|
|
|
A XIX-XX. századforduló évtizedeiben elevenen maradt Gádoroson és vidékén a köztudatban Justh Zsigmond alakja, embersége, tettei. Parasztszínészei, táncosai, énekesei, őt becsülő gányói, bérlői, a falvak azon nemzedéke, mely őt közvetlenül ismerte - sokat emlegette. A magyar kultúra jelentős egyéniségei országosan is számon tartották.
A második nemzedékben is elevenen tartották őt az esti beszélgetéseken hallottak, Justh Zsigmond „keresztkomái", rokonsága tisztelettel emlegette „Zsiga úr" gavalléros nagylelkűségét. A kötődő családok - a bérlők, szereplők és utódaik, azok a családok, akiknél násznagyságot, keresztkomaságot vállalt a „fiatal úr" - másod-, harmadnemzedékig szinte családtagként őrizték, ápolták emlékét.
Legkedvesebb színésze, Kulcsár Pál Nagyszénáson élő leszármazottai is a mai napig őrzik fényképét, a vele kapcsolatos emléktárgyaikat. Molnár Jánosné Zalai Julianna - aki „Gányó Julcsa" szerepével még a híres külföldi vendégeket is elkápráztatta - haláláig őrizte az író fényképét, szerepeit, jelmezes képeit.
A második világháború, a nagy világégés sok emberben elhalványította a Justh Zsigmondhoz kötődés erejét. Az újabb generációk már azt tanulták, hogy kivétel nélkül minden földesúr kizsákmányoló és ingyenélő volt.
Ez a magyarázata, hogy a II. világháborút követő években (1945-1950) olyan események is történtek, melyek méltatlanok és amelyek foltot hagytak a térség történetében, az emberek lelkiismeretén. Ezt igyekezett jóvátenni az 1953-ban induló Justh-kutatás, hogy az emberek igazságérzetét ébresztgetve erkölcsi rehabilitációban részesítse a meggyalázott Justh családot.
1951 őszétől 1955 nyaráig koptattam az igazi Alma Mater szerepét betöltő orosházi gimnázium padjait. Az iskola szellemének és kiváló tanárok egész sorát felmutatni képes tantestületének köszönhetem, hogy - sok diáktársammal együtt - már a legelső tanévben megízlelhettem a kutatás apró örömeit, a kötelező anyagon túli tájékozódás kívánatos „gyümölcseit". A tanulási lehetőség, a szellemi gazdagodás vonzása olyan erős volt bennem is, hogy éveken át nem tudtam eldönteni, mi érdekel jobban: az irodalom, a történelem, a földrajz vagy az idegen nyelvek, de közel állt hozzám a biológia is.
Kissé talán koravén módon, részben családi hatásra, de döntően Nagy Gyula mindentudó múzeumigazgató és intézménye segítségével, már mint Orosháza és vidéke „lokálpatriótája" fejeztem be az általános iskolát. Mindent elolvastam, megnéztem, amit tudtam, hogy ismerjem és büszke lehessek szülővidékemre, az én „világom közepére". (Ezt a világot nem volt nehéz később kitágítani.) Külön áhítattal forgattam azokat a helytörténeti és szépirodalmi alkotásokat, amelyek témája, mondanivalója Orosháza vidékéről szólt.
A „Táncsicsba" kerülve az iskola legjobb magyartanára, Elek László tanítványa lehettem a második osztályban. (Előtte a szintén nagyon igényes Révész Pál tanított.) Elek László az órákon is tett utalásokat a helyi és környékbeli irodalmi vonatkozásokra, egyfajta ifjúsági "kutató műhelyében", az iskola általa vezetett irodalmi szakkörében pedig a táji irodalmi hagyományok megismerése, búvár-lása volt az egyik fő cél.
Justh Zsigmond életét és műveit Elek László ismertette meg velem az 1952-1953-as tanév szakköri összejövetelein. Tudatosan, módszeresen készített fel arra, hogy a szűkebb tájból fakadt Justh-művek egykori hátterére, valóságalapjára vonatkozólag, meg főként a parasztszínházra tekintve önálló adatgyűjtést vállalhassak. Ehhez kölcsönkaptam tőle (és budapesti antikváriumjáró barátoktól) Justh csaknem minden kötetét. Úgy tudom, az akkor már nem Orosházán tanító dr. Mády Zoltántól, a népfőiskolai mozgalom országosan ismert személyiségétől is szerzett Justh-műve-ket kölcsönbe. A Válasz 1947-es évfolyamá-ból elolvastatta velem Kozocsa Sándor megalapozó tanulmányát a parasztszínházról, mintegy kiindulásul a szóbeli gyűjtéshez az akkor még élő hajdani parasztszínészek között.
Ma már nem tudom megmondani, mikor utaztam „ki" Szentetornyára az első tájékozódásra. Az „Orosháza Külső" megállóban le-szállva elindultam az evangélikus templom felé vezető főutcán, s megszólítottam a házak előtt álló, beszélgető öregeket. Kivétel nélkül hallottak Justh Zsigmondról és családjáról, de tudtak náluk idősebbeket, volt „majoriakat" is ajánlani, akiktől még több remélhető. Ez a kezdet (talán 1953 őszén) egyfelől biztató volt, másrészt még pontosabb előzetes felkészülésre indított, amelybe a korabeli orosházi újságok tanulmányozása is beletartozott. (Az Orosházi Újság 1882-től kezdődő, szinte teljes sorozatát éppen akkortájt vásárolta meg a Táncsics a kiadó nyomdász családtól, Veres Lajostól.) Térképeket, anyakönyveket is forgattam. A gyulai levéltárba - egy jó évtized múlva a munkahelyemre - Elek Laci bácsi vitt el.
A helyszíni, immár tájékozottabb emlékezés-gyűjtések legfontosabb, ma már megismételhetetlen részét (megmaradt feljegyzéseim szerint) 1954 ősze és 1955 kora tavasza között végeztem. Adatközlőim Szentetornyán, Gádoroson és (beköltözönként) Orosházán éltek. Ma már tudom, hogy még másutt is lett volna hasznos „informátorom", de mint érettségire készülő diáknak, nem volt elég időm, s nyaranta dolgoztam is.
Többnyire vonattal, néha kerékpárral közlekedve a következőkben felsoroltakat tudtam (általában vissza-visszatérve) felkeresni és viszonylag célratörően kikérdezni: Gádoroson Czombos Mihályt (szül. 1873) és nejét, Badár Rebekát (1877). Minden tekintetben, de különösen a parasztszínházra vonatkozóan ők a legautentikusabb adatközlőim. (1955. január 4-én voltam először náluk.) Szentetornyán Szentiványi Lajos közig, tisztviselő, Justh inasának, Szentiványi Istvánnak (1866-1947), „a falu ajándékának" a fia volt beszélgetőpartnerem. Édesapjától közvetlenül értesült.
A Justh-birtokról, a kastélyról, az ott folyó életről, Zsigmond szüleiről, az író temetéséről, vendégeiről stb. Ádász Lajos (szül.: 1881), Bor József (1882), Csapó József (1875), Zahorecz János (1881), Lövei (1886) tudott igen sokat.
A korabeli szentetornyaiakról Téren András, a nazarénus gyülekezet elöljárója tájékoztatott.
Orosházán Molnár Jánosné Zalai Juliannának a fogadott leánya, Csmeláné és Franyó Jusztika beható részletességgel és pontossággal ismertetett meg a parasztszínház széles körben dicsért „primadonnájának" az életével és egyéniségével. Csmeláné révén kerültem kapcsolatba Menner Tiborné Bálint Erzsébet tanítónővel, Justh Gyula fogadott leányával, akinek nagy forrásértékű levelét e kiadvány közreadja.
Azokat, akiktől egy-egy jó adatot, megerősítő közlést kaptam, itt nem tudom felsorolni. Együttesen azt írhatom róluk, hogy ötven-hatvan esztendő után igen jól, néha meglepő pontossággal emlékeztek. Többen elsorolták például Justh István vagy édesanyja születési és halálozási évszámait, nyilván az 1945 után eltemetett obeliszkről jegyezték meg, még a ledöntés előtti évtizedekben.
Az 1955 telén már kikerekedett szóbeli gyűjtés és a Justh-művek meg a sajtóforrások alapján 1955 kora tavasza körül tartottam meg az Elek László vezette szakkör tagsága előtt az első rendszerezett beszámolót. Dicsekvés nélkül mondhatom, jó visszhangja volt. Rögvest fel is merült, hogy a gyűjtés eredményét érdemes volna közzétenni. Laci bácsi megkeresése alapján ebben Nagy Gyula segített.
Az 1945-ben megalakult orosházi múzeum egy igen színvonalas tanulmányokból álló kötet kiadására készült, Gyula bácsi szerkesztésében az intézmény jubileumára - ügyesen kihasználva az országos mozgalmi kerek évfordulót. További csiszolás alapján „Justh Zsigmond életének és munkásságának emlékei Orosháza környékén" címmel 1955-ös évszám jelzéssel, de valójában 1956. január végén 450 példányban lemezről sokszorosított kötetben jelent meg beszámolóm. Voltak azonban olyan „osztályharcos" vezetők, akik nem tartották helyesnek, ha egy hajdani földesúr elismerést kap, nem értették meg a parasztszínház jelentőségét sem.
Az utólagos cenzúra működésbe lépett: Nagy Gyula tiltakozása ellenére az ilyen dolgokban „keményvonalasnak" számító Dumit-rás Mihály járási tanácselnök, a pártban nagy súlyú személyiség úgy rendelkezett, hogy dolgozatom csak azokban a példányokban maradhat meg, amelyek múzeumi cserepéldányként vagy más módon a „tudomány" szolgálatába kerülnek, a többi példányból ki kell vágni. A technikai végrehajtás szerencsére megmentett valamit: a kivágással Kiss János könyvkötőt bízta meg Nagy Gyula (aki maga is „félretett" egy csomó teljes kötetet) - s az 1948-ban méltatlanul félreállított szociáldemokrata politikus, Kiss János ismert és kedvelt engem. A műhelyébe vitt könyvekből gondosan kivágta ugyan a dolgozatomat, de abból vagy ötvenet ő is „félretett" nekem, s legalább annyit még el is osztogatott megbízható olvasóknak.
Dumitrás az ellenőrzéssel már nem törődött. Talán megkérdezte időközben író öcs-csét? Ezt máig nem tudom, de a „témát" megjegyezte magának. Az egész „kivágási" ügy szerencsémre helyi körben maradt, az egyetemre (ahol akkor már másodéves hallgató voltam) nem jutott el.
A korra jellemző cenzúra-história miatt, meg általában Justh Zsigmond megítélése dolgában Dumitrás Mihály valamikor 1962 első felében ismerte el, hogy tévedett. (Akkor már szegedi levéltáros voltam, s számára történeti adatokat nyújtottam.) Meghívott egy szombat délutáni beszélgetésre a hivatalába. Ott igen barátságosan közölte, hogy rosszul ítélt meg engem is, Justhot is, felejtsük el az ügyet, ha alkalom nyílik, jóvá kell tenni a dolgot.
Beszélgetésünk során kiderült, hogy utána olvasott a kérdésnek. Itt lehet a magyarázata annak, hogy az 1963. évi gádorosi nagy rendezvény politikai támogatását vállalta és teljesítette, s attól kezdve Orosházán és Gádoroson is megtört a jég Justh Zsigmond körül.
Szűk körre szorított első publikációm és annak sorsa felkeltette az érdeklődést Justh Zsigmond iránt. A Moldvay Győző szerkesztette Vásárhelyi Szó című folyóirat 1956. májusi, júniusi és júliusi számaiban „Emlékek Justh Zsigmond parasztszínházáról" és „Justh Zsigmond és az alföldi parasztság" cím alatt a gyűjtés fontosabb részét szívesen közölte. Az „Emlékek ..." szövege a Békés Megyei Tanács Oktatási Osztálya folyóiratszerű körlevelének 1956. májusi számában is megjelent (Elek Laci bácsi ajánlására), öt olyan képpel illusztrálva, amelyek közt ritkaságok is akadtak.
Az orosházi gimnázium szakkörében kapott indíttatásnak a későbbiekben is igyekeztem megfelelni. Egy franciául kiválóan tudó volt szegedi évfolyamtársam fordítását felhasználva az orosházi múzeum 1965-ben megjelent évkönyvében Justh és a századvégi agrár-szocialista mozgalom kapcsolatát és annak tartalmát mutattam be.
Gimnáziumi éveim gyűjtését átdolgozva újra közzétettem a Bibliotheca Bekesiensis c. bibliofil könyvsorozat Beck Zoltán által ösz-szeállított Justh-kötetben 1973-ban. A Békési Élet felelős szerkesztőjeként Elek László és már az 1930-as évek óta jeles Justh-kutató Gálos Magda tollából több fontos dolgozatot szereztem a folyóirat számára, s előmozdítottam Gádos Magda „Justh Zsigmond művelődéspolitikája" című fontos kis könyvének kiadását. Mindezeknek része volt abban, hogy a hetvenes-nyolcvanas években Justh tudományos és közművelődési megbecsülése, megyei ismertsége erősödött, hála a Gádoroson folyó következetes hagyományápolásnak is.
Ide tartozik az is, hogy az orosházi múzeum keretei között 1985-ben útjára indított megyei irodalmi múzeológia feladatai között a Justh-kutatás és bemutatás kiemelt helyet kapott. A belső szakmai felkészülés alapján az író halálának 100. évfordulóján már érdemi szerepünk lehetett.
Sikerült az Orosházára és Gádorosra tervezett emlékülést a Magyar Irodalomtörténeti Társaság központi programjába felvétetni, s az iránymutató tudományi Intézetének akkori igazgatóját, Bodnár Györgyöt megnyerni. A Szántó Kovács Múzeumban a centenárium alkalmából megnyitott kiállításon nemcsak az író pályája, munkássága szerepelt korszerű megvilágításban, hanem bemutathattuk a Justh-kastélyból a Jakabffy-család révén a Dunántúlra került bútorokat, a kastélyban készült Molnár C. Pál alkotásokat, feljegyzéseket is.
A gádorosi Justh-emlékszoba 1994-ben elkészült időszaki megvalósítását a megyei gyűjtemény éppúgy segítette, mint ahogy támogatja a 2000-ben megnyíló, méltó állandó kiállítást. Ezekben a munkákban közvetlen feladatokat láttam és látok el - tisztelettel gondolva elindító mesteremre, később nagyszerű munkatársamra, Elek László tanár úrra, aki már nincs köztünk.
Dr. Szabó Ferenc
 |
| Az irodalmi pályázat szövegének sajtóközlése |
Orosházi kezdeményezés 1962 őszén
1956 után is együtt dolgozott az a lelkes diákcsoport, melyet Elek László tanár úr toborozott és tartott együtt, hogy az emberi emlékezet homályából visszaidézze és az utókor számára megmentse a Justh Zsigmond író életéről és munkásságáról fennmaradt történeteket, személyes élményeket - elsősorban már csak a néhány élő „parasztszínész" vallomásaiból, a színi előadásokat látogató még élő pusztaszentetornyai, szentetornyai és gádorosi szemtanúktól.
