Hejőbábától északnyugatra az alföldi sík táj képe megtörik a lankás domboldalakon, majd a hegyek szigorú rajzú vonulata zárja le a látóhatárt. Budapest felől, az M3-as főúton érkezve Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe, a Bükk 300–400 méteres magas vonalai kísérik az utazót a Borsodi-Mezőség tájaira, melyet keletről a Tisza, délnyugatról Heves megye mesterséges határa övez, szabad teret engedve a síkságnak az Alföld irányába. A táj arculatát a hegyvidék felől lefutó folyók és patakok, valamint a Tisza alakították ki, jellegzetes átmenetet képezve az Alföld és a Bükk hegység között.
A lerakott hordalékra az évmilliók során ráülepedett a szél által idehordott por és lösz. Az áradó és kanyargó Tisza évente mindig átnedvesítette a területet, gondoskodva a táj vízutánpótlásáról. Ennek megfelelően a XVII. századig az Alföldre jellemző erdős sztyepp borította a vidéket, anagy árterületeken ligeterdőkkel, a szárazabbakon viruló tölgyesekkel. Az évszázadok során ezeket kivágták, helyükön szántóföldek találhatók, ahol az erdőt visszatelepítették, ott túlnyomórészt a tölgyerdőkre még csak nem is emlékeztető, tájidegen akácosok és nemesnyár-félék is megjelentek. Eredeti tölgyerdő-társulásként maradt fenn valamivel távolabb a Kerecsendi-erdő, és említést érdemel még a telepített Szili-erdő.1
A régi természetes képhez viszonyítva a Borsodi-Mezőség arculata mára átalakult. A terület egy része szikes puszta, amit feltörni nemigen érdemes. Az ilyen földeket leginkább legeltetésre hasznosítják. Az ősi homok- és löszpuszta gyepek helyén ma kultúrnövényzet növekszik (gabonafélék, napraforgó, kukorica, repce stb.).
A füves puszták és szántóföldek mozaikján 1989-ban alakult meg Hejőbábától délre, délnyugatra a Borsodi-Mezőség Tájvédelmi Körzet 18 093 hektárnyi – Gelej–Mezőcsát–Tiszadorogma–Mezőnagymihály községek által körbezárt – területen. A táj éghajlata hasonló a Hortobágyéhoz, ezért a népnyelv a vidéket Kis-Hortobágy névvel is illeti.2 Nevezik ezt a területet Borsodi-ártérnek is, mely nevet az utóbbi időkben aligha érdemli meg. A Tisza szabályozása után gyakorlatilag megszűnt az ősállapot, amikor a Tisza itt rakta le hordalékait, s a mélyebb térszintekben a visszamaradó víz gazdag vízi világot teremtett.3 Ezt a valamikor páratlanul gazdag élővilágot azonban az 1960-as évek elhamarkodott vízrendezési munkálatai megszüntették a lápok, mocsarak vízutánpótlásának elzárásával. Ezzel számtalan növény és állat élettere szűnt meg. Ma kiterjedt száraz szikes (jellemző növényéről elnevezve) ürmös puszták uralják a vidéket, melyek sajátos szépsége az év minden szakában megmutatkozik.4
Dél-BBorsod vegetációtérképe
(Közli: Marosi–Szilárd, 1969. 213.)
Jelmagyarázat:1 = gyertyános-tölgyes erdő; 2 = savanyú talajú bükkösök; 3 = savanyú talajú tölgyesek; 4 = cseres-tölgyesek; 5 = kontinentális molyhostölgyes erdők, karsztbokorerdők és cserjések; 6 = sziklagyepek és sztyeprétek; 7 = homoki tölgyesek; 8 = homokpuszták; 9 = tatárjuharos lösztölgyes; 10 = löszsztyep-rétek és erdőssztyep-cserjések; 11 = mezei juharos kevert tölgyes; 12 = sziki tatárjuharos tölgyes; 13 = szolonyec talajú szikes vegetációkomplex; 14 = szikes mocsarak; 15 = szubmontán égeresek és patak menti magaskórósok; 16 = ártéri keményfaligetek; 17 = ártéri puhafaligetek; 18 = vízi vegetáció, magassásosok, mocsárrétek.
A Tisza szabályozása, a mocsarak kiszárítása és a területen, évszázadokon keresztül tartó hagyományos legelőhasználat hozzájárult ahhoz, hogy a talaj vízháztartása megváltozzék.
