges, vagy a Tisza partján. Átérzi azt, amit lát, és a megérzett dolgok eleven anyaggá válnak a lelkében.
Az orosz ritkán utazik, de mindig érdekes utazó. Sokat tud, amit nem tud, azt kitalálja, megérti. Keresi a miértet, és a hogyan-t, legtöbbször megérti a látható világot. Ilyen az a magyar is, ki előtanulmányokat tett az utazásra. Mi is mindenre fogékonyak vagyunk.
Nemzetiségtől függetlenül, sokan hiúságból utaznak, azért, hogy elmondhassák, hogy »itt is voltunk«, »ide megyünk«. A fő dolog ezeknél nem a látni, hanem elmondani, hogy láttuk."
További cikkeket idézhetnénk, melyekben az író az utazásról, az utazóról ír, de szóljunk a Justh Zsigmond utazásairól.
Justh Zsigmond utazásai gyermekkorban kezdődtek, s bár ezek az utak kezdetben Pusztaszenttornyától Tornyáig, Kutasig, az egyes családi birtokrészekig vezettek, évről évre mind nagyobb köröket képeztek, szélesedtek térben és időben.
Utazásait a széles körű érdeklődés, a megismerés vágya inspirálta, később súlyosodó tüdőbetegségére kereste a gyógyulást.
Felkereste földünk számos, híres gyógyfürdőjét, kedvező klimatikus táját, s tragikusan rövid életkora (harmincegy éve) ellenére szinte egyedülálló a megtett utak színes gazdagsága.
Tíz éves korától mind több időt tölt otthonától távol, melynek élményeiről levelei, naplója és újságcikkei szólnak.
Íme az író által kedvelt tajnai táj hűen megörökített hangulata: „A tajnai erdők szélén akácos, minden fa virágában, illattenger a lég, - távolabb tölgyfa cserjék. Halkan, vigyázva lépünk. A természet minden egyes hangját külön meghallom. Milyen más szimfónia ez, mint az, amit Bécs kurjantott a múlt napokban a fülembe.
Enyhe szellő rezgeti a fák levelét, megsí-mitja forró homlokomat is."
Az Afrika felé utazó Justh a trieszti tájat így látja: „Előttem Trieszt, hullámos kék tengerével, ezeregy árbocával, parti villáival, talmi, déli éghajlatával, talmi olaszságával... A hajó már egy órája halad. A trieszti partok mind jobban távolodnak tőlünk, elmosódnak, összeolvadnak a kékeszöld halmokkal, de én csak nézem, nézem a kékülő ködbe merülő helyeket, nem Triesztet és öblét látva, hanem keresem légvonalban otthonom, szülőföldem irányát, melyet hat hosszú hónapra elhagytam.
Este, elragadó bíborágyba merült a nap... Megálltam az alsó fedélzeten. Egyszerre egy idecsapódó szellő karének hangját kapta fel. Szíriai zsidók imádkoztak, a sábbátot ülték. A nap helyettesítette a gyertyák fényét, a mennyboltozat templommá változott, majd a nap elmerült a végtelenbe... majd feltűnt az első csillag."
Justh Zsigmond útiélményeiről szóló írásai tárcák sorában, élménybeszámolókban, naplójában s leveleiben maradtak örökségként reánk. Justh Zsigmond munkásságának egyik jelentősége sajátos hangvételében és sajátos látásmódjában jelölhető meg. Írói erényeihez tartozik leíró művészete, megfigyelő, elemző képessége.
A Párizsi naplót írója műalkotásnak szánta, portréi frissek, színesek. Ha új környezetbe kerül, legyen az szalon, szálló, forgalmas utca, egy új táj, mindenről pontos környezetraj-zot, színes, eleven képet ad. Justh Zsigmond utazásai során tanulmány tárgyává teszi az útitársakat, az utasok típusait, jellemző viselkedésmódjaikat, a vasútállomásokat, kikötőket, szállodákat, azok életképeit, hangulatos világát. Így jelennek meg elbeszélései, leírásai, tárcái: 1890. november 16-án az Anima Itália, az Afrika felé; 1891-ben A kupéban, majd a Nagy Hotel-élet c. tárcája.
Justh Zsigmond analizáló készségét különösen a tájleírás, az útiélmények hangulatos elemzése bizonyítja, amikor a hazai tájak, főként a puszta összehasonlítását írja le akár a „Szaharai hangulatok"-ban, akár az „Indiai jegyzetek"-ben. Szabolcska Mihálynak 1891. december 20-i levelében írja: „...Voltam Monté Carloban, Te boldog ember! Egy pár hét és otthon vagy öcséid között, ott, ahol minden fűszál, rög, a te nyelveden beszél!" Feszty Árpádnénak Punjabból írt sorai a hazai tájat idézik: „...a ház körül a sivatag, mely csak olyan, mint a pusztánk..." A szülőföld, a hazai táj, az otthoni légkör hiánya sötét árnyékként követi, s leveleiben megjelenik az író panasza. 1889. november 23-án írja Kairóból Feszty Árpádnak: „Úgy hiányoztok nekem, oly dermesztő fagy vesz körül - úgy érzem - dacára a májusi napnak, a virágzó rózsáknak. Az egyiptomi tájkép, mely földünkre emlékeztet, még szomorúbbá tesz."
Czóbel Minkához hasonló hangulatban ír 1889 decemberében: „Egyiptom... elragadók az esték - a pusztáinkra emlékeztető síri zenéjével majd andalító csendjével - mögöttem meg a líbiai sivatag veres fénytől behintett halmai". 1893. március 5-én az Indiai-óceánon át Fiume felé hajózva írja a hajó szalonjában Czóbel Minkához: „A holnapi napot Adenben töltjük. De jó lesz Szentetornya, Istenem, milyen jó!" Haza vágyott, otthonát hiányolta bármerre járt is gyógyulása reményében. Így vall szülőföldjéről: „Lenn a békési búzakalász-tenger s végtelen síkság közepén egy kis zöld sziget, ott nagy verondás ház: otthonom. Nyári vasárnap estéken eljár hozzám a falu népe,... elhozzák szeretetüket, ragaszkodásukat, s megszerettetik velem a létnek azt a részét is, melyet távol, messze földrészeken, idegenben, idegenek között, idegenként töltök... És ott, messze a szent-tornyai őszi éjszakákra emlékezem. Lassan-lassan leszáll az est, és szürke fátyla elmossa a színeket, sötétbe fojtja a hervadást. Ilyenkor októberben kezdődik a legeltetés. Vacsora idő után, galambturbékolás hallik minden oldalról, galambbúgást utánozva keresik egymást a pásztorok a sötét pusztaságban. Midőn aztán mind együtt vannak, felgyűl a pásztortűz, a lovak legelnek, a fiúk pedig végig fekve subáikon dalolnak.
Szétárad a nóta, elhangzik a sötét éjszakában »Messze a tavasz, messze a nyár«. Hol vannak azok az októberi pusztai éjszakák, mikor tanulok új dalt a csikósoktól? Mikor látom viszont a pusztaság őszi csillagát, a Szíriuszt?
...Az ősz nékem a búcsúzás idejét jelenti. Közel a tél, vár rám az örök ébredés, távol tőlük, messzi, messzi innen... Pálmák alatt, más földrész forró napsugarainál, hallom a ga-lambturbékolást, mely aztán dalba fakad, elálmodom a szürke elmúlást, s ilyenkor az afrikai örök virágfakadás nem jelenti nékem a tavaszt. Csak e dalt hallom, édes dalt, mert azokra emlékeztet, akik az otthont, szülőföldemet, hazámat jelentik."