A korabeli parasztszínházról készült sajtócikkeket, kézzel írott, féltve őrzött szereplapokat, megfakult, megsárgult képeket, leveleket, feljegyzéseket keresték meg ezek a fáradhatatlan fiatalok, akik megértették és átérezték Elek László tanár úr bíztató szavait.
A megszólaltatott szereplők, szemtanúk, a „keresztkomák" és „násznagyok" hozzátartozói, az emlékezők lelkesen osztották meg a hagyománygyűjtő diákokkal, tanárukkal a család titkaiként dédelgetett emlékélményeket.
Míg folyt a szorgalmas gyűjtőmunka, melyet a táj népének együttérzése és elismerése kísért, az illetékes pártemberek, tanácsi vezetők részben ellenezték, gátolták, részben érdektelenül szemlélték. Néhányan mégis azzal azonosulva segítették, támogatták a kezdeményezést. Így az orosházi járás néhány vezetője Justh Zsigmond születésének századik évfordulójára, a Justh-hagyományok ápolására, a Justh család erkölcsi rehabilitációjára dolgozott ki jubileumi terveket. A tervek megvalósítását támogatta s annak politikai hátterét biztosította az a Dumitrás Mihály járási tanácselnök (mint Darvas József bátyja), aki 1955-1956-ban még ellenezte a Justh-hagyományok feltámasztását, de belátta korábbi tévedését. 1962 őszi napjain a gádorosi származású M. Kovács István, az orosházi járás népművelési felügyelője Elek László javaslatára tájékozódó, véleményeket és állásfoglalásokat felmérő útra indult.
Elek László azt tanácsolta, hogy elsősorban azokat a településeket, külterületeket keresse meg, ahol valaha Justh Zsigmond járt, élt, és ahol szeretett bérlői, gányói (dohánykertészei) tanyásgazdái, legjobb dalosai, táncosai, citerásai, legtehetségesebb parasztszínészei éltek: Pusztaszentetornya, Justh-major, Eötvösmajor, Szentetornya-Gádoros (Bánfalva), Orosháza, Gyopáros területét.
M. Kovács István afféle véleménykutatást tartott, elsősorban a lakosság, a népművelők és a települések vezetői között, és feltérképezte a „hajlandóságot", az érdeklődést és a cselekvési, vállalási készséget egy ünnepi Justh Zsigmond-rendezvénysorozat kivitelezésére. Örömmel tapasztalta, hogy elzárkózást, ellenséges magatartást, ellenző véleményt nem talált sehol. Mindenütt egyetértés és felajánlás, együttműködés alakult ki. Ahol szerényebb volt a vállalás, annak az anyagiak hiánya volt az oka. Így alakult ki a rendezvények köre, helyszíne és programja.
A következő lépés volt a szervező, rendező szervek és személyek kiválasztása. Elek László tanár úrral M. Kovács István felkereste Szabó Pál járási TIT titkárt. Ismertették vele a térségben megszervezhető, irodalmi Justh Zsigmond-ünnepségsorozat lehetőségét. Szabó Pál egyetértett a programmal és vállalta a megyei TIT-titkár, dr. Krupa András és Halmágyi László megyei népművelési főelőadó felkérését.
Justh Zsigmond születésének 100. évfordulójára megkezdődött az első, széles körben szervezett megemlékezés, emlékhelyet létesítő irodalomtörténeti és hagyományőrző mozgalom. Ebben összefogtak azok a kis helyi csoportok, melyek nem csak az eddig mellőzött, olykor tiltott kutatómunkát, hanem a haladó hagyományok felelevenítését is vállalták.
Néhány hivatalos ellenvetés ellenére 1962. december első napjaira elkészült a Justh-ün-nepségek terve, forgatókönyve. December 11-én 14 órára hívták össze az első tanácskozást Orosházára, a Járási Művelődésügyi Osztály irodájába. Beszéljen erről az egykorú jegyzőkönyv, amelyet Szabó Pál vezetett, s amely a hallgatás megtörésének száraz, de fontos dokumentuma.
„Jegyzőkönyv
Felvétetett 1962. december 11-én 14 órakor a Járási Művelődésügyi Osztály irodájában.
Tárgy: A Justh Zsigmond-ünnepségek előkészítése
Jelen vannak: dr. Krupa András, a TIT megyei titkára, Halmágyi László, a megyei Művelődésügyi Osztály előadója, Elek László okleveles tanár, Zana János művészeti előadó, Kovács István járási népművelési felügyelő és Szabó Pál járási TIT-titkár
Az értekezletre meghívást kaptak még: Éliás György, a Hazafias Népfront titkára, Nagy Gyula, a múzeum igazgatója, Szabó Andor városi népművelési felügyelő és Feldmann József, a kultúrház igazgatója.
Az utóbbi 4 személy nem jelent meg. A jegyzőkönyvet Szabó Pál vezeti.
I. Kovács István járási népművelő felügyelő ismerteti az ünnepségek tervezetét.
A tervezet a következő:
1.) Ünnepi irodalmi est lesz: Gádoroson, Szentetornyán és Orosházán. 2.) Gádoroson a kultúrotthon Justh Zsigmond nevét veszi fel (névadás). 3.) Díszsírhely avatása Gádoroson. 4.) Orosházán a járási Könyvtár Justh Zsigmond nevét veszi fel (névadás). 5.) Kiállítás rendezése: Gádoroson és Orosházán a könyvtárban. 6.) Emléktábla felállítása Orosházán.
II. A tervezet megvitatása után az értekezlet résztvevői a következő határozatokat hozták.
1.) Az ünnepségek rendezőbizottsága:
Elek László tanár, Orosháza Dávid László ig., Szentetornya Pongó Bertalan nev., Gádoros Kovács István j. népm. f., Orosháza Szabó Andor v. népm. f., Orosháza Szabó Pál TIT titkár, Orosháza Seszták András könyvtár ig., Orosháza Zana János műv. ea., Orosháza
2.) 1963. február 16-án és 17-én három helyen rendezünk ünnepséget: Gádoroson, Szentetornyán és Orosházán.
Gádorosi ünnepi irodalmi est központi előadója Diószegi András elvtárs lesz. A felkérést a TIT megyei szervezete vállalta. Az irodalmi összeállítás előadását a gádorosi nevelők színjátszó csoportja vállalta. Az ünnepség időpontja: 1963. február 16-án szombaton 19 óra.
Szentetornyai ünnepi irodalmi est megyei előadója: Elek László (megyei) tanár lesz. Az irodalmi összeállítás előadását a Gádorosi nevelők színjátszó csoportja vállalta. Az ünnepség időpontja: 1963. február 17-én, vasárnap este 19 óra.
Orosházán az ünnepi irodalmi est előadója: Kovács István járási népművelési felügyelő lesz. Az irodalmi összeállítás előadását a Petőfi Művelődési Ház színjátszó csoportja irodalmi színpada vállalta. Felelős: Zana János művészeti előadó.
3.) A gádorosi kultúrotthon: Justh Zsigmond Kultúrotthon nevet veszi fel, és az 1963. február 16-i ünnepségen történik.
4.) Justh Zsigmond a gádorosi temetőben díszsírhelyet kap. A díszsírhely avatása az 1963. február 16-i ünnepségek előtt lesz, mégpedig délután.
5.) Az orosházi járási könyvtár: „Justh Zsigmond Könyvtár" nevet veszi fel. És ez 1963. február 17-i orosházi ünnepségen történik.
6.) Kiállítást rendezünk Gádoroson és Orosházán a könyvtárban. A gádorosi kiállítás megrendezéséért felel: Pongó Bertalan nevelő, Gádoros.
Az orosházi kiállítás megrendezéséért felel: Seszták András könyvtár igazgató, Orosháza.
7.) Tervezzük: Justh Zsigmond-emléktábla felállítását Orosházán.
A városi tanáccsal való megbeszélést a megyei TIT vállalta.
8.) Az irodalmi összeállítást: Elek László tanár és Kovács István járási népművelési felügyelő végzik.
A határozatok meghozatala után az értekezlet véget ért."
Ez volt az elfogadott elképzelés. Soroljuk föl máris, mi valósult meg belőle Gádoroson!
Justh Zsigmond emlékünnepségek
Időpontja: 1963. február 16.
Helye: Gádoros
Program: du. 15 órakor: Gyülekezés a pártbizottság székházában.
14 órakor: Koszorúzási ünnepség a teme tőben az író síremlékénél. A méltató beszédet tartotta: Szekeres János községi tanácselnök.
Majd a társadalmi szervek megkoszorúzzák a sírhelyet.
15 órakor: A művelődési otthon névadó ün nepsége.
Bella József járási vb-elnökhelyettes méltatta az író munkásságát.
A méltatás után Czombos Mihály, a volt parasztszínház egyetlen élő tagja leleplezte Justh Zsigmond író mellszobrát. Este 20 órakor: Díszünnepség a művelődési otthonban.
Az ünnepség díszelnökségében helyet foglaltak: Darvas József író, az írószövetség elnöke, Pataki László a TIT országos választmány irodalmi szaktitkára,
Dr. Krupa András a TIT megyei titkára, Bella József járási vb-elnökhelyettes, Szekeres János községi tanácselnök, Badár Bálint községi párttitkár, Hári József ált. iskola igazgató.
Justh Zsigmond munkásságát Diószegi András irodalomtörténész (Budapest) méltatta.
Közreműködött Szentpál Mónika előadóművész. (Egy Justh-novellát mutatott be.)
21.30-kor: A gádorosi nevelőtestület színjátszó csoportja előadta Moliére Botcsinálta doktor című vígjátékát. Az előadás szép sikert aratott.
Az ünnepi műsor 23 órakor ért véget.
Sajtóhíradások a Justh Zsigmondemlékünnepség előkészítéséről
Valami szép, nemes gondolat indult el a dél-békési tájon, s egyre szélesebb körben terjedt el a híre. A Békés Megyei Népújság, annak kulturális melléklete, a „Köröstáj" egyre több cikkben ismertette a rendezvények tervét, a Justh család érdemeit, Justh Zsigmond írói, kezdeményező törekvéseit, népszerűségét. Az 1963. február 10-én megjelent cikkekben ezt olvashatjuk: „A gádorosi öregek emlékezetében még elevenen él a földbirtokos Justh família emléke. E haladó szellemű család két tagja: Justh Gyula ellenzéki politikus és Justh Zsigmond író Magyarország neves emberei közé tartozott.
Justh Zsigmond születésének 100. évfordulója tiszteletére február 16-án nagyszabású emlékünnepséget rendeznek Gádoroson és Szentetornyán.Justh Zsigmond és családja hamvait nemrég vitték át a gádorosi temetőbe, ahol a község által adományozott díszsírhelyen emlékművet létesítettek a község nagy halottjának. A sírnál február 16-án 14 órakor koszorúzási ünnepséget rendeznek. Délután a művelődési otthonban névadó ünnepségre kerül sor, melyen leleplezik Nyári József tanító Justh Zsigmondról készített mellszobrát. Ezzel egyidő-ben nyílik meg a Justh-emlékkiállítás.
Este fél 8 órakor irodalmi emlékestet rendeznek, melyen Diószegi András irodalomtörténész tart előadást, közreműködik Szentpál Mónika előadóművésznő. Szünet után a helyi nevelőtestület színjátszóköre bemutatja Moliére Botcsinálta doktor c. háromfelvoná-sos vígjátékát. (Ez a mű szerepelt annak idején Justh Zsigmond parasztszínháza műsorán is.)
Az ünnepségen részt vesz Czombos Mihály, az egykori parasztszínház egyetlen élő tagja is, aki ma már 89 éves.
Február 17-én este Szentetornyán Elek László, a Szarvasi Felsőfokú Óvónőképző tanára tart megemlékezést Justh Zsigmond életéről és munkásságáról."
A Békés Megyei Hírlap február 12-i számában Pallag Róbert cikke jelenik meg „Emlékeiről mesél az első magyar parasztszínház élő színésze" címmel.
A Békés Megyei Hírlap 1963. február 17-i „Köröstáj" kulturális mellékletében jelent meg Elek László Justh-útmutató cikke „Justh Zsigmond" címmel - mindkettőt közreadjuk a következőkben.
Emlékeiről mesél az első magyar parasztszínház élő színésze
Justh Zsigmondra emlékezik Gádoros népe
(Tudósítónktól)
A XIX. század alkonyán a Viharsarok szívében csodát művelt Justh Zsigmond. Földbirtokos volt, író és a művészet szenvedélyes pártfogója. Ő alapította meg az első magyar parasztszínházat Gádoros határában, a Justh-major árnyas fái között 1892 nyarán.
Még él utolsó parasztszínésze: a 89 éves Czombos Mihály bácsi. Szívesen mesélt:
„Rendkívül népszerű ember volt Zsiga úr. Minden pénzét a színházra áldozta. A környék urai le is nézték ezért. A színigárdát közülünk, parasztfiatalok közül szervezte. A tehetsége-sebbekbül. Ki énekelt, ki táncolt, ki a Zsiga úr színdarabjaiban játszott. Én színészkedtem. A »Siralomház« c. színművében főszereplő voltam. Személyesen írta le mindenkinek a szerepeket, amit meg kellett tanulni, s felmondani néki. A felkészülés idején dupla bért kaptunk tőle! Egész ruhatárat rendezett be nekünk. Az előadásokat vasárnap délután tartottuk. A környék urasága, cselédsége ingyen nézhette a műsorunkat...
Egyszer Jászai Mari is megnézett bennünket, sőt még egy indus úr is! Zsiga úr barátja volt. A szünetbe Rácz Pali cimbalmozott, Rétes Mari meg népdalokat, kurucdalokat énekelt. Hej, de szép hangja volt, istenem...
Egyszer táncversenyt is rendezett Zsiga úr. A legjobb féritáncos: Makura János fekete bárányt, a legjobb lánytáncos: Rétes Mari selyemkendőt kapott ajándékba. Én egy tajték-pipát nyertem... Azután játszottuk még a Botcsinálta doktort, Képzelt beteget, meg angol vígjátékokat is. Zsiga úr nagyon szerette nevettetni a szegény embereket. Bált rendezett a kastélyban a cselédeknek. Kár, hogy korán meghalt. El akart vinni magával Franciaországba, mert nagyon szeretett. (Tanított franciául, még most is tudok egy mondatot.) Nem engedtek a szüleim... Kint halt meg, de hazahozták. Hallom, hogy díszsírt kap a családja az új temetőben. Szép, hogy ennyire becsülik. Megérdemli. Jó ember volt..."
Azt már Pongó Bertalan és Nyári József pedagógusok mondották el, hogy az emléktisztelő gádorosi nép most, február 16-án, Justh Zsigmond születésének 100. évfordulóján milyen ünnepséget rendez. Mert ünnepség lesz itt, egész falut megmozgató. Az új temetőben díszsírhelyet kap a Justh család és koszorúzásra kerül sor.
A művelődés otthonában - amely az úttörőcsapattal együtt felveszi ezen a napon a jeles népbarát nevét - a család emlékeiből kiállítást nyitnak. Itt helyezik el Justh Zsigmond mellszobrát, Nyári József pedagógus alkotását. Este a kis község tanítói előadják Botcsinálta doktor című bohózatát. A nézők között ott ül majd a darab egykori szereplője, az első magyar parasztszínház utolsó élő gádorosi színésze: Czombos Mihály bácsi is.