Szikesek mindig ott alakulnak ki, ahol a talajvíz a felszínhez viszonylag közel van, mert a szélsőséges, igen meleg, száraz nyári klímában, a talaj hajszálcsőrendszereiben a víz fölfelé vándorol (a nap párologtató hatása). Az oldott sók a talaj felszínén vagy a felszín közelében egy jól elkülönülő rétegben kiválnak, azaz kikristályosodnak (kivirágzik a szik). A folyamat a nevét a nátrium-karbonátról (Na2CO3) – köznapi nevén sziksóról vagy szódáról kapta –, emellett még nátrium-klorid (NaCl – konyhasó) és nátrium-szulfát (Na2SO4 – Glauber-só) is kiválik, kifehérítve a talaj felszínét vagy felső rétegét. A szikes talaj kémiai összetétele nagyban eltér a löszpusztagyepekétől, így a talaj változásait követni kellett az ott élő növényeknek is. A régmúltban fellelhető természetes szikes részekről az újonnan kialakult rétek hamar benépesültek. Az egykori sztyepprét társulásait felváltotta a szárazság- és sótűrő pusztai növényzet, a szikesek világa. (Kis-Hortobágy elnevezés.)
A talaj sótartalmától függően a környékre a löszpusztarétek, ecsetpázsitos sziki legelők és az ürmös szikespuszta a jellemző. Gyepalkotói között a perjék, csenkeszfélék és az árvalányhajak említhetők. Ezek szintjéből emelkednek ki a legeltetés során megmaradó szép és értékes gyógy- és mérgező növények. Üde vízellátású foltjaiban tavasszal tömegesen virít a rózsaszín virágú macskahere, a hengeres peremizs, a közönséges borkóró, a kakukkfű, az augusztusig folyamatosan nyíló, apró sárga virágaival pompázó boglárkák. Augusztusban sokfelé sóvirágok festik lilára a száraz fűtől sárgálló vidéket. Szárazabb részein foltokban fellelhető a védett tavaszi hérics, a cickafark, a liláskék virágú zsályák és a legeltetést tűrő fajok (pl. a kígyószisz, tejoltó galaj és a tövises iglice).5
A sztyeppnövényzet finom átmenettel olvad a sziki vegetációba. A legelterjedtebb élőhely a száraz, szikes ürmöspuszta. Helyenként sok benne az illatos üröm és a pusztát augusztusban lilára festő magyar sóvirág. Jellemző gyepalkotó füve a taposást jól bíró veresnadrág csenkesz, itt-ott pipacsokkal tűzdelve. Nedvesebb foltokon, az elhagyott folyómedrek helyén társul hozzá a sziki mézpázsit és a keskenylevelű sás.
A bábai határ
A meredekebb partú, megmaradt, lecsapolatlan mocsa-A bábai határ rakban gyakori a pántlikafű, a mocsári nőszirom, a tavi káka és a vízi harmatkása. Az ilyen növénytársulások különlegessége a bennszülött kisfészkű aszat, a mocsári aszat és a kisvirágú kakukktorma. A buglyos boglárka az aszályos években a nedves, tőzeges felszínen kis bokrokat alkot, míg vizes években hínárként úszik a mocsarak vizében.
A közelben a Nagyházi-tanya és a Deák-rét közötti sziki réten fordul elő a reliktum sziki kocsord, a védett nagy szikibagolylepke hernyójának tápnövénye.
Az itt fellelhető harmadik réttípus a nem szikes ártér. Ezek a rétek a szikes foltok szomszédságában, azok által körülzárva találhatóak, s azt jelzik, hogy merre kanyargott a Hejő a hordalékkúpon. Uralkodó pázsitfűfaja az ecsetpázsit, amelyhez nem sziki-, hanem réti növények társulnak. Ilyenek például a kornis tárnics, az elegáns kosbor, a szürke aszat, a vadmurok és a kék virágú mezei katáng.
A pusztán többfelé találhatók hosszabb-rövidebb ideje felhagyott szántók. Ezeken megkezdődött a löszgyepek visszatelepülése, de minthogy a környéken nincsenek fajgazdag gyepek, ahonnan magok érkeznének, ezért jellegtelen növényzetűek maradtak.
A kisebb mocsarakat, a Hejőpatakot és a környék kavicsbánya-ta-vait gazdag hínár- és vízinövényzet színesíti, a part mentén nádasokkal, sásokkal tarkítva.
A Borsodi-Mezőség állatvilága éppen olyan jellegzetes, mint növény-zete.6 A száraz területek tipikusan pusztai állatai mellett a nedves, ártéri fajok is megtalálhatóak. A pusztákon leghamarabb a színpompás pillangókat pillanthatjuk meg. Többek között van itt fecskefarkú és kardoslepke. Szép látvány a bársonyos sötétbarna, kék pöttyökkel díszített szárnyú gyászlepke, a fekete-piros-fehér mintázatú admirális lepke és a nappali pávaszem, a kis apolló lepke és a farkasalma lepke. A szikes rét magaskórósainak környékén él a magyar Vörös Könyvben szereplő, egyik legértékesebb védett lepke fajunk, a nagy szikibagolylepke.