A haza, a szülőföld szeretete mellett számos alkalommal emlékezett meg az utazás megragadó, elbűvölő hangulatáról, a természet, a táj szépségeiről. A világ változatos tájainak varázsát, élményeit színesen örökíti meg. Legnagyobb hatást a tenger látványa, annak sokszínű változása gyakorolja az íróra, melyet több levelében, leírásában meg is örökít.
Egyik Brindisi és Port Said közötti úton írt levelében így reagál a látottakra: „lágy, meleg tavaszias idő, napfényben úszik minden, a tenger Böcklin színeit utánozza, az ember egész nap fekszik, s nézi, hogy iramlanak el változatlan egyformaságban a tenger hullámai: - tán ez a boldogság? - Úgy érzem, hogy nincs közöm a földhöz, s az éghez sincs. Mintha érdekem nem volna sem itt, sem ott, mintha az élet csak béke lenne és semmi más. Ott úsznak a görög szigetek: Korfu, Zante, Cephaló-nia, pár óra még, s régi barátomra, Krétára bukkanunk. Oly fennséges nyugalom vesz körül, hogy még a sok angol hangász sem jutott fel odáig, ahová álmaim szárnyán jutottam."
E hangulat ellenkezőjére is találunk példát, amikor Czóbel Minkának a Vörös-tengeren töltött éjjel után küldött leveléből idézünk: „...oly rémséges a hőség, hogy az ember nem tud hova lenni. Az asztal fölött lebegnek a legyek, az asszonyok halálra legyezik magukat. Egész utamban eddig a Szuezi-csatorna egyes részei - ...s maga Szuez impresszionált a legjobban, Szuez fekvése bámulatos, hátterében a lilaszínű hegyek, amelyek közül Sion hegye, a város maga fehéren emelkedik ki az itt szinte olaj szerűen nyugodt alicaira színű tengerből, míg három oldalt - s kivált Kelet-Mekka felé a nyitott sárga napsugárban fürdő sivatag, melynek legkeletibb alján a puszták lánya - a délibáb. Ezt kellene pasztellben visszaadni.
Egyszer szeretnék pár hónapot Szuezben tölteni."
ongását, pillanatnyi elragadtatását így örökítette meg: „...az ilyen tengeri utazásnál annyi, de annyi idegennel van az ember, kikkel semmi sincs közös, dacára, hogy sok komforthiánnyal jár, dacára, hogy néhanapján igen hosszúnak tűnik fel a nap, mégis nehéz szívvel hagyom el a tengert."
Ha Justh Zsigmond tragikusan rövid életét áttekintjük, utazásairól is csak csodálattal szólhatunk. Ez a törékeny testi felépítésű, halálos beteg ember egyedülálló teljesítményt vitt végbe.
Gyermekkorától egyetemi tanulmányai befejezéséig, azaz 1863-1865-ig hazáján kívül Ausztriában, Németországban, Svájcban, Franciaországban és Dániában járt. 1886-1888 között Európa további országaiba is elutazott: Belgium, Hollandia, Anglia nagy városait ismerte meg.
1889-ben a korábbi országokon túl jár Szerbiában, Olaszországban és az afrikai földrész híres városaiban: Kairó, Alexandria, Luxor, Karnak, Gizeh műemlékeit ismeri meg. Elhatalmasodó tüdőbaja miatt orvosai tanácsára mind többet tartózkodik klimatikus tájakon, ősztől nyárig külföldi országokban keres gyógyulást, jobb egészséget. 1890-ben Egyiptomot, a Szahara északi részét, a Nílus vidékét, a Nubiai sivatag kis részét utazza be, majd Görögországot, Törökországot, Szerbiát és Olaszországot is. Csupán 1890-ben 28 világhírű várost keresett fel.
1891-ben Egyiptom, Tunisz, Algír, Marokkó, Spanyolország, Gibraltár, Dél-Franciaország, Észak-Olaszország tájait látogatja meg, mintegy további 18 nagyvárosban időzve több-kevesebb ideig tartózkodott.
1892-ben Franciaország, Egyiptom, Ará-bia, India és Észak-Magyarország (Magas-Tátra) tájait utazta be, közel 20 nagyváros megismerésével.
1893-ban kerül sor második indiai körutazására, továbbá Afrika már korábban megismert városait keresi fel. 1894-ben bár ismét Afrikába készül, azonban orvosai tervei megváltoztatására bírják. Olaszországon át, Dél-Franciaországba utazik, ahol gyógyulás helyett a halál várja.
A halálos beteg Justh Zsigmond tudatában van sorsával, azért is búcsúzik útja előtt: „Megyek Cannes-be meghalni." 1894. október 9-én örök álomra hunyja be szemét. A végtelen utak vándora annyi szenvedés, vergődés után, magányosan, egyetlen inasa mellett fejezi be földi vándorlását. Justh Gyula hozatja haza, s a szentetornyai park lombjai alatt helyezik sírba Justh Zsigmondot a környék lakosságának mély részvéte mellett.
Végtelen utak vándora volt, rövid élete során 3 földrész 31 tájegységén járt, 23 ország számos városát, települését kereste fel, gyarapítva ismereteit, számos levélben, útleírásban örökítve meg tapasztalatait, élményeit.
 |
| A kistapolcsányi kastély |
 |
| Gádoros római katolikus temploma, amelybe gyakran járt Justh Zsigmond |
 |
| Justh Zsigmond utolsó fényképe |
 |
| Justh Zsigmond gyászjelentése |
Justh Zsigmond levelezéséről általánosságban szólunk, elsősorban azért, mert tragikusan rövid életét, 1873-tól (budapesti gimnáziumi tanulmányainak, a hazai környezettől való elszakadása kezdetétől) 1894. október 9-én bekövetkezett haláláig végigkíséri a kiterjedt levelezés. (Utolsóként ismert levelét 1894. október 6-án írta Pekár Gyulának.)
Levelezése útján megsokszorozta irodalmi munkásságát, s a levélnek, mint irodalmi műfajnak a gazdagításához is hozzájárult.
Justh Zsigmond levelezését csak halála után 50 évvel kezdte elemezni, értékelni és kiadni Halász Gábor. Az író hagyatéka torzóként maradt az utókorra, hiszen alkotásait nem gyűjtötték össze idejében kellő igényességgel és figyelemmel. Az irodalomtudomány kutatói a mai napig nem végezték el sokirányú irodalmi munkássága emlékeinek összegyűjtését, s azok gyűjteményes kiadását.
Mielőtt Justh Zsigmond levelezését felbecsülnénk, azokat időrendi és rendltetési céljai szerint elemeznénk, szóljunk néhány szót a levélről, mint műfajról, valamint a levelezés szerepéről, jelentőségéről.
Az első magyar nyelvű levelet 1481-ben írták. A XVI-XVII. századból sok levelet ismerünk, melyek különösen mint történelmi, tudományos, irodalmi források - kortörténeti értékek. A XVIII. és XIX. századi levelek egyre inkább irodalomszervezői célt szolgáltak. Legkiemelkedőbb ebből a korból Kazinczy Ferenc irodalomszervezői levelezése.
Justh Zsigmond kéziratainak anyagát 1939-ben dr. Justh János Arad megyei földbirtokos, Justh Gyula fia és az író unokaöccse adta az Országos Széchényi Könyvtár birtokába.