Justh Zsigmond
Orosháza közvetlen környéke Justh Zsigmondra emlékezik. Az emlékezés tüzét a jubiláns év szikrája lobbantotta fel, ugyanis száz évvel ezelőtt született Pusztaszenttornyán. Az utóbbi esztendők során lapunk többször adott teret, hogy bemutassuk „vékony csontú, halványbőrű, törékeny" - igazi századvégi - eszményi egyéniségét. Beszéltünk rövid életpályája legszebb eredményéről: a pusztaszentor-nyai parasztszínházról, melyben egyszerű, szegény parasztok, dohánykertészek (gányók) az ő irányítása mellett klasszikus görög drámákat adtak elő, Shakespeare-, Moliére-mű-veket és a korabeli divatnak megfelelően népszínműveket mutattak be szegény dolgozó társaiknak. Szóltunk spekulatív tervéről, az arisztokrata és a paraszti vér keveredésére alapozott csalóka eszményéről: a „Kiválás genezise"-nek gondolatáról, említést tettünk arról a szeretetről, amellyel különösen a dohánykertészek, s a szenttornyai, bánfalvi, csabacsűdi szegények, pusztalakók élete és tipikus történeteinek ábrázolása felé fordult.
Róla készített, hamarosan megjelenő hosz-szabb tanulmányok felvázolják majd 31 rövid évre terjedő életpályájának sok buktatóval terhes, osztálykorlátoktól szabadulni akaró útját. Itt nincs elég lehetőségünk ahhoz, hogy életműve egészét kritikai megjegyzésekkel illessük. Jubileumán reá emlékezve csak egyetlen mozzanatra kívánunk utalni, amely megítélése szempontjából jelentős szerepet játszik.
A XIX. századvég Békés megyei származású írójának megítéléséhez a legcsalhatatla-nabb próbakő az a magatartás, ahogyan az 1891-es orosházi, békéscsabai, csorvási és az 1894-es vásárhelyi Szántó-Kovács János-féle agrárszocialista mozgalommal kapcsolatban viselkedik. Justh szempontjából érthetően az első volt a fontosabb, hiszen a második arra az időre esett, amikor már közel érezte a halált magában. 1891. május l-jén sem volt ugyan otthon Szentetornyán. Akkortájt érkezett haza Magyarországra, Pestre, több hónapos téli külföldi útjáról, hol „tavasz verőfényét, napsugarát, gyógyulást keresve" bolyongott. Mire Szentetornyára hazaérkezett már tüzet okádtak a lapok az agrárszocialistákra, elítélték forradalmi megmozdulásaikat, gúnyos szavakkal beszéltek „piros kakasaikról", a nyomukban felgyújtott, pirosan égremorduló kazlak kísérteties éji lángjairól. Egyben mindannyian megegyeztek: nem gazdasági, társadalmi bajokban, hanem a „szocialista felbujtók" tevékenységében látták az okot s a nagy nyomor helyett a nép banksikkasztás tagadhatatlan tényében a szocialista agitáció kiinduló forrását.
Justh, ki szívesen időzött a munkások olvasóköreiben, hol nem egyszer felolvasást is tartott, s hova nem csak híres közgazdászokat, hanem legkedvesebb külföldi barátait is elvitte, s ki az Ifjúsági Kör számára fehér egyleti zászlót is adományozott, világosan látta, hogy a szegény parasztság forradalmi megmozdulása mögött voltaképpen a földbirtok egészségtelen megoszlása áll.
Szentetornyán, ahol több mint másfélezer lakosnak mindössze 1062 kataszter hold földje volt, bő alkalma nyílt arra, hogy megismerhesse az elégedetlenség valódi okát. A ,.Puszta könyve" című novellás kötetének egyik, csak franciául megjelent elbeszélése „A piros (vörös) kakas" elé ugyanis a következő magyarázó jegyzetet tette: „Orosháza több mint harmincezer lakosú hatalmas falu. Innen indult el az úgynevezett agrármozgalom, mely néhány év óta felkavarja a magyar Nagyföld földművelő lakosságát. Ennek okát mindenek előtt a termőföld helytelen elosztásában kell keresni. Valóban - mivel a középréteg csak jelentéktelen töredéket alkot - a földbirtoknak csupán két kategóriája létezik: a harminc hektárnál kisebb és nagyúri birtokok. Az elsőt maga a gazda műveli meg családja segítségével, szinte kizárólag a másodikon dolgoznak ipar hiányában proletárok. A gabonaárak csökkenése, gépek használata, a túlnépesedett megyékből jött mezőgazdasági munkások konkurenciája helyzetüket nagyon válságossá tette. A nagybirtokosok távolléte és egyes lelkiismeretlen intézők zaklatásai fokozták az elégedetlenséget. Így elég volt néhány szocialista felbujtónak megjelennie. Munkásegyletek alakultak és az első alkalomra az Alföld leggazdagabb része véres események színtere lett."
Justh megjegyzése amellett, hogy az egészségtelen birtokmegoszlásra mint eredendő okra utal, arra is rávilágít, hogy a „véres esemé-nyek"-ért a városi proletárok küldötteit, a „szocialista felbujtókat" teszi felelőssé. Azt olvassuk ki az idézetből, hogy Justh vagy a parasztság földhöz juttatásában, vagy az ipari fellendülésben látja a megoldást. „Nem forradalom kell - mondja ez a nézet -, nem a nép önálló kezdeményezésére van szükség. Felülről kell jönnie a reformnak, a segítségnek."
A piros kakas c. novella is elismeri a lázadás jogosságát, ugyanakkor ellenzi a forradalmi megmozdulást. Azt rajzolja meg, hogyan foglaltak állást a szentetornyai szegény parasztok vele szemben. Valójában két egymással ellentétes utat rajzolt meg: a mindenbe belenyugvás nazarénus útját és a fiatalság forradalmi lázadó törekvését. Régi és új, megszokott és csak most sarjadó eszmék csapnak benne össze egy családon belül.
„Én tudom mit fogunk tenni - mondja Gyuri, a nazarénus, öreg Madarász fia. A nép éhezik, a bánomosiakat és csorvásiakat nem szerződtették, az aratás mindenütt nélkülünk folyik. Orosházán több, mint ezer munkás van munka nélkül. Nincs más hátra, mint a bosszú, a jogos ellenállás. A vörös kakas felébredt. Tegnap kétszer kiáltott. Ma éjjel a laposi tanya két kazlát felgyújtották. Van még gyufa a zsidónál... és akinek nincs kedve éhen dögleni, gyorsan nő a kukorica néhány betyárt jól el lehet helyezni benne."
Gyuri, a forradalmár lelkű agrárszocialista, bátran vallja lázadó elveit. Nem törődik apja kiátkozásával, szerelme visszatartó szavával, megy a maga útján. Felbolydult leikével rohan a gazdag Zalai tanyájához, ő is felébreszti a „piros kakas"-t, s ott ég el a kazal tetején szerelmével együtt.
Bár a novella befejező képe az egyéni lázadás hiábavalóságáról szól, bár főhősének romantikus jellege, s a lezáró kép szentimentális kicsengése kissé bántó, mégsem gyengül a mondanivaló: Justh együttérzése a lázadóval.
Az igazsághoz tartozik az is, hogy a többi novellájában már nem ír ilyen megértőén az agrárszocialistákról. Megrettent az erőszaktól és a vértől? Nem tudni. Az azonban biztos, hogy kereste a megoldást, a nyomorból kivezető utat.
Ezért gondolnak rá szeretettel születésnapján, centenáriumán a gádorosiak. Ezért szállították be tetemét a gádorosi temetőbe, hogy ott az ifjúság gondjaira bízzák.
Elek László
Ui.: A „piros kakas" és a hozzá fűzött megjegyzések magyar szövegét dr. Szabó Ferenc szegedi levéltárostól kaptam. Ezúton is kifejezem érte köszönetemet.
Emlékezik egy hajdani hagyományápoló diák...
(Nagyapám emlékére)
Harmadikos gimnazista voltam, amikor tanárom, Elek László megkérdezte, lenne-e kedvem gyűjtőmunkát végezni. A beszélgetés során kitűnt, hogy éppen nagyapámtól kellene kérdezgetni a Justh-emlékkel kapcsolatban. Először nem akartam vállalni, mert előttem Szabó Ferenc már részletesen összegyűjtött mindent, lejegyezte, magnószalagra rögzítette. Laci bácsi bíztatott, hogy próbáljam meg, hátha újabb emlékek jutnak még nagyapám eszébe, hiszen az ember sok mindent elfelejt, s csak később jut eszébe. Ha kevés az új mozzanat, az is gazdagíthatja a Justh-hagyatékot, az is jelentős lehet később.
Magnetofonom nem volt, papírral, ceruzával indultam el Gádorosra (mi Szentetornyán laktunk) kerékpáron, hogy időhöz ne legyek kötve.
Nagyapám az utcai szobában ült az íróasztalánál, a pozdorja-kályha kellemes melege mellett újságot olvasott, nagymamám a konyhában foglalatoskodott. Nagyapám szorgalmas újság- és mindenolvasó volt.
Örült, amikor meglátott, s beszélgetni kezdtünk. Először szabadkozott, hogy már mindent elmondott Szabó Ferinek. Beszélgettünk, kérdezgettem. (Ismertem a már összegyűjtött anyagot.) Nem is vettem elő a jegyzetemet, attól tartottam, hogy ez zavarná a visszaemlékezésben. Amikor Justh Zsigmond franciaországi útjáról kérdezgettem, a készülődésről, a csomagolásról, mesélni kezdett, belelendült a beszédbe. Észrevétlenül is elmesélte, milyen volt az úr szobája. Ekkor vettem elő a jegyzetet, mert éreztem, hogy már nem fogja zavarni, a beszélgetés fonala nem szakad meg. Justh Zsigmond szobája bizánci stílusban volt berendezve, még bizánci trón is volt benne. Az ebédlő az indiai világot idézte. Volt a kastélyban kitömött krokodil, múmiafej is.
Az úr fiatalon, 22 évesen betegedett meg, a kor betegsége, a tüdőbaj támadta meg. Az orvosok mediterrán vidéken való pihenést javasoltak gyógyulásként. Így pihent Itáliában, Korzika szigetén, Algériában, Egyiptomban, Indiában, Franciaországban.
Ide nagyapám is elkísérte, ő is tudott franciául, de sohasem beszélt a családjában erről. Csak az I. világháborúban derült ki, hogy ért és tud ezen a nyelven.
A színházról sokat mesélt, felsorolta a szereplőket, a játszott darabokat, s éreztem, hogy örömét leli az emlékezésben. Később derült ki, hogy nagyapám kiemelkedő tehetségű táncos volt - erről „darázsderekú" nagymamám mesélt.
Sok újat nem tudtam összegyűjteni, de öröm volt hallgatni a visszaemlékezést.
Otthon elővettem a jegyzetfüzetemet, s próbáltam összefüggő szöveget összeállítani a szavakból, rajzokból. Azután végigolvastam,javítottam a stílusán, próbáltam nagyapám szavait visszaidézni. Még napok múlva is új kifejezések jutottak eszembe, s újra írtam a szöveget, arra törekedtem, hogy pontos legyen a visszaemlékezés. Hej, de hiányzott egy magnetofon!
Szabó Ferenc szerencsésebb volt, ő Topai Zoltán segítségével fel tudta venni a beszélgetést, a szalagot átadta a családnak. Én nemrég kaptam meg a magnetofonszalagot, bár a felvétel már elöregedett, szinte élvezhetetlen, de nekem kedves emlék, és őrzöm a nagyapám hangját.
Ezzel az úttal indult el lényegében a gyűjtőmunkám - s elkötelezettségem a hagyományok megőrzése mellett.
Dr. Zilahi Lajosné (Czombos Jolán)
Balatonfenyvesi levél a gádorosi Justh-ünnepség és -kiállítás rendezőjének
Menner Tiborné Bálint Erzsébet tanítónő, Justh Gyula fogadott lányának válasza
Amint az orosházi ünnep előkészítő tanácskozás jegyzőkönyvéből is kitűnt, Pongó Bertalan azt a feladatot kapta, hogy tervezze meg a gádorosi Justh-centenáriumi ünnepi rendezvényeket, az ifjúsági felvonulást, a „díszsírhely-avatást", a kultúrházi programot, a Justh-emlékkiállítást.
A fentiek előkészítésére levelezést kezdett a budapesti Kossuth Nyomda igazgatójával, hogy nyomdai termékek ingyenes legyártásával támogassák Gádoros Nagyközség Tanácsát és Kultúrházát, a településen tervezett Justh-ünnepségek sikeres megrendezését. A kérés 100 db plakát, 200 db meghívó és 1000 db Justh Zsigmond életéről szóló füzet ingyenes elkészítésére vonatkozott. (Iktatószám: 74/1963. Gádoros Község Tanácsa V.B.)
A Kossuth Nyomda igazgatója készséggel vállalta a kérés teljesítését. Igényesen bemutatja az ünnepi programot plakáton is. Levelezést kellett kezdeni azokkal a Gádorosról elköltözött személyekkel, akik Justh Zsigmond életével és munkásságával kapcsolatos képekkel, fényképekkel, bútorokkal, emléktárgyakkal rendelkeztek, hogy erkölcsi és anyagi felelősség vállalása mellett a kiállítás céljára és idejére bocsássák rendelkezésünkre ezeket.
A legjelentősebb levélváltás Menner Tibor-né Bálint Erzsébet tanítónővel, Justh Gyula fogadott lányával történt, aki egy sorozat fényképet küldött másolásra a Justh családról, melyet szintén a Kossuth Nyomda oldott meg ellenszolgáltatás nélkül.
Menner Tiborné levele nagy forrásértékű, őszinte vallomás a Justh családról és gádorosi emlékeiről. A levél melléklete az a hivatalos jótállás vállalása, melyben Menner Tiborné felsorolja a Justh család másolásra küldött képei egy részét, mellyel ő rendelkezett.
Íme a betűhív levél:
„Kedves Bercikém!