A gyepeken domináns rovar fajok közül az egyenesszárnyúakat kell kiemelnünk. Régen jellemző, meghatározó faja volt a marokkói sáska, mára tömeges elszaporodása révén az olasz sáska, az imádkozó sáska és időnként a tengerzöld sáska említendő. A zömmel ragadozó és vegyes táplálkozású szöcskék közül a sávos réti szöcske és a védett tőrös szöcske fordul elő, de gyakori a nagy testű szemölcsrágó szöcske is.
Enyhely-fa disznóknak.
Delelő konda a legelőn az árnyéknak
hagyott rezgőnyárfa alatt
1967-ben. A háttérben hodály
pásztorhajlék
(MNM. F. 206613. Kresz Mária)
Előfordulnak itt gyalogcincérek, bíborcincérek, kabócák, poloskák. A füves-szikes puszták jellemző, nagy termetű ragadozó bogara az aranypettyes bábrabló, az ősidők óta legeltetésre használt gyepeken számos ganajtúró bogárfaj találja meg életterét. Ezek közül említést érdemel még a vércincér, a nagy hőscincér, a szarvasbogár. Élőhelyük a tölgyesek, fűzfák, illetve a száraz rétek.
A pókfélék közül elsősorban a fogóhálót nem szövő farkaspókfélék jellemzők. Közéjük tartozik legnagyobb termetű hazai pókunk, a szongáriai cselőpók, amely a talajba függőleges, pókfonallal megerősített falú lakójáratot készít.
A terület folyamatos kiszáradása nem kedvez a halaknak, de a Hejőben számos halfajta megtalálható. Hajdanán gyakori volt benne a csík. A kétéltűek közül a vöröshasú unka, a tavi béka, a pettyes és a tarajos gőte gyakori. A kavicsbánya-tavak gazdag vízi világa színesíti a vidék élő környezetét.
Lépteink zajára zöld-, fürge- és homoki gyíkok szakítják meg napfürdőzésüket. Időnként sütkérező vagy táplálék után kutató vízisiklóra is felfigyelhetünk.
A terület arculatát leginkább a madarak határozzák meg. A tájvédelmi körzet magasabb növényű, csalitos helyein rejtetten él kb. 40–50 túzok. Igen óvatos madár, becserkészni és megpillantani csak a nagyon kitartóaknak sikerül. A ragadozó madarak közül több párja is költ a kerecsensólyomnak, ötven–száz pár közötti a kékvércse állománya, de fészkel a vidéken a kabasólyom és a barna kánya is. Az ötven–hatvan párból álló szalakóta állomány a terület egyes részein igen sűrűn települt.
A nagy madár vonulások idején a vidék jelentősége megnő. Megszállnak itt a darvak, a vadludak, a cankók és a bíbicek nagy csapatai. Téli vendég a hósármány, a téli kenderike, a csíz, a nagy őrgébics és a réti fülesbagoly. Legjellegzetesebb fészkelő madarai a sordély, a vörösvércse, a kis őrgébics, a búbos banka, a sárga billegető és a mezei pacsirta. Itt él a széki lile, az ugartyúk és a széki csér is. A nagyobb tanyák padlásain költ a gyöngybagoly és a gyakoribb kuvik. A hamvas réti héja alkalmanként költ a gabonatáblákban és a kaszálókon. Pár évvel ezelőtt kb. ötven pásztormadár költését regisztrálták ezen a környéken. A földön fészkelő madarak közül a jelentős fácán- és fogolyállományt kell még megemlítenünk.
Emlősök közül a mezei pocok, az erdei egér, a mezei nyúl, a mezei cickány, az apró pirókegér, a vörös róka és az őz a jellemző. A nyílt puszta lakója a védett molnárgörény, a nádas-gyékényes laposok környékén hermelinnel is találkozhatunk. Szintén védett, a szép számú ürge populáció, amely a pusztai ragadozók legfontosabb táplálékállata. A magas füvű részeken, a körülzárt szántók parlagjain él a különösen értékes háromcsíkos egér.
A környező terület értéket képvisel hazánk sokszínűségében. Értéket az ott élő és messzi vidékekről odalátogató embereknek egyaránt. Tömbszerű legelői, rétjei, szikesei eszményi élőhelyet biztosítanak növényeinek és rajtuk keresztül az állatvilágának is.
1. Gyulai, 1994. 68. ill. az egész fejezetre: Takács–Kovács, 2001. 23–28.
2. Körtvélyesi, 1998. 13.
3. Gyulai, 1994. 68.
4. ÉM. 2001. augusztus 27. 3.
5. Polák, 2001. 16–21. ill. Borhidi–Sánta, 1999. ill. Körtvélyesi, 1998. 12–14.
ill. Gyulai, 1994. 69. E fejezetnél a továbbiakban is az itt említett forrásokra
hagyatkoztunk. Vonatkozik ez az állatvilágról szóló részre is.
6. Lásd a 4. lábjegyzetet, az egész állatvilágra szóló részre.