Az irodalmi örökséget - Justh Zsigmond naplóit - az író végrendelete szerint halálának 50. évfordulója múltán adhatták ki. Az Országos Széchényi Könyvtár zárt letétként őrizte az irodalmi hagyatékot: kétezer, Justh Zsigmondhoz írt levelet, a Párizsi naplót, melyet 1888-ban írt és 5 hónap időszakáról szól. A Párizsi napló 435 sűrűn teleírt levél, az utolsó, a 436. levél üres. A Hazai napló 217 levél, elején találjuk az 1889. év jelzését
Justh irodalmi örökségének rendezését Halász Gábor kezdte meg, a két naplót ki is adta, majd a leveleket válogatta, jegyzetekkel ellátta, s az egész anyagot, Justh Zsigmond Naplója és levelei" című kötetben sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor.
A kiadott kötet alapján (Párizsi napló 435 levele, Hazai napló 217 levele) - a végén 303 levél található - alakulhat ki hozzávetőleges elképzelésünk az író kiterjedt levelezéséről. Justh Zsigmondnak többszáz olyan ismerőse volt (külföldi arisztokraták, írók, költők, művészek, magyar mágnások, írók, költők, festők, színészek, szobrászok s nem utolsó sorban szűkebb szülőföldje lakói, keresztkomái, színészei), akik közül többekkel társadalmi, irodalmi, közéleti, irodalomszervezői, tudósítói, útleírói tevékenysége során tartalmas kapcsolatban is állt, egyedülálló levelezést folytatott.
 |
| Justh Zsigmond egyik levelének |
A Naplót kiegészítő 303 levél megoszlása szerint a következő volt:
| 1885 | 3 | 1890 | 19 |
| 1886 | 2 | 1891 | 62 |
| 1887 | 2 | 1892 | 39 |
| 1888 | 3 | 1893 | 64 |
| 1889 | 53 | 1894 | 56 |
A 303 levél 29 baráthoz, kortárshoz szól, sejtetve, hogy a közös tevékenységek során sokkal gazdagabb írásos kapcsolat állt fenn, mint amit ez a néhány adat mutat. Hiszen ha csak egyszeri választ tételezünk is fel, 606 levélre kell gondolnunk a 303 levél alapján.
Aggházy Károlyhoz 24, Apáthy Lajoshoz 11, Czóbel Minkához 116, Reviczky Gyulához 4, Feszty Árpádnéhoz 37, Feszty Árpádhoz 12, Pékár Gyulához 23, Rózsa Miklóshoz 3, Szabolcska Mihályhoz 20 Justh által írt levél maradt meg.
Elgondolható, milyen széleskörű levelezést kellett folytatni irodalmi műveinek, írásainak, cikkeinek kiadójával - így gróf Kreith Bélával, első írásai kiadójával -, vagy Kiss Józseffel, akivel két éven át főszerkesztőként adták ki a „Hét" című lapot, melynek levelező munkatársa volt szinte élete végéig.
 |
| Justh Zsigmond levele Czóbel Minkának |
 |
| Justh Zsigmond egyik levelének borítékja |
De említhetjük Vajda Jánost, akivel a „Vájok Kör" tagjaként együttműködött. Mindezek ellenére a levélörökségben mindhármuknak csak egy-két levele maradt emlékül.
Csak sejtésünk lehet arról a levelezésről, melyet az író sok-sok, Szentetornyán is megfordult barátjával folytatott, vagy számos külföldi íróval, művészbaráttal, akiknek többsége szintén meglátogatta Justh Zsigmondot. (Legközelebbi külföldi barátai száma meghaladta a harmincat.)
A számszerűségében is egyedülálló levelezés értékét, annak tartalmi témaköre szerinti feloszthatósága még inkább növeli.
Justh gazdag, nemes lelkivilágát leveleiből ismerhetjük meg igazán, melyek sajnos csak töredékesen, hiányosan maradtak ránk.
Bárcsak megindulna a széleskörű Justh-életműkutatás, mely a sok kallódó, ismeretlen, vagy ismert Justh-emléket méltó helyére juttatná: az Országos Széchényi Könyvtárba és a Petőfi Irodalmi Múzeumba.
 |
| Justh Zsigmond sírja a gádorosi temetőben |
Justh Zsigmond, a XIX. század végének egyik sokoldalú kezdeményezője fiatalon, alig 31 évesen adta vissza lelkét teremtőjének.
Justh Zsigmond középtermetű, szikár testalkatú férfi volt, akit - mint írtuk, idéztük már - Mikszáth Kálmán így jellemzett: „Törékeny, bágyadt, hirtelenszőke ifjú, kinek ábrándos szemeiben mély tűz ég." Sápadt krisztusfejű alakja, szerény viselkedése, műveltsége környezetére szuggesztíven hatott, a társaság kedvelt, szívesen fogadott tagjává lett.
Sokirányú tevékenysége fizikai teherbírását erősen próbára tette, és erről már 1887-ben említést is tett. Betegségre hajlamos volt, a kór Gedeon bátyjánál már fiatalabb korában jelentkezett, akinek 13. életévében halálát is okozta.
Justh Zsigmond a párizsi évek után részben Pesten, részben Pusztaszenttornyán élt. Életét korán veszélyeztető betegsége kialakulásáról az Új Idők 1925. évi „Elfelejtett írók, elfelejtett írások" c. cikkében a következőket olvashatjuk:
„Birtokán lakott, Szabadszentetornyán. Betegségét is itt szerezte. Egy meleg, tavaszi napon a község plébánosát hozta magához ebédre. Ő hajtotta a négyesfogatot. Hirtelen záport kaptak. Justh Zsigmond ekkor levette kabátját és az öreg papra adta, hogy az meg ne fázzék, ő maga bőrig ázott. A hűlést tüdőgyulladás követte, és vágtató, gyilkos tüdőbaj.
Néhány évig vonszolta még magát Justh Zsigmond a Riviéra és Afrika, India egyik napfényes helyéről a másikra. A napfény enyhe volt, csak simogatta, de belül talentuma égette, hajtotta, ösztökélte.
Betegen is írt, írt egyre. Tudta, hogy kevés az ideje és rengeteg mondanivalója volt még... Nagyon hamar találkozott a halállal." Az író személyes feljegyzéseiben, naplójában, leveleiben mind gyakrabban és egyre fájdalmasabban írt a pusztító betegségről. Szentetor-nyáról 1887. június 25-én írta Ambrus Zoltánnak: „Pár napra a Svábhegyre megyek azután meg az orvosom egyenesen falura küld. Az utóbbi napokban nem voltam jól."
Aggházy Károlyhoz Tajnáról 1889. október 15-én írta levelében: „... éjjel alig alszom, borzasztó fuldokló köhögés, legtöbbször láz az éjjeli társam, reggel felé pedig rémisztő izzadás. Kicsit sok láz jött össze, s a vérzésen kívül gyulladásom is volt, s a szívem sem viseli jól magát. Érzem az olajat fogyni. Itt érzem, itt, hol életem legboldogabb és legcsendesebb éveit töltöttem, hogy egytől, a szeretettől válni nagyon nehéz lesz."
Hasonló levelet írt a következő napon Czóbel István anarcsi barátjához, egyre jobban elhatalmasodó betegségéről: „... neked őszintébben írhatok állapotom felől. Most, bizony szó sincs nagyobb útról, minden nap láz, reggel szörnyű elgyengítő izzadás, éjjel rémítő szívdobogások. Legkisebb izgalomra szívdo-bogást, lázfélét kapok, az pedig görcsös köhögést idéz elő, több ilyen roham eredményei voltak a vérhányások is."