Levele igazán meglepett, de örömet is okozott. Egyrészt, hogy Magukról hírt hozott - és a község magatartásáról, az elhunyt Justh Zsigával szemben. Nem is gondolja milyen hatással volt rám, mikor a több mint száz éves park kiirtását láttam. Azután a családi sírkert, ahogy állt ott a kopár földön, majd aztán eltűnt teljesen a föld színéről. Ezt nem érdemelte meg az a család, aki igazán ragaszkodott a néphez. Ezt én tudom. Az én nevelő apám Justh Gyula maga volt a puritán egyszerűség és hazaszerető ember. Ebben a szellemben nevelt engem. Tőle sokat hallottam Zsigáról, aki abban az évben halt meg, mikor én születtem. A 2 testvér között több mint tizenkét év volt a korkülönbség. Zsiga édesanyjának volt a kedvence. Gyula bácsi fiatalon nősült és ő kapta Battonya mellett lévő Tornyát (Marcibányi birtok) Zsiga a Just-majorban élt, ez necpáli birtok volt (anyai részről). Édesapjuk Justh István több mint 30 évig teljesen vak volt Justh-majoron egy művész világ központja volt. Sok külföldi és hazai művész fordult ott meg. A parkban Stroblnak 2 szobra is volt,Toldi (egy orosházi parasztlegény volt a modell) és Jászai Mari mellszobra (Mika) Feszty Árpád festegetett ott, több képe is volt. Járták a falut az idegen művészekkel, bejártak „Kopog"-ba mai Szentetornya, cigányoltak. Löveinének, többek között kereszt komája volt. A keresztelőn bankókkal dugdosták tele a pólyakötőt, fölvételeket csináltak és küldték a párizsi lapokba. (Ezt Löveiné mesélte nekem.) Tanyájuk közel volt a Justh-majori iskolához. A paraszt klasszikus színdarab előadásokról biztos tud. Külön szárnyat építtetett a kastély végéhez. Az emeleten volt egy nagy hall, műterem és egy nagy fogadószoba. Ott voltak az előadások, ahol volt az ő lakosztálya különlegesen berendezve. Az egyik szobában volt egy üvegszekrény, múmiafej, réz és apró értékes ásatásokból nyert műemlékek. Állítólag a kastély egy részébe befalazták. Ez később történt volna. Rengeteg különleges dolog volt ott, amit Indiából, Egyiptomból hozott. Sokat utazott. Mikor beteg volt a tüdejével, akkor járt Indiában. Halála előtt megint ki akart menni, de csak Cannes-ba ért el. Iványi István volt akkor az inasa, már ölben vitte fel. Táviratoztak Gyula bátyjának, de késve érkezett. Két festő művésznő barátja volt vele (orosz és francia). Fiatalon halt meg - szerette a magyar népét. Jó kedélyű, víg ember volt. Az írói működését biztos jól ismerik. Mellékelem a még nálam lévő fényképet, ami vele összefüggésben van. Van pár bútorom is, amit ő is használt. Maguk is ültek a díványon Marikával, mikor Erzsébet napon nálam voltak. Az ő lakosztályának az egyik kis szobájában laktam. Gyerek és fiatal lány korom szünidejében ott éltem. Egy pár rajzot mellékelek, ami azért is érdekes, mert azokat Molnár C. Pál rajzolta (akinek az apja ott volt a bérlőnél pusztagazda). Nekem a Pali jó pajtásom volt.
Ez élet nagyon érdekes Bercikém!
A Justh-család abban a földben pihen, ahol az én tanítói kukorica földem volt, amit az utolsó évben, hogy Gádoroson voltam, saját kezemmel kapálgattam Némann Valikával. Könyvei voltak tőle, de valahogy elkallódtak ebben a zavaros világban, amiben éltünk. Maronyákéknak van egy pár műve. Én is tőlük kértem el, hogy felújítsam az olvasmányokat. Margitéknál, a hugoméknál is van talán valami rézvésés, ami Indiából való. Tudom ez a mozgalom magának sokat köszönhet - Wannai apósa is nekszusban volt Justh Zsigával -, beszélgettünk annak idején erről Wannaiékkal. Nagyon-nagyon örülök, hogy ez így történt, ahogy történt. Ez Gádorost még közelebb hozza hozzám. Én szerettem Gádoroson lenni, jók voltak hozzám a társaim, a gyerekek, a szülők. Csak szeretettel gondolok az ott töltött napokra.
Nagyon köszönöm a meghívásokat, ha nem volna olyan messze és tél, el is mennék, de lélekben ott leszek. Kívánom és remélem, hogy szép és bensőséges lesz ez a kis ünnepély. Nem tudok semmit a Justh-családról. János és Margit Aradon éltek (Justh Gyula gyermekei), mindkettő elvált és gyermektelen. Matild, Szi-tányiné egy fia hegedűművész, húsz éves korában halt meg. Matild anyámmal volt egyidős (95 éves volna, ha élne). Justh Elza, Ja-kabfyné - ott volt két fiú, azokról sem tudok semmit. A Kerepesi temetőbe szoktam kijárni nevelő apám sírjához, nemigen látok látogató nyomokat. Most is voltam karácsony és újév közt, két kis szerény félig elégett gyertyát találtam. Vajha nem tudom ki égette. Ő 1917-ben halt meg.
Bercikém ír e még verseket? Emlékszik, mikor együtt voltunk nyáron szolgálatban. Mária olyan kis komoly még? Hogy van Milike, jól megértik egymást az urával? Az édesanyjuk?
Hát milyen volt a tantestület? Már Erzsikén kívül nincs ott és magukon kívül senki, csak a Jóska, na és Pista bácsi a régiekből. Hatodik éve, hogy nyugdíjas és özvegy vagyok. Szép itt, főképp nyáron, én meg nagy vízimádó vagyok. Legkorábban és legkésőbben hagyom abba a balatoni fürdést.
Ezt a levelet elküldöm magának és a képeket majd hivatalosan.
Köszönöm, hogy gondolt rám és remélem, hogy a Justh Zsigáról elnevezett kultúrházból még sok szép és remek dolog fog kiindulni! Sok sikert szervező munkájukhoz. Szerettel üdvözlöm, Marikát csókolom. Budapest, 1963. 01. 21.
Erzsike néni"
Gádoros Község Tanács Végrehajtó Bizottságától 74/1963. Tárgy: Justh Zsigmond emlékünnepségre kiállítási tárgyak kölcsönzése. özv. Menner Tiborné nyugalmazott tanítónő Balatonfenyves
A Község Tanács Végrehajtó Bizottsága Gádoros községben rendezendő Justh Zsigmond-emlékkiállításra küldendő emlék tárgyak épségéért, megőrzéséért és azok visszajuttatásáért teljes erkölcsi és anyagi felelősséget vállal.
Gádoros, 1963. január 17. Vb nevében
(Szekeres János) Vb-elnök
Utóirat: Hivatalos iratunk másolatát azzal küldjük meg, hogy a kiállításra küldött tárgyak jegyzékével visszaküldeni szíveskedjék, a küldeményt pedig címünkre utánvétellel szíveskedjék feladni.
A küldött képek jegyzéke: Justh Zsigának fényképe a lakójával, J. Zs. fényképe egy huszárral, négy részletrajz Molnár C. Páltól, Justh-majori részletek, Justh Gyula fényképe (párbaj előtt). Justh Margit fényképe, unokahúga, képek, Czóbel Minka írónő, Feszti Árpádné, Szécsényi Andor egy másik barátja lakodalmának képe Nápolyból. Br. Eötvös József fényképe - a ,,falu jegyzője" c. regény írója. Justh Zsigmond fényképét ajándékképpen küldöm a Kultúrháznak, ahol a hegedű szót hallgatja.
Balatonfenyves, 1963. 01. 22.
(Menner Tiborné) volt gádorosi tanítónő
 |
| A budapesti Kossuth Nyomdában készült plakát az 1963-as ünnepségeket adta hírül |
Tudósítások a centenáriumi rendezvényekről
1963 februárja a Justh-hagyományok ápolásának szép seregszemléje volt, melyre úgy összegyűlt az érdeklődök sokasága, mint annak idején Zsiga úr előadásain.
Megjelent az irodalmi esten Darvas József, az Írószövetség elnöke, megyei, járási, községi vezető személyiségek sora, s az utolsó élő parasztszínész és táncos, Czombos Mihály is, aki leleplezte az író mellszobrát és meghatot-tan szólt élményeiről.
Czombos Mihály még megérte az író, a Justh család újratemetését, a Justh-örökség méltó rendezését, a Justh-emlékhelyek létrehozását, s alig egy hónappal az ünnepségek után csendesen elment, ahogyan élt, szerényen, szinte észrevétlen.
A Békés Megyei Népújság két tudósítását adjuk újra közre a következőkben:
Justh Zsigmondemlékünnepség volt Gádoroson
Justh Zsigmond író, az első magyar parasztszínház alapítójának születése századik évfordulója napján, szombaton emlékünnepséget rendeztek a szülőhelységével Szentetor-nyával szomszédos Gádoroson. A népbarát és reformista törekvést! író családjának a környéken volt birtoka. Justh Zsigmondnak és családjának a szántóföldek közt nyugvó hamvait nemrégiben átvitték a gádorosi új temetőbe, a község által adományozott díszsírhelyre, s a régi sírkő beépítésével emlékművet állítottak a falu hajdani nagy alakjának tiszteletére.
A jubileumi ünnepséget délután az emlékmű és a sír koszorúzásával nyitották meg. Ezt követően Justh Zsigmondról nevezték el a községi művelődési otthont. A névadó ünnepségen leleplezték a fiatal Nyári József tanító,a helyi képzőművészeti szakkör vezetőjének az íróról mintázott szobrát, s megnyílt a Justh Zsigmond életét és munkásságát bemutató emlékkiállítás.
A községi művelődési otthonban fél nyolc órai kezdettel irodalmi emlékestet rendeztek, melyen Diószegi András irodalomtörténész tartott előadást, és Justh Zsigmond műveiből Szentpál Mónika művésznő mondott el részleteket.
A műsorban a helyi nevelőtestület szlnját-szóköre bemutatta Moliére Botcsinálta doktor c. vígjátékát, amelyet annak idején Justh Zsigmond parasztszínházában is játszottak. Az ünnepségen ott volt a 89 éves Czombos Mihály, a hajdani parasztszínház ma már egyetlen élő, egykori szereplője is.
Elbúcsúzott az öreg színész
Hát véget ért az utolsó felvonás. Az öreg színész elment örökre pihenni.
Legendát őrzött, és gyönyörű emlékeket görbehátú gádorosi hajlékában a Justh Zsigmond író alakította első magyar parasztszín-házről, melynek színésze volt.
Czombos Mihály bácsi 89 éves korában, március 19-én meghalt.
Két hónapja sincs annak, hogy vallomásra kértük őt.
Szívesen mesélt, örült, hogy érdekel bennünket a pusztai színház története, élete. Meghatódottan szólott arról, hogy az emléktisztelő gádorosi nép méltó helyre emelte híres emberét, Justh Zsigmondot, akinek ő hajdanán inasa és színésze volt. Részt vett az író születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett díszünnepségen, s megnézte Moliére Botcsinálta doktor című bohózatát a kis község pedagógusainak előadásában. Az egész falu szeretete és rajongása vette körül az utolsó tanút.
A temetőbe - ahol Justh Zsigmond sírja domborul - utolsó útjára elkísérte a fél falu.
Véget ért egy értékes élet. A függöny legördült.
 |
| Az egykori sajtófotó a következő aláírással jelent meg: „A gádorosi temetőben a SZÖVOSZ elnöksége koszorúját Brachna János, a Bács megyei MÉSZÖV elnöke, a SZÖVOSZ elnökségének tagja és Bőle Dezső, a SZÖVOSZ osztályvezetője helyezte el Justh Zsigmond sírjánál. Az első parasztszínház alapítójának síremlékét a helyi párt- és tanácsi szervek, a termelőszövetkezetek vezetői, valamint az úttörők is megkoszorúzták." |
 |
| A parasztszínház kézzel írt színlapja |
Emlékezések
Közeledett 1963. február 16-a, Justh Zsigmond születésének 100. évfordulója.
Az orosházi járási népművelésügyi felügyelő hivatalosan felkérte a község vezetőit, az egyes feladatok végrehajtására kijelölt személyeket.
Köztudott, hogy Bánfalva és Gádoros népe szegény, szerény lehetőségek között élő közösség, de szíve tele szeretettel, tisztelettel mindazok iránt, akik a faluért, annak népéért, felemelkedéséért fáradoztak, mint egykor Justh Zsigmond is. Ezért vettek részt a Justh család exhumálásában és újratemetésében, a Justh-kiállításra könyvek, újságcikkek, emléktárgyak gyűjtésében, kölcsönzésében, adatszolgáltatásban. Az egykori parasztszínház színészeinek leszármazottai, a Czombos családok, a Wannai család tagjai előkészítették idős Czombos Mihály bácsival való elbeszélgetések, adatgyűjtések lehetőségét, hogy Topai Zoltán és Pongó Bertalan magnetofonszalagra vehessék az utolsó, még élő parasztszínész visszaemlékezéseit, fényképeket készítsenek a készülő kiállítás tablóira.
Megmozdult a falu népe, sokan ott álltak a havas esőben a Justh család sírja mellett, s még többen jöttek el az irodalmi estre, a kiállítás megnyitására, a szoboravatásra és a színielőadásra.
Éledezni kezdett az emlékezés parazsa a közöny és a felejtés hamva alatt.
Az 1962. december 11-i járási értekezlet forgatókönyve szerint Gádoroson a Községi Tanács Végrehajtó Bizottsága elfogadta a járási ülésen ismertetett feladatokat, rendezvényeket: a Justh család földi maradványainak felkutatását, exhumálását és díszsírhelyre való temetését. Ezt a feladatot Szekeres János tanácselnök kapta. A Justh-centenárium ünnepi műsorát, annak meghirdetését, a Justh-sírava-tásra való kivonulás megszervezését, az emlékkiállítás anyaggyűjtését és rendezését Pongó Bertalanra bízta a végrehajtó bizottság. Az esti emlékülés és az ezt követő színielőadás előkészítését Réka István igazgató látta el. Justh Zsigmond mellszobrát Nyári József készítette. Sok iskolai tanuló és felnőtt segítette a kiállítás anyaggyűjtését.
Szekeres János, a végrehajtó bizottság elnöke ma így emlékezik a 37 évvel ezelőtt történtekre:
„Justh Zsigmond író születésének 100. évfordulója alkalmából az akkori Orosházi Járási és Gádorosi Nagyközségi Tanács határozata értelmében az író és családja földi maradványait a gádorosi temető díszsírhelyén helyeztük el.
Akkor én tanácselnök voltam és az exhu-málást nekem kellett megszervezni, lebonyolítani. A tanács fizikai állományú dolgozóival és néhány lelkes pedagógussal társadalmi munkát szerveztem és elindultunk a Justh-majorba.
Ott megdöbbentő látvány volt, hogy a Justh család kis temetőjét meggyalázták, a sírok kovácsoltvas kerítéseit ellopták, a sírhantokat, a sírköveket leszántották. A park, a kastély, a sírkert nyomtalanul eltűnt. A sírokat úgy találtuk meg, hogy egy volt gazdasági cseléd, aki kertész volt a Justh-birtokon, megmutatta a helyet, ahol ásni kezdtünk. Azt hittük, hogy a négy sír kelet-nyugati irányban van egymás mellett. Több órai munka után jöttünk rá, hogy nem jó irányban ássuk a kutatóárkot,mert a sírok észak-déli irányú vonalon találhatók.
Az első napon az író édesanyja és édesapja hamvait, majd második napon az író és öccse koporsóit találtuk meg. Jó volt a munka menete, sokat segített az öreg kertész tájékoztatása is.
A második napon eredményesen fejeztük be a feltárást. A család földi maradványait kocsira rakva behoztuk a régi halottas házhoz. A harmadik nap az új temető díszsírhelyén temettük el közös sírban a négy koporsót.
A négy sírkőből csak egyet tudtunk hazahozni, mert a többi három össze volt törve. Az ép sírkövet állítottuk fel örök emlékül Justh Zsigmond írónak és családtagjainak.
A munkában részt vettek: Szekeres János akkori tanácselnök, Kovács Pál és Putnoki István tanárok, Csíki Imre fogatos, Michalik István öreg „kertész", Szűcs Sándor sírásó és a Justh-majori volt cselédek, a Tóth család is.
Szekeres János"
1963 tele gyakran próbára tette a dél-alföldi táj lakóit. A puszta határon maró, csontig hatoló szelek nyargalásztak. A fák, útszéli bokrok ágain sípokként fütyörészett a szél, s az utolsó kihunyó csillagok álmélkodva, hunyorogva nézték azt a néma csapatot, amelyik szélrohamoktól tépázva, olykor kocogva haladt az orosházi úton a Justh-major felé. Néhányan igyekeztek meghúzódni az út közepén haladó társzekér szélárnyékos oldalán. Korán indultak Gádorosról, hiszen rövid a téli nap, hamar sötétedik, és a kis csapatra nagy, nehéz munka vár. Gádoroson még mindenki a kocsin állt Csík Imre mögött, de a metsző hideg a Kovács-kanyar táján lekergette az embereket. A kocsin szerszámok: csákányok, lapátok, ásók, fejsze, kötélkötegek rázódtak a platón, és különös zenei kíséretet adtak a néma csoport menetének.
Szekeres János tanácselnök - Tóth András vb-titkár, Ivanics János, Rozsnyai Ferenc és Badár Bálint társaságában - körülnézve számba vette az embereket. Csendben követték az elől haladókat: Ivanics András, Hajdú Pál, Gombkötő József, Kovács Pál, Putnoki István, Pongó Bertalan, dr. Szabó Imre ügyvéd, Hajdú István, Varga István, M. Kovács István, Czombos János, de a többi csendesen haladó útitárs a ködössé váló tájon már nem volt felismerhető.
Kik voltak az úton némán haladó emberek? Gádorosiak, akik a hívó szóra elindultak, hogy a Justh-majori vasútállomástól északra, a jegenyesoros úttól nyugatra, a hatalmas szántóföld-táblában megkeressék, kutatóárkok segítségével a Justh család négy tagjának leszántott sírköveit, koporsóit, s exhumálás után a gádorosi temetőben díszsírhelybe temessék méltó, kegyeletes temetéssel a méltatlanul feldúlt, megsemmisített sírok alatt sejtett földi maradványokat. Átfagyva, megdermedve, botladozva járták be a szántóföldet, tanakodva, hogy hol is kezdjék a kutatóárok indítását, s milyen irányba. Több helyen kezdtek munkába, miközben néhány Justh-majori, tanyasi ember is előjött, ki kíváncsiságból, ki jószándékú segítőül. Közöttük volt Michalik István bácsi is, a Justh család utolsó kertésze, aki egy sárgult, szélein szakadozott rajzot szorongatott a kezében, Molnár C. Pál grafikáját, mely a sírkert egy kis részletét ábrázolta. Michalik bácsi tudta megközelítőleg kijelölni a kutatóárok helyét, irányát.
Közben az ég lassan beborult. Dél felé már alkonyainak tűnő idő kerekedett. Gádoros felől a műúton és a vasúti töltésen újabb emberek, fiatalok, felnőttek érkeztek, s egymást váltották a fagyos földben mélyülő kutatóárokban az önkéntes munkások. Dél tájon Gádoros felől vasúti pályamunkások haladtak Justh-major állomása felé javító munkát végezve. Szigeti József pályamester vezetésével csatlakoztak a havas, ónos esőben lankadó, a sáros földön csúszkáló gádorosiakhoz, akik az első leszántott gránit obeliszk tonnányi súlyú tömegét nem bírták rudakkal, kötelekkel kihúzni az árokból.
A segítőkész vasúti pályamunkás csapat segítségével így sikerült az obeliszket kihúzni mély árkából, ahová lelketlen emberek a sírkert megsemmisítésekor lebuktatták. Az első nap, mely a borulás és viharos idő miatt hamar véget ért, az első két sír feltárását és az obe-liszkek kiemelését tette lehetővé. Először a nagyasszony Justh Istvánná, született Pákoz-dy Matild koporsója szélén koppant az ásó. Tőle balra találtuk Justh Zsigmond író érckoporsóját, mivel a franciaországi Cannes-ból csak ón- és érckoporsóban lehetett vasúton hazaszállítani. Jobbra került elő Justh István koporsója.
A második nap sikerült a négy sír feltárása, az obeliszk kiemelése, és Gádorosra szállítása. Justh István (1821-1904), Justh Istvánná Pákozdi Matild (1826-1898), Justh Zsigmond (1863-1894), Justh Gedeon (1859-1872) -mind a négyen a gádorosi új temetőben nyugszanak, harmadnapon temették el őket közös sírba.
A hálás utókor jóvátette a parkokat, kastélyokat, sírokat feldúló barbárok gyalázatos tetteit, s 1963. február 16-án délután, a korán sötétedő időben, hózáporban adta meg a második, a rehabilitációs végtisztességet a necpá-li Justh család tagjainak.
A díszsírhelyet közel 300 úttörő dísznégyszöge vette körül, sok gádorosi polgár részvételével. A sírnál Szekeres János tanácselnök mondott gyászbeszédet, méltatva a Justh család érdemeit és Justh Zsigmond írói munkásságát. A Justh család újratemetésének szertartása a szervezetek és a lakosság koszorúinak elhelyezésével ért véget.
Így emlékszem azokra a napokra...
Azt hiszem, nincs olyan ember a földön, aki ne emlékezne szívesen fiatalkori élményeire, melyek lehettek felemelően szépek s ugyanakkor szomorúak is. Régi élményeink mélyen beivódtak sejtjeinkbe, emlékekké váltak, bármikor felidézhetjük őket.
Amit el szeretnék mondani, még gyerekkoromra nyúlik vissza, az 1950-es évekre. Nagyon szerettem hallgatni a felnőttek igaz történeteit, amikor a rokonság a téli időben esténként összejött, dohányt csomózni, kukoricát morzsolni.
Abban az időben a hírek szájról-szájra terjedtek, rádió sem volt a családban.
Nagyapám és édesapám világháborús történeit, nélkülözésük históriáját, s az életben maradásért folytatott küzdelmeik történetét mind magamba szívtam.
Természetesen a helyi eseményeket is ilyenkor vitatták meg. Ekkor hallottam először egy környékbeli földbirtokos családról, a Justh családról. Nagyapám nagy szeretettel beszélt róluk, hogy egyik fiuk írogatott, meg színházat csinált a parasztjainak. Elmondta, milyen szép, erdővel körülvett kastélyuk volt. Annyira szerették ezt a vidéket és az itt élőket, hogy a sírhelyük is itt van, illetve csak volt.
Múlt időben beszélt mindenről, mivel a Justh-kúriát kifosztották, széthordták, és ami a legszomorúbb: sírjukat a földdel tették egyenlővé.
Középiskolás koromban minden nap vonattal utaztam arra, sokszor eszembe jutott a gyermekkoromban hallott történet. Szememmel hiába kerestem a Justh-kúriát, maradványait nem láttam.
Sírjukat a Hajdúvölgyi-csatorna mellett csak egy kis domborulat jelezte.
Lám, milyen „hálás" tud lenni az utókor!
Tankönyveimben Justh Zsigmond író nevét, bátyja politikusi voltát egy mondat erejéig megtaláltam, de többet nem. Néhai történelem tanárom nyitotta fel a szemem e szűkszavúságra.
A Justh család haladó szellemű volt, fiuk, Justh Zsigmond elvei szerint a parasztság szellemi felemelkedésével megújulna, életképesebbé válna az akkori uralkodó osztály (1800-as évek vége felé). Természetesen az akkori politikai hatalom szemében ez elítélendő felfogás volt, sőt még a későbbi hatalom is igyekezett Justh Zsigmondot elfeledni, az írói munkásságával együtt, hiszen az író rövid élete erről szólt.
Szerencsére az idő nem ezt igazolta. Néhány lelkes ember szívében megmozdult valami, nem hagyva e nemes értéket elveszni.Nagyrabecsült tanáraim - Pongó Bertalan, Kovács Pál, Putnoki István és még jó páran -a helyi és környékbeli hagyományőrzők élére álltak, egy olyan kis csapatnak, akik az igaz emberi értéket - mint a hazaszeretet, a nemzeti kulturális értékek megőrzése, Magyarország felemelkedése és még sorolhatnám - a Justh családban igazolni látták.
Justh Zsigmond születésének 100. évfordulója 1963. február 16-án jó alkalom volt arra, hogy az író és családja végre felemelkedjen a rájuk kirótt méltatlan helyzetből: jeltelen sírjukból - a Hajdúvölgyi-csatorna mellől - kiemelték őket és a gádorosi temetőben, a puszta népe közé méltósággal eltemették, s ezzel adták meg a Justh családnak a végső tiszteletet.
Ehhez a munkához hívtak fiatalokat is, mivel nagyapám igaz története szerint már szívembe zártam a Justh családot, fiatalos hévvel, lelkesedéssel vettem részt Markovics Juli barátnőmmel az exhumálásban.
Igen hideg január végi nap volt ez akkor, 1963-ban, de a feladat még nagyobbnak tűnt, s feledtette a hideg okozta kellemetlenségeket.
Gyalogosan a vasúti sínek mentén közelítettük meg a helyszínt. A munka nem ígérkezett könnyűnek. A sár és a közben eleredt ónos eső még nehezebbé tette a csapat dolgát.
Jól a délutánban jártunk már, amikor a család hamvai előkerültek.
Emlékszem, Justh Zsigmond díszmagyarban, karddal az oldalán látta meg ismét e földi világot. Meghatározó volt további életemben ez a pillanat!
Emlékszem, mily döbbenet ült az arcokon, látva Isten hatalmát, erejét!
Szívünk körül a melegség feloldotta e döbbenetet, hiszen mégsem sikerült a gonoszkodó erőknek egy tiszteletre méltó családot elfeledtetni. Lám, milyen hálás is tud lenni az utókor!
Azóta eltelt 37 év!
A gádorosi temetőben van egy síremlék, a Justh családé, ahová szabad bármikor virágot tenni.
Van egy utcánk, egy kultúrházunk - az ő szobrával, Justh Zsigmond nevével. Van egy nagyszerű tanárunk, aki ápolja, gondozza a Justh-nevet, remélve, ha a felnövekvő ifjúságot megkérdezi valaki - ki volt Justh Zsigmond? - tudni fogja, mit válaszoljon. S marad a remény, hogy a Justh család története itt nem ér véget!
Kuruncziné Prozlik Julianna
1963. február 16-ra emlékezem...
Az elmúlt napokban szülőfalumban, Gádoroson jártam. Utam nem a rokonokhoz és a jó barátokhoz, hanem a temetőbe vezetett. Sajnos, sok emlék köt oda.
A temető útjain sétálva, gondolataim a régmúlt időkben kalandoztak. A fiatalságom, a múlt sok-sok emléke elevenedett meg előttem. Miközben gondolataim szabadon szálltak, lábam földbe gyökerezett: Justh Zsigmond fekete sírkövét láttam magam előtt.
Több mint 37 év múlt el azóta, mégis jól emlékszem mindarra, ami 1963-ban történt. Az általános iskola nyolcadikos tanulói voltunk akkor. Szerettünk iskolába járni, mert nemcsak tanítottak, hanem emberséggel neveltek bennünket. A szórakozás, a szabadidő kulturált eltöltése a diákok számára nem elméleti kategória volt. Az iskolában érdekes délutáni szakkörök működtek.
Mindenkinek módja és lehetősége volt a tananyagnál szélesebb körű ismeretek elsajátítására. Jómagam is nagyon sok mindenben vettem részt. Az a közösség, az a szervező pedagógus társadalom olyan vonzerőt jelentett akkor, amely ma már csak emlék. Az irodalmi színpadi próbákon és előadásokon, vagy a néptánccsoportok munkájában egyaránt szívesen vettünk részt.
Magyartanárom abban az időben Pongó Bertalan volt. Az ő egyénisége különösen nagy hatással volt rám. Tőle hallottam először Justh Zsigmond nevét. A Justh-majorról és a Justh családról voltak ugyan ismereteim, de magáról az íróról és a parasztszínházáról keveset tudtam.
A szülőföld mindenkinek sokat jelent, büszke rá, de különösen akkor, ha annak hírességei, nevezetességei vannak. Justh Zsigmond személyisége miatt a falumat még többre tartottam.
Büszke voltam és vagyok ma is, hogy innen, a magyar pusztáról indult Justh Zsigmond életútja, és rendszeresen ide tért vissza Kielből, Zürichből és Párizsból.
Tanáromtól sok mindent tudtam meg róla; többek között azt,
Miközben állok a sírkő előtt, eszembe jut az a februári nap, amikor Justh Zsigmond újratemetése megtörtént.
A Justh család a község új temetőjében méltó díszsírhelyet kapott. A készülődés már hónapokkal korábban elkezdődött. Bennünket, az általános iskola utolsó évfolyamos tanulóit, jobban megmozgatott a felkészülés, mint az alsóbb osztályba járó társainkat. A ki-hantolás, az újratemetés és az azt követő események a faluban már önmagukban is nagy eseménynek számítottak.
A februári hideg, a tél végi hóesés ellenére több százan vettünk részt a sír avatásán és az azt követő koszorúzáson. A meghatottságtól átitatva tisztelettel hallgattuk Szekeres János tanácselnök Justh életéről szóló krónikáját. Közben irigykedtünk azokra a kiválasztott gimnáziumi tanulókra (köztük rajvezetőmre, Markovics Juliannára), akiknek megadatott, hogy Justh-majorban az író sírjának feltárását is végignézhették.
A temetésen az akkori úttörőcsapat valamennyi raja és őrse képviseltette magát. A nemzeti zászló mellett a csapatzászlót és a kisebb egységek zászlait is kivittük a temetésre. A közösségi szellemen kívül a kíváncsiság is jó mozgatórugó volt. Természetesnek vettük, hogy az időjárással dacolva ott legyünk. Ma már tudom, hogy nemcsak ez és a külsőség volt a fontos, hanem az a belső tartalom, amit nekünk ez az esemény jelentett.
A kegyeleti megemlékezést követően került sor a koszorúzásra. Mindent természetesnek és magasztosnak éreztünk, pedig előre meghatározott forgatókönyv szerint történtek az események.
A 14 órakor kezdődött síravatást és koszorúzást követően a tömeg egyre nőtt.
Emlékszem, amikor a Tóth asszony-féle házba átvonultunk, már többen kívül is rekedtek. Ott 16 órakor folytatódott az évfordulós eseménysorozat. Rövid életrajz-bemutatás után a művelődési otthon névfelvételére került sor, ezt követően pedig felavatták a névadó Justh Zsigmond szobrát.
Nekem szerencsém volt, az első sorban álltam, amikor a volt osztályfőnököm, Nyári József tanár úr által alkotott mellszoborról lehullott a lepel. Közvetlenül mellettem a szobor leleplezője, Czombos Mihály bácsi állt. Az idős, igazi magyar arcvonású parasztember szemébe könny szökött, amikor meglátta a szobrot. Hosszan elmerengve nézte, majd megszólalt:
- Mintha csak a fiatalurat látnám. Ezek az arcvonások, ez a megjelenés visszahozta őt.
Közben sírással küszködve belülre nyelte a könnyeket.
Tekintetem felváltva hol a Justh Zsigmondszobron, hol Czombos Mihály bácsi arcán pihent meg. Megható pillanatok voltak. Előtte nap mint nap találkoztam Miska bácsival, hisz egy utcában laktunk. Ezen a napon rádöbbentem, hogy eddig csak felszínesen ismertem őt. Ennek az embernek nagy lelke van! Őszinte és igaz tisztelettel gondol még ma is volt gazdájára, aki a fiatalságát is jelentősen befolyásolta. A parasztszínház ennek az öregembemek sokkal többet jelentett, mint annak, aki csak hallomásból tud róla. Ő maga a 89 évével volt a parasztszínház utolsó élő tanúja.