Aggházy Károlyhoz írja: „Azt hiszem néha, a szívem szakad meg. Itt erezlek mind körülöttem, s érzem azt is, hogy pattannak el a húrok, melyek szívemet az élethez kötötték. Az bánt, hogy titeket veszítelek el, s hogy nem végeztem el annak negyedét sem, ami bennem volt, még alapkövét sem raktam meg énemnek."
Szabolcska Mihály költő barátjának is a lét, nemlét és az írói küldetés felismeréséről mondja el gondolatait: „Mióta betegeskedem, azóta tisztábban látok. Úgy érzem, feljebbről látom a világot, mint azelőtt. Látom az utat felfelé és lefelé ... csak egyenesen, ez az amire törekszem." Justh Zsigmond egyre betegebb lesz, sok fájdalma, szenvedése ellenére csodálatra méltó energiával alkot, szervez, dolgozik, s az írás, levelezés mellett megvalósítja álmát is, a parasztszínházat.
1894. július 3-án ezt írja: „Holnap egyenesen Bécsbe megyek az orvosokkal konzultálni, bajom annyira rosszra fordult. Ha még az idei ősz végét kihúzom, akkor talán India még összeszedhet. De mondom csak talán, sok reményem nincs hozzá."
1894. augusztus 20-án 289. sz. leveléből a teljes lemondás csendül ki: „Ha egyszer aztán az élet az ember szívéből az álmokat kimossa, akkor hiába dalolnak a pacsirták, hiába van ezer virág a mezőn. A dalra nincs visszhang a szívben, s a virág illata is eliramlott. Csendes, néma lett a szív, csendes néma a világ."
Utolsó levelei egyikében, fiatal újságíró barátjának meg vallja: „...tíz nap óta megint nagyon rosszul vagyok, bajom rohamosabb jelleget öltött. De egy cseppet sem bánom. Láttam sokat, újat alig fogok már látni, fáradt vagyok, s pihenni nem lesz rossz."
Élete utolsó évében mind többet beszélt és írt közeli haláláról. Egyre fogyott, egyre gyengült, lassan jártányi ereje sem volt. Úgy is indult Szentetornyáról a dél-franciaországi üdülőhelyre: „Megyek Cannesbe meghalni." Hűséges inasa, Szentiványi István ölében vitte az utolsó napokon.
Ott halt meg, csendes, szelíd halállal, úgy ahogyan élt, és hordozta sorsa keresztjét, betegen is szolgálta a magyar irodalomban vállalt küldetését. Justh Zsigmond, akinek annyi barátja volt, a sors keserű iróniájaként, mégis egyetlen hű inasa mellett hunyt el 1894. október 9-én. Bátyja, Justh Gyula hozatta haza Szentetornyára.
S míg a vonat a hazai tájak felé robogott kettős ólomzáras érckoporsójával, a távírógépek kopogták a szomorú hírt: „Justh Zsigmond meghalt."
„A fővárosi lapok egytől egyig meleg nekrológokban méltatják vármegyénk elhunyt jeles szülöttének a magyar irodalom körül, írói és műpártolói minőségben szerzett érdemeit;sokan siratják külföldön, s még többen e hazában, de legtöbben Szent-Tornyán, ahol legszívesebben tartózkodott és amelynek népe valósággal bálványozta." - írja Czóbel Minka. „Legyen a szülőföld könnyű elhunyt jelesünk hamvainak, béke poraira, örök áldás emlékére."
Az elhunyt író barátja, Rózsa Miklós is megrendülten írja le gondolatait: „Elment az életet keresni, és a halált találta meg helyette. Holtan hozták haza, de halhatatlanul. A teste régen meghalt, itthon már, amikor a hosszantartó, nehéz köhögés után az első vércsepp pirosra festette zsebkendőjét, ő maga már régen rálépett a halhatatlanság ösvényére."
Justh Zsigmondnak a temetéséről a korabeli sajtó így emlékezett meg: „Justh Zsigmondnak, a korán elhunyt írónak a temetése 1894. október 22-én, vasárnap négy órakor ment végbe, mintegy kétezer résztvevő jelenlétében.
A környékbeli falvakból csak úgy özönlött a sok nép, úr és szegény egyaránt. Jelen voltak Veres József orosházi és Endrey Gyula vásárhelyi országgyűlési képviselők is. Az egyházi szertartást Szauer Alajos bánfalvi római katolikus plébános végezte. A gyászházról fekete lobogó lengett és az egész első emeletet és a lépcsőházat fekete drapériák borították. A bánfalvi és szentetornyai olvasó egyletek fekete lobogó alatt kísérték a koporsót.
A megboldogultat zeneszóval kísérték a görög színházba, melynek a közepén volt a sír megásva, ahol Justh Zsigmond páholya állt korábban. Mielőtt letették volna a sírba a korán elhunyt írót, Czóbel István földbirtokos igen szép beszédben búcsúzott el tőle. Azon a helyen, ahol Justh Zsigmond páholya volt, most egy nagy, megkoszorúzott kőkereszt áll, hirdetve, hogy a színház temetővé változott át."
gy részvét mellett temették el a békési puszták, vidékünk nemeslelkű íróját. Sokan életük végéig kegyelettel őrizték, ápolták emlékét. Az egykori parasztszínház szereplőinek leszármazottai ha halványodó emlékképként, de napjainkig emlegetik. Az idő múlásával a hűség, az emlékezés egyre sorvad. Nagy szerepe volt ebben annak is, hogy a Justh-ági családtagok Budapest környékére költöztek, s alig telt el ötven év, s a második világháború minden borzalmával végiggázolt ezen a tájon is.
A háború a maga pusztításával, lélekrom-bolásával akkor is pusztít, amikor a fegyverek zaja régen elcsendesedett. A szellem és a lélek háborújában felbecsülhetetlen és pótolhatatlan értékek semmisülnek meg. Kastélyok, paloták, műemlék épületek százai omlanak szét a romboló csákányütések alatt. Műkincsek, bútorok, festmények, könyvtárak és értékes gyűjtemények lesznek a pusztítás, a harácso-lás, a fosztogatás, az emberi ártó szellem martalékává. Egy gazdag kultúra jelentős része semmisül meg néhány év alatt.
Erre a sorsra jutott a Justh-kúria is, 19 hold-nyi parkjával együtt. 1944 őszén az ingóságokat viszik el. (Azok egy részét a bérlő Jakab-ffy család már előbb elmenekítette.) 1945-től kiirtják az évszázados park fáit, délszaki cserjéit, feldúlják a Justh család négy síros kis sírkertjét, obeliszkjeit, sírhantjait leszántják. 1954-ben a kastély földszinti része tehénistálló, az évtized végére lebontják. Akkortájt már állnak a dohányszárító pajták.
Megdöbbentő kegyetlen barbárság! Kik tették? Miért tették? Ma már ismét, újabb ötven év elmúltával ki tudná hitelesen bizonyítani, hogy ki verte le az első cserepet a Justh-kúriá-ról? Ki vágta ki az első ősi fát? Ki szerezte meg a sírok kovácsoltvas kerítéseit, ki emelt kezet a gránit obeliszkekre?
Ebben a döbbenetes történetben is kísértetiesen visszacseng az író utolsó regényének a címe: FUIMUS. Igen, fuimus, voltunk.
1963. február 16. - közelgett az író születésének századik évfordulója, amikor a szunnyadó lelkiismeret megszólalt.