A szoboravatást követően emlékkiállítás nyílt. Még ma is tisztelettel gondolok azokra az emberekre, akik nem kevés utánajárással elintézték az újratemetést, s emellett egy olyan színvonalas kiállítást is összeállítottak, amilyet a falu lakossága addig sohasem látott. A kiállítás anyagát rendezetlenül részben már ismertük, de igényesen összeállítva és bemutatva itt láttuk először. Ekkor fogadtam meg, hogy antikváriumokat járva igyekszem minél több Justh Zsigmond művet beszerezni. (Sajnos, ez csak részben sikerült.)
A mély érzelmeket megmozgató események után, este fél nyolckor a Kossuth utcai ifjúsági házban a megemlékezés-sorozat irodalmi emlékesttel folytatódott. (Ezt az épületet időközben lebontották, a jelenlegi Polgármesteri Hivatal előtti területen állhatott.) Az emlékesten Diószegi András irodalomtörténész tartott előadást, Szentpál Mónika előadóművész közreműködésével. A megemlékezéssorozat méltó befejezése volt a község tanárai, tanítói által előadott színdarab. Moliére Botcsinálta doktor című bohózatát vitték színre. Ezt a három felvonásos vígjátékot annak idéjén Justh Zsigmond laposmajori parasztszínházában az író irányításával játszották az odalátogatóknak.
Ebből a kis visszaemlékezésből is látható, hogy Gádoros fáradhatatlan személyiségei méltó ünnepségsorozatot állítottak össze Justh Zsigmond születésének 100. évfordulójára.Azóta is, ha utam a gádorosi új temetőbe vezet, egy-egy percre megállok a Justh család díszsírhelyénél, és mindig tisztelettel gondolok a táj nagy szülöttére, Justh Zsigmondra, valamint mindazokra a földijeimre, akik emlékének a fennmaradásáért és ápolásáért dolgoztak és dolgoznak.
Tóth László
 |
| A Révai Testvérek kiadásában megjelent |
A község vezetői, a kultúrház igazgatója, a közművelődésben résztvevők csoportja 1963-ban abban állapodtak meg, hogy a haladó hagyományokat, a vidék, a község kiválóságainak tiszteletét ápolni, ébresztgetni kell halottak napján, a helytörténeti események évfordulóin a tisztelet és a kegyelet virágait el kell helyezni az emlékhelyeken.
Ennek jegyében a Justh Zsigmond Művelődési Házban Kiss Imre, a kultúrház igazgatója irányította, szervezte a megemlékezéseket. Összetoborozta a falu felnőtt lakossága közül a daloskedvű, fiatal korukban is szívesen szereplő gádorosiakat. Megalakította a dalkört, melynek tagjai különféle községi rendezvényeken, dalosversenyeken, székely-magyar találkozókon, Justh-emlékesteken szólóénekesként és énekkarral felléptek. A nézőközönség örömmel fogadta, lelkes tapssal jutalmazta az énekeseket.
Kis Imre a régi hagyományok felelevenítésére a citerázni tudókat, zenélni vágyókat is a kultúrházba csalogatta. Így bővült a hagyományápoló rendezvények kísérő műsora. Pengett a citera, szólt a zene, zengett a dal és tapsolt az elragadtatott közönség, mint .Zsiga úr" estjein régen. A falu kulturális életének állandó résztvevői voltak a vonós, fúvós zenészek, akik a zenés ébresztőkön, az állami és községi ünnepségeken, vidám táncos rendezvényeken kitartóan helytálltak. A műsoros rendezvények közül kiemelkedtek a Justh Zsigmond-évfordulók. (Közös megállapodások alapján az 5 és 10 éves évfordulók alkalmával tartottunk emlékesteket; és az 1968-as, 1974-es, 1978-as, 1983-as, 1988-as esztendőkben is.)
Az évtizedek során sajnos egyre többen távoztak az élők sorából, gyakran csökkent az énekesek, zenészek, citerások száma, de újak is jelentkeztek, hogy segítsék a dalos, zenés hagyományok ápolását. Méltók rá, hogy legalább nevüket megőrizzük, feljegyezzük, őrizze a falu szeretete őket is, mint köztiszteletben álló embereket, ha már sokan, sajnos nem lehetnek közöttünk:
 |
A Községi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1972. június első napjaiban felkérést kapott a Békés Megyei Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet Elnökétől, hogy a IV. Országos Justh Zsigmond Szövetkezeti Színjátszó Napok rendezéséhez adjon segítséget. Az országos rendezvényre Szarvas város újratelepítésének 250. évfordulója és az 50. Nemzetközi Szövetkezeti Nap alkalmából kerül sor. A szövetkezeti színjátszó csoportok -Justh Zsigmond parasztszínháza nyomán haladva, annak szellemében - június 30-tól július 2-ig Szarvason, Orosházán, Gádoroson, Hunyán és Csabacsűdön tervezik megtartani országos vetélkedőjüket.
Gádoros vezetőit és lakosságát nemcsak házigazdának kívánják felkérni, hanem arra is, hogy a találkozó keretében tegyék lehetővé a SZÖVOSZ, a megyei szövetségek, a kultúr-csoportok vezetői számára Justh Zsigmond sírjának megkoszorúzását, tisztelgést az ország első parasztszínházát létrehozó író emlékműve előtt. Felkéri a helyi szerveket is a koszorúzáson való részvételre, valamint egy helyi személyt, aki Justh Zsigmond írói és színháztörténeti tevékenységét méltatja és a koszorúzást levezeti. A község vezetői készséggel teljesítették a felkérést és 1972. július l-jén 15 órai kezdettel kitűzték az ünnepi megemlékezés és koszorúzás időpontját.
Szép napsütéses nyári délután volt, amikor a SZÖVOSZ, a MÉSZÖV, a helyi szervek vezetői, a vecsési, nógrádmarcali, tápiószecsői, kiskunlacházi, tokaji, domonyi, sarkadi, tápió-szentkereszti, szentlőrinci, jászberényi, jász-kiséri, hevesi, ricsei, zákányszéki, nagykállói, kisbérapáti színjátszókörök vezetői, a helyi lakosok némán várkoztak a nagy névadó sírja körül.
A községi előadó, Pongó Bertalan méltatta Justh Zsigmond írói, színházalapító tevékenységét, jelentős kezdeményezéseit, majd a forgatókönyv szerint segítette lebonyolítani az író sírjának koszorúzását. A IV. Országos Justh Zsigmond Szövetkezeti Színjátszó Napok háromnapos eseményeiről a „Szövetkezet" c. lap riportere fényképekkel illusztrált cikkben számolt be. De nemcsak Gádoroson fordult egyre inkább a figyelem a hamar elfelejtett író felé. Valami megmozdult, valami szép törekvés kezdett egyre szélesebben kibontakozni.
Elek László tanár úr és egykori kutató „diákjai" folyamatos, fáradhatatlan úttörői voltak a Justh-kutatásnak. Kutatásaikról, feljegyzéseikből a közvélemény érdeklődését kiváltó cikkeket írtak. Így jelent meg a Magyar Nemzet 1974. augusztus 7-i számában Környei Elek: A szentetornyai park című cikke szomorú képet festve „a magyar Tolsztoj" otthonának pusztulásáról.
Színháztörténetet kiegészítő az a három oldalas, részletes elemzése Elek László tanárnak és Justh-kutatónak az Élet és Tudomány című tudományos hetilap 1978. március 24-i számában „Justh Zsigmond parasztszínháza" címmel, amely Gálos Magdával együtt hiteles képet ad az eddig ismeretlen „parasztszínházról". Tovább bővítik a Justh Zsigmondról eddig alkotott képet dr. Szabó Ferenc múzeumi főigazgató gondosan kidolgozott, Justh Zsigmondról szóló cikkei.
Új, eddig még fel nem tárt, nem ismertetett, s csak kevéssé érintett oldalról vizsgálódva írja cikkét Koszorús Oszkár az 1978. május 21-i Orosházi Népújság Köröstáj kulturális mellékletében „A műpártoló és műgyűjtő Justh Zsigmond" címmel. Azt a Justh-ot állítja elénk, aki valóságos múzeumot varázsolt szeretett otthonából.
Hasonló meleg szeretettel, emberi együttérzéssel méltatja Justh Zsigmond kiemelkedő szerepét, sorsa tudatos vállalását Koszorús Oszkár orosházi (szentetornyai) Justh-kutató az Orosháza és Környéke című lap „Napraforgó" próbaszámában 1991. május 29-én, „Egy földbirtokos család kiemelkedő tagja Justh Zsigmond" címmel.
Sorolhatnánk tovább a térség Justh-kutatói-nak megjelent cikkeit, füzeteit, könyveit, hiszen ezen a téren is utolérhetetlen gazdagságú Elek László akadémiai tanár úr életútja. (Három jubileum (1991), Meditációk Justh Zsigmondról az emberről és az íróról (1997) stb.
Időközben Gádoroson sem állt meg az élet, mert mint már említettük, a Justh Zsigmond Művelődési Házban az 1968-as, 1978-as, 1983-as, 1988-as években rendezett emlékesteken a régi hagyományos keretben, dalos, táncos, citerazenés kísérőműsorral méltatta Kiss Imre kultúrházigazgató Justh Zsigmond író életét, munkásságát és kulturális örökségét.
Egy-egy közéleti ember távozása, nyugállományba vonulása mindig érzékeny veszteség. Így történt ez a Justh Zsigmond Művelődési Ház igazgatójának, Kiss Imrének nyugállományba vonulása után is. A rendszerváltás ebben az időszakban tette sok helyen kétségessé a közművelődés ügyét. Emiatt jelentkeztek Fábri István polgármester gondjai, hogy kikkel oldhatná meg a helyi közművelődésügyi feladatokat.
Nem maradt segítőtársak nélkül. Pongó Bertalan nyugdíjas pedagógus - segítőtársával, feleségével - hosszú távú közművelődési, közéleti tervet készített 1992-ben, az 1993-tól 2001-ig tartó időszakra. 1993 tavaszán ismertette Fábri István polgármesterrel, s javasolta, hogy a javaslattervet terjesszék a képviselőtestület elé jóváhagyásra.
A javaslattervet Gádoros Nagyközség Képviselőtestülete 1993. június 22-i ülésén vitatta meg és részben elfogadta. Megbízta a terv végrehajtásával a javaslattevőt, hogy a hosszú távú terv évenkénti rendezvényeit szervezze s a végrehajtást segítse. A polgármester és a javaslattevő megállapodott, hogy minden hétfő reggel találkozva értékelik az előző héten végzett munkát, s a következő hét feladatait meghatározzák.
A hosszú távú cselekvési terv két legfontosabb alapeleme volt a Justh-emlékbizottság és a Hagyományőrző és Faluszépítő Egyesület létrehozása.
A Justh Zsigmond-emlékbizottság 5 taggal alakult meg, a képviselőtestület Kurdiné Bárdos Piroskát elnökül, Kun Jánost tagként delegálta, míg a Hagyományőrző és Faluszépítő Egyesület három tagot, Fábri Istvánt, Kovácsné Héjjas Veronikát és Pongó Bertalant jelölte. Sajnos, ez a bizottság a három utóbbi tag tevékenységével működött alakulásától kezdve.
1993. október 12-én 21 taggal alakult Hagyományőrző és Faluszépítő Egyesület. Az alakuló ülésen az egyesület elnökéül dr. Proz-lik László községi állatorvost választotta meg.
Anyagi alapok hiánya miatt a képviselőtestület a javaslatterv több fontos részét akkor elutasította - így az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékművének emelését, a községtörténeti szerkesztő bizottság megalakítását és a részletes községtörténet megírását, kiadását.
Az intézkedési tervek megvalósításához az intézményekkel való tárgyalásokat - múzeumokkal, könyvtárakkal, felkérendő előadókkal, zsűritagokkal, iskolákkal - Fábri István polgármester, dr. Prozlik László egyesületi elnök és Pongó Bertalan folytatta.
Segítséget kaptunk terveink megvalósítására a békéscsabai és orosházi múzeumoktól, az Orosházi Üveggyártól, az Orosházi Táncsics Gimnáziumtól, az Orosházi Városi Könyvtártól, a Nagyszénási Czabán Samu Általános Iskolától, a szentetornyai iskolától, Elek Lászlótól, Koszorús Oszkártól, Nagy Lászlótól, dr. Zilahi Lajosnétól, Somi Éva tanárnőtől.
Így készítettük elő a Justh-emlékévet, annak egyes rendezvényeit, előadásokat, irodalmi pályázatot, vetélkedőt, vers- és prózamondó versenyt, megemlékezéseket, kiállításokat, a községi címer tervezését, a községzászló avatását, a zászlószög-akciót, emléktábla-,emlékmű-avatást. Az előkészületekről a megyei sajtó is tudósított Vass Márta tollából, Íme:
Justh Zsigmondra emlékeznek
A lakosság szélesebb rétegeinek megmozgatása érdekében újraszerkeszteni és terjeszteni kezdtük a Gádorosi Híradót.
Vass Márta
A Gádorosi Híradót közéleti havi lapként 1991. január l-jétől, Gádoros Nagyközség Önkormányzata adta ki.
A közéleti havilap szerkesztősége a nagyközség Polgármesteri Hivatalában működött, 1000 példányban jelent meg két évfolyamon át. Közérdekű cikkeivel, híreivel került az olvasókhoz. Az időközben megszűnt híradót mind a lakosság, mind a helyi szervek, intézmények hiányolták. A közéleti havilap újraalapítása, folyamatos szerkesztése ismét időszerűvé vált. Jelentősen hozzájárult ehhez a helyi önkormányzat egyik határozata, mely a haladó helyi hagyományok szervezett felelevenítésére, egyéves távlatú községi emléknaptár intézkedési tervében kapott formát.
A Gádorosi Híradó 1993. november l-jével ismét megjelent, mint próbaszám. A lapot Gádoros Nagyközségi Önkormányzat Képviselőtestülete és a Hagyományőrző és Faluszépítő Egyesület alapította. Felelős szerkesztője Varga József, felelős kiadója Fábri István polgármester lett. A Gádorosi Híradó azóta is megjelenik.
Jelenlegi felelős szerkesztője Lőrincsikné Molnár Éva, felelős kiadója dr. Prozlik László polgármester.
Nem várhattunk 1994. január l-ig, hogy a Gádorosi Híradót teljes évfolyamként indítsuk, mert a Justh-emlékév eseményeire rá kellett irányítani a közfigyelmet. Ezért 1993. november első napjaiban jelent meg a Gádorosi Híradó - természetesen különszámként. Így indult a Justh Zsigmond-emlékév cikksorozata, melynek rendeltetése az volt, hogy a méltatlanul mellőzött, időközben el is felejtett írónak méltó elégtételt adjon halálának 100. évfordulója alkalmával a kegyeletes megemlékezések, méltatások sorozatával.
A havonta megjelenő sorozat, melyet Pongó Bertalan szerkesztett, az alábbi címek alatt ismertette meg az utókor emberével Justh Zsigmond életét és életművét:
A cikksorozat 1993 novemberétől 1994 novemberéig, az író halála centenáriumának emléknapjáig, illetve az emlékév értékeléséig tartott. (Átdolgozott formában e kiadvány első részének az alapja lett.)
A Justh-emlékév végleges és teljes tervét, a rendelkezésre álló irodalmi anyagot, iratokat, levél-másolatokat, könyveket, fotó- és képanyagot tanácskozáson vizsgálta át és hagyta jóvá a polgármesteri hivatal tanácstermében összeülő irányító stáb.
Jelen voltak: dr. Szabó Ferenc, a Békés Megyei Múzeumok igazgatója Dr. Hévvizi Sándor, az Orosházi Szántó Kovács Múzeum igazgatója Fábri István, Gádoros nagyközség polgármestere Dr. Prozlik László, a Gádorosi Hagyományőrző Egyesület elnöke Kovácsné Héjjas Veronika, a Gádorosi Általános Iskola igazgatóhelyettese Kozmer Imre, a Gádorosi Általános Iskola igazgatója Pongó Bertalan Justh-emlékbizottsági tag Putnoki István nyugdíjas tanár A jóváhagyott terv alapján valósult meg a rendezvények sora, melyekről a Békés Megyei Hírlap rendszeresen beszámolt. A lap cikkei közül Vass Márta néhány tudósítását emeljük ki.
Vetélkedés Justh Zsigmond emlékére
szép gádorosi könyvtárban egyre többen gyülekeznek hétfőn délután. Főleg az irodalom kedvelői és a versenyzőkre kíváncsi osztálytársak és hozzátartozók jöttek meghallgatni a Justh Zsigmond emlékére rendezett vetélkedést, melynek résztvevői a Nagyszénási Czabán Samu, az Orosháza 6. számú, vagyis a szentetornyai és a Gádorosi Némann Valéria Általános Iskola tanulói. A legkisebb köztük az ötödik osztályos Bíró Hajnalka Szentetor-nyáról. A zsűrizésre a rendezők a Jókai Színház két művészét: Kalapos Lászlót és Tomanek Gábort kérték föl. Szabó Ferenc megyei múzeumigazgató és munkatársa ajándékkönyvvel érkezett meg.
Az első versenyző - talán a kuriózum kedvéért Szabó Lőrinc szentetornyai tanuló -Szabó Lőrinc Ima gyermekekért című szívfáj-dítóan szép versével indult. S aztán jönnek a többiek, s felhangzik Jókai, Móra, Andersen, Pilinszky, Juhász Ferenc, Vajda János, Karinthy Frigyes és Fekete Gyula. Vers és próza tőlük. Nehezebbnél nehezebb feladatok, amiket a gyermekek többsége meglepő érettséggel oldott meg, nyilván a jó felkészítésnek köszönhetően. Végighallgatni őket csöndes, meghitt szórakozás volt.
A szereplőknek, kísérő tanároknak viszont izgalmas vállalkozás, melynek végeredményét a zsűri a következőképpen döntötte el. Versmondás: I. Füzesi Gábor, Nagyszénás, II. Gál Georgina, Nagyszénás, III. Szabó Lőrinc, Szentetornya. Prózamondás: I. Szekeres Szilvia Gádoros, II. Bíró Hajnalka, Szentetornya, III. Horváth Erika, Nagyszénás.
Vass Márta
Justh-emlékév Gádoroson 1993-1994
Justh Zsigmond író születésének 131. évfordulója tiszteletére a gádorosi önkormányzat és a helyi hagyományőrző egyesület Justh-emlékévet indított a tegnapi nappal.
Az ünnepi program keretében a családi sírnál elhelyezték az emlékezés virágait, majd a gádorosi Justh Zsigmond Művelődési Házban nyitották meg azt a kiállítást, amely bemutatja az író családját, a fiatalember útkeresését, első alkotásait. (Az összegyűjtött anyag egyébként sok segítő szándékú gádorosinak és környékbelinek köszönhető. A szervezők a megye múzeumaitól, kutatóitól is rengeteg segítséget kaptak.)
Az emlékévet megnyitó ünnepségen Elek László irodalomtörténész méltatta az író életútját, munkásságát.
„A méltatlanul mellőzött Justh a három nagy Zsigmond egyike"
Gádorosi lokálpatrióták
Bár még nem ért véget a Justh Zsigmondemlékév kulturális rendezvénysorozata, az emlékbizottság sikeres működéséről adhat számot. Az októberben elkezdődött munkájuk nyomán minden beütemezett program megvalósult.
Lett légyen az irodalmi pályázat, vers- és prózamondó-, avagy énekverseny, emlékszoba és kiállítás, ifjúsági előadás, „Ki tud többet?" vetélkedő és így tovább. Most négy bizottsági tagtól érdeklődöm a kulturális eseményláncolat indíttatásáról, a velejáró munkáról, az eddigi hatásáról, de legelőször is arról: összefügg-e mindez az utóbbi évek hagyományteremtő és -erősítő cselekedeteivel? - Igen is, nem is - mondja Fábri István polgármester -, mert igaz, hogy nem volt sorban megtervezve az elszármazottak baráti köre, a két háborús emlékmű, Hidasi doktor szobra, az iskolai névadás és a mostani események, mégis összefüggő sorozat lett belőlük, ahogy egymást követték a különböző, ám egy vonulatba tartozó dolgok. Mindegyik munkájában, rendezésében sokan működtek közre, s mostanra már „csak" az emlékév két őszi záró programja van hátra. Mindkettő nagy szervezési adminisztrációval jár, de ez is hozzátartozik a munkához.
- Én még messzebb megyek vissza a nyolcvanas éveknél - veszi át a szót Pongó Bertalan nyugdíjas tanár - , hiszen 1963-ban helyi kezdeményezésre hantoltuk ki a Justh családot a kukoricaföldből és rendeztünk nekik méltó temetést Gádoroson. Sose felejtem el, hogy átéli nagy hidegben a község minden vezetője ott dolgozott, segített a munkában. Majd 1972-ben a SZÖVOSZ országos színjátszó napjai keretében Gádoros részünnepséget tartott koszorúzással és este műkedvelő előadást Justh szellemében. Születése 125. évfordulóján, 1988-ban a művelődési ház újabb megemlékezést szervezett.
Így jutottunk el a mostani emlékévhez, a méltatlanul mellőzött Justh Zsigmond mostani és több oldalú bemutatásához. Joggal, hiszen ő a magyar kritikai realizmus három nagy Zsigmondjának egyike, Kemény báró és Móricz társaságában.
Justh életének rövid 31 éve sűrített kulturális cselekvés, a művelődés haladó fejlesztése. Szépprózája, útleírásai, sikeres parasztszínháza, irodalmi társaság szervezése és még sok minden más tartozik a fenti címszó alá. S kiterjedt levelezése talán Kazinczyé után következik.
De a felnőttek sem maradtak érintetlenül, nemcsak a rendezvények közönségeként, hanem mint helybeli polgárok is. Hiszen egy falu társadalma kulturális közösség is, amelybe a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, az életmód, de a szokások és hagyományok is beletartoznak. Ez gyarapszik az ilyen alkalmakkal, amikre majd mindenki emlékezni fog, s az emlékezésben ott lesz egymás elismerése is.
Vass Márta
A Justh Zsigmond-emlékév keretében:
Irodalomtörténeti pályázat
Gádoros Nagyközség Önkormányzata irodalmi pályázatot hirdet Justh Zsigmond halálának 100. évfordulója tiszteletére.
A pályázat témája: Justh Zsigmond élete, munkássága, szerepe a realista prózairodalom megteremtésében. Eddig még nem publikált írások jeligés benyújtásának határideje: 1994. január 20. Cím: Gádoros Nagyközség Önkormányzata, 5932 Gádoros, Kossuth u. 16.
Az önkormányzat egy 10 ezer forintos első díjat és két 5 ezer forintos jutalmat ad ki. Eredményhirdetés 1994. február 16-án, Justh Zsigmond születésének 131. évfordulóján tartandó emlékülésen lesz. A díjat és a jutalmat is ekkor adják át, valamint a díjnyertes pályamű felolvasása is ekkor lesz.
Valamennyi pályamű a leendő Justh-em-lékszoba irodalomtörténeti anyagát fogja képezni.
Beszámoló az Országos Justh Zsigmond Irodalmi Pályázat eredményéről
A Gádoros Nagyközségi Képviselő-testülete és a Gádorosi Hagyományőrző és Községszépítő Egyesület távlati tervei között célul tűzte a szülőföld kultúrájának ápolását, a múlt hagyományainak közkinccsé tételét, a még ismeretlen kulturális örökség tudatos feltárását, azok a jövőt szolgáló szellemi törekvések szerves részévé ötvözését.
A hagyományok tetteket érlelő erejében bizakodva, kezdeményezni kívánta a táj méltatlanul mellőzött, kellően meg nem ismertetett írójának, életének, munkásságának méltóbb, Justh Zsigmondot megillető újraértékelését, a Justh-kutatás újraindítását, a kor lelkiismeretének felébresztését, műveinek gyűjteményes kiadása igényének felvillantását.A Justh Zsigmond Országos Irodalmi Pályázat kiírása azt a célt is szolgálta, hogy eddig még nem ismert emlékekkel gyarapítsa a Justh Zsigmond-i hagyatékot.
A pályázat másik célja az volt, hogy választ adjon arra, mit jelent számunkra Justh Zsigmond, milyen üzenete van számunkra és hogyan kívánjuk szellemi, irodalmi örökségét kulturális életünkben tettekre váltani, törekvéseit az utókor számára hagyománnyá tenni, gondolkodásunkat, tetteinket tudatosan, hozzá hasonlóan, a szűkebb haza jobbításának szolgálatába állítani.
S végül, de nem utolsó sorban választ, visz-szaigazolást vártunk a pályaművek által, hogy a Justh-örökség hagyományos ápolását, kutatását, az anyagok rendszerezését, közkinccsé tételét, a Justh-kutatás közüggyé tételét az utódok mennyire érzik szent kötelességnek.
A pályaművek hivatottak arra is, hogy a Justh Zsigmond-kiállítás és -emlékszoba anyagát gyarapítsák, teljesebbé téve bennünk a Justh Zsigmondról kialakult képet.
A Justh Zsigmond Országos Irodalmi Pályázatra 13 pályamű érkezett a Gádorosi Önkormányzat hivatalába.
A pályaműveket erre felkért zsűri mérlegelte Elek László irodalomtörténész és Justh-kutató vezetésével, aki a pályázatok értékelését megfogalmazta:
„Helyesen járt el a gádorosi önkormányzat kulturális bizottsága, amikor országos pályázatot írt ki - írja Elek László az értékelésében -, jól tette az önkormányzat, hogy biztatni akarta az érdeklődőket, akik gazdagítani tudják - új elemeket hasznosítva - a helyi és a nemzeti kultúrát."
A pályázatra érkező viszonylag alacsony számú kézirat sejteti, hogy bizonyára a szűkszavú felhívás miatt, a terv a vártnál szerényebb eredményt hozott. Azok többsége elsősorban a szerzők Justh Zsigmondról szerzett irodalomtörténeti ismereteit tükrözte, s nem nyújtott új, eddig még nem ismert adatokat, anyagot, s nem tükrözte, hogy Justh életműve, egyes művei milyen hatást gyakoroltak a pályázóra s milyen gondolatokra, véleményalkotásra inspirálták. „A pályázat ennek ellenére sem mondható sikertelennek, - írja Elek László. - Országos jellegűvé vált azáltal, hogy a tizenhárom mű tíz településről való (Budapest, Mosonmagyaróvár, Kazincbarcika, Mór, Mende, Gyömrő, Kecskemét, Szeged, Nagyszénás, Gádoros)."
A zsűri a pályaművek közül a következőket legjobbnak ítélte, s az alábbi sorrendben javasolta helyezésüket és díjazásukat. 1. Kiczenkó Mária: „Egy életérzés nyomában" c. pályaműve 10 000 Ft 2. Dr. Ibos Ferencné: „Justh Zsigmond parasztjai" c. pályaműve 5000 Ft 3. Kiss Ferenc: ,,Justh élete és munkássága" c. pályaműve 5000 Ft
A Justh Zsigmond irodalmi pályázat díjkiosztó ünnepségét 1994. május 30-án 14 órai kezdettel tartotta meg az Önkormányzat és a Hagyományőrző Egyesület.
Tudományos emlékülés, kiállítás,emléktábla-leleplezés Orosházán és Gádoroson (1994. október 7-8.)
Az író halála 100. évfordulóját nemcsak a már bemutatott programokkal, hanem egy tágabb összefogásra épülő rendezvénnyel is sikerült emlékezetessé tenni. Orosháza és Gádoros önkormányzatai, polgármesterei együttes kezdeményezésére, a megyei és az orosházi múzeum közvetítésével, az orosházi Darvas József Társaság bevonásával eljutottunk odáig, hogy az irodalomtörténet első számú országos fórumai is részesei legyenek a megemlékezésnek. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság, személy szerint Kovács Sándor Iván elnök, egyetemi tanár és Praznovszky Mihály főtitkár, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója karolta fel kérésünket, és megnyerte az MTA Irodalomtudományi Intézetének akkori főigazgatóját, Bodnár György akadémikust is. A társaság és annak megyei tagozata a tervezett rendezvénynek szélesebb hírverést csinált a szakmai körökben.
Így érhettük el, hogy jó néhány kutató és magyar tanár a fővárosból, a Dunántúlról és környező alföldi megyékből eljött hozzánk, a hallottak-látottak alapján friss megközelítésből ismerhette meg Justh Zsigmondot és az őt körülvevő hajdani világot. Október 7-én az Orosházi Múzeumban Hévvizi Sándor igazgató szavaival megnyitott, addig nem látható anyagot is bőven nyújtó emlékkiállításról indultak az események. Délután a Petőfi Művelődési Központ tágas klubtermében - Gulyás Mihály polgármester tartalmas köszöntője után - négy előadás hangzott el a tudományos program első részében. Bodnár György Justh alkotásainak a huszadik századot előkészítő szemléletét, művészi eszközeit nemzedéki szervező szerepét elemezte. Györke Ildikó budapesti kutató az író novelláit vizsgálta meg a modern realizmus mérlegére helyezve, érzékeltetve Justh útkereséseinek eredményeit a műfajban, legismertebb elbeszélő kortársaihoz mérten is.