Lelkes kis csapat vállalkozik a jeltelen sírok felhantolására és a Justh család földi maradványainak újratemetésére - díszsírhelyen, a gádorosi új temetőben.
Községi vezetők, pedagógusok, diákok, pályamunkások, falubeli lakosok közös munkával készítik elő az 1963. február 16-i síravatást és koszorúzást. Tél végi hóesésben vonul a több száz fős tömeg, hogy méltó elégtételt adva tegye jóvá az elődök elítélendő cselekedeteit. Így került díszsírhelyre a Justh család, köztük a méltatlan sorsú Justh Zsigmond is.
Nyári József pedagógus készítette el az író mellszobrát. Az újratemetés napján avatták fel az új művelődési házban, mely ekkor kapta az író emlékére a Justh Zsigmond nevet.
Egyre gyakoribbá vált a járási, országos szintű megemlékezés Justh Zsigmond életéről és munkásságáról.
1972. július l-jén a SZÖVOSZ negyedik „Országos Justh Zsigmond Színjátszó Napok" rendezvénysorozata részeként koszorúzásra és ünnepi színjátszó estre került sor. 1988-ban Kiss Imre, a Justh Zsigmond Művelődési Ház igazgatója rendezett Justh Zsigmond-emlékünnepélyt.
Egyre többször vetődött föl az igény, hogy a község haladó hagyományai között kapjon méltó helyet az évenkénti megemlékezés és koszorúzás Justh Zsigmond születésének és halálának napjáról.
Állampolgári javaslat nyomán a Gádoros Nagyközségi Képviselőtestület és a Gádorosi Hagyományőrző és Faluszépítő Egyesület jóváhagyta a részletes javaslati tervet, és az 1994-es évet „Justh Zsigmond Emlékév"-vé nyilvánította.
Az emlékév 1994. február 16-án, az író születésnapján ünnepség- és rendezvénysorozattal, emlékesti műsorral, emlékkiállítás megnyitásával, közös koszorúzással kezdődött. Az emlékesten Elek László irodalomtörténész méltatta Justh Zsigmond életét és munkásságát.
A különféle Justh-rendezvények egyre növekvő érdeklődés mellett, a Justh Zsigmond Emlékbizottság előkészítése alapján valósultak meg: irodalmi estek, ifjúsági Justh-emlék-versenyek, Országos Justh Irodalmi Pályázat és népdalest révén.
A Justh-rendezvényekről a sajtó 10 alkalommal, a nyitóünnepekről a tévéhíradó és a Szegedi Körzeti Stúdió is megemlékezett.
A soron következő harmadik, szeptemberi rendezvény után, 1994. október 8-án került sor a Justh-emlékév záróünnepélyére, melynek részletes történetét e kiadványban külön dokumentáltuk.
Justh Zsigmond a békési puszta, szűkebb hazánk szülötte, az első magyar parasztregény, az első realista regény írója parasztszínház létrehozója volt. A nagy kezdeményező a gádorosi temetőben alussza örök álmát. Őrizze emlékét és szellemét községünk lakossága, hiszen rólunk írta naplójában: „Itt erezlek mind magam körül."
Életművének megbecsülését jelzi, hogy 1999-ben Orosházán a városi könyvtár az ő nevét vette fel.
 |
| Jellegzetes gádorosi lakóház |
 |
| A Jusht Zsigmond Művelődési Ház emléktáblája Gádoroson |
Az élet nagy színpadán Justh Zsigmond halála óta egy évszázados felvonás ért véget. A láthatatlan szerző emléke előtt felállva tiszteleg a tömeg. A nagy kezdeményező emlékére egy falu rendezte meg az egy évre terjedő ünnepi eseménysorozatát.
Egy évszázados felvonás utolsó jelenete volt az 1993 októberétől 1994 októberéig tartó Justh Zsigmond-emlékév. Egy éven át előadások, emlékestek, újságcikkek sora és egy életművet, életutat bemutató állandó kiállítás emlékeztette a falu és környéke népét, Justh Zsigmond parasztszínészeinek, bérlőinek, napszámosainak, gányóinak dédunokáit, hogy újra végigtekinthessék azt a tragikusan rövid, csupán 31 évig tartó, de annál felejthetetlenebb életet, mellyel a békési puszták fiainak, leszármazottainak örök emléket állított emberi nagyságával.
Méltó ő az utókor tiszteletére, hálájára, mert míg élt, népéért élt, népének alkotott, s csendes, halkszavú vallomásaiban tett bizonyságot e táj emberei iránti szeretetéről, felelősségtudatáról:
„Hatvanhét családdal van dolgom, mind bérlőink, de nem csak azok, a barátaim, testvéreim nekem. Jóban, rosszban hozzám fordulnak. Gyermekeik keresztszülője vagyok, násznagyja leányaiknak, elsiratom velük az elköltözötteiket.
Egymásra támaszkodunk, ők és én, s úgy érezzük, az élet kíméletesebben iramuk így el fejeink fölött. Majd mind nazarénus vallású tiszta lelkek, kik elvetve minden külső formát és segélyt, saját magukra támaszkodva közelednek az Istenhez és egymáshoz.
Szeretnek és én is szeretem őket.
Az Isten áldja meg őket mind a két kezével és csak áldásain keresztül ismerjék a létet."
Csodálatosak, a lélek legmélyéről indulók ezek a szavak. Ezekben rejlik az a nagy rajongás és viszontszeretet, mely életében és halála után is jóságos, igaz embernek őrizte meg őt, s aki ma is, a dédunokák nemzedékének emlékeiben is él. Ez az emberi halhatatlanság titka.
„Szentetornyai világomról" c. önvallomásában így zárja gondolatait, szép emlékei idézését:
„Nyári vasárnap esténként eljár hozzám a falu népe, eláraszt egy egész kis házat, s ott járják a csárdást hajnalhasadtáig. Elhozzák szeretetüket, ragaszkodásukat, s boldogságukkal megszerettetik velem még a létnek azt a kis részét is, amelyet távol, távol tőlük, mesz-sze földrészeken idegenben, idegenek között, idegenként töltök...
Ott, a szentetornyai őszi éjszakákra emlékezem. Lassan-lassan leszáll az est, és szürkés fátyla elmossa a színeket, sötétbe fojtja a hervadást.
- Az ősz nékem a búcsúzás idejét jelenti. Közel a tél, vár rám az örök ébredés, távol tőlük, messzi, messzi innen... Csak a hazai dalt hallom, az édes dalt, mely azokra emlékeztet, kik nekem az otthont, a szülőföldemet jelentik." Ennél szebb végszavakat nem is lehetne Justh Zsigmond helyett fogalmazni monológként és a tragikusan rövid élet fináléjaként.
Élete delén, leggazdagabb alkotó évei kezdetén, az első jelentős sikerek idején szakadt meg sokat ígérő életpályája. Tele volt ragyogó tervekkel, olyan gondolatokkal, melyek közül néhányra előtte alig gondoltak az irodalomban, a színháztörténetben, a népművelésben.Rövid életében minden alkotása mellett élete legnagyobb kincse a népe iránt érzett rajongó szeretete volt. Ebben rejlett az a titok a békési pusztákon, hogy életében apjukként tisztelték, halála után immár a dédunokák nemzedéke is, mint a vidék nagy jótevőjét, e táj embereinek íróját, megörökítőjét őrzi emlékezetében.