Elek László nyugalmazott főiskolai tanár, főlevéltáros az addigi Justh-kutatás eredményeit rendszerezte, hogy meg-állapíthatóak legyenek a további feltárások, elemzések, hazai és európai kapcsolatkeresések irányai, témakörei. Somi Éva tanárnő egy „kijózanító" előadással zárta a sort, amikor Orosháza szellemi arculatáról, az irodalom befogadásának gondjairól, a helyi alkotók és kutatók iránti megbecsülés hiányairól, a humán kultúra félresodródásáról adott korrajzot.
 |
| 1994-ben, az író halálának 100. évfordulóján dr. Kaposvári Gyula, a szolnoki Damjanich János Múzeum jeles igazgatója és dr. Szabó Ferenc, a Békés Megyei Múzeumok igazgatója megkoszorúzta Justh Zsigmond síremlékét a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és a Gádorosi Önkormányzat közös ülésszaka alkalmából |
Október 8-án egy autóbusznyi vendég részvételével koszorúztuk meg a gádorosi új temetőben a nagyközség lakosaival együtt a Justh család sírját dr. Prozlik László megemlékező beszéde után. Az író nevét viselő művelődési házban került sor az emlékülés második részére, két méltó témával: Szabó Ferenc történész, megyei múzeumigazgató Justh és a Gádoros vidéki nép viszonyát érzékeltette a XIX. század végi társadalmi, gazdálkodási, életmódbeli tények fényében, felhasználva a négy évtizeddel korábban gyűjtött paraszti emlékezéseket is. Pongó Bertalan tanár a gádorosi hagyományfeltárás és tradícióápolás fáradhatatlan munkása, ezt követően részletesen összefoglalta, mi is történt a hatvanas évek elejétől Gádoroson Justh Zsigmond méltó megbecsülése érdekében. (Előadására épül ennek a kiadványnak több fejezete is.)
Az ülésszakot levezető Somi Éva összegzése után, befejezésül Fábri István polgármester leleplezte az író emléktábláját. A jó hangulatban elfogyasztott ízletes és bőséges ebéd után a vendégek élményekkel megrakodva távoztak.
A Justh Zsigmond Művelődési Házban Pongó Bertalan és segítői igen tartalmas emlékkiállítást, emlékszobát rendeztek be az évforduló alkalmából, megalapozva a millenniumi évben megvalósuló állandó Justh-kiállítás célkitűzését.
A Hagyományőrző Egyesület elnöke, dr. Prozlik László, Fábri István polgármester, Kozmer Imre kultúrházigazgató - az emlékévben közreműködő előadóknak, szereplőknek, irányítóknak 50 emléklapot és 16 Justh-emlékplakettet adott át az emlékév zárónapján, 1994. október 9-én.
A gazdag programú emlékév csak ilyen, széles körű összefogással valósulhatott meg, melyet így értékelhetünk: Az előzetes terv minden feladatát maradéktalanul teljesítettük és két újabb Justh-em-lékhellyel gyarapítottuk Gádoros község már meglévő emlékhelyeit. Az emlékév hangulatának az ifjú nemzedékre tett hatásának ösz-szegzésére álljon itt egy őszinte vallomás:
„Hogyan lettem részese a Justh-hagyományok ápolásának?"
1994.: Justh Zsigmond-emlékév - az író halála 100. évfordulójának tiszteletére. 1994 februárjában kezdtem el dolgozni a Justh Zsigmond Művelődési Házban, így az emlékév szervezési feladataiba már munkába állásom elején belekerültem és azóta is folyamatosan segítem a Justh-ügy előbbre jutását.
Az 1994-ben megrendezett emlékév, a kiállítások, az emlékszoba terve, a Gádorosi Füzetek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy megismerjem Justh Zsigmondot, akiről településünkön a művelődési ház és egy utca is nevet kapott.
Ki volt Justh Zsigmond? Hol és hogy élt? Miként tevékenykedett? Mit hagyott az utókornak? Ezek a kérdések ma már nem okoznak számomra fejtörést. A kiállítási anyagok áttekintése, műveinek tanulmányozása, és nem utolsó sorban Pongó Bertalan tanár úr számtalan elbeszélése pótolhatatlan ismeretanyagot juttatott számomra. Tulajdonképpen a Justh Zsigmond-emlékév a főiskolai tanulmányaim kezdetét is jelentette, hiszen a felvételi dolgozatomat ennek a megemlékezésnek az előkészítéséről, lebonyolításáról írtam.
A kiállítások szervezése, az anyagok összegyűjtése, egy-egy program megvalósítása nagyon sok szellemi erőt, csapatmunkát és anyagi forrást igényel.
Nem elég egy jó gondolat, mérhetetlen kitartás kell ahhoz, hogy egyik pontról a másikra juthassunk. Fontos, hogy kialakuljon az emberben a küzdés, a tenni akarás, ami aztán hozzásegíthet a célok eléréséhez. A Justh Zsigmond-emlékévtől a Justh Zsigmond-emlékszobáig, a Gádorosi Füzetekig eljutni nagy feladat volt. Azonban a tervek megvalósulása is azt bizonyítja, hogy az apró, de biztos lépések lehetővé teszik az elképzelések életre keltését még akkor is, ha néha adódnak nehézségek. Szükséges az, hogy egy községen, egy közösségen belül legyenek olyan személyek, akik megmutatják az utat, egy-egy területen a fiatalabbaknak azt, hogy merre menjenek tovább. Akik segítik az ifjúságot a hagyományok ápolásában és a lakóhely szeretetét is megtanítják nekik, azért hogy még számos ilyen országos hírű rendezvénye lehessen Gádorosnak, mint a Justh Zsigmond emlékéhez kapcsolódó programok.
Horváth Mariann kulturális szervező
 |
| Koszorúzás Justh Zsigmond sírjánál az emlékév rendezvényei keretében (1994) |
1996-ban az ország népével együtt Gádoroson is méltó módon megemlékeztünk a magyar honfoglalás 1100. évfordulójáról, 1998--1999-ben az 1848-49-es forradalom és szabadságharc másfél évszázados jubileumáról. Emléktáblaavatás, kiállítások sora, nagy tömegvonzású ünnepségek, találkozók zajlottak le. Sikerült rendszeressé tenni a szeptember végi, október eleji egyik hétvégén az általában kétnapos falunapot változatos programmal. A tervszerű törekvések maradandó, látható nyomot, emléket is hagytak: 1996. augusztus 20-án millecentenáris emléktáblát avattunk a községháza homlokzatán, s új emlékhelyként átadtuk a „Hét vezér ligetet" emlékkúttal ékesítve.
1998. március 15-én a temetőben felavattuk Udvardi Kossuth Lászlóné síremlékét, május 30-án a felújított Hősök Napja keretében az 1848-49-es hősi emlékművet. 1999. október 3-án dr. Prozlik László polgármester avató beszédével átadta a lakosságnak az „Aradi Vértanúk" ligetét.
A nagy évfordulók megtisztelésével együtt jutott és jut energia és lelkesedés a már virágba szökkent Justh-kultusz tartalmas ápolására, továbbsugárzására is. Az emléknapi megemlékezéseken a műsort a Némann Valéria Általános Iskola ifjúsága szolgáltatta Kissné Horváth Hajnalka, Kozmer Imréné, Borákné Gera Gyöngyi irányításával.
Ezek a hagyományos emléknapok vezették be a 2000-es millenniumi emlékévet, melyre különös gonddal készült a község képviselőtestülete, s az emléknapok ünnepi programjait előkészítő bizottság: dr. Prozlik László polgármester, Kozmer Imre igazgató, Borákné Gera Gyöngyi, Kozmer Imréné, Kissné Horváth Hajnalka, Horváth Mariann, Pongó Bertalan közreműködésével. A millenniumi emlékév rendezvénysorozatát úgy állították össze, hogy kiemelkedő helyet kapjon benne két sikeres pályázat útján megvalósított új emlékhely átadása. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által kiírt „Örökségünk, értékeink" c. pályázaton elnyert egy millió forint alapot adott a Justh-örökség részeként az állandó Justh-emlékszoba kialakítására. Ennek szakmai irányítását és berendezését a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum muzeológusai, szakemberei végzik, átadása a 2000. szeptember 30-i falunap keretében lesz. Az állandó kiállítás forgatókönyve Dede Franciska munkája, a látványtervet Lencsó László készítette. A kivitelezésben Katalic László működik közre. A község egy másik pályázatot is megnyert szintén egy millió forintos támogatási összeggel, mely Millenniumi Emlékpark és Emlékmű létesítését teszi lehetővé. Az új emlékhelyet és emlékművet augusztus 19-én, a magyar állam megalapításának ezredik évfordulóján adták át.
A község utcáin, valamint Gádoros és Nagyszénás között millenniumi emlékfasorok ültetése teszi szebbé falunkat. Folynak az ünnepi előkészületek, miközben a hagyományos közösségi megemlékezéseket, emléküléseket megtartotta a falu népe, köztük a Just-emlék-estet 2000. február 16-án.
Az augusztus 20-i millenniumi emléknapra felújították és bővítették Az államalapító I. István c. kiállítást, valamint a falunapon megnyíló Justh-emlékszoba részét képező Justh-emlékkiállítás tablósorát, melyeket Horváth Mariann községi könyvtáros, Pongó Berta-lanné és Pongó Bertalan nyugdíjas pedagógusok készítenek.
A millenniumi emlékév során a 2000. szeptember 30-i falunapra készül el és lesz kapható a „Gádorosi Füzetek" ezen száma „Justh Zsigmond nyomában" címmel, melyet Pongó Bertalan szerkesztett.
Ha az olvasottak alapján visszapillantunk az eseményekre, elmondhatjuk, hogy csaknem négy évtizede (38 éve) vált élővé, és egyre szélesebben elmélyülve és ígéretesebben bontakozott ki a Justh-hagyomány ápolása Gádoroson.
Haladó hagyományaink között az egyik legjelentősebb helyi kezdeményezés az emlékezés a tragikusan korán elhunyt Justh Zsigmond íróra, az emlékhely-létesítés, életének és munkásságának mind teljesebb megismerése, megbecsülése és továbbadása. Az író halála után született harmadik nemzedék élete, szellemi világa szegényebb lenne Justh Zsigmond életének és munkásságának ismerete, tisztelete nélkül. Mindnyájunk számára községtörténeti, nemzeti értékek azok a Justh-em-lékhelyek, melyekkel napjainkban Gádoros rendelkezik:
A millenniumi év Justh-emléknapja alkalmával, a 2000. szeptember 30-i falunapon adjuk át a nyilvánosságnak a Justh-emlékszobát, mely második teljes emlékhelyünk lesz.
Elek László tanár úrnak és kutatótársainak kezdeményezése olyan útmutatás és példa lett számunkra, melyet mi is erkölcsi kötelességként vállalunk, ápolunk és utódainknak örökségül adunk. Bízunk és hiszünk a jövőben, a hagyományok léleknemesítő erejében, mely összekötő kapocs a haza, a szülőföld szolgálatában, mindennapi életünk szépítésében. Arra törekszünk, hogy növekedjék a hagyományokat követő polgárok, a falu felemelkedését segítő, önzetlen gádorosiak száma. Ebben is példaképünk Justh Zsigmond, aki a nép felemelkedéséért dolgozott, közművelődését szolgálta.
A hagyományápoló munkások váltják egymást. Az idős, megfáradt kutatók helyére újak jönnek, hogy tovább szolgálják Gádoros hagyományápoló mozgalmát.
A millenniumi év Justh Zsigmond-emléknapján rá emlékezünk. Az egykor elfelejtett író hagyományainkban él tovább. A róla szóló történetekben legendássá nőtt az alakja, ahogyan azt az „Egy százéves rege" is idézi:
Kopog Szentetornya
ma is poros puszta,
Végtelenné válik
kátyús, rögös útja.
Ha elpihen a Nap
és oson az este,
Olyan mintha mindig
valakit keresne:
Fényt, színt,
kósza lelket villanó lidércet?!
- Nehéz itt a bánat,
és nehéz az élet. -
A szél is úgy hördül,
mint egy végső sóhaj,
Mintha nem békélne
a puszta valókkal.
Kopog - Szentetornyán
mit suttog a szellő,
miért sír a kóró,
ejt könnyet a felhő?!
Miért csillagtalan
Szentetornya ege?!
Arra nem felel csak
egy százéves rege:
„Volt itt - valamikor -
vidámság, fény, nóta
Délibáb képében
szépült meg a róna.
Élt itt - álmodozva
egy nagy, magyar lélek,
ki az eszmék és kor
tüzében elégett.
Hajlott hátán hordta
álmai keresztjét.
Szegény „Zsiga urat"
de nagyon szerették!
Rövid élete volt,
mécsesként elégett,
s felszökött az égre
kóbor, égi fénynek.
A pusztai tájon
lett fény, álom, illat,
s a békési égen
izzó, csodás csillag.
(P.B)
Justh Zsigmond nyomában jártunk. Hagyománnyá tettük, ápoljuk emlékét, s nemcsak halottak napján, születése és halála évfordulóján gyúlnak sírján a szeretet, tisztelet lángjai, kerülnek virágok a sírjára.
Az iskola végzős ballagó diákjai nemcsak az iskola névadójától búcsúznak, Justh Zsigmond sírját is körülállják. Az iskolai találkozókra hazatérő öregdiákok, a „falunapra" ösz-szegyűlő Gádorosi Baráti Kör-tagok is megkoszorúzzák az író síremlékét.
Megtanultunk újra megemlékezni, a hagyományokat ápolni és gyarapítani. Emlékezzünk Justh Zsigmondra, hagyatékára, tanításaira, s tanítsuk meg utódainkat is a hagyományok tiszteletére és követésére.
Gádoros, 2000. szeptember 29.
Pongó Bertalan
 |
 |
| A Justh Zsigmond halálának centenáriumára készült plakett (1994) | |
 |
| Túróc vármegye térképe 1897-ből (Pallos Nagy Lexikon) |
 |
| Az 1893-as állapotokat tükrözi Békés vármegye térképe (Pallas Nagy Lexikon) |
| Justh Zsigmond dedikált képe |
| A véglesi vár távlati képe |
| A véglesi vár alaprajza |
| Necpál látképe |
| A necpáli Justh-kastély |
| A Justh-majori kastély |
| Justh Istvánná képe |
| A tornyai Justh-kastély |
| Justh Zsigmond ifjúkori képe |
| Justh kortársai: Aggházy Károly, Dunsterville, Batthyány Géza Gróf Károlyi Mihály |
| „Zsiga úr" szobájának nyitott ablaka (Molnár C. P. grafikája) |
| A görög színház képe |
| A parasztszínház alaprajza |
| Az első színház belső tere |
| Czombos Mihály táncos és színész, feleségével Badar Rebekával |
| Czombos Mihály időskori képe |
| Kereszt Justh Zsigmond színházi páholya helyén (Molnár C. P. grafikája) |
| Ideálok: Czóbel Minka, Sarah Bernhardt, Jean de Néthy |
| A kistapolcsányi kastély |
| Justh Zsigmond utolsó fényképe |
| Gádoros rk. temploma, melyben gyakran járt Justh Zsigmond |
| Justh Zsigmond gyászjelentése |
| Justh Zsigmond levélfejléce |
| Justh Zsigmond levele Czóbel Minkának |
| Justh Zsigmond egyik levélborítékja |
| Justh Zsigmond sírja a gádorosi temetőben |
| Jellegzetes gádorosi lakóház |
| A Justh Zsigmond Művelődési Ház emléktáblája Gádoroson |
| Ifjúsági vetélkedő |
| A Justh Zsigmond-emlékév zárónapjának mghívója |
| Országos irodalmi pályázat |
| Plakát (1963) |
| Justh Zsigmond Országos Színjátszó Napok - koszorúzás |
| A parasztszínház kézzel írt címlapja |
| A Páris elemei 1889-es kiadásának belső címoldalpárja |
| Koszorúzás Justh Zsigmond sírjánál az emlékév során |
| Emlékbeszéd a sírnál |
| Justh Zsigmond halála centenáriumának (1994) plakettje |
| Túróc vármegye térképe 1897-ből |
| Békés vármegye 1893-as térképe |
|
|
|