Czombos Mihály bácsi - a parasztszínház utolsó élő tagja - mondta 31 évvel ezelőtt, 1963. február 16-án, Justh Zsigmond születésének centenáriumán: „Nagyon népszerű ember volt a Zsiga úr, szép, hogy most is megemlékeznek róla."
Igen, akkor is, ma is megemlékezünk róla. Idézzük őt, életét, munkásságát, vidékünk népe iránti rajongó szeretetét. Magunkénak érezzük, valljuk és tartjuk őt. Ragaszkodásunk bizonyítéka, hogy Justh Zsigmond a gádorosi temetőben alussza örök álmát.
Több ember helyett élt. Olyan világító fény volt az utat kereső, magyar szellemi életben, mint egy hullócsillag, melynek tragikusan rövid az élete, de utat mutat mindenkinek.
 |
| Ifjúsági vetélkedőn készült a felvétel az egyik gádorosi csapatról:
kezdés előtt Kovácsné Héjjas Veronika igazgatóhelyettessel tanakodnak a gyerekek |
Katalógus
Justh Zsigmond művei, írásai
Az író pályakezdő éveinek alkotásai (1885-1889)
| 1885 | Ádám. Regény. | Csak 1941- ben jelent meg |
| 1885 | Fehér lap. Elbeszélés. | Magyar Salon |
| 1886 | Tanulmány Paul Bourgéról. | Magyar Salon |
| 1886 | Káprázatok. Elbeszélések. | Pallas Társaság |
| 1886 | Taedium vitae. Elbeszélés. | Magyar Salon |
| 1886 | Utolsó hangulat. Elbeszélés. | Magyar Salon |
| 1886 | Keresztutak. Elbeszélés. | Magyar Salon |
Hírlapokban, folyóiratokban megjelent írásai
| 1887 | Szfinx. Rege. | Arad és Vidéke c. lap |
| 1887 | Jászai Mari. Tanulmány. | Magyar Sálon |
| 1888 | Comtesse Diane. Tanulmány. | Magyar Bazár |
| 1888 | Jegyzetek. Tanulmány. | Ország Világ |
| 1889 | A párizsi szalonok ismertetése. Tanulmány. | Nemzet c. lap |
| 1889 | Sarah Bernhardt. Tanulmány. | Nemzet c. lap |
| 1889 | Comtesse Diane szalonja. Tanulmány. | Magyar Salon |
| 1889 | Jean Berge. Ismertetés. | Pesti Hírlap |
| 1889 | Mary Robinson. Tanulmány. | Fővárosi Lapok |
| 1889 | A párizsi szalonok hatása a francia irodalomra. Tanulmány. | Fővárosi Lapok |
| 1889 | Ki nem szeret, nem él. Elbeszélés. | Magyar Salon |
| 1889 | Istennő! Elbeszélés. | Magyar Bazár |
| 1889 | Anyaföld. Elbeszélés. | Nemzet c. lap |
| 1889 | A jövő nemzedék. Elbeszélés. | Magyar Salon |
| 1889 | Jegyzetek folytatása. Tanulmány. | Ország Világ |
| 1889 | Wolh Stefánia. Tanulmány. | Ország Világ |
| 1889 | Aggházy Károly. Tanulmány. | Magyar Salon |
Idegen nyelven megjelent művei
| 1889 | Taedium vitae. Elbeszélés. | angolul, franciául |
| 1889 | Ki nem szeret, nem él. Elbeszélés. | németül |
| 1896 | Nazarensti (Nazarénusok). Elbeszélés. | Simacek, Praha |
| 1896 | Julcsa Gányó. Regény. | Simacek, Praha |
| 1890 | Több műve, mint gyűjteményes kiadás, jelent meg | oroszul, franciául |
| 1887 | Káprázatok. Elbeszélés. | Pallas Kiadó |
| 1888 | Művész szerelem. Regény. | Pallas Kiadó |
| 1888 | A francia művészetek és a „párizsi" (A magyar irodalomra vonatkozó adatók) | társaság. Fővárosi lapok: VII. 6. 186. sz. |
| 1889 | Párizs elemei. Hat tanulmány: Párizsi első benyomások A párizsi négy fő típusa Parisiensis A társaságról Parisianismus Párizs víziója |
Révai Testvérek |
| 1889 | Párizs elemei. Karcolatok. | Révai Testvérek |
| 1890 | Czóbel Minka. | Fővárosi Lapok III. 13. 71. sz. |
| 1890 | Czóbel Minka. | Egyetértés III. 30. 85. sz. 9. |
| 1890 | Czóbel Minka. | Vasárnapi Újság 13. sz. 210. |
| 1890 | Czóbel Minka. | Nemzet IV. 2. 91. sz. 1. |
| 1892 | Czóbel Minka. | A Hét I. 17. 37. sz. |
| 1892 | A puszta könyve. Elbeszélések. | Singer-Wolrher |
| 1892 | La livre de la pousta (A puszta könyve). Regény. | Paris |
| 1893 | A pénz legendája. Regény. Czóbel István barátomnak. | Singer-Wolfner Budapesti Hírlap 58. sz. genezise, A pénz legendája c. mű elé) |
| 1893 | Czóbel István barátomnak. (Bevezetés: Justh Zsigmond: A kiválás genezise, A pénz legendája c. mű elé) | |
| 1894 | Gányó Julcsa. Regény. | Singer-Wolfher |
| 1947 | Gányó Julcsa. Regény. | Atheneum |
| 1895 | Delelő és egyéb elbeszélések. | Atheneum |
| 1895 | Fuimus. Regény. | Atheneum |
| 1894 | A szent-tornyai népszínház műsorából. (J. Zs. bevezető sorai és az általa írt 3 | Magyar Sálon 20. köt. jelenet.) 306-319. |
| 1905 | Czóbel István barátomnak. (Bev.) J. Zs.: A kiválás genezise. A pénz legendája | Bp. 3-6. |
| 1906 | Fuimus. Regény. | Franklin Kiadó |
| 1957 | Fuimus. Regény. | Szépirodalmi Kiadó |
| 1987 | Fuimus. Regény. | Szépirodalmi Kiadó |
| 1941 | Ádám. Regény. | Atheneum |
| 1941 | Justh Zsigmond naplója. Bevezetőt írt: Halász Gábor | Atheneum |
| 1977 | Justh Zsigmond naplója és levelei. Bevezetőt írt és jegyzetekkel ellátta: Kozocsa Sándor. | Szépirodalmi Kiadó |
| 1887 | Gr. Keglevich Imre: | Ajánlás irodalmi tanulmányra. | |
| 1887 | Péterfi Jenő: | Justh Zsigmond: Káprázatok. | |
| 1889 | Szana Tamás: | Újabb elbeszélők. | Bp. 120 |
| 1892 | Guillaume Vantíer: | Sigismunde Justh:Le livre de la Pousta. | Paris |
| 1893 | Benedikt Grossmann: | Színi estély Pusztaszentetornyán |
| 1893 | Pekár Gyula: | Justh Zsigmond. | |
| 1893 | Silberstein Adolf: | Das Turenbaum bei Orosháza. | Plloyd júl. 9. 163. |
| 1893 | Verner László: | Látogatás Justh Zsigmondnál. | |
| 1894 | Czóbel Minka: | Justh Zsigmond meghalt. | |
| 1894 | Czóbel István: | Gyászbeszéd Justh Zsigmond temetésén | |
| 1894 | Davis Richárd Harding: | Gesichte ohne Ende. Und andere Novellen von Matschtet, Sigismund Justh Stuttgart-Leipzig | |
| 1894 | Alexander Bernát: | Ifjú Magyarország. Justh Zsigmondra emlékezve foglalkozik a korabbeli irodalom magyartalanságával |
Budapesti Hírlap X. 2. |
| 1894 | Benedek Elek | Irodalmi zenebona. Mi a magyar szellem? Vita, Justh Zsigmond értékelése kapcsán robbant ki. |
Fővárosi Lapok X. 23. 293. |
| 1894 | De Gerardo Antónia: | Szentetornya. | |
| 1894 | Krúdy Gyula: | Justh Zsigmondról. | |
| 1894 | Parasztszínház. | Fővárosi Lapok VII.7.186. sz. | |
| 1894 | Pierre de Coubertin: | Justh Zsigmondról. | |
| 1894 | Pékár Gyula: | Justh Zsigmond. | |
| 1894 | Rózsa Miklós: | Justh Zsigmond. | |
| 1894 | Zoltvényi Irén: | Újabb regényeink: 3. Justh Zs. Gányó Julcsa. (Justh és Zola párhuzama) |
Katolikus Szemle 286-290. |
| 1895 | Rónay György: | Fuimus. A regény és az élet.
Bevezetés a XIX-XX. századi irodalomba |
|
| 1895 | Rónay György: | II. kiadás | Magvető Kiadás, 1947 |
| 1896 | Rózsa Miklós: | Magyar parasztok a színpadon. | N.U. 1896. V. 23. 143.sz. 1-3. |
| 1902 | Rózsa Miklós: | A hit - népszínmű Justh Zs. novellája után. | Bp.Lampel |
| 1913 | Kárpáti Aurél: | Justh Zsigmond. | Élet 1913. XI. 30. 1524-1526. |
| 1918 | Szinnyei Ferenc: | Justh Zsigmond. | Bp. Franklin Kiadó |
| 1919 | Kárpáti Aurél: | A búsképű lovag. Irodalmi noteszlevelek (A Fuimus c. regényéről:részletesen Zola hatása Justh Zsigmondra) | Bp.1920. 73-78. |
| 1919 | Konrád Antal: | Kultúra haláltánccal. Bp. | |
| 1929 | Féja Géza: | A dzsentri-regényírók. | Előörs X.9. |
| 1931 | Halász Gábor: | Regényeink társadalomszemlélete (Többek között J. Zs., Silberteis Adolf, Ambrus Zoltán műveiről) | Magyar Szemle 1931. VI. 132-144. |
| 1932 | Kiss Gizella: | Justh Zsigmond. | |
| 1933 | Konrádyné Gálos Magda | Sigismund Justh et Paris. Contributions á lá Sárkány. Histoire des relations littéraires francohongroises dans la deuxiéme moitié de XIX. siecle. A francia irodalom és művelődés hatása Jusht Zsigmondnál. Eddig kiadataln levelek. | Bp. 1933. 119. 1. |
| 1936. | Anonymus: | Emlékezés Justh Zsigmond halálának 40. évfordulója alkalmából | Bp. Franklin 1936. |
| 1937 | Bóka László: | Justh Zsigmond. | |
| 1938 | Rózsa Miklós: | Justh Zsigmond parasztszínháza | |
| 1939 | Forgács Antal: | Francia szellem a magyar irodalomban. Üzenet. | Párizs VI. 4. 4. sz. 111-114. |
| 1939 | Halász Gábor: | Justh Zsigmond ismeretlen naplói és kéziratai. (Franciaországi kapcsolatairól) | M. K. Szemle 159-164. |
| 1940 | Halász Gábriel: | Le Journal parisien de Sigismund Justh Nouvelle Revue de Hongrie | 1940. 62. köt. 264. 274-283. |
| 1941 | Bertha Zoltán: | Justh Zsigmond. | |
| 1941 | Halász Gábor: | Justh Zsigmond. Napló. Levelei. | |
| 1941 | Jócsik Lajos: | Justh Zsigmond Naplója körül. | |
| 1942 | Kiss Gizella: | Justh Zsigmond. | Bp. 1942. Nagy S. Ny. |
| 1942 | Lovass Gyula: | G., egy századvégi elbeszélő. (Klny. is Justh Zsigmond értékeléséről) | Vig. 1942. 226-230. |
| 1943 | Condekeque-Lambrecht: Mme de: | Un ami de ma jeu nesse=NRH (Személyes emlékei Justh Zsigmondról) | |
| 1956 | Cseres Tibor: | Justh Zsigmond szerelme. Novella a népi színjátékot szervező Jushtról | Tiszatáj 1956. 310-320. |
| 1956 | Ficzai Dénes: | Ambrus Zoltán levele Justh Zsigmondhoz. | Bp. ITK. I. sz. 76. |
| 1956 | Rózsa Miklós: | Justh Zsigmond. Kortársak magyar írókról. II. sorozat | Bp. Művelt Nép K.K. 252-256. |
| 1956 | Szabó Ferenc: | Justh Zsigmond és az alföldi parasztság. | Vásárhelyi Szó 5. sz. 15-18. |
| 1956 | Szabó Ferenc: | Emlékek Justh Zsigmond parasztszínházáról. | Vásárhelyi Szó 5. sz. 15-18. |
| 1957 | Benkó" László: | Justh Zsigmond. Bevezető a Fuimus új kiadásához. | Szerző Kiadó Bp. 957. |
| 1957 | Halász Gábor: | Fin de siecle Justh Zsigmond. Justh Zsigmond Párizsban. | Magvető Kiadó 1957. Kortárs 1958.1. sz. |
| 1957 | Rónai György: | Fuimus. Regény. Ismertetés. | Esti Hírlap 265. sz. |
| 1957 | Mikszáth Kálmán | Emlékezések és tanulmányok. | Szépirodalmi Kiadó |
| 1957 | Krúdy Gyula: | Írói arcképek. I. kötet | Magvető 425-428. |
| 1958 | Erdélyi Pál: | Fuimus - Justh Zsigmond regénye. Justh Zsigmond. | Könyvtáros 1957.1. sz. Magyar Nemzet 1958. 171. |
| 1959 | Halász Gábor: | Válogatott írásai. | Magvető 382. |
| 1960 | Diószegi András: | Justh Zsigmond (1863-1894) | Irodalomtörténeti Közlemények 6. sz. |
| 1961 | Ady Endre: | Justh Zsigmond regénye. Az irodalomról. | Bp. M.K.I. 333. |
| 1962 | Péterfy Ernő: | Justh Zsigmond: Káprázatok. | Bp. 1962. Sz. K. 604. Magyar Klasszikusok |
| 1963 | Bartha János: | Élmény és forma. | Bp. 1963. 153-213. |
| 1963 | Bartha János: | Irodalom és realizmus. | Alföld 1963. 5. sz. |
| 1963 | Elek László: | Justh Zsigmond. Justh Zsigmond emlékei Gádoroson | Magyar Nemzet 40. sz. |
| 1963 | Koroda Miklós: | Ébredés. Elbeszélés. | N. Sz. 1963. 40. sz. |
| 1963 | Kovács István: | Justh Zsigmond munkássága. | Bp. Kossuth Ny. |
| 1963 | Krupa András: | Justh Zsigmond emlékünnepek Békés megyében. | Új Tükör 1963. 2. |
| 1963 | Rajnavölgyi Géza-Szabó Ferenc | Justh Zsigmond és a századvégiagrárszocialista mozgalom (Szerk.: Nagy Gyula) | Az Orosházi Szántó Kovács Múzeum Évkönyve 1963-1964 Orosháza 97-107. |
| 1963 | Réz Pál: | Justh Zsigmond születésének századik évfordulójára | Élet és Irodalom 1963. 8. sz. |
| 1963 | Szabó Ferenc: | Németh Márton visszaemlékezik | |
| 1964 | Elek László: | Justh Zsigmond. | Békés megye Tanácsa Gyula 1964. |
| 1966 | Bóka László: | Justh Zsigmond. (Bóka László válogatott tanulmányok) | Magvető 1966. |
| 1969 | Diószegi András: | Párizs és Szentetornya között. | |
| 1969 | Szalatnai Rezső: | Justh Zsigmond naplója. Arcképek háttérben a hegyekkel. Esszék és emlékezések. | Szépirodalmi Kiadó Könyvek 1969. 165-171. |
| 1969 | Szomory Dezső: | A párizsi regény. | 1929 |
| 1970 | Juhász Ferencné | Két író a századfordulón . | Akadémia Kiadó |
| 1971 | Pór Péter: | Konzervatív reformtörekvések
a századforduló irodalmában.
Justh Zsigmond és Czóbel Minka népiessége |
Irodalomtörténeti Füzetek Akadémia Kiadó 165.1. |
| 1972 | ülés Endre: | Baj Bókával. | 1972. 240-246. |
| 1972 | Illés Endre: | Árnyékrajzok. Justh Zsigmond naplójáról. | |
| 1972 | Illés Endre: | Szalon és délibáb. Mestereim, barátaim, szerelmeim | I.352-357 |
| 1973 | Koszorús Oszkár: | A műpártoló és műgyűjtő Justh Zsigmond | Orosházi Hírlap 1973. |
| 1973 | Környei Elek: | A szentetornyai park. | Orosházi Hírlap 1973. |
| 1973 | Szabó Ferenc: | Justh Zsigmond szentetornyai napjai | |
| 1973 | Szabó Ferenc: | Justh Zsigmond a szentetornyai nép életében | |
| 1973 | Justh Zsigmond parasztszínháza Összeállította:Beck Zoltán | Bibliothéka Békésiensis Békéscsaba |
| 1974 | Bori Imre: | Justh Zsigmond. | |
| 1974 | Elek László: | Justh Zsigmond: A vörös kakas (novella, francia kiadásban) Szöveget magyarra fordította:Rajnavölgyi Géza | Új Aurora 2. sz. 7-19. |
| 1974 | Elek László: | Gondolatok Justh Zsigmondról | Életünk 1974. 6. sz. |
| 1974 | Farkas Imre: | Néhány kalász. Justh Zsigmond (1863-1894) | Életünk 6. sz. |
| 1975 | Greist Georgia Lenart: | The recepcions french naturalism in the hungarian novel. | Mich 1975. Univ. of Viscosin, Madison 1975. Ann Marbor, Madison |
| 1978 | Ism.: Albert Gál | Justh Zsigmond levelei. A betartott vizitek. | Élet és Irodalom 1978. 14. sz. 10. |
| 1978 | Kemperes Zoltán | Justh Zsigmond Naplója és levelei | elei. Új írás 6. sz. |
| 1979 | Bori Imre: | Varázslók és mákvirágok. Justh Zsigmond tanulmányok. | Újvidék 1978. |
| 1979 | Bori Imre: | Varázslók és mákvirágok. Justh Zsigmond tanulmányok. | Fórum 121-260. |
| 1979 | Tóth András: | Irodalomtörténet. | 1979. 3. sz. 673-678. |
| 1980 | Írók, könyvek. Magyar írók könyveiről és az olvasókról. (Antológia) Összeállította: Batári Gyula | N.P.I. 186. | |
| 1980 | Ism.:Markovics Györgyi | OSzK. Hír.3-4.82-83. | |
| 1981 | Halász Gábor: | Tiltakozó nemzedék. Összegyűjtött írások. | Bp. Magvető 1981. 149-155. 333-345. 489. |
| 1981 | Justh Zsigmond: A kiválás genezise.
Regények. Ism: Németh G. Béla Szemközt egy legendával. Justh Zsigmond epikája. |
Új írás 1981.6. sz. 87. | |
| 1981 | Tidrenczel Sándor: | Justh Zsigmond. | Irodalomtört. Közl. 2. sz. |
| 1983 | Kenyeres Zsolt: | Egy réveteg kor jegyzője. Justh Zsigmond: A lélek fényűzése | Bp. Szépirod. Közl. 93. Tanulmány |
| 1983 | Vitányi Borbála | Justh Zsigmond írói névadása. | Bp. ELTE Sorozat |
| 1985 | Geller Katalin: | Justh Zsigmond Párizsi Naplójának képzőművészeti vonatkozásai. (1888) | Akadémia Kiadó Klny. |
| 1985 | Konrádyné Gálos Magda | Justh Zsigmond album. | Színháztörténeti Szl. 16. sz. 63-114. |
| 1985 | Rónay György: | A regény és az élet. Bevezetés a 19-20. századi magyar regényirodalomba. |
Magvető 1985. 197-211. |
| 1988 | Bodnár György: | Három író, három mű. | |
| 1988 | Gálos Magda: | Justh Zsigmond művelődéspolitikai törekvései | Békéscsaba, Új Tükör |
| 1988 | Ism.:Cenner Mihály | Új Tükör 1988. 43. 2. | |
| 1988 | Péter László: | Törzsvendégek a Kispipában. | Élet és Irodalom 1988. 38. 7. |
| 1989 | Albert Gábor: | Nem azé, aki akarja... A.G.: Szétszóródás után. | Bp. 1989. 143-151. |
| 1989 | Bori Imre: | A magyar irodalom modern irányai Naturalizmus. | Újvidék 1989. 156-191. |
| 1989 | Horváth Mária: | Justh Zsigmond naplója. Stílustörténeti vizsgálódá. Tanulmány a századvégi stílustörekvésekről. |
Bp. 1989.123-133. |
| 1989 | Horváth Mária: | A Napló dicsérete. Justh Zsigmond naplójának stílustörténeti méltatása | Mny. 2. sz. 174-183. |
| 1990 | Gálos Magda: | Egy világhírű tudós. Hyppolit Taine két levele Justh Zsigmondhoz |
Békési Élet 2. sz. 237. |
| 1990 | Gálos Magda: | Jean Néthy Justh Zsigmond életében | Békési Élet 1990. I. sz. 44-52. |
| 1991 | Elek László: | Három jubileum. | Orosháza 1991. |
| Gálos Magda: | Justh Zsigmond emlékkönyve. | Új Tükör 40. sz. 21. | |
| Kné. Gálos M.: | Ilyen volt a parasztszínház. | Élet és Tudomány 12. sz | |
| Kné. Gálos M: | A szabadszentetornyai parasztok levelei Justh Zsigmondhoz 1890-1894 | Békési Élet 3. sz. 304-313. 1890-1894. | |
| Margócsy József: | Justh Zsigmond és Czóbel Minka | Nyíregyháza. D. Tem. II. | |
| Németh G. Béla: | Szemközt egy legendával. Justh Zsigmond epikája Századvégről, századelőtől. | NGB. 220-236. | |
| Salló László: | Egy elfelejtett prózaíró. Századvég. Regények. 1-2. kötet (Vál. szöveggond, jegyz.: Szalai Anna) | Igaz Szó 10. sz. 27-74. Szépirod. Kiadó Magyar Remekírók 1149-1221. |
 |
| A Justh-emlékév zárórendezvényének meghívója |
|
|